Tájpusztulás - tájdegradáció
Erősen pusztuló badland felszín
Az ember a természetet a történelmi idők kezdete óta alakítja. Az átalakítás mértéke időben és területenként különböző volt, általánosságban azonban azt mondhatjuk, hogy a természeti tájak megváltoztatása az utóbbi kétszáz évben gyorsult föl igazán. Persze már az ókorban is léteztek jelentős természetátalakító mesterséges tevékenységek, például erdőirtás, csatornák építése, amelyek nagyobb területen éreztették hatásukat. A természet nem tudott a beavatkozásra megfelelő választ adni (legyen az regenerálódás vagy az új viszonyoknak megfelelően a táj átalakulása), így az adott terület elértéktelenedett.
Ezek a folyamatok azonban csak előfutárai voltak az ipari forradalom óta egyre gyorsuló ütemben és egyre agresszívebben lejátszódó változásoknak. Napjainkban az ember természetátalakító tevékenysége globális mértékűvé vált, s ezzel együtt járt az, hogy egyes területeken a táj felhasználhatóságának, termőképességének vagy stabilitásának mértéke drasztikus mértékben csökkent. A XX. század második felében egy sor ezzel kapcsolatos földrajzi fogalom látott napvilágot. Egyik ilyen fogalom a tájdegradáció, azaz a tájpusztulás.
Bár a fogalmat magyarázó egyes definíciók kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól, mindegyik hangsúlyozza a táj értékének (legyen az bármilyen típusú) csökkenését, és azt, hogy ezek emberi hatásokra következnek be. A tájpusztulás leginkább olyan területeken jelentkezik, amelyek kevésbé számítanak stabilnak, azaz ahol már az eredeti viszonyok kisebb mértékű megváltozása vészesen veszélyezteti a táj ökológiai egyensúlyát. A tájdegradáció azonban mindenütt megnyilvánul, ahol az emberi beavatkozások (valamint a természetes tájváltozási folyamatok) meghaladják a táj ökológiai tűrő-, valamint regenerációs képességét.
Mégis milyen formában jelentkezik a tájdegradáció? Leginkább a termőföld mezőgazdasági értékének csökkenésében (hiszen ez közvetlenül érinti a területen élő lakosságot) szokták kifejezni a tájdegradáció mértékét, azonban a folyamat ennél sokkal bonyolultabb és sokrétűbb. Az emberi tevékenység a természetes vagy közel természetes állapotú tájakat igen változatos módon képes pusztítani. A termőföld-kapacitás csökkenésén túl egyértelmű jele a pusztulásnak a biológiai sokféleség (diverzitás) csökkenése, illetve egyes, az új viszonyoknak jobban ellenálló, tágtűrésű, egyébként tájidegen fajok tömeges (invázív) megjelenése. Ez utóbbi folyamat súlyosságát a biológusok nem győzik kellőképpen hangsúlyozni
Elsivatagosodás - dezertifikáció
Kiszáradó fa a sivatag szélén
A tájdegradáció egyik jellemző és igen súlyos változata az elsivatagosodás, az ún. dezertifikáció. Tulajdonképpen nem sivataggá alakulásról van szó. Helyesebb lenne a táj elsivárosodásának olyan mértékéről beszélni, ami már sivatagi körülményekre emlékeztető állapotokat alakít ki. A sivatagosodást a természetes okokra (is) visszavezethető éghajlatváltozás mellett a helytelen területhasználat váltja ki. Természetesen olyan területeken jelentkezik, ahol a párolgás mértéke meghaladja a lehulló csapadék mennyiségét.
Ide tartozik elsősorban Afrika északi része, Ausztrália nagy része, Észak-Amerikában az USA DNy-i része és Mexikó számos területe, Közép-Ázsia hatalmas térségei, valamint Európában elsősorban a Földközi-tenger melléke. Nem tartoznak a dezertifikáció által veszélyeztetett területek közé a térítői öv zonális sivatagai, vagy a szárazföldek belsejében, a hegyekkel elzárt medencékben kialakult sivatagok, hiszen azok természetes úton alakultak ki.
A Száhel
A félsivatagi növényzetet a pusztulás fenyegeti
A dezertifikáció azaz az elsivatagosodás által leginkább érintett és veszélyeztetett terület az ún. Száhel övezet. A Száhel Észak-Afrikának az a sávja, ahol a szavanna éghajlat átmegy a sivatagi klímába. Ez persze már önmagában is egy instabil zónát sejtet, hiszen a sivatagokkal szomszédos területek klímája, ami, még ha olyan állandóan működő éghajlati "motorok", mint a passzát szél irányítják, pusztán természetes okokból is változhat. A természetes klímamódosulás hatásait azonban sokszorosan fölerősítik az emberi hatások.
A Száhel övezet alapvető problémája a hetvenes években tetőzött, amikor a Szahara déli pereme több száz kilométert tolódott délre, azaz a szavanna öv irányába. Ennek fő oka a területen időtlen idők óta itt élő nomád állattartó törzsek lélekszámának hirtelen emelkedése. A népességnövekedést nem követte a gazdálkodás alkalmazkodása a megváltozott viszonyokhoz. A vándorló állatok kitaposták azt a maradék növényzetet is, amit legeletlenül maguk után hagytak. Mivel az itt élő törzsek szemében mai napig az állat a legfőbb érték, a megnövekedett népességgel együtt abnormális méretűre duzzadt az állatállomány, annak minden környezetromboló hatásával együtt. Ebbe beletartozik a növényzet teljes leirtása.
Az elsivatagosodáshoz hozzájárult a szokatlan mértékű aszályok sorozata, azonban a nyolcvanas években az időjárás nedvesebbre fordulása sem hozott alapvető javulást a környezet állapotában. Az életmód, gazdálkodás és természeti környezet közötti bonyolult kölcsönhatások következtében egy ökológiai csapdahelyzet alakult ki a Száhel övezetben, melyből csak alapvető szemléletváltozással lehet mindenki számára kielégítő kiutat találni. A megoldás nem csak a helybéliek feladata.
