A napokban kezdték vetíteni Mel Gibson Passió című filmjét a magyarországi mozik. Ahogyan azt már az előzetes hírverésből is tudhattuk, a film tabukat nem ismerő realitással jeleníti meg Krisztus utolsó óráinak szenvedéseit: veréseket, korbácsütéseket, kegyetlen kínzással való keresztre feszítését. Finomabb lelkek számára talán túlzottnak is tűnhet e realitásigény, a sok vér, az ezernyi seb, a brutalitás, s felmerülhet bennük a kérdés: Mire jó ez? Közelebb visz-e a keresztény tanítás lényegének megértéséhez Krisztus szenvedésének ily valóságszerű, részletes és sokkoló ábrázolása?Ha egyértelmű választ nehéz is találni a kérdésre, mindenképp elgondolkodtató tényekkel találjuk szembe magunkat, ha visszatekintünk régmúlt korok Krisztus-ábrázolásaira.
Mindenekelőtt itt egy különös jelenség: A keresztény vallás lényege, hogy Krisztus kereszthalálával vezekelt az emberiség bűneiért. Érthető hát, hogy a szenvedéstörténet, a Jeruzsálembe való bevonulástól a mennybemenetelig történt események fontos szerephez jutottak az ábrázolásokon. Mégis: furcsa módon magát a keresztre feszítést egészen az 5. századig szinte soha nem jelenítették meg.
Ha megnézünk egy hatodik századi ábrázolást Krisztus keresztre feszítéséről (festett fa ereklyetartó 580-600 körül), szembetűnő a kép stilizáltsága. Nem látni vért, nem látni szenvedést. A keresztre feszített Krisztusban inkább a már győzedelmes Megváltót ábrázolták, fején glóriával, nyugodt arckifejezéssel.
Hasonló átszellemültséget, elvontságot sugall e 12. század elején, Olaszországban készült ábrázolás is. Megjelenítése teljesen szimbolikus, szenvedésére csak a "kötelező" jegyek: a kezeibe és lábaiba vert szögek utalnak. Mintha e kor embereit elegendő lenne csupán utalásszerűen emlékeztetni Isten fiának az emberiség bűneiért vállalt szenvedéseire. A kép csupán felidézi a szemlélőben a Bibliából jól ismert szenvedéstörténetet, szimbolikusságával csupán "előhívja" lelkünkben a belső átélést.Az idő múlásával azonban sokkal "drasztikusabb" Krisztus-ábrázolásokkal találkozunk. A 15. században fájdalmas Krisztus-arcok és meggyötört Krisztus-testek intették arra a hívőket, mibe is került a megváltás.
E 14. századi szobor már korántsem szimbolikus: Krisztus vérző sebektől pettyegetett teste, a bordái közük kifakadó vérfolyam, az inas végtagok, a lecsüggő fej a maga szörnyűségében tárja elénk a kereszthalált. Mi okozhatta ezt a sarkalatos változást a Krisztus-ábrázolásokban?
Egyféle magyarázatot adhat, hogy a keresztes háborúk révén az akkori emberek "testközelbe" kerültek Jézus földi életének színhelyeivel, mely felerősítette azt az érzést, hogy az evangéliumi történetek valóságos események voltak. Ennek megfelelően megváltoztak a Krisztusról alkotott elképzelések is: isteni mivolta mellett egyre hangsúlyosabbá kezdett válni emberi természete, földi élete, amit szegénység és szenvedések közepette élt.
Szent Ferenc fellépése is hasonló hatással lehetett a Krisztus-ábrázolásokra. Szent Ferenc (eredeti nevén Giovanni di Bernadone, olasz szerzetes; a Ferencesek szerzetesrend megalapítója) ugyanis azt tekintette küldetésének, hogy követőivel Jézus életét jelenítsék meg az emberek között, az evangélium szó szerinti értelmezésével. Az egyház ekkor már meglehetősen tágan értelmezett néhány evangéliumi tanítást (legfőképpen a krisztusi szegénység tanítását), ezért - a legenda szerint - az Úr egyszer maga szólította meg Szent Ferencet: "Ferenc, menj és építsd fel újra egyházamat, mert mint látod, majdnem összedől!''
Ő pedig arra tette fel az életét, hogy az egyházat visszafordítsa az evangélium igazságához. "A világ megöregedett, arca ráncos és bibircsókos lett a sok bűntől; a szerzetesrendek letértek az apostolok nyomáról, a bűnök éjszakája a legsötétebb órához irkezett. És íme, hirtelen feltűnt egy új ember a földön. Életre szólított egy új társaságot, és a népek ámulatva látták, hogy visszatérnek az apostoli idők jelei, és az ősegyház már rég eltemetettnek vélt tökéletessége újjáéledt!'' - írta róla Celanói Tamás.
Szent Ferenc tanításával tehát szintén az üdvtörténet valóságosságát hirdette, szembeszállva az evangéliumtól egyre inkább elszakadó, szimbolikus Biblia-felfogással. Az ő korában arra volt szükség, hogy a hívők figyelmét felhívják arra, hogy az evangélium szavai szóról szóra igazak, s arra, hogy "akik látják ugyan a szentséget, mely az oltáron a pap kezében az Úr szavai által a kenyér és bor színében megszentelődik, de nem látják lelke és istensége szerint és nem hiszik róla, hogy az valósággal a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges teste és vére, elkárhoznak."
