A hazai táj
A hazai táj mindjárt óriási asszociációs láncot is elindíthat. Ha Juhász Gyula, akkor Szeged, ha Szeged, akkor a Tisza. Ha a Tisza, akkor...? Tényleg, hogyan folytatható a sor? Az a sor, ami irodalomtörténeti közhelyként része oktatásunknak.
A Duna, ez mindenképp nemzetközi, sok országot köt össze, "nagy" európai folyó. A Tisza a régi Magyarország költőinek "hazai termék". Helyben ered és végződik, folyik a "nagy" Dunába.
A Duna "kék" (de Strauss után), a Tisza "szőke". A Duna a "limes", a Tisza ősi legendák folyója (Attila sírja, Csörsz árka).

A táj ürügyén
Még el sem olvastuk a verset, és máris a költő vonzásköréből kibontakozni látszik egy táj. Mi vonz a táj? A cím már befolyásolni készül: "magyar táj". A "magyar ecsettel" pedig üzen, ahogy "mi" látjuk. Pedig a versbéli táj - ahogy "én" (Juhász Gyula) látom - jelenik meg.

Nézzük a verset, nézzünk a "verssel"!
(animáció: az 1. versszak kiemelései - vers01.swf )
A versszak tényei, tehenek, fűzfák, fakó és szürke. A versszak hangulata: kis, lompos, komor, bús, holt. A látvány hatásosan kisszerű, jelentéktelen, a "magyar" alföld bármely holtágának képe.
(animáció: a 2. versszak kiemelései - vers02.swf )
A látvány után "hangokkal" fest a költő. Egy gramofon zenéje és egy kácsa rikácsolása. Egy idegen szó és több érzékelhetően tájnyelvi forma (pocséta, kácsa). Lám milyen összetett a magyar vidék, városias és falusias, harmonikus és diszharmonikus.

A "magyar ecset"
(animáció: a 3-4. versszak kiemelései - vers03.swf)
"Az alkonyat, a merengő festő fest:" Vagyis kéretik a tájat nem déli verőfényben (teljes és kíméletlen, realista? megvilágításban) szemlélni, hanem úgy estefelé. Vagyis a napszak összes illuzórikus és hangulati eszközét figyelembe véve, ez nem egy kopott, színtelen vidék, hanem "viola, vérző arany" színekben és asszociációkban bővelkedő táj.
Az alkony (a színekben gazdag és impresszionista) megvilágításában minden más. "Ragyog, ragyog a búbánat iszapja." Vagyis a szürkésfekete hordalék csak aranymosóra vár, aki szorgos munkával értéket talál (teremt?).

A "magyar táj"
A cím fontos kiindulópont, a költő első "mondata". Egyszerű és mégis komplex megoldást választott Juhász Gyula: témamegjelölés és értékítélet, személyes kötődés egyaránt megjelenik benne. A versben a "Tisza" az egyetlen közvetlenül azonosítható földrajzi név, a "puszta" azonban emblematikus kifejezés. A kettő együtt pedig szinte egy postai címzés: a feladó egy szegedi költő ("... így lát mélán egy magyar szem.). A romantika óta jól azonosítható "a művész álma", a környezetéből való elvágyódás, a messzi, ismeretlen tájak utáni nosztalgia. Ez a vers "anti-álom", a szülőföldemet álmodom mássá.

A költő álma
A "Mit ábrázol a művészet?" alapkérdésre a művészetfilozófia szerint két "alapválasz" született. A mimézis elmélet szerint: a valóság adott, a mű "utánzás", pontosabban re-prezentáció (újra jelenvalóvá tenni). A konstrukciós elmélet szerint a művész "teremti" a világot. Elemeit a valóságból veszi, de úgy rakja össze, hogy más lesz.
"Vagy-vagy" esetleg "és"? A különböző művészeti korokban mind a két elv érvényesül, de hol a mimetikus, hol a konstrukciós elv a hangsúlyosabb.
Juhász Gyula verse kitűnő modell a két megközelítés egyidejűségének, és lassú átváltásának felfedésére.
A nézőpont változása - néző változása
Az első és második versszak "az első természet", a látvány és hangok "vidéki összképe": a mimézis. A harmadik-negyedik versszak "a konstrukció", a magyar szemmel látott magyar táj.
A szürke, kopott vidék színes, aranyló tájjá változik.
Nincs lendületes kameramozgás, újszerű perspektíva. Az "objektívet" "szemre" cserélték. A patrióta szubjektív nézőpontja az új perspektíva.

Bánatlíra - tájlíra
Juhász Gyula lírájának alaphangja a mélabú, a rezignáltság. A szegedi tájat festő verseit is ez az alaphangulat határozza meg. A költő a maga érzésvilágát rávetíti a tájra.
A "rávetít" szó helyett talán a "kivetít" lenne a helyes. A költő otthonosságának, megértésének, szeretetének fénye csorgat "vérző aranyat" a szürke fűzekre, a fakó tehénkékre, és csillogtat aranyszemcséket az iszapban.
A megértő szeretet és a vidéki élet rabságában vergődő költő kettős érzése forgatja a tájversek kaleidoszkópját. Ugyanazok az elemek új és új ábrákat, színeket rajzolnak. Az alapszín azonban sötét, a költő pesszimizmusa.

Pdictus