A tanulási nehézségek, vagy a gyerek magatartásával kapcsolatos kifogások bizonyos mértékig ugyan az iskolai élet velejárói. Túl sok olyan család van azonban, ahol mind a szülők, mind a gyerekek életét megkeseríti az iskola igényeivel és panaszaival való folytonos csatározás. Elvárható persze, hogy egy diák igyekezzen jól tanulni, és rendesen viselkedni, naivitás volna azonban azt gondolni, hogy a gyerek érdemjegyeit és a személyéről kialakított képet csak objektív tényezők befolyásolják.
A tanár és a diák közötti szimpátia vagy ellenszenv, a személyes érdeklődés és stílus hasonlósága vagy ellenkezése, mint szubjektív elem, szintén kihat gyermekünk előmenetelére. Agyondicsért kedvencnek lenni nemcsak kellemesebb, de sokkal motiválóbb, tanulásra serkentőbb is, mint mindig megszégyenített rosszgyerekként vagy szinte észre sem vett szürke kisegérként élni az iskolai hétköznapokat. A szülő azonban sokat tehet azért, hogy a pedagógus jobban megismerje és elfogadja gyermekét, hogy az időről időre kialakuló konfliktusok békés, konstruktív megoldást nyerjenek.
Az iskolától érkező panaszok egy részével tulajdonképpen a szülő is egyetért: ő is azt szeretné, ha csemetéje több ötöst hozna, és kevesebbszer bambulna ki az ablakon jelentkezés helyett. A pozitív irányú változást azonban mégsem az szolgálja a legjobban, ha megígérjük a tanárnak, hogy majd mi is jól leszidjuk vagy noszogatjuk, hogy tanuljon többet. Nagyobb segítség mind a diák, mind a pedagógus számára, ha együtt próbáljuk megérteni a leromló teljesítmény vagy a hirtelen jött fegyelmezetlenség okát.
Tájékozódjunk a kifogásolt viselkedés körülményeiről, hogy jobban megérthessük a gyereket! Minden órán így viselkedik? Mindegyik gyerekkel agresszív? Mindegyik tanárral szemtelen? Mikor kezdődtek a bajok? Kudarc, igazságtalanság érte? Kinevették? Elfelejtették megdicsérni? Nem adtak javítási lehetőséget?
A szülő sok olyan félelemről, csalódásról, indulatról tud, melyre a tanár magától esetleg nem gondol, de amit el tud fogadni és képes orvosolni. Ne hagyjuk, hogy a tanár egyedül ránk és gyermekünkre hárítsa a felelősséget, ne ígérjük meg, hogy majd mi teszünk róla, hogy ezután minden másképp legyen! Próbáljunk inkább valamilyen közös erőfeszítésen alapuló megoldást találni! Talán jobban oda tudna figyelni, ha előrébb ültetnék? Rendszeresebb munkára szoktatná, ha az ő leckéjét mindennap ellenőriznék? Feküdjön le korábban, mert az iskolában kialvatlannak tűnik? A gyerek számára is megkönnyíti a helyzetet, ha látja, hogy tanára és szülei egyetértenek és együttműködnek a vele kapcsolatos problémák megoldásában.
Nem minden tanári kifogással értünk azonban egyet. Miközben alkalmazkodni igyekszünk az iskola elvárásaihoz, a gyermekünk nézőpontját, érdekeit is védenünk kell. Az ilyen helyzetek megoldásához nem csekély diplomáciai érzékre lehet szükség. Először is ne vegyük készpénznek, amit a gyerek a nézeteltérésről otthon mesél! Nem azért, mert nem bízunk benne, hanem mert ugyanazt az eseményt két ember mindig kétféleképp éli meg. Kérdezzük meg a tanárt is, és csak ezután alakítsuk ki a véleményünket!
A pedagógust sokszor jó szándék vezérli akkor is, amikor esetleg számunkra kevésbé elfogadható módszerekkel él. Ezért felháborodás vagy fenyegetőzés helyett először óvatosabban fogalmazzuk meg a véleményünket! Pl. "Tudom, hogy Ön csak jobb teljesítményre szeretné sarkallni a fiamat, de Pisti nem az a gyerek, akit fenyegetéssel vagy büntető feladatokkal lehetne motiválni. Ettől ő inkább dacos lesz, és az végső soron senkinek sem jó. Nagyon lelkesíti viszont, amikor ön megdicséri az osztály előtt." Vagy: "Úgy tűnik, ebben a kérdésben másképp gondolkodunk. Én a négyest is jó jegynek tartom, és továbbra sem szeretném Katit megszidni, ha a nem lesz év végén kitűnő. Kérem, fogadja el, hogy a fizika nem a kedvenc tantárgya, és ne haragudjon rá amiatt, hogy nem szán rá a feltétlenül szükségesnél több időt!"
Az iskolai események otthoni megvitatása is legalább ekkora körültekintést igényel. A gyerekek, ha nem is mondjuk ki nyíltan, érzékelik, amikor nevelőikre mérgesek vagyunk, észreveszik, ha egy osztályzattal vagy büntetéssel nem értünk egyet. Az a mód azonban, ahogy saját haragunkkal és csalódottságunkkal bánunk, példaként szolgál a kicsik számára ahhoz, hogy konfliktushelyzetben hogyan ésszerű, hatékony vagy illendő viselkedni. A tanárt otthon teli szájjal szidni azért sem szerencsés, mert ha mi kimondjuk, kimutatjuk, hogy nem tiszteljük, akkor ez a gyereknek is nagyon nehéz lesz. Pedig őt az iskolában többnyire engedelmessége, együttműködése alapján ítélik meg, felesleges tehát egy lázadó, szemtelenkedő, mindennel dacoló hangulatot kialakítani benne. Inkább fogalmazzunk árnyaltan, ha nem is értünk vele egyet, azért próbáljuk megértetni a gyerekkel, mi lehet a tanára fejében! Pl. "Szerintem sincs igaza Marika néninek, amikor kötelezővé teszi a délutáni tornaversenyt, még, ha nagyon szeretné is, ha minél többen részt vennétek. Ha szépen megkért volna titeket, hogy maradjatok ott tanítás után, akkor is sokan teljesítettétek volna a kérését. Kár, hogy most így, rosszkedvűen kell ott lennetek."
Remélhetőleg jóval ritkábban, de sajnos előfordulhat az is, hogy elveszítjük a bizalmunkat a pedagógus iránt. Akárhogy próbálunk is egyezségre jutni az elvárásaival és a stílusával, végül azt tapasztaljuk, hogy az ő részéről nincs készség az együttműködésre. Mivel gyermekünk az iskolában a tanáraitól függő helyzetben van, előfordulhat, hogy nem tudja, vagy nem meri megvédeni magát. Ha arról értesülünk, hogy a pedagógus a gyereket indokolatlanul megszégyeníti, társai előtt nevetségessé teszi, vagy igazságtalanul bánik vele, joggal érezzük, hogy valamit tennünk kell. Ha gyermekünk azt tanácsolja, hogy inkább ne avatkozzunk közbe, mert attól neki csak rosszabb lesz, az eggyel több ok arra, hogy a védelmére keljünk. A kicsinek éreznie kell, hogy mi meg akarjuk, és meg is tudjuk védeni őt.
Ehhez először is pontosan tudnunk kell, mi is történt az iskolában.
A gyerek őszinte beszámolója mellett az osztálytársak vagy más szülők véleményét is megkérdezhetjük. A pontos tények ismeretében könnyebben érvelhetünk majd.
Fontos továbbá, hogy ismerjük a jogainkat. Minden nevelési intézménynek van házirendje, hivatalosan meghatározott tanmenete, és sok helyen működik diákönkormányzat és iskolaszék is. Mielőtt azonban panaszunkat hivatalos útra terelnénk, először a tanárt keressük meg! A határozott fellépés, annak érzékeltetése, hogy gyermekünk kiszolgáltatottsága csak látszólagos, mert mi mögötte állunk, sokszor elegendő ahhoz, hogy a pikkelés alábbhagyjon. Az igazgatónál tett látogatás, vagy másik iskola keresése csak végső megoldás legyen!
A tanárnak és a szülőnek tehát egyaránt megvan a maga felelőssége abban, hogy a gyermek tanulmányai és iskolai szocializációja a követelményeknek megfelelően alakuljon. Természetes, hogy az iskola, a diák és a család között időről időre felmerülhetnek konfliktusok. A gondot nem az jelenti, ha nem értünk mindig mindenben egyet, hanem az, ha a nézeteltéréseket nem tudjuk békésen, konstruktívan, mindig a gyermek érdekét szem előtt tartva megoldani.
