Műelemzések I. - Építészet - A téralakítás történetéből
2001/11/08 00:00
3227 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
Az építészet a történelem során a téralakítás, s az ezzel összefüggő alaprajzi elrendezés, külső és belső kiképzés tekintetében egyaránt sokat módosult. Az építészet alakulását elsőként a téralakítás szempontjából vizsgáljuk. A társadalmi igények változásai során mind nagyobb és bonyolultabb belső terek kialakítására volt szükség, melyekhez újabb anyagok és szerkezetek kellettek.

Műelemzések I. - A téralakítás változásai


architráv - a görögök vízszintes kő- és fagerendákat alkalmaztak áthidalásra


archivolt - a római téralakítás a vízszintes kőgerendák helyett félköríves boltíveket alkalmazott, ezzel már nagy fesztávolságokat tudtak áthidalni


A félhenger alakú dongaboltozattal lehetővé vált 20 - 30 méteres termek lefedése is


római keresztboltozat két keresztirányban egymásba tolt félhengerből áll


kupola


csegelyes kupola


román keresztboltozat

Az építészet a történelem során a téralakítás, s az ezzel összefüggő alaprajzi elrendezés, külső és belső kiképzés tekintetében egyaránt sokat módosult. Az építészet alakulását elsőként a téralakítás szempontjából vizsgáljuk. A társadalmi igények változásai során mind nagyobb és bonyolultabb belső terek kialakítására volt szükség, melyekhez újabb anyagok és szerkezetek kellettek.

Az új anyagok és szerkezetek természetesen új statikai megoldásokat követeltek, hiszen a terhet és tartást, a mennyezetet és a tartófalakat szilárd egyensúlyba kellett hozni. Az építmény szilárdsága csak úgy érhető el, ha a szerkezet megfelel a statika törvényeinek.

Az építészet egyik fő problémája minden időben az volt, hogyan lehet a rendelkezésre álló anyagokkal minél nagyobb belső teret lefedni. A legnagyobb nehézséget a falak közötti távolság áthidalása, a lefedés módja okozta. Kezdetben fagerendákat alkalmaztak.

Az egyiptomiak

már kőgerendákat is használtak, ezekkel azonban nem lehetett 3-4 méternél nagyobb távolságot áthidalni. Nagyobb belső tereket csak úgy tudtak kialakítani, hogy a mennyezetet több oszloppal alátámasztották, ennek következtében a templomok belseje úgy hatott, mint egy oszloperdő. Az egyiptomiak egységes, nagy belső tereket még nem tudtak létrehozni.

A Maxentius-bazilika mellékhajóit dongaboltozatok fedik, főhajóját keresztboltozatokkal látták el. A keresztboltozatnak a két falon nyugvó dongaboltozattal szemben az az előnye, hogy elég csupán négy sarkán pillérekkel alátámasztani (a terhet, a belső feszültségeket ugyanis a boltívek, illetve az erővonalak a négy alátámasztási pontba vezetik).


A Maxentius-bazilika római íves áthidalásai

Több keresztboltozat egymás mellé illesztésével hosszú csarnokok beboltozása is lehetővé vált.

A római birodalomban nagy törvénykezési csarnokokra, fürdőkre volt szükség; a társadalom megnövekedett igényei arra késztették az építészeket, hogy új megoldásmódokat keressenek.

A római építészet legkiemelkedőbb teljesítménye a kupola. A félgömb alakú boltozat megépítése bonyolult feladat, de ezzel lehetővé vált az eddigieknél jóval nagyobb belső terek lefedése. A Pantheon kupolája (43 m átmérőjű) a legnagyobb egységes belső tér, amit az emberiség eddig lefedni tudott.

A bizánciak

továbbfejlesztették a kupolaépítést. A Hagia Sophia templomnál (aja szófia) a kupola már nem kör alaprajzú falon nyugszik, mint a Pantheonnál, hanem ún. csegelyek, gömbháromszögek segftségével négy ponton van alátámasztva. A kör alapú kupolától a csegelyek viszik át a terhet a négyzet alakú alapra. A csegelyes kupolának az az előnye, hogy négyzet alakú terek lefedését is lehetővé tette.


Az Hagia Sophia beslő tere

A Hagia Sophia-templom abból a szempontból is figyelemreméltó, hogy nagyszerű példája a térkapcsolásnak. Építőművészei úgy növelték belső terét, hogy a kupola alatti négyzetes térhez elöl és hátul is egy-egy negyedgömbbel fedett teret s ezekhez még további három kisebb félköríves teret kapcsoltak. A központi térhez oldalt - az oszlopok mögött - további termek csatlakoznak.

A későbbi korok építészei is gyakran éltek a térkapcsolásnak ilyen lehetőségeivel.

Az ókeresztény

templomoknak vízszintes, fagerendás mennyezetük volt. Ez határt szabott méreteik növelésének; hátránya volt az is, hogy könnyen leégett.

A városok lakosságának gyarapodásával mind nagyobb belső terekre volt szükség. Ezért 1000 körül újra alkalmazni kezdték a rómaiak által kialakított kőboltozást, főleg a keresztboltozatot, azzal a módosítással, hogy magasabbra emelték a középrészét. Így jött létre a román emelt záradékú keresztboltozat, mely nem két félhenger, hanem két félhordó alakú donga keresztirányú egymásba hatolása.


Román stílusú templom keresztmetszete

A román stílusú

keresztboltozatok lehetővé tették a templomhajók szélességének és egyben befogadóképességének a növelését, és csökkentették a tűzveszélyt. Hátrányuk volt viszont, hogy a kőboltozat nagy súlya és feszítőereje miatt vastagra kellett méretezni a falakat, s azokon csak kis ablaknyílásokat lehetett vágni.

A gótikus stílusnál

a boltozatok nyomását nem vastag falakkal, hanem a pillérekkel és a falakon kívül elhelyezett támpillérekkel fogták fel és vezették a föld felé. (A statikai szilárdsághoz a támpillérek tetejét díszítő tornyocskák, fiálék ellensúlya is hozzájárult.) E szellemes szerkezeti megoldás, valamint a boltívek megemelése lehetővé tette, hogy vékonyabb falakat alkalmazzanak, és nagy ablakanyílásokat vághassanak rajtuk. Mivel már nem a falak tartották a boltozatok terhét, hanem a pillérek és támpillérek, kedvezőbbé váltak az erőátvitel feltételei.


Gótikus templom keresztmetszete

A gótikus építészet egyik legjellegzetesebb vonása a vázrendszer. E tekintetben hasonlít a modern vasbeton építészethez, amelynek szintén a vázrendszer az alapja. A gótikus pillérek és támpillérek, boltívek hálózata áttekinthetően mutatja az épületek szerkezetét. Az építészeti erők egymásrahatásában és játékában világosan érződik a statikai egyensúly nagyszerűsége. (A gótikus épületek e tekintetben is egyenrangúak a mai építményekkel, hiszen ezeknél is a szerkezet, a statikai egyensúly nyújtja elsősorban az esztétikai élményt.) A boltívek csúcsívessé való emelése nemcsak a belső tér növelését, hanema négyzetes alaprajzú területek beboltozását is lehetővé tette. A gótika magas és nagy befogadóképességű templomokat hozott létre, melyek a gyakorlati igényeken kívül, áhítatot keltő hangulatukkal a vallásos szemléletének is tökéletesen megfeleltek.

A reneszánsz korszak

a téralakítás tekintetében nem sok újat hozott; csupán a középkori hosszhajós elrendezést egyesítette a bizáncias eredetű központos elrendezéssel. Ilyen összetett téralakítást mutat a római Szent Péter-templom belseje. A főhajó hosszirányú, vízszintes sodrása a kupolatér függőleges, felfelé irányuló sodrásában folytatódik. Ez fokozza a térélményt, melyben a kupola alatti, fényben úszó tér vált uralkodóvá. Bármilyen nagy is ez az épület, kupolájának szélessége mégsem múlta felül a római Pantheon 43 méteres kupolájának átmérőjét. Kőből, téglából a reneszánsz korszak sem tudott nagyobb kupolát épfteni, mint a rómaiak.


A római San Pietro bazilika keresztmetszete

A barokk és a klasszicizmus épületei is arról tanúskodnak, hogy az építészet elérkezett a kő- és téglaszerkezetek lehetőségeinek felső határához.

A múlt században az ipari fejlődés következtében minden eddiginél nagyobb épületekre, hatalmas pályaudvarokra, gyárépületekre, áruházakra, kiállítási csarnokokra volt szükség. A megnövekedett igényeket már nem lehetett a régi anyagokkal és szerkezetekkel kielégíteni. A megoldást a vasban találták meg.

Az első öntöttvas szerkezetű épület a Kristálypalota.
(A londoni világkiállítás alkalmából készült 1851-ben Paxton tervei szerint, és a világkiállítás egyik szenzációja lett.)
Ez a vas- és üvegépület az újfajta anyagok felhasználása, valamint szerkezetileg is teljesen új megoldása következtében a régi téglaépületekhez képest légiesen könnyed hatású, fényben úszó belső teret adott. A vas építészeti lehetőségeinek a bemutatására készült a 300 méter magas párizsi Eiffel-torony. Az 1889-es világkiállításra épített kilátótorony Párizs egyik jellegzetességévé, szinte jelképévé vált. A múlt század második felében egymás után épültek világszerte a vásárcsarnokok, pályaudvarok vasszerkezetből (pl. a budapesti Nyugati pályaudvar, amelyet Eiffel tervezett). Alkotóik látásmódjában a neogótikus és neoreneszánsz építészet hatása jutott kifejezésre. A vas sajátos formanyelvét még nem alakították ki. (Az öntöttvas oszlopok a gótikus vagy a reneszánsz köroszlopokat utánozták.)

A század végén már mind kevesebb vasszerkezetű épület készült. A vasszerkezet ugyanis elég drága, s a rozsdásodás elleni karbantartása is költségesnek bizonyult. A mérnökök olcsóbb és jobb anyagot és szerkezetet kerestek, s ezt a vasbetonban fedezték fel (1854). (A vasbeton lényegében vasrudakkal merevített beton. A beton cementnek, homoknak és kavicsnak vízzel való keveréke, amely kémiai folyamat eredményeként kőkeménnyé szilárdul.) A vasbeton legfőbb előnye, hogy a húzó- és nyomóerőknek egyaránt nagymértékben ellenáll. (A szakítóerők ellen a betonba ágyazott vasvázrendszer; a nyomóerők ellen pedig a nyomást jól bíró beton bizonyult kitűnő anyagnak. A kettő együtt a törés, elhajlás veszélyét minimálisra csökkenti.) A vasbeton szerkezet az építészetet valósággal forradalmasította; lehetővé vált, hogy a modern építészet minden eddiginél nagyobb belső tereket hozzon létre. (Az 1924-ben épült Orly-i léghajóhangár vasbeton íve pl. 80 méter széles, és 62 méter magas.)

A Műelemzések II. részében: A régebbi épületek homlokzatát faragott vagy habarcsdíszek ékesítik. Az UNESCO-palotán nincs ilyen díszítmény. Mi szép tehát a homlokzatán, szép egyáltalán? Erre keressük a választ. Hogy erre a kérdésre választ kapjunk, tekintjük majd át az építészet alakulását a külső kiképzés szempontjából.

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE program Program iskoláknak a bullying ellen
Jövő osztályterme Modern tanulási környezetekről a Sulineten