Torma Imre, Makó állócsillaga
2016/02/26 22:21
1834 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

„Alakja törékeny – idézi föl megjelenését Ecsődi Ákos –, száraz-sovány arca, mint egy tibeti bölcsé; szenvtelen és megfigyelő, éles orra gőgöt, cimpái szenvedélyt mutattak. Nazális hangja, rövid nevetése az el nem ért életcélt, meg bőven kijutott szenvedését takarta. Sima haját rendben tartotta, gonddal fésülte, mert az baráti módon vele szenvedett és szépen megfehéredett. Keskeny cipői ápoltak voltak. Úgy járt a hosszú, egyenes úton a Bálvány utcában, hogy fényes maradt a lábbelije. Talán nem is lépkedett, csak gondolkodott, és a tervei emelték át tócsákon meg poron.”

01_onarckep Önarckép

02_felesegem_arckepe Feleségem arcképe

Makó Honvéd városrészében, a Sarkantyú utca 17. számú házban született 1893. december 3-án. Apja kisparaszt, napszámos. Művészi hajlama már elemista korában megmutatkozott: iskolából jövet szénnel rajzolt a házak fehér falára. Az asszonyok söprűvel fizettek e művészkedésért: „Már akkor éreztem – mesélte tréfásan –, hogy a művészet rögös pálya.” 1907-ben szobafestő-tanuló lett, majd 1910-től segéd. Egy évig Aradon dolgozott, 1911-től Budapesten egy díszítő-festő vállalatnál helyezkedett el. 1914 őszén bevonult katonának. Előbb az orosz-, majd az olasz frontra vezényelték. Megsebesült, sőt vérhast kapott, ezért leszerelték. Betegsége alatt hallása megromlott. A háború alatt szülei elváltak, a család terhét édesanyja vette a vállára. Ő vásárolta meg a Bálvány utca 1/b alatti telket, melyre házat épített. A háború után Pestre ment, meglett férfiként iratkozott be az Iparművészeti Főiskola festő szakára. Megélhetését úgy tudta biztosítani, hogy munkát vállalt a rákospalotai Grünfeld üveggyárban. Nappal dolgozott, éjjel tanult. A főiskolán szakvezető mestere Simay Imre volt. Utolsó növendékévében a Monzában rendezett nemzetközi ifjúsági kiállításon festményét elismerő oklevéllel jutalmazták. 1924-ben szerezte meg végbizonyítványát. A főiskola igazgatója, Gróh István tanársegédi állást ajánlott föl számára, a csekély javadalmazás miatt nem fogadhatta el. 1926-ban hazaköltözött, a Bálvány utcai házban műtermet alakított ki. Idejét megosztotta műterme és a kertje között.

03_a_makoi_gorog_katolikus_templom A makói görög katolikus templom falképeinek kivitelezője

A családi gazdaság válságba került. Már attól kellett tartaniuk, hogy dobra kerül a ház és a kis földecske. Gróh István segített rajta, maga helyett beajánlotta falképek restaurálására vagy az általa tervezett munkák kivitelezésére. Elsőnek a budapesti egyetemi templom, majd a rákospalotai templom falképeit restaurálta.

Megbízást kapott a rákospalotai templom impozáns oltárképének megfestésére. Gróh István pannói alapján 1928-ban megfestette a makói görög katolikus templom falképeit. A szekkótechnikával készült képeken tovább él az ikonosztáz mozgalmassága. A festett architektúra kellemes belső hatást kelt, amelyhez a diadalívet, mint építészeti elemet vette alapul. Az oldalfal ablakait egy-egy ívbe foglalta, a mennyezet három falképét páros hevederívvel különítette el. A következő esztendőben Gerliczy Félix báró hegyfalvi (Vas megyei) kastélyának freskóit restaurálta. Rendbe hozta a bárónő olasz empír fésülködő szobáját, a budoárt; a rokokó stílusú zeneterem freskóit, amelyen a zene hangjai amorettekben elevenedtek meg; a báró XV. Lajos modorban díszített szobáját.

04_makoi_foter Makói főtér

A világgazdasági válság éveiben elmaradtak ezek a szíve szerinti falfestő vagy restaurálási munkák. Lelki és anyagi válság hínárjában vergődött. Örült, ha olcsó áron és részletre el tudott adni egy-egy képet. Kiss Antal szabómester – aki Párizsban is tökéletesítette szakmai tudását –, említette, festménnyel egyenlítette ki számláját. Magányosnak és elszigeteltnek érezte magát. A hazai művészeti életből teljesen kiszakadt. A kilátástalanság érzete lett úrrá rajta. „Kútbaesett békának” tartotta magát. Sokat emlegette Surányinak akkoriban kiadott életrajzregényét, mondván, bizony Egyedül vagyunk.

1935 őszén szót kért a helyi újságban, és egy epizódot írt le: „Így ősszel olyan jó egyedül az erdőt járni, csöndben búcsúzni, felejteni. A fákon átaranyló napsugár áhítatában imádkozni a természettel. Az ott ballagó ember is részét képezi a fönséges hangulatának, de kár volt megszólalnia. Kérdezősködésével visszaráncigálta a hétköznapjába. »Maradj csendben, hagyd a beszélgetést máskorra – hagyjál imádkozni.«”

Szorgalmasan dolgozott. Végre 1930-ban megrendezhette a vármegyeházán első makói tárlatát. Tájképei és csendéletei anyagi sikert nem hoztak, de kiállításának kedvező visszhangja volt. Purjesz Béla orvosprofesszor támogatásával 1935-ben a szegedi Kass Szálló termében megrendezett kiállításán húsz képet eladott. Ismét bizakodó lett.

1936-ban ismét a vármegyeház dísztermében nyílt meg a kiállítása. Kritikusa szerint a Maros-menti tájak és a műtermi virágcsendéleteinek izzó színessége és diadalmas fényhatása a természet derűjét sugározta, de alkotásait valami bensőséges szomorúság vonta be. Gyenge Miklós úgy találta, hogy Torma Imre most már biztos siker reményében léphet ki a fővárosi fórumokra. A Kubikusok alkotásában mélységes népi líra van, erő és egyben bánatos ellágyulás a nép sorsa fölött.

Fölszabadult bizonyos modorosságok, idegen ráhatások béklyóiból.

Kiállítása során hangsúlyozta: nem követ új irányzatokat, nem dolgozik új formanyelven, de nem a dolgok fölső szintjét nézi, hanem mögéjük akar látni. Előfordul, hogy egy fűszál is érdekli, máskor viszont az egész alakot, az egész csoportot csak foltnak látja. Nem sorolható be valamely izmusba, inkább az újklasszikus humanista irányzathoz tartozik. „Muzikalitást érzek én a színekben, valami fölfokozott zeneiséget, amit valahogy ki kell fejezni. A festészet három dimenziós eredményeihez szükségét érzem egy negatív dimenziónak, a lélek mélységének, az élet belső tartalmának kifejezésére.”

Francia művészek csoportja 1936-ban a Nemzeti Szalonban Artistes Musicalistes címmel rendeztek kiállítást. Akkordokat, ritmusokat, sőt egész zeneműveket írtak át színekbe, formákba és vonalakba. Elvont, semmit sem ábrázoló alkotásaiknak hagyományos értelembe vett képhatásuk nem volt, inkább álomszerű, fénykáprázatú szín- és formakompozícióknak tűntek. Torma ezt a tárlatot nem látta, de ez az absztrakt művészeti törekvés áttételesen hatott rá is, ám az ő muzikális képei realista alkotások maradtak. Fasorok ritmikus elhelyezésével, a domboldal hullámzó színhatásával, a színek és a formák változatos rendjével kísérelte meg a muzikális hatást kifejezni.

1936-ban nagy unszolásra részt vett Nápolyban a nemzetközi képzőművészeti és kulturális kiállításon. A Olvasó nő, Marosi strandút és Őszi rózsák képeivel nagy föltűnést keltett, a kiállított művészek közül az első három között emlegették.

05_kadar_sandor_arckepe Kádár Sándor arcképe

1938-ban szíve szerinti megbízást kapott, a battonyai szerb templom freskóinak restaurálását. Az 1777-ben épült templom falképeit már kétszer (1860, 1909) szakszerűtlenül restaurálták, jobban mondva szabadon átfestették. A freskók átváltoztak olajképekké, a helytelenül alkalmazott színfoltok az alakok térbeli elhelyeződését, a képek egyensúlyát teljesen összezavarták, a százados por meg annyira belepte a képeket, hogy szinte felismerhetetlenségig elbarnultak. Torma Imre a restaurálást az épen megmaradt részletekkel kezdte, az átfestett felületek helyreállításánál alkotó szakértelmére volt szükség.

A második világháború alatti, majd azt követő években még nehezebbé vált művészünk helyzete. Földeáki Béla újságíró megkeresésére kilátástalanságáról rezignáltan nyilatkozott: „Helyzetünk nagyon súlyos. Ahhoz, hogy mi dolgozni és alkotni tudjunk, szükségünk van a közületek és a tehetősebbek támogatására is. Ma a festő harca szinte kilátástalan küzdelem a puszta létért, mindennapi kenyérért, a fönnmaradásért. Képet eladni ma a festő legnehezebb feladata. Közületek nem vásárolnak, magánosok nem vesznek művészi festményt, legfeljebb olcsón beszerezhető giccseket. A képek nem drágák, sőt viszonylag olcsóbbak, mint a háború előtt voltak, azonban az emberek nagy részéből kiveszett a művészet iránti vágy. Először kényelmüket akarják biztosítani, lakásukat tökéletesen berendezni és csak azután kerülhet sor a művészetért hozott áldozatokra. A nagyközönség annyira közömbös, hogy 70–80 képből álló anyagomat nem merem kiállítani, mert félek, hogy jövedelmem még a közvetlen kiadások fedezésére sem lesz elég. Terveim? Dolgozni! A művészet lelki kényszer és nem üzletkérdés. A művészt sorsa mélyebb érzésekkel, alkotásvággyal áldotta meg és ez keres benne formát képben, szoborban, versben. Dolgozni akarok, de legalább annyi támogatást szeretnék kapni a közönségtől, hogy az anyagi gondoktól függetleníthessem magam, és feldolgozhassam mindazt, ami bennem él.”

Makó második világháború utáni szellemi és kulturális ébredése a József Attila Irodalmi és Művészeti Társaság szerteágazó tevékenysége révén bontakozott ki. Ennek Ecsődi Ákos festőművész és Nagy Gyula szobrászművész mellett Torma Imre is választmányi tagja volt. 1947. december 7-én az Iparostanonc-iskola termeiben makói művészek alkotásaiból képzőművészeti kiállítás nyílt. Torma Imre harminchat olajképét állította ki. „A képek hűen mutatják – állapítja meg a tárlatot méltató újságíró – Torma Imre fantáziájának naturalizmustól az elvont festészetig csapongó útját. Képei időtálló értékűek. Virágcsendéletei és erdős tájai a makói közönség kedvelt Torma Imréjét mutatják, az absztrakt felé hajló ’Gyertyaláng’ pedig talán jövendő útját jelöli ki a művésznek.” A Város Partfürdő című művének megvásárlásával jelezte festőnk iránti megbecsülését.

06_szantas Szántás

A tárlat kapcsán vallott művészetéről is. „Nem követtem soha az áramlatok szerint való művészeti stílusokat, mégis megállapítható, hogy kezdeti utam az impresszionizmusba sorolható. Utána neoklasszicizmus hatása alá kerültem. Azonban egy pár kísérletezés után beláttam, hogy ez az irányzat zsákutca. … A nehézkes képarchitektúra nem volt nekem való, mert mindig a könnyed, szellemes és változatos franciák érdekelnek. … Tudtam és éreztem, hogy csak úgy maradhatok őszinte és igaz, ha, ha a talaj erejét, a föld szavát követem, ahol állok. Ennek a földnek pedig úgy éreztem nehézkes, súlyos és bánatos lüktetése a muzsika. … Most újra a muzikális festészet sarkall, és remélem, most már vágyam szerint kifejleszthetem.”

1951-ben a makói múzeumban rendezett kiállításán munkaábrázolásait is bemutatta. Szegi Pál, a Szabad Művészet szerkesztője festőnk tehetségét az Öreg paraszt című gondosan kidolgozott festményén fedezi fel. A Gátszakadás és a Zsákoló parasztok kompozíciói még az expresszionizmus monumentális formatorzításainak módszerét követik. Az elmélyültebb megfigyelés, a tömörebb festői leírás figyelemre méltó példája – a kritikus szerint a kiállítás legszebb képe – az Asztalosok kétalakos kompozíciója.

Hatvanadik születésnapján a makói múzeum rendezte meg nagysikerű gyűjteményes kiállítását. Rövidesen ágynak dőlt, 1954. január 4-én csendben elhunyt. Szelesi Zoltán művészettörténész Makón, Hódmezővásárhelyen és Szegeden rendezte meg 1958-ban emlékkiállítását. Születésének centenáriumán a makói múzeum mutatta be műveit.

Tájképei a természeti szépség, a tájhangulat költői visszaadói voltak. Festőnket nem a Maros kanyarulatai vagy vize ragadta meg, inkább az ártéri füzes és a töltés. A napsütötte tájat kedvelte, a fény- és árnyékhatást, ahogyan a fák és bokrok árnyékos lombja között átragyog a napfény. Virágcsendéletei is maradandó alkotások. A kompozíció színhatását már a vázába vagy kosárba rakáskor művészi igénnyel és gonddal alakította ki, amire a kertjében nyíló krizantém, dália, rózsa, cinia, őszirózsa vagy ritkábban a töltésoldalról hazavitt pipacs, szarkaláb, zsálya szolgált alapul.

Kevés portrét vagy figurális képet alkotott. Az életmű legmaradandóbb alkotása az Öreg paraszt, a vakráma adata szerint Kádár Sándor arcképe. (Egész alakos változatának Ásóra támaszkodó paraszt volt a címe. Torma Imre az 1930-as években ezzel a festménnyel ajándékozta meg édesapámat, akihez lelki rokonság – humanista beállítottság, a föld szeretete, éjfélekig tartó hegedülés, nótázás – fűzte. Sajnos 1944 őszén, a harcok során a kép megsemmisült.)

Művészetének legjobb ismerője, Ecsődi Ákos – aki nemcsak festőnek, de művészeti szakírónak is kitűnő személyiség volt – szakavatottan jellemezte Torma művészi életútját, oeuvre-jét: „Festői nyelve a stílusokat alaposan ismerő kultúra bölcsességével kialakította a saját személyiségének legjobban megfelelő kifejezési formát és színskálát. Realisztikus a természet esendőségének keserűsége nélkül; impresszionisztikus a kifejezés könnyedségéért a megfigyelés és ecsetjárás léhasága nélkül; expresszív mint minden mélyenszántó művész-szellem, lényegében magyar lélek. Érzelmi és értelmi skálája széles, ábrázolási tárgyköre mindenre kiterjedő, mégis régi képei közt virágcsendéletei a legszabadabbak és legkialakultabbak. Újabban fokozott líraiság szövi át festői gondolkodását, vonalak, formák, színek melodikus játékká csendülnek képein, mint tudatos törekvés, a látomány zeneiségének vetítésére. A gondolatokban érő művész élethorizontja tágul műveiben.”

A balsors kísérte az alföldi festészethez való viszonyát. Espersit János szellemiségével és művészpártolásával már nem találkozott. A Rudnay Gyula vezette makói művészkolónia szellemi vonzáskörétől távol esett. Az alföldi festészet diadalmenete pályája alatt szünetelt; Tornyai János 1919-ben Budapestre költözött, Endre Béla 1928-ban meghalt; az 1950-es években kibontakozó hódmezővásárhelyi festői iskola reneszánszát már nem érte meg. Remeteként élt Makón. Életében – egy szegedi tárlatát kivéve – csak szülővárosában állított ki. Életművét csupán együtt érző kortársak méltatták, azok is főleg halála után. Szakbírálat sem elemezte munkáságát. Maradt számára az egyszemélyes műhely, az izoláltság.

07_orszagut Országút

Születésének centenáriumán rendezett kiállítására Banner Zoltán figyelt fel. A kiváló művészettörténeti szakíró felvillantotta Torma festészetének értékeit, és munkásságát a tágabb értelemben vett alföldi palettán is kijelölte: „A húszas évek végétől–harmincas évek elejétől származó Makói piac a Duna-parton, az Ásóra támaszkodó paraszt,  a Varrónő az 1931-es nagy Maros-part (a korszak egyik legszebb, valóban Egryhez viszonyítható vizes-eges festménye) közegében és a harmincas évek végi bő termésből megmaradt legszebb virágcsendéletekben (például a nagybányai Ziffer Sándor rokontémájához illő Rózsák, az 1939-es Dáliák, az érzékletes és monumentális  Virágcsendélet kosárban) rendkívül eredeti módon ízesülnek a nagybányai, az alföldi és a Gresham-kör, tehát a század eleji-középi magyar festészet meghatározó stílushangulatai… Monumentalitás iránti fejlett érzéke jól lemérhető mind a Töltésoldal, az Országút és a Napfelkelte (1947) neoklasszicista s egyben expresszív eszközeiben. Ezeket a csúcsokat, pályájának magaslati pontjait talán be sem fogta a korabeli makói polgár pillantása, lesiklott róluk a szárazabb vagy poétikusabb életképek, arcmások, virágcsendéletek vagy éppen szocreál munkajelenetek kényelmesebben fogyasztható esztétikumára. Mégis az övé, mármint a makói polgárság öröksége maradt a legjobb rész is Torma művészetéből, s láthatatlanul ezekre a cölöpökre épül a mostani új Maros-parti város, a művészetszerető, a mecénás, a művelt Makó.”

Egy évtizeddel festőnk halála után Ecsődi Ákos így összegezte művészi pályáját: „Mindig fölfelé törekedett, annak a magasságnak ormára, amin elérte volna művészi önelégültségét. De szenvedett, mert nem nyert olyan elismerést, hogy megnyugodhatott volna a maga erejében. Mindent megtett, hogy tisztességgel teljesítse festői sorsát, de ki látja előre a pályát, amit be kell járnia. Életében megbecsülték, de ez anyagilag soványan realizálódott, ez visszahúzódóvá tette. A Bálvány utcai házban teljes volt a hatalma. Túrta a földjét, kis tavacskáján vágta a nádat. Megkereste szorgalommal a kenyerét, a földanya táplálta gyermekét, hogy tisztességes szándékú maradhasson, mikor fest. Festett, hogy elérje álmát, a természet képpé fogalmazott titkát, a csodát, ami kinyílik a képben, élő tájat, küzdő embert, szépséges virágot festett.  Problematikája kifejező erőt, tisztaságot, hangulati-mozgási-rajzi-világítási gondolatokat tartalmaz. Megjelenítés módja: a természeti formákat impresszionisztikus, sőt némelykor expresszív nyelven használja. Általában látott valóság indítja, de mindig túlhalad a közlő naturalizmuson. Makói volt, hitt a földben, megművelte; hitt az emberben, ezért képeit értelmesen, embernek festette. Bár tudta, hogy van más is, rengeteg könyvében látta a megromlott emberiség torz vetületeit, a képkeretbe fogott hiper-spekuláció értelmi roncsait. Mégis hű maradt nemes festői szándékához; tiszta érzelemmel, józan értelemmel festett, makói nap alatt verítékkel kereste kenyerét. Ebben áll Torma rangja. A makói földhöz tartozik, a szépség makói indítékait varázsolta képpé. Művészete – mint szivárvány – földön ered és földbe torkollik, ő Makó állócsillaga.”

08_toltes Töltés

Önálló kiállítások

  • 1930 Makó, Vármegyeház díszterme
  • 1935 Szeged, Kass Szálló
  • 1936 Makó, Vármegyeház díszterem
  • 1943 Makó, Kaszinó
  • 1958 Makó József Attika Múzeum
  • 1993 Makó, József Attila Múzeum

Dr. Tóth Ferenc
nyugalmazott múzeumigazgató

Csatlakozz hozzánk!

Kapcsolódó oldalak

Scientix A természettudományos oktatás közössége
All you need is code Minden a kódolás tanulásáról
Go Lab Laboratóriumok online
CodeWeek A Kódolás Hetének honlapja
Jövő osztályterme Modern tanulási környezetekről a Sulineten

Csoportot ajánlunk