Peter Brook angol színházrendező az 1950-es években abban az időszakban kezdett el dolgozni, amikor egyre több ember érzett viszolygást kora merev, halódó "teátrális" színházcsinálásától, gondolván azt, hogy az "élet egy színház."
Peter Brook az 1960-as évektől a stratford-on-avon-i Shakespeare Memorial Theatre rendezőjeként dolgozott. Ekkoriban vehette fel a színház a Royal Shakespeare Company - Királyi Shakespeare Társulat - nevet. A társulat műsorának gerincét továbbra is a zseniális Will Shakespeare művei alkották. A Shakespeare-kultusz menetrendje a következő volt: először bemelegítésként a vígjátékok kerültek terítékre, majd rátértek a krónikás drámákra. Brook egyik legemlékezetesebb Shakespeare rendezése a Lear Király volt. Szüleink talán még emlékezhetnek a magyar színházi világot sokkoló Royal Shakespeare Company emlékezetes budapesti vendégszerepléseire az 1970-es évekből.
Az RSC rendezőgárdáján belül irigylésre méltóan szabadon alkotó Peter Brook e korszakában megpróbálta összegyúrni Brechtet és Artaud-t, pontosabban a szociális problémák iránt érzékeny színházat az ún. "kegyetlen színházzal". Ugyanakkor Peter Brook nemcsak az európai színházi hagyományokat szívta fel magába, hanem az afrikai és indiai színházi tapasztalatokat is, mert a modern színjátszás őse és kortársa az egész világ színházművészete. E küzdelmes folyamat állomásai a már említett Shakespeare Lear Király c. darabja, Peter Weis Marat/Sade-ja, valamint a US ("Egyesült Államok", ill. "Mi") kétértelmű címet viselő előadás, ez a "Vietnam-show", amely a maga brutalitásával akarta felrázni a más népek tragédiáit közönyös tunyasággal szemlélő nézőt.
A sikerek csúcsán, az "élő ikonná" válástól való félelmében otthagyta a Royal Shakespeare Company-t és új vizekre evezett. Párizsban, a bohém fővárosban a világ legkülönbözőbb tájairól érkezett, tapasztalatlan, ám annál fogékonyabb, fiatal színészekből álló társulatot hozott létre Centre Internacional de la Recherche Théatrale (Nemzetközi Színházi Kísérleti Központ) néven. A varázslatos előadások helyszíne egyrészt a Bouffes de Nord ütött-kopott színházépülete, de ugyanakkor rendszeresen felkerekedik társulatával, hogy a világot járva Irántól Afrikán át Indiáig élményt nyújthasson soknemzetiségű közönségének.
Volt olyan előadás, ahol a színészek halandzsa nyelvet beszéltek (Orghast), de előadtak óperzsa filozófikus mesejátékot is a Madarak Tanácskozása címen. Az Ikek című előadáson egy ugandai törzs kipusztulását dolgozta fel. Mire volt szüksége Peter Brooknak egy előadás bemutatásához, mondjuk Észak-Afrikában? Szinte semmire. A színházi üzem minden korlátozásától függetlenné téve társulatát játszottak: utcasarkon, barlangban, kőbányában, sivatagi településen; a legsajátosabb közönség előtt. Előadásait alkalomról alkalomra, a nézőkre gyakorolt hatást figyelve változtatja.
A párizsi előadások a színházépület jellege miatt hagyományosabbak, de Peter Brook sajátos rendezői felfogása ezekre a "kőszínházi" előadásokra is rányomja a védjegyét. E falak között Shakespeare Athéni Timon-ját, Csehov Cseresznyéskertjét, vagy Carmen történetét játszották el.
Miért érezhetjük magunkat a Peter Brook színházában másképp?
Manapság is különféleféle teátrális helyzetek résztvevői vagyunk a hétköznapi életben. Például felelünk a tanárnak fizikaórán, végignézzük egy valóság-show összefoglalóját - érzelmet nyílvánítva szavazunk, tülekszünk a buszon az ülőhelyért, vagy a templomban hallgatunk szívünkhöz szóló szavakat - tulajdonképp már ez is színház. Néha folytatásos szappanopera főhősének látjuk magunkat, máskor meg mintha egy rémdráma szereplői lennénk.
Mitől lesz ez "igazi" színház?
Attól, hogy a rendező azt mondja a színészeinek "csináljunk úgy, mintha"?
Nincs szükség művészetre, szavalásra, kimódolt előadásmódra, mert a színház mindenütt jelen van hétköznapjainkban, ezért bármit teszünk az már maga színház? Vannak akik ezt így gondolják. Mások meg úgy érzik, hogy azért felesleges színházjegyre költeni, ha azt látják majd viszont, amit akár az aluljáróban is megnézhetnek, és még fizetni sem kell érte.
Jogos a két pont.
A néző azért jár színházba, hogy megcsapja az élet szele, de ha nincs különbség a hétköznapi élet és a színpadon kukkolt élet között, az egésznek nincs semmi értelme. Az élet a színházban jobban szerkesztett, ugyanannak tűnik és mégis milyen más. A néző számára fontos a színpadi szereplővel való azonosulás, az ítélkezés, az együttérzés, a megkönnyebbülés.
"Eljutottunk az alapkérdésekhez. Mit várunk az eseménytől? Mit viszünk bele az eseménybe? Mit kell előkészíteni a színházi folyamatban, és mit kell nyitottan hagyni? Mi a cselekmény és mi a jellem? Elmond-e a színházi esemény valamit, vagy valamilyen mámor révén működik? Milyen változást idézhet elő egy előadás? Mi alakulhat át? (Peter Brook)
Egyfelől már a tér is meghatározó. Minden kicsiben látszik, minden jelzésszerű. Másfelől pár óra alatt akár évszázadok is elmúlhatnak anélkül, hogy ezen bárki fennakadna.
A színházban a színész gondosan szerkesztett mondatokba sűrítve közöl velünk fontosnak tartott gondolatokat. Az életben, ha beszélgetőpartnerünk nincs ránk tekintettel, rengeteg olyan történetet is elmesél, amitől halálra unjuk magunkat. Ha színházban történik ugyanez, bosszankodva hazaindulunk. Persze, ha nem vagyunk túl jólneveltek, sokat locsogó társunkra is rávághatjuk az ajtót. Az életben néha több óra kell ahhoz, hogy kimondjunk valamit, ehhez a színpadon időnként elég három perc.
Min múlik egy színházi előadás sikere?
Kell az üres tér.
"Ha valós díszletek által berendezett helyzetben találjuk magunkat ablakkal páncélszekrénnyel, ajtóval... akkor moziban vagyunk. A ritmus és játék feszültsége ott lanyhább. A vágás közbelépésére van szükség, hogy rátaláljunk az élet dimenziójára. (Peter Brook)
Brook egy helyen azt írta: "Valaki keresztülmegy egy üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék."
A közönség figyelme meghatározó elem.
Fontos az emberi anyag.
Gondolat, érzelem, test.
Brook előszeretettel dolgozik különböző nációjú színészekkel, hangsúlyozva azt, hogy az emberi test látványa némi eltéréssel a világ minden táján egyforma, tehát az emberi test által küldött jeleket a világ minden táján érteni fogják a nézők.
Szükséges az érzés és gondolat pontosságának mozdulatokban való kifejezése.
"Nagyon fontos, hogy legyenek testileg jellegzetes színészek: alacsony és kövér, magas és sovány, fürge mozgású, nehézkesen mozgó...stb."
"Ahhoz, hogy a külső életet kifejezzük, típusokkal kell rendelkeznünk, minthogy mindannyian egy férfi, vagy nőtípust jelenítünk meg. De fontos, és itt kapcsolódunk a keleti színészhez, hogy a kövér , ügyetlen, vagy az eleven, fiatal, gyors test egyaránt érzékeny legyen." (Peter Brook)
Kvíz
Befejezésül még egy gondolat, nekünk nézőknek:
"Végül is azt tanácsolom mindig, hogy ha színházba mennek és unatkoznak, ne rejtsék el, ne higgyék, hogy maguk a hibásak, hogy maguk tehetnek róla. Ne hagyják, hogy a kultúra gondolata megfélemlítse magukat! Tegyék csak fel a kérdést: Belőlem hiányzik valami, vagy az előadásból? - Jogunk van vitatni azt a szörnyű, már társadalmilag elfogadott dolgot, hogy a kultúra automatikusan felsőbbrendű." (Peter Brook)
Hajrá, kedves nézők!
Peter Brook rendezései
Operák: Muszorgszkij: Borisz Godunov, Puccini: Bohémélet, Gounod: Faust, Csajkovszkij: Anyegin, Strauss: Salome, Bizet: Carmen
Színdarabok
Shakespeare: Athéni Timon, Szentivánéjiálom, Rómeó és Júlia, Szeget Szeggel,
Felsült szerelmesek, Téli rege, Hamlet, Lear király, Titus Andronicus, Vihar, Antonius és Cleopatra; Shaw: Pygmalion, Ember és felsőrendű ember; Ibsen: A tenger asszonya; Miller: Pillantás a hídról, Az ügynök halála; Brettford: Irma, te édes; Weis: Marat/Sade, A vizsgálat; Hochluch: A helytartó; Dürenmatt: Az öreg hölgy látogatása; Csehov: Cseresznyéskert; Beckett: Azok a szép napok
Filmek
Koldusopera (1953), Lear király (1953), Egyszemélyes fülke (1953 tv), Moszkvai riport (1955 tv dok.), A születésnapi ajándék (1955 tv), Ég és Föld (1957 tv), Moderato cantabile (1960), A legyek ura (1962), Marat/Sade (1966), A hazugság játékai (1968), Lear király (1971 dán-amerikai), Találkozás egy figyelemreméltó emberrel (1977), Szeget Szeggel (1977 fr. tv), Carmen (1983), Mahabharata (1989), Én egy jelenség vagyok (1997)
