(...) Egész pedagógiai örökségünk európai

(...) A 19. században és a 20. század hajnalán a dinamikus gazdasági fejlődés és az emelkedő nemzeti öntudat jegyében sok úttörő kezdeményezés született Európában. Ékessége a magyar nevelésügynek például az igen korán, már a reformkorban intézményesült óvodapedagógia, a majd száz évvel későbbi hazai reformpedagógiai törekvések újszerűsége, amely törekvések közül nem egy évtizedeken át beivódott a magyar iskola szellemiségébe, sőt gyakorlatába is. Az intézményes oktatást a 20. század elején követte és kísérte a társadalmi és egyéni különbségekre érzékeny, minden értelemben haladó szellemű gondoskodás szándéka és gyakorlata. Ennek megnyilvánulása volt többek között a népjóléti motívumokból is táplálkozó törekvés az iskolai hatások tanórán túli kiterjesztésére, valamint a korai szándék a fizikai és szellemi fogyatékosok szakszerű ellátására és fejlesztésére, amely a mintaadó magyar gyógypedagógiában teljesedett ki. (...) Az európai léptékben méltányolható szakmai fejlemények mellett a magyar iskola hagyományossá vált standard szervezési elvei és működési módja is európai volt. Hiszen Európa oktatásügyének történetéből nem lehet kiiktatni azt a német-osztrák tradíciót sem, amely a herbartiánus (vagy sztereotip formában a porosz) iskola címkét kapta meg és viseli mindmáig. (...)

Elmaradás és elválás a fejlődés fő sodrától

Meg nem kérdőjelezve elméleti és gyakorlati pedagógiánk európai karakterét, megkockáztatom azt az állítást, hogy a 20. század első évtizedei után a világháborús vereség és a belpolitika ezzel együtt járó forradalmi és ellenforradalmi hullámverése eltérítette pályájáról a magyar iskolaügyet. Az egyedülálló területi veszteségek a nacionalizmus fellobbanásához vezettek. Az iskoláztatás kiterjesztésének kiérlelt tervét keresztezték a gazdasági nehézségek, a felsőoktatás újraépítésének nemzeti kötelezettsége, a konzervatív irányba fordult társadalompolitika fékjei. (...) Nem járnánk el méltányosan, ha a Horthy-korszak oktatáspolitikai konzervativizmusától elvitatnánk két maradandó értéket: egyfelől a Klebelsberg Kunó nevéhez kötődő infrastrukturális fejlesztést, a szervezeti kiépítést, másfelől a középosztálynak szánt középiskola minőségi igényességét, ami ha nem is célzottan és közvetlenül, de áttételesen a reáliskolákban is áldásos hatást fejtett ki.

A II. világháború utáni évek forradalminak minősíthető társadalom- és oktatáspolitikai nyitást hoztak, ám beletorkolltak a szovjet birodalomban többé-kevésbé uniformizált nevelés elméletének és gyakorlatának adaptációjába. A sztálinizmus diktatórikus korszaka, majd a pártállam bürokratizmusa súlyos megkötöttségekkel járt, amelyek, s talán ez volt bennük a legkevésbé európai, megbéklyózták mind a pedagógusok, mind a tanulók szellemi mozgását, önállóságát és kezdeményező kedvét. (...)A 20. század második felében a társadalmilag alávetett, kulturálisan leszakadt társadalmi rétegek felemelkedésének eszköze lett az oktatásügy, amely e társadalmi misszióért nagy árat fizetett és fizettetett: a bürokratikus centralizálás, az ideológiai egyeduralom, a társadalmi és világnézeti diszkrimináció terhét hordozta. A Kádár-korszak erjedésének időszakában, a hetvenes évektől a tényfeltáró neveléstudomány szembesült és szembesített azzal, hogy a magyar iskola immár nem tölt be társadalmi-kulturális kiegyenlítő funkciót, hanem újratermelődő társadalmi különbségeket képez le és közvetít. (...) Megjegyzendő, hogy a gyökeres társadalmi változások ellenére, pontosabban szólva épp a nálunk bekövetkező társadalmi differenciálódás, polarizálódás következtében a magyar iskolarendszer szelektív maradt, sőt európai összehasonlításban fokozottan szelektív lett. A mai mérések egyszerre mutatják, hogy a magyar iskola 31 ország között a német után a második a tekintetben, hogy nem tompítja a társadalmi különbségeket, s olyan hely, ahol a tanulói közösségek (társadalmi szempontból egyre homogénebb) összetétele a személyes családi háttér hatásán túlmenően is megnöveli a művelődési előnyöket és hátrányokat. (...)

Az európai heterogenitás és a visszacsatlakozás ellentmondásai

(...) Bennünket késve ér el, de Európa országai már megtapasztalták azt a társadalmi-történeti változásokból adódó kettős tendenciát, amelyet egyfelől az oktatás eltömegesedésének, másfelől a sajátszerűség, az individualitás elfogadásának nevezhetünk. (...) Az említett kettős tendencián túl, ezzel összhangban az iskolarendszer működésében és szerkezetében jellegzetes trendek mutatkoztak. Fontos, elvi jelentőségű fejlemény a kezdő szakasz megnyúlása az iskolában. A 20. század második felében az EU országainak többségében a kezdő szakasz hat osztályra terjedt ki, több helyütt ötéves lett, és csak a német kultúrkörben maradt négyéves. Nem nehéz ráeszmélni arra, hogy ebben a jól látható átalakulásban a gyermeki fejlődés új tapasztalati anyaga és felfogása, a minden korábbinál kisebb türelmetlenség, az alapkészségek és a tanulás tanításának szentelt megkülönböztető figyelem jelenik meg. (...) Az elmondottakon túl, ha az európai oktatás-nevelés megújulásának tartalmáról és formájáról adunk általános jellemzést, akkor annak jegyei között ott látjuk a multikulturalizmust is. A megállapodott kontinentális béke, az élénkülő mobilitás, a közös jövőnek a múltra visszavetülő hatása maradandó benyomást gyakorolt az iskolák szellemiségére, miközben mindemellett a volt gyarmatok lakóinak vagy épp a vendégmunkások tömegeinek beáramlása az iskolák belvilágában is kiköveteli a kultúrák érintkezését, az eltérések békés és konstruktív kezelésmódját.

A kilencvenes évek fordulója, a rendszerváltás Magyarország oktatásügyének is felkínálta a lehetőséget és feladatot, hogy európai közösségben és perspektívában fejlődjön. (...) Oktatásügyünk európai visszacsatlakozásának kulcseseménye és -élménye nyilvánvalóan az volt, hogy a korábbi kötöttségek után az oktatásirányításban, az oktatás-nevelés iskolai tervezésében és gyakorlatában bekövetkezett a pluralizmus kora. Ma már többféle iskolafenntartó létezik, nem merül fel a központi tantervek kényszere, az iskola és a pedagógus mozgástere összehasonlíthatatlanul megnőtt a tananyag szelekciójában és alakításában, a tanulók és a szülők társadalmi közössége aktív szerepet játszik az iskola életében. Minden nehézséggel együtt az utóbbi 15 évnek ez az európai irányú és természetű átalakulása vitathatatlanul jelentős előrelépés, s nem véletlen, hogy az egymást váltó kormányok és oktatáspolitikák jogszabályokban rögzített szándékai és intézkedései nemzetközi elismerést váltanak ki. Ugyanakkor mi mint ezen változások közvetlen szemlélői vagy közreműködői és elszenvedői jól tudjuk, hogy a jogi formákban megjelenő szándék és az iskola tényleges működése nem esik egybe.

A közös jövő kilátásai

Bármit mondjanak is a politikusok az oktatásügyről, bizonyos, hogy az európai keretekben az iskolák közös problémákkal fognak szembenézni, megbirkózni, s ily módon is közelednek és hasonulnak egymáshoz. (...) Először is a nyelv, a nyelvek ügye új megvilágításba kerül az európai közösségben. Evidensnek tűnik, hogy tennivalónk kettős: egyfelől minden nyelvi távolság s az elzártság/elzárkózás ellenére a nagy európai kulturális közösségek nyelvének elsajátítása elkerülhetetlen. (...) Másfelől épp ez a társadalmi közeg minden eddiginél fontosabbá teszi az iskola szerepét az anyanyelvi kultúra őrzésében és elmélyítésében, aminek a nemzeti identitás szintén megfelelő hátteret és hátszelet fog adni. Másodszor az informatika mindent átható, átrendező szerepe Európa-szerte, így hazánkban is meghatározó tényezője lesz az ismeretszerzés és -alkalmazás, a munkavégzés és a köznapi érintkezés gyakorlatának egyaránt. Az iskolának fel kell készítenie a korszerű informatika eszközrendszerének használatára, amit nyilvánvalóan az is elkerülhetetlenné tesz s egyszersmind segít, hogy az iskolai ismeretszerzés is a modern (elektronikus tömegkommunikációval és internettel átszőtt) informatikai közegben zajlik, tananyagát ebben önti formába és közvetíti.

S végül amilyen nagy - s még nagyobb lesz - a tudás szerepe a társadalom hatékony működésében és belső tagolódásában, épp oly nagy felelősség terheli az oktatásügy irányítóit és közreműködőit, hogy a tudás megszerzésében ne legyenek drámai, méltánytalan, áthidalhatatlan esélyegyenlőtlenségek. Ilyenek ma még fennállnak, s mi, akik a rendszerváltással a társadalmi polarizálódás időszakába léptünk, jól tudjuk, hogy ezek elmélyedhetnek, kiéleződhetnek. Sok múlik, lehet, hogy a legtöbb azon múlik a demokratikus Európa jövőjében, hogy az iskola mit tud tenni az esélyegyenlőtlenségek csökkentése érdekében. (...)

• Cikkünk a szerzőnek az Új Pedagógiai Szemle című folyóiratban megjelent tanulmánya alapján készült.