A hatalom áldozatai
Az I. világháború végén, illetve az azt követő politikai forgatagban évszázados dinasztiák veszítették el trónjukat. Pár évvel ezelőtt még magabiztosan ültek trónjukon, ám a világháború új helyzetet teremtett, s a vesztes államok uralkodói bűnbakokká váltak mind nemzetük, mind a győztes hatalmak szemében.
A Romanovok
A Romanovok 1613 óta birtokolták az orosz trónt, az 1905-ös forradalom, majd a századforduló gondjai (fegyverkezés, gazdasági háttér hiánya, éhínségek, expanzív külpolitika), végül pedig a világháború tehertétele megpecsételte a karizmatikusnak nem nevezhető II. Miklós (1894-1917) sorsát. Ő maga nem volt tisztában az események menetével, hiszen még 1917. február 27-én (a forradalom első napján) is ezt táviratozta a főhadiszállásról: "Megparancsolom, számolják fel a megmozdulásokat a fővárosban." A rendfenntartó erők azonban már a demokratikus forradalom oldalán álltak, s így II. Miklós kénytelen volt lemondani. Bár először fia, majd öccse, Mihály javára mondott le, ebbe már az orosz politikai erők nem egyeztek bele, a dinasztiának is távoznia kellett a hatalomból. Ezután az exuralkodó a Carszkoje-Szeló-i Sándor palotában lakott. Itt ki volt szolgáltatva a háborúba belefásult katonák önkényeskedésének, akik azzal szórakoztak, hogy biciklizés közben a küllők közé dugták a puskájukat, hogy elessen a korábban "cár atyuskaként" tisztelt uralkodó. Majd egyre terhesebbé vált mind az oroszok, mind a külföld számára. Anglia nem merte befogadni, a bolsevikok pedig potenciális veszélyforrást láttak benne. Emiatt egyre eldugottabb helyekre vitték, majd utolsó állomáshelyén, Jekatyerinburgban kedvenc kedvtelésével, favágással múlatta az időt. 1918 nyarán azonban a fehérek vészesen megközelítették Jekatyerinburgot, ezért 1918. július 17-én éjszaka a cárt és családját az Ipatyev-ház alagsorában meggyilkolták.
II. Vilmos a dezertált uralkodó
1918 augusztusában a német szárazföldi erők veresége a német hadsereg "fekete napjának" bizonyult, ám a császár, II. Vilmos még ekkor sem adta fel a harcot, s úgy vélte, hogy a tengeren még sikerülhet olyan helyzetet teremteni, amivel a béketárgyalásokhoz kedvező alapot biztosít. (Valójában már 1916-tól kiesett a kezéből a tényleges irányítás, azt a hadvezérek gyakorolták.) Ám a kieli matrózok 1918. november 3-án megtagadták a parancsot, s ekkor már a demokratikus erők is a császár távozását követelték. II. Vilmos a feszült helyzet láttán ugyan már október 29-én elhagyta Berlint, Spába, egy kis belga fürdőhelyre, pontosabban Hindenburg főhadiszállására utazott, ugyanis itt még biztonságban érezhette magát. Itt azután oly mértékben felbátorodott, hogy azon a napon (november 9-én), amikor Miksa badeni herceg (a birodalmi kancellár) bejelentette, hogy az uralkodó lemondott, akkor Vilmos a következő kijelentéssel állt elő: "Ha az urak közül néhányan még hűségesek maradnak hozzám, a legvégsőkig akarok küzdeni, még ha valamennyiünket agyonvernek is!" A vacsoránál még bőszen hangoztatta, hogy nem hagyja el a süllyedő hajót, hajnalban azonban már csak hűlt helyét találták, otthagyta a hadsereget, s Hollandiába szökött (katonai értelemben véve dezertált). Személyesen csak hetekkel később, november 28-án volt hajlandó bejelenteni lemondását (ennek fejében magánvagyona megtartását és nyugdíjat követelt magának). Ettől kezdve a hollandiai Doornban élt. Hiába követelték a győztes hatalmak Hollandiától, hogy adják ki a háborús bűnös császárt, a holland hatóságok ezt a kérést megtagadták, így II. Vilmos haláláig (1941-ig) élvezhette évi egymillió márkára rúgó évjáradékát.
IV. Károly, aki két trónt is veszített.
1918. november 3-án Padovában fegyverszünetet kötött Ausztria a már nem létező Osztrák-Magyar Monarchia nevében. A Monarchia utódállamokra esett szét, vagyis nem sikerült megvalósítani az utolsó Habsburg uralkodó, IV. Károly (1916-1918) tervét, a Monarchia föderalisztikus átszervezését. Sőt 1918. november 11-én végleg visszavonult az osztrák államügyek intézésétől is, s Schönbrunnból a morvaországi Eckartsauba költözött. Másnap Bécsben kikiáltották a köztársaságot. Ekkor a magyar delegáció is arra kérte Károlyt, hogy mondjon le a magyar trónról is, erre azonban már nem volt hajlandó, csak felfüggesztette uralkodói jogainak gyakorlását. Az emigrációban így érvelt tette mellett:
"A leköszönés minden formáját visszautasítottam, aminek az volt az oka, hogy lemondás után, restauráció esetében nem lett volna biztosítva a legitimitás ... A jóindulatú többség megvetne, és restaurációs törekvéseinek nem volna nyilvánvaló eszményképe, amire figyelmét összpontosíthatná, a forradalmárok viszont a lemondásom esetén is gyanakvóak maradnának." 1919 márciusában viszont számára is meglepő hírt közöltek: Ausztriát el kell hagynia - ekkor vagyonának jelentős részét elvesztve Svájcba költözött. Feldkirchi nyilatkozatában tiltakozott ugyan a kiutasítás ellen, s uralkodói jogai mellett is kiállt, de a nemzetközi politikában is megértésre talált az osztrák kormány döntése. Innen két királypuccsot kísérelt meg Magyarországon 1921 tavaszán és őszén, de mindkettőt visszaverték, s mind a magyar kormányzat, mind az antant a restaurációs kísérlet ellen foglalt állást, sőt a kisantant államai fegyveres beavatkozással fenyegetőztek. Ekkor a véres harcokat megakadályozni kívánó uralkodó megadta magát, majd rövid ideig Tihanyban őrizték, végül Baján egy antant hadihajó fedélzetére lépve végleg elhagyta Magyarországot. Az antant arra kényszerítette ekkor Károlyt, hogy a portugál Madeira szigetére emigráljon, s itt is maradt élete végéig. 1922. április 1-én influenzában halt meg.
Az utolsó szultán
Az utolsó török szultán, VI. Mehmed Vahideddin 1918-1922 között uralkodott. Alapvetően báburalkodó volt, nem tett mást, mint a győztes hatalmak utasításait hajtatta végre, de ezt a diktatórikus uralom eszközeivel palástolta. Az "erős kéz politikája" jegyében magát a parlamentet is feloszlatta. Ezalatt a birodalom teljesen felőrlődött, s Timur Lenk támadása óta nem tapasztalt mélypontra jutott. A hadsereg felbomlott, szabadcsapatokat alkotva nem riadtak vissza a rablástól sem. Ebben a helyzetben a szultán korábban bevált tábornokát, Musztafa Kemált bízta meg a rend helyreállításával. A pasa azonban nem támogatta a báburalkodót, s nemzeti ellenállást és ellenkormányt szervezett. A tehetetlen uralkodó kormánya 1919-ben le is mondott, s folytatódhatott a nemzeti egység megteremtése s a modernizációs tevékenység. Ez azonban sértette az angolok érdekeit, s a szultánt fegyveres beavatkozással megerősítették a hatalomban. Ám Ankarában nagy nemzetgyűlést hívtak össze Kemal Atatürk vezetésével, s a szultánt végképp megfosztották hatalmától. Törökország gyakorlatilag köztársasággá vált. Bár az angolok ideig-óráig még biztosították a szultán formális hatalmát, s ezáltal sikerült elfogadtatni a Portával a sevresi békét, de ennek revíziója hamarosan nemzeti üggyé vált, ami elsöpörte VI. Mehmed formális uralmát is. 1922 októberében a nemzeti felszabadító csapatok isztambuli bevonulásakor a szultán végleg lemondott, s egy brit hadihajó fedélzetén örökre elhagyta Törökországot, Máltára szökött, s 1926-ban San Remóban halt meg.
Forrás
Edvard Radzinszkij: Az utolsó cár
Európa K. 1996
Rubicon 2000/ 4.
Bert Engelmann: Poroszország
Gondolat K. Bp. 1996
A Habsburgok
Gulliver K. 1995
Matuz József: Az Oszmán Birodalom története
Akadémiai K. Bp. 1990
