| |
Régiónk a több mint ezeréves történelme alatt fölöttébb bonyolult fejlődésen ment át. A béke és a nyugalom időszakát időnként háborúk és fegyveres támadások váltották fel.
A Csallóköz már a bronzkorban megült hely volt, bizonyítják ezt régészeti leleteink, amelyek az időszámításunk előtti 1300-as évekből származnak. Ettől az időtől kezdve a Csallóközben, egymást fokozatosan váltva, több törzs és népcsoport is letelepedett.
A vaskorszak elején ez a terület közvetlen kapcsolatba került az akkori fejlett kultúrákkal, például a mai Olaszország területén virágzó ókori etruszk kultúrával. A feltárt leletek arról is tanúskodnak, hogy nagyon erős hatása volt itt a kelta kultúrának, amely egész Közép-Európában elterjedt. Ebben az időben már bizonyíthatóan létezett a törzseken belüli vagyoni különbség, amiről a temetkezési módok is árulkodnak. Az uralkodó réteg tagjait, a fejedelmeket, a törzsfőket tágas, fával bélelt sírokba temették a kegyeleti és áldozati tárgyakkal együtt, amelyek főleg égetett agyagból (kerámiából) készültek. A sírok fölé halmokat emeltek. Járásunk területén ilyen sírhalmok Csukárpaka és Alsójányok környékén vannak. A sírhalmok eredeti magassága elérte a hat métert. Az itt talált értékes leletek a pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeum gyűjteményét gazdagítják.
 |
| Római lovas katonaság a Csallóközben. Priszkosz Rhetor bizánci történetíró szerint a Római Birodalom fennállásának végén Arrabonában, a mai Győr helyén álló katonai táborban állomásozott a Pannónia és a birodalom határait védő X. és a XIV. római légió, valamint két lovas hadsereg. |
A Csallóköz közvetlen szomszédságba került a Római Birodalommal is. Ez a tény szintén nagy hatással volt az itt élő népekre. Bizonyítják ezt a Somorja környékén és Dunaszerdahelyen végzett ásatások, valamint az őrszállások (határ menti települések), amelyek maradványaira a Nagymegyer melletti Felsőgelléren, Bősön és máshol bukkantak. A népvándorlások korában - hozzávetőlegesen az i. sz. V-IX. században - e területen több néptörzs is váltotta egymást. Először a germán törzsek (kvádok, markomannok stb.), akik e vidékről indították támadásaikat a Római Birodalom ellen; később a hunok, akik leigázták az itt élő törzseket, és meg akarták hódítani a Római Birodalmat is. Ebből a korból fontos leleteket Kisudvarnok mellett találtak. Értékes emlékek maradtak fenn az avarok után is, akik e tájon és a környéken a VII-VIII. században telepedtek le, de a Frank Birodalom hadai legyőzték és szétkergették őket.
A Csallóköz középkori történelmének számottevő tényezője a magyar törzsek bejövetele volt a Kárpát-medencébe a IX. század végén (896). Bőséggel maradtak fenn emlékek ebből a korból a Komáromban feltárt lovas sírban, további értékes leletek találhatók Nemesócsán, Ekelen, Felsőgelléren, Nagymegyeren stb.
A Nagymorva Birodalom összeomlása után a magyar törzsek fokozatosan az egész Csallóközt benépesítették. Térségünk főként Árpád fejedelem családja érdeklődésének középpontjába került, de sikerült itt birtokot szerezniük más törzsfőknek is. Erről azok a helynevek tanúskodnak, amelyek a törzsfők neveit örökítették meg, mint például Nyék, Nagymegyer, Keszi, Bél, Vajasvata.
Az egyik település neve Vajka. Valószínűleg az államalapító I. István nevéhez fűződik, akinek eredeti neve Vajk volt, s aki apjától, Géza fejedelemtől Somorja környékén kapott birtokot.
A magyar állam megalakulása után a Csallóköz is annak részévé vált, és középkori fejlődése megegyezett az ország többi részének fejlődésével. A megyei közigazgatási rendszer létrejötte után a Csallóköz Pozsony (vármegyéhez tartozott, de azon belül önálló közigazgatási területet alkotott.
A múló évszázadok nagy történelmi eseményei nem kerülték el a Csallóközt sem. A tatárok, majd a törökök betörése feldúlta a terület békés életét. Az önálló magyar állam megszűnése után a Csallóköz a Habsburg-birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia része lett.
A Csehszlovák Köztársaság 1918-ban történt megalakulásakor az új állam részévé vált 1993. január L-jétől pedig a Szlovák Köztársaság része.
Egyetlen évszámhoz kötni a honfoglalást képtelenség. De az a tény, hogy a magyarság 896-bani megjelenése a Kárpát-medence sorsát egy évezredre meg határozta, nem vitatható. A honfoglalók zöme a Kárpátokon átkelve a Vereckei-szoroson ereszkedett le a Felső-Tisza völgyébe. A besenyők támadása az Etelköz délnyugati részén élő törzseket azonban elvágta a nép zömétől, s Levente vert seregeivel együtt a Keleti-Kárpátok rengetegébe szorította őket.
 |
| A hét magyar vezér (Hetumoger) a Képes Krónika illusztrátora szerint. A kép közepén a magyarok fejedelme, Árpád, mögötte a törzsvezérek, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm. |
Ezek többsége állandó harcok közepette a borgói, a gyi-mesi és a tölgyesi szoroson és a Maros mentén, másik részük pedig a Vaskapun át a Temes völgyét követve jutott el a Tiszántúlra. A Kárpát-medencébe érkezett magyarság - több szerző által is becsült létszáma 250-300 ezerre tehető. Ez a kor népességi viszonyait tekintve jelentős tömeget jelentett.
A honfoglaló magyarság erejét azonban nem létszáma, hanem inkább szervezettsége, harcedzettsége, sajátos lovas harcmodora, s nem utolsósorban elszántsága jellemezte. Ezt bizonyítja az a történelmi tény is, hogy a néprészek (törzsek) egyesülése után - a Tiszántúl elfoglalását követően - 898-899-ben, a hadsereg újfent ütőképes, s Itáliára támadva megvívják a diadalmas brentai csatát, majd 900 táján megkezdik az addig frank uralom alatt álló Dunántúl birtokbavételét is.
A magyarok megjelenésének éveiben a bajorok a csehekkel szövetkezve harcban álltak legnagyobb riválisukkal a Nagymorva Birodalommal s a velük szövetséges avarokkal. A Szvatopluk halála (894) után fiai között kitört viszályok jó alkalmat kínáltak a végső leszámolásra. A bajorok részéről kísérlet történt a Kárpát-medence sík területeit, folyóvölgyeit megszálló magyarok elűzésére is. Az első ilyen kísérletre 909-ben került sor Liutpold őrgróf vezérletével. A bajor seregek Pozsony térségénél törtek a magyarokra, de megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ez lett a sorsa a német törzsek összefogásával létrehozott újabb seregnek is, melyet 910-ben Ar-nulf császár fia vezetett a honfoglalók ellen.
 |
| Vérszerződés. A hét vezér hűséget esküszik Álmosnak. A honfoglalás előtt azonban fia, Árpád állt a Kárpát-medencébe vonuló törzsek élére. |
Bár a honfoglalás pontos eseménytörténetét a Csallóközben, és a letelepedés e területen való további menetét teljes egészében nem ismerjük, a különböző forrásokból mégis kitűnik, hogy honalapító őseinknek tetszhetett ez a magában elzárt, külön világot képező vidék, amelyet a rege Aranykertnek nevez, amelynek vizei, mocsarai halban és vadban bővelkedtek, s amely hatalmas legelőivel alkalmas volt az állattenyésztésre is.
Az alábbiakban dióhéjban elmondjuk mindazt, amit az eddigi eredetkutatás a magyarok bejöveteléről tájegységünkkel kapcsolatban felderített.
„Elfoglalván a magyarok e földet, ennek vidékein Réthel, Ilmár és Thege vezérek osztoztak meg, ... e vidéket (a hajdani Csallóközt) leginkább Oluptulma, Réthel fia népesítette be kumai magyarokkal. "
A magyarság legelőször a Nagy- és a Kis-Alföldet vette birtokba. Majd fokozatosan megszállta az arra alkalmas dunántúli tájakat is.
Eddigi ismereteink szerint a Kis-Alföldet - így a Csallóközt is - Léi (Lehel) törzse, a fejedelme után a legerősebb, legnépesebb s talán a legharcosabb törzs szállta meg 942 és 955 között. Ekkor vált a Csallóköz és környéke a Léi-törzs természet alkotta védett szálláshelyévé.
 |
| Árpád vezér a budapesti Millenniumi emlékművön |
Az első hullámban a honfoglalók a mai Csallóköz délkeleti részét szállták meg. Minden bizonnyal azért, mert az akkori földrajzi viszonyok szerint ez a terület nyújtotta a legnagyobb védelmet; a földrajzilag állandóan változó területnek ez a része volt a legalkalmasabb a letelepedésre. A sziget nyugatibb részének akkori földrajzi arculata még messze más volt, mint a mai. Az északnyugati - Pozsony alatti - vidék sok mocsarával, Duna-ágaival, vizeivel csak a védelmet biztosította, de a megélhetést, a megtelepüléshez szükséges feltételeket nem.
A honfoglaló magyar törzsek tehát eléggé korán elfoglalták törzsi szálláshelyeiket a Csallóköz szárazulatain. A keleti végek első honfoglalói között ott találjuk a Koppány nemzetség tagjait; az ő birtokaikat (Ekei, Bálványszakállas, Apácaszakállas, Lakszakállas stb. ) a Megyer és a Keszi törzsből kivált csoportok övezték. A X-XI. század folyamán már kialakultak többek között azok a települések, amelyek nevükben az ősi törzsi eredetet őrzik.
A régi Csallóköz térségét, azaz a nyugati végeket a honfoglalás idején magyar, illetve török (kabar, besenyő) harcos nemzetségek szállták meg. Részben egyenes forrásokból, részben nagyobb számú adattöredékekből szinte maradéktalanul ismerjük őket. Ezek a Mogor (Magyar), az Ethuruh, a Bár, a Csandal és a Csurla nemzetségek.
Pátriánk közepén a Nyék és Kürt törzsek, nemzetségek vertek tanyát, s vettek birtokba jelentős területeket. Az ide letelepült Árpád törzsének leszármazottak Bős környékén az egykori Árpádsoka nevű település (ma az Árpád vagy Árpás nevű dűlőnév) örökítette meg.
A Csallóközben a tarján nyelvjárás terjedt el.
A monda szerint az Erdélyben megpihenő honfoglaló magyarok, hírét hallván a pannóniai földek és vizek gazdagságának, Kund fiát, Kusidot küldték kikémlelésre. A kedvező tapasztalatokkal és Szvatopluk morva fejedelem ajándékaival visszatérő követet ismét elküldték egy, a fejedelemnek ajándékul szánt, dúsan felszerszámo-zott lóval. Szvatopluk a lovat elfogadta, és Kusidnak cserébe pannóniai földet, füvet és vizet ajándékozott. Ezt az aktust a magyarok olyan jelképes cserének fogták fel, amely a ló fejében nekik juttatta egész Pannóniát, ezért a kivonulni vonakodó Szvatoplukot fegyverrel kergették ki az országból. A monda valós történelmi eseményeket tükröz: 892 táján a magyarok először Arnulf keleti frank uralkodó szövetségesei voltak a morvák ellen, majd 894-ben a morva (valószínűleg II.) Szvatoplukkal kötöttek szövetséget. Ez utóbbi, nomád szokások szerint megkötött szövetség meseszerű elemekkel átszőtt emléke maradt fenn „A fehér ló"-mondában.
„A fehér ló"-monda valószínűleg már szerepelt a 11. századra datált, de később elveszett magyar őskróniká-ban, és abból került bele 14. századi krónikáinkba (Budai Krónika, Képes Krónika).
 |
| A magyarok követe a fehér lóval Szvatopluk előtt. Jobbról a magyarok bevonulása (miniatúra a Képes Krónikából, 1358) |
A legelső telepek a Csallóköz két végében, Pozsony és Komárom várainak oltalma alatt keletkeztek, majd egyre több település jelent meg a sziget belsejében. Bármely térképen jól kivehetők a Pozsony és Komárom - a két vég - közötti „vasárut", valamint az egyéb főbb utak mellett gyöngyszemekként sorakozó, a X. és a XIV. század között létesült, oklevelekben is megnevezett helységek. A legsűrűbb településhálózat Dunaszerdahely körül, valamint Somorja alatt és tőle északra alakult ki.
 |
| A honfoglalók fergeteges lovasrohama. Részlet a Feszty-körképből. |
A csallóközi Duna mentén látható nagyobb fehér foltok azt mutatják: akkoriban hol voltak letelepedésre alkalmatlan területek.
A településekkel párhuzamosan kiépült a Csallóköz úthálózata is.
A magyarság megtelepedése a meghódított területeken törzsi rendszer alapján történt. Az egyes törzsek a régi szokásokat követve, egymástól elkülönülve szálltak meg egy-egy nagyobb földterületet. Ez a törzsi terület volt a továbbiakban hivatott arra, hogy a törzs népességét jószágaival együtt eltartsa; a törzs kötelessége pedig az volt, hogy e területet megvédje minden ellenségtől.
A letelepedés kezdetén az egyes törzsek, nemzetségek szálláshelyei között nagy, szabad területek maradtak. Ezek a területek a későbbiekben, a központi hatalom megerősödésével, királyi birtokokká váltak, s az elkövetkező időkben ezek a területek szolgáltak arra, hogy belőlük a mindenkori királyok a vitézséget, a hűséget jutalmazzák. De nemcsak egyes személyek és családjaik jutottak így jelentős nagyságú birtokhoz, hanem a kereszténység felvételét követő időkben az egyházi szervezetek, az új püspökségek, a kolostorok, a káptalanok és apátságok is.
A törzsi szálláshelyet az esztergomi, a győri, a nyitrai püspökség, a pannonhalmi, a bakonybéli, a tatai, a pozsonyi, a zobori és a garamszentbenedeki apátság földjei veszik körül. A későbbi adományok következtében pedig az egyházi intézmények birtokai behálózzák a Csallóköz területét.
 |
| Még ma is élnek a honfoglalás kori hagyományok. A csallóközi lovasíjászok nemzetközi porondon is nagyszerűen helytállnak. Bíró Gábor ősmagyar viseletben. |
Az új hazában a letelepedés átgondoltságát és szervezettségét egy olyan körrendszer kialakítása bizonyítja, melynek nyomai még napjainkban is fellelhetők. E körrendszer középpontjában Árpád fejedelem népe, a megyer törzs telepedett le, amelynek vezető nemzetségét az előjogok egész sora illette meg. Első telephelyeik a legjobban védhető területeken keletkeztek - a mai Csepel-szigeten és a későbbi Pilis, Solt és Fejér megyék területén. A fejedelmi törzshöz tartozó nemzetségek és családok azután legy-ezőszerűen kezdtek el terjeszkedni.
Az így szétszóródó, új otthont kereső családok telephelyeit számos esetben törzsi nevükkel jelölték. Erre utalnak a még ma is létező helységnevek, pl. Nagy Megyer, Kis Megyer, Megyer, Me-gyercs, Nagy Magyar, Kis Magyar, Magyar Bél stb.
 |
| Vajk megkeresz-telése, ahogy a XIX. században elképzelte Benczúr Gyula. |
Az ilyen nevet viselő helységek általában jól védhető, a törzs vagy nemzetség létfeltételeit biztosítani tudó természeti feltételekkel rendelkező tájakon találhatók.
E rendszerben nemcsak a fejedelmi törzs helye volt kijelölve, hanem a többieké is. Például a kabarok törzse (s e törzshöz tartozó besenyők is), a határőrzés feladatát kapta. Nyék (jelentése határőr vagy akadály) törzse szintén. A negyedik és ötödik törzs a török eredetű Kürtgyarmat (összevont névjelentése hótorlasz, 111. fáradhatatlan). A hatodik törzs a Tarján nevet viselte, amely a török eredetű tarkhan méltóságnévből ered. A hetedik törzs Jenő elnevezése törökül „bizalmas, tanácsadó" jelentésű. Török eredetű törzsnevek a Kér (óriás) és Keszi (töredék) is. E harcos törzsek valószínűleg egy nagyobb törzsből szakadtak ki, és a kabarokhoz hasonlóan csatlakoztak a magyarsághoz, önálló, hetedik törzsként.
A honfoglalókra jellemző törökös társadalmi szervezettség alapvető sajátossága, hogy a méltóságok az egyes családokban örökletessé váltak. A fejedelmi nemzetség kiválasztottságában, küldetésében nemcsak annak tagjai, hanem a többi törzsekhez tartozók is szilárdan hittek. Ebből eredően alakult ki az a kötelességtudat, hogy a fejedelmi törzshöz tartozókatvédeni, fennmaradásukat biztosítani kell.
A honfoglalást és a letelepedést követő kalandozások alkalmával igen sok Lél törzs-beli vitéz nagyon korán találkozott a nyugati keresztény kultúrával, világgal. Az innen hozott szolganépektől sok mindent megtanult és megismert. Számukra a későbbiekben már nem volt olyan idegen a térítő szerzetesek tanítása, mint az ország keleti, a déli vagy a középső részén lakó magyarság számára.
Ennek igazolására szabadjon megemlíteni, hogy a magyar vezérek közül elsőnek a nyugati határt vigyázó Bulcsú vette fel a kereszténységet. A kalandozó magyar seregek tagjai nemcsak megismerték a nyugati keresztény világot, hanem amint arról Szent Wikbert apáttól értesülünk, Gemboux vidékén már 954-ben Bulcsú táborában a magyar vitézek közül többet is a keresztény hitre térített, s hozzáteszi azt is, hogy a hadnagyaikkal együtt. Egy Sankt Gallen-i feljegyzés szerint Prumwart püspök - aki előzőleg Sankt Gallen-i szerzetes volt - arról tájékoztatja az utókort, hogy az ott kalandozó magyarok közül sokat megkeresztelt.
A pannonhalmi apátság szerzeteseinek közreműködésével régiónkban már első királyunk alatt befejeződött a térítés, az egyházszervezés.
Első királyunk uralkodásának második felében minden tizedik falut egy-egy templom és plébánia építésére, illetve eltartására kötelezte. Ennek az egyházi szervezeti formának a Csallóközben a mai napig több nyomát is megtaláljuk. Például a szerdahelyi, a szentmihályfai, a vásárúti, az egyházkarcsai, az egyházgellei plébániák ebben a szerkezetben maradtak meg. Ezekhez a plébániákhoz ma is ugyanaz a körülöttük lévő kilenc község tartozik, amelyeket a király törvénye kilencszáz évvel ezelőtt templomépítésre kötelezett. A „Gelleszél", „Patonyszél", „Karcsaszél" elnevezések a mai napig élnek.
Géza fejedelem művét, a honfoglalás utáni államiság megszervezését, a központi hatalom kialakítását fia, I. István fejezte be (997-1038). A magyar állam megszervezése tehát I. István, közismertebb nevén Szent István király nevéhez fűződik.
Az államiság, azon belül is az igazságszolgáltatás és a közigazgatás megszervezése elengedhetetlenül szükséges volt. A főbenjáró ügyek intézése az időnként összehívott országgyűlésre tartozott. A legmagasabb szintű igazságszolgáltatást a „királyszék" nevezetű ülésezés keretében, személyesen a király végezte: meghallgatta a panaszosokat, ítélkezett. De minden ügyben maga a király sem dönthetett. Szükségessé vált tehát az országos és a helyi ügyek megosztása.
A magyarok első királya a közigazgatás kiépítésének első fokozataként a várispánságokat hozta létre. Élükön a király által kinevezett várispán, a „comes" állt. Ezekből alakultak ki a későbbiekben a vármegyék. A várispánok vármegyei utódai ugyancsak az ispán nevet viselték továbbra is. A vármegye feje a főispán volt, és ez a tisztség a trianoni elcsatolásig fennállt.
A várispánságok erejét a várbirtokok és a hozzájuk rendelt várjobbágyok adták. A mai járás területén kialakult községek közül a pozsonyi várispánsághoz tartozott: Kis-, Fel-, Nagy- és Csukár-Abony.
Mind a négy község a Dunaszerdahely városhoz csatolt Nagyabony, illetve Sik-abony előde. Agyagos (Csiliz-patak melletti elpusztult falu), Árpádsoka (Bős határában fekvő elpusztult község, amelynek emlékét egy dűlőnév őrizte meg), Bár (a mai Felbár), Bucsuháza (amelyet a későbbiek során Sámottal együtt említenek az oklevelek), Csö-lösztő, Dercsika, Doborgaz, Udvarnok, Hódos, valamennyi Karcsa, Lég, Nyék, a mai Kis-, Nagy- és Csukár-Paka, Póka-telek (Szerdahelybe olvadt község), Szállásadó (Csallóköz-Nyék határában fekvő elpusztult község), Tejed (tisztázatlan, hogy melyik Tejedről van szó), Vajka, Vata, valamint Medve, Kulcsodés Radvány a Csilizközben. Amint látjuk, területünkön igen jelentős számú község tartozott a várispánságokon keresztül a központi hatalom képviselőjéhez, a királyhoz.
 |
| A magyar nép valamennyi társadalmi rétege csak ritkán találkozott; ilyen alkalom volt a pozsonyi koronázási ünnepség |
A várban lakókat és a várhoz tartozókat sem árt megismerni. A várispánság élén a várban székelő s a király által kinevezett „comes", azaz ispán állt; ő volt a katonai és a közigazgatási szervezetek legfőbb vezetője. A várispán-comes parancsnoksága alatt működött a hadrend: mellérendelten szolgált a várnagy és a seregvezér; azok alá tartoztak a várvédők, valamint a harctereken bevethető katonák hadnagyai, századosai és tizedesei stb.
A comes, az ispán után az udvarispán vagy udvarbíró következett. Az eleinte a király kegyéből került erre a posztra. Később a várjobbágyok maguk választották ki az udvarispánt, és ő viselte ezután a vice-comes, azaz az alispán nevet (a vármegyék idején az előbbit király által kinevezett főispánnak, az utóbbit választott alispánnak nevezték).
A várjobbágy alárendeltje volt a királyi hatalomnak. A várjobbágyok első kategóriájába a „szent király jobbágyai" vagy más néven a „szent király szabadjai" tartoztak; ők voltak a Szent Istvántól kapott kiváltságuk alapján a fegyvert viselő jobbágyság legelőkelőbbjei, és ők álltak legközelebb az országos nemesekhez (curiales nobilitares), és a jobbágyi rendből nekik volt a legtöbb kiváltságuk. A második rendbe a „szent király jobbágyainak fiai" tartoztak, kevesebb szabadalommal, mint az előbbiek. A harmadik rendbe sorolták a „felmentett várszolgákat". A negyedik rendet a honfoglaláskor itt talált, önként behódolt népek és a rabszolgák (ez idő tájt még ilyenek is léteztek!) képezték.
A várispánságokban az egyes falvak népét századosok alá rendelték. A századosok nem csak a harcok alatt voltak a nép vezetői, gazdasági és igazgatási ügyeikben is elöljáróik maradtak.
A Csallóközben az udvarnoki nép szintén századosok alá volt rendelve. Ezt a pozsonyi főispán, Roland nádor azon leveléből tudjuk, amelyben 13 udvarnoki századost - köztük egy Paka nevű udvarnoki ispánt - sorolt fel. Egyébként udvarnokok (várszolgák) éltek és kisebb-nagyobb földeket birtokoltak másutt is. Például pozsonyi udvarnokok laktak a mai Nagymagyar környékén. Erről a Salamon-törzsbeli nemesek ellenében indított udvarnoki földbirtokper, majd az annak eldöntésére királyilag elrendelt „ökölpárbaj" - népítélet - leírásából tudunk.
Az idők folyamán a király egyes várjobbágyokat érdemeik jutalmául nemesi rangra emelt, akik ezután országos nemesekké (curialisták) váltak, és fel voltak mentve a várbeli kötelezettségek alól, vagyis nemes várjobbágyok lettek; és hatóságilag közvetlenül a várispánság alá tartoztak. A nemes várjobbágyok előkelő társadalmi rangot és hozzá illő gazdagságot is elérhettek.
A várispáni hatáskör alól a király - az időközben kialakult szokás szerint - kivont egyes községeket vagy akár községek csoportját, s azokat közvetlenül vagy saját fennhatósága, vagy a területileg illetékes egyházi főhatóság hatáskörébe rendelte. Ilyen intézkedés nyomait találjuk Hodos község esetében, amely lakosságának a király 1279-ben nemesi rangot adott, s ezzel kivette a települést a földesúri, illetve a várispáni alárendeltségi viszonyból. Ugyanilyen jellegű intézmény volt régiónkban a vajkai nemesi szék is. Ennek a praediális nemesi széknek saját főispáni rangú vezetője és más igazgatási, valamint igazságszolgáltató testülete volt, gyakorlatilag ugyanolyan jogkörrel, mint a megyének.
 |
| A Csallóköz I. Ferdinánd udvari orvosának és történetírójának, Wolfgang Lazi-usnak 1552-ben szerkesztett és Michael Zimmermann által Bécsben, 1556-ban kiadott fametszetű térképén. |
A kereszténység felvétele után, a nemzetségi, szállási intézmények helyét tehát a királyságot támogató várispánság rendszere váltotta fel. A pozsonyi, a komáromi és a győri várispánságok (melyeknek a Csallóköz tartozéka volt) ott szerepelnek az István király által megszervezett negyvenöt vármegye között. De a várispánságok intézménye felett is eljárt közben az idő, és még IV. Béla király erélye sem volt többé elég a fenntartásához, így az Árpád-ház utolsó királyai alatt a várispánságok lassan megszűntek. Helyükbe a vármegyék (comitatus) léptek. Ezek kezdeti nyomai már a XII. század utolsó esztendeiben fellelhetők. A várispánságok szinte észrevehetetlenül beleolvadtak a vármegyerendszerbe. A XIV. század végére a várispánságoknak már nyomuk sem maradt.
Pozsony vármegye csallóközi területét egykor Kis-Pozsony (vár)megyének is nevezték, amely eredetében bizonyára még a szolgagyőri várispánság létének a következménye. Első ízben a XIII. században bukkanunk nyomára. Incze pápa 1253-ban keltezett levelében találkozunk a Kis-Pozsony vármegyével. Az oklevélben az alábbi latin nyelvű mondattöredék olvasható: „Challokuz, sive minus Posonium".
Ettől kezdve számos adattal igazolható, hogy Pozsony vármegyén belül a Csallóköz külön közigazgatási területet képezett, természetesen mindenkor a pozsonyi vár ispánjának - utóbb fő- és alispánoknak - az irányítása alatt. Erre bizonyíték az, hogy bár a megyegyűlést a két rész együttesen tartotta, de minden alkalommal ezzel a formulával éltek, ha az alsó területet is érintette valamely döntés: „Pozsony megyének és a Csallóköz nemességének egyeteme ".
A mai Csallóköz területét ebben az időben három várispánság között osztották fel: éspedig a sziget nyugati legnagyobb részét a pozsonyi, a keleti kisebb területét a komáromi és a mai Csilizpa-tak határolta területet a győri várispánsághoz csatolták.
A Csallóközön nagyobbrészt Pozsony és Komárom várispánságai osztozkodtak. De hogyan s miért ékelődött közéjük - a Duna ellentétes oldalára átnyúlva - Győr várispánsága? Az okot tudjuk: a Kulcsodnál lévő dunai rév védelmének okán! Ugyanis a révet a közeli Győrből volt célszerű őrizni. Nem biztonságos ugyanis az az átkelőhely, amelynél a túloldalon bármikor megakadályozhatják a kikötést. Tehát a dunai rév jobb és bal partját is egyaránt Győrből kiküldött őrséggel kellett védelmezni. A későbbiekben azonban a Csallóköz felőli rév védelmét célszerűbbnek látszott ide letelepített őrséggel óvni. Ehhez pedig eltartó terület is kellett. E célra alakították ki Győr alárendeltségében azt a ma Csiliz-köz néven ismert területrészt, amelyen a hét csilizközi közeg kialakult. Így ékelődött Pozsony és Komárom várispánságai közé Győr várispánsága.
A pozsonyi várispánság területén még egy további is létezett, éspedig Szolgagyőré; ez a várispánság - amely az oklevelek bizonysága szerint közigazgatásilag a pozsonyi vár fennhatósága alá tartozott, annak „filiája" volt - magába foglalta a Csallóköz nagyobbik részét.
Szolgagyőr vára - mely mint síkvidéki vár, bizonyára természetes vízzel, vi-zenyősséggel körülvett faszerkezetes földvár lehetett - az 1253-ban, az 1343-ban és az 1355-ben keltezett oklevelek szerint valahol a Nagyudvarnok és Sika-bony (ma Dunaszerdahely egyik kerülete) közötti térségben állt. A szolgagyőri „vár" 1294-ben már nem állt, vagy legalábbis nem volt olyan állapotban, hogy egy használható erődítmény jellegével bírhatott volna. Okiratilag utoljára 1282-ben volt igazolható tényleges erősségként. Valószínűleg 1291-ben, a Habsburg Albrecht osztrák herceg III. Endre elleni hadjáratában pusztulhatott el. Teljesen nyoma veszett.
Sajnos, nem tudjuk, hogy a Szolgagyőr vára alá rendelt várispánság közigazgatási határa meddig terjedt. De nem is voltak még akkor igazán kiforrott közigazgatási határok. Az akkori viszonyokrajellemző, hogy a mai Bős területe a mai Győr mellett honos X. századi vezéri nemzetség, az Apor-törzs birtoka volt, ugyanakkor a Csilizköz közepe -benne a királyi lovászok lakóhelyének kijelölt Patas nevű település - pozsonyi várbirtok volt, holott közigazgatásilag a győri várispánsághoz tartozott; ellenben a komáromi várispánság határszélén létező besenyő „csőszök", azaz határőrök lakhelye, Kulcsod, valamint az állami szekerészek telephelye, Negeven (ejtsd: Negyven, mert 40 állami fuvaros lakta) helység szolgagyőri várbirtok volt.
AMIKOR A CSALLÓKÖZ MÉG SZIGETCSOPORT VOLT
Milyen lehetett a Csallóköz képe ezeregyszáz évvel ezelőtt, amikor honfoglaló őseink birtokukba vették e területet?
Az, ami most egy - mondhatni -egységes egészet alkot, akkortájt - de még a későbbi századokban is - soksok apró darabból, kisebb-nagyobb szigetekből állt. A ma egységes Csallóköz az idő tájt tehát szigetcsoportot képezett.
Az apró szigetek és zátonyok azonban az idők során a folyamatos homok-, kavics- és iszaplerakódások eredményeképpen egyre növekedtek; a közöttük folyó vizek lassanként elisza-posodtak, majd kiszáradtak, s így az apró szigetek és zátonyok összeolvadtak. Tehát amilyen mértékben gyarapodott a Csallóköz szárazföldje, olyan arányban csökkentek a vizes területek.
Még a ma Kis-Dunának nevezett Duna-ág is - mely a régi térképeken sokkal nagyobb volt, mint ma - hozzájárult a Csallóköz területének megnöveléséhez. (Ez ugyanis sodrával a szárazföldi, bal partot mosta, a jobb, csallóközi oldalán pedig lerakta az iszapot.)
A régi térképeken, a mai Kis-Duna (ez volt a Csalló) legalább olyan vastag vonallal van jelölve, mint a Nagy-Duna. Tehát akkor még az is hasonló nagy folyó volt.
Tudjuk a történelemből, hogy a török háborúk idején az érsekújvári csapatok a Kis-Dunát használták hadseregszállításra. A Kis-Dunán vontató gőzösök is jártak. A XIX. század elején az iratok még erről az ágról úgy emlékeznek még, „hogy egész hosszában hajózható, de hogy már a harmincas-negyvenes években holtág lesz.".
 |
| Ezen a térképen a legtöbb csallóközi falu és város németül van feltüntetve, néhány település pontatlanul van berajzolva, de jó áttekintést nyújt a török ellen épített erődítményekről. |
Az ország védelmi rendszerét már a kezdetek kezdetén a folyamatosan kiépülő királyi várak rendszerére alapozták. A külső erők támadásai elleni védekezés mellé a belbiztonság őrzését, tehát a biztonságos háttér megteremtését a királyi várak parancsnokaira bízták.
A királyi várak teljhatalmú vezetőit ispánoknak nevezték. Ebből következett: a vár ispánja alá tartozó terület a várispánság elnevezést kapta. A várispánságok lettek tehát a magyar állam első közigazgatási egységei.
Pozsony, Komárom és Győr királyi várai az első várispánságok központjai közé tartoztak. Pozsony és Komárom várai közötti összeköttetésre a Csallóköz gerincén húzódó, természet alkotta -„vasárút" néven is ismert - útvonal szolgált. Ám óhatatlanul szükség volt a győri várral való összeköttetésre is, amire a mai medvei híd utáni, és a mai Kulcsod előtti Duna-szakaszon kialakult átkelőhely kínálkozott.
A Csallóközben a mai Nagy-Duna bal partját és a mai Kis-Duna jobb partját egészében véve, de a sziget közepét is jobbára árterületek borították; szárazulatok szinte csak szigetekként fordultak elő. Ezeket használták aztán a várispánságok közötti összekötő utak nyomvonalára, hiszen kiépített utak az első ezredfordulóhoz közeli időkben még aligha léteztek.
A győri, a pozsonyi és a komáromi várispánságok közötti utak kezdete Győr felől a mai medvei híd alatti részen kialakult révtől indult. A rév felett rögtön a X. század végén egy település keletkezett. Ez a mai Kulcsod. Neve több szerző szerint arra utal, hogy ez volt az ősi átkelőhely kulcsa. Közvetlenül Kulcsod és a rév mellett alakult ki az a „Negeven" (ejtsd: Negyven, a magyarul nem tudó oklevélíró ferdítette ilyenre) nevű település, amelyben negyven királyi szekerész élt; az ő feladatuk volt az átkelő hivatalos személyek továbbfu-varozása. Negevenből (emlékét a Medve és Kulcsod között található Negy-vendi-puszta őrzi) az út északnak tartott, és valahol a mai Nagymegyer táján találkozott a Csallóköz gerincén végighúzódó, Komáromból Pozsonyba tartó fő közlekedési úttal, amely a „vasárut" nevet kapta.
 |
| Hátrafelé nyilazó, kalandozó magyar lovas (freskó, aquileai dóm) |
A Komáromból a mai Nagymegyerig tartó út több ágra szakadt. Az egyik felkanyarodott északnyugatnak, és a Kürttörzs szálláshelye után visszatért abba a csomópontba, amelybe a Megyer-törzs szálláshelyéről kiinduló út vezetett a mai Dunaszerdahelyre. Valahol a mai Bős táján is lehetett egy rév, ettől az egyik út Szerdahelyre, a másik Somorjára vitt. Szerdahelyről a főútvonal északkeletnek tartott, majd Olgyán és Csütörtökön áthaladva érte el Éberhardnál azt a révet, amelyen át a „vasárút" Pozsonyba torkollott. Légtől is felkanyarodott egy út Illésháza felé, de aztán ez is visszaívelt Éberhard irányába. Ugyanakkor Szerdahelyről Somorjára is vezetett egy út (ott is volt rév), mely Vereknyénél futott be Pozsonyba.
A VÉDELMI RENDSZER KIALAKÍTÁSA
A KÜLSŐ VÉDELMI VONALAK
Az utak nyomvonalainak kialakulásával egyidejűleg - de bizonyára már jóval korábban - kialakították az új haza védelmi vonalait a nyugatról jövő támadások ellen.
A védelmi vonalakat még István király idején kezdték el építeni, majd László király uralkodása alatt fejezték be. A határvédelem erős várrendszerre épült.
László király uralkodása idején Szent Márton hegyén (a mai Pannonhalmán, „in monte sancto") gyűltek össze a „pannon királyság" főemberei törvényhozásra. Ekkor szervezték meg Magyarország határvédelmét, amely messze túlnyúlva, még a mai Burgenlandon is túl kezdődött, és többszöri vonalvezetéssel bent folytatódott az ország belsejében, beleértve a Csallóköz területét is.
Tudnunk kell: László király (Szent László) nagyfejedelmi dukátusa magába foglalta a Duna északi oldalára átnyúló Kisalföldet, vagyis a Csallóközt is.
A korabeli Magyarország „határa", védelmi gyepűje a Melki Apátság néven ismert részen - tehát jól bent a később kialakuló Ausztria belsejében - kezdődött. A második vonal közvetlenül a mai Bécs fölött húzódott, Bécs alatt is volt egy védelmi vonal, majd volt egy a Lajta és a Morva folyók vonalában, aztán volt egy gyepű, azaz védelmi vonal, amely megközelítőleg a mai Mosonon át tartott északnak, s feljebb a Vág folyó vonalát követte. Ez volt a nyugati határvédelem leghátsó vonala. A német seregek a XI-XII. században ennél tovább sosem jutottak.
A BELSŐ VÉDELMI RENDSZER
A külső védelmi vonalak ismertetése után, nézzük meg a nyugati határvédelmi rendszerbe tartozó Csallóköz védelmi rendszerét. A csallóközi településeket egyrészt az északról, másrészt a nyugat felől jövő támadások ellen védekező határőregységek hadviselési bázisaivá (támaszpontjává) építették ki Komárom és Pozsony várai között. A belső határőröknek az volt a legfontosabb feladatuk, hogy a legszélső és egyben legnagyobb erődítményt, Pozsony várát biztosítsák a bekeríteni igyekvő ostromlók elől.
Ilyen bekerítő eset történt például 1052-ben, amikor III. Henrik lovas és gyalogos seregeivel, valamint hajóhadával ostrom alá fogta Pozsonyt. A magyar fősereg a Csallóközből támadta a császár hadait, miközben annak hajóit elsüllyesztette. III. Henrik a nyolc heti ostromlás alatt olyan nagy veszteségeket szenvedett a Csallóköz mocsaraiból kicsapó, majd oda visszahúzódó belső határőröktől, hogy kénytelen volt meg-szégyenülten elvonulni Pozsony alól. Az előbbihez hasonló eset ismétlődött meg 1108-ban, amikor V. Henrik német császár volt kénytelen elkullogni Pozsony falai alól, akkora veszteséget szenvedett a csallóköziek kicsapásai-tól.
A csallóközi határőröknek még a sziget hosszában végigvezető, valamint az abból kiágazó többi hadi és vásárutak védelmét is el kellett látniuk. Ugyanis: ha mégis betörtek a Csallóközbe a nehéz páncélzatú lovagok, akkor azok csakis az említett hadi és vásárutakat tudták használni. A védőket tehát erre az eshetőségre is felkészítették. A Csallóközt behálózó határőregységeknek az volt a feladatuk, hogy gyalogságuk és könnyű lovasságuk folytonos csapásaival a nehéz páncélzatú lovas hadakat a mocsarakba szorítsák vagy támadásaikkal demoralizálják, visszavonulásra kényszerítsék.
Ezek után nézzük meg, kik voltak a határőrök? A határok, átkelőhelyek, országutak és vásártartó települések védelmét tehát a magyarokhoz csatlakozott besenyőkre bízták. (Bősről és Padányról kimutatható, hogy eredetileg besenyő települések voltak.)
Hogyan és honnan kerültek ide ezek a népek? Még a honfoglalás előtt csatlakoztak a magyarokhoz a Kazár Birodalomból kiszakadt, kabar (= lázadó) törzsek, amelyeket aztán a magyarok egységes törzzsé formáltak, s mint katonai segédcsapatokat központi irányítás alá helyeztek. A kabarok összetétele tükrözte a Kazár Birodalom etnikai sokféleségét. Voltak közöttük alánok, volgai bolgárok, khorezmiek és kisebb csoportokban türk eredetű kazárok. A X. század végére a kabarok zöme nyelvileg és kulturálisan is beolvadt a magyarságba.
"" Az első besenyők 1027 és 1036 között jelentek meg Magyarországon. Kerültek besenyők a Csallóközbe is, ahol szolgálataik jutalmául még nemességet is kaptak. Például a pozsonyi káptalan egy csallóközi tanúkihallgatás eredményét jelenti IV. Béla királynak. Az oklevél hátoldalán ugyanazon kéz a tanúk neve közé „...Primus Bissenus de Padan..." egy padányi besenyő nevét is beírta.
 |
| A rozgonyi csata |
A HADSEREG ÁTSZERVEZÉSE
A magyar állam kialakulása és beépülése a keresztény Európába együtt járt a hadszervezet átalakításával is. A nomád életmódhoz, a kalandozásokhoz szokott magyar hadseregből Géza fejedelem (972-997), majd István király (997-1038) nyugati típusú hadsereget szervezett. A sereg magvát és irányítását az újfajta taktikában járatos, nyugatról érkezett lovagok látták el. A sereg zömét azonban a nyilazva, kardozva harcoló, átmeneti típusú lovasság tette ki az Árpád-kor folyamán. Az ezt követő átszervezések során kialakított királyi könnyű lovasságot gyors mozgású egységekre osztották, amelyekre - ha nem volt éppen háború - határőrizeti és belbiztonsági feladatokat bíztak.
| |