Milyen emlékei, élményei vannak általános iskolás éveiből?

Nagyon jó emlékeim vannak. Az első osztályban Olasz Éva néni - aki nagyon vallásos tanító néni volt - elmondta, hogy azt a vallást kell gyakorolni, hogy minden nap elmondom, mi jót tettem magamnak, aztán mi rosszat, s az utóbbit megbánom. Jószerivel ezzel megtettem a magamét a vallás oltárán, s nagyon sokat segített. Ezt az autogén tréninget ma is minden nap használom, sokat számít nekem.

Két fia van. Milyen fő szempontok alapján választott számukra iskolát?

Paraszti ésszel optimalizáltam. Ma is ugyanígy működik az agyam. Van jó néhány természetszerű szempont: viszonylag közel legyen; legyen esélye a gyermekem tudásának ahhoz a szinthez, amivel be lehet oda kerülni; olyan legyen a hangulat, a környezet, az egésznek a miliője, hogy oda be lehessen tenni a gyereket; nyílt napra is elmentem. Csak azt tudom ajánlani a szülőknek, hogy nagyon alaposan nézzenek utána az iskoláknak. A legjobb a vevői elégedettség. Nem a tanároktól kell megkérdezni, hogy milyen az iskola, hanem olyan szülőktől vagy gyerekektől, akik az adott iskolába jártak. Két-három szülő elég jó képet tud festeni egy iskoláról. Én ezt az utat jártam és járom. Szűk a választék, de a tudatom kitágult azzal, hogy megismerhettem az amerikai iskolai rendszert. A kisebbik fiam utálta az általános és középiskolát. Úgy gondolta, hogy nem kell neki az én árnyékom, így Amerikába ment tanulni és nagyon jót tett neki az a középiskola. Most, hogy én is testközelbe kerültem az amerikai oktatással, minden hibáját ignoráltam. Van valami a kezükben, amit az ultiban piros ásznak hívnak, ami mindent visz: TISZTESSÉGRE TANÍT. Ez egy olyan erő, amire lehet építeni munkaerőt, barátságot, gazdaságot, politikát és társadalmat is. A mi iskolarendszerünk által közvetített habitusra is lehet valamit építeni, de nem olyan minőségűt, mint odaát.

Mely pontokon változtatna, ha oktatási miniszter lenne?

Az amerikai iskolarendszer tűzzel-vassal írtja a tisztességtelenséget, a puskázást (egy kísérlet után kirúgnak az iskolából). Olyan a technológia, a módszertan, amely együttműködésre készteti a gyerekeket, csapatjátékosokat építenek. Nálunk még az egyetemen sem jut el a gyerek tudatilag addig, hogy az élet csapatjáték, egymaga áll szemben a tanárral, azt hiszi, hogy primadonnaképzésben vesz részt. Mindenki a saját kreditpontjaiért küzd. Odaát felelősségteljesen, tisztességesen gondolkodnak és cselekednek, képesek a másik szemével nézni, odafigyelnek egymásra, közösek a gondolataik, élményt kapnak az együttműködéstől - ez egy intellektuális utazás, mely harmóniához vezet. Nem az átverés a központi kérdés, hanem hogy hogyan lehet egyre jobb csapatot építeni. Ez olyan hátteret nyújt, amely nagyon kevés szabályozást igényel az élet során, hiszen intravénásan tanít meg felelősségteljesen gondolkodni és viselkedni. Arról szól, hogyan keresem a másik kedvét, hogyan gondolkodom arról, hogy kontribúcióban legyünk. Nekünk a gondolataink is közösek. Mi élményt kapunk attól, hogy mi együttműködünk, ez számunkra egy intellektuális utazás. Ez hosszú távú, tervezett folyamat, nem egylépéses. Ez egy gondolkodásmód, egy technológia, de tanulható technológia.

Számomra – mint a gazdaság szereplőjének – éppen ez a hiány, hogy az iskoláktól nem kapunk olyan munkaerőt, akivel tudnánk valamit kezdeni. 2008-ban fejvadászok gyűjtöttek számunkra embereket. Ők 186 fiatalt szakmailag megfelelőnek találtak arra, hogy ide küldjenek, de ebből mi kettőt tudtunk felvenni, mert hiányoztak azon képességeik, hogy tudjanak csapatban dolgozni, hogy lojálisak legyenek valamihez. A Kürt a világ valamelyik szegmensében a legjobb, tehát az én számból talán nem hangzik olyan nagyon rosszul, hogy szerintem ez az előrevezető út. Hogy te ott legyél a topon, ahhoz neked olyan kiművelt emberfőidnek kell lenniük, akik felelősségteljesen gondolkodnak. Ez azért nagyon lényeges, mert ha nem ilyenek lennének az embereink, mit tudnék én tenni? Mindenféle szabályozókat építenék, hogy tessék, így cselekedj! No de mi történik akkor? A tisztességes beleütközik a korlátokba, nem tud előremenni, nem lesz elég innovatív, az idejét veszti. De a többséget nem érdekli a korlát, átmegy rajta, úgy csinál, hogy őrá ez nem vonatkozik. Ez így sehol sem működik, olyan rendszerek nincsenek, hogy én mindig kívül vagyok, belül nem.

Milyen módon lehetne változtatni ezen a rossz gyakorlaton?

Sokfajta módszertan létezik. Nagyon nehéz, keserves, nem könnyű játék, de van megoldás. A pedagógusoknak teljesen új módszertant kell megtanulniuk. Maga a tudásanyag ugyanaz, de nem mindegy, megtanulja-e vagy sem, mennyi idő alatt, s hogyan sajátítja el. Ennek kész koreográfiája van. Elsőre nagyon macerás, mert más, de lehet klónozni a kidolgozott rendszertant.

Alapprobléma, hogy a hátrányos helyzetű szülőnek és gyermeknek nincs verbalitása, nem tanulták meg a beszédet olyan mélységig, ahogy azt az iskola megköveteli, így nem értik a rendszert. Ez a gát csak nő, ha nem fogják fel mi zajlik az iskolában. Potenciális munkanélküli-képzés folyik csillagászati összegekért. Magyarországon 3300 általános iskola van, ebből 1680 definíciószerűen hátrányos helyzetű. Amikor én jártam iskolába ilyen szóba sem kerülhetett. Ez nem rendeltetésszerű, ennek nem feltétlenül kell így lennie. Ma már ismertek olyan technológiák – pl. a H2O projekt –, melyek épp azzal foglalkoznak, hogyan lehet hátrányos helyzetű iskolából előnyös helyzetűt faragni, a technológia, a rendszertan átadásával. Ez a tudásalapú rendszer a Stanford Egyetemről származik, amit nagyszerű pedagógusok alkalmaztak magyar iskolában. 8-10 év alatt a leghátrányosabb környezetből előnyös helyzetű iskolát kovácsoltak. A H2O módszertan négy elemből áll. Az első elem, hogy a szülővel hogy lehet megszerettetni az iskolát. Ez nagyon fontos cél, és nagyszerű ötletek vannak arra, hogy a szülő mitől megy be örömmel az iskolába, az iskola mitől megy ki örömmel a szülőhöz. Erre kidolgozott módszertanok léteznek. Egy analfabéta szülő például takarító, könyvtáros lett az iskolában, s ma számítógéppel tartja nyilván a könyvtárat, ugyanaz a szülő, csak közben eltelt 10 év. Be tudták csalni az iskolába, s nem építettek falat.

A második kiváló dolog az együttműködésre való nevelés, a harmadik pedig az úgynevezett táblajátékok, mely a képfeldolgozó képességre épít. Ebben sikerélményük lesz a gyerekeknek, erre versenyeket lehet szervezni, ettől ők szárnyalni fognak. Ez egy olyan eszköz, mint egy másik iskolában a ceruza és a könyv. Ha ezeket a gyerekeket sikerült sikerélményhez juttatni, mert versenyeken vehetett részt, ahol akár a Fazekas gyerekeit is legyőzte, akkor ehhez már hozzá lehet ragasztani a verbalitást valamilyen mértékig. Kidolgozott módszertanok léteznek, a nyelvtanításra is. A világ leghátrább lévő iskolájába is oda lehet tenni, számítógépen van és pofonegyszerűen kezelhető az egész rendszer. Hihetetlen eredmények vannak.

A csapatszellem erősítésére milyen módszertan létezik?

Japánban például nagyon szigorú struktúrában dolgoznak. Viszont amikor befejezik a munkát, ugyanaz a csapat elmegy együtt inni és beszélgetni egy étterembe, ahol már mindenki egyenlő, nincs struktúra. A tanulság, amit a cégünknél is alkalmazunk, hogy felszakítjuk a vállalati struktúra rendszerét közös, családi hétvégékkel. Gyakoriak a keresztkorrelációk. Van focicsapatunk, zenekarunk, tartunk rendezvényeket. Nem az számít, mennyi zseton van valaki zsebében, hanem a tehetség számít. Ő elfogad engem, ha én vagyok a főnök, én elfogadom őt, ha focizunk. Ez egy nagyon erős ragasztó. A mi kultúránkból hiányoznak ezek az elemek, be vagyunk skatulyázva. Pedig ettől lesz igazi a csapat.

Ebben van az oktatás alapja? A csapatban?

Hát persze. Meg kell tanulni, hogyan működik jól egy osztály, egy család. Nem magától értetődő a csapat összetétele, tevékenysége, hogyan működik a munkamegosztás, hogyan kell egy osztályban kialakítani, mi az, aminek anyu örül. Erre módszertanok vannak. Két nagyon komoly rész hiányzik az oktatási rendszerből: a hosszú távon való gondolkodás és az öntanuló módszertan. Ez az én paraszti megközelítésem. Nézd meg, melyik a legjobb, onnan tanuljál. Látom a célt és kis lépésenként haladok arra, biztos helyről elindulva, menet közben tartva az irányt. Számomra ez kielégítő, s idáig jutottam. Én mindent az együttműködés alá rendelek: tisztellek-e eléggé, hajlandó vagyok-e meghallgatni téged, van-e türelmem végighallgatni téged. A megértésen, tudáson alapuló együttműködésre van szükség. Veszélyes, ha a tudás helyett az érzelem, a kultúra helyett pedig az evolúció hozadékai nyernek.

Milyen a jó iskola, mire készít fel?

A tanítás, a tudás megszerzése megkerülhetetlen. Az iskola tanítson meg gondolkodni: hogyan lehet a jobbhoz, az optimumhoz eljutni, hogyan figyeljünk a fontosra, a kevésbé fontosra pedig nem. Széles látókör kell, tudni kell optimalizálni, eligazodni, a sok információ közt megtalálni a helyünket. „Mi az érték, amit én vagy a csapatom elő tud előállítani? Hogyan tudjuk előállítani, mi kell hozzá? Az idővel hogyan gondolkodjak? Az orromig látok vagy előrébb is, s hosszabban előre? Ebben a sorrendben vagy fordítva? Látom a hosszú távot, s olyan okos vagyok, hogy abból lebontom a fejlesztéseket, levezetem a napi teendőket” - aki így tud gondolkodni sokkal értékesebbé válik.

Tanuljunk saját hibáinkból, legyen visszacsatoló rendszerünk, nézzünk szembe azzal, amit Olasz Éva néni tanított első osztályban: nézd meg, mi jót tettél és mi rosszat. Gondold végig, és abban a pillanatban, ahogy a terveiddel nem jött össze a gyakorlatod, merjél – és ez egy nagyon kemény feladvány – szembenézni önmagaddal vagy a csapatoddal: mit rontottál el. Ez teljes mértékben hiányzik a mi kultúránkból, mert mindenki a saját fenekét védi és bizonyítja, hogy márpedig más a rossz. De így saját magunkat akadályozzuk a fejlődésben.