| |
Európában 1945. május 8-án ugyan véget ért a második világháború, de a csehszlovákiai magyarság számára nem kelt fel a béke, a nyugalom napja. A hírhedt, sokat emlegetett és sokat átkozott kassai kormányprogram életbe lépésével a csehszlovákiai magyarokra és németekre jogfosztottság, kitelepítés és üldöztetés várt.
A béke első napjai sok csallóközi család számára a háborúban odaveszett hozzátartozó fölötti fájdalom érzésével párosultak. Családapákat, felnőtt fiatalembereket s még kiskorú leventéket gyászolt a régió, sokakról családjuk azt sem tudta, fogságba esett-e, él-e, hal-e? Kétségtelen, hogy a háború súlyos, pótolhatatlan veszteségeket okozott a régiónak és sok csallóközi családnak.
Miután a szovjet hadsereg is átvonult e vidéken, a lakosságot a kis csoportokban vagy magányosan kóborló orosz katonák tartották rémületben. Az orosz csapatok bejövetele után több hétig amolyan senki földje volt a Csallóköz. A magyar közigazgatás összeomlott, a csehszlovák még nem szerveződött meg, a közrend védelméről nemigen gondoskodtak. Katonaszökevények, menekülő családok lézengtek mindenütt.
A front átvonulása után a pengő érvénytelenné vált, de az orosz katonai hatóságok által forgalomba hozott hadipénzt nem akarta senki elfogadni. Aztán forgalomba hozták a szlovák állam és a cseh-morva protektorátus pénzét, később pedig az első Csehszlovák Köztársaság felülbélyegzett bankjegyeit. 1945 augusztusában beváltották a még forgalomban lévő magyar pénzt, a pengőt 1:2 arányban, majd decemberben a szlovák koronát is csehszlovák koronára váltották át. A legfontosabb élelmiszerek, a ruházat és a lábbeli jegyre voltak. Talán említeni se kell: a feketekereskedelem virágkorát élte.
Teljes bizonytalanság uralkodott akkoriban a Csallóközben, a „régi megszokott életmód" felbomlott, az emberek rettegtek a jövőtől. Ugyanis - ma már tudjuk, hogy nem megalapozatlanul - rémhírek kezdtek terjengem a magyarság jövőjéről, arról, hogy elűzik ősi szülőföldjéről. S hogy ez végtére is mégsem következett be, az a nemzetközi helyzet, számunkra, mondhatni, szerencsés alakulásának köszönhető. De így is sok megpróbáltatáson kellett keresztülmenniük az itt élőknek. Az ún. reszlova-kizálási akcióval nemzetisége és anyanyelve megtagadására kényszerítettek sok ezer embert. Akiket nem sikerült Magyarországra telepíteni, azokra „munkaerő-toborzásnak" álcázott csehországi kényszermunka, kitelepítés várt.
A csehszlovák hadsereg alakulatai 1945. április 14-én foglalták el a Csallóközt. A közrendet átmenetileg a települések „demokratikus érzelmű lakosaiból" kialakított polgári őrség tartotta fenn, amíg a hivatalos szervek meg nem kezdték működésüket. Április 21-én Dunaszerdahelyen a járási közigazgatás vezetését Winter komisszár vette át. Az ideiglenesen megalakult helyi nemzeti bizottságok is megkezdték működésüket. De a hatóságok a járás települései élére szintén szlovák komisszárokat állítottak, akik néhány helyi „forradalmár" közreműködésével szinte teljhatalmat gyakoroltak a régió felett.
A magyar nemzetiségű iparosok, kereskedők, mezőgazdák kisüzemeit, boltjait nemzeti gondnokság alá helyezték, amelyeket a kinevezett, ún. nemzeti gondnok, a „správca" irányított. Dunaszerdahelyen 37 ilyen „nemzeti" gondnokság létesült, mely intézményt 1949-ben szüntették meg.
1945 áprilisában megnyitották kapuikat az iskolák. Az iskolai évet, akkor is, mint mindig, június végén fejezték be; ezzel egy időben azonban a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletileg megszüntette a magyar tannyelvű iskolákat. Az új tanévben már csak szlovák nyelven kezdődött meg a tanítás - a magyarlakta területeken is. Majd a magyar újságok sem jelenhettek meg.
A új, „polgári beállítottságú", győzelemittas köztársaságban újból feléledt a közelmúlt faji megkülönböztető politikája; soviniszta erők kerültek hatalomra, és ezek elhatározták az itt élő magyarság teljes fizikai likvidálását. Első lépésük az volt, hogy a magyarságot megfosztották állampolgárságától, akinek ezután mint hontalannak kellett élnie, tengődnie ősei földjén. Nyíltan hirdetett cél volt az, hogy szülőföldjéről is elűzik. Magyar szót szinte tilos volt használni, a magyar iskolákat bezárták, s különféle további megtorló intézkedéseket foganatosítottak a magyarság ellen. Napirenden volt a magyarok üldözése, kierőszakolták egy részüknek Magyarországra telepítését, sok családot pedig önkényesen - az otthonaikból szintén elűzött németek által elhagyott -Szudéta-vidékre hurcoltak.
A későbbiekben azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ezt az „akciót" nem lehet az „elképzelések" szerint megvalósítani.
 |
| Napirenden volt a magyarok üldözése, egy részüket Magyarországra telepítették, sok családot pedig - az otthonaikból szintén elűzött németek által elhagyott -Szudéta-vidékre hurcoltak |
Nem lehetett minden magyar embert gonosztevőnek nyilvánítani, ezt az elméletet a világ előtt megvédeni, ezért a „csendben" zajló „lakosságcsere" alatt egy újabb ördögi tervet eszeltek ki; éspedig a még itt maradt magyarságnak „megadták" az ún. reszlovakizálás lehetőségét. Ez az akció, az erőszakos el-szlovákosítási folyamat az alattomos politika egy újabb eszköze volt; és bizony elég sokan, az elhurcolástól való féleimi kényszerből adódóan, szlováknak vallották magukat. Ezt a „próbálkozást" az illetékes állami szervek csak évekkel később, egy 1954-ben hozott határozat alapján nyilvánították semmisnek.
A már említett, szélsőséges szempontokat érvényesítő ún. lakosságcsere-akció végrehajtására megalakult az Áttelepítő Bizottság. Az egyes hullámokban áttelepítésre kiszemelt magyar nemzetiségű lakosság ún. fehér lapot kapott. A politikailag imigyen megbízhatatlannak nyilvánított, megbélyegzett magyar nemzetiségű egyének vagyonára zárlatot rendeltek el.
1947. január végén, február elején megérkeztek a járás falvaiba a Csehországba irányuló kitelepítést elrendelő parancsok, amelyeket a járási munkaügyi hatóság küldött szét a deportálásra kiszemelt családoknak. Akik megkapták a munkabeosztási végzésnek (pridelovací vymer) nevezett sorsdöntő irományt, mindent elkövettek, hogy megmásítsák a hatalmasok döntését. Sokan ekkor írták alá a reszlovakizálá-si nyilatkozatot. Több család, vállalva a kockázatot, bezárta lakását, és elrejtőzködött. A megüresedett házakba telepesek költöztek; ahova nem, onnan az ott hagyott gazdasági felszerelésnek, állatoknak, takarmánynak hamarosan lába kelt.
A belpolitikai, de a nemzetközi helyzet alakulása is a deportálások leállítását eredményezte. A Csehországba elhurcolt családok többsége visszatérhetett otthonába, de továbbra is a hatóságok állandó zaklatásának voltak kitéve, sok esetben pénzbírsággal sújtották és visszatoloncolták őket.
1948. február 25-én a kommunista párt kezébe vette a hatalmat, s ezzel az „aktussal" kezdetét vette egy hosszú, negyven évig tartó kommunista uralom. Megalakultak az ún. akciós bizottságok. A Demokrata Párt beszüntette működését, a szociáldemokraták pedig egyesültek a kommunistákkal. Megalakult a Nemzeti Front. A társadalmi, kulturális és gazdasági irányítás a párt hatáskörébe került, s „megindult a szocializmus alapjainak lerakása". Megszervezték a „szocialista vagyonra felügyelő" népi milíciát, a kommunista párt „öklét".
A helyzet tehát ismét változott. A kommunista hatalomátvétel a „szocialista fejlődés irányába terelte a régió életét". E hatalomátvétel után a kommunista párt központi bizottsága a „marxlenini eszmék szellemében megoldotta" a nemzetiségek, így a magyarság problémáját is.
A magyarüldözést a már a cseheket és a szlovákokat is sújtó ún. osztályharc váltotta fel.
Tényként el kell ismerni, hogy 1948-ban, a kommunista uralom kezdetén - minthogy az új rendszer internacionalista, valamint osztályelméletének nem felelt meg a nemzetiségi ellentétek szítása, mert az zavarólag hatott volna a szovjet táborba került szomszédos országok közti viszonyra, megszüntették a magyar nemzetiségű polgárok Magyarországra és Csehországba telepítését. Ezzel egy időben a magyarországi szlovákok önkéntes át-települése, ill. a különféle ígéretekkel félrevezetettek áttelepítése is befejeződött. A Csehországba hurcolt magyarok hazatérhettek, s az itteni magyarok megkapták a csehszlovák állampolgárságot. Ismét megnyíltak a magyar iskolák kapui, megindult a magyar kulturális élet is. 1949. március 5-én Pozsonyban megalakult a Csema-dok. Nagy eseménynek számított 1948 után az Új Szó, s később más magyar nyelvű hetilapok és folyóiratok megjelenése is. Az Új Szóról és a Csema-dokról, még ha eszmeileg a kommunista párt irányvonalát követték is, de visszatekintve ezekre az időkre, elmondhatjuk: rendkívül nagy szerepük volt a meggyötört szlovákiai magyarság szellemi erőinek újraélesztésében, újraéledésében. Ismét lehetett a könyvesboltokban magyar könyvet vásárolni, s újból megnyíltak az első magyar középiskolák is.
 |
| Minden jó, minden szép. A kommunizmus már kopogtat az ajtónkon |
A csehszlovákiai magyarság az 1945-1948 közötti, létét fenyegető időszakot tehát átvészelte, egy kicsit fel is lélegezhetett. S noha ráerőszakoltak egy, a hagyományaitól idegen, ez idáig ismeretlen politikai és gazdasági rendszert, megint ápolhatta hagyományait és kultúráját - persze, bizonyos korlátok, megkötések közepette.
A Csallóközben is teljes gőzzel megindult a társadalmi és gazdasági élet „szocialista alapokra állítása". Fokozatosan állami kezelésbe vették az ipari üzemeket, a magánvállalatokat. 1950-ben teljesen megszűnt a magánkereskedés.
 |
| És ez lett belőle |
1949-ben kezdetét vette a szovjet mintájú kolhozrendszer itteni alapjainak megteremtése, megindult a mezőgazdaság „szocializálása", megalakultak az egységes földműves-szövetkezetek. Kezdetben ugyan a csallóköziek szívós ellenállást tanúsítottak az erőszakos szövetkezetesítéssel szemben, nem írták alá a belépési nyilatkozatot, de az új rendszer a tömény agymosással párhuzamosan mind nagyobb terheket rótt a gazdákra, mindazokra, akik nem akartak belépni a mezőgazdasági szövetkezetbe. Embertelen beszolgáltatási kötelezettségekkel sújtották őket, sok esetben még az őrlésre és vetésre szánt gabonát is elvitték a gazdáktól. Ez volt a „padlásleseprések" időszaka.
Szovjet mintára - az osztály harcot élezendő - a módosabb gazdákat, akiknek 10-15 hektárnál több földjük volt, országszerte „népnyúzó kuláknak" nyilvánították, a nép esküdt ellenségének kiáltották ki őket. Meghurcoltatásukról ezek az emberek évtizedekig mélyen hallgattak. Aki gyermekét közép- vagy netán felsőfokú iskolába akarta íratni, annak feltétele a szövetkezeti tagság volt. Központi utasításra a csallóközi községekben is alkalmazták a „bevált" elvet: a legjobb gazdákat kell valahogyan, bármi módon, bármilyen eszközökkel bekényszeríteni a szövetkezetekbe, őket majd követni fogják a habozó, óvatoskodó kisgazdák is.
Az igazsághoz tartozik az is, hogy ezekben a jogtipró intézkedésekben, éppúgy mint annak idején a nyilas terror alatt vagy a kitelepítésekkor, mindig akadt helyi „segédkező".
Ma már szinte hihetetlen, hogy kezdetben mekkora nélkülözésnek volt kitéve a szövetkezeti tagság, miközben a propaganda a szocializmus történelmi győzelméről harsogott. Ha valami probléma adódott a termelésben, mindent az osztályellenségre, az amerikai imperialisták állítólagos titkos ügynökeire kentek. Még a krumplibogár elterjedését is amerikai ármánykodásnak nyilvánították!
Az ötvenes évek végére, az 1956-os lengyelországi és magyarországi forradalmi események hatására, és az ún. személyi kultusz időszaka alatt elkövetett törvénytelenségek nyílt bírálata és elítélése után, Csehszlovákiában is szelídebb formákat öltött a mezőgazdasági politika. Amíg az ötvenes évek elején súlyos terhek nehezedtek a parasztságra, mivel a gyenge gazdasági eredmények, a hiányos felszerelés, az amúgy is alacsony létszámú állatállományt megtizedelő betegségek (tébécé, száj- és körömfájás stb.) inkább hátráltatták az előrehaladást, a hatvanas években az intenzív beruházások - korszerű istállók és hizlaldák építése, kombájnok vásárlása, a gépi fejes bevezetése, valamint a szövetkezeti tagságnak nyújtott néhány kedvezmény
- már elviselhetőbbé tették a csallóköziek életét.
1960. január l-jén új területi beosztás lépett érvénybe. Az újonnan megalakult a három régi (a Somorjai, a Dunaszerdahelyi és a Nagymegyeri) járás területe nagyobbik részének összevonásából keletkezett - nagy járás székhelye, s egyben a Csallóköz gazdasági és kulturálisközpontja Dunaszerdahely lett.
Az 1989-es év végén az egész országban gyökeres társadalmi változások indultak el, amelyek kihatással voltak a régió további életére is. A társadalmi változásokért vívott harc központja Prága volt, ahol az év folyamán számos rendszerellenes tüntetés zajlott, melyeket a rendőrség brutálisan vízágyúkkal és gumibotokkal vert szét. Mind magasabbra csaptak az elégedetlenség hullámai, és miután a nyár végén Magyarország felnyitotta a magyar-osztrák határsorompót, amikor az NDK-polgárok tízezrei menekülhettek a Német Szövetségi Köztársaságba, csupán idő kérdése volt már, mikor gördíti fel a népek haragja a „vasfüggönyt" és dönti le a „berlini falat", a gyűlölt kommunista rendszer e hírhedt két szimbólumát.
A „nagy esemény", a kommunista rendszert megdöntő ún. bársonyos vagy gyengéd forradalom a november 17-i prágai, a nemzetközi diáknap alkalmából rendezett diáktüntetéssel kezdődött. A több tízezres megmozdulást ugyan a karhatalmi szervek brutálisan szétverték, de a Václav Havel vezette Polgári Fórum (Obcanské fórum) végül is kezébe vette a hatalmat. A prágai példát követve, és az ott elért eredményeken felbuzdulva, Pozsonyban is nagyszabású tüntetéseket szervezett a VPN (Verej-nosf proti násiliu - Nyilvánosság az Erőszak Ellen) a Szlovák nemzeti felkelés téren. E forradalmi változások eredményeképpen Václav Havelt köztársasági elnökké, Alexander Dubceket pedig a Szövetségi Gyűlés elnökévé választották.
A forradalom szele természetesen a Csallóközt sem kerülte el, hiszen az 1989. november 18-án, Vágsellyén megalapított értelmiségi tömörülés Független Magyar Kezdeményezés (FMK) döntő többsége csallóközi értelmiségi volt, s elsősorban az FMK mozgósítására itt is számos tömegtüntetésre került sor. A szónokok egyértelműen támogatták az országban végbemenő változásokat, és a VPN politikai tömörüléssel vállvetve követelték a társadalmi változásokat a járás és a város vezetésében egyaránt. Nyilvánosan bírálták, az összegyűlt többezres tömeg előtt, azokat a járási és városi vezetőket, akiktől a „nép" megvonta a bizalmat, és követelték lemondásukat, illetve leváltásukat.
Az események felgyorsultak. A kommunista rendszer, mint egy kártyavár -mintha csak erre várt volna - összeomlott. Megkezdődött a rendszer mindenre kiterjedő „rekonstrukciója".
 |
| Dunaszerdahelyen a legelső demonstráció november 24-én, vasárnap hóhullásban zajlott. |
Az 1990-es esztendő már teljesen a rendszerváltás jegyében zajlott; a szövetkezeteket transzformálták, azaz az egykori tulajdonosok, illetve utódaik nevére írták a szövetkezetbe bevitt földtulajdont, s akik igazolták, milyen ingóságot, mezőgazdasági felszerelést, állatokat stb. adtak be az ötvenes évek elején a szövetkezetbe, némi kárpótlást kaptak. Ugyanakkor az új törvények lehetővé tették a föld kivételét a szövetkezetből, tehát aki úgy döntött, földjein önállóan akar gazdálkodni, ehhez is megvolt a lehetősége.
A térség életében végbemenő legújabb változásoknak az értékelése nem egyszerű feladat. Ahhoz, hogy az 1989-es rendszerváltáshoz hasonló nagy horderejű történelmi fordulatnak a kihatásairól, az emberek tudatára gyakorolt hatásáról reális és átfogó képet nyújthassunk, el kell még telnie néhány esztendőnek.
| |