De mivel muszáj, dolgozat lesz belőle, jegyet kapnak érte, csak elkezdik olvasni. Aztán ahogy olvassák, úgy megy el kedvük attól, hogy valaha önszántukból is elővegyenek egy könyvet. Mert a 30-40 éve nem igazán változó kötelező irodalmak többsége nem érdekli a mai ifjúságot. Ők már más világban élnek, másképp szocializálódnak, mások a vágyaik, érdeklődési körük, mint azoknak, akik 30 éve jártak iskolába. A mai iskolásoknak eszük ágában sincs majd hazájukért hősi halált halni, nem rettegnek semmilyen idegen elnyomótól, nem tudnak azonosulni Bornemissza Gergellyel, vagy Nyilas Misivel. Viszont sokszor röpködnek egymás közti csevegésben Harry Potter-féle varázsigék, tudják mi a tündék nyelve, mik a hobbitok szokásai. Az ők torkukon lenyomván a Kőszívű ember fiait, vagy az Egri csillagokat többségüknél az olvasástól való megundorodást érjük el. Erről természetesen nem az egyébként kiváló írók tehetnek, hiszen műveik egy adott korban valóban remeknek számítottak, és – bár sokan ez irányba próbálnak elmenni – nem a mai ifjúság hibája, hogy a jelen világ elképzelései izgatják őket jobban.
Vannak országok, mint például Anglia, ahol olyan, hogy kötelező olvasmány eleve nincs, az olvasnivalót az iskola és a tanárok állítják össze a diákok igényeinek figyelembevételével. Műveltebb családokban pedig a gyerekek a takarodó után még egy órát olvashatnak az ágyukban, ha akarnak. Ha nem, akkor lámpaoltás. Persze, hogy az előbbit választják.
De vajon mi a helyzet nálunk az iskolákban? Szerencsére már egyre több magyartanár vallja azt, hogy az évtizedek óta fennálló kötelező olvasmányokkal nem fogjuk tudni megszerettetni az olvasást a gyerekekkel. Ezért egyre többen hajlanak a változtatásra.
Banka Zoltán általános iskolai irodalom tanár Basa Katalin módszereit részesíti előnybe, melynek az a lényege, hogy a gyerekek minden hónapban szabadon választhatnak egy könyvet, melyet elolvasnak, s az olvasottakból irodalom órán beszámolót tartanak.
„Ehhez a tanév első magyar óráinak egyikén kedvcsinálóként beviszek néhány könyvet, mesélek róluk, a gyerekek kérdéseket tehetnek fel, esetleg önmaguk is ajánlhatnak olvasmányt, melyből annak elolvasása után majd dolgozatot fognak írni. Ebben a dolgozatban az olvasott mű kedvenc részéről kell írni indoklással, kedvenc szereplőjüket kell jellemezniük, vagy egy-egy helyszínt ismertetniük. De tudom, hogy célomat, az olvasóvá nevelést csak akkor érhetem el, ha olyan könyveket is választok, melyek elsősorban őket érdeklik. Ezért kínálatomat úgy állítom össze, hogy az tartalmazzon bestsellert és saját ifjúságom kedvenc olvasmányait is. Verne Gyula, Fekete István, Jane Austen, J.R.R. Tolkien, Gerald Durell, Pamela Lyndon Travers, Frances Hodgson Burnett mellett olyan írókat is ajánlok, mint Böszörményi Gyula, Nógrádi Gábor, J.K. Rowling, Joachim Massannak, Darren Shan, Meg Cabot, Christine Nöstlinger, Stephan Meyer. De természetesen nem zártam ki a hagyományos klasszikus ifjúsági irodalmat sem. Ahhoz, hogy a módszer hosszútávon is sikeres legyen, nekünk, pedagógusoknak is sokat kell olvasnunk, meg kell ismernünk a mai gyerekek kedvelt olvasmányait is. Sajnos néha szembesülnünk kell azzal is, hogy némely ajánlott könyv a kisebb iskolai könyvtárakban igen korlátozott számban, vagy van, hogy egyáltalán nem érhető el. Az olvasóvá nevelés mellett fontosnak tartom, hogy a gyerekek az általuk megtapasztalt élményt adaptálják, tudjanak róla beszélni, fogalmazást írni. Vegyük figyelembe a gyerekek elvárásait, de ügyeljünk arra, hogy értéket képviseljünk, használható tudást biztosítsunk számukra. A művek feleljenek meg az életkori sajátosságoknak, igazodjanak az érdeklődési körükhöz, esetleg problémáikra megoldást találjanak.”
Mint minden változás, természetesen ez a téma is viták tárgyát képezi. Vannak ugyanis, akik továbbra is a hagyományos klasszikusok értékei mellett érvelnek. Vitatkozni lehet, kell, sokszor érdemes is. A fő cél azonban nem igazán kellene, hogy változzon.
Mégpedig az, hogy a gyerek úgy érezhesse: olvasni jó.
Erdős Levente