A "látszat és valóság" kérdése egyike azon alapproblémáknak, amelyek a legtöbb kultúrkört mélyen foglalkoztatták akár a történetírás, akár a filozófia vagy az írott, illetve ábrázoló művészet területén.

Platón (Kr.e. 427-347, görög filozófus) például kizárta volna államából a művészeket, akik szerinte a nem valóságos, vagyis az ideákat leképező világ harmadik fokon álló másolói csupán.

(A perspektíva megjelenése a művészetben annyiban igazolni látszik Platón elméletét, amennyiben a tárgy "valósághű" megjelenítése torzításon alapszik, mellyel létjogosultságot nyer a "mintha" világ, a látszat.)

Fennmaradt egy tanulságos, bár nem túl hiteles anekdota Pheidiasz (Kr.e. 500 - 430 k., az ókor legnagyobb szobrásza) és Alkamenész (Kr.e. 440 k. - 400 közt működő athéni szobrász) vetélkedéséről, melyet Tzetzész (Kr.u. 1110 k. - 1185 k.) őrzött meg Történetek könyve című, csaknem 13 ezer tizenötszótagos verssorból álló művében.

Az ércszobrász Alkamenész és Pheidiasz kortársak és a szobrászat terén vetélytársak voltak. Egyszer az athéni nép megszavazta, hogy Athénének két, magas oszloptalapzaton álló szobrot emeljenek.

Az egyiket Alkamenésznek kellet elkészíteni, aki ügyes szoborfaragó volt, de nem ismerte az optikát és a geometriát, s többnyire imádóitól körülrajongva a köztereken lődörgött. A másikat Pheidiasznak, aki jól ismerte az optikát és a geometriát, s aki a szépséget és a harmóniát mindennél többre becsülte, kerülte a közterek zaját, hiszen a művészeten kívül nem volt más szerelme és barátja.

Alkamenész szobrán a szűz Athéné női bájait domborította ki tetszetősen, Pheidiasz azonban, aki tudta, hogy minden vonás eltörpül a magasságban, nyitott ajkakkal és kitágult orrlyukakkal mintázta meg az istennőt.

Talapzat nélkül Alkamenész műve jobban tetszett az athéniaknak, Pheidiaszt pedig, akinek a szobra szemtől szemben torzan hatott, majdnem megkövezték. De amint az oszloptalapzatra kerültek a szobrok, minden száj Pheidiasz művét magasztalta, Alkamenészt és szobrát pedig kinevették.

A fenti történet az "optikai korrekció"-nak nevezett perspektivikus ábrázolásra, a látszat szerint alkotó ábrázoló művészet diadalára példa, mely a torzítás "kegyes csalásával" közelebb áll Arisztotelész (Kr.e. 384 - 322, görög filozófus) nem annyira preskriptív, mint inkább (a későbbiekben törvénnyé és megkerülhetetlen szabállyá merevedett) deskriptív mimézis-elméletéhez, azaz a művészet utánzó szerepét hangsúlyozó esztétikai tanításhoz.

Az "optikai korrekció" Geminosz (Kr.u. I. sz., rhodoszi görög filozófus és szónok) szerint az optikának az a része, amit szkénográphiának neveznek. A szkénográfia eredetileg színpadi díszletfestést jelentett, később a perspektivikus festés szakkifejezésévé vált. Vitruvius (Kr.e. I. sz., római építész, szakíró) úgy határozza meg, hogy az "az első rész és a rövidülő oldalak felvázolása, és valamennyi vonalnak egyformán egy kör középpontja felé irányulása."

A látszat szerint alkotó építész tehát nem arra törekszik, hogy az egyes elemek tényleges arányait, hanem a kiszámított látszat arányait mutassa be, és ezzel kiküszöbölje az érzéki csalódásokat.

Éppen ezért az építész a henger alakú oszlopot, "mivel a közepe táján látszólag elkeskenyedve megtörtnek látszik, ezen a részen vastagabbnak készíti; s előfordul, hogy a kört nem körnek rajzolja, hanem ellipszisnek, a négyzetet téglalapnak, a különböző nagyságú oszlopok sorát pedig az oszlopok száma és nagysága szerint megváltozott arányokban tünteti fel."