Nem élhetünk utópia nélkül!
Farkas Zoltán
2007/11/28 20:38
2746 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Az idővel folytatott versenyfutásban gyakran fordul meg néhány gondolkodó fejében, hogy megalkossa a tökéletes társadalmat, pedig időről időre bebizonyosodik, hogy az eredmény utópia. Bár megvalósíthatatlan, mégsem lehetünk meg nélküle, létünk része.

„Utópikus az a tudat, amely az őt körülvevő „léttel” nincs összhangban.” (Mannheim Károly)

Az utópiák főbb jellemzői

Az utópia kifejezés Morus Tamástól származik, aki főművét (1516) illette ezzel a címmel, és egy olyan ideális társadalmat álmodott meg benne, amely ugyan aktuálisan nem létezett, ám a jövő számára mintául szolgálhat a tökéletes állam és társadalom megvalósításához. A szót Morus úgy alkotta meg, hogy az előtaggal a görög jó (eu) és a görög nem (ou) kiejtésbeli hasonlóságát használta ki, ehhez illesztette a toposz (gör.) hely kifejezést; a három elem együttvéve pedig olyan nemlétező helyet jelentett, amely egyúttal jó (tökéletes) is.
1516 óta az utópia kifejezéssel olyan eszményi vagy negatív jellegű, a valóságban teljes egészében megvalósíthatatlan társadalmat értünk alatta, amely rendre meghatározó szerephez jutott a politikai és társadalmi rendszerek bírálatában. Ugyanis lehetővé teszi a fennálló társadalom radikális kritikáját még abban az esetben is, ha a cenzúra az aktuális hatalom mindenfajta bírálatát tiltja. Hasonlóan az állatmesékhez, az utópiák is kellően szabadon fejthetik ki bírálatukat, hiszen csak indirekt módon, a jövő társadalmát idealizálva kritizálja a fennálló politikai berendezkedést, mégpedig úgy, hogy jelzi a két világ közötti lényegi eltéréseket, és minden esetben az utópikus jövő javára billen a mérleg nyelve. Egyúttal alternatívákat is kínál az aktuális társadalmi és politikai intézmények megreformálásához. Éppen ebből adódik a politikai ideológiáktól való lényegi különbsége is. Míg az ideológiák az össztársadalom érdekeiből és alternatíváiból indulnak ki, addig az utópiák sokkal inkább az egyéni jólét és boldogság feltételrendszerét vizsgálják.
Az utópiák általában irodalmi formában íródnak, de elképzelhetők ettől eltérő "műfajok" is, mint pl. a felvilágosodás korabeli Morelly törvénygyűjteménye, Owen idealizált New-Harmony-kommunája. Politikai irányultságukat tekintve pedig vannak jobb- és baloldali utópiák is, de az első utópiák alapvetően politikai irányultságtól mentesek (Platón, F. Bacon) voltak. Tartalmukat tekintve nehéz közös nevezőre hozni a műveket, mivel több ezerre tehető a számuk, és tartalmukat tekintve igen változatosak. Ennek ellenére bizonyos szempontok szerint csoportosíthatók tematikailag is. Számos utópia közösségi tulajdonra épülő társadalmakat tételez, ezzel összefüggésben egalitárius jellegű politikai rendszerekhez jutnak el. Egyes utópiák abban közösek, hogy a politikai hatalom számára bizonyos engedményeket tesznek. Például a közjó érdekében akár diktatúrákhoz is folyamodhatnak. Ezt az engedményt már Morus Utópiájában is tetten érhetjük, ahol a felvilágosult uralkodó olyan intézkedéseket vezet be, mely évszázadokon keresztül biztosítja a jólétet és a boldogságot az országlakosok számára. Megkülönböztethetünk olyan utópiákat is, amelyek nem monarchikus rendszerűek, hanem valamely elit gyakorolja a hatalmat, ilyen például a platóni filozófusok, másutt a tudósok csoportja, de nagyiparosok is kezükben tarthatják a kormányzati pálcát. Morus Tamás Egészen más típusúak a modern utópiák, melyekben idealizált demokratikus rendszereket álmodnak meg a szerzők, de nem kizárt, hogy egy felsőbbrendű elit (pl. technokrata csoport) kezébe kerül ennek ellenére a hatalom (Wells, Huxley).
Az utópiák minden esetben a fennálló társadalom problémáiból indulnak ki, azok elementáris hiányosságait, téveszméit igyekeznek kiküszöbölni. Általában két fő problémaforrást jelölnek meg. Az egyik (pesszimista) nézet szerint minden baj forrása az emberi természetből fakadó gonoszság, amit megfelelő intézmények felállításával közömbösíthetőnek tartanak. A másik (a perfektibilista) teória szerint azonban éppen az intézmények fogyatékos volta róható fel a bajok okaként, ugyanis eltorzítják az ember természetes hajlamait, ezért liberálisabb és humánusabb intézményeket kell felállítani a jelenlegiek helyett. Fourier, Saint-Simon és az anarchisták is az antropológiai optimizmus eszméjéből indultak ki, de hatással volt ez a nézet a marxistákra és bizonyos tekintetben a feminizmus képviselőire is.
Vannak olyan utópiák is, amelyek a politikai életnek igen kis szerepet tulajdonít, sokkal fontosabbnak tekinti a tökéletes gazdasági és társadalmi intézmények által irányított államokat. Ezek általában vagy más államoktól elszigetelt rendszereket képzelnek el (pl. Morus szigetutópiája), vagy pedig az utópiát az egész világra kiterjedőnek vélik. Az apolitikus utópiákra az is jellemző, hogy csak egy abszolút igazságot tételeznek fel, amit a jó élet érdekében realizálni is kell. Mivel ez a kizárólagos igazság nem képezheti vita tárgyát, így csak megvalósítani lehet, és erre kell szentelni minden energiát. Az emberi természet fejlesztése, javítása, pontosabban fokozatos tökéletesítése ugyancsak feleslegessé teszi a politikát, hiszen kifejlett erkölcsi érzékű emberek között konfliktus sem keletkezhet, mondhatni minden társadalmi történés automatikusan követi egymást - ütközések, társadalmi ellentétek, szociális konfliktusok nélkül. Amennyiben sikerül megvalósítani az ideális társadalmat, akkor szükségtelenné válik mindenféle változás, így újfent feleslegessé nyilvánítható a politika, mely a társadalmat a megfelelő irányba kell, hogy terelje - hisz a társadalom révbe ért, ezen idillikus állapot fenntartása pedig nem kívánja meg politikai struktúra életben tartását.

Antiutópiák / negatív utópiák / kakotópiák / disztópiák

A XX. században igen erőteljesen megfogyatkoztak az utópiák, ami főleg azzal magyarázható, hogy a század totalitárius rendszerei által végrehajtott borzalmak (terror, népirtás, a személyiség totális ellenőrzése, kiszolgáltatottsága) szinte blokkolták az ideális berendezkedésekkel kapcsolatos elméleti munkák iránti fogékonyságot. Ennek ellenére születtek utópiák, de ezek célja már inkább az utópiák kritikája, létjogosultságuk megkérdőjelezése volt. Zamjatyin Mi (1920), Huxley Szép új világ (1932) és Orwell 1984 (1948) című munkája éppen a fenti okok miatt egyfajta disztópiának nevezhető, mely a lehető legfélresikerültebb társadalmi berendezkedés jellemzőit foglalta össze. Nagy szerepet tulajdonítanak a gépek, a technicizált világ kritikájának, és ezzel szemben immunitást a természetes emberi ösztönktől (érzelmek, gondolatok, természetes vágyak) remélnek.
Egyúttal arra hívják fel a figyelmet, hogy ha az emberiség nem figyel fel az utópiák veszélyeire, akkor könnyedén azok áldozatává válik. Erre kívánta felhívni a figyelmet Huxley is művének mottójával is, amely Bergyajevtől származik. "Úgy tetszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt találjuk magunkat: hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat? ... Az utópiák megvalósíthatók. Az élet az utópiák felé halad. És talán egy újabb évszázad kezdődik el, egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a művelt osztály majd olyan módozatokról álmodozik, amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat, és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz, amely kevésbé "tökéletes" és szabadabb."

Van-e élet az utópiák után?

Az utópiák természetrajzának megismerését követően felvetődik a kérdés, hogy vajon, egyáltalán szükség van-e utópiákra, miért kellett az embernek ezekbe a "fiktív" valóságokban ringatnia magát? Mannheim Károly igen találóan vázolja fel az utópikus tudat létjogosultságán keresztül a történelem menetrendjét: a történelem voltaképpen az egyik tópiától (rendtől) az utópián át a másik tópiáig tartó útvonal. Ezek szerint az utópiák folyama még nem rekedt meg, legfeljebb mérséklődött a folyam erőssége. Mannheim szerint ugyanis az eddigi utópia-tudatformák (az újrakeresztelők orgiasztikus chiliazmusa; a liberális-humanitárius eszme; a konzervatív eszme; a szocialista-kommunista utópia) egyre jobban igazodnak a társadalmi, történeti folyamatokhoz, ám sohasem szűnnek meg. Ezt látszanak igazolni napjaink feminista és ökoutópiái is. Mannheim szerint az utópiák megszűnése az emberi sajátosságok felszámolását jelentené.
„Az utópia teljes eltűnése az egész emberré válás formáját átalakítaná. Az utópia eltűnése statikus tárgyiasságot hoz létre, amelyben az ember maga is dologgá válik. A legnagyobb paradoxon jönne így létre, ami csak elgondolható: a legracionálisabb önuralom embere az ösztönök emberévé válna, s az ember miután hoszú, áldozatos és hősies fejlődés révén eljutott a tudatosság legmagasabb fokára – ahol a történelem immár nem vak sors, hanem saját alkotás -, az utópia különböző formáinak megszűnésével elveszti történelemformáló akaratát és ezzel betekintését a történelembe is.”

Felhasznált és ajánlott irodalom

  • Mannheim Károly: Ideológia és utópia
    Atlantisz, 1996
  • A. Huxley: Szép új világ
    Kozmosz könyvek, 1982
  • Politikai filozófiák enciklopédiája
    Kossuth K. 1995
  • Bayer József: A politikai gondolkodás története
    Osiris K., Bp. 1998
  • A politikai filozófia története (szerk.: Leo Strauss, Joseph Cropsey)
    Európa K., Bp. 1994
  • Paczolay Péter - Szabó Máté: A politikaelmélet rövid története
    Kossuth K., 1984
  • A. L. Morton: Angol utópia
    Kossuth K., 1974
  • Houranszki Ferenc: Filozófia és utópia
    Osiris K., Bp. 1999

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE program Program iskoláknak a bullying ellen
Jövő osztályterme Modern tanulási környezetekről a Sulineten