Zeuxisz szőlőfürtjétől Konkoly lugasáig
2003/12/09 17:34
2179 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Gianni Vattimo szerint posztmodern korunk esztétikai tapasztalatában megszűnik a "gasztronómiai" élvezet. Elmarad a közvetlen kielégülés, és egy hűvösebb, távolságtartóbb folyamat veszi kezdetét, melyben már nem a személyes érintettség, hanem a bonyolult kontextusok határozzák meg a mű valós értékeit.
Rippl-Rónai

A probléma csupán annyi, és ezt komoly művészetpszichológiai kísérletek bizonyítják, hogy esztétikai ítéleteinket a hangulatunk, a "hedonikus tónus", (Oh, mily szépen hangzik is ez!) és az ingerek kiváltotta emóciók alapvetően meghatározzák. Magyarra fordítva: nem várható el egyetlen érző embertől sem, hogy úgy viszonyuljon Rippl-Rónai Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett (1907) című képéhez, mint egy kétismeretlenes egyenlethez.

De részben igazat kell adnunk a bölcs olasznak, hiszen korunk értékpluralizmusával számolnunk kell, az meg nem megy gőzös fejjel. A bor élvezete az persze más, a "testközeliség" ott az attrakció első számú feltétele. El tudják képzelni, hogy egy "különösen értékes..." Cabernet Sauvignon objektív megismerése egyes egyedül különböző elméletek (műfaj[ta]elmélet) összeütköztetése során, tisztán intellektuális módon valósulna meg? Rémálom.

A rendelkezésünkre álló szűkös keretek közt azt szeretnénk bemutatni, hogy a képzőművészet - különös tekintettel a kortárs jelenségekre - milyen sokszínűséggel közelít a gasztronómiához, a legérzékibb művészethez; továbbá, milyen művészeti, emberi tartalmakat közvetítenek a művekben szereplő étkek és italok azon túl, hogy a mester szakmai felkészültségét, tökéletes technikáját, kompozíciós kézségét bizonyítják.

Zeuxisz az i. e. 5. században olyan szőlőfürtöt festett, mely odavonzotta az ég madarait, hogy csipegessenek belőle. A jómódú arisztokrácia díszítette ilyen és hasonló képekkel otthonát. Gazdagság és jó ízlés, miközben a dekorációs szándék mögött ott bujkál a hajdan volt mágia kedélyes reminiszcenciája. Képalkotás, mint valóságteremtés. Emlékezzünk csak az óegyiptomi masztabák falain található életképekre - gabonát aratnak, sört főznek azokon - , melyek azt a célt szolgálták, hogy a halott a túlvilágon is a földi létezés komfortját élvezhesse.

A csendélet, mely írásunk központi kategóriája lesz, talán legszívesebben a gasztronómia jelenségkörével foglalkozik. Miért is? Miközben szép és vonzó tárgyakat és anyagokat láttat, implicit módon az azokat előállító, ugyanakkor azoknak kiszolgáltatott embert is ábrázolja.

"Tisztelgés az élet előtt", írja David Pipper a csendéletről, ami igaz, bár az illatos elevenség mögött ott találjuk az elmúlás súlyos "csendjét" is. Vanitatum vanitas. Koponyák, gyümölcsök, elejtett vadak, halak és virágok mily' elegáns és hátborzongató eufemizmussal figyelmeztetnek bennünket végzetünkre. És még hány és hány jelkép, szimbólum jelenik meg több évszázad csendéleteiben kimeríthetetlen munkát adva ezzel az ikonográfusoknak.

A pohárba töltött rubin fényű bor, a kenyér, a liliom, a hal stb. önmagán túlmutatóan egy-egy érzéki-kulturális tartalmat jelöl, de ott munkál a csendéletekben - különböző intenzitással - az adott korszak életmódja, ízlésvilága, de még a gazdasági, földrajzi meghatározottság is. Századunk felé közeledve újabb tartalmak befogadására, közlésére vállalkoznak az ételek, italok és a hozzájuk tartozó tárgyak ikonjai. Van Gogh csendéletein egy önmagával, a világgal kibékíthetetlen, de a békülést legfőbb programjának tekintő lélek projekcióit látjuk.

Cézanne viszont a képalkotás megújítására tesz kísérletet csendéleteiben. Azt kutatja, miképp lehet az ábrázolandó tárgyakat stabilabb, ősibb formákra redukálni. Ám az ő képei sem pusztán progresszív formai kísérletek. A Csendélet hagymákkal (1895-1900) című képét például fenséges, vidéki zamat, atmoszféra lengi át.

Ellenpontként itt idézzük fel Andy Warhol Campbell's-sorozatát (1960-as évek), melyben a pop mester igen pimasz módon Amerika legközönségesebb ételkonzervét festette meg. E képeken aztán nyoma sincs a létezés biztonságát, értelmét adó bensőséges hangulatnak, csak a városi betonfalak közönyét érezzük idegeinkben, de talán még azt sem.

Derkovits Gyula pedig egyenesen politikai állásfoglalást tesz csendéleteivel. Immár a munkás, a proli terítékét formálja meg, nem pedig a nemesi, a polgári jólétről tanúskodó gyümölcs-hús-porcelán pompát.

A XX. század második felében a téma egészen különös megjelenési formáira bukkanhatunk. A hatvanas évek fluxus művészetében, melynek jelmondata: "minden művészet, és mindenki művész", gyakran kerül "étel az asztalra". Hermann Nietsch misztikus-kultikus akcióihoz valódi (állati) húst és vért használt - nem kevés botrányt okozva ezzel. Az eat art már a nevében is jelzi, hogy művészi erőterének központjában az étkezés áll. Az elfogyasztásra készült ételt-italt művészi matériaként használja, így testesítve meg a "minden mulandó" eszméjét.

Daniel Spoerri, a műfaj séfje, valódi lakomák relikviáit tárja elénk. Csapdaképei voltaképpen ezeknek az egyszerre "pro kulinaris" és "pro art" akciók terítékkel, ételmaradványokkal, poharakkal, összegyűrt szalvétákkal fedett asztallapjai. A ragasztóval rögzített tárgyak, a konzervált ételmaradékok a kiállítóhelyek falára kerülve a foglyul ejtett (vacsora)időről és történetről tanúskodnak.

Joseph Beuys a korszak egyik legmeghatározóbb európai művésze olyan anyagokban, mint a csont, viasz és méz a létezés esszenciáit látta. Bukta Imre a Hommage à J. Beuys (1995) c. munkájában a magyar néplélekhez és gyomorhoz igazodva sós zsírszalonnával tisztelgetett a német művész előtt. De nemcsak a performanszok, a happeningek, hanem egy-egy kiállítás megnyitója is alkalmat adhat arra, hogy az étel a maga valóságában művészeti jelként, afféle segédszimbólumként funkcionáljon.

Így volt ez történetesen Szabó Pál kiállításának vernisszázsán a Dorottya Galériában (1999), ahol kenyeret és vizet szolgáltak fel, melyek tiszta és nemes puritanizmusa, szemben a szokásos pogácsa-kannás bor párosítással, érzékien reflektált a festő absztrakt-spirituális festészetére. De Zilahy Péter Az utolsó ablakzsiráf című cd-rom bemutatóját (Ludwig Múzeum, 2002) is említhetnénk, ahol nemcsak a képekkel, animációkkal kiegészített digitális szótárregény, hanem a felszolgált, betűtésztás paradicsomleves is megidézte a művész gyermekkorát.

A kortárs magyar festészet/művészet legújabb termései

.Befejezésül "kóstoljunk bele" a kortárs magyar festészet/művészet legújabb terméseibe.

Kezdjük a sort két "nagy öreggel". Csernus Tibor monumentális festészetében, mely olyan hatalmas elődök művészetéből táplálkozik, mint Caravaggio, Vélazquez, William Hogarth, kiváló csendéleteket találunk. E munkák azon túl, hogy versenyre kelnek Manet, Breughel vagy Bogdány Jakab csendéleteivel érintik a szürrealizmus világát is, ugyanakkor viszontláthatjuk bennük korunkat például egy bogáncsok közé hajított gumiabroncs képében (Bogáncsok, 1985).

Konkoly Gyula "zsánerképei" közül a Parkban (2000), a Lugasban (2000), az Anyám és Judit, (2000) olyan pillanatokat rögzít, melyekben nyoma sincs a mesterkéltségnek, a rendkívüliségnek, mégis ünnepi hangulatot árasztanak magukból. A kert, a napfény, a képeken látható emberek a hétköznapiságon felülemelkedett létezés örömét testesítik meg. E modern dionüszoszi atmoszféra szerves alkotórésze a szőlő és az asztalra helyezett bor.

Nézzünk szét a fiatalok között is! Till Attila, a mára médiasztárrá avanzsálódott művész, Országimázs (2001) projektjének fotóin - nem kevés iróniával - egy tarka virágcsokorral és egy száraz Szamorodnival kezében ugrabugrál a Clark Ádám téren, hogy minél több hívet szerezzen hazánknak és hazánk művészetének.

Az irónia Nagy Krisztától sem áll távol. Ő az, aki igen nyersen és szabad szájúan képes megnyilvánulni a kortárs képzőművészetet körülvevő érdektelenség, valamint a nőkkel, a nőművésszel szembeni előítéletek láttán. Az Alibi hat hónapra című sorozat Evés-ivás (2001) című kötetében látható rajzai is ezt támasztják alá. Az egyik grafikán egy habostortán állva vetkőzik a művésznő, a másikon pedig egy gyümölcsös tál közepén fekszik: ruhátlanul.

A ma is divatos fotóalapú hiperralista, a hiperrealizmushoz közel álló festmények alkotói gyakran választanak banális témát maguknak.Oláh Mátyás László a következőket mondja Piac (Rue d'Aligre) (2001) című sorozatáról: "Vonzott a halak, húsok szépsége és gusztustalansága. Sajátos csendélet-folklórt alakítottak ki az árusok, amiben visszaköszönnek a klasszikus csendéletek közhelyei."

Ghyczy Dénes "üvegképei" némelyikén az ivás egyszerű és méltóságos aktusa látható. Gondolhatnánk, hogy Filp Csaba csendéletei is fotó után készültek, de nem, a képein látható étvágygerjesztő húsok, gyümölcsök, zöldségek: "valódiak".

Csurka Eszternél viszont igen nagy szerepet kap a legújabb technika. A színes csendélet-fotót photoshoppal a visszájára fordítja, majd a negatív kép színkontrasztjait felerősíti. Az így kapott digitális képet kinyomtatja, s végül bizonyos részeit átfesti. Különös, pikáns elegyét teremti meg így a modern és a hagyományos képkészítő technikáknak.

S végül, de nem utolsó sorban Romvári Mártont említjük, aki izgalmas, megfestésre váró látványnak tartja a terített asztal felülnézeti képét. Tányérok, tejesbögrék, pizzacikkelyek, mintás terítők, kések és kanalak szerepelnek képein, melyek később körökké, oválisokká, négyzetekké, egyenesekké, szabálytalan lapokká, foltokká absztrahálódnak. Már nem mindig tudjuk beazonosítani a formákat. De ez nem is baj, nincs rá szükségünk. Romvári egy általánosabb képi világgá tágította a terített asztal képét, melybe természetesen beépítette a csendéletek derűjét, elégedett, "hedonista tónusát".

Az étel, a finom étel, a bor s mindezek alapanyaga oly egyöntetű bizalmat élveznek az emberek többségében, hogy feltételezhetnénk, ábrázolásukat a művész a könnyű siker reményében választja. De a dolog távolról sem ilyen egyszerű. A művész nem kevés kockázatot vállal, ha egy ilyen nagy tradíciójú képzőművészeti téma újrafogalmazására vállalkozik.

Csak az igazán kvalitásos művészek - nem kevés munkával - képesek a szemnek, az értelemnek tetsző "különösen értékes" művet formálni belőle. Ez a "különösen értékes" mű természetesen igen sokféle lehet. Lehet szép, fanyar, tartalmas, gondolatébresztő és elegáns ... mint mondjuk, a jó bor.

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE program Program iskoláknak a bullying ellen
Jövő osztályterme Modern tanulási környezetekről a Sulineten