Első pillantásra meglehetősen semmitmondó a Mónika-show megjelenítése. Annyira semmitmondó, hogy az szinte már gyanús: mintha a produkció kifejezetten törekedett volna arra, hogy ne találjon ki semmi emlékezetes, a többi műsortól látványosan elütő megoldást. A hivatásos tévészapulók ilyenkor gunyoros fricskát engedélyeznek maguknak arról, hogy milyen olcsó ez az egész, egy rendes művirágot nem spendíroztak meg a büdzsében, a gyanakvóbb (és benfentesebb) ítészek esetleg a licensz előírásainak tudják be ezt a szedett-vedettnek látszó puritánságot. Mert hát miféle cselekménnyel, miféle környezetben és miféle karakterekben ábrázolva szerkesztenek itt nézőcsalogató kibeszélő-showt? A műsorfolyam nagyszerkezete pár mondatban leírható: kezdjük pergő főcímmel - melyik sorozatműsoré nem az -, jelenjen meg a Műsorvezető a tapsra kondicionált stúdióközönség előtt - minden showban ez történik -, tereljünk össze néhány kellően exhibicionista kisembert egy szegényes, de napsütötte lakótelepi nappalira emlékeztető térben, akik némileg eltérően vélekednek a nap témájáról - mivel a többség garantáltan hülyét csinál magából, a nézők szórakozása biztosított -, törjük meg a beszélgetést annyiszor önreklámmal, műsorelőzetesel és reklámmal ahányszor csak lehet, és ígérjük meg, hogy holnap és holnapután is láthatnak minket - tulajdonképpen mindig, egészen az idők végezetéig.
Vajon miért működik ez a fantáziátlan mixtúra olyan remekül? Az elemzők - különösen mióta a rivális csatornán az ismert embereket szinkron műsoridőben porondra citáló ellen-kibeszélőshow viszonylag sikertelenül fut (el is küldték a sok hírességet haza, már ők is a kisember-drámákban utaznak) - rendre a Mónika-műsor tematikájában, a "lábszagú valóság" ismerősségének jóleső nézői érzetében, a szereplők megítélésének fennsőbrendűségében (a kinevetés édes mulatságában), a kukucska-helyzetből adódó megbotránkozásban és kíváncsiságban keresik a tartós siker titkát. A műsor formája eszerint mint valami jellegtelen de méretre szabott, észrevehetetlen kabát, simulna a műsortestre.
Én azonban, ezzel szemben úgy gondolom, hogy a Mónika-show a látszattal szemben nagyon is egyénitett műsorforma, működésének alapfeltétele a szórakoztatóipar névtelen professzionalistái által kikalapált, más show-műsorokkal össze nem téveszthetően működő elbeszélés.
Egy flott műsor
A műsor szemléletének - és így a megvalósításnak is - az egyik alapkérdése, hogy miképpen lehet elérni azt a gördülékeny, a dinamizmussal párosuló otthonosságot amely egyszerre szólítja meg a kiskamaszt és a nagymamát, amelyet nem utasít el a diplomás és hűséges nézőjévé válik a kétkezi munkás vagy a bevásárlóközpontban dolgozó pénztáros. A lehető legszélesebb - és műsorválasztását tekintve elkötelezett - publikum megragadásának (vagyis a maximális haszonnak) elemi feltétele a műsorvezető személyisége. Mónika mint televíziós személyiség ezzel a műsorral született, s mint a sztárkorszak kezdetén a mágikus hatású mozisztárok, össze is nőtt szerepével. Ebben a showban Mónika nem egyszerűen műsorvezető. Ő MÓNIKA, maga a műsor, helyettesíthetetlen. A főcím és a díszlet számtalan pontján visszaköszönő MÓNIKA-felirat és monogram mantraszerűen, már-már irracionális konoksággal ismétli, hol is vagyunk. Ez a showműsorokban, sőt a reklámvilágban megszokottnál is sűrűbb identifikálási kényszer nem egy túlbuzgó látványtervező vagy pr-manager igyekvése, ez éppenséggel a műsor lényege.
A show valójában nem is Mónika nevét viseli, a néző a mónika adását látja. Nemecsek Ernőt annakidején még megalázták azzal a kisbetűvel, Mónikánál más a gesztus jelentése. A szó, mónika, így, kisbetűvel, nem létezett eddig a nyelvünkben. Nem jelölt semmit. Ám ez már a múlté. A névmássá vagy főnévvé transzformált mónika a televízió nézőinek a számára valamiféle tűrhetően otthonos kisvilág (mónika-világ) szimbólumává vált: itt vagyunk a magunk ilyen-olyan csodaváró, kielégülésre vágyó - s lám, nem is annyira érdektelen, de lépten-nyomon meglehetősen zavaros életével, de nagy baj nem történhet. Mónika odafigyel ránk, akár a legfontosabb titkainkat is elmondhatjuk neki. (mónika és a Big Brother testvérek, ha nem is édestestvérek...)
A nyilvánosság terében elkövetett gyónásnak (nevezzük mónikázásnak) azonban mindig meg kell fizetni az árát. A bocsánat ugyan elnyerhető Mónikától, de a megkönnyebbülés annál kevésbé. A műsor legtöbbször elhangzó, legfontosabb mondata mindig a "következő vendéget..." konferálja (mint ahogy a mai mainstream televíziózás legfontosabb információja sohasem az éppen futó műsorra vonatkozik, hanem a következő műsort ígéri). A Mónika-show résztvevőinek többsége alig kap több időt a fotelben a megszólalásra, mint amíg bevonulhatott a színpadra. S hát, végülis, miért kapna? Mónika, ez a szép, kissé a divattal szembemenő, enyhén divatjamúlt figura (ezt azért majd még meg kell magyarázzuk), mint a ház, vagy a falu legjobban értesült marinénije úgyis mindent tud rólunk. "Úgy tudom, nem éltek szexuális életet" - mondja az érkező Brigittának, akinek a barátja már ott feszeng a fotelben. "Igaz az, amit én hallottam, hogy nem egyetlen vágás volt?" - kérdezi Tamástól, az "Öngyilkos akartam lenni" c. adásban. S ez rendjén is van így. A showban nincs helye az igazi megrendülésnek. Árpi, a halmozottan hátrányos roma származású főiskolai hallgató szokatlanul sok időt, majd hat percet kapott a műsoridőből - jutalmul egyrészt azért mert legyőzte saját ólómsúlyú sorsát, de még inkább azért, mert mosolygó tekintetete nem mart senkibe, történetét úgy adta elő, hogy nem fájt a nézőnek.Ahol aztán a simulékonyan futó idő kicsúszik Mónika (esetleg a producer vagy az adásrendező) irányítása alól, ott feslik fel a show: olykor kilátszik a megidézett, ám látni oly nagyon nem kívánt való világ. (Szigorúan kis "v"-vel, hiszen ma már minden szavunkat tévéműsorok radírozzák leírhatatlanná). De ez nagyon ritkán fordul elő: a közönség mindig bevágható, és a nyersanyagból többnyire kiirtható az igazi dráma (vagy az igazi exhibicionizmussal a műsorrendet is szétverő kórós magamutogató). Érdekel, hogy József és István, a két szántódi közrendőr a villasor fölött éjfélkor járőrözéskor futballpályányi UFO-t látott? Persze, hogy érdekel. Ha két piás rendőr meséjének véled, akkor azért, ha UFO-hívő vagy, akkor azért, s ha még a Pápa felől érkező vadászgépeket is letagadják az illetéskesek, akkor meg azért. De aztán, ha a rendőr lételméleti és világnézeti önmarcangolásba kezd, és már nemcsak a fizimiskájának, de a személyiségének is kezd ember-formája lenni, akkor az idő vészesen lelassul, és sürgősen be kell mutatni a következő kedves vendéget. ("Velem csoda történt").
A nézőnek talán úgy tűnik, mintha a résztvevőktől függne a műsor menete, de ez valójában nemigen fordulhat elő. Egy-egy közbeszólás, a szereplők közti vita rendszerint éppenúgy része a szigorú adásrend-lebonyolító dramaturgiának, mint a formabontó meglepetések, Szikora popzenész felbukkanása a közönség soraiban ("Szerelmes vagyok egy sztárba") vagy a többször is az öngyilkossági kísérletező Hajni édesanyjának megjelenése ("Öngyilkos akartam lenni"). Zsoltot azért kell közbeszólással és pattogó vágásokkal sűrgetni mert nem elég gördülékenyen halad a sluszpoén, elhagyott felesége, Anita felé, aki a titokszobában (mindenhonnan a Nagy Testvér köszön vissza?) hallgatja, hogyan hibáztatja önmagát visszatérni vágyó férje. A forgatókönyv előírta boldog végig azonban a szintidőre el kell jutni - ki is látszik a műsor szövete azonnal: Zsolt kezébe egy vágóképnyi idő alatt alkalmas bukéta kerül, azzal fogadja a képenyők előtt olvadozó milliók szeme láttára elhagyott, de Mónika reménykedő kérdésére a házasság kebelébe azonnal megtérő asszonyát.Hogy rakják össze ezt a műsort? Most ne beszéljünk a szereplők kiválasztásáról, a megjelenő karakterekről, csupán néhány technikainak tűnő részletkérdésről. Akinek valaha volt már dolga natúrszereplőkkel egy montírozóban, az tudja, hogy csak a legrosszabbra számíthat. A mondatoknak soha nincs végük, a körülményeskedésben elvész az állítás, a résztvevők a legrosszabb pillanatban vágnak egymás szavába - a böllér vagy a taxisofőr nem kapott retorikai képzést. Ahol tehát ki kell hagyni valamit az eredeti felvételből (vagyis vágni kell), ott szinte biztosan ugrik a hang, befejezetlen lesz a gondolat, fennmarad a hangsúly... A mónikában viszont pazarul megy minden. Alig döccen a hang, a szereplők szinte végszavaznak egymásnak. Márpedig nem lehet mindenki ennyire színpadra termett, pláne ha éppen azt hallgatja, hogy volt páciense leszélhámoscsalózza (mint Gábor Lászlót a "Nem kell iskola a boldoguláshoz" c. adásban). Hogyan jön ez össze?
Figyeljük meg, hogy Mónikát soha nem mutatják a szereplőkkel együtt. A show vizuális szerkezetének és a megszólalások strukturálásának egyaránt ez a "különlét" a kulcsa. Mónikát nem kell frissen mosott tincseivel takart, fülbe csempészett rejtett eszközökkel instruálni - bár ez a szerkesztői vezérlés a nagyipari műsorgyártásban szinte nélkülözhetetlen -, és a vendégek ügyetlenkedése miatt sem kell gyakran leállni a felvétellel (bár az ilyesmit sosem tudhatjuk a kész műsorokból megítélni). A legfontosabb fegyelmező eszköz a merev kamerarend, amelynek a főszabálya: nincs értelmező totál! A műsorvezető karmesterként irányíthatja a beszélgetést, egészen ritka kivételektől eltekintve nem eshet meg, hogy összefényképezik a szereplőkkel - mint ahogyan láthatatlan a tapsot irányító lámpa és az asszisztencia is. Ez a külön lét a forma garanciája arra, hogy legyen bár szó a legkényesebb, a legszemélyesebb ügyekről, a dráma mindig konszolidált és kézbentartható formában jelenik meg. A rejtett stilizáció szigorúan elválasztja a moderátort az érintettektől, téri és lelki értelemben védi őt - és rajta keresztül minket, nézőket - az emberi sorsokból kibukó sokkhatásoktól. Olykor aztán éppen ettől a távolságtól válik aztán igazán elviselhetetlenné a feszültség: amikor a 16 éves Klaudia a showból üzeni meg szüleinek (és egyben ország-világnak), hogy leszbikus, vagy amikor Ilona sírva és dadogva olvassa búcsúlevelét, a külön lét morális vétséggé válik (a műsor pedig Jerry Springer-showá, pedig az egy más kategória...)
A műsor biztonságának tehát az az ára, hogy látványszervezés abszolút mechanikus: hajszálra ugyanazok a plán és ritmusszekvenciák váltogatják egymást. A szereplők bejövetelének követését vizuálisan merőben indokolatlanul szakítja meg minden esetben a tapsoló közönség semmitmondó látványa, ám ezalatt foglalhatja el a műsorvezető néhány lépéssel arrébb új pozícióját -, ezzel némi változatosságot csempészve az egyébként minden szempontból kiszámítható képsorba (hiszen mások ülnek majd mögötte).
Mónika kezében ugyan méretes mikrofont tart, gyakran abba beszél - a műsor elején és végén, és többnyire akkor is, amikor felkonferálja a következő szereplőt, de közel sem mindig. A műsorvezető hangja nem a hagyományos kézi mikrofonon keresztül jut el hozzánk, hanem a blúzra szerelt csíptetős mikrofonon át, amelynek adóvevője ott lapul Mónika övének hátulján. Mire való akkor ez a bumfordi mikrofon? Elsősorban a szerep és az image nélkülözhetetlen kelléke, noha olykor - a közönség soraiból alkalmanként előkerülő "váratlan" szereplők interjúvolásakor - pillanatokra funkcionális eszközzé válik.Láthatjuk, ez egy flott műsor.
A vendég - még az elsőként a színpadra lépő is - mindig pontosan tudja, hova, melyik fotelbe kell ülnie. Ügyelők és asszisztensek óvnak minket: a "mintha" vendégnek előre kijelölt helye van ebben az "m", azaz "mintha" univerzumban. Pontosan ugyanerről szól a zenehasználat, erről a mintháról. Rendes gagyiban szignálzene van, bevonulózene, végefőcímze. A mónikában nem egészen. A szereplőknek itt majdnem saját zene jár, adásról-adásra változó - aszerint, hogy a zenei szerkesztő miféle hangulatot kever a téma alá -, de ezeknek a konzerv-slágertördékeknek mégsincs valódi kontaktusa a színpadra lépőkkel. Érzelmi csimm-bumm, mintha...
Hol vagyunk?
Stúdióban, mondhatnánk, a posztmodern utáni világ origójában. A show-világ tündöklő, mindenkire egyformán nagy fénnyel ragyogó, árnyéktalan terében, ahová a show egyetlen és igazi főszereplője, a Műsorvezető, a varietéből örökölt grádicson ereszkedik alá.
Majdnem.
Mónika a mónikából nem a sztárbejárón érkezik, hanem oldalról tűnik fel, mintha az oldalbejáró felől lépne a főcím után színre. Ahonnan a közönséget engedték be néhány perccel ezelőtt. Apró, de hatásos eltérés a cirkusz, a revű, a show íratlan szabályrendszerétől. Észrevétlen hozzájárulás az imago kiépítéséhez: nem Ő érkezik, hanem ő. Egyvalaki közülünk, épp csak erre jár minden délután öt óra tízkor, őt is elvakítja a fény, megbotlik a lépcsőn vagy legalább megtorpan, mintha még visszafordulhatna, de nem. Neki ma ügye van, mindannyiunk ügye, szerelem, barátság, öngyilkosság és lelki restség, technokultúra vagy a tévéfüggőség, sikamlós, pikáns ügyek, AIDS, beszélünk e szex közben, szerelmesek vagyunk egy sztárba, iskola vagy rátermettség kell az élethez, megöl az unalom és eutanázia, torz testben milyen a lélek... Bármi, ami foglalkoztatja az embereket. Ez a szerény bejövetel (amint a hamarosan érkező vendégeké is) finoman mintha azt akarná üzeni: nem én vagyok itt igazán a fontos (már megint a kisbetűs egó, a névmássá transzformált m) -, még csak nem is az a tucatnyi ember, aki arcával hitelesíti majd mindazt, ami ővele megtörtént, hanem az, amiről beszélgetni fogunk. Pedig valójában a show lényege nem a téma, hanem az, ahogyan arról beszélgetni fogunk. Bordwellel szólva, a stilisztika.
Hol vagyunk?
Egy színes (túlszínes) világban, ahol a kék és a vörös, a sárga és a kék felel egymásnak. Nyers, telitett színek kavalkádja. Kevés a tompított, pasztell átmenet. Ahogy a dramaturgia és az időkezelés, úgy a színvilág is kontrasztos. Kontrasztos, de nem drámai. Kiegészítő színekre tapad a kamera, ellentétes pólusokra, mégsem kizáróak ezek a színek. Meleg az összhatás. A teret lezáró díszletelemekben és az ülőalkalmatosságokban a körív és a merev, egyenes polcrendszer dominál. Kör és vonal, ahogy azt már a főcím exponálja, de a kör a domináns. A rend.
Hol vagyunk?
A hátterek bárányfelhős eget idéző, hívogató kékjét mintha reluxacsíkok metélnék keresztbe, de ezek a csíkok nem vetnek árnyékot. Ebben a kellemesen világos nappaliban belülről jön a fény, a polcokon árválkodó, használaton kívüli kelléklámpák nem világítanak. Látszólag - mert ott vannak - akár világíthatnának is. Mintha lehetne ebben a térben sötétség is. De az kizárt. Ajtót, fotelt, szőnyeget cserélhetnek a kellékesek, de azokba a lámpákba sohasem fog izzó kerülni. Árulkodóak a kis lámpaernyők. Adásról-adásra porosodva a totálok mélyén vagy életlenbe süppedve arra a világra utalnak, ahol nem minden látható, ahol a fénnyel együtt kél az árnyék.
Mónika
A műsorszerkesztésen és a díszleten túl a Műsorvezető személyisége (kommunikációja) határozza meg legerősebben a show formáját. Egy nyolcadikos gyerekek körében végzett felmérés szerint Mónika kedves, mosolygós, szép, ápolt, csinos, elegáns, alkalmazkodó, érdeklődő, jól artikulál, őszinte, együttérző, tárgyilagos, nyílt, türelmes, közvetlen, könnyen teremt kapcsolatot, művelt - másfelől tapintatlan, modoros, beképzelt (nagy az "arca"). Statisztikai értelemben a 13-14 évesek négyötöde különösen ronkonszenvesnek találja a műsor vezetőjét, az összhatás egyértelmű.Ha egy kicsit alaposabban megnézzük milyen szerepjáték, milyen stylist-hozzájárulás és image-építő technika eredményezi ezt a "Mónika feelinget", azt látjuk, hogy az alkalmazott eszközök a műviség, a harsányság/feltűnőség ellenében határozzák meg a színre lépő figurát. Változatosságot szinte kizárólag a ruhaviselettel, az állandóságot a kézben tartott és a forgatókönyv-vázlatot tartalmazó, de a kamerának a mónika feliratot mutató súgóval, a hajviselettel, sminkkel és természetesen a metakommunikációval biztosítják. A testtartás annyira odaforduló, hogy már-már túlzásnak (természetellenesnek) tűnik. Az erősen oldalra és előrebillenő - fülelő - fejtartás a bal lábra nehezedő, hátrafeszülő testtartással és a nyitott karokkal unisono a figyelmről szól. Ez totálisan kifelé forduló, néma, de annál beszédesebb kommunikáció az m-világ (mintha, mint Mónika) sajátja és egyben bizonyos fokig a leleplezője is. Akit ugyanis valóban megérint amit hall, akinek fáj, hogy Tamás szerint "a férfinak az autó az igazi "barátnője", akit figyeni, ápolni és gondozni kell, s ezt egy nő soha nem értheti meg ("Nő ne üljön a volánhoz"), vagy aki valójában belegondol, hogy miféle élet szimbóluma az a Nyíregyházáról származó kis csomagba kötött föld, amelyet Alexa hordoz fétisként akinek egy Friderikusz nevű médiaszemélyiség a választott lelki vezetője ("Szerelmes vagyok egy sztárba"), az egyszer-egyszer biztosan lehajtja a fejét, lehúnyja a szemét. Valamiképpen befelé figyel. Mónika azért tud ilyen hibátlanul kifelé figyelni, mert a működésre koncentrál. Arra, hogy meddig érdekes a válasz, mikor kell váltani -, kevésbé a sorosokra. Vezeti a műsort. Valójában persze őszinte ez a szerepjáték, hiszen bizonyos fokig ismeri a delikvenseket (s ha sírt vagy kuncogott is egyik-másik vendégén, azon már múltidő). A műsor vezetésére irányuló összpontosításra utal a kérdezés közbeni túlzott gesztikulálás is. A kézmozdulatokkal nyomatékosított félreérthetetlen artikuláció úgyszintén a game optimális lejátszását segíti. Az időkezelés, a cselekményszervezés, a képváltások logikája és a moderátor metakommunikációja egyirányba dolgozik tehát: a valódi emberi drámákból vagy a sűrű, vérbő komikumból gyengített - s így tömegfogyasztásra alkalmas -, olykor borzongató, máskor mulatságos eseteket formáz a show. (A borzongatás iskolapéldája: Az AIDS vizsgálattal kontrollált hűtlenségről szóló adásban lezárt borítékban Mónikánál vannak az orvosi látleletek. Mivel a "HIV pozitív" ma még kvázi egyenlő a halálos ítélettel, a néző zsigerileg tudja, hogy egyszerűen nem lehet baj. 17.45-kor egy beszélgető műsorban Magyarországon ez a nő nem mondhatja azt, hogy Judit, te fertőzött vagy. De hiába tudja. "Mit csinálnál, ha pozitív lenne a teszt? - kérdezi Mónika. Bevágják Judit hümmögő közelijét. De mégis, miért csináltattad éppen most ezt a tesztet - erőlteti a műsorvezető? Mert ingyen volt - bújna ki a kínos helyzetből Judit.Rossz válasz.
Valami suskusra utal, jobb lett volna ha elmeséli, hogy lefeküdt az ismeretlen Sztankóval, aki fűvel-fával, és nem védekeztek, és most retteg, és... de mindegy. A lényeg ugyanis, hogy Juditnak valami nem stimmel az arcbőrével, a közelinél a néző úgyis erre figyel. És borzong, borzong, hiába tudja, hogy semmi baj.)
Az eszköztár elemei koherensen kapaszkodnak egymásba. (Egy más korban, Umberto Eco szavaival az őstelevízió idején, Vitray Tamás még a valódi emberi sorsokra éhes filmrendezőket szerződtetett, akik az ős-talkshow számára megkeresték a műsor leeendő szereplőit. Megnézték hogyan élnek, ki a szomszédjuk, hol eszik a pacalt... aztán mindezt elmondták Vitraynak, akinek ezért úgy lehetett meglepetés a kamerák előtt minden ember, hogy már a színpadra lépés előtt elképesztő dolgokat tudott róluk.)
Noha az AIDS-teszt eredményének drámai ismertetése, a hivatásos manekent sokkírozó "ízléstelen" duci-ruhabemutató, a live-showban dolgozó házaspár szolgáltatta "meglepetés" vagy a szétvált házaspár kibékülése valóban a Mónika-show dramaturgiai sarokpontja - a tabloid kvintesszenciája -, a mónika-valóság vezető híre (tulajdonképpen egyetlen nem mintha eseménye) egészen más. Az otthonos nappaliba érkező tényleges vendég - vagyis a képernyő előtt a néző - számára a háziasszony toilettje - mint a hajdan a szalonokban, bizonyos értelemben ma is a legfontosabb kérdés (noha a szalon már nem exkluziv, sőt, bárkit befogad).
Mit vett fel ma a műsorvezető?
Az alapeset - nadrág-blúz (vékony kötött, újjatlan pulcsi vagy trikó) összeállítás valamilyen élénk színnel vagy geometrikus motívummal - vonzza a tekintetet. Csípőnadrág és számmintás póló. Távoli retro a hetvenes évekből, nem bizonyítható, de mintha Kartonblúz és Társa irányítaná a stylistot a Mónika-figura kitalálásában. Az idősebb vendégeknek régi bulik hangulatát idézi, ma születetteknek szinte új divat, mégsem hivalkodó: emancipált otthonka. Vörös-fekete, fehér-fekete, piros keresztcsík, rombuszminta, gyakran majdnem op-art - szomorú árnyalatok száműzve. Akármiről lesz a műsorban szó, a ruha az öröknyár színeivel, az ujjatlan, erős dekoltázst engedő szabással a boldogságmitológia aktív ügynöke.
Amiről nem beszélünk
Nem beszélünk most a közönségről, kötelező show-kellék, taps és vágóképszolgáltató. Nemigen tudnak vele mit kezdeni ebben a műsorban, észrevehetetlen kulissza, inaktív motívum.
Nem beszélünk a főcímről sem, exponálja a meleg színvilágot, Mónika mosolyát, ruhatárát, és az M-betűkké váló virágszirmokat - az érmének két oldala van, tükör, szeret-nem szeret - triviális, mégis jól működő motívumok.
Végezetül nem beszélünk a meghívott vendégekről sem, azokról az emberekről, akik nélkül persze nem lenne műsor, mert az ő kiválasztásuk - mindaz amit és ahogyan ebben a showban képviselnek - messze túlmutat azon, amit önmagában a mintha-világról üzenő forma hordoz a Mónika-showban.
