Előzetes tervek
IV. Károly 1918. október 16-án kiadott császári manifesztumában még az Osztrák-Magyar Monarchia föderatív átalakításának lehetőségében bízik, s e tervben még a történelmi Magyarországgal számol. A Monarchia nemzetiségeinek terveiben azonban már Magyarországon csak a magyarlakta területeket értik. Az O-M. M. föderalisztikus átszervezése mellett érvel Wilson amerikai elnök is, s 1918. január 8-i béketervében is kiáll emellett.
Az 1918. májusi római konferencián viszont az antant elfogadja az O-M. M. emigráns nemzetiségi politikusainak azon követelését, hogy a Monarchia helyén önálló nemzetállamok jöjjenek létre. Ez egyébként egybevág a francia politikának a Monarchia balkanizálására irányuló tervével. Ennek az a lényege, hogy Közép-Európában francia-orientációjú kis nemzetállamok jöjjenek létre. Október végén sorban válnak ki a Monarchiából az egyes nemzetállamok: 28-án kimondták a Csehszlovák Köztársaság megalakulását, melyhez 30-án Szlovákia is csatlakozott), 29-én Horvátország jelentette be kiválását, 30-án pedig az önálló Ausztria új kormánya alakult meg.
A Magyar Nemzeti Tanács október 24-én alakult meg, de kormányzati szerephez majd csak az őszirózsás forradalmat követően 31-én jutott. Az önálló magyar kormány már kezdettől fogva arra törekedett, hogy önállóan is fegyverszünetet kössön, s ezt két tényező is motiválta. Egyrészt a nagy lendülettel észak felé haladó antant-offenzíva siettette, másrészt pedig az a remény, hogy egy önálló Magyarország talán kedvezőbb elbírálásban részesülhet, mint a dualista Monarchia részeként.
Mivel a padovai tárgyalásokat lekésték, ezért egy küldöttség indult Franchet d' Esperey-hez, hogy tisztázza a vitás kérdéseket. A déli antant haderő tábornoka azonban nem bizonyult tárgyalópartnernek, csak közölte a magyar delegációval a déli demarkációs vonalat: Maros - Szabadka - Baja - Pécs - Szigetvár vonal. Az ettől délre eső területeket a magyar kormánynak ki kellett ürítenie. Az északi és keleti határokat viszont nem rögzítették, ezért a cseh és a román hadsereg elérkezettnek látta az időt, hogy ezeket a területeket fegyveresen is megszállja.
Az északi demarkációs vonal
A kialakult helyzetet tovább súlyosbította, hogy november 25-én a Szláv Nemzeti Gyűlés kimondta a dél-magyarországi megyéknek a Szerbiához való csatlakozását, december 1-én pedig Gyulafehérváron kinyilvánították Erdélynek Romániához való csatolását. Bartha Albert magyar hadügyminiszter és a csehszlovák követ 1918. december 6-án megállapodtak az északi demarkációs vonalban, mely a Pozsony - Kassa vonaltól északabbra húzódott, de ezt a december 23-i antantjegyzék már módosította, s délebbre vonta meg az ideiglenes határvonalat.
Vix-jegyzék
Miután a román csapatok átlépték az 1918. december 31-én kijelölt hadseregeket elválasztó semleges övezetet, a határvonalak tisztázása érdekében a magyar kormány tárgyalóküldöttséget kért az antanttól, de csak egy parancsteljesítésre hivatott katonát, F. Vix tábornokot küldték, aki az antant által 1919. február 26-án elfogadott határozatot közölte is a magyar kormánnyal (1919. március 20-án). Ennek értelmében a keleti demarkációs vonalat mintegy 50 km-rel nyugatabbra tolták: az Arad - Nagyvárad - Szatmárnémeti vonaltól egészen a Szeged - Debrecen - Vásárosnamény vonalig.
A majdnem végleges határ
A Berinkey-kormány ezt a Vix-jegyzéket nem fogadta el, inkább lemondott, s a belpolitikai válságot követően a tanácskormány feladata lett a határok tisztázása, illetve a békekötés. Az antant időnyerés céljából tárgyalásba kezd a tanácskormánnyal, s Budapestre küldi Smuts tábornokot (1919 április), aki a Vix-jegyzékhez képest előnyösebb ajánlattal áll elő, de kormányzótanáccsal mégsem tudott minden kérdésben megegyezni. Időközben az utódállamok csapatait is rendezte az antant, s április 16-án a román, majd április 27-én a csehszlovák csapatok lendülnek támadásba.
A kezdeti sikerek ellenére nem sikerül feltartóztatni az ellenséges hadak előrenyomulását, s augusztus 1-e után a román egységek nemcsak a Tiszáig nyomulnak előre, hanem megszállják Budapestet és Észak-Dunántúlt is. Ezek után az antant által kialakított békefeltételek elfogadására van már csak módja a Simonyi-Semadam Sándor által vezetett kormánynak. A trianoni békét 1920. június 4-én a Nagy-Trianon palotában írták alá.
A szavazást követően (1921)
Magyarország nyugati határait azonban még itt sem véglegesítették, erre a nyugat-magyarországi (soproni) népszavazás keretében kerül majd sor. Ezt a 4,4 km-es, 294,8 ezer többségében németlakta területet az osztrák nemzetgyűlés 1918 novemberében magának követelte. A saint-germaini és a trianoni béke még úgy fogalmaz, hogy a terület Ausztriát illeti meg, de 1921-ben (a trianoni béke ratifikálását követően) Prónay Pál vezetésével a magyar csendőrség és szabadcsapatok szállják meg ezt a területet. 1921. október 13-án Velencében osztrák-magyar jegyzőkönyvet fogadnak el, mely a terület nagy részének Ausztriához való csatolásáról intézkedik, a maradék 0, 4 km-nyi Sopron környéki térségben pedig népszavazást rendel el. (Ezzel a nyugat-magyarországi szláv korridor tervét az antant semmisnek tekintette.) A népszavazásra 1921. december 14-16-án került sor, s ennek eredményeképp Magyarországhoz került ez a 257 km-nyi nagyságú és 55 ezer lakosú térség.
Forrás
- Köztes-Európa 1763-1993
- Osiris-Századvég, Bp., 1995
- Zeidler Miklós: A revíziós gondolat Osiris Bp. 2001
- Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században Osiris K. Bp., 1999
- Ormos Mária: Padovától Trianonig 1918-1920 Kossuth K. 1984