| |
Amióta ezen a területen az ember megtelepedett, az itt lakók életét a sziget két döntő adottsága határozta meg. Ez a két - életet biztosító vagy éppen pusztító -adottság a sziget földje és a mindenütt jelenlévő víz.
A sziget felszínét az úgynevezett negyedkori alluviális réteg alkotja. Ezt a réteget a lehúzódott Pannon-tenger hagyta az egész Kisalföldön. Itt a Csallóközben ez a réteg csak kevés helyen található meg a felszínen, mert a későbbiekben a Duna rárakta hordalékát, s ezzel az évezredek folyamán a szigetet is feltöltötte. A vizek hordalékával mindjobban feltöltött síkságon azonban a gyakori árvizek lefolyása nem volt megfelelően biztosítva, a víz ezért új utakat keresett magának. így keletkezett vidékünkön a Duna számtalan mellékága. Ezek az ágak azonban az újabb és újabb feltöltődés következményeképpen állandóan változtatták a medrüket.
A hordalékkal feltöltött síkságon a vízfolyások lelassultak, s a folyók a magukkal hozott üledékanyagot itt rakták le. Ez a folyamat hozta létre a Felső-Csallóközben néhol a felszínig érő homokos, kavicsos, úgynevezett égevé-nyes területeket.
Ott viszont, ahová a víz a durva anyagot nem tudta átszállítani, egyszerűen lerakta, s csak annak feloldott anyagával lépte át ezt a maga előtt mindinkább magasabbra töltött területet. Az Alsó-Csallóköz területén manapság is nehéz, már-gás agyagtalajként ismerhetjük fel ezt a lerakott, feloldott anyagot.
 |
| A Csallóköz településtérképe |
A sziget közepén, a mai Dunaszerdahelyi járás területén, a tőzeges, vizenyős, eliszaposodott, az őszi időkben vízzel megtöltődő száraz medrek mellett mezőgazdasági termelésre is igen alkalmas, jó minőségű, laza szerkezetű hordalékot találunk.
Ha megnézzük a Csallóköz településtérképét, azt látjuk - s ez egyébként természetes is -, hogy a falvak kialakulása nemcsak a kora középkorban, hanem a későbbi korokban is a föld minősége nyújtotta életfeltételeket követi. A sziget közepének felső részén, ahol a legtovább maradtak meg a mocsaras, vizenyős területek, települések nem keletkeztek; viszont az attól lejjebb eső részen - a magasabb feltöltés vonulatán - szokatlanul sűrűn benépesített települési hálózat alakult ki.
Az Alsó-Csallóközben is felismerhetők a településtérképen ezek a geológiai folyamatok. Az Alsó-Csallóközt is emelkedés osztja ketté; ez Őrsfalutól kiindulva keskeny sávban nyugati irányban húzódik, majd Aranyos határában kiszélesedik, s innen északnyugati irányban egészen a Kis-Dunáig folytatódik. Ez az emelkedés azonban Bogya mellett a Zsemlékes-ér lapos - mélyebben fekvő - folyásvonalán megszakad. Ez a kiemelkedés elválasztja egymástól a Nagy- és a Kis-Duna vízgyűjtő területét is. E kiemelkedéstől északkeletre fekvő terület - az Ekecs, Keszegfalva és Guta községek közötti rész - egy hatalmas mocsár fenékmaradványa. Ez ma is a Csallóköz legalacsonyabb területe.
A Csallóköz felszíne - az említett két hordalékos emelkedés mellett is - kimondottan sík vidék. E sík területet az úton-útfélen található régi vízmedrek, mélyedések, laposok, alul tőzeges, felül sós sással borított vonulatok szeldelik darabokra. Ezek a régi medrek, vagy a ma már mindinkább meghódított területek is bizonyítják, hogy a sziget sok-sok változás után nyerte csak el mai felszíni alakját.
A CSALLÓKÖZ VÍZRAJZA
Az őskorban, amikor a Duna a Dévényiszorost elhagyva elérte a Pannon-tengert, itteni torkolatánál a magával hozott hordalékokból deltát épített, s azt maga előtt mind messzebbre tolva egyre magasabbra építette. A Duna az így kialakult torkolati delta területén számtalan ágra szakadva, fő medreit az árvizek alkalmával állandóan változtatva, kisebb-nagyobb szigeteket épített ki. Az egyes áradások bővebb hordaléka az eddigi vízmederben lerakódott, annak vízfolyását elzárta, így a lezúduló árnak újabb medret kellett keresnie, s vájt is magának a laza talajban, miközben az újabb és újabb üledékek mind magasabbra emelték a talaj felszínét. A szigetcsoportok képe tehát minden áradás után megváltozott.
Ez a több évezredes folyamat nemcsak a Csallóköz vízrendszerét építette, alakította ki, hanem egyszer s mindenkorra megszabta a sziget kialakuló életfeltételeit is. Bár az eltelt hosszú időszak alatt lezajlott ezernyi és ezernyi változást ma már csak nagyon nehezen lehet nyomon követni, az újabb korokból ránk maradt okiratokban megbúvó adatok -melyek a ma is meglévő medrek, a valamikori Duna-ágak nyomainak régi leírásai -, illetve a régi idők térképei azt bizonyítják, hogy ezen a területen a víz mindenkor óriási, meghatározó formálóerő volt.
A Csallóköz vízrajzában az elmúlt időkben beállott változásokról a ma már csak dűlő, major vagy egyéb földrajzi helyek megjelölésére használt nevek is tanúskodnak. A Csallóköz egykori vízrendszerét tükrözi a sok sziget elnevezésű dűlőnév, mint például Szigetmajor Vasárút határában, Püspöksziget-major Tőnye mellett, Somogyisziget-dűlő a dunaszerdahelyi határban, Kissziget-major Illésházánál, vagy Sóssziget a kürti határban stb.
A KIS-DUNA
Bár a szigetet északról körülzáró, hihetetlenül kacskaringós medrű Kis-Duna az utóbbi időkben már csak jelentéktelen szerepet játszik a Csallóköz életében, szerepét mégsem hagyhatjuk említés nélkül a táj vízrajzában.
A Kis-Duna a XVIII. századig hajózható, élő folyó volt. A XIX. század húszas éveitől már nem fordítanak gondot a Kis-Duna tisztítására; e század hatvanas éveiben egyik igen magas vízállás alkalmával Pozsony vármegye és a Duna Gőzhajózási Társaság vegyes bizottsága kísérli meg, hogy végighajózván a Kis-Dunán megállapítsa a hajózhatóvá tételéhez szükséges teendőket. A bizottság azonban csak a Patonyi-rétekig jutott el, így megállapította: „...ezen ág aránytalanul nagy költségekkel sem lenne többé hajózhatóvá tehető". Ez a vélemény a Kis-Duna halotti jelentése volt, mert ettől kezdve már senki sem gondozta.
AZ UTOLSÓ GŐZHAJÓ A KIS-DUNÁN
Az utolsó gőzhajó a Kis-Dunát teljes hosszában a XIX. század hatvanas éveiben járta, ekkor igen magas vízálláskor a Dunagőzhajózási Társaság és Pozsony megye egy vegyes bizottsága hajózta körül. E bizottság mondta ki a szentenciát, hogy „ez az ág aránytalanul nagy költséggel se volna hajózhatóvá tehető".
 |
A CSALLÓKÖZ ÉGHAJLATI VISZONYAI
Évszázados megfigyelés alapján -de anélkül is - elmondhatjuk, a Csallóköz egyik legjellemzőbb éghajlati adottsága, hogy itt az évnek alig akad teljesen szélcsendes napja. Az uralkodó szélirány a nyugati-északnyugati.
Errefelé gyakori a hó nélküli tél, ritka az egész télen át megmaradó hótakaró.
Az 1929. év februárjában rendkívül hideg volt, s e hónapban több napon keresztül is mértek -33 °C hideget. Az évi átlagos középhőmérséklet 9,3 °C.
Az utóbbi évek legmelegebb napja 1928. július 16-án volt, amikor is 37 °C-ot mértek, a leghidegebb pedig 1929. február 11-én, éspedig -33,1 °C-kal. Ezeket az adatokat az ógyallai meteorológiai állomás adatai szerint közöltük.
A nagy víznek is nevezett Duna, illetve ágainak sokasága mindenkor sok gondot okozott eleinknek. Ezt igazolják azok a ránk maradt régi feljegyzések, amelyek az árvizek vagy éppen az árapályok okozta veszedelmekről szólnak. Arról, hogy ezek a jelenségek mindenkor rosszkor jöttek, s mindig nagy károkat okoztak. Ezek közül említünk meg egynéhányat az alábbiakban.
Nemcsak a víz bősége, hanem a hiánya is okozott katasztrófákat vidékünkön, Így az 1494-ből ránk maradt oklevélből arról értesülünk, hogy a Csallóközben az évben éppen a szokatlanul nagy vízhiány okozott nagyobb károkat s nehezítette a csallóköziek életét.
1655 februárjában a jeges ár, az összetorlódott vastag jégtáblák elindulása, majd a kiömlő víz befagyása pusztítja a Csallóközt. Az árvizek közül nagyon nehéz megállapítani, hogy melyik volt a rosszabb, mert nemcsak a mindent zúzó, törő jeges ár okozott nagy veszedelmet, hanem a nyári is, mert az egy egész év munkájának az eredményét tehette tönkre. Ilyen volt az 1656. július eleji árvíz, amikor a Duna lezúduló, szokatlanul nagy víztömege árasztotta el az egész Csallóközt s vitte el úgyszólván az egész termést.
Szokatlanul nagy vizeket jegyzett fel egy 1670-ben kelt oklevelünk. A jeges ár akkor nemcsak a Csallóközt öntötte el, hanem a Szigetközt is, sőt a Kis-Duna vize a Mátyusföld nagy részét is úgy elárasztotta, hogy a Kisalföld összefüggő tengerré változott. De alig folyt le ez a temérdek sok víz, júliusban újfent kiöntött a Nagy-Duna, s az ár ugyanúgy elborította a vidéket, mint a pár hónappal azelőtti téli, jeges ár. Ebben az árvízben a feljegyzések tanúsága szerint a Csallóközben mintegy ötszáz ember vesztette életét, s mintegy négyezer jószág (szarvasmarha) pusztult el.
Az 1710-es évről az a feljegyzés maradt fenn, hogy az év januárja szokatlanul erős hideggel kezdődött, a Duna is vastag jéggel „beállt", s az egész Csallóközt jégpáncél vette körül. A februárban meginduló jégzajlás nemcsak emberéletben, hanem állatállományban és épületekben is rendkívül nagy károkat okozott. Több szerző szerint valószínű, hogy az előbb említett szokatlanul nagy tél, a mindent elsodró jeges ár okozta pusztítás - mely emberi és állati tetemek ezreit hagyta maga mögött - okozta az 1710 nyarán és a rákövetkező évben pusztító, nagyon sok áldozatot követelő pestisjárványt. E mérhetetlenül sok szerencsétlenséget még megtetézte az is, hogy az elkövetkező években vidékünkön, de az egész országban is, marhadögvész és szokatlanul nagy sáskajárás pusztított.
Mindezeknek a tragikus pusztításoknak, pusztulásoknak és veszedelmeknek sorozatát felülmúlja az 1723. évi téli árvíz, mely nemcsak a Csallóközt borította el jeges vizével, hanem elöntötte Győr városát, Komáromot, sőt lejjebb még Pestet is.
Különösen pusztító jeges árról tesznek említést az 1729. évről szóló krónikák. Ebben az évben a Duna Bécsnél háromszor is befagyott, s az itt keletkezett jég a Csallóközben tornyosodon: össze, s újfent megismétlődtek a néhány évvel korábban lezajlott események.
A XVIII. század talán leghosszabb tele 1774-1775-ben volt. A Duna vize teljes hosszában már december első napjaiban befagyott. Ez a szokatlanul kemény hideg 1775 februárjáig tartott, megkínozva embert és állatot egyaránt. Február elején minden átmenet nélkül erős olvadás kezdődött. A Duna vízgyűjtő területére lehullott óriási mennyiségű hó olvadása olyan nagy mértékben felduzzasztottá a Dunát és mellékfolyóit, hogy az nagy árvizet okozott.
A természet játékai kiszámíthatatlanok: a szokatlanul nagy árvizek után ugyanennyire szokatlan száraz évek következtek. 1777 őszén a Duna vízszintje itt annyira alászállt, hogy több Duna menti községnél lovas kocsikkal jártak át rajta. Ugyanilyen alacsony vízállás volt 1779-ben és 1781-ben is, s emiatt kár esett a terményben. Ezekben az években a Kis-Duna vize sok helyen eltűnt, s a medrén száraz lábbal is át lehetett menni.
Ezek a száraz évek 1783-ig tartottak. Az év végén korán jelentkezett a tél. A Duna vize is csakhamar befagyott, s a feljegyzések szerint helyenként 21 hüvely knyi (67 cm) jégpáncél borította. Ez a mozdulatlan vastag jégpáncél egészen márciusig hízott, amikor is hirtelen elindult az olvadás. Ez olyan árvizet okozott, hogy például Győrnél a Duna magas árjából visszafelé hömpölygött a víz a Rába medrébe. A szemtanúk még azt is feljegyezték, hogy a megáradt víztömeg még a vízimalmok kerekeit is visszafelé forgatta.
Az állandóan megismétlődő árvizek közül megemlítjük még az 1789-1790-es tél pusztításait. A hideg már december elején beköszöntött, s a hónap végére a Duna is teljes hosszában befagyott. A jég annyira megvastagodott, hogy a Duna menti községek lakói teljes rako-mányú lovas kocsikkal járhattak át rajta. A feljegyzések szerint a jég vastagsága elérte a 120 cm-t is. A hideg olyan erős volt, hogy a kutak is befagytak a Csallóközben, megfagytak a madarak a fákon, s ki tudja, hány csallóközi ember vesztette életét a dermesztő hidegben. Február végén megindult az olvadás, ezzel egy időben elindult a Duna jege is, több helyütt jégzátonyt épített, a víz pedig mindent elöntött.
A XIX. század második felében már igen hathatós volt a folyó áradása elleni védekezés. A Duna medre mellett épült gát már az igen magas vízállást is képes volt a mederben tartani.
 |
VÉDEKEZÉS A VIZEK ELLEN
A Csallóközben a vizek elleni védekezés a honfoglalást követő letelepedés óta folyik szakadatlanul. A Duna a Csallóközben örök időktől fogva kettős szerepet játszott, s ez a kettős szerep mindenkori jellemzője az itteni életnek. A Duna nemcsak a halat biztosította a megélhetéshez, nemcsak a malmokat hajtotta, nemcsak termővé tette iszapjával e területet, hanem jelentette ugyanakkor az árvizek miatti örökös félelmet is. Ez az állandó félelem arra késztette az itteni lakosságot, hogy összefogjon a víz elleni védekezésben.
1876-ban megalakult a Csallóközi Vízszabályozási Társaság, majd példájára az Alsó-Csallóközi és Csilizközi Ár-mentesítő Társulat is. A felső Duna-szakaszt 1886-1896 között szabályozták. Ez megváltoztatta a táj eredeti képét. A Nagy-Duna töltések közé szorítása igen nagy eseménynek számított a Csallóközben. A felépített védőgátak megszüntették a Csallóköz felszínét keresztül-kasul átszövő száz és száz régi Duna-ág folyását. E régi vízfolyások nyomvonalán épültek ki aztán az ármentesítő társaságok belső csatornái a nagy teljesítményű szivattyútelepekkel.
Hogy mit jelentenek ezek a csatornák a Csallóköz életében, azt a Nagylaposon kiépített csatorna okozta nagy változás is mutatja, vagy említhetjük a még előbb kiépített ekecsi csatornának, az egész vidék jellegét megváltoztató hatását.
 |
| Az árvizek elleni védekezésben nagy szerepe van a bősi erőműnek |
| |