A leggyakoribb replika általában valami olyasmi, hogy "Mindenki részt vett benne", "Másoknak jobb fej szülei vannak, mert megengedik" és "Ne égessél már a többiek előtt azzal, hogy most megbüntetsz." Legyünk őszinték, nem először halljuk e szavakat: valaha magunk is pont így érveltünk felháborodott szüleinknek! Miközben reménytelenül erőlködünk azon, hogy minden józan érvelésre süket gyermekünket nagyobb óvatosságra, józanabb viselkedésre intsük, gyakran elfeledkezünk arról, mennyire fontos volt nekünk is annak idején a haverok véleménye. No és, hogy mennyire cikisnek és ódivatúnak éreztük szüleink folytonos aggályoskodását.

A kamaszkor nagy kihívása, fontos fejlődési feladata az önálló, autonóm én kialakítása. Az önállóságért küzdő, szüleiről leváló félben lévő, a család értékrendjét megkérdőjelező serdülő azonban nagyon magányos lenne és elbizonytalanodna, ha mindenben azonnal egyedül kellene döntenie. Hozzánk képest szeretne "más" lenni, de úgy, hogy továbbra is tartozzon valahová. Ezért a kortársak véleménye és elfogadása ebben az életkorban nagyon fontossá válik. Míg a kisiskolás még leginkább szüleitől és tanáraitól várja az odafigyelést és az elismerő szót, a kamaszkorba érve hirtelen cikissé válik a jó gyerek szerep.

A tinédzserek a megértést, támogatást és útmutatást egyre inkább saját kortársaiktól várják. Bár kívülről nézve gyakran úgy tűnik, vak vezet világtalant, amikor a kamaszok egymásra hallgatnak az élet nehéz kérdéseiben, gyermekünk mégis inkább barátai véleményére ad, nem a mi okos, józan tanácsainkat fogadja meg. A kortárs csoport befolyásoló erejét tehát nem szabad alábecsülnünk, és ha szükség is van rá, csak óvatosan szállhatunk szembe vele.

Nem egyszerű feladat ez. Nem könnyű szó nélkül hagyni, amikor a lila haj és a foszforeszkáló műköröm jön divatba gyermekünk osztályában, és azt sem feltétlenül fogadjuk kitörő örömmel, amikor néhány barátjával rendkívül kreatívan átrendezik és újrafestik a gyerekszobát. Nem tehetünk azonban mindent szóvá, nem kell, hogy mindenről feltétlenül véleményünk legyen. Számtalan nagyszabású terv csúfos végét kell sopánkodás és "na ugye megmondtam" nélkül végignéznünk, ahhoz, hogy a veszekedés ne váljon mindennapossá otthonunkban. Elég, ha az igazán fontos kérdésekben nem engedünk. Ha ritkábban avatkozunk be, annak nagyobb súlya van, és gyermekünknek is segít megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől.

Akármennyire megértjük is a kamasz önállósodási vágyát, a veszélyes, vagy az egészségére, jövőjére nézve káros dolgokat nem engedhetjük meg neki. Az ivás, a drog vagy az éjszakai kimaradás nyilvánvalóan nem lehet vitatéma. Ha tiltakozik is a serdülő "rugalmatlan, az ő lelkét meg nem értő" szigorúságunk miatt, tulajdonképpen megnyugtatja, hogy továbbra is vigyázunk rá. Miközben jogot formál arra, hogy a saját életéről rendelkezzen, mégiscsak biztonságérzetet ad neki, hogy valaki azokban a helyzetekben is korlátok közé szorítja, ahol az önszabályozás talán még nehezen menne.

Nem tanácsos azonban ezt a szabályozást hatalmi szóval, túlságosan kívülről véghez vinni, a szerintünk helyesnek vélt viselkedést egyszerűen csak előírni, és lépten-nyomon számon kérni. A közösen kialakított szabályokat nemcsak könnyebb betartani, (még akkor is, ha a szülő nincs jelen, hogy felügyeljen,) hanem az önálló, belső szabályozás kialakulását is jobban szolgálják. Fontos kérdésekben persze fenntarthatjuk, hogy a miénk a döntő szó, de ilyenkor is meg kell magyaráznunk a gyereknek, hogy milyen megfontolásból, miért az ő érdekében tiltunk vagy korlátozunk valamit.

A probléma valójában sokszor nem is az, hogy csemeténk nem érti a mi érveinket vagy direkt a szívbajt akarja hozni ránk a viselkedésével. Inkább arról van szó, hogy a társak elismerése utáni sóvárgás és a közéjük tartozás vágya sokkal erősebb, mint az óvatosság vagy előrelátás szempontjai. Nem minden falka szellem káros persze, sokszor inkább csak megmosolyogni való a sok egyformán fésületlen, lógó fekete pólós vagány fiú, akik nemcsak, hogy ugyanazért a gördeszkáért vagy zenekarért lelkesednek, de pontosan ugyanazokkal a szavakkal is. Úgy érezhetjük, gyermekünk elvesztette korábbi önmagát, a kedves, közlékeny, jólnevelt kisfiúból egy slampos, goromba fráter lett. A baj azonban nem az öltözékkel, idétlen hobbikkal vagy a csúnya beszéddel kezdődik.

A rossz társaság hatását nem a velünk szülőkkel, hanem az iskola és társadalom törvényeivel való összeütközéseken mérhetjük le igazán. Ha az utcatábla elcsenése még nem is, de az autólopás, iskolai lógás vagy gyanús eredetű tárgyakkal való kereskedés már mindenképpen aggodalomra ad okot. A galeribe keveredő gyerek, bár erősnek és önállónak tűnik, valójában nagyon bizonytalan és gyenge önértékelésű, aki borzasztóan vágyik egy őt elfogadó társaság után, ahol nem érzi magát egyedül és önálló döntéseket sem kell hoznia. Ezért, ha el akarjuk kerülni, hogy fiunk vagy lányunk mindenféle zűrös alakot feltétel nélkül kövessen, idejekorán ellenállóvá kell tennünk a kortársak nyomásával szemben.

A szilárd önértékelés alapja a valós teljesítmény és siker. Figyeljünk oda arra, hogy gyermekünk életében legyenek olyan területek, ahol ügyesnek, megbecsültnek érezheti magát! Az önálló, felelősségteljes döntéshozatalt sem az első házibulin kellene először kipróbálnia. Már jóval korábban, a gyerekszoba berendezésekor, a ruhatár beszerzésekor vagy a családi nyaralás helyszínének kiválasztásakor terepet kellene biztosítanunk arra, hogy a saját álláspontja melletti érvelést, a véleményéhez való ragaszkodást megtanulhassa. Még akkor is, ha így sajnos nem mindig az történik, amit mi szeretnénk.

Fontos továbbá, hogy a serdülőt felkészítsük az egyedül maradás, a másság, esetleg a kiközösítettség érzésének elviselésére is. Tudnia kell, hogy akárhányan állítanak is valami butaságot, attól az még butaság marad. Még, ha az összes haverja meg is van győződve arról, hogy egy kis alkohol nem rontja az autóvezetési képességet, és a könnyű drogokra nem lehet rászokni, ő gondolkodhat másképp. A hasonlókat talán könnyebben befogadják egy társaságba, az önállókat azonban végül mindig jobban szeretik és tisztelik.