Mert színművészet alatt ma beérjük kevésbé pontos szövegtudással, miről megejtő mosollyal próbálják elvonni figyelmünket, feltéve, ha amúgy értenénk artikulációját annak a valakinek, ki vásznon vagy színpadon pózol, miközben színésznek nevezteti magát. Mert nem nehéz előtérbe kerülni (manapság bárkinek, bármikor és szinte bármiért sikerülhet, nem is kellenek hozzá különösebb érdemek), csak megérdemelt elismeréssel tartósan a választott poszton maradni: na, ahhoz már igazán szükségeltetik valami. Tehetségnek, kemény munkának, kitartásnak mondhatnánk, de jobban illene ide a tudás kifejezés. A tehetség, a munka és a kitartás eredménye. Ebből már lehet táplálkozni, s lehet tanítani másokat is.
Greiner családnéven látta meg a napvilágot Pécs városában, 1894. szept. 21-én az a művésznő, ki mára a magyar színháztörténelem egyik klasszikus alakjává vált. Színésznő volt, előadóművész, író, ki minden megmozdulásával adni akart, fejleszteni, ápolni a szép beszédet, a magyar nyelvet.
A Színművészeti Akadémiát 1914-ben végezte el - ott Bajor Gizi évfolyamtársa volt -, s az iskolapadból kikerülve a Vígszínházhoz szerződött. Az ott töltött két esztendő után a Magyar Színház, majd 1927-től a Belvárosi Színház tagjává vált. Mint ahogy Blaha Lujza csodás hangjáról, Jászai Mari pedig drámai erejű képességéről vált ismertté, Péchy Blanka versmondó képességével vált ki kortársai közül. Ady költészetének egyik első, nagy hatású népszerűsítője volt.
Miután néhány évig (1928-34) Max Reinhardt társulatánál Bécsben időzött, 1935-ben hazatért, és keresett, ünnepelt színésznőként a főváros szinte valamennyi drámai színházában játszott. 1945 után a Nemzeti Színház tagja, majd 1948-1951 között a bécsi magyar követség kulturális attaséja, illetve a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója volt.
1952-től a Magyar Néphadsereg Színháza, illetve a Vígszínház tagja lett. 1959-ben érdemes művésszé avatták, 1962-től a Zeneművészeti Főiskolán a színpadi beszéd tanára volt. Miután 1964-ben nyugalomba vonult, fellépéseket továbbra is vállalt. Gyakran végzett feladatot a rádióban is. Ott nyelvművelő sorozatot indított Beszélni nehéz címmel, amelyet haláláig vezetett, több mint 300 alkalommal. A műsor jelenleg is él és működik, őrzi azt a szellemi vagyont, melyet ő hagyott ránk.
1960-ban megalapította a szép magyar beszéd jutalmazására a Kazinczy-díjat a hivatásos előadók számára, valamint a Kazinczy érmet a diákversenyek győzteseinek. 1986-ban néhai férje, Magyar Lajos emlékére díjat alapított újságírók számára.
1942-ben kezdett szépirodalommal foglalkozni, akkor jelent meg első novellája a Magyar Nemzetben. A színpadtól való visszavonulása után elsősorban írói tevékenységet folytatott, s emellett a rádióban folytatta nyelvművelő sorozatát. 1988. júl. 6-án pihent meg örökre Budapesten. Végső nyugalomra július 15-én helyezték a Kerepesi temetőben.
Nyelvművelésével, mozgalmának elindításával őszinteségre, önfegyelemre, akaratra, helytállásra; kitartásra az önmegvalósításban és a másokért való tenni akarásban ösztönözte a diákokat és a pedagógusokat egyaránt. Harcolni tanította őket a nemtörődömség, a belenyugvás ellen, s megmutatta: mit segíthet a fizikai és szellemi frissesség megőrzésében a folytonos elfoglaltság, a köz érdekében való rendíthetetlen munkálkodás.
