Spanyol csoda?
A 20. századi spanyol történelem bővelkedik látszólag megmagyarázhatatlan eseményekben: válságok sorozata, véres háború, olykor a középkort idéző keresztes ideológia, iszonyatos nyomor, majd az emberek számára szinte felfoghatatlan gyors gazdasági fellendülés ("csoda") és majdnem zökkenőmentes demokratizálás.
A század elején úgy tűnt, Spanyolország végérvényesen megszűnik politikai és gazdasági értelemben Európa része lenni - majd a század végére ez a tendencia ellentétébe fordult. De hogy milyen indulatok, ideológiák, nemzeti konfliktusok bújnak meg mindennek a vidámparki hullámvasúthoz és a kísértetek házához egyaránt hasonlító néhány évtizednek a hátterében, azt próbálja bemutatni az alábbi történeti áttekintés.
Ideológiák mentén
Unamuno
A spanyol 20. század voltaképpen 1898-ban kezdődött. Ekkor veszítette el az Amerikai Egyesült Államok ellen vívott háború következtében az utolsó gyarmatait: Kubát, a Fülöp-szigeteket és Puerto Ricót. A spanyolok számára ekkor vált teljesen egyértelművé és visszavonhatatlan ténnyé a világbirodalom elvesztésének ténye. Az értelmiség (a híres 98-as nemzedék) kereste a "katasztrófa" okát, és megpróbáltak jövőképet alkotni az új dimenziók között vergődő államnak. Két alternatíva köré csoportosultak a válaszok után kutatók.
A két út elképzeléseinek megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy az elkövetkező évtizedek politikai harcait megértsük.
- Az egyik út az ún. kaszticisták csoportjáé (castizo ='szűzi'), akik a tradicionális értékek megőrzése mellett tették le voksukat. Ők kitartottak a birodalmi gondolat, a globális spanyol elhivatottság, a fundamentalista katolicizmus, a katonás keménység és az állami centralizmus mellett. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy a spanyolok külön útját hirdették az európaiság eszméjének ellenében.
- 2. A másik alternatíva az előző mondatból következően az "europeistáké". Ők a társadalom, a gazdaság, a politikai intézményrendszer, az oktatás gyökeres átalakítását, európaizálását és laicizálását, korszerűsítését tudták egyetlen helyes útnak elképzelni. A 20. század pártjainak, politikusainak konfliktusai mögött gyakran ez az ideológiai alapú ellentét fog meghúzódni. A század másik nagy kihívása a spanyolok számára a szeparatizmus kérdése, itt is elsősorban a baszk függetlenségi törekvések okoznak sok konfliktust, járnak mai napig jelentős véráldozatokkal.
A háborús vereségtől a katonai diktatúráig
Primo de Rivera
A századforduló tehát politikai válságban és nehéz gazdasági helyzetben köszöntött Spanyolországra. A gyarmatok, a piacok elvesztése és a nemzetközi tekintély csorbulása a hazafiasság érzelmeinek felkorbácsolását hozta. A hadsereg szerepe ebben a hangulatban a hagyományosnál is erősebb lett. Mindeközben a katonai erő fenntartása a rossz állapotban lévő kincstár számára szinte megoldhatatlan, az aránytalanul nagy számú tiszti réteg pedig vélt sérelmeit sorolja, a háború elvesztése után rátestált bűnbakszerepet nehezen tolerálja.
E tényen az sem változtat, hogy Spanyolország francia támogatással 1912-ben protektorátust hozhatott létre Marokkóban, hiszen a katonai jelenlét költségei súlyos terheket róttak az államra. A fedezet előteremtése érdekében hódítani próbáltak, ami nem hozta meg ugyan a várt eredményeket, de kettészakította a haderőt afrikanista és félszigeti egységekre. (Ennek a ténynek a polgárháború során még fontos szerepe lesz.) Az első világháborút követő időszakban megerősödtek a republikánus és a különböző irányzatú, de baloldali nézeteket valló csoportok, és szembe kellett nézniük a sziget nem spanyol népeinek ébredő nacionalizmusával is. A közbiztonságot veszélyeztették a merényletek, a sztrájkok és a gyakori munkabeszüntetések is a káosz érzetét erősítették a lakosságban.
A gazdasági - politikai és a társadalmi válság 1923 szeptemberében egy államcsínyhez vezetett. A Primo de Riverát, Katalónia főkapitányát hatalomra juttató puccs vértelen sikerét több tényező együtthatása okozta. Maga az uralkodó, XIII. Alfonz cinkos segítsége, a spanyol nép közönye ugyanúgy közrejátszott ebben, mint a tőke rendpártisága. A tábornok első intézkedéseivel alkotmányellenesen a maga kezében összpontosította a kormányzást, hiszen egyrészt törvényerejű rendeletekkel irányíthatott, másrészt felfüggesztette a polgári jogokat és kihirdette a hadiállapotot.
A diktatúra nem vált be
Bár az instabilitás nem tűnt el teljesen, a viszonylagos társadalmi béke korszaka köszöntött be azok számára, akik el tudták fogadni a katonaság és a csendőrség diktálta diktatórikus rendet. Az értelmiségi réteg jelentős, befolyásos személyiségei, pl. Unamuno viszont megpróbáltak szembeszállni az egyeduralommal, aminek sorozatos emigráció, száműzetés lett az eredménye. A gazdaság beinduló fejlődését azonban megtorpantotta a gazdasági világválság, s ennek társadalmi következményei a diktatúra bukását okozták.
A véső összeomlás előtt Primo de Rivera 1930 elején lemondott, visszavonult a politikai élettől. 1930 augusztusában azonban a republikánus erők vezetői aláírták a San Sebastián-i paktumot, amiben kiálltak a kormányforma megváltoztatásának és a reformok végrehajtásának szükségessége mellett. A szerveződés hírére katonai helyőrségekben szimpatizáns lázadás tört ki, de a republikánus eszmék támogatóit azonnal kivégezték.
A szellemet azonban már nem lehetett visszatuszkolni a palackba: 1931-ben helyhatósági választásokat tartottak, ahol a republikánus jelöltek a nagyvárosokban döntő győzelmet arattak. XIII. Alfonz elhagyta az országot, és április 14-én kikiáltották a köztársaságot.
