A női mellhez mindig szimbolikus tartalmak kapcsolódnak. Az ősi kultúrákban az anyaság, a táplálás szimbóluma volt. Ennek megfelelően az ábrázolásokon dús keblek jelennek meg, mint a bőség, a jólét kifejezői.
A Willendorfi Vénusz, Kr.e 30 000-ből
Bronzkori istennőt vagy papnőt ábrázoló szobor
A mell azonban nemcsak elvont értelmű szimbólum volt, ábrázolása erotikus tartalmú is lehetett. S minthogy a sejtelmes mindig izgatóbb, mint a puszta meztelenség, a kebleket sokszor áttetsző fátyol fedi el:
Rahotep fáraó felesége, Nofret, IV. dinasztia
A klasszikus görög művészet, amely a tökéletes harmóniát és arányosságot kedvelte, a női mellek méretében is az arányosat preferálta:
A milói Vénusz
A középkorban köszöntött be a kis mellek kultusza: a kis mellhez a lelki tisztaság, elegancia, intelligencia, előkelőség, ártatlanság fogalmai kapcsolódnak az európai kultúrában.
Bosch: Paradicsom (részlet), 1485.
A kis mell kultusza a reneszánszban is tartotta magát.
Boticelli: Vénusz születése, 1482.
A barokk korban eljött a molettebb hölgyek ideje, ez azonban inkább a hátsók méretében mutatkozott meg. Ami a melleket illeti, továbbra is a kis mell maradt a "divat".
Rubens: A három grácia
Rubens is csak a felesége esetében tett kivételt: kordivat ide, kordivat oda, neje dús keblei megörökíttettek a vásznon.
Rubens, 1639.
Csak igen későn, az impresszionizmus idején kezdett teret hódítani a művészetben a dús keblek ábrázolása. Mivel a dús keblekhez éppen ellentétes fogalmak kapcsolódtak az európai kultúrában, mint a kis mellhez (bujaság, kétes erkölcsök, földhözragadtság), meglehetősen nagy botrányt kavart Manet festménye, aki Olympia modelljéül hús-vér nőt, egy kurtizánt választott, szakítván a hagyományokkal.
Manet: Olympia, 1865.
