A nyugati képernyőket már akkor elöntötte az erőszak, amikor Magyarországon - a hazai televíziózás hőskorában - ennek még a nyomaival is alig találkoztunk. A vizsgálatok szerint 1977-ben Sao Paolo-ban (Brazíliában) egy hétköznapi estén, a hét működő csatorna három óra leforgása alatt 64 gyilkosságot, 38 lövöldözést, 7 nemi erőszakot, 22 verekedést, 3 rablást és 23 megfélemlítést vagy zsarolást sugárzott. Megállapították azt is, hogy az ilyen típusú műsorok 90 százaléka az Egyesült Államokból érkezett Brazíliába, az Államokból, ahol egy átlagos gyermek 13 éves korára mintegy 13 000 ember erőszakos elpusztítását nézhette meg a televízióban, ha naponként öt órát (16 és 21 óra között, tehát a gyerekek által leginkább kedvelt televíziózási időben) a képernyő előtt töltött.

A média-kutatók - pszichológusok, szociológusok - már húsz évvel ezelőtt felhívták a figyelmet arra, hogy az ún. "cartoon-programok", a gyereknézők számára készülő rajzfilm-sorozatok jóval több agresszivitást mutatnak, mint a többi műsortípus: ezekben ugyanis átlagosan 34 erőszakos esemény számolható össze óránként, tükrözve azt a műsorszerkesztői előítéletet, hogy a fiatalkorú nézőket csak úgy lehet a képernyő előtt tartani, ha folytonosan rendkívüli izgalmaknak tesszük ki őket.

Néhány éve - lényegében a kereskedelmi televíziózás megindulásával párhuzamosan - a képernyő nálunk is gátlástalanná vált, és a közvéleményben egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: nem veszélyezteti-e az ilyen típusú televíziózás a gyerekek egészséges szocializációját? A pszichológusok által lefolytatott számos ún. "modell-kísérlet" - melynek során a durva erőszakot végignéző gyerek számára olyan helyzetet teremtenek, ahol mód nyílik az agresszív viselkedésre - általában azt bizonyítja, hogy az erőszak látványa növeli a gyermek agresszivitását, azaz: minél kevesebb ilyen aktust lát a televízióban, annál kevésbé valószínű, hogy a kísérleti helyzetben maga is agresszív cselekedetre ragadtatja magát. Mindebből első pillantásra az következik, hogy a gyermek rendkívüli módon hajlamos a látott agresszió utánzására, így az "erőszakmentes képernyő" a harmonikus szocializáció elengedhetetlen feltétele.

A helyzet azonban ennél jóval bonyolultabb. Nem csak azért, mert az erőszakmentes képernyő erőszaktól hemzsegő világunkban enyhén szólva illúziónak tekinthető, hanem azért is, mert a televízió hatását mindig abban a szociális viszonyrendszerben kell elemeznünk, amelyben a gyermek él. Megkockáztatom az állítást: az olyan gyermek személyiségére, aki szülei szerető és okos gondoskodásának biztonságában él, szívesen jár iskolába, ahol jól teljesít, és barátaival hasznos és egészséges programokban vesz részt (kultúra, sport), a képernyőről sugárzó erőszak semmiféle maradandó hatást nem gyakorol! Természetesen az ilyen gyerek nem marad magára a képernyővel: szülei - a környezetében élő "fontos" felnőttek - segítik őt a látottak feldolgozásában és egy olyan határozott ízlés kibontakozásában, melynek birtokában a gyerek képessé válik arra, hogy válogasson a műsorok között, illetve használja a kapcsológombot, ha éppen nem talál kedvére valót.

Sajnos azonban az ilyen gyerekekből egyre kevesebbet találunk, és a magam részéről a legsúlyosabb problémának nem a képernyőn elharapódzó ostoba erőszakot látom, hanem éppen azt, hogy csökken a gyerekek ellenállása az ilyen hatásokkal szemben! Ahogy szaporodnak és tágulnak a rések azon a páncélon, amellyel a harmonikus szocializáció ruházza fel a fiatalokat - védekezésül a társadalom különböző szféráiban mindig létező veszélyek ellen -, úgy növekszik a másodlagos szocializációs hatások - köztük a televízió! - szerepe a személyiség fejlődésében. Sokszor kifejtettem már, hogy gyerekeink zömének élete meglehetősen örömtelen: szervezett, érték-közvetítő gyermekcsoportok (cserkészek, úttörők) alig működnek, a diszharmonikus családok élete feszültségektől terhes, az iskola pedig felesleges ismeretekkel terheli túl - és gyilkos, a gyermeki léttől idegen versengésre kényszeríti - a tanulókat.

A gyerekek életük legfontosabb szféráiban magukra hagyottak, a sebek, amelyeket elsősorban a családi élet és az iskola kudarcai ütnek, kezeletlenül szorongásokká, indulatokká mérgesednek, és ez a lelkiállapot már valóban fogékonnyá tesz a képernyőről áradó durva erőszakra, a könyörtelen agresszivitásra. Különösen akkor, ha a gyermek rendszeresen tapasztalja (és talán nem csak a televízióban), hogy a problémák megoldásának erőszakos formái kevés kockázattal járnak, és gyakran sikerrel kecsegtetnek.
Mi az, amit ilyen körülmények között tenni lehet? Úgy tapasztalom, hogy az erőszakos filmek nézhetőségének alsó korhatárát jelző pöttyök és háromszögek, valamint a különlegesen durva műsorok kezdési időpontjának eltolása a késő esti órákra, - nem érnek túlságosan sokat. A szülő, aki eddig is közömbös volt aziránt, hogy gyermeke milyen televíziós programot néz, ezután sem fog ennek figyelmet szentelni, és köztudott, hogy a késői órákban vetített filmek előbb-utóbb videón is megtekinthetők.

Nem hiszem, hogy a képernyőn látható erőszak közvetlen okozója annak, hogy a gyerekek az elmúlt években agresszívabbakká váltak, és a fiatalkori bűnözés aránya folyamatosan növekszik. Szeretném az olvasót emlékeztetni arra, hogy a gyerekeket mindig vonzotta az erőszaknak bizonyos formája, a kaland, melyben a jó - akár agresszív eszközök segítségével - diadalmaskodik a rossz felett. Nem véletlen, hogy az ilyen típusú irodalom - a Grimm meséktől a Vadnyugat történetein át a science fiction-ig - előkelő helyet foglalt - és foglal el ma is - a különböző életkorú fiatalok olvasmány-anyagában.

A figyelmet érdemlő különbséget mindenekelőtt abban látom, hogy a mai gyerek számára a képernyő gyakorlatilag nem nyújt alternatívát. Amint bekapcsolja a készüléket - és szinte bármelyik csatornát - durvasággal, erőszakkal, agresszivitással találkozik. Lehet - mint említettem -, hogy ettől nem válik bűnözővé vagy agresszív, kötekedő emberré (illetve, ha azzá válik, ebben nem a televízió a legfőbb bűnös), de megnyilvánulásaiban előbb-utóbb érzékelhetővé válik egyfajta közöny mások fájdalma, szenvedése iránt. A televízióból áradó homogén agresszivitás tehát, ha nem is bűnözésre, de érzéketlenségre, fásultságra nevel!

Úgy gondolom, nem kell erőszakmentessé tenni a képernyőt - hisz ez kizárólag erőszakos eszközökkel lenne elérhető. Legyenek olyan filmek (persze a jelenlegieknél lehetőleg színvonalasabbak), amelyek lehetőséget nyújtanak arra, hogy a gyermek-néző azonosuljon a kemény és tisztalelkű, minden gonosz felett diadalmaskodó hőssel. De jelenjenek meg újra olyan műsorok is, melyek más típusú emberi kapcsolatokról és konfliktus-megoldási módokról szólnak, melyek a gyermeki képzetáramlásnak kevésbé erőszakos, az elmúlt években fájóan elhanyagolt területein "kalandoznak"! A Futrinka utca, a Mézga család, a Süsü, a sárkány, a Keménykalap és krumpliorr és a többi nagyszerű magyar gyermekműsor (rajzfilmek és játékfilmek egyaránt) sok éve bebizonyította már, hogy az amerikai producerek feltételezése, mely szerint a gyermek figyelmét csak a lélegzetelállító agresszivitások sorozata tudja a képernyőn tartani, veszélyes téveszme.

A régi alkotók közül sokan itt élnek ma is közöttünk. Csak szólni kell nekik... és persze meg kell fizetni a munkájukat!

Ranschburg Jenő Megjelent a Pont Kiadó (http://www.pontkiado.hu/) Fordulópont című periodikájának első számában.