Médiakutatás a kulturális fordulat után
2004/12/27 16:41
3090 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A 2004 őszén nagy érdeklődés mellett megrendezett első Mozgóképoktatási Konferencián elhangzott előadások/szekcióülések minden médiaoktatással foglalkozó tanár és diák számára hasznos olvasmányt jelenthetnek, így ezeket a Sulineten is elérhetővé tesszük. Elsőként Császi Lajos plenáris előadásának kivonatát közöljük.

A kulturális fordulat fogalmát nehéz meghatározni általában is és a médiában is. Némileg segítségünkre lehet, ha nem a médiával kezdjük a sort, hanem néhány más diszciplinából hozunk ismert példákat. Azért csak némileg lehet ez segítség, mert a más diszciplinák területére tett utalások óhatatlan leegyszerűsítései sokkal inkább megzavarnak, mint segítenek, hiszen az egyes szerzők sokszor egymással homlokegyenest ellentétes véleményeket vallottak fontos kérdésekben. Vállalva ezért a félreérthetőség veszélyét, és reménykedve abban, hogy többet nyerünk, mint vesztünk az összehasonlításokkal, a kulturális fordulat kifejezést abban az interpretatív értelemben fogom használni, amely a kultúrát társadalmi és egyéni konstrukciónak értelmezi, amint azt a filozófiában a fenomenológia és a hermeneutika legkülönbözőbb áramlataiban Nietzschétől Heideggeren át Rortyig láthatjuk, vagy ahogyan az antropológiában Clifford Geert, Victor Turner, vagy George Marcus munkái kezelik ezt a fogalmat. De ugyanaz a láthatatlan szál köti az előzőekhez az irodalomtudományban Jauss-t, De Mant, Ricoeurt, a történetírásban Hayden White-ot, Lyn Huntot vagy Domenick LaCaprát, a pszichológiában Jerome Blumert, vagy a szociológiában Peter Bergert, Jeffrey Alexandert vagy Anthony Giddens-t. A fenti, mindenképpen önkényes és hiányos névsor egyetlen célt szolgál csupán, hogy a média kulturális fordulatát ne másoktól elkülönült vagy elkülöníthető törekvésként tárgyalja, hanem annak a nagyobb, más tudományokban is zajló paradigmaváltás részének, amely már legalább száz éve folyamatosan megkérdőjelezi a modernitás mindenhatóságát.

A modernitást társadalomtudományi fogalomként használom, amely alatt a mindennapi élet újkorban kialakult informális szerkezetét és a hozzá tartozó jelentéseket értem, amely mintegy kötőszövete a társadalomnak. A modernitás tehát a mindennapiságot, a szekularizált életvilágot jelenti, amely a racionalizmus, a világ átalakíthatósága hitének a terméke (Berger and Kellner, 1981). "Azt a történelmi periódust értem 'modernitás' alatt - írta Bauman -, amely a XVII. században kezdődött Nyugat-Európában mélyreható társadalmi-strukturális és intellektuális változásokkal. Érett formájában 1. mint kulturális program a Felvilágosodás kifejlődéséhez, 2. mint társadalmilag kialakult életforma az ipari társadalom kialakulásához vezetett először annak kapitalista, majd kommunista változatában " (Bauman 1991:4).A kommunikáció és a média társadalomtudományi kategóriája is a modernitás világképébe volt beágyazva, amely a polgári nyilvánosság univerzális modelljén, a politikai szólásszabadságon, a társadalmi egyenlőségen és a történelmi haladás emancipatorikus eszméjén alapult. A média - legalábbis fogalma szerint - a társadalom közéleti informálásának, és demokratikus véleménynyilvánításának az intézménye lett. Az ujságírók feladata a kezdetektől fogva az volt, hogy megvizsgálják, hogy mennyire érvényesül az egyenlőség utópikus elve a gyakorlatban, és rámutassanak azokra a politikai és strukturális akadályokra és nehézségekre, amelyek a társadalmi nyilvánosság ideális működését akadályozzák. Jól felismerhető volt ez a szemlélet a strukturalista médiakutatásban, ahol a társadalmi struktúra standard változóihoz, így az osztály, a település stb. -hoz rendelték hozzá a média használatának különböző formáit. Eszerint az emberek a médiában is azt fogyasztották, amit a társadalmi struktúrában elfoglalt helyzetük szerint fogyasztani kellett és azt gondolták a látottakról, amit a társadalomban elfoglalt helyzetük alapján gondolniuk kellett. De tetten érhető a modernista nézőpont nemcsak a strukturalista megközelítésekben, hanem azokban a teorizáló-kritikai formákban is, amint azt a frankfurti iskola médiaelméletében látjuk, ahol a populáris médiát (vagy ahogy ők nevezték megvetően, a tömegmédiát) a kapitalista rend produktumának és a nép ópiumának tekintették, amit azután Gerbner kultivációs elmélete fejlesztett tovább. A közös modernista kiindulópont miatt azonosság állt fenn a strukturalista és a kritikai megközelítés között, mert mindkettő szerint a média reprezentációi csupán eszközei a társadalmi struktúra, a rend és konvenciók közvetítésének és átadásának. Ez a modernista nézőpont az embereket passzív, tehetetlen báboknak látta a társadalom hatalmas és embertelen gépezetében, különbség csak abban volt, hogy míg a strukturalista társadalomtudomány ezt értékmentesen fogta fel, addig a frankfurtiak elutasítóan. De ugyanezt a modernista megközelítést észlelték és utasították el a kulturális fordulat előkészítői a médiaszövegek szemiotikai elemzésénél is, amely a szerzőjüktől és befogadójuktól megfosztott szövegek formai-instrumentális elemzésére tette a hangsúlyt. A kulturális fordulat képviselői éppen ezt, a modernitásnak a felvilágosodásra, a racionalizmusra és a társadalmi haladásra alapozott társadalomtudományi megközelítését utasították el.Amit ma a médiakutatás úgynevezett kulturális fordulata alatt értünk, az valamikor a hetvenes években kezdődött, a nyolcvanas években terjedt el széleskörűen, és aminek a diadalmas előrenyomulása valamikor a kilencvenes évek közepén torpant meg. A médiakutatásnak ezt az úgynevezett kulturális formáját gyakran szinonim fogalomként használják a Stuart Hall vezette birminghami iskola munkásságával, illetve a cultural studies-zal, amely irányzatot nálunk kritikai kultúrakutatásnak fordítják. (Jó kifejezés a kritikai kultúrakutatás, ahogyan jó a másik definíció is, amely a cultural studies-t a kultúra politikai szociológiájának nevezi. Az egyetlen bajom ezekkel a magyarosításokkal, hogy ugyanazokat a fogalmakat csűrjük-csavarjuk ezekben állandóan - politika, kultúra, kritika, szociológia -, csak a szórendek változnak. A magam részéről inkább a fogalomnak az elméleti gazdagságát és a történeti jelentésváltozását szeretném bemutatni a kulturális fordulat tárgyalása kapcsán.)

Azért beszélek úgynevezett kulturális fordulatról, mert különböző jellegű kritikai kultúrakutatás folyt az úgynevezett kulturális fordulat előtt is, a frankfurti iskola, vagy a szemiotika nagyon is kulturális és kritikai jellegű volt, másrészt az úgynevezett kulturális fordulat alatt és után sem vált a kulturális megközelítés a média kutatásának kizárólagos formájává.

A média kulturális fordulata alatt a továbbiakban ezért nemcsak a birminghami gramscianus-neomarxista irányzatot értem, de ide sorolok minden másfajta posztstrukturalista kulturális irányzatot is, így posztmodern, a fenomenológiai, a hermeneutikai, a feminista vagy az etnográfiai megközelítéseket is, amelyek közös jellemzője, hogy más-más alapról, de mindnyájan szembefordultak a modernista vizsgálódások szemléletével és módszertanával.Az alábbiakban összefoglalom a média posztstrukturalista kultúratudományi megközelítésének néhány fontosabb állítását:

1. A későmodern társadalmakban megszűntek a korábban fixált gazdasági-társadalmi-politikai jelentések és identitások, és a média reprezentációi váltak a kulturális értelemadás és identitás legfontosabb forrásaivá.

2. Nincs előzetesen rögzített társadalmi konszenzus sem a média jelentéseinek értelmezésében, sem pedig általánosan használható metateória azok magyarázatára: a média jelentései a kódolás és a dekódolás kulturális aktusain keresztül folyamatosan jönnek létre.

3. Az értelemadás nem magyarázható meg közvetlenül sem a makrotársadalmi sem az általános ideológiai trendekkel. Ehelyett a mikroközösséget, alternatív csoportokat, klubokat, szubkultúrákat, életstílusokat kell vizsgálni, amelyeken keresztül az emberek aktívan részt vesznek saját kulturális identitásuk konstrukciójában.

4. A jelentésadásban nemcsak a média termelése vagy a szöveg szemiotikai sajátosságai a meghatározók, hanem a recepciónak azokkal egyenértékű szerepe van.

5. A jelentésadás bonyolult közvetítés a szöveg és a befogadó között, amely egyaránt vezethet a reprezentációk kódjaiban megfogalmazott szándékok teljes vagy részleges elfogadáshoz, de azok elutasításhoz is.A felsorolt szempontok természetesen csupán általános trendeket jelentenek, hiszen óriási különbségek találhatók abban, hogy a posztstrukturalista kultúratudományi megközelítésen keresztül az egyes kutatók milyen médiaműfajokat és milyen témákat kutattak, és abban is, hogy milyen elméleti és módszertani álláspontot foglaltak el a médiaelemzések konkrét eseteiben. A birminghami iskolához tartozó David Morley Nationwide Audience című könyvében, a BBC hírek példáján keresztül meggyőzően demonstrálta, hogy a médiahasználatot kevéssé magyarázza az osztályhelyzet, annál inkább a szubkulturális helyzet, a választott életstílus és ízlés. Később a Family Televisionben pedig az életkor, a nem, az osztály, a faj és más szocio-ökonómiai változók összehasonlításánál egyedül a társadalmi nemet találta meghatározó erejűnek a televízió használatában. Mindkét vizsgálatban azonban Morley a társadalmi változóknak és a szociológiai értelemben reprezentatív mintavételnek meghatározó szerepet juttatott. Ien Ang a Dallas szappanopera fenomenológiai közönségvizsgálatánál viszont nem a valóság-elv jelenlétét firtatta, hanem a XIX. századi populáris kulturális formára, a ponyvaregényekre visszavezethető melodramatikus képzelőerő különböző formájú értelmezését, az öröm-elv működését vizsgálta, amelyet emocionális realizmusnak nevezett. A Morley-val nemcsak egy kultúrakutatási irányzathoz tartozó, de vele szoros szakmai kapcsolatban és személyes barátságban lévő Ang viszont sem szemléletében, sem metodológiájában nem követte Morleyt. Közismert, hogy Ang vizsgálata egy újsághírdetésre, ismeretlen személyektől kapott harmincvalahány válasz hermeneutikai elemzésén alapult. Végül a birminghami iskola legradikálisabb tagjának számító Fiske pedig Bahtyin és de Certeau munkáira támaszkodva a kulturális ellenolvasatok és a szemiotikus demokrácia tézisére helyezte a hangsúlyt a média kutatásában, mert véleménye szerint a tabloid újsághírekben és a populáris zenében a népnek lehetőség nyílik a hatalmasokkal szembeni szemiotikus gerillaharcra és ítélkezésre. Ezért olyan dolgokat vizsgált, mint a Madonna-jelenség, vagy az, hogyan adnak az átlagostól teljesen eltérő értelmet az otthontalanok a média történeteinek. A felsorolt példák sokszor egymásnak élesen ellentmondó álláspontokat képviseltek. Morley például a médiaszövegnek bár nem kizárólagos, de továbbra is domináns szerepet tulajdonított, Fiske viszont a szöveget másodrangúnak tekintette, és kizárólag a befogadó értelmezését tartotta a vizsgálandónak.A birminghami iskola azonban aligha nevezhető még az úgynevezett posztstrukturalista kulturális fordulaton belül is az egyetlen kulturális médiakutatásnak. Vele párhuzamosan léteztek másfajta kultúraelméletek is, amelyeket felhasználtak a médiakutatásban. Így a teljesség igénye nélkül említhető a médiakutatásban Pierre Bourdieu osztálykultúra és kulturális tőke elmélete, Jean Baudrillard felfogása a szimulacrumról, James Carey és Elihu Katz vizsgálódásai a média-rítusokról, Roger Silverstone és Paddy Scannel elképzelései a médiáról mint mindennapi kultúra konstruálójáról stb.

Nemcsak a birminghami iskolán belüli és azon kívüli posztstrukturalista kulturális jellegű médiakutatások között alakult ki feszültség, de a médiakutatás hagyományos társadalomtudományi beágyazottsága és az újfajta kulturális törekvések között is. A birminghami iskolához tartozó Lawrence Grossberg már a kilencvenes évek elején külön cikket szentelt ennek a problémának, figyelmeztetve a posztstrukturalista kultúra-kutatókat, hogy a média nem az egyetlen és nem is feltétlenül a legfontosabb területe a kultúra kutatásának, és hogy sem a média sem a kultúra területén nem sok megértésre számíthatnak régi vágású társadalomtudományi beállítottságú kollégáiktól.

Az előre jelzett konfliktus a kilencvenes évek közepén következett be Angliában, ami a populáris kultúra körüli csatározásokban fejeződött ki. A marxista, ám posztstrukturalista kulturális szemléletű birminghami iskola és a marxista, ám modernista szemléletű westminsteri iskola médiakutatói csaptak össze. Az összecsapásnak nem lehetett és nem is volt győztese, tény viszont, hogy a médiakutatás különböző megközelítései közötti elméleti szakadék átmenetileg nőtt. Jellemző, hogy még ma is két egymással ellentétes szemléletű tankönyv és szöveggyűjtemény van forgalomban a média és a populáris kultúra kapcsolatáról: John Strinati-é, aki a westminsteri iskolát, és John Storey-é, aki a birminghami iskolát képviseli.

Tájkép csata után

A kilencvenes években forradalom kezdődött a médiában, ami azóta is tart. Az állami televíziózás monopóliumának a megszűnése világszerte, a kereskedelmi televíziózás elképesztően gyors térnyerése, a kábeltelevíziózás általánossá válása, a komputerek és az Internet megjelenése teljesen új társadalmi és kulturális helyzetet teremtettek. Még tíz év sem telt el, és máris idejétmúlttá vált a modernisták és posztstrukturalisták közötti régi vita is. Értelmezhetetlenné váltak a szubkultúrák és a hivatalos kultúra közötti éles különbségek az új médiában. Átalakultak a régi médiazsánerek, a hírek és a szórakoztatás közötti korábbi világos elválasztó vonal megszűnt. Ugyanazon médiáumban, például a tévében egymás mellett élnek az ellen-, az elit-, és a middle brow kultúra legkülönbözőbb műfajai, amit ízlés szerint egyszerre lehet a modernista módon a válság generalizálódásának vagy posztmodern módon a kultúra demokratizációjának értelmezni. Megfelelő távlat nélkül, újabb domináns kulturális iskola megjelenése hiányában, és az irányzatok sokfélesége miatt rendkívül nehéz ma megítélni a média és a kulturális kutatások helyzetét. Két egymással teljesen ellentétes tendencia figyelhető meg. Egyrészt 2002-ben intézményesen megszüntették Birminghamban a kultúrakutató Centrumot, és mint csoportot a szociológiai tanszék alá rendelték (ez személy szerint nem érintette Stuart Hallt, és David Morley-t, akik már régen eljöttek onnan, de kétségtelenül gesztusértékű volt). Másfelől viszont nemcsak Angliában, de világszerte is egymás után alapítanak az egyetemek birminghami szellemű kultúrakutató tanszékeket és a posztstrukturalista cultural studies a világ szinte minden egyetemen tantárgy lett, mert nélküle egyszerűen nem lehet vizsgálni az új médiát. A kultúrakutatás intézményi változásaihoz hasonló transzformáció és disszemináció figyelhető meg a birminghami kultúrakutatás eredeti téziseinek a sorsában is. Mind Hall, mind Morley gondolatai jelentős átalakuláson mentek mára keresztül, a korábbi szubkultúra-kódolás/dekódolás -rezisztencia szentháromságát újabb fogalmak váltották fel, mint például Hallnál az identitás, vagy Morleynál a nemzet kulturális konstrukciója a médiában. Miközben tehát az eredeti doktrína elveszítette általános elméleti érvényességét, addig kivétel nélkül valamennyi fogalom beszivárgott a társadalom és kultúrakutatás minden területére. Igaz ez azokra a területekre, amelyek korábban ellenálltak az ilyen vizsgálatoknak, elegendő utalni Anett Hillre, aki a kultúra-ellenességéről hírhedt makroszociológiai beállítottságú westminsteri iskolában ma etnográfikus közönségvizsgálatokat végez, ami tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna.De fordítva is megfigyelhető a szemléleti és diszciplináris határok felpuhulása a média kutatásában. A korábban kizárólag társadalomtudósokat foglalkoztató technológiai változások mára bekerültek a posztstrukturalista kulturális vizsgálódások látóterébe, amint azt Henry Jenkins és Roger Silverstone munkái mutatják, akik a médiatechnológiában bekövetkező változások kulturális jellegzetességeivel foglalkoznak. A leginkább termékeny a kultúrakutatás diffúziója azonban kétségtelenül ma is azokon a területeken, ahol a posztstrukturalista kulturális szemlélet korábban is markánsan jelen volt, így az etnikai kisebbségek, a társadalmi nem, az ifjúsági szubkultúra, vagy a deviáns társadalmi csoportok identitásának a vizsgálatánál.

* * * * *

Melyek a későmodern kultúrakutatás főbb jellegzetességei:

1. A mai kultúrakutatásokban a kultúrát nem egy elhatárolt területnek látják, hanem a mindennapok mindent átható, mindenütt megragadható kultúrája lett a vizsgálat tárgya. Más szóval az új média a mindennapi élet változatosságának, érdekességének, az új születésének és a változó élményeknek és életérzéseknek a közvetlen tematizációja, és közérthető azonnali stilizációja miatt vált érdekessé. Szemben a magas kultúrával nem univerzális értékekhez méri magát, hanem közvetlen környezetéhez, nem elérhetetlen utópiához, hanem az élet kielégíthető igényeihez, nem a maradandóhoz, hanem a pillanathoz, nem a tradíciók folyamatosságához, hanem az újhoz, a változáshoz, nem a morális tökéletesedéshez, hanem a napi gondoktól való kikapcsolódás kereséséhez kapcsolódik. De elkülönül a mindennapi kultúra kutatása a birminghami iskola kultúrafogalmától is, a kultúrában nem a mindennapoktól elég jól elkülöníthető szubverzív kötőjel kultúrát, azaz ellen-kultúrát, klub-kultúrát, szub-kultúrát lát, hanem a hétköznapok szerves részét. A mindennapi kultúra inkább olyan gyűjtőfogalom, amely az életnek mindazokat a területeit magába foglalja, amelyek kimaradtak mind a modernista, mind a posztstrukturalista diszkurzusokból, de ami az embereket foglalkoztatja. A lényeg a mindennapi történések közvetítése és gyors megragadása olyan formulákon keresztül, amelyek ezt nemcsak lehetővé teszik, de amelyek még tovább tudják fokozni az érdekességüket.2. Elsősorban az új média, azaz az új technológiák, a kép és a hang digitalizációja, a komputerek, az Internet, a Walkman illetve most már iPod, a mobiltelefon, a videojátékok elemzése az a terület, amely ma a társadalmat érdekli, és amely a legtöbb kutatót vonzza. De izgalmas új terület a régi médiumok átalakulásának a kutatása is, amelyek nem eltűnnek, hanem átalakulnak, például a rádió helyzete ma, amikor zene és hírek sugárzására áll át, vagy a könyvek helyzetére, az elektronikus média korában. (Meghalt a könyv, éljen a könyv.) Persze nemcsak az új médiaformák, hanem az új médiazsánerek is ugyanilyen kihívást jelentenek, ideértve a poszt-dokumentarista televíziózás új formáit is. A tabloidok, a rendkívüli emberekkel megesett hétköznapi ügyek, és a hétköznapi emberekkel megtörtént rendkívüli események, a pletyka-műsorok, és a botrányok állandó tematizálása, a reality-műfajok kísérleti valóság-konstrukciói, a kötetlen talk-show-k, az énekesek versenyei, a poénok százaira épülő szit-komok a mindennapi kultúrának ilyen újfajta szórakoztató megjelenítései a médiában.

Megítélésem szerint ugyanakkor a változások ellenére a mindennapi kultúrakutatásokra is igaz, hogy továbbra is a média társadalmilag differenciáló ám kulturálisan dedifferenciáló, társadalmilag szekularizáló, ám kulturálisan reszakralizáló, társadalmilag fragmentáló, ám kulturálisan homogenizáló, társadalmilag integráló, ám kulturálisan szubverzív, társadalmilag a valóságelvet, kulturálisan viszont az örömelvet erősítő ellentétes tendenciáik közötti metszéspontok vizsgálata a legizgalmasabb terület.

Henry Jenkins londoni előadása 2004-ben.

A rendkívül népszerű videojátékokat kísérő viták jó illusztrációi az elmondottaknak. Már 1993-ban, a digitalizáció kezdetén, amikor Spielberg Jurassic Parkja 3oo millió dollárt kaszált, ugyanabban az évben a gyermekek között rendkívül népszerű Street Fighter nevű videojáték a dupláját hozta ennek. A videojáték az ifjusági szubkultura része, a felnőtt társadalom, a média, a hivatalos szervek (tanárok, politikusok, rendőrök, bírók ) ellene vannak a videojátékoknak, miközben a fiatalok között nagyon népszerűek. Jól mutatja azonban a videojátékok megítélésében bekövetkezett szemléleti változásokat Henry Jenkins előadása, aki John Fiske tanítványa volt, azaz az örömelven alapuló kultúraelemezést képviselő irányhoz tartozott, és több fontos munkát tett le a videojátékokról, mint az identitás karnevalisztikus konstruálójáról. Gúnyolódott azokon akik a valóságelv nevében a videojátékok betiltását követelték, mert akkor szerinte ezen az alapon a Mikulást is be lehetne tiltani, mert az is a fantázia terméke, amely elvonja a fiatalok figyelmét a realitásról, és arra neveli őket, hogy irreális lényekben higgyenek. Az utóbbi időkben viszont Jenkins árnyalta korábbi álláspontját, és azt hangsúlyozta, hogy a videojátékok sokfélék, az örömelv mellett másfajta jelentések is megtalálható bennük, így a Sims City, ami a piacvezető termék, közismerten konstruktív játék, de a Tycoon, az Age of Mythology, a Pokemon, a Harry Potter stb. is kifejezetten oktatási-készségfejlesztő játékok. Azoknak a játékoknak a nagy része pedig, amit a bírák és a politikusok annyira kritizálnak - mondta ironikusan -, így a Call of Dutyt és a Medal of Honort, nos azok katonai fejlesztésű szoftverek, az USA katonai kiképzésének a szerves részei, tehát jobb lenne, ha nem a gyerekeknek címeznék a kritikát, hanem egyből a Pentagonnak, vélte Jenkins.A korábban ismertetett elméleti megközelítések közötti vita a videojátékok megítélésében a modernista társadalomtudományi álláspont a hatáselméletben jelent meg. A valóságelvet előnyben részesítők szerint a videojáték gyilkosság-tanítógép, amely a gyermekek tudattalan fantáziáját felszabadítva az ölést programozza behaviorista módon a játékosokba. Egyszóval a videojátékokat az erőszak terjesztésével vádolták. Ezekkel szemben korábban Jenkins a birminghami iskola posztstrukturalista nézőpontja szerint az identitás kifejezését és az örömelvet hangsúlyozta. Felfogása szerint a videojátékokon keresztül a gyerekek az iskola és a szülők valóság- és haszonelvű világával szemben egy alternatív világot teremtenek, amelyek a felnőtt világ által elfojtott fantázia kiélésén és az élvezeten alapulnak és amelyekben a gyerekek saját kritériumaik szerint rendezik át kapcsolataikat egymással, a családdal és az iskolával. Korábbi felfogásával szemben mára viszont Jenkins inkább arra hajlik, hogy a videojátékban ne csak élvezetet és identitás-formálást, de különböző formájú tapasztalatok szerzését, és azok különböző interpretációját IS lássa: problémamegoldást, kompetenciát, rizikóvállalást, hibákból való tanulást, kombinációs készségek fejlesztését. Olyan képzeletbeli valóságot, amelyet érzelmileg fel kell dolgozni és intellektuálisan is értelmezni kell valahogyan, amelyet a barátokkal meg lehet beszélni, és amelyet a valósággal össze lehet vetni. Míg korábban az identitás kifejezését tartotta elsődlegesnek, most Jenkins ugyanilyen fontosnak tartja a játékon keresztül kialakuló szociabilitást, hangsúlyozva, hogy a gyerekek 6o %-a barátokkal, 33%-a testvérekkel, 25%-a szülőkkel játszik.

Jenkins álláspontjának módosulása jól mutatja azokat a videojátékok megítélésében bekövetkezett változásokat, amelyek a korábban szembenálló irányzatok közeledéséből, sőt keveredéséből jöttek létre.

Néhány példa az új típusú játékra:
1. Vérbosszú játék, ha ölsz, akkor utánad mennek a rokonok, ha viszont segítesz, akkor ők is segítenek.

2. 2001. szeptember 11. játék. Sikerül-e a játékosnak megakadályozni a tragédiát?

3. Választói játékok. Bush-, Kerry-, Dean-féle kampányjátékok Alphaville címen. Ez egy általános játékszoftver, bármilyen politikai választás lehet a tárgya.

4. Public policy játék: hogyan kellene megoldani a menekültproblémát Ausztráliában?

5. "Education archive", amit az MIT-ben készítenek. Példája: Replicate: a vírus megpróbálja megölni a szervezetet, és meg kell akadályozni! Ismerni kell a vírus behatolási útjait, támadási célpontjait, szaporodását, a gyógyszerek ellenakcióit.6. Civilization III. A játékosok eljátsszák a történelmet, felfedeznek, hódítanak stb. Ezután jó tanítani ezt a történelmi korszakot, mondják a tanárok, mert az előzetes játékból a diákok már belülről ismerik az eseményeket, részletes geográfiai és történelmi tudásuk van.

7. Jenkins, aki az MIT-n dolgozik, beszámolt egy saját fejlesztésű játékról is. "Our revolution" a címe, az amerikai forradalomról szól. Ott van a játékos Williamsburgben 1776-ban, az amerikai forradalom előestéjén valamilyen minőségben. Hírek érkeznek a felkelésről, az angol kormányzó be akarja gyűjteni a fegyvereket. Mit csináljanak? Dönteni kell a korabeli újságok hírei alapján. Proklamációkat kell kibocsátani. A játéknak jó visszhangja volt a tesztelés során, de a tanárok és a diákok egyaránt több erőszakot akarnak a valóságelv nevében, hiszen - mondják - rengeteg erőszak volt a forradalom alatt az angolok és az amerikaiak, a fehérek a feketék és az indiánok között, vagy akár a rabszolgákkal szemben is. A politikai és gazdasági erőszak különböző formái mindennaposak voltak , így a kivégzések is. A "ne vásárolj angol árut" bojkottját megszegő vásárlók, vagy az ezeket áruló kereskedők áruinak megsemmisítése, sokszor lincselése is hozzátartozott a forradalomhoz. Bebörtönzésekről, kínzásokról, nemi erőszakról szólnak a korabeli feljegyzések, és ezeket a tanárok és a diákok a játékban is meg akarják jeleníteni.

Nehéz általános képet adni a gombamód szaporodó videojátékokról, több ezer van belőlük forgalomban, de az egyik jól megragadható tendencia a korábban egymással szemben álló oktatási és a kalandjátékok hibridizációja. Ezekben világosan felismerhetőek a média mai kulturális fordulatára jellemző sajátosságok: a populáris média modernista, realitáselvű és nevelési célú értelmezésének és posztstrukturalista, örömelvű és identitásképző értelmezésének a későmodern korra annyira jellemző keveredése.

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE program Program iskoláknak a bullying ellen
Jövő osztályterme Modern tanulási környezetekről a Sulineten