Előző fejezet Következő fejezet

A DUNASZERDAHELYI JÁRÁS VÁROSAI ÉS FALVAI

 

 A Dunaszerdahelyi járást ez idő szerint hatvanhat közigazgatási egység alkotja - ezeket az alábbiakban vastagon piros betűvel szedett címszavak alatt taglaljuk -, ebből három: Dunaszerdahely, Nagymegyer és Somorja városi ranggal bír. Természetesen a ma már nem létező vagy időközben közigazgatásilag a közeli községekhez csatolt, vagy e községekbe olvadt településeket is számba vesszük: ezek a közönségesen szedett címszavak alatti szövegben találhatók.

Egy-egy falu történetének átfogó áttekintése - már csak az adott terjedelemre való tekintettel is - nem lehet témája ennek a könyvnek, csupán néhány dolgot eleveníthettünk fel a falvaink több száz éves múltját őrző - eddig feltárt - írásos emlékekből.

Az alábbi terjedelmes fejezet egyes címszavai alatt igyekeztünk a rendelkezésünkre álló adathalmazból minél többet közreadni. Hogy ennek eleget tehessünk, a legmegfelelőbbnek a lexikonszerű adatközlést találtuk. Lehetőségeink keretein belül formailag és tartalmilag is úgy igyekeztük tagolni az egyes címszavak utáni szövegrészeket, hogy az egyes témakörök adatai minden címszó alatti szövegben lehetőleg mindig ugyanazon a helyen legyenek megtalálhatóak. Ez a tagolás a következő formában történt:

  1. először is igyekeztünk néhány mondat erejéig felhívni a figyelmet egy-egy a cím

    szó alatti településre jellemző nevezetességre,
  2. ezt a szövegrészt a település közigazgatási hovatartozását bemutató vagy taglaló

    egység követi,
  3. majd az első írásos emlék, a „születési bizonyítvány" kiadási évének közlése, és

    a település ez oklevélben leírt nevének, illetve a későbbi oklevelekben felbukkanó

    formáinak ismertetése következik,
  4. ezt egy nagyobb - szintén a fent említett elvek szerint tagolt - szövegrész köve

    ti, amelybe igyekeztünk belesűríteni minden lehetséges adatot (birtokviszonyok ala

    kulása, egyes történeti események említése, rövid taglalása, a település műemlékei

    nek bemutatása stb.), melyre a forrásokban rábukkantunk,
  5. a különböző korokból nem egy, számunkra érdekes és értékes adatot tartalmazó

    leírás maradt fenn; ezekből (az előző rész keretén belül) számos esetben idéztünk, így

    is szemléltetendő az időközben beállt változásokat.

Az alábbiakban áttekintést adunk arról: mikor keletkeztek és az elmúlt évszázadok alatt miként változtak falvaink; kik voltak birtokosaik, lakosaik milyen körülmények között éltek, milyen nehézségek s veszedelmek között biztosították jövőjüket.

Némely esetben ugyan kevés adattal rendelkeztünk egy-egy település történetét illetően, de így is mindből kicsendül az a tanulság, hogy azok az emberek, akikről a történelem lapjai beszámolnak, egész életüket a fennmaradásért folyó küzdelemnek szentelték.

Mint az alábbiakban majd látni fogjuk, érdemes volt, mert az ellenség elvonult, a mindent elsöprő dunai árvizek megszűntek, a mocsarak kiszáradtak, a lápok eltűntek, az emberi rossz szándékok megszelídültek, a lerombolt házak és templomok felépültek, s az áldott Csallóköz mind nagyobb kenyeret adott az unokáknak.

 

ALBÁR (DOLNt BAR)

A Dunaszerdahelytől Komárom felé vezető főút mentén található. Ez a ma használatos falunév két - hajdan még önálló - apró települést foglal magában. 1888-tól Albár tartozéka Kisalbár; 1960-ban közigazgatásilag Albárhoz csatolták Mad községet is, de 1990-ben újra szétváltak. Kisalbár a XIX. század közepéig a vajkai érseki szék távoli faluja volt, egyházi nemesek (praediali-sok) lakták.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 820 ha. Lakóinak száma 472. Nemzetiségi összetétel szerint: 399 magyar, 69 szlovák, 3 cseh, valamint 1 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 331, ev. ref. 39, egyéb 102. Lakóházainak száma 143.

Ősrégi település. Első említése Baar alakban egy 1245-ben kelt oklevélben tűnik fel, de ugyanezzel a névalakkal említi egy 1276. évi okirat is. Nevének további megjelenési formái: 1401-ben Kisbar, 1453-ban Albar, 1927-ben Dolny Bar.

A fent említett 1276-ból származó oklevél számos ősi csallóközi - a község határában akkor még létező - földrajzi helyről, vízről és tóról is számot ad; ezek: a Hamus-tó, a Kengyel-ér, a

Futa-Kuta és a Chelch nevű folyóvizek, a Kender nevű határrész, földrész vagy dűlő.

 

A római katolikus Szent Anna-templom Albáron 1790-ben épült klasszicista stílusban; 1870-ben átalakították. Felújítási munkálatokat a közelmúltban is végeztek rajta.

Albár első, okirattal igazolható földesura egy bizonyos János deák volt, aki 1300-ban kelt adománylevelében egy, a községben levő kúriát ajándékoz a pozsonyi káptalannak. 1334-ben három Bárt, nevezetesen Albárt, Felbárt és Kis-bárt is említenek az oklevelek, ekkor Ni-colaus de Baar, azaz Baári Miklós királyi ember a birtokosuk.

Évszázadokon át jórészt a vajkai érseki székhez tartozott, de birtokot szerzett itt a Maholányi, a Pőthe és a Bertalanffy család is; ez utóbbi kettő külön-külön csinos kúriával is rendelkezett. 1737-ben özv. Maholányi Tamásné átengedi itteni birtokát Unger Sámuelnak. Albár egy részét az Amadék is birtokolták. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 10 házzal és 89 lakossal szerepel.

1796-ban (Vályi András, i. m.): Al-Bár, vegyes lakosú falu Pozsony megyében, birtokosai az Illésházy és Amadé grófok s más nemesek. Földje gazdálkodásra alkalmas, a természet ajándékaiban bővelkedik. Istvánjfy Miklós lakóhelye, aki itt írta híres (latin nyelvű) Magyarország Históriája című művét (melyben Magyarország történetét írja le Mátyás király halálától 1606-ig), valamint latin nyelvű verseit.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 87. old.) mindkét falu külön van említve: Bár (Alsó), magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahelytől keletre 1 1/2 órányira; 404 katolikus, 58 református, 10 zsidó lakossal. Földesurai többen is vannak. Posta Somorján. Bár (Alsó-Kis), magyar falu Pozsony vármegyében, az előbbi helység mellett; 96 katolikus, 12 református, 3 zsidó lakossal.

A vajkai nemes székhez tartozik. Posta Somorján.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 566. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Albaár, Pozsony vármegye alsócsallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 966 (ebből r.k. 658, ev. ref. 275, izr. 33); a tankötelezettek száma 109, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta, vasút- és távíróállomás Dunaszerdahelyen volt.A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 24. old.): Albár kisközségnek, a ko-márom-dunaszerdahelyi vasút mentén, 93 lakóháza és 514 nagyobbára római katolikus vallású lakosa van; körjegyzőségi székhely; van postája és távíróhivatala.

A római katolikus Szent Anna-templom 1790-ben épült klasszicista stílusban; 1870-ben átalakították. Szegmensívvel záródó szentélye fölé poroszsüvegboltozat, a hajótér fölé síkmennyezet került. Felújítási munkálatokat a közelmúltban is végeztek rajta. Belső berendezéséből megemlíthetők a XVIII. század végén készült késő barokk Szent Antal-főoltár, s az 1800 tájáról származó barokk-klasszicista szószék. A Szent Erzsébetet és a Szűz Máriát ábrázoló táblakép a késő barokk jegyében született a XVIII. század második felében, a Szent Rozáliát ábrázoló festmény már klasszicista eredetű, a XIX. század második feléből.

A község neoklasszicista stílusban épült kastélya a XIX. század végéről való.

„Az iskola az 1791. évben alapítta-tott; egy évvel később, mint a helybeli káplánság, mely 1802-ben lett plébániává. Azelőtt Albár Dunaszerdahelyhez, Kisbár és Nagymad pedig a várkonyi plébániához tartozott. Az iskola a község alsó részén fekszik a plébánia tőszomszédságában (...) Albár iskolakötelékéhez tartoznak Kisbár és Nagymad." (Komlóssy, i. m. 566. old.)

 

ALISTÁL(DOLNY STÁL)

A Csallóköz szívében, a Dunaszerdahelytől Komárom felé vezető főút mentén fekszik. A ma használatos falunév négy apró, régebben még önálló települést foglal magába. 1940-ben Alistál, Felistál és Tőnye egyesítésével egy új közigazgatási egység jött létre Tőnyeis-tál néven; de még előtte, valamikor 1808 táján Alistálhoz csatolták Hídvé-get is.

Első telepesei - legalábbis így tartja a szájhagyomány - a Bozsaky, Lubinszky, Mady, Radványi és Ramocsay családok, illetve nemzetségek voltak.

Hajdanán a lakosság fő foglalkozása a földművelés volt, de jellegzetes mesterségnek számított a kosárfonás is.

A helyi hagyomány, mit sem törődve azzal, hogy e települések jóval Mátyás király uralkodását megelőzően keletkeztek, a három falu eredetét Mátyáshoz köti. Eszerint itt voltak a király istállói. Alistálon az alsók, Felistálon a felsők, Tőnyén pedig a fejős tehenek istállói.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 3000 ha. Lakóinak száma 1898. Nemzetiségi összetétel szerint: 1833 magyar, 61 szlovák, 3 cseh, valamint 1 ukrán; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 912, gör. kat. 2, görögkeleti 2, ref. 718, egyéb 264. Lakóházainak száma 541.

 

ALISTÁL

Ősrégi település. Első okleveles említése 1254-55-ből származik Tavernicus do-mini regis de Staul alakban; az oklevélben mint pozsonyi várbirtok szerepel. Mai nevével először 1260-ban találkozunk. Nevének további megjelenési formái: 1260-ban Alistal, 1347-ben Staul Inferior („Alsó Staul"), 1773-ban Alistál,   1927-ben  Dolny Stál,   1940-ben Tőnyeistál, 1948-ban Hrobonovo, 1991-ben újfent Dolny Stál.

 

A népi építészet egy remekműve Alistálon.

 

ámbár Filis-tálnak régi okiratokbani eltérő neve más magyarázatot is enged. Az említett szomszédos szakállosi királyi méneseknél fogva is azonban valószínűvé lesz, hogy itt is királyi istállók lehettek..." (1994, i. m. 59. old.)

A szájhagyomány alapján: „ hogy hajdanán itt királyi istállók álltak", de a legrégibb okleveleink alapján is a község nevét többen a lotaringiai francia staul (istálló) szóból vezették le. Tényszerűen hivatkozni egy 1268-ban keltezett oklevélre lehet, mely tanúsítja, hogy a szomszédos „(Apáca)Szakállason valóban voltak királyi ménesek, s a ménesés istállómesterek itt is lakoztak".

Alistál eleinte a pozsonyi vár tartozéka, majd a XIV. század első feléig helybeli földbirtokosok az urai, mégpedig az Alistál nemzetségbeliek, a későbbiekben a Molnár és Szalay; a XVIII. században a Bíró, a Nagy stb. családok.

A XIX. század első felében a László család volt a község földesura. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 130 házzal és 928 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 20. old.): Alistál, magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahelytől délkeletre 2 órányira; lakja 435 katolikus, 481 református (nekik itt van anyaszentegyházuk) és 13 evangélikus; sok rétjük és legelőjük van; a kolompért (krumplit) nagyon termesztik; utolsó postája Somor-ján van.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 567. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Alistál, Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 2813 (ebből r.k. 801, ág. ev. 41, ev. ref 1666, izr. 305); a tankötelezettek száma 105. Posta helyben, a vasút- és távíróállomás Dunaszerdahelyen volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 26. old.): Alistál, magyar község 192 házzal és 1098 ev. ref. és róm. kat. vallású lakossal, akik között az ev. reformátusok vannak túlsúlyban; körjegyzőségi székhely; postája van, távírója és vasútállomása pedig Felistál-Nyárasd.

1925-ben alakult meg az Önkéntes Tűzoltó Szervezet. 1938-ban Magyarországhoz csatolták. 1949. április 4-én alakult meg a CSEMADOK helyi szervezete.

Alistál kezdetben a pozsonyi fő- és a dunaszerdahelyi alesperességhez tartozott. A XVI. század elején, még a reformáció kezdetén Alistál lakossága a református hitre tért át. 1615-ben már a csallóközi egyházmegye köztiszteletben álló egyháza volt. A falu népe a Caroli-na Resolutióig (1731) kálvinista volt. Református anyakönyvei 1713-ból maradtak fenn. Az ellenreformáció fél évszázados árvaságra juttatta a gyülekezetet. 1732. április 30-án templomukat és iskolájukat elvették, lelkészüket, Csehi Pétert elűzték. II. József türelmi rendelete után újraalakult az egyház. Már előzőleg telket vásároltak, erre építették fel nádból az ideiglenes református templomot, majd később az újat is. A XVII. századi egyházmegyei kimutatások szerint az alistáli anyaegyházhoz tartozott még a tőnyei és a felistáli leányegyház. 1784-ben a református egyházközség híveinek száma 566 fő volt. 1789-ben 57 diák járt iskolába.

A zsidó hitközség életéről kevés írásos emlék maradt fenn; több szerző szerint feltehetően a XIV század elején, 1320 körül alakult. Alapítói nyugatról jöttek; ittlétüket, gyarapodásukat, felemelkedésüket a zsinagóga felépítése tanúsítja. 1929-ben 69 családban 259 lelket számláltak, akik iparosok, kereskedők, gazdálkodók voltak; közösségük egy elemi iskolát is fenntartott, melybenakkor 64 volt a tanulók száma.

A községnek két temploma is van. Régebbi keletű az 1450 körül gótikus stílusban épült, toursi Szent Márton püspöknek szentelt római katolikus templom, mely Alistál közepén egy kis dombon áll. Az 1694. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben a templomot már mint egészen régi épületet említik. 1746-ban és a XIX. század első felében átalakították; a poligonális szentélyzáródású, egy-hajós szakrális teret a hajó nyugati oldalába épített karzattal átformálták: szentélye fölé gótikus keresztboltozat, a hajótér fölé pedig fiókos dongaboltozat került. A templom homlokzatát lizénák és eresz alatti párkány tagolják. Nyugati bejárati portáléja és a szentély díszkapuja a XIV. századból való és késő gótikus. Széles, hangnyílásos zömök tornyát falazott gúlasisak fedi. Főoltára klasszicista, Szent Márton püspök XVIII. század végi oltárképével, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet és a ma már Szent Margit XVIII. századi falképei fognak össze. Tornyát gúla alakú, négy kis tornyocská-val kiegészített kősisakok fedik. Legutoljára kívülről 1977-ben, belülről 1986-ban újították fel.

Ez utóbbi munkálatok folyamán találtak rá a déli oldalhajó falában az egykori, félköríves ülőfülkére.

Az egykori erődfal mára eltűnt, helyette kerítés határolja a templomkertet. Ipolyi szerint (alább) a templom körül

lőrésekkel ellátott védőfal rommaradványai is láthatók voltak; ezek egy része a plébániaépület hátterében jelentékeny magasságban még ma is fennáll. Úgy tűnik, hogy ezek a nagyobb méretű bástyafalak egy korábbi kisebb erőd, illetve vár maradványai lehetnek, melynek közepén állhatott az egyház. Erre utal az a körülmény is, hogy a templom északi oldalán álló, és még lőrésekkel is ellátott torony a kis templomhoz képest tetemes szélességű.A kőfal és a mocsaras vidék oltalmat biztosított a templomnak; a törökök sem tudták bevenni. (Az eredeti, Szent István korából származó templom alapjai, maradványai minden bizonnyal a ma is álló templom alatt vannak.)

„A falu közepén, meglehetős dombon áll régi temploma, eredeti gót alakjából már nagyobbára kivetkőztetve. Arányla-gosan erős nagy tornya s környező falának magas, bástyaszerű rommaradványai, valamint mind a kettőnek lőrései mutatják, hogy a hely védelemre is szolgált, s majdnem úgy látszik, hogy kis várdája is volt temploma körül.

A plébánia emlékkönyvei is említik még egy pör-ben, mely a templom birtoka felett nagy elkeseredéssel folyt a két vallásfelekezet közt, azon ágyúkat, melyek a toronyban a Komárom alól idáig portyázó törökök ellen felállítva voltak, s melyeket olykor a templomérti villongások közt a különböző vallású lakosok egymás ellen is fordítottak. Ma szelíden és békésen állanak a domb alatt egyfelől a kat(olikus) plébániaház, másfelől az újabb református) templom és paplak...." (Ipolyi, i. m. 58. old.)

A sík mennyezetű alistáli református teremtemplom II. József türelmi rendelete (1781) után, 1786-ban épült fel klasszicista stílusban - első nádfedeles

templomuk helyébe; szószéke 1793-ból, tornya 1825-ből való, 1896-ban északnyugati irányban tíz méterrel meghosszabbították, és sokszögzáródással látták el a templomteret.

A zsinagóga 1570-ben épült. Ma már nincs meg, valahol a falu közepén egy mellékutcában állt, a II. világháborúban lerombolták, éppúgy, mint átellenben a kis rituális fürdőt. A zsidótemető ma is létezik.

„Az iskola keletkezése oly régi, hogy arról a legöregebb emberek sem tudnak felvilágosítást adni. Az iskola s kántorlak egy épület (fedél) alatt vannak, háttal északnak, egy tanteremmel (...)Az iskolát a múltban s a jelenben is a hívek tartják fenn (...)

A református iskola keletkezése szintén oly régi, hogy e tekintetben felvilágosítást senki sem képes nyújtani. Ott (az 1890-es években) két tanító működik s 140 tanköteles gyermek. (Minden bizonnyal már 1732 előtt is volt a reformátusoknak iskolájuk.)

Az izraelita iskola mintegy 10 évvel ezelőtt (1886-ban) keletkezett s egy tanítóval és 35 tanköteles gyermekkel bír." (Komlóssy, i. m. 567. old.)

A községhez tartozó dűlők közül Péterháza és Bődeháza valószínűleg régi birtokosai nevét örökíti meg. A XIX. század első felében a községhez tartozott még Belle (Béllé), Hidvég (Hídvég), Ka-ráb- és Petény-puszta, valamint Jászó-puszta-major vagy Jázó-major; közülük Belle-pusztát Billye néven egy 1296. évi oklevél mint István fia László tulajdonát említi. 1851-ben (Fényes Elek, i. m. 113. old.): Belle ~ Bél, puszta, Pozsony vármegyében, Nyárasd és Alistál közt, Alistál filiálja, 40 katolikus lakossal. 1851-ben (Fényes Elek, i. m. 108. old.): Hidvég, puszta,  Pozsony vármegyében,  a

Csallóközben, Felistál és Alistál közt. 1851-ben (Fényes Elek, i. m. 177. old.): Karáb, puszta, Pozsony vármegyében, Alistál filiája, 17 katolikus lakossal.

 

FELISTÁL

A község története mindenkor szorosan kötődött (a vele szomszédos) Alistál történetéhez.

Ősi település. Első okleveles említése 1291-ből származik Faliztar alakban: ez időben a bazini Kozma Pál ispán birtoka. Nevének további megjelenési formái: 1292-ben Faristar, 1463-ban Felys-tal, 1553-ban Felistál, 1773-ban Filistal, 1927-ben Horny Stál.

Az 1292-ben kelt oklevélben bazini Kozma Pál comes itteni birtokát István fiának, Lászlónak adományozta. 1303-ban a birtok Faristári Károly és László ispánoké, de nem sokkal később már az éberhardi uradalomhoz tartozik; a későbbiekben is a falu határának egy része - egészen 1848-ig - az éberhardi uradalomé. Az 1553. évi portális összeírásban Serédy Gáspár 4, Mérey Mihály 3 portával szerepel. Az 1828-ban kiadott Nagy Lajos-féle összeírásban 29 házzal és 209 lakossal szerepel.

1786-ban (Korabinszky, i. m.): Fel-Ischtal Al-Ischtallal szemben a Csallóközben; a hajdani pécsi és váci püspök Dáwid Pál szülőhelye; 2 mérföldre So-morjától, 1 1/4 mérföldre Szerdahelytől délkeletre.

185 l-ben (Fényes Elek, i. m. 14. old.): Felistál, magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahelyhez 1 1/2 órányira; lakja 104 református, 31 evangélikus, 21 katolikus és 7 zsidó. Határán több földesúr osztozik.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 60. old.): Felistál, a komárom-du-naszerdahelyi vasút mentén fekvő magyar kisközség, 42 házzal és 282, egyenlő részben róm. kat. és ev. ref. vallású lakossal; templom nincs a községben, melynek postája Alistál, távírója és vasúti állomása pedig Felistál-Nyárasd.

 

TŐNYE

Az Alistál és Felistál közötti település története mindenkor szorosan kötődött a két falu történetéhez. Tőnye ez idő szerint közigazgatásilag Alistálhoz tartozik.

Zsidó források szerint Alistál a régió egyik élenjáró zsidó hitközségének adott otthont már a XIV. század elején.

Első okleveles említése 1254-55-ből származik Tuuna alakban. Nevének további megjelenési formái: 1261-ben Thon, Thunog, Tyna, illetve Thona, 1381-ben Teu, Tinye, illetve Tonye, 1927-ben Tőne.

Az 1254-ből származó feljegyzés a települést a „Welpret Zulgageurensis de villa Tuuna" összefüggésben mint Szolgagyőr várának tartozékát említi. 1553-ban a nyúlszigeti apácák birtoka, 1647-ben a pozsonyi klarisszák birtokába kerül (ide menekültek a nyúlszigeti [a mai Margit-szigeti] apácák a törökök elől), s ott is marad a XVIII. század végéig. 1787-ben (a rend feloszlatása után) a kincstár, a későbbiekben az Amadé és a Batthyány család birtokába került, s ott is maradt a XIX. század elejéig. Ezután a Pálffyak a legnagyobb birtokosok itt. A XX. század elején Pálffy Béláné, Batthyány Blanka grófnő a község legnagyobb birtokosa. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 35 házzal és 252 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 217. old.): Tönnye, magyar falu Pozsony vármegyében; Felistál mellett; 167 református, 58 katolikus, 7 evangélikus és 2 zsidó lakossal. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 123. old.): Tönye, magyar kisközség, nagyobbára ev. ref. vallású lakosokkal. Az Alsó-Csallóközben fekszik, 65 házzal és 372 lakossal; a község postája Alistál, távíróhivatala és vasúti állomása pedig Felistál-Nyárasd.

Ősi római katolikus templomát a Pázmány-féle jegyzék is a régiek között említi, de aztán eltűnt; ma nincs temploma, s nincs arról sem feljegyzés, miként és mikor pusztult el.

A zsinagógát az 1570-es években építették fel, a második világháború alatt elpusztult, mindössze néhány lépcső maradt épségben. Ma már sem a zsinagógát, sem az imaházat nem találjuk; a falu egyetlen zsidó emléke a temető.

A faluhoz tartozott még Tőnye-puszta, valamint Papsziget-major.

 

BACSFA (BÁC)

Bacsfa, Szentantal és Szentgyörgyúr: a három település 1781 óta viseli közösen a Bacsfa nevet. Bacsfa és Szentantal mára teljesen összeépült, közigazgatásilag is egybetartozik; csak a helybeliek és a környékbeliek tartják számon, hogy a templom melletti két házsor valamikor külön falu volt: Szentantal, mely 1715 óta zarándokhely, temploma pedig a késő reneszánsz és a korai barokk egyik jelentős remekműve. Bacsfához tartozik Szentgyörgyúr is, mely már a .XIX. században is puszta volt. Nyomait Bacsfa és Doborgaz között lehetne keresni, ha nem állná utunkat a bősi vízi erőmű hatalmas teknője.

A község (közigazgatási egység) területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 392 ha. Lakóinak száma 611. Nemzetiségi összetétel szerint: 368 magyar, 241 szlovák, 1 cseh és 1 ruszin; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 491, ev. ref. 3, gör. kat. 1, egyéb 116. Lakóházainak száma 100.

 

BACSFA

Ősrégi település. A község első okleveles említése 1229-ből származik Boch alakban mint pozsonyi várbirtok. Nevének további megjelenési formái: 1319-ben Bochfolua, 1321-ben Boch, 1328-ban lo-bagio Strigoniensis ecclesie villa Boch, 1406-ban Bachfalua, 1773-ban Bacsfal-va, 1927-ben Bacfa, 1948-ban Bác.

A község 1319-től a vajkai érseki székhez tartozik (annak 1848. évi felszámolásáig) és az érseki nemesek birtoka. Az egész Csallóközben dúló pestis- és kolerajárványok a községet sem kímélték. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 33 házzal és 258 lakossal szerepel.

A Páduai Szent Antalnak ajánlott, 1674-ben, késő reneszánsz és korai barokk stílusban épült kolostortemplom, Bacsfa Szentantal oldalán és a kolostor, ahová az esztergomi hercegprímás Ferenc-rendi barátokat telepített.

 

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 65. old.): Bácsfa, magyar falu Pozsony vármegyében, 1/2 órányira utolsó postájához, So-morjához; 237 katolikus, 7 evangélikus és 7 zsidó lakossal. A vajkai székhez tartozik.

1857-ben a község nagy részét tűz pusztítja, az újjáépített házakat pedig 1862-ben árvíz dönti le. Nem sokkal később, 1866-ban újabb hatalmas tűzvész pusztított a faluban, s minden a tűz martalékává vált. 1875-ben újból a tűz pusztított, majd 5 évvel később, az újonnan felépített házakat elöntötte a víz.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 30. old.): Bácsfa, felső-csallóközi magyar kisközség, ahol 48 ház és 300 lakos van, kik róm. kat. vallásúak; a községben van posta, távírója Somorján, vasúti állomása pedig Nagypakán.

A pestisjárványtól megmenekült lakosság fogadalmi kápolnát épített 1725-ben, melyet 1764-től temető vesz körül.

Van itt egy, a XIX. század első felében készült kései klasszicista stílusban épült kastélyszerű nagyobb épület is, mely eredetileg az Apponyi grófoké volt; a XIX. század végén Wiener-Welten Rezső lovagé lett; a későbbiekben részben nyugdíjasotthonná, részben gyógyintézetté átalakított épület azonnali felújításra szorul.

 

SZENTANTAL

A második világháború végéig a csallóköziek közismert és közkedvelt zarándokhelye volt.

A XVIII. században nagy birtokkal rendelkeztek itt a Wiener-Weltenek. Az

1828.évi Nagy Lajos-féle összeírásban 8 házzal és 60 lakossal szerepel.1851-ben (Fényes Elek, i. m. 92. old.): Szent-Antal, magyar falu, Pozsony vármegyében: 72 katolikus, 6 zsidó lakossal.

Somorjához 1/2 órányira a szerdahelyi országúiban. Díszére szolgál a gróf Apponyi kastélya s szép angolkertje. Láthatni itt még egy franciskanus monostort és templomot, mely egyszersmind parochia (parókia). Ezen templom mellett van ismét egy elhagyatott igen régi, de kicsiny szentegyház. Vendégfogadó.

Lippay György esztergomi érsek itt, Szentgyörgyúr közelében, kolostortemplomot és zárdát (kolostort) építtetett. Az alapkövet 1660-ban tették le, de az építkezési munkálatok az érsek 1666-ban bekövetkezett halálával megszakadtak. Utóda, Szelepcsényi György folytatta a munkálatokat, s a zárdát a templommal együtt 1674-ben fejezték be késő reneszánsz és korai barokk stílusban, és Pá-duai Szent Antalnak ajánlották, akiről a település a nevét kapta. A hercegprímás a kolostorba 1660-ban Ferenc-rendi barátokat (ferenceseket) kezdett telepíteni. A templomot Ghyllányi György püspök szentelte fel 1724. október l-jén; a hajót és a sokszögzáródású szentélyt fiókos dongaboltozat fedi; főoltárát Apponyi György gróf emeltette 1782-ben. Az oltár szerves részét képezi a XVIII. század első negyedében készült Könnyező Szűz Mária című festmény, amely 1715-től a környék, 1737-től a pápa által is elismert zarándokhely központi kegytárgya. A templom alatti egyik sírkamra az Apponyi család temetkezési helye volt. A krónikák feljegyzései szerint 1718-ban óriási szélvihar pusztított, mely nemcsak „a házak tetejében, emberben és állatban tett jelentős kárt, hanem lesodorta a kolostor tetejét, és ledöntötte a templom barokk homlokzatát is"; a károkat csak 1749-re tudták eltávolítani, az épületet kijavítani. A építmény első jelentős átalakítására a XVIII. században került sor, amikor a szakrális teret bal- és jobboldali kápolnával bővítették. 1789-ben, a rend eltörlése után a zárdát magtárnak, a templomot pedig csűrnek használták. Ez az állapot 1811-ig tartott, amikor is a helytartótanács megengedte a Ferenc-rendiek visszatelepítését. Több restaurálást is megélt a belső tér: 1914-ben a szecesszió jegyében festették ki. Mai külső képét az utolsó 1988 és 1991 között elvégzett renováláskor nyerte el. Uralkodó elemei a félköríves ablakokkal és hangnyílásokkal, valamint lizénákkal tagolt, a homlokzat síkjából kiugró torony; a falpillérek, a barokkos ívű oromzat, a hangsúlyos párkányok és a négy szent (Antal, Erzsébet, Ferenc, György) kiegészítő szobra.

A templom északi oldala mögötti dombon, ahol egykor a középkori Szent György-templom állt, s melyet rossz állapota miatt 1852-ben lebontottak, neogótikus stílusú Kálvária található. 1867-ben emelték. Mai formáját az 1938-as felújításkor kapta.

A kolostor kétszintes épülete is több beavatkozást megért, míg elnyerte mai külsejét; az utóbbi időben mint zárda működik. A templom és a kolostor szomszédságában báró Maholányi János 1674-ben Szent Antal-szobrot állíttatott. A kolostorpark szélén álló barokk szobor pedig Páduai Szent Antal szobra.

 

SZENTGYÖRGYÚR

Bacsfa és Doborgaz közt terült el. Első okleveles említése 1254-55-ből származik Villa Sancti Georgii alakban.

Évszázadokon át az érseki székhez tartozott, később az Apponyi család, a XIX. századtól Wiener-Welten lovag birtoka volt.

1238-ban az oklevelek tanúsága szerint egyháza is volt Ecclesia Sancti Ge-orgii néven; valószínű, hogy itt állt a do-borgaziak ősi kis temploma, melyet elhagyatott állapota miatt 1852-ben lebontottak, helyére újat azóta sem emeltek. Az egykor Bacsfa és Doborgaz között állt építmény nyomait keresni szinte reménytelen, hiszen Szentantaltól ötszáz méterre már a vízlépcső gátja állja utunkat, Doborgaz pedig a gát mögött, a túloldalon terül el.

 

BAKA (BAKA)

Kezdetben csak egy Bakát, 1445-től Al(só)- és Fel(ső)bakát is számon tartanak a források; a XIX. század végén újraegyesülnek, de a két elnevezés mind a mai napig fennmaradt. Bakán található a Csallóköz egyik legrégibb temploma, iskolája ugyancsak a legrégebbiek közé tartozik. A község alatt folyó Dunán ősidők óta őröltek a vízimalmok.

Területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1999 ha. Lakóinak száma 1117. Nemzetiségi összetétel szerint: 1073 magyar, 40 szlovák 3 cseh és 1 ruszin; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 1008, ev. ref. 3, egyéb 106. Lakóházainak száma 310.

A falu határában régen bőven termett a nád és a fűzfavessző, amely kiválóan alkalmas volt különféle kosarak, kasok, borítók fonására. A bakai kosárkötők messze vidéken híresek voltak.

Még a XIX. század elején is, szinte az egész Csallóközben, náddal fedték a házak tetejét. A nád felveréséhez, a tetőhéjazat készítéséhez is sokan értettek a faluban. Ma a vízi erőmű miatt teljesen megváltozott a környék állat- és növényvilága, s vége lett a régi mesterségeknek is.Ősrégi település. Nevével először egy 1264-ben kelt oklevélben találkozunk Boka alakban. További megjelenési formái: 1439-ben Eghazasbaka, 1445-ben Albaka és Felbaka, 1455-ben Baka utra-que, 1491-ben Fesewbaka, 1495-ben Kewzepsewbaka, Alsobaka, 1888-ban Baka.

Az 1274-ből származó oklevélben királyi udvarnokok szállásaként szerepel Baka alakban; ugyanekkor a Buken (Bü-kény ~ Bökény) családnak is van itt birtokrésze. A község gyakran cserélt gazdát, de 1423-ban ismét királyi birtokként szerepel az okiratokban. 1445-ben, két, nevezetesen Alsó- és Felsőbakáról tesznek említést a források; az elsőnek Te-mesközi Bálint pozsonyi várkapitány volt az ura, a másiknak különböző birtokosok. Később a bakai Bessenyei családra száll, majd átmenetileg, zálogként a Csorba család kezébe kerül, de 1515-ben Bessenyei László visszaváltja azt Csorba Andrástól és annak fiától, Fe-renctől. Az 1553. évi portális összeírás több kisebb birtokosát említi: Báhonyi Mihályt és Angyal Mátyást 3-3, Földes Mártont 2 és Vas Istvánt másfél portával. 1569-ben a Földes és a Temesközi család újabb birtokokat szerzett a két Bakán, 1737-ben özv. Maholányi Tamásné albakai (alsóbakai) birtokát átengedi Un-ger Sámuelnek. A XIX. század elején a Bartal, a Kulcsár és a Jankó családok birtokában van.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle kimutatásban is két Baka szerepel: Alsóbaka 77 házzal és 555 lakossal; Felsőbaka pedig, ahol a templom is áll, 55 házzal és 399 lakossal.

A község alatt folyó Dunán ősidők óta őröltek a vízimalmok, 1881-ben 28 malom lapátjait forgatta a folyó vize, de még a XX. század húszas éveiben is működött itt három malom.

„ Túlpartra érve Bakánál szálltunk ki. Számtalan apró helység: Alsó- és Felső-Baka, Landorgóc, Nádasd, Bodak, mindannyi néhány házból álló nemesi lak éri egymást innét egész Dercsikáig. Még a legszegényebb is képes egy-két hártyaokmánnyal (nemesi levéllel) előállani minőt az érdemes bakai lelkész úr is csakhamar ittlétünk alatt egyikétől a falu legszegényebb lakóinak előszerezni tudott." (Ipolyi, 1993, i. m. 69. old.)

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 73. old.) mindkét falut külön említi: Baka (Alsó, Felső), két egymáshoz közel fekvő magyar falu, Pozsony vármegyében, a Csi-liz vizénél, 3 órányira, a győri útban So-morjához, ahol utolsó postájuk is van. Az elsőben van 519 katolikus, 2 református, 6 zsidó; a másodikban 413 katolikus, 26 zsidó lakos és egy katolikus parochiális (plébánia) templom. Határuk termékeny; rétjük, legelőjük s a Duna szigetében erdejük van elég. Szarvasmarhát, lovat, juhot szép mennyiségben tartanak. Földesurai: Bartal, Kulcsár, Jankó s más számos nemesek.A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 568. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Baka, Pozsony vármegye alsócsallóközi járásában fekszik.

Anyaegyház. Lakóinak száma — akik nyelvre mind magyarok voltak - 830 (ebből r. k. 804, ev. ref. 4, izr. 22); a tankötelezettek száma 155, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta helyben, a vasút- és távíróállomás Bősön volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 32. old.): Baka, alsó-csallóközi magyar kisközség. Van 142 háza és 822 róm. kat. vallású lakosa; postája és vasúti állomása Bős, távírója pedig Patony.

„Az 1848. évi szabadságharc idejében Bakán is megalakult az őrsereg, s Göndör volt az őrmesterük. Ez az őrsereg nem mentette meg ugyan a hazát; de megmentette később Göndör a bakai hadnagyot (községi elöljárót). Ugyanis egy átvonuló osztrák csapat parancsnoka rárivallt a bakai hadnagyra, Fitus Mihály uramra, s karddal, pisztollyal hadonászva követelt tőle valamit németül, amiből a halálra rémült elöljáró egy szót sem értett. Szerencséjére ott termett Göndör nótárius uram, aki jól tudván németül, megszelídítette a dühöngő tisztet, s elintézte vele a dolgot. Ez által örök hálára kötelezte Fitus Mihályt, s még inkább növelte népszerűségét s tekintélyét. " (Komlóssy, i. m. 568-574. old.)

Baka látképe a vízi erőmű töltéséről - védőgátjáról

 
A Csallóköz egyik legrégibb temploma volt Bakán; eredetét egy 1274-ben keltezett feljegyzés bizonyítja. Elpusztult, helyére 1770-ben egy új templomot építettek kései barokk stílusban. Valószínű, hogy az ősi templom maradványai körül honfoglalás kori sírok lehetnek.

Római katolikus templomának eredetét egy 1274-ben keltezett feljegyzés bizonyítja. Sajnos, ez az ősi templom elpusztult, helyére 1770-ben egy új, Mindenszentekről elnevezett templomot emeltek kései barokk stílusban; ez időből valók a fából faragott rokokó gyertyatartók is. A templomot 1935-ben felújították, 1994-ben renoválták. A hajóteret poroszsüveg-boltozat fedi, kon-cha a sokszög záródású presbitériumot. Szűz Mária mennybevétele című főoltárképe a XVIII. század utolsó harmadából való.

Fölöttébb valószínű, hogy az ősi templom maradványai körül honfoglalás kori sírok lehetnek.

„Tudós Ipolyink a Csallóközi Műemlékek című munkájában állítja, hogy Baka már a XI. században Boka név alatt mint plébánia szerepelt. Később a bakai plébánia, nem tudni, mi okból, hosszabb ideig üresedésben volt, s a bakai hívek a felbári plébániához csatoltattak. Az elárvult plébánia csak 1728-ban kapott újra lelkipásztort Bartoss Jakab személyében." (Komlóssy, i.m. 568—574. old.)

„Legelőször egy 1731. évi november hó 16-án kelt okmányban találunk említést a bakai iskoláról. Az 1863. évben (...) felépítették az új iskolát és a reá következő évben a kántortanítói lakot is. Az új iskola a község legszebb pontján, a templom közelében áll; elég díszes épület, s kellő számú rendes iskolapadokkal lett ellátva (...) Könyvtára van. Tartalma: 95 drb tan- és segédkönyv, 24 drb ifjúsági és népies olvasmány, továbbá a ,Néptanítők Lapja' 15 évfolyama, a Népiskola ' című szaklap 5 évfolyama és a Népnevelő' egy évfolyama kötetlen állapotban.

A bakai iskolához jelenleg Al- és Fel-Baka község,  Halom-széli és Kajtova

majorok tartoznak. Bakán a r. k. iskolán kívül semmiféle más iskola nem létezik." (Komlóssy, i. m. 568-574. old.)A községhez tartozik Halomszél, Kaj-tova és Kulacs-major, illetve Dékány és Gyüvész, Molnár-háza és Szelle. Ide tartozik úgyszintén Landorgóc (Lándor-góc/Landergóc), mely már 1851-ben is puszta volt a bakai határban több birtokossal.

 

BALONY (BALON)

Régi Csiliz menti, illetve csilizközi falu. A Csilizköz - a Csallóközön belül kialakult kicsi tájegység - a Csallóköz közepének déli részén, a Duna bal partján található.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1607 ha. Lakóinak száma 743. Nemzetiségi összetétel szerint: 717 magyar, valamint 26 szlovák; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 647, gör. kat. 2, ev. ref. 25, egyéb 69. Lakóházainak száma 221.

Ősrégi település. A község nevével először egy 1252-ben kelt oklevélben találkozunk: egyes források szerint villa Balon, mások szerint Bolon ecclesie Ja-uriensis alakban, mindkét esetben azonban mint győri várbirtok szerepel. Nevének további megjelenési formái: 1264-ben Balon, 1269-ben Bolun, 1786-ban Ballon, 1927-ben Balon.

Balony Győr vármegye Tósziget-csal-lóközi járásához tartozott. Eredetileg győri várbirtok, majd 1270-ben a király a győri püspöknek adományozta, s népe századokon át harangozással szolgált földesurának. IV. László király egy 1284-ben kelt adománylevelében a győri várbirtokhoz tartozó község határában 40 hold földet juttatott a győri püspök cséplőinek és harangozóinak.

Balony római katolikus klasszicista stílusú, Szűz Mária-temploma 1835-ben épült, addig a falunak csak egy nádfedeles kápolnája volt.

 

1284-től a közeli város, Győr templomának itteni harangozói szolgálataik fejében sem dézsmát, sem más adót nem fizettek. A lakosok ezután még századokon át jártak Győrbe harangozni; a vizeken való átkelés azonban sok nehézséggel járt; e kötelességüktől azonban csak hosszú pereskedés árán mentesültek 1769-ben, 100 forint váltságdíj ellenében. A későbbiekben világiak is szereztek itt birtokrészeket.

1355-ben Omode mester eltiltotta Chituani Dénest attól, hogy eladja balonyi birtokrészét a győri őrkanonoknak. Hunyadi János 1453-ban kelt oklevelében megerősíti a balonyia-kat a még az Árpád-házi királyoktól nyert kiváltságaikban, hogy dézsmát és más adót sem tartoznak fizetni. Egy 1544-ben és egy 1565-ben kelt oklevélben a község ismét a győri vár tartozékaként szerepel, de az 1609. évi összeírás az őrkanonokot említi birtokosként, aki az is marad a XIX. század elejéig. Ezután Szini Sebő Imrének és örököseinek van itt nagyobb birtoka.

Az 1727. évi összeírás alapján Balo-nyon 21 jobbágy és 3 zsellér lakott, akik Győrbe jártak harangozni.

Az 1727 utáni években nagy per kerekedik a győri püspök és a balonyiak között. A per tárgya az volt, hogy a balonyiak csupán azzal a feltétellel kapták meg a különböző adókedvezményeket és kiváltságokat, miután elkötelezték magukat, hogy naponta többször, felváltva bejárnak Győrbe harangozni; s ezt a kötelezettséget unták meg végül is. A per vége az lett, hogy a balonyiak kötelezettségüket száz forinttal megváltották. A falu földesura azonban továbbra is a győri katedrális kanonoka maradt.

1796-ban (Vdlyi András, i. m.): Ballon vagy Ballony, magyar falu Győr vármegyében, birtokosa a Győri Káptalan, fekszik a Duna folyón túl, Győrtől 2 mér-földnyire, lakosai katolikusok, földje csupán harmadik osztálybeli, tehát nemigen termékeny, legelője, szénája, nádja van elég.

A község határában az 1848-49-es szabadságharc alatt kisebb csatározások voltak a felkelők és a császár katonái között. A harcban elesetteket a Szap felé eső, ún. Tölösi-dombon temették el.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 79. old.): Ballony, magyar falu Győr vármegyében, a Csilizközben, 494 katolikus lakossal, parochiális szentegyházzal. Sok szénája terem, melyet Pozsonyban szokott eladni.

Földesura a győri káptalan őrka-nonokja. Utolsó postája Győr.1870-től körjegyzőségi székhely.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 575. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Ballony, Győr vármegyében fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma -akik nyelvre mind magyarok voltak -900 (ebből r.k. 860, ev. ref 5., izr. 35); a tankötelezettek száma 110, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta Medvén, a vasútállomás Dunaszerdahelyen, a távíróállomás Nagy-Megyeren volt.

A XX. század elején (Borovszky (2), i. m. 20. old.): Ballony, csallóközi magyar kisközség, a Dunától kb. négy kilométernyire fekszik; körjegyzőségi székhely; a község házainak száma 117, lakosaié, akik mindannyian róm. kat. val-lásúak: 720; postája Csilizradvány, távírója és vasúti állomása Nagymegyer.

A falunak 1835-ig csak egy nádfede-les római katolikus kápolnája volt; ekkor épült fel helyén a római katolikus klasszicista stílusú, Szűz Mária látogatása elnevezésű templom, melynek belső terében egy XVIII. század végi, értékes, fából faragott Madonna-szobor található. Poligonálisan záródó presbitériumát csehsüvegboltozat, hajóterét poroszsüveg-boltozat fedi.

Az iskola keletkezésének körülménye ismeretlen, de 1830-ban már állt, mert ebből az évből ismerjük kántortanítója nevét.

„Balony község iskolakötelékéhez két puszta tartozik a község határában, ún. Jákérom-puszta, továbbá Péterföldipuszta. A kántortanítói lak délkeleti, az iskolaépület azonban délnyugati irányban fekszik." (Komlóssy, i. m. 575-576. old.)

A községhez tartozik Jákérom (Szegfűpuszta).  Említést érdemel még néhány további határi megnevezés is: az Úrtava vagy Úrtavi-lak, a Földégés és Melegsár, valamint a Sebő és a Zsemley-major.

 

BÉKE (MIEROVO)

Amint azt a határában feltárt leletek is bizonyítják, már az őskorban és a népvándorlás századaiban is lakott hely volt.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 613 ha. Lakóinak száma 368. Nemzetiségi összetétel szerint: 320 magyar, 46 szlovák, 1 cseh és 1 ukrán; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 352, görögkeleti 1, ev. ref. 6, egyéb 9. Lakóházainak száma 99.

Ősi település. Legelső okleveles említésével 1252-ben találkozunk Beké alakban. Nevének további megjelenési formái: 1260-ban Beké comitis Bukón, 1390-ben Weke, 1773-ban Béke, 1948-ban Sklenárovo, 1960-ban Mierovo.

1347-ben Cseklészi Ábrahám Móricz a község ura. 1377-ben Szepesi Jakab országbíró egyik oklevelében szerepel; 1390-ben a pozsonyi főesperességhez tartozott. Az 1553. évi portális összeírásban Serédy Gáspár 3 és Mérey Mihály 2 portával van bejegyezve. 1559-ben Török Balázst említik birtokosként az okiratok. A későbbiekben a falu egynegyede, majd a XIX. századtól kezdődően a nagyobbik része az éberhardi, egy rész pedig a szentgyörgyi uradalomhoz tartozott. További birtokosok voltak

itt 1787-ben a Jeszenák bárók, majd az Apponyi grófok, akiktől Wiener-Welten Rezső lovag vette meg a birtokrészt a hozzá tartozó nagyobb kastélyszerű épülettel.

 

A falu kései barokk stílusban épült kétemeletes, téglalap alaprajzú, középrizalitos kastélya a XVIII. század második feléből való. A XIX. század második felében átépítették és kibővítették. Ma a falu iskolájának ad otthont; lepusztult állapotban van.

 

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 108. old.): Béke, magyar falu, Pozsony vármegyében, Csütörtökhöz 1 órányira, a pesti országút mellett, 293 katolikus lakossal, több urasági épületekkel, meglehetős határral; rétje, erdeje nincs. Földesura az éberhardi uradalom. Utolsó postája Somorja.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 540. old.): [Somorjai alesperesi kerület] Béke, Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Fiókegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 374 (ebből r. k. 360, ág. ev. 8, ev. ref. 1, izr. 5); a tankötelezettek száma 46, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta Csütörtökben, vasút- és távíróállomás Somorján volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 32. old.): Béke, a Felső-Csallóközben fekvő magyar kisközség, 36 házzal és 362 róm. kat. vallású lakossal; postája Csütörtök, távírója és vasúti állomása Somorja.

A község római katolikus templomát a XIII. század derekán építették. Az eredetileg román stílusban épült templomot a későbbiekben többször átépítették; a XVIII. században barokk stílusban alakították át, a XX. század elején pedig historizáló szellemben. A hajót és a félköríves záródású szentélyt sík mennyezet fedi. Homlokzatát falsávkeretek és félköríves ablakok tagolják, tornyán négyszögű gúlasisak, valamint félköríves hangnyílások találhatók.

„A békéi iskola az 1870-ik év január 3-án keletkezett; ez idő előtt a tankötelesek egy része Csütörtökbe, más része pedig a nagy-pakai iskolába járt; nagyobb része azonban nem részesült oktatásban. A kántortanítói lak és az iskola egy keresztépület, utcaablakai északnak néznek." (Komlóssy, i. m. 540-541. old.)

A község határában fekszik Soók-puszta, melynek első okleveles említése 1332-ből származik Sok alakban; egy része az éberhardi, másik része pedig a szentgyörgyi uradalomhoz tartozott. A község része még Kisbéke és Józsefmajor.

 

BÖGELLŐ (BOHELOV)

A történetírásban Kis-Padány néven is ismert község keletkezésére és birtokviszonyainak alakulására vonatkozó régebbi adatok, sajnos, hiányoznak. A falu határában, a védett tőzegtelepen, ritka növény- és állatfajok élnek.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 826 ha. Lakóinak száma 359. Nemzetiségi összetétel szerint: mind a 359 magyar; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 102, ev. ref. 175, egyéb 82. Lakóházainak száma 114.

Első okleveles említése 1456-ból való Beg alakban. Nevének további megjelenési formái: 1786-ban Bögellő, 1948-ban Bohelov. A helység ősi neve tipikusan besenyő.

1796-ban (Vályi András, i. m.): Bögellő vagy Bögöllő, magyar falu Pozsony vármegyében, más neve Kis-Padány, fekszik Csallóköz szigetében, Alistálhoz nem messze, ahhoz hasonlít, és annak filiája, földesurai különféle urak (kisnemesek). A középkori adathiány oka bizonyára abból fakad, hogy Kis-Pa-dánynak is nevezték.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 164. old.): Bögellő, magyar falu Pozsony vármegyében, Bőshöz 1 mérföldnyire. La-pályos mocsáros határát lakja 73 katolikus, 135 református, 13 zsidó. Rétje sok, de nemigen jó szénát terem; vizenyős la-pályai nádat, sást, gyékényt szolgáltatnak, s vízimadarakban bővelkednek; a szarvasmarhatartás és kolompértenyész-tés nagy divatban van. Földesurai: a Hegedűs, a Bittó család s mások. Utolsó postája Somorja.

Karácsony előtti halászat a bögellői halastavakban.

 

A XIX. század elején a Hegedűs és a Bittó családok voltak a község földesurai, e század végén pedig Rosenberg Jakabnak és Józsefnek volt itt nagyobb birtoka. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírás szerint a községnek 39 háza és 282 lakosa volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 37. old.): Bögellő, alsó-csallóközi magyar kisközség, 60 házzal és 346, na-gyobbára ev. ref. vallású lakossal; temploma nincs; postája Alistálon van, távírója és vasúti állomása pedig Felistál-Nyárasd.

A falu reformátussága 1991-ben kezdett hozzá egyenes záródású teremtemploma építéséhez, amely azóta el is készült.

 

BŐS (GABCÍKOVO)

Ősrégi település, azoknak a községeinknek egyike, melyekről a honfoglalás utáni századból írásos emlékünk maradt fenn.

A falu életét ma leginkább a vízi erőmű határozza meg. Itt épültek meg zsilipkamrái, s a munkálatokkal járó beavatkozások itt változtatták meg a leg-drasztikusabban a táj arculatát.

1997-ben népszavazást tartottak a községben, melyben a hősieknek községük városi rangra való emelése mellett vagy ellen kellett volna voksolniuk, a szavazásra jogosultak alacsony részvételi aránya miatt azonban érvénytelen volt. Így Bős nem kapott városi rangot.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 5239 ha. Lakóinak száma 4904. Nemzetiségi összetétel szerint: 4629 magyar, 237 szlovák, 26 cseh, 6 morva, 4 roma, valamint 2 ukrán; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 4074, gör. kat. 4, gör. keleti 3, ev. ref. 110, egyéb 713. Lakóházainak száma 1176.

Bős közepén, a főtér délnyugati oldalán áll a római katolikus - az Antiochiai Szent Margit tiszteletére emelt - 1770-ben barokk-klasszicista stílusban teljesen átépített templom, melynek egy része máig megőrizte XIV. századi gótikus stílusát.
 
Bős becses műemléke az egyemeletes, barokk-klasszicista Amade-kastély; a római katolikus templomtól északkeletre áll egy parkban, melyben számos egzotikus fafaj található. Ma nyugdíjasotthon.

 

Ősrégi település. Nevét először egy 1102-ből származó oklevélben találjuk Beys alakban. További megjelenési formái: 1264-ben Beus, ill. Terra castri Zolgageur Bews, 1270-ben Beus, terra jurisdictionis Reginalis, 1345-ben Bess, 1773-ban Böös, 1927-ben Bes, 1948-ban Gabcíkovo.

Bős neve tanúsítja, hogy az hajdanán besenyő telep volt, amilyeneket a Csallóköznek ezen a vidékén több helyütt is említenek. Kezdetben a győri várispánsághoz tartozott. 1264-ben a községet IV. Béla az Amadéknak adományozta; a XIII. században Amade Lothard, majd ennek utódai - az Amadé grófok - birtokolják századokon át, egészen a család XIX. század elején bekövetkezett kihalásáig. A község jelentősége a XV. században nőtt meg igazán, amikor az Amadé család idehelyezte Vár-konyból csallóközi jószágainak (Vár-kony, Felbár, Lakszakállas, Apácaszakállas, Szilas, Csilizpatas stb.) központját.

Az Amade család a Guth-Keled nemzetségből származik, őse comes Homo-deus de gre Gutkeled.

A Gút-Keled nemzetség: az 1093-ban szereplő Gút és az 1111-ben fölbukkanó Keled Ispán nemzetség. Számos magyar történelmi család szakadt ki ebből a nemzetségből, köztük az Amade-ág. Az Amade család arra a Lothárdra vezethető vissza, aki 1264-ben kapta meg IV. Bélától a tatárok elleni háborúban tanúsított vitézségéért Bőst és a hozzá közel fekvő Árpádsokát. IV. Béla és fia, a későbbi V István közt azonban viszály támadt, s mivel Lothárd az utóbbi mellé állt, és menekülnie kellett, IV. Béla a két falut 1269-ben Péterfia Miklós ispánnak adta. Ő Héder Jakabnak engedte át 70 márkáért. Lothárd V. István trónra lépésével, 1270 végén váltotta vissza Bőst és Árpádsokát Héder Jakabtól, s gyorsan újabb csallóközi birtokokat vásárolt: Né-pekarcsát (a későbbi Amadekarcsát), Nyéket (1282), majd Várkonyt. Az Ama de család a XIV. század elején egy ideig Pákát is birtokolta.

1468-ban (szeptember 27-én) Mátyás király hetivásár tartására ad jogot a településnek (több szerző szerint akkor már mezővárosnak). Az 1553. évi portális összeírás szerint Amade László 23 porta után adózott. A XVI. században az Amadék német telepeseket hoznak Bősre. 1565-ben Magyar- és Német-Bős elnevezéssel találkozhatunk az okiratokban; később egyesülnek. A Nyaradhoz közel eső részt a helybeliek még ma is a német Hochstadt „magyarosított" formájában hóstátnak hívják. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 195 házzal és 1803 lakossal szerepel. Az Amade család 1845-ben férfiágon kihalt, és a bősi birtokrészt a báró Üchtritz család örökölte, mely később az összevont Üchtritz-Amade nevet használta;  1945-ig ez a

család a község legnagyobb birtokosa.

További birtokosok voltak még ebben az időben a Nagy, a Katona és a Szikora család. 1845-ben gróf Waldstein János elnökletével itt, Bősön alakult meg a Csallóközi Vízszabályozási Társulat.Az 1848-49-es szabadságharc alatt a község határában kisebb ütközet zajlott le a császári csapatok és az előrenyomuló magyar honvéd alakulatok között.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 165. old.): Böös, magyar mező-város, Pozsony vármegyében, a Csiliz vize mellett, Pozsonyhoz 6 mérföldnyire. Van itt egy katolikus parochiális templom; gr. Amadénak nagy kiterjedésű kastélya, sánc-zokkal körülvétetve, mellette egy szép angolkertje, melyen a Csiliz folyik keresztül; vendégfogadó, ménes és tehenészet. Főgazdasága tágas rétjeiben, legelőjében áll; ahonnan a lakosok nem csak sok szarvasmarhát, lovat tartanak, hanem ezenfelül szénáért is tetemes summa pénzt vesznek be. Egyébiránt a szé-nájok nem a legjobb, s idegen marha nehezen eszi meg.

Lakja 2001 katolikus, 7 evangélikus, 16 zsidó. Földesura: az Amade-örökösök.1861-ben és 1867-ben tűzvész pusztított a községben; mindkét esetben nagy része leégett; 1850-ben, 1862-ben, 1876-ban, 1878-ban pedig pusztító árvizek sújtották a falut. 1907-ben a lakosok hitelszövetkezetet hoztak létre.

A község nagy kiterjedésű határában valaha az Amade-uradalom híres ménese legelészett; valódi nemesített lovakat tenyésztettek itt, de messze földön híres volt Pozsony vármegye egyik legnagyobb ipari létesítménye, az Üchtritz-fé-le cukorgyár is, mely 1855-1876 között működött. Az üzem részben a rossz szállítási viszonyok, részben pedig az energiaellátottság hiánya miatt kénytelen volt a termelést megszüntetni. Az uradalomnak ebben az időben itt még szeszes sörfőzdéje is volt. Bősnél a Dunán több malom is őrölt.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 579. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Böó's, Pozsony vármegye alsócsallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 3256 (ebből r. k. 2578, ág. ev. 9, ev. ref. 669., izr. 76); a tankötelezettek száma 370, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta és távíróállomás helyben, vasútállomás Dunaszerdahelyen volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 38. old.): Bős, alsó-csallóközi magyar nagyközség, 386 házzal és 2710, nagyobb részben róm. kath. vallása lakossal; a községben van posta, távíró- és gőzhajóállomás; vasúti állomása Dunaszerdahely.

Bős 1561-ben Somorja, 1634-ben Várkony filiája volt. 1694-ben egy Gáspár nevezetű ferences barát, a várkastély káplánja szolgáltatta a szentségeket, a tanításokat pedig az iskolamester tartotta. Anyakönyveit 1725-től vezették.

Egyházközségéhez 1896-ban, mint fi-liák a következő községek és puszták tartoztak: Patas község Győr megyében, az anyaegyháztól háromnegyed óra járásnyira; iskolaköréhez azonban csak az alábbi puszták tartoztak: Fekete-erdő, Kotliba, Varjas és Tejke.

A község közepén, a főtér délnyugati oldalán áll a római katolikus, az Antio-chiai Szent Margit tiszteletére emelt templom, melynek egy része máig megőrizte XIV. századi gótikus stílusát (eredeti formájában több szerző szerint a XI. század végén és a XII. század elején épült; már a csallóközi plébániák 1390-ben kiadott jegyzéke is tartalmazza). A XV. században átalakították, 1770-ben pedig báró Amade László kívánságára barokk-klasszicista stílusban teljesen átépítették (valószínűleg meg is nagyob-bították); újabb beavatkozásra 1886-ban került sor, amikor neobarokk kápolnával és sekrestyével bővítették; ma is ebben az állapotában látható. A későbbiekben - 1900 és 1989 között - többször restaurálták.

A gótikus stílusból csak egy csúcsíves ablak, a késő gótikus portálé és az alapfalak maradtak fenn. A templom egyhajós szakrális térség sokszögű szentéllyel; egységes templomterét és sok-szögzáródású szentélyét csehsüvegbol-tozat fedi. Falazatát, homlokzatait falsávkeretek, köríves és lantablakok, valamint hangnyílások tagolják. Az ormos főhomlokzatba beépített tornyot magas sátortető fedi. Az épület barokk stílusú beltere szép és harmonikus A szentély falán van az Amadék szép családi címere. Késő barokk főoltára 1770-ből, a Szűz Mária-mellékoltár is a XVIII. század második feléből való, a főoltár Anti-ochiai Szent Margitot ábrázoló központi festménye 1929-ből való.

 

Bős: a vízi erőmű

 

Bősön egykor erős zsidó hitközség is élt, mely a XIX. század végén egy romantikus építészeti szellemben fogant (pszeudoromán és pszeudogótikus elemekkel tarkított) kis zsinagógát építtetett. (Az épületben, mely mára már teljesen elvesztette eredeti formáját és szakrális jellegét, legutóbb egy pékség működött.)

Bős másik becses műemléke, az Ama-de-kastély a római katolikus templomtól északkeletre áll egy parkban. A család eredetileg ugyan a szomszédos Várkony-ban székelt; mivel a család szépen szaporodott, és a várkonyi váracska már nem volt képes megfelelni a kor követelményeinek (nem volt kényelmes és korszerű), a XV. században, Bős szélén építettek egy gótikus [víz]várat, több szerző szerint egy korábban itt állt favár [palánkvár] helyén, és vizesárokkal vették körül.

A XVII. században átalakították reneszánsz stílusú kastéllyá; majd Amade Tádé a XVIII. század második felében barokk-klasszicista stílusban átépíttette és kibővíttette; ekkor nyerte el mai formáját, s ekkor jött létre a kastély terjedelmes parkja is (a mai ugyan sokkal kisebb, mint az eredeti, de ez a fennmaradt terület is gyönyörű, számos egzotikus fafaj található itt). A kastély egyemeletes, négyszárnyas épület, központi udvarral. Főhomlokzatát két sarokbástya díszíti; a földszintet az emelettől osztópárkány választja el. A kastély egyébként sima homlokzatait téglalap alakú, szemöldök- és könyöklőpárkányokkal ellátott ablakok tagolják; sarkait - mint a bástyákon és a rizalitokon - hasábrusztika díszíti. A kastély termeit donga-, fiók- és poroszsüveg-boltozatok fedik; a bal traktusban fennmaradt egy reneszánsz keresztboltozat A századok során összegyűjtött s a kastélyban féltve őrzött műkincsek és kegytárgyak, valamint a család értékes levéltára a II. világháború végén uralkodó közállapotok következtében elpusztult.

Itt született, s jó ideig itt is nevelkedett irodalmunk XVIII. századi költője, Amade László (1704. 7. 26.-1764. 12. 22.).

Bős határában, a községtől délkeletre, kb. három kilométerre, az Amade-birto-kon, Nagy varja-pusztán, sűrű erdő közepén állt még egy kisebb, klasszicista stílusban épült földszintes kastély is, mely vadászkastély, intézői lakás és egyes (főként az ide benősült) családtagok alkalmi lakásának szerepét töltötte be. 1841-ben, amikor báró Üchtritz házasságot kötött Amade Dominikával, a varjasi birtokot a kastéllyal együtt hozományul kapta. Amikor azonban 1845-ben az Amade család férfiágon kihalt, Üchtritz családjával együtt átköltözött a bősi kastélyba; varjasi birtokát pedig bérbe adta Katona Móricnak, majd e század végén Nagy Ignácnak, aki itt lakott 1945-ig; az ötvenes években a bősi kastélyt és a tanyát a helyi állami gazdaság vette át, gazdasági udvart, a kastélyban lakásokat rendezett be, üzletet és vendéglőt nyitott.

A vízi erőmű építésekor lebontották.

„Az iskola keletkezésének ideje ismeretlen. Kezdetben ez oly népes község csak egyetlen tanteremmel bírt, melynek a náddal fedett tanítói lak egyik szobács-kája szolgált helyiségül. Ily szomorú viszonyok között volt az iskola egész 1856-ig. Ezen évben a már jobban felszaporodott tankötelesek arányához mérten a hitközség áldozatkészségéből egy 2 tanteremből álló külön iskolaépület emeltetett. 1870-ben pedig egy harmadik tanteremmel, és a segédtanítók számára egy közös lakószobával bővíttetett ki (...) 1873-ban a régi roskadozó kántortanítói lak helyett egészen új és a kor igényeinek megfelelő lakóház emeltetett..." (Kom-lóssy, i. m. 579-580. old.)

Bőshöz közel, a Csiliz-patak mentén, valamikor számos település keletkezett. Már a XIII. századi oklevelek is több ilyenről tesznek említést Bős határában. Ezek jelentős részének nyoma veszett, legfeljebb dűlőnevek - mint például Ar-pár vagy Árpád, illetve Árpádsuka, továbbá villa Vitéz, villa Pogány, Bálvány-víz és Pogánysziget - őrzik mind a mai napig emléküket.

Arpár első okleveles említése 1264-ből való Terra castri Posoniensis Arpad-suka alakban, ami annyit jelent, hogy Árpádsuka a pozsonyi vár tulajdona. Nevének további megjelenési formái: 1269-ben Arpadsoca, 1270-ben Arpar.

A községhez tartozik még Feketeerdő, Nagyvarjas, Kisvarjas, Tejke vagy Telke, Nagyerdő, Malomfölde, Falusziget, Kotliba és lile. 1851-ben (Fényes Elek, i. m. 272. old.): Varjas, puszta Pozsony vármegyében, Bős filiálja, 5 katolikus lakossal.

 

CSÁKÁNY (CAKANY)

A Csallóköz több falujában, így Csákányban ma is él egy régi farsangi szokás, a dőrejárás (lásd a Somorja címszó alatt). A név eredetét illetően számos elmés feltevés létezik.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1119 ha. Lakóinak száma 532. Nemzetiségi összetétel szerint: 509 magyar, 21 szlovák, valamint 2 roma;  felekezeti hovatartozás

szerint: r. k. 410, ev. ref. 6, egyéb 116. Lakóházainak száma 137.

 

A falu ősi temploma elpusztult. A mait Szelepcsényi György esztergomi érsek építtette a XVII. század végén barokk stílusban. A XVIII. század elején elpusztult, 1712-ben barokk stílusban újjáépítették, 1817-ben renoválták; 1824-ben homlokzatát klasszicista stílusban átalakították. A XVIII. század második feléből való freskóit a XIX. század végén, majd 1930-ban ismét átfestették. Szent Mihály arkangyalt ábrázoló főoltára a XVIII. század második feléből való, a Szent Anna-és a Szent Bernát-mellékoltár úgyszintén. A templom egyhajós, szentélye sok-szögzáródású. Kívülről erélyes zárópárkány, lizénatagolás és a főhomlokzat síkját meghaladó torony látható rajta. Védőszentje Szent Mihály arkangyal.

 

Első okleveles említése 1254-ből származik Chakan abbatis de Plys alakban. Nevének további megjelenési formái: 1773-ban Csákány, 1901-ben Po-zsonycsákány, 1920-ban Knitteldorf, 1927-ben Cakany.

Az 1254-ben kelt oklevélben mint a pilisi cisztercita apátság birtoka szerepel, mely rendnek állítólag itt egy klastroma is volt. A pápai tizedszedők jegyzékében Caqana alakban szerepel. Az 1553. évi portális összeírásban 13 portával a győri püspök birtokában van, de nem sokkal később a zirci apátság birtokába került, mely a XVI. századi nagy pestisjárvány pusztításai után a község elpusztult lakossága helyére morvaországi telepeseket hozott; ezek a XIX. század végére el-magyarosodtak. A XVIII. század végétől

a Vallásalapé, később a bencés rendé volt a falu. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 45 házzal és 326 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 195. old.): Csákány, magyar falu, Pozsony vármegyében, Csötörtök mellett: 310 katolikus lakja. Határa kavicsos, s nem igen termékeny, rétje igen kevés, erdeje nincs; juhot sokat tart; kolompért termeszt; tehenészete van. Földesura a Szent Benedek szerzetesei.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 541. old.): [Somorjai alesperesi kerület] Csákány, Pozsony vármegye felső-csallóközi járásában fekszik. Fiókegyház. Lakóinak száma — akik nyelvre mind magyarok voltak - 305 (ebből r. k. 300, izr. 5.); a tankötelezettek száma 54, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta helyben, a vasút- és távíróállomás Csütörtökön.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 39. old.): Csákány, a Felső-Csallóközben, a pozsony-dunaszerdahelyi vasútvonal mentén fekvő magyar kisközség, 48 házzal és 347 mm. kath. vallásúlakossal; a község postája és vasúti állomása Csötörtök, távírója pedig Fél.

„...a falu a zirciek régi birtoka. A szerzet kegyeletének jele az új iskola s az egyház. A előbbi, melyre magok a lakosok némi önérzettel figyelmeztettek, a község s a rend feles költségén készült újabban. Az egész kis templomot freskó festmények díszítik, jeleneteket ábrázolva a szerzet legendájából. Az urasági épület, a jószág intézőjének laka tekintélyes, nagy kastély, szöglettornyokkal s manzárdi magas tetővel. Jelenleg Reguly úr családjával lakik benne, s ezt tudva, irodalmunk barátja nem fog anélkül átmenni, hogy a derék családnál tiszteletét ne tanúsítaná, mely a hazának nyelvészetünkre és őstörténetünkre nézve korszakot alkotó, híres Reguly Antal tudós utazónkat adta. A mellék gazdasági épületben láthatók még a szerzetesek egykori cellái. A szerzet története nem említi ugyan, hogy itt sajátlagi zárdája lett volna; valószínűleg azonban úgynevezett grangia, néhány szerzetes által lakott majorság volt, kik akkorában tudvalevőleg saját kezeikkel űzték aföldmíve-lést és gazdaságot, példájokkal és közre-munkálásukkal tanítva és segítve a népet. " (Ipolyi, 1993, Lm. 34-35. old.):

Az iskola keletkezésének ideje több szerző szerint 1836 tájára tehető. Eleinte egy közönséges viskóban működtették, „földbe vert cölöpökön gyalulatlan deszka és két korcsmai pad képezte az iskola bútorzatát" (Komlóssy, i. m. 541-542. old.): s a mintegy 40 tanköteles gyereket ideiglenes tanítók oktatták. 1872-ben új iskolát építettek.

Az egyemeletes, manzárdtetős barokk kastélyt is - a maga négy saroktornyával - Szelepcsényi György érsek építtette a XVII. század végén. A kétemeletes, téglalap alaprajzú épület az 1712-ben végzett átalakítása során nyerte el végleges alakját; 1824-ben klasszicista stílusban módosítottak rajta. Tornyai az építmény síkjához viszonyítva átlósan helyezkednek el, s közrefogják a héttengelyes főhomlokzatot, melyet címeres barokk portál, stukkóval díszített szemöldök- és könyöklőpárkányok, valamint egyenes záródású ablakok tagolnak. A kastélyt az érsek később a zirci cisztercita rendnek adományozta, melytől 1902-ben az államkincstár a birtokkal együtt megvásárolta. Ma gyermekotthon működik benne.

A falu határának egy részét Apácaföldnek hívják; ez a terület is a zirci apátság kolostorához tartozott egészen a Monarchia széthullásáig. A XX. század elején postára Csallóközcsütörtökbe jártak.

 

CSALLÓKÖZCSÜTÖRTÖK (STVRTOK NA OSTROVE)

A középkorban a Felső-Csallóköz központi települése volt. Errefelé vezethetett a Csallóközt hosszában keresztülszelő vásárút. Némely források szerint már a római korban itt kereskedelmi település lehetett. Nevét a csütörtöki napokon tartott vásárairól kapta. A helyi kézművesek, a csizmadiák, a kalaposok, a kádárok termékeikkel évszázadokon át ellátták a környező falvakat is.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1307 ha. Lakóinak száma 1509. Nemzetiségi összetétel szerint: 1369 magyar, 128 szlovák, 9 cseh, valamint 3 morva; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 1345, ev. ref. 13, egyéb 151. Lakóházainak száma 399.

Első okleveles említése 1206-ból származik Stwrtok alakban. Nevének további megjelenési formái: 1240-ben Le-upsdorf német alakban, 1248-ben Chetwrtukhel, azaz Csütörtökhely, 1260-ban Chuturtukhelwigy, 1283-ban Chu-turtuk, illetve Chuturtek, 1311-ben Villa Leopoldi, illetve Leupoltstorf, 1354-ben Kyschutwrtuk, 1396-ban Villa Leupoldi seu   Chuturtek,   1553-ban   Chetertek,

Csallóközcsütörtök Szent Jakab apostolnak szentelt gótikus stílusú kéttornyú temploma minden valószínűség szerint a XIII. század derekán épült; az idők folyamán többször is átépítettek. További jelentősebb felújítási munkálatokat 1956-ban, 1984-ben, majd 1989-1994 között végeztek rajta. Harangja gótikus. Anyakönyvét 1622-től vezetik.

 

1786-ban Ctwrtek, 1920-ban Stvrtok, 1927-ben Stvrtok na Ostrove.

 

II. Endre király a községet 1206-ban a Bazini és Szentgyörgyi grófoknak adományozta. 1240-ben királyi vámhely. 1333-ban a Bazini és a Szentgyörgyi grófok a falut felosztották maguk között. 1446-ban pedig Szentgyörgyi György bátyja, Péter özvegyével, Marczali Hedviggel osztozkodik rajta. 1376-ban az okiratok városként említik, amelynek már ekkor vásártartási joga volt. Nevét innen, a csütörtöki napokon tartott vásárairól kapta. 1441-ben Erzsébet királyné megerősíti azt a szerződést, mellyel György bazini gróf itteni birtokát nejének lekötötte. Az 1553. évi portális összeírás szerint a Serédy és az Amade családok a község földesurai. 1647-ben a Borbély család, majd 1787-ben a Balassa grófok birtokába megy át, ezután pedig az Apponyi grófoknak, a Monarchia széthullása előtt pedig Pálffy Móric grófnak, valamint Wiener-Welten Rezső bárónak volt itt birtoka.

A XVII. században csizmadia-, kalapos és kádárcéh működött a városkában. Az 1828. évi összeírásban 77 házzal és 549 lakossal van bejegyezve. A középkorban németek telepedtek le itt.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 229. old.): Csötörtök (Loipersdorf), magyar mezőváros Pozsony vármegyében, Pozsonytól 2 1/2 órányira a pesti országúiban; egy igen régi katolikus paro-chiális templommal, vendégfogadóval; 508 katolikus, 4 református, 8 zsidó lakossal, kik mesterségekből, földmíve-lésből táplálják magokat. Határa fekete homokos, de kavicsos, és nemigen termékeny; rétje, fája, mondani semmi nincs; legelője kevés; országos vásárjai azonban elég népesek. Földesura az éberhardi uradalom.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 539. old.): [Somorjai alesperesi kerület] Csütörtök, Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 851 (ebből r. k. 813, ev. ref. 5, ág. ev. 10, izr. 23); a tankötelezettek száma 155, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta és vasútállomás, távíróállomás Somorján volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 46. old.): Csötörtök, felső-csallóközi magyar kisközség, körjegyzőségi székhely, 118 házzal és 1118 róm. kat. vallása lakossal; a községben van posta és vasúti állomás, távírója Fél.

A község keletkezésének, illetve kialakulásának idejéről némi tájékoztatást szolgáltat a Szent Jakab apostolnak szentelt gótikus stílusú templom egy részének román stílusú maradványa, mely minden valószínűség szerint a XIII. század derekán épült téglából, s melyet az idők folyamán többször is átépítettek. A kéttornyú templom belső tere eredetileg egyhajós volt; már a XIV. században alakítottak az egykori épületformán, új, po-ligonális záródású szentélyt építettek hozzá.

1485-ben a szakrális teret déli, támpillérekkel biztosított oldalhajóval bővítették, és ekkor építették a templom két tornyát is, melyet kősisakkal fedtek, ami sajátos vonása a korabeli csallóközi építészetnek. A legtöbb - a mai formát meghatározó - változást a XV. és a XVI. század fordulóján végzett építészeti beavatkozások eredményezték. Újabb változásokat a XVII. század hozott, amikor a protestánsok és katolikusok közösen használták az egyházat. A hitújítók 1644. évi elűzését követően 1694-ben részleges, majd 1770-ben teljes felújítás következett. A XIX. században sem volt ez másként, mivel ekkor kivitelezték a

déli portál előcsarnokát és a szentélyből nyíló oratóriumot. További jelentősebb felújítási munkálatokat 1956-ban, 1984-ben, majd 1989-1994 között végeztek. Harangja gótikus. Anyakönyvét 1622-től vezetik.

1572-ben ide temették Mérey Mihály alnádort és családját. A síremlék vörös márványból, reneszánsz stílusban készült. A síremlék felső részén latin szöveg olvasható. A XVIII. századi Canoni-ca Visitatio szerint itt hajdanán kanonokokat számláló, úgynevezett fertálykáptalan székelt.

A templom közelében, a jelenlegi plébánia kertjében még az újabb korban is egy régi toronynak vagy kápolnának a rommaradványai voltak láthatók. E romokat a hagyomány egy pogány templom vagy szentély maradványainak tartja, amelyet a rómaiak Jupiter tiszteletére emeltek. Bél Mátyás e toronyról nem tesz említést, de Vályi András azt állítja, hogy 1780-ban lebontották.

A legvalószínűbb azonban az lesz, amit Ipolyi Arnold állít a csallóközi műemlékek leírásában, hogy ez egy román stílusban épült halotti (gyász)kápolna volt, mert sírbolt is volt alatta, melyből, szemtanúk állítása szerint, csontvázakat ástak ki.

„Az 1781-i Batthyány-féle egyházi látogatás [Can(onica) Vis(itatio)] tanúsága szerint Nyárai György a plébániai évkönyvbe az 1677-ik évben jegyezte föl, miszerint (csütörtöki hagyomány szerint) a helybeli templom a Szt. István első magyar király által építtetett ama 12 templom egyike, melyeket a magyar népnek a pogányságból a keresztény hitre való megtérése után létesített." (Komlóssy, i. m. 539-540. old.)

Csallóközcsütörtök iskolája 1853-ban épült föl: két tanteremből, egy kántor- és

egy segédtanítói lakásból állt. „Azelőtti időkben az iskolaház két szobából állott, melynek egyike az iskolát, másika pedig a kántortanítói lakást képezte. Az iskolának bútorzata állott egy-két lócából, egy asztalból és székből. A jelenlegi kántortanítói lak és iskola keresztépület, utcaablakai nyugatnak néznek..." (Komlóssy, i. m. 539-540. old..)

Csallóközcsütörtök határában számos puszta és major alakult ki az idők folyamán; ezek közül a nagybirtokokat: Vörösmajort és Németsókpusztát, továbbá Anna- és Erzsébetmajort a húszas években felosztották az ide telepített cseh-morva telepesek között, akik 1921-ben Hviezdoslavov (Vörösmajor) néven új községet alapítottak; 1939-ben a községet Csütörtökhöz csatolták, 1945-ben újra önállósult.

CSALLÓKÖZKÜRT (OHRADY)

A Csallóköz északkeleti részén terül el. A település déli-délkeleti határrészén az ún. Albári-csatorna folyik, amelybe a falu északi részén eredő Perte-csatorna torkollik. Egyike azoknak az ősi településeinknek, amelyekkel már a legrégibb oklevelekben találkozhatunk. A Kis-Duna mentén, a víz közelsége ellenére, ár-mentes szárazulaton feküdt a régi időkben is. Erre vezetett a hajdani vásárát. (Emlékét a közeli Vásárát falu neve őrzi.) A Kürt helynév is az útra utal, amely mellé a forgalom ellenőrzésére és a közrend biztosítása végett a király a X-XI. század fordulóján kürtösöket telepített. (A közeli Felsővámos nevében pedig a vámhely emléke maradt fenn.) A község határában a Kis-Dunán valaha öt vizafogó hely is volt. A Kürt elnevezést illetően több szerző szerint valószínűsíthető, hogy ezen a területen a Kürt törzs tagjai telepedtek le. A község életét a XIX. századtól kezdődően 1945-ig 15 tagú elöljáróság irányította, élén a községi bíróval.

A környéken ismert falucsúfoló: „Pompás, mint Kürt; cifra, mint Veze-kény; úri, mint Tallós; gazdag, mint Eperjes."

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1477 ha. Lakóinak száma 1124. Nemzetiségi összetétel szerint: 1101 magyar, 22 szlovák, valamint 1 ruszin; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 968, ev. ref. 39, egyéb 117. Lakóházainak száma 318.

Ősrégi település. Először egy 1138-ból származó oklevél említi Kywrth alakban.

Nevének további megjelenési formái: 1252-ben Kurth, ill. Kyrth, 1277-ben Kuurth capituli Posoniensis, 1390-ben Eghazaskywrth, 1395-ben Eg-hazaskyurth, 1399-ben Poss, Kyrth, 1910-ben Csallóközkürt 1927-ben Kert' na Ostrove, 1948-ban Ohrady.

Kezdetben pozsonyi várbirtok. 1252-ben IV. Béla király a községet a pozsonyi prépostságnak adományozta.

1317-ből (nov. 2.) öt vizafogó hely neve maradt ránk a kürti határból: Zou-roserem (Szorvosérem), Semkethekuta, ill. Synketekuta, vagy más szóval Synky, Haruskuuth, Kurtueles (Kürtvéles), Cheuzveyz (Csűszvejsz). A vejsz (veyz), illetve szegye (később szügye, ill. sző-gye) vizafogó helyet jelentett. (Ebből a nagyabonyi Csőge dűlőnév is a Nagyér vasút alatti kanyarulatában, mint egy hajdani vizafogó nyelvi emlékeztetője.)

1439-ben Albert király a községet a Rozgonyiaknak adományozta. Mátyás uralkodása idején a Bazini és Szentgyörgyi grófok birtoka. Az 1553. évi portális összeírásba a Serédy, a Mérey

és a Rozgonyi család birtokaként van felvéve 11 portával, ez idő tájt még a Szentgyörgyi uradalom is birtokosa. 1647-ben a Kerekes család van itt birtokosként említve. A török kiűzése utáni időkben az Apponyiak és a Pálffyak lettek a község urai (ez utóbbiak Táj lakon kis kastélyt és gazdasági épületeket építettek), s azok is maradtak egészen a Monarchia széthullásáig. Később birtokaikat bérbe adták. Az Apponyi grófok birtokát képező 175 hektárnyi, ún. Ap-ponyi-tagot Wiener Rezső báró, gombai nagybirtokos, a Pálffy grófok tulajdonát képező Tájlakot Ardó Andor vette bérbe. 1720-ban a községben két malom is működött. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 75 házzal 547 lakossal szerepel.

1796-ban (Vályi András, i. m.): Kürt, fekszik Vasáruihoz egy órányi gyalogjárásra, Nagy-Udvarnokhoz és Enydhez közelebb van. Határa jó rozsot terem, rétje, legelője és kevés erdeje van.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 284. old.): Kürth, Pozsony megyei magyar falu, Szerdahely és Vasárut közt a pesti or-szágútban. Számlál 487 katolikus, 14 zsidó lakost. Katolikus filiális templommal. Jó szénát termő rétje; erdeje van. Földesura: gr. Pálffy Ferencz. Utolsó postája Érsekújvár.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 586. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Kürth, Pozsony vármegye alsócsallóközi járásában fekszik.

Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 718 (ebből r. k. 703, izr. 15); a tankötelezettek száma 180, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta Vásá-rúton, vasút- és távíróállomás Dunaszerdahelyen volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 82. old.): Kürt, magyar kisközség

az Alsó-Csallóközben, 121 házból áll, melyekben 772 róm. kat. vallású lakosa lakik; postája Vasárut, távírója és vasúti állomása Albár.A századfordulót követően, 1907-ben a falu lakosai hitelszövetkezetet hoztak létre, 1918-ban megalakult a Hanza (népiesen a Hangya) fogyasztási szövetkezet, mely - a község lakosságának hathatós támogatásával - felépítette a ma már nem üzemelő vendéglő és bolt épületét.

A vendéglőben kapott helyet a község kulturális igényeit kielégítő kultúrterem is, amely egészen 1971-ig szolgálta a kultúrát a községben. 1926-ban megalakult az önkéntes tűzoltó-egyesület.

A két világháború sok-sok megpróbáltatást és emberáldozatot jelentett Csallóközkürt számára is. Az első világháború áldozatainak (36 személy) nevét a templom belső falán elhelyezett emléktábla, a második világháború halottainak (23 személy) nevét pedig a templomdombon felállított obeliszk örökíti meg.

Temploma ősrégi, több szerző szerint már 1138-ban fennállott; mások szerint azonban a Szent István vértanúnak szentelt templomot a XV. században emelték gótikus stílusban.

1561-ben a templom a reformátusoké volt. A XVI. századi vallási villongások és hitviták azonban oda vezettek, hogy a kürti egyház gyakorlatilag megszűnt létezni, a templomot úgyszólván semmire sem használták. A falunak több mint 350 éven át még papja sem volt. Az 1634. évi Canonica Visi-tatio bizonysága szerint: „A rendkívüli templom pusztulásra ítéltetve. A hívek ugyanis hitüktől és templomuktól elpártoltak..." így az idő az évszázadok során alapos rombolást végzett az épületen. Az 1695-ből származó feljegyzés már csak mint romot említi. Az ellenreformáció után (az  1700-as évek második fele)

A csallóközkürti temető

 

Csallóközkürt mint filia (leányegyház) Vásárúthoz tartozott. Önálló plébánia Csallóközkürtön csak 1872-ben létesült; ugyanekkor a templomot is újravakolták; 1933-ban újjáépítették „a torony meghagyása és a gót stílus megőrzése mellett"; az átépítés és bővítés újra a gótikus eredetet igyekezett hangsúlyozni: ezt bizonyítja a mérműves rozetta, a csúcsíves ablakok. A templomtér görögkereszt alaprajzú, a szentély sokszögzáró-dású; fedőszerkezetként fiókos dongaboltozatot alkalmaztak. Főoltára 1925-ből, egyik harangja pedig 1482-ből való. A templom legutóbbi felújítására 1996-ban került sor.

„A község lakosai katolikusok voltak mindaddig, míg a XVI. században a reformációnak nevezett hitújítás alkalmával csábító ürügyek alatt a község hívei, csekély kivétellel, áttértek az ág. ev. hitre. Az akkori időben Csallóközkürt volt a vidék egyik legnagyobb plébániája, de mikor az ehhez járó kötelezettségeket a

hívek a katolikus hittől való elpártolásuk alkalmával megtagadták, önként értetődik, hogy az akkor volt plébános (nevét nem tudni) őket itt hagyta, s áttette lakását a szomszéd fililálisba, Vásárútra. Azonban rövid idő alatt megelégelték a kürthiek a protestáns vallás örömeit, csakhamar visszatértek a róm. kat. anyaszentegyház kebelébe.

Kérték ugyan az akkor már vásárúti plébánost, jöjjön vissza Kürthre, de az, úgy látszik, méltányos okokból azt nem tette, míg végre az 1872-ik évben Kürth község ismét plébániává szerveztetett, hová is Rozsházi István kóspallagi plébános neveztetett ki plébánosnak, aki jelenleg is a legnagyobb gonddal és szeretettel működik az Úr szőlőjében." (Komlóssy, i. m. 586-587. old.)„Kürt (...) régi egyházával kelt érdeket. Az épület ugyan sajátlag csak a régi vázának tekinthető inkább, amennyire gót alapformáján kívül minden ékét vesztve, valóban mint csupasz, kifehérített váz áll már előttünk. De nem volt ez mindig így!

Éppen a kürti kis gót templom szóló tanúsága annak, mily művészi szépséggel díszlettek és fényben ragyogtak egykor mindezen mai, csallóközi, érdektelennek látszó kis egyházak; miután díszöket vesztve, ma csupán némi ódon durvaság képét mutatják. A vásárúti plébánia emlékkönyveiben (hová innét később a plébánia átköltözött) azonban valóságos lelkesedéssel írják le ezen egyház művészi gazdagságát és szépségét még azon XIX. századi lelkészek is, kik mindezt már csupán romokban látták. Karcsú oszlopokon emelkedett sze-rintök a csúcsos boltívezet; nagyszerű freskó festvények boríták a falakat, az oltár márvány- és aranytól ragyogott. Mindennek egyetlen hírnöke ma egy, a falból előszökő karcsú oszlopszál s a művészettel faragott régi keresztelőmedencének töredékei, meg egy régi harang a toronyban..." (Ipolyi, 1994, i. m. 47. old.)

„Az iskolaépület a templom- és plébánialaktól 10 percnyi távolban, a község északi végén fekszik. A jelenlegi kántortanítói lak és iskolaépület az 1865-ik évben teljesen leégett s az 1866. évben lett a fent elsorolt anyagból és alakra építve. " (Komlóssy, i. m. 586-587. old.)

A község első iskolája 1907-ig működött a régi épületben. Ekkor épült fel a tanítói lakást is magában foglaló két tantermes iskola épülete, mely 1969-ig működött. 1969-ben adták át rendeltetésének a kétlakásos, négy tantermes iskola épületét.

A községhez tartozik az Apponyi- és az Üjmajor, a Sós-sziget és a Tájlakpuszta.

A község határához tartozó legszebb terület a Kürti-sziget, amelyet egyre több természetjáró, pihenni vágyó ember keresi fel. A Tőkési-ág (Erzsébet-patak)

rendkívül gazdag ritka vízi élőlényekben; az erdőirtások következtében, sajnos, megritkult e sziget élővilága.

 

CSALLÓKÖZNÁDASD (TRSTENÁ NA OSTROVE)

Az itteni táj hajdanán mocsarakból, tavakból, de legfőképp nádasokból állt. Az itt legkorábban megtelepült családok halászattal, vadászattal és állattenyésztéssel foglalkoztak. „A falu ,rendezetlen' képe a helyi vizenyősség következtében alakult ki, mert házépítésre csak a kiemelkedő részek voltak alkalmasak" (Komlóssy, i. m.). A falu lakói ősidőktől fogva nemesi közbirtokosok voltak.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 625 ha. Lakóinak száma 505. Nemzetiségi összetétel szerint: 472 magyar, 32 szlovák, valamint 1 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 479, ev. ref. 3, egyéb 23. Lakóházainak száma 151.

Első okleveles említése 1250-ből származik Udvornici de Nádast alakban. Nevének további megjelenési formái: 1269-ben Nadasd, 1397-ben Nádasd, 1773-ban Nádasd, 1913-ban Csallóköz-nádasd, 1927-ben Trstená na Ostrove.

A Sárközi, a Sághi és a Döm[ös]közy család ősi fészke. 1397-ben Zsigmond király egyik adománylevelében Mátyás és András nevű nemeseket iktatja be itteni birtokukba, de 1412-ben a birtok egy részét Malath András pozsonyi polgárnak adományozta. Az 1553. évi portális összeírásban két tulajdonos, Sághi Imre és Sárközi Kristóf szerepel egy-egy portával; a Sághi-féle birtokrész a XIX. század második felében a Bartal család tulajdonába ment át. Az 1828-as összeírás szerint a községnek 71 háza volt 519 lakossal.

 

Csallóköznádasd látképe a dunai védőgát felől.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 125. old.): Nadasd, magyar falu Pozsony vármegyében, Fel-Bárhoz 1/2 órányira; 844 katolikus, 11 zsidó lakossal. Termékeny szántófölddel s jó marhatartással. Földesurai: számos nemesek. Utolsó postája Somorja.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 574. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Nádasd, Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Fiókegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 496 (ebből r. k. 463, izr. 33); a tankötelezettek száma 60, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta Bakán, távíróállomás Böősön, vasút állomás Szerdahelyen volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 92. old.): Nádasd, csallóközi magyar kisközség, 88 házzal és 505 lakossal, akik róm. kath. vallásúak; temploma nincs a községnek, melynek postája Baka, távírója Bős, vasúti állomása Dunaszerdahely.

Csallóköznádasdnak nem volt temploma. Iskolába is 1870-ig Bakára jártak gyermekeik.

„A nádasdiaknak állandó iskolájuk nem volt. Gyermekeik (...) a bakai iskolába jártak 1870-ig. Közbe-közbe télen át a nádasdiak külön tanítót és egy bérelt házban iskolát tartottak. (...) Az 1870-ik évben váltak meg a bakai iskolától. Ekkor alakult meg Nádasdon (...) az első állandó iskola. Kezdetben hat évig egy bérelt házban volt az iskola és a tanítólak egy szobácskája.

Az 1876-ik évben épült a jelenlegi iskola... " (Komlóssy, i. m. 568-574. old.).

 

CSALLÓKÖZTÁRNOK (TRNÁVKA)

Tárnok vagy másként Csallóköztárnok, a Felső-Csallóközben, a Dunaszerdahelyi járás nyugati peremén, Somorjától mintegy 8 kilométerre délkeletre fekszik; ma éppúgy kisközség, mint egykor volt. A járás legrégibb települései közé tartozik.

Tárnok   mára   már   szinte   teljesen összeépült Macházával. Ezt a tényt 1976 és 1990 között megpróbálták közigazgatásilag is igazolni, amikor Macházát Csallóköztárnokhoz csatolták. Ma azonban újfent mindkettő önálló község.

Területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 824 ha. Lakóinak száma 395. Nemzetiségi összetétel szerint: 340 magyar és 55 szlovák; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 319, ev. ref. 24, egyéb 52. Lakóházainak száma 118.

Nevével először egy 1275-ben keltezett oklevélben találkozunk Tarnuk alakban. További megjelenési formái: 1773-ban Tarnok, 1927-ben Trnávka.

1275-ig királyi birtok, 1275-ben IV. László király a községet, amely ez ideig királyi birtok volt, az Olgyaiak őseinek, Onghai Andrásnak és fiainak adományozta. Ez az Olgyai család ettől fogva gyakran előfordult a község, de további csallóközi községek történetében  is.

1345-ben Chuna Pál záloglevelében, 1355-ben pedig az Olgyaiak egyezséglevelében említik Tárnokot. Ezután az óbudai apácák birtokába kerül. Az 1553. évi portális összeírásban az óbudai apácák birtokaként van bejegyezve, hasonlóan 1647-ben is, de 1787-ben már a kincstáré, miután ezt a női rendet II. József császár 1782-ben feloszlatta. A későbbiekben több arisztokratacsalád: az Esterházyak, majd a Zichy ek és a Bal-dácsyak, ezután pedig a Batthyányak lettek a község földesurai. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírás szerint a községnek 39 háza volt 289 lakossal.

 

A község kései klasszicista stílusú Mária, a Rózsafüzér Királynője római katolikus templom. Kápolnája 1849-ben épült, 1902-ben kibővítették. Templomtere egyhajós, szentélye sokszögzáródá-sú. Nyolcszögű gúlasisakkal ellátott tornya kiugrik a homlokzat síkjából, sarkát pilaszterek élénkítik. Másutt lizénák gondoskodnak a hangsúlyos tagolásról. Ablakai és hangnyílásai félkörívesek.

 

1851-ben (Fényes Elek, Lm. 183. old.): Tárnok, magyar falu Pozsony vármegyében, utolsó postájához, Somorjá-hoz 3 fertálynyi járásra; 329 katolikus, 4 zsidó lakossal, kik éppen szorgalmatos és vagyonos emberek. Szántóföldjük elég és jó; rétjük felette kevés; legelőjük sem sok, erdejük nincs. Földesura: gr. Esterházy Vincéné.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 120. old.): Tárnok, magyar kisközség a Felső-Csallóközben; házainak száma 52, róm. kat. vallású lakosaié 406; a község postája Bácsfa, távírója Nagylég, vasúti állomása Nagypaka.

A XX. század elején gr. Pongrácz Frigyesnének volt itt birtoka, ugyanekkor gazdakör és fogyasztási szövetkezet is működött a faluban.

 

CSILIZNYÁRAD (NÁRAD)

Régi Csiliz menti, illetve csilizközi falu. Nyarad a Csilizköz legfiatalabb faluja; az oklevelek több mint kétszáz évvel később említik, mint a többi csilizközi falut.

A település mind területileg, mind pedig közigazgatásilag a kezdetektől fogva Győr vármegyéhez, 1939-től 1945-ig Komárom vármegyéhez, később pedig (csak rövid ideig) a Nagymegyeri járáshoz tartozott.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1045 ha. Lakóinak száma 590. Nemzetiségi összetétel szerint: 575 magyar, 14 szlovák, valamint 1 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 501, ev. ref. 50, gör. kat. 2, egyéb 37. Lakóházainak száma 191.

Neve először egy 1468-ból származó oklevélben bukkan fel Nyarad alakban mint a Dóczi család birtoka. További megjelenési formái: 1481-ben Nyarag, 1485-ben Nyarald, 1486-ban Nyarasd (minden bizonnyal hibásan, mivel Nyá-rasd és Nyarad két különböző községet jelent), 1723-ban Nyarad, 1773-ban Nyárod, 1908-ban Csiliz-Nyárad, 1927-ben Cilizsky Nárad, 1948-ban To-polbvec, 199l-ben Nárad.

Az 1544. évi összeírásban Kamarjay Tamás és Lipcsey Gáspár vannak említve birtokosként. Az 1609. évi összeírás Lipcsey Jánost, Istvánffy Miklóst, Dersffy Istvánt, Perneszy Jánost és Czo-bor Imrét említi itteni birtokosként.

Győr vármegye 1646. évi jegyzőkönyvében egy igen érdekes bejegyzést találunk Nyáraddal kapcsolatban, mely szerint a vármegye szigorú hangon utasítja a község lakosságát, hogy záros határidőn belül válasszon már magának bírót, mert mint az kiderült, a községnek az előző ötven évben nem volt bírója.

Ezután az Illésházyak lettek a község urai, majd női ágon a Batthyányakra szállott, 1898-ban ugyanis Batthyány Vilma, férjezett gróf Bethlen Aladárné örökölte.

1796-ban (Vályi András, i. m.): Nyarad, magyar falu Győr vármegyében, fekszik Csilizközben, Győrtől 2 mér-földnyire, lakói katolikusok és reformátusok, határa igen jó, bőven terem gabonát és lent, erdeje és rétje kevés van.

Az 1828. évi összeírásban 67 házzal és 430 lakossal szerepel. 1850-ben a falu nagy részét az árvíz romba döntötte.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 146. old.): Nyarad, magyar falu Győr vármegyében, a Csilizközben, 348 katolikus, 70 református lakossal, kik közt számos nemesek találtatnak. Szénája annyi terem, hogy Pozsony városának is adhat el. Lakosai csikókat nevelnek. A néhai gr. Illésházy szarvai uradalmához tartozik. Utolsó postája Győr.

A XX. század elején (Borovszky (2), i. m. 47. old.): Nyárad, Duna menti magyar kisközség 117 házzal és 608 nagyobbrészt katolikus vallású lakossal, akiknek azonban itt templomuk nincsen; postája Medve, távírója Bős, vasúti állomása Nagymegyer.

Március 15-i megemlékezés és koszorúzás Sebő Alajos negyvennyolcas honvédezredes sírkövénél.

Itt született és itt nyugszik Sebő Alajos negyvennyolcas honvédezredes, aki a tápióbicskei csatában báró Riedesel osztrák ezredest párbajban megölte.

A községhez tartozik Antónia- és Öregpuszta.

TUNYOG

Györffy György Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza című műve szerint: Tunyog (Tunig) a Csallóközben, Csiliznyárad területén és a vele szomszédos bősi határszélen terül el. Tunyog pozsonyi várföld és királyi birtok volt Győr vármegyében, 1244-ben IV. Béla király a Csák nembeli Máté tárnokmesternek, pozsonyi ispánnak adta cserébe.   1264-ben és   1270-ben

kelt oklevelek szerint a Hont-Pázmány nembeli Bökény fia, Bökény birtoka, és ekkor a Pozsony vármegyebeli Bőssel határos. 1277-ben IV. László király a Szap faluval is határos Tunyog pozsonyi várföldet - amely azelőtt Butha pozsonyi várszolgáé volt - üresen és lakatlanul a Szapi Pamlen nevű komáromi várnagynak adta. (Ebből arra lehet következtetni, hogy Tunyog az 1242. évi tatárjárás során, a Bős határában állt Árpádsoka, Villa Vitéz, Villa Pogány, Farnad, Varjas nevű településekkel egyszerre pusztult el.)

Tunyog egykori létezését az 1244-ben, 1264-ben, 1277-ben, majd még az 1338-ban keltezett oklevelek - igaz, jobbára Tunig néven - is tanúsítják. Hogy hová tűntek Tunyog lakói, akik még óriáshalakat, vizákat is fogtak? Nem tudni. Nyárad neve legelőször csak az 1468-ban keltezett oklevélben tűnik fel.

 

CSENKE (CENKOVCE)

Csenke apró település „a vizek mellett"; a Csenkey család ősi fészke (egyike azon -a XI-XII. század fordulóján keletkezett -faluknak, amelyek a határ védelmét biztosították). A községben nincs templom.

Ezt az apró, ám az évszázadok során mindig önálló települést 1960-tól - Csenke, Nagymagyar és Vajasvatta összevonásával - egy Zlaté Klasy megnevezésű közigazgatási egységhez csatolták, mígnem 1993-ban újfent önállósult.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 606 ha. Lakóinak száma 802. Nemzetiségi megoszlás szerint: 752 magyar, 46 szlovák, valamint 3 cseh; felekezeti megoszlás szerint: r. k...., ev., ref. ..., egyéb .... Lakóházainak száma 180.

Nevét az oklevelek először 1211-ben említik Chenkez alakban; később IV. Béla király egy 1240-ben keltezett adománylevelében fordul elő Chekenelként, amelyben a király a községet a Csenkey családnak adományozza.Nevének további megjelenési formái: 1333-ban Czenk, 1773-ban és 1786-ban Csönke, 1873-ban Csenke, 1948-ban Cen-kovce.

(A falu elnevezése - több szerző szerint - a magyar (török?) Csenke személynévből származik; léteznek másféle megközelítések is: szerintük az elnevezés az ősrégi magyar csege 'átkelő, átjáró' szóból ered.)

A település 1240-től a Csenkey család birtokában maradt egészen a XIX. század elejéig. Ezután azonban már a gróf Esterházy és a gróf Zichy családnak is volt itt nagyobb birtoka; a XX. század elején pedig gróf Pálffy Bélánénak.

Az új utca részlete

 
Az első világháborúban életüket vesztett hősi halottak emlékműve
 
Az ősmagyarok totemállata, a turulmadár ábrázolása a millenniumi emlékművön

 

Az 1828. évi összeírásban 22 házzal és 178 lakossal tartották nyilván.

1796-ban (Vályi András, I. i. m. 400. old.): Csenke. Magyar falu Poson Vármegyében, birtokosai külömbféle Nemes Urak, lakosai katolikusok, fekszik északra Kis Magyarinak szomszédságában, délre Vajas Vatta és Olgya mellett, határja középszerű, erdője már ritka, legelője szűk, második Osztálybéli.

1851-ben (Fényes Elek, I. i. m. 210. old.): Csenke, magyar falu Pozson vmegyé-ben, Nagy-Magyarhoz 1 fertálynyira, 178 kath. lak. F. u. Csenke család.

A XX. század elején (Borovszky (*1), i. m. 41. old.): Csenke, felsőcsallóközi kisközség, 38 házzal és 314 róm. kath. vallású lakossal.

... A község postája és távírója

Nagymagyar,vasúti állomása pedig So-morja-Uszor.Dűlőnevei között említést érdemelnek az Olgyai- és a Maglonczai-dűlők.

A községhez tartozik még Csörgepusz-ta is, mely az 1828. évi összeírásban 1 házzal és 6 lakossal van bejegyezve.

1796-ban (Vályi András, I. i. m. 445. old.): Csörge. Szabad puszta Poson Vármegyében, földes Ura a Religiói Kincstár, az előtt a Posoni Sz- Klára Szerzetbéli Apátzáké volt, saN. Magyari Majorsághoz tartozott, fekszik Csenke, Vajas Vata, és Tonkházához közel, határja jól termő.

1851-ben (Fényes Elek, I. i. m. 228. old.): Csörge, puszta Pozsony vmegyében, Magyar filial. 17 kath. lak.

 

Az ápolt temető részlete, a háttérben a ravatalozó

 

CSILIZPATAS (PATAS)

Régi Csiliz menti, illetve csilizközi falu. Az Amadék csallóközi jószágainak egyike.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 938 ha. Lakóinak száma 782. Nemzetiségi összetétel szerint: 751 magyar, 24 szlovák, valamint 7 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 199, ev. ref. 508, egyéb 75. Lakóházainak száma 211.

Első okleveles említését 1268-ból ismerjük Pothouch alakban. Nevének további megjelenési formái: 1270-ben Pot-hos, 1356-ban Patas, 1402-ben Pathus, 1437-ben Kystpatas, 1786-ban Patasch, 1908-ban Csilizpatas, 1927-ben Patas, 1948-ban Pastúchy, 1991-ben Patai

Kezdetben, a várispánságok idején, a pozsonyi vár tartozéka. 1270-ben a nyúlszigeti apácák birtokában áll, s mint ilyen van említve az 1544. évi összeírásban is, de ekkor már Zalay János is részbirtokos itt. 1411-ben kelt a következő szövegű oklevél: „A pathasi jobbágyok védelmet kérnek a nyulak-szigeti apácáktól Démon János és Héderváry Miklós fia, Miklós ellen..." A török hódoltság idején a Nyulak-szigetéről Pozsonyba menekített apácák birtokában van. 1620-ban Bethlen Gábor az apácák birtokait lefoglaltatja és elzálogosítja Kar-ner Dánielnek.

1721-ben a községet a szabadalmas (taksás-illetékdíjmentes) helységek közé sorolják, és kihirdetik a patasiak kiváltságlevelét. Később a gróf Zichyek és a Baltazzyak, valamint a protestáns hitre áttért, az egykori jobbágyok helyén felbukkant helybeli nemesek lettek a község földesurai.

A napóleoni háborúk során 1809-ben a község határában a franciák és az osztrákok között kisebb ütközet zajlott le [erről írt Jókai Mór A névtelen vár című

regényében]; a Csiliz melletti területen. A francia sereg halottait az úgynevezett Tormáshátuljai-dűlőben, az osztrák katonák holttesteit pedig a Faiskolai-dűlőben temették el. Kisebb csatározások voltak itt az 1848-49-es szabadságharc idején is.1796-ban (Vályi András, i. m.): Pa-tass, magyar falu Győr vármegyében, földesura a Religyiói Kincstár, lakói zömmel reformátusok, fekszik a Csiliz partján, Győrből kettő és fél mérföldnyi-re, kétnyomásban művelt földje leginkább jó búzát terem, híres a kendertermesztése, erdeje nincs.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 125 házzal és 870 lakossal van bejegyezve.

1851-ben (Fényes Elek, Lm. 204. old.): Patas, magyar falu Győr vármegyében, túl az Öreg-Dunán, a Csilizköz-ben; 989 református, 53 katolikus lakossal, református anyatemplommal. Szénája sok; híres burgonyát termeszt. Utolsó postája Győr.

A XX. század elején (Borovszky (2), Lm. 48. old.): Patas, Csiliz menti magyar kisközség; házainak száma 129, lakosaié, akik mindannyian református vállásúak, 681; postája Csilizradvány, távírója és vasúti állomása Nagymegyer.

Nagy károkat okozott a faluban az 1965-ös árvíz.

A község ősi római katolikus temploma 1621-ben elpusztult. Református templomát a türelmi rendelet után, 1794-ben építették klasszicista stílusban; a XIX. század harmincas éveiben átalakították. Az egyház teremtípusú, egyenes záródású, stukkóval díszített síkmennye-zetű; északi előcsarnokát poroszsüvegboltozat fedi. Tornya alig emelkedik ki a homlokzat síkjából, ablakai szegmens-ívűek, hangnyílásai félkörívűek.

 

Békés nyári délután Csilizpatason

Patas határa valóságos temetője az elpusztult településeknek, községeknek. Itt feküdt valahol Zelebeg falu is, melyről 1260-ból maradtak fenn írott emlékek. 1273-ban és 1283-ban az oklevelek zelebegi királyi szekereseket említenek. Az 1449-ben kelt oklevél a Hédervárya-kat helyezi vissza itteni birtokukba, mely később a török dúlás következtében pusztult el.

Patas határában volt Für falu is, mely egyes források szerint 1268-ban, mások szerint 1270-ben „Villa Fyur castri Ca-marum" alakban van említve. A szolgagyőri és a komáromi várszolgák lakóhelye volt.

Volt itt valahol, állítólag, egy másik Für is, mely még a XVI. század közepe táján említve van, de ezután nyoma veszett. Birtokviszonyai nem egyeznek az előbb említett Fürével. Úgy tűnik, mindhárom község a török dúlásoknak esett áldozatul, mint a közeli Bős környékén volt számos kis település.Patashoz tartozik továbbá Millennium-puszta és Pásztómajor. Az előbb nevezettbe a húszas években morvákat telepítettek; 1939-ben 90 lakosa volt.

 

CSILIZRADVÁNY (CILIZSKÁ RADVAN)

Régi Csiliz menti, illetve csilizközi falu. A határában levő természetvédelmi terület a Csiliz-patak és a hajdani mocsárvilág növény- és állatvilágából őriz egy darabot.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 2141 ha. Lakóinak száma 1119. Nemzetiségi összetétel szerint:   1092 magyar,   19  szlovák,  7 cseh, valamint 1 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 378, ev. ref. 405, gör. kat. 1, egyéb 335. Lakóházainak száma 302.Nevével először egy 1252-ből származó oklevélben találkozunk Villa Rodouan, illetve Rodvan alakban. (Ebben az 1252-ből származó oklevélben a következő latin mondat olvasható: Villa Rodouan populorum castri Posoniensi et abbatis de Zubur..., ami annyit jelent, hogy a falu határának egy része a pozsonyi várhoz, a másik pedig a zo-bori apátsághoz tartozott.)

Nevének további megjelenési formái: 1268-ban Rodovan, 1272-ben Raduan, 1341-ben Radwan, 1786-ben Radwány, 1908-ban Csilizradvány, 1927-ben Cilizská Radvan.

Számos történetíró szerint nevét a Rád nemzetségtől nyerte, amelynek leszármazott tagjai és osztályos atyafiai még a XV. század elején is urai voltak a községnek.

A középkorban Csilizradvány előbb a pozsonyi, majd a komáromi vár tartozéka volt; később nemes családok birtokolták. A XV. század derekán a Dóczyak a község földesurai, majd a XVI. században több nemesi birtokosa volt. Az 1544. évi összeírás Kamarjay Tamást és Lipcsey Gáspárt jegyzi birtokosként.

1555-ben a Lipchey és a Dersffy családok voltak birtokosai. Az 1580-as években a történetíró Istvánffy Miklós alná-dor, Both Eszter férje is részbirtokos itt, de ebben az időben már számos közbirtokosa is volt. Az 1609. évi összeírásban Istvánffy Miklós, Dersffy István, Lipcsey János, Czobor Imre, valamint Per-neszy János vannak bejegyezve birtokosként. A XIX. század elején is számos nemes birtokosa volt, de a legnagyobbak a gróf Illésházyak voltak. Később a község a gróf Batthyány család birtokába került, a XX. század elején gróf Bethlen Aladáré. Az 1828-as összeírásban 79 házzal és 432 lakossal van bejegyezve. 1861-ben majdnem az egészközség porig égett.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 274. old.): Radvány, magyar falu Győr vármegyében, túl az Öreg-Dunán, a Csiliz-közben: 523 református, 180 katolikus, 20 zsidó lakossal, kik többnyire nemesek. Református anyatemplommal és ek-lézsiával. Róna határa termékeny, de különösen szénával bővelkedik, s lakosai szép lovakat tenyésztenek. Kender is sok terem. A szarvai uradalomhoz tartozik Pozsony megyében. Utolsó postája Győr.

 

Csilizradványi látkép

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 579. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Csiliz-Rádvány, Győr vármegyében fekvő kisközség. Fiókegyház. Lakóinak száma — akik nyelvre mind magyarok voltak - 660 (ebből r. k. 260, ev. ref. 360, izr. 40); a tankötelezettek száma 53, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta helyben, a vasút- és távíróállomás Nagy-Megyeren volt.

A XX. század elején (Borovszky (2), i. m. 24. old.): Csilizradvány: a község 161 házát 816 lélek lakja, akik mindannyian magyarok és kétharmad részük református, a többi pedig róm. kath. val-lású; van körjegyzőségi székhelye és postája, a távírója pedig Nagymegyer.Ősi, római katolikus temploma, melyet a Pázmány-féle jegyzék is az igen régiek között említ, feltehetően korai gótikus stílusban épült; 1650 körül alakítottak rajta, majd 1794-ben barokkizáló klasszicista köntöst kapott. Miután a reformáció korában a lakosság áttért a református hitre, a templom az övék lett. 1861-ben a templomot sem kímélte csaknem az egész falut elpusztító tűzvész; így az mai formáját a közvetlen újjáépítés, valamint az 1908-as átalakítás során kapta. A teremtemplom sík-mennyezetű, egyenes záródású, két oldalról egy-egy nagyméretű középkori támpillér erősíti.

A torony alkalmazkodik a homlokzat síkjához.

„Az iskola keletkezését vette 1882-ben. Az iskola és tanítólak áll egy iskolaszobából, egy tanítószobából, kamrából, istállóból, kocsiszínből és kertből. Az iskolaház alapja tégla és mór, tetőzete fazsindely. " (Komlóssy, i. m. 575-576. old.)

A község dűlőnevei közül figyelmet érdemelnek: Bácsháza, Csobáncz-hát, Köves-út és Asztalos. Ide tartozik Füzespuszta is, melynek az 1700-as években, számos kisnemes mellett, gróf Illés-házy volt a legnagyobb birtokosa, s mely a XX. század elején gróf Bethlen Aladár birtoka volt. Egy Haraszt nevű települést is említ Radvány mellett az 1252-ből való oklevél „Villa Horozt pertimet ad Ca-marun..." alakban. Ez a település azonban már a középkorban, valószínűleg a tatárjáráskor elpusztult.

 

DERCSIKA (JUROVÁ)

Dercsikát számos rege és adoma teszi nevezetessé. A községnek és nevének eredetét illetően a szájhagyomány azt tartja, hogy Mátyás király nagyon szeretett a Csallóközben vadászni. Egy ízben, mikor itt vadászat közben a mocsaras és ingoványos vidéken nagyon elfáradt, kedvenc lovásza, Erőss György előtt bosszankodását fejezte ki a fölött, hogy ezen az ingoványos területen mily nehéz lóháton a vadászat. Ebből eredt volna a szolga óhaja és a nevezetes fogadás. A lovász ugyanis megkérte a királyt, hogy adjon neki ebből a földterületből annyit, amennyit ő lóháton az alatt az idő alatt megkerül (lóháton körbe tud „botladozni" a mocsaras, sáros vidéken), amíg a király rövid vadászebédjét elkölti. A király beleegyezett kedvenc lovásza kívánságába, s hogy a nyargalást ellenőrizhesse, a környezetében lévőkkel gyorsan halmot emeltetett, ahol mézből és kenyérből álló rövid ebédjét elköltötte. Azóta ezt a halmot Mézeshalomnak nevezik. Erőss György közben lóra pattant és elnyargalt.

Ütközben elszabdalta vörös színű palástját, és darabjait eldobálva jelezte útját. Az ebéd végeztével bejárták a belovagolt területet, és a király elcsodálkozván a terület nagyságán, állítólag így kiáltott fel: „György, sok a'!" ígéretét azonban megtartotta, s a lovásznak adományozta a területet, ez pedig további hat családdal együtt Györgysoka néven községet alapított.

A monda szerint Mátyás király tehát valóban megtartotta szavát, azt azonban, hogy Györgysokából, illetve Gursukából hogyan lett Dercsika, már nehezebb megmagyarázni.

„Érdekes e hely családszármazási hagyománya is. Eszerint a falu birtokosnemesei az Eró'ss család hét külön nevű fiától származtak el hét különböző családdá. - Nemzetségi regéinkben általában igen gyakori ezen hetes elágazás, melyben a hét magyar nemzetségrőli hagyomány ismétlődni látszik...." (Ipolyi, 1993, i. m. 70. old.)

A mondái falualapító hét férfi (e változat szerint nem apa a fiaival): Erőss, Zemes, Bartal, Fekete, Katona, Vida, Za-kál (Borovszky (1), i. m. 51. old.).

Dercsikán még a XX. század közepén is élt a régi szokás, hogy június 24-én, Szent Iván napján a legények nagy tüzet raktak a falu végén. Ezt mondták Iván tüzének, s úgy tartották, hogy ameddig a tűz ellátszik, addig nem veri el a jég a termést.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1073 ha. Lakóinak száma 442. Nemzetiségi összetétel szerint: 435 magyar, 6 szlovák, valamint 1 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r.

k. 399, ev. ref. 5, egyéb 38. Lakóházainak száma 124.Első okleveles említése 1253-ból származik Gursuka, illetve Gyurgsuka alakban. Nevének további megjelenési formái: 1254 és 1255-ben Gursuca, 1377-ben Gyurchka, 1413-ban Gyerso-ka, 1431-ben Gyerczeka, 1786-ban Dercsika, 1920-ban Dercika, 1948-ban Jurová.

Az 1253-ból származó oklevélben mint a pozsonyi vár tartozéka szerepel; lakói nemes várjobbágyok voltak, s mint nemesek, falujuk önállóságát évszázadokon át megtartották.

1307-ben Györgyfölde néven Eguruhkarcsai Miklós zálogos birtoka. 1377-ben már a dercsikai nemesek birtokában van, ezt bizonyítja az 1386-ból származó pozsonyi káptalani irat is, mely szerint a község a helybéli valóságos nemesek tulajdona, akik nem tartoznak a pozsonyi vár nemes várjobbágyai közé. Ez időben Gyurchka alakban van említve. 1667-ben a Méhes és a Balogh család osztozkodik a itteni birtokon. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 112 házzal és 818 lakossal van bejegyezve.1851-ben (Fényes Elek, i. m. 252. old.): Dercsika, magyar falu Pozsony vármegyében, Bőstől nyugotra 1 mér-földnyire: 816 katolikus, 12 zsidó, többnyire nemes lakossal, s egy katolikus pa-rochiális templommal. Rétje, legelője sok lévén, a marhatartást erősen űzik, juhot is tartanak. A helység mellett elvonuló posványság pedig nádat szolgáltat. Erdeje nincs, így széllel ültetett fűz-, éger-, jegenyefákkal tüzelnek. Földesura: helyi nemesek. Utolsó postája Somorja.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 581. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Dercsika, Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Anya egyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 599 (ebből r. k. 581, izr. 18); a tankötelezettek száma 90, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta Felbakán, vasútállomás Dunaszerdahelyen, távíró- és hajóállomás Böősön volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 51. old.): Dercsika, alsó-csallóközi magyar kisközség, 93 házzal és 522 róm. kat. vallású lakossal; postája Bakán van, távírója Bős, vasúti állomása pedig Dióspatony.

Dercsika hajdanában a felbári, később a felbakai plébániához tartozott mint fiókközség. Csak a XIX. század végén lett önálló plébánia.

Ősi katolikus templomát Epiphanus püspök szentelte fel 1519-ben, de a gyakori árvizek miatt elpusztult. A ma is álló klasszicista stílusú Szűz Mária mennybevétele-templom 1778-ban épült fel; végleges formáját 1927-ben nyerte

el. Egyhajós templomtere, egyenes záró-dású szentélye és poroszsüveg-boltozata van. A Szűz Mária-főoltárfestmény a XIX. század első feléből való. A szentélyt és az oldalfalakat félköríves ablakok, a főhomlokzat síkjából kissé kiugró tornyot pedig félköríves hangnyílások tagolják. Legutoljára 1993-ban renoválták.

„Iskolája már a legrégibb korban is volt, ámbár, ha nem is oly kitűnő, de ez időben mind egyre fejlődött, úgyhogy a jelen korban elég csinos és meglehetősenfölszerelt iskolája van. 1892-ben alapíttatott meg könyvtára 17 kötettel." (Komlóssy, i. m. 581. old.)

 

A CSÍK

Valaha a csallóközi településeket nagy mocsarak vették körül. Ezeket az iszapos, lapos helyeket nagyon kedvelte a csík. Ez az apró testű halacska a régi konyha csemegéjének számított. A csíkos káposzta állítólag ínyenceknek való eledel volt. A csíkot külön erre a célra készített halfogó eszközzel, sűrű fonású vasákkal fogták ki a vízből. Otthon fazékba tették és besózták. A sótól a hal elpusztult. Az utolsó csíkokat Dercsikán a XX. század közepén fogták. A mocsarak kiszárításával eltűnt a csík is.

             

          

 

DIÓSFÖRGEPATONY (ORECHOVÁ POTÖN)

A környéken csak Patonyok néven emlegetett településcsoport hét falut foglal magában: Benke-, Bögöly-, Csécsény-, Diós-, Elő-, Förge- és Lőgérpatonyt. Ma Diósförgepatony és Felsőpatony néven két közigazgatási egységet alkotnak; Előpatony Léghez tartozik.

A településcsoportba ékelődik Szent-mihályfa és Kisfalud. A középkorban ez a terület is a pozsonyi várispánságé volt.

Az említett falvak templomai közül legújabb a diósförgepatonyi katolikus templom. A modern vonalú építményt 1994-ben fejezték be.

A Patony névvel először Roland nádornak 1250. évi oklevelében találkozunk Villa Pothun alakban.

A Patonyszél elnevezés a második világháborúig volt általánosan használatos az akkor még hat Patony - Benke-, Bögöly-, Csécsény-, Diósförge-, Elő- és Lőgérpatony nevű községek - alkotta falucsoportra. A fentieken kívül azonban

az okiratokban még további Patony nevű községekkel találkozunk, mégpedig: Homokos-, Főszer- és Solymospatony nevűekkel. Diósförgepatony is azelőtt Diós- és Förgepatony néven két község volt.

Patonyréti tájkép

Diósförgepatony 1808-ban keletkezett Dióspatony és Förgepatony egyesítésével, majd 1940-ben a községhez csatolták Bögölypatonyt is; az új közigazgatási egység akkor a Förgepatony nevet kapta. Ma hozzátartozik még Dióspa-tonyrét. 1960 és 1990 között közigazgatásilag Vajka is ide tartozott.

A község (közigazgatási egység) területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 2303 ha. Lakóinak száma 1617. Nemzetiségi összetétel szerint: 1576 magyar, 39 szlovák, 1 cseh, valamint 1 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 1090, ev. ref. 206, egyéb 321. Lakóházainak száma 447.

 

DIÓSFÖRGEPATONY

Diósförgepatony 1808-ban keletkezett az addig különálló Dióspatony és Förgepatony egyesítésével.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 55. old.): Diósförgepatony, alsócsallóközi magyar kisközség; házainak száma 103, lakosaié 732, akik nagyobb részben ev. református vallású-ak; a község postája Szentmihályfa, távírója és vasúti állomása pedig Patony.

1970 és 1977 között Diósförgepa-tonyban egy - a csallóközi építészeti kultúrától eltérő - modernista szemléletű, ún. skandináv típusú új református templomot építettek.

DIÓSPATONY

Dióspatony neve először egy 1367-ből származó oklevélben fordul elő Gyos-pothon alakban.  További megjelenési

formái: 1773-ban Diós Patony, 1927-ben Orechová Potőn.Az 1553. évi portális összeírásban mint királyi birtok 10 portával van felvéve. 1764-ben Csiba Mihály a község földesura, a XIX. század első felében a nagylégi urak és a Pálffy grófi család. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 56 házzal és 401 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 205. old.): Patony (Diós-), magyar falu Pozsony vármegyében 253 katolikus, 110 református, 5 zsidó lakossal.

A XIX. és a XX. század fordulóján a Pálffy-féle hitbizománynak volt itt nagyobb birtoka.

A községhez tartozik: Ágerdőpuszta, illetve Füzérfa- és Vilmosmajor.

FÖRGEPATONY

Förgepatonyról csak 1750-től kezdődően szólnak a források: ekkor Szüllő Zsigmond itteni birtokrészét átengedi Csiba Imrének és Jánosnak. 1802-ben egy másik Szüllő Zsigmond itteni birtokát elzálogosítja Gálffy Péternek.

Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 28 házzal és 209 lakossal van bejegyezve.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 205. old.): Patony (Förge-), magyar falu Pozsony vármegyében: 127 katolikus, 22 református, 27 zsidó lakossal, nemesi curiákkal.

BÖGÖLYPATONY

Egyike annak a tíz településnek, amelyek a szentmihályfai egyházközséget alkotják.

Első okleveles említése 1253-ból való Bechul alakban. Nevének további megjelenési formái: 1463-ban Bwgwlpathon, 1773-ban Bögölypatony, 1927-ben Dol-ná Potőn.

Bögölypatony II. Lajos királynak 1524-ben a gellei érseki székhez intézett

levelében is szerepel Beogol-Paton alakban. Az 1553. évi portális összeírásba Békel-Paton néven királyi birtokként 5 portával van felvéve. 1646-ban a községet a kipusztulás fenyegette; lakóházainak csaknem a fele üresen állt. Az 1828-as összeírás szerint Bögölypatonyban 36 ház volt 272 lakossal.1851-ben (Fényes Elek, i. m. 205. old.): Patony (Bögöly-), magyar falu Pozsony vármegyében: 230 katolikus, 130 református lakossal.

Újabb kori birtokosa a gróf Pálffy család volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 37. old.): Bögölypatony, magyar kisközség az Alsó-Csallóközben, 47 házzal és 329, fele részben róm. kat. és fele részben ev. ref. vallású lakossal; a község postája Szentmihályfa, távírója és vasúti állomása pedig Patony.

Bögölypatony határa részét alkotja annak a nagy kiterjedésű, alacsony fekvésű területnek, melyet Patonyi-rétek-nek neveznek. Ez a terület a csallóközi falvak kialakulása idején még tó volt, majd mocsaras terület, így itt nem jött létre nagyobb település.

A községhez tartozó külterületi lakott helyek (voltak): Ásási-puszta, Baranás-puszta, Bögölypatonyi-puszta, Bögöly-patonyi-rét, Bögölypatonyi-sziget, Kerekesbárányos, Lángpuszta, Nagyföveny-puszta. Továbbá idetartoznak még az Ördöngösi-, Ördöglukai-, Bogdány- és Szent-Ágai-dűlők is, valamint a Pálffy, a Bárányos major és a Légrádi-malom.

 

DOBORGAZ (DOBROHOST)

A vajkai érseki szék joghatósága és igazgatása alá tartozott, mely intézmény a rendi társadalom végéig, 1848-ig tevékenykedett.

Doborgaz, Vajkával és Bodakkal együtt, 1992-től a bősi vízi erőmű miatt két víz közé, a Duna eredeti és mesterséges medre közé szorult. A vizek közül nehéz a kijárás. Csak Vajkánál működika komp, országúton Bősnél vagy Pozsony alatt hagyható el a sziget.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 486 ha. Lakóinak száma 409. Nemzetiségi összetétel szerint: 403 magyar, 5 szlovák, valamint 1 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 385, ev. ref. 2, egyéb 22. Lakóházainak száma 135.

Első okleveles említése 1238-ból származik Castrenses de Doborgaz alakban. Nevének további megjelenési formái: 1238-ban Doborgoz, illetve Dobro-goz, 1296-ban Kysduburghuetz, 1352-ben Dobor, 1383-ban Doborgozth, 1420-ban Doborgazi, 1438-ban Dobrowgaz, 1773-ban Doborgaz, 1927-ben Dobro-hosf.

1238-ban a pozsonyi vár tartozéka. 1292-ben Lodomér esztergomi érsek a község jobbágyait érseki nemes jobbágyokká emelte. 1294-ben a falu határának egy részét Szentgyörgyi Jakab is birtokolja.  1352-ben Miklós nádor egyik oklevelében egyszerűen Dobor néven van említve. 1420-ban a Doborgazi Csontos család nevében szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 269. old.): Doborgaz, magyar falu Pozsony vármegyében, az Öreg-Duna bal partján. Vajkához egy fertálynyira. Lakja 691 katolikus, 1 református, 32 zsidó. Legelője a Duna szigeteiben igen sok; fája, rétje elég; szántóföldje kevés; a Dunán malmokat bír. Itt sok golyvás találtatik, s aranyat mosnak némely szegények. A vajkai praedialis székhez tartozik.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 55. old.): Doborgaz, a Duna mentén fekvő magyar kisközség, 134 házzal és 738 róm. kath. vallású lakossal; a község postája Vajka, távírója Nagy lég, vasúti állomása Nagypaka.

1920-ban Doborgaznak 2200 kataszt-rális hold földje, 829 magyar ajkú lakosa volt; a település szigeteken lévő határrészét, a „Doborgaz-szigetet", mintegy 1400 katasztrális hold földet, Magyarországhoz csatolták.

A régebbi időkben a község lakói közül többen foglalkoztak aranymosással. A községet árvizek és tüzek pusztították, 1899-ben csaknem teljes egészében leégett.

Az oklevelek szerint létezett egy régi templom, amely a későbbi időkben nyomtalanul eltűnt. Egykoron tőszomszédságában állt az ősrégi szentgyörgyúri templom.

A kunhalmok és pogány sírok már nem szerepelnek a műemlékjegyzékben; pusztulásukhoz hozzájárultak a gyakori árvizek, valamint az 1977-ben megkezdett vízlépcső-építkezés.

 

HALOTTAIKAT LADIKKAL VITTÉK ÁT A DUNÁN

Jellegzetes módon éltek hajdanán a Duna-parti települések lakói. Vajka, Doborgaz, Keszölcés, Tejfalu, So-morja határa kiterjedt a sok ágra-bog-ra szakadó Duna-szigetekre is. A szigetek ártéri erdeiben és kaszálóin kövérre hízott a szarvasmarha és a sertés. A gazdák állataikat gyakran télire sem hajtották haza a falusi istállókba, hanem kint hagyták őket a szigeteken épített akiokban. Ezek legtöbbször csak trágyával körülkerített helyek, esetleg féltetős karámfélék voltak. Később az aklok mellé istállót is építettek, majd házat, ahol előbb csak a cseléd, a szolgáló vagy a család legény fia tartózkodott kint a nyári munkák, szénagyűjtés s egyebek idején. Aztán a XTX. század első felében már egész családok is kiköltöztek, ha kevés hely jutott számukra otthon az apai örökségből.

 

 

Így alakultak ki a Duna jobb partján Tejfalu, Sérfenyő, Cikola, Galambos, Nagy sziget szórványtelepülései, amelyek ma Duna-szigetek néven önálló közigazgatási egységet képeznek a magyarországi Szigetközben.

Lakóik ragaszkodása az anyaközséghez még a XX. század elején is annyira erős volt, hogy halottaikat ladikkal vitték át a Dunán, hogy testük az anyaközség földjében nyugodjék.

 

MIKÉNT KERÜLT DOBORGAZ EGY RÉSZE A HATÁRON TÚLRA?

A történet megegyezik a kisbodaki vagy a vajkai sziget létrejöttének történetével. A többi Duna-parti településhez hasonlóan Doborgaz határa is kiterjedt a Duna-szigetekre, hol a szigetek ártéri erdeiben a doborgazi gazdák nyájait legeltető pásztorok kis szórványtelepüléseket hoztak létre, melyekből a XIX. század közepén egy különálló település keletkezett, s melyet Doborgaz-szi-getnek neveztek el.

A Duna szabályozási munkálatainak befejezése után, 1896-ban a szigeten levő település a folyó túlsó oldalára került, de az itt lakók házasodni, keresztelni, valamint halottaikat eltemetni továbbra is az anyaközségbe, Doborgazra jártak át csónakokkal. A szülőfalu, az anyaközség időközben Csehszlovákia része lett Doborgaz néven, míg Doborgaz-sziget, a már említett 1400 hold földdel, önállósult, és az átmenetileg létrehozott Győr-Moson-Pozsony vármegyéhez csatolták.1937. június 7-én Doborgaz-szi-get és Sérfenyő-sziget (valamikor Keszölcés része volt, és szintén Magyarországhoz csatolták) egyesült. 1969-ben a két településhez csatolták még Cikola-szigetet is, és a három helység közösen a Dunasziget nevet kapta.

 

DUNASZERDAHELY (DUNAJSKÁ STREDA)

A Csallóköz szívében fekvő ősrégi település, járási székhely nevét a szerdai napon tartott vásárairól kapta. Több környező falut, települést is magába olvasztott (ezek között létezett hajdanán egy Pókatelke, illetve Csótfalva nevű is).

Kezdetben a pozsonyi vár tartozéka volt, később földesúri mezővárossá lett. A XVI. századtól kezdve vásártartási joggal rendelkezett. Híresek voltak állat-vásárai. E hagyományokat az utóbbi években igyekszik a város felújítani.

A XVIII. század végén sok zsidó kereskedő telepedett le itt, s ez a XX. század közepéig meghatározta a város arculatát. 1944-ben közel 3 ezer zsidót hurcoltak koncentrációs táborba Dunaszerdahelyről és környékéről. Ezzel a hajdan volt „Kis Jeruzsálem" zsidósága jelentéktelenre apadt. A zsinagóga a Csallóköz egyik legnagyobb zsidó imaháza volt, 1870-ben épült a város Fő utcáján, 1945-ben bombatalálat érte, 1951-ben lebontották.Szerdahelyt 1895 óta vasút köti össze Pozsonnyal. A város és környéke életében fontos szerepe van a cukorgyárnak, amely a vidék répatermését dolgozza fel.

A város értékes műemléke a gótikus eredetű katolikus templom a városközpontban (1341-ben említi először egyik forrásunk), amelyet ma csupa új épület,panelház fog közre. A régi apró házakból, szűk utcákból mára semmi sem maradt. A város további műemlékei: az 1883-ban épült evangélikus templom, az ún. Sárga kastély, melyet 1770-ben Kondé Miklós püspök építtetett.

Dunaszerdahely római katolikus Nagyboldogasszony-, eredetileg Szent György-templomát 1341-ben említi először egyik forrásunk. Az Árpád korból származó épületet az idők folyamán többször is átépítették; a XVIII. és a XIX. század fordulóján barokkizálták. A felvétel 2000 nyarán készült, a templom rekonstrukciója idején.
 
Dunaszerdahelyi látkép: a Fő utca panoramatikus felvétele, előtérben a városházával

 

Első iskoláját már 1560-ban említik a források. Dunaszerdahelyen született Vámbéri Ármin (1832-1913) nyelvtudós, turkológus, a híres Ázsia-kutató.

Már a bronzkorban megült hely, de a római kor és a népvándorlás századai is hagytak emlékeket határában. A mai város helyén egykor, létezett ősi településről tesznek tanúbizonyságot a város északi határában elterülő homok- és kavicsbányából 1937-ben feltárt legelső történelmi emlékek: kő- és bronzkori, továbbá az időszámításunk utáni első századból származó római kori leletek, mint pl. egy csiszolt kőbalta, bronz karperec, réz dárdahegy és fülbevaló, valamint több agyagedény és két római csat.

A helység fekvésénél fogva mindenkor élénk forgalmú hely, kereskedelmi gócpont volt. Ilyen lehetett a mai város helyén fekvő római kori település is, amely egy nagy forgalmú kereskedelmi útvonal mentén, a Carnuntum-Brigetio vidékén

áthaladó, legészakibb útvonalon, a Nagy-Germánia határszélét alkotó Anduation nevű, Guta környékén fekvő település irányában letérő útelágazásnál feküdt.

A város kora középkori történetét, sajnos mély homály fedi; e korból semminemű konkrét adat nem áll rendelkezésünkre. Annyit tudunk csupán, hogy a IX. század első felében, Nagy Károly frank király uralkodásának idején a Csallóköz egész területe az avar kaganátus Vetvár nevű tartományának része volt.

A mai város négy - régente különálló -szorosan egymás mellett fekvő helység, őstelepülés: a tulajdonképpeni szigorú értelemben vett Szerdahely, továbbá Újfalu, Nemesszeg és Előtejed - a krónika szerint - 1874-ben történt egyesítésével keletkezett Dunaszerdahely mezőváros elnevezéssel, melyet 1886-ban a nagyközség névvel illették meg; 1960-ban újra várossá nyilvánították.

1957-ben közigazgatásilag Dunaszerdahelyhez csatolták Lidértejed (ma Hegybeneéte része) község „Zöldfa" nevezetű részét, 1960-ban pedig Sikabonyt és Ollétejedet.

A mai várost alkotó, fent említett négy őstelepülést csupán utcák választották el egymástól. Újfalu és Szerdahely határát a

várost kelet-nyugati irányban átszelő Fő utca képezte. Ennek északi oldalán épült házsora Újfalu, déli oldalán épült házsora Szerdahely területe volt.

Újfalu nyugati irányban a Rózsa utcáig terjedt. Ebben a városrészben épültek fel a XVIII. és a XIX. században a földesurakjellegzetes házai, mint az egyemeletes barokk stílusban épült, ma már nem létező Bacsák-féle Fehér kastély; továbbá a szintén barokk stílusban épült egyemeletes Sárga kastély, melyet Kondé Miklós püspök építtetett 1770-ben (most a Csallóközi Múzeumnak ad otthont), valamint az Erdődi-, Bíró- és más nemesi kúria.

Nemesszeg a déli irányban épült. Az utca nagy részét a nemesi birtokok házai és gazdasági épületei foglalták el. Közös nagy udvarokban, apró lakásokban, a középkori települési és életformának megfelelően 10-18 család is lakott. Ebben a városrészben lakott és működött a legtöbb iparos is. A mai Kukucín - egykoron Vasútszoros - utcában a XIX. század közepén lecsapolt vadvizeket Sóstónak nevezték.

Az előtejedi városrész tipikus mezőgazdasági település volt. Nádfede-les házai, gazdasági épületei még az első világháborút követő években sem veszítettek eredeti jellegükből, és lakóinak életmódja sem változott sokat az előző évszázadokhoz képest.

A város területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 3145 ha. Lakóinak száma 23 156. Nemzetiségi összetétel szerint: 19 347 magyar, 3354 szlovák, 173 cseh, 17 morva, 3 sziléziai, 2 ukrán, 3 ruszin, valamint 257 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 13 291, ev. ref. 1514, gör. kat. 18, pravoszláv 1, egyéb 8332. Lakóházainak száma 7266.

 

Dunaszerdahelyi utcarészlet és emlék a már nem létező architektúráról. A Nagyzsinagógát a második világháborúban bombatalálat érte, és az ötvenes években lebontották.

 

DUNASZERDAHELY HlRES SZÜLÖTTEI

 

VÁMBÉRY ÁRMIN

A város egyik leghíresebb szülötte 1832. márc. 19-én született Dunaszerdahelyen, meghalt 1913. szept. 15-én Budapesten.

Híres utazó és orientalista. Bámulatos nyelvtehetségével nemcsak számos európai nyelvet sajátított el, hanem több keleti nyelvet is, közöttük is kiemelkedő figyelmet szentelt a töröknek. 1857-ben beteljesedett vágya, hogy Keletre utazhasson. Először Konstantinápolyba ment, ahol hatéves tartózkodása alatt nyelvtanítással foglalkozott és teljesen beleélte magát a keleti élet sajátosságaiba és szokásaiba. Ez idő alatt tudományos folyóiratunkban számos dolgozata jelent meg török források alapján a török-magyar történelmi kapcsolatokról.

 

1860-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. 1863-ban dervisnek öltözve egy bokharai hadzsikara-vánhoz csatlakozván Szamarkandba, majd Afganisztánon keresztül Perzsiá-ba jutott. Ez utazása során a föld- és néprajz, különösen a nyelvtudomány terén végzett kutatásai eredményét számos, a művelt világban nagy feltűnést keltő munkáiban adta közzé. Európába visszatérve először Angliába vitte útja, ahol a tudományos és előkelő társasági körökben méltó ünneplésben volt része. Számos európai tudományos társulat tiszteletbeli tagsággal tüntette ki. 1865-ben a pesti egyetemen a keleti nyelvek tanítójává, majd 1867-ben rendkívüli, 1870-ben pedig rendes tanárává nevezték ki. 1905-ben nyugalomba vonult.

A Magyar Tudományos Akadémia 1876-ban rendes, 1893-ban tiszteletbeli tagjává, 1894-ben igazgatójává választotta.

Főbb munkái: A török faj ethnologi-ai és ethnographiai tekintetben (1885), A magyarság keletkezése és gyarapodása (1895), Vándorlásaim és élményeim Persiában (1867), A magyarság bölcsőjénél (1914).

 

CSAPLÁR BENEDEK (GÁSPÁR)

írói álnéven Karcsanyéki, született Dunaszerdahelyen 1821. jan. 3-án, meghalt 1906. aug. 20-án Budapesten. Tizenöt éves korában a piarista rendbe lépett. Már diákkorában elsajátította a főbb európai nyelveket. 1846-ban fölszentelték, ezután több helyen tanárko-dott. Szegeden tizennégy évig (1853— 1867) működött nemcsak az iskolában, hanem társadalmi téren is (legényegylet, népéleti hagyományok gyűjtése, népnevelés stb.). 1867-ben a tatai gimnázium igazgatója lett, 1870-ben elöljárói Pestre helyezték át a rend történeti anyagainak kutatása, összegyűjtése végett.

Az Akadémia 1886-ban levelező tagjává választotta. Igazgató választmányi tagja volt a Történelmi Társulatnak és tagja a Szt. István-társulat irodalmi osztályának. Nagyon sok cikket és értekezést írt a fővárosi és vidéki, sőt némely külföldi időszaki folyóiratokba is, a történelem, irodalomtörténet és nevelésügy köréből, melynek nagy része külön is megjelent. Nevezetesebb művei: Platon munkái (Kolozsvár 1845); A magyarországi kegyes tanító rend történetének tervrajza (Pest 1871); A hellén keresztény archeológiai tevékenység újabb eredményei (1900). Főműve: Révai Miklós élete (Budapest 1881-89), nagy irodalomtörténeti monográfia, rendkívül bő adatkészlettel, melyből azonban csak 4 kötet jelent meg.

 

KONDÉ MIKLÓS (PÓKATELEKI)

Született 1730-ban Újfalun (ma Dunaszerdahely része) a Csallóköz egyik legősibb családjának sarjaként, meghalt 1802. dec. 18-án Nagyváradon. Nagyváradi püspök, tudós. 1757-ben Csallóközcsütörtökön, 1758-ban Felbáron plébános, 1765-ben szepesi kanonok, 1772-ben a Pazmaneum rektora Bécsben, 1773-ban esztergomi kanonok, 1777-ben honti, 1780-ban sasvári főesperes, majd a kir. ítélőtábla főpapja. 1791-ben fölszentelt belgrádi püspök és az esztergomi érsek segédpüspöke. 1799-ben káptalani helytartó és a hétszemélyes táblának is ülnöke. 1800. dec. 22-én nagyváradi püspök.

 

DUNASZERDAHELY

Első említését Lóránd nádor, főispán egy 1250-ben keltezett oklevelében találjuk, ahol Zerda néven szerepel. Nevének további megjelenési formái: 1254-55-ben Svridahely, 1256-ban Villicus regis de Syridahel, 1270-ben Zeredahel, 1283-ban Zerdahel, 1358-ban Zredahel, 1786-ban Szerdahel, 1863-ban Duna-Szerdahely, 1920-tól Dunajská Streda.

Szerdahely neve első privilégiuma révén keletkezett, vagyis hogy ezen a helyen szerdai napon vásárokat tarthattak és tartottak. A későbbi időkben a hetivásárok napja péntekre tolódott.

Az 1283-ból származó adománylevél - melyben IV. László király Lodomér esztergomi érseknek adományozta az akkortájt hűtlenséggel vádolt Konrád

Pozsony vármegyében fekvő Oun nevezetű birtokát - egy sor fontos információ tárháza. Az említett birtok, az oklevél tanúsága szerint, „az esztergomi érseknek Zerdahely nevezetű birtokával határos és szomszédos volt". Ugyanez az oklevél arról is beszámol, hogy Szerdahely akkor az esztergomi érsek birtokában volt; a későbbi időkben azonban már királyi birtokként szerepel, lakói királyi jobbágyok voltak.

 

Memento emlékmű. A valamikori zsinagóga helyén felállított szobor, az otthonukból elhurcolt és koncentrációs táborokban kivégzett ártatlan embereknek állít emléket.
 
A dunaszerdahelyi termálfürdő messze földön híres, de a rekkenő hőségben a szökőkút vize is felfrissít.

 

Egy 1346-ban kiadott oklevél a szerdahelyi nemesi várjobbágyok és Zomori Miklós közötti birtokjogi vitát rendezte el oly módon, hogy az itteni birtokot megosztotta a perlekedő felek között.

A középkori birtokviszonyok bonyolult állapotába nyújt betekintést Róbert Károly egyik 1341-ben keltezett oklevele, melyből kitűnik, hogy Szerdahely és környéke nem volt kizárólagos királyi tulajdonban.

A király ugyanis Tamás mesternek, a csókakői és gesztesi várnagynak, liptói comesnek akarta adományozni a Szerdahely határában fekvő Pókatelket, de kétsége volt afelől, hogy az adományozás joga őt illeti-e vagy sem. Kiküldte tehát a pozsonyi káptalan képviselőit, vizsgálják meg a tényállást. A káptalan küldöttei a szerdahelyi nemesek bizonysága alapján királyi joghatóság alá tartozó birtoknak állapították meg Pókatelket, és elkészítették az erről szóló határjáró okmányt.

Ez az 1341-ben kelt oklevél Szerdahelynek és környékének a legelső pontos leírását adja. A határjárás Szerdahely községnél kezdődött, s a határvonal mentén, a nagy országút irányában Kürt felé haladt, majd észak felé kanyarodott Feludvarnok irányában, érintve a hodosi utat; ezután Tárnok felé kanyarodott, s végül visszatért Szerdahelyhez.

A körülhatárolt rész tehát az egykori Pókatelke nevű birtok volt. Az oklevél szerint Pókatelke alatt, a Szerdahelytől Kürt felé vezető országút déli oldalán volt „Szent György templomának birtoka", továbbá ugyancsak az oklevél szerint, valahol Kürt és Kisudvarnok közt még egy másik községnek, Csukárabonynak (Chu-karabonia) kellett léteznie. Különös figyelmet érdemel az oklevélben említett Szent György egyháza - Szerdahely első plébániatemploma.

A XV. század közepe Szerdahely városi fejlődésében nagy jelentőségű korszak volt. Zsigmond király 1405-ben kelt kisebbik decretuma alapján megkezdődött a jelentősebb szabad, azaz a királyi birtokban levő községek városiasítása. Ez a folyamat a Csallóközben a XV. század közepe táján érte el csúcspontját. Bár ebből az időből Szerdahely várossá emelését illetően közvetlen okmányunk nincsen, mégis teljes bizonysággal állíthatjuk, hogy Szerdahely ebben az időben nyerte el a mezőváros, az oppidum címet. Az első hiteles oklevél, mely Szerdahely mezővárosi állapotáról tanúskodik: az 1574-es országos portais conscriptio (összeírás).

 

1895-ben fejezték be a Pozsony-Dunaszerdahely közötti vasútvonal építését, melyet ünnepélyesen 1895 augusztusában nyitottak meg. A vasút komáromi szakaszát 1896 novemberében fejezték be. A pályatesttel egy időben készült el az állomás épülete is.

 

Szerdahely mezővárosában ez idő tájt 26 királyi jobbágycsalád és 3 nemesi család élt. Az előbbiek 16 és 1/2 egész telken. Egy egész telek akkor 10 holdnyi szántóföldből állt, melynek felét mindig ugaroltatták. Ezenkívül minden telekhez további 5 kaszásnapi rét is tartozott. A városokban a szokásos szántókon kívül a polgárok más ingatlannal, pl. kertekkel és irtványokkal is rendelkeztek, amelyeket az összeírások nem minden esetben említenek.

Talán meglepetésként hat, hogy Szerdahely mezővárosnak ily kevés lakója volt. Tudnunk kell azonban, hogy az összeírások elsősorban csak a jobbágyi lakosságról beszélnek, a nemesi lakosságról csak ritka esetben tesznek említést. Továbbá ez idáig csak a tulajdonképpeni szigorú értelemben vett Szerdahelyről beszéltünk, míg a mezővárost a környező települések együttese alkotta, melyek különböző módon függtek Szerdahelytől, illetve annak részei voltak.

Az említett 1574-es összeírás szerint a szerdahelyi bíró joghatósága alá tartoztak Chot, illetve Chotfalva, azaz Csot község jobbágyai is.

Csot községben ebben az évben 10 család lakott 10 egész telken: egy-egy telekhez 13 és 1/2 holdnyi szántóföld tartozott. Az ugyancsak Szerdahelyhez tartozó Tótújfaluban 14 család lakott: mindezt összevetve 50 jobbágyi és 3 nemesi lakossága volt és Tótújfalu másik része szintén nemesi volt, legalább 70 családot tételezhetünk fel Szerdahelyen 1574 körül. Összehasonlításképpen, ugyanebben az időben a Csallóköz egy másik mezővárosában, Somorján 72 porta volt.

A következő összeírás 1646-ból való. Csot ekkor már teljesen nép telén, elpusztult település volt. A község pusztulását valószínűleg a Bocskay- és Bethlen-harcok idézték elő.

A polgárok túlnyomó többsége ipari tevékenységet folytatott, amelyet az 1646-os conscriptio (összeírás) külön is említ. Céhekről ugyan nem tesz említést, de a polgárok nevéből meglehetősen pontosan ki lehet körvonalazni a szerdahelyi középkori iparágakat. Pozsony vármegye története szerint a vargáknak 1492-ben, a csizmadiáknak 1660-ban, a kalaposoknak 1666-ban, a kádároknak pedig 1680-ban már volt céhük.

 

A Csallóköz messze híres konyhájáról, s nem ritkaság, hogy a jó ebédhez nóta is szól.

Az 1646-os összeírás szerint azonban Szerdahely már nem királyi fennhatóság, hanem a pozsonyi várkapitányság földesurasága alá tartozott. Ez a tény visszatükröződött a mezőváros jogállásán is. 1600-tól kezdődően a település ugyanis a Pálffy család hitbizományi birtokává lett. Az Erdődi-Pálffy család tagjai 1848-ig voltak a mezőváros földesurai.

1796-ban (Vályi András, i. m.): Szerdahely. Magyar Mezőváros Pozsony Várm. földes ura gr. Pálffy uraság, a' Fő Ispánsághoz tartozik, lakosai katolikusok, fekszik Nemesszegnek, Pókatelek-nek és Sz- Újfalunak szomszédságjok-ban, melyekkel össze kapcsoltatott; határja 2 nyomásra van osztva, s' leginkább rozsot terem, középszerűen káposztát, és kukoricát, erdője, s' legelője nint-sen, piatza helyben, holott a' kereskedés virágzik; sok zsidók is lakják, heti és országos vásárjai is vagynak.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban Szerdahely a vármegye városai között szerepel 87 házzal és 657 lakossal.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 125. old.): Szerdahely, magyar mezőváros Pozsony vármegyében, a pesti országút-ban, Pozsonytól 5 1/2, Komáromtól 7 mérföldnyi távolságra. Áll ezen város 3 részből, u. m. tulajdonképpen való Szerdahely városából, továbbá Nemesszegh és Újfalu nemes helységekből. Kövezetlen utcái nemigen rendesek, de benne sok szép kastélyokat, s más többnyire téglából épült, zsindely-cseréppel fedett magán épületeket láthatni.

Szerdahelyben magában lakik 132 katolikus, 32 evangélikus, 2 református, 6 óhitű, 350 zsidó; Ujfaluban 649 katolikus, 68 evangélikus, 15 református, 528 zsidó; Ne-messzeghben 294 katolikus, 2 evangélikus, 1 református, 2 görög, 297 zsidó. Van itt továbbá egy katolikus parochiális templom, egy synagóga, gyógyszertár, 3 vendégfogadó. Lakosai részint mesteremberek, s körül fekvő vidékeknek kész posztóruhákat, szűröket, kalapokat, csizmákat csinálnak, részint földmívelők. A zsidók kereskedésből táplálják magokat, melyet a gabonára s marhára nézve a népes heti- és országos vásárok sikeresen előmozdítanak. (Hetivásárai pénteken tartatnak). Földesura Szerdahely városának: a pozsonyi várkapitányság, Ujfalu és Nemesszegh helységeinek pedig több közbirtokos urak; u. m. Bacsák, Kondé, Perény s m. t.1860-ban alakult meg a Járási Kaszinó, az Alsó-Csallóközi járás első kulturális intézménye; székhelye a kedvelt Zöldkoszorú vendéglőben volt.

Elsősorban népneveléssel foglalkozott, de több színdarabot is előadtak, ill. előadásokat és egyéb kulturális rendezvényeket tartottak falai között. 1500 kötetnyi könyvvel rendelkező könyvtára volt. Évtizedeken keresztül az egyetlen kulturális intézménye volt a városnak és a járásnak. 1919-ben feloszlatták, gazdag könyvtára tönkrement, 1939-ben újjászervezték, de működésében már nem érte el a régi színvonalat, 1944-ben véglegesen megszűnt.

Gyakran látogatott szórakozóhely volt még a Zöldfa és a Dobogó vendéglő, amelyekben szintén több kulturális rendezvény zajlott le. A Dobogóban tartották a XIX. században az országgyűlési képviselő-választásokat. Ez volt a város egyik legrégibb és legkedveltebb szórakozóhelye, 1953-ban lebontották.

1864-ben a város megalkotta tűzőri szabályrendeletét, amely a helybéli csizmadia céh 16 tagját rendes tűzoltói szolgálatra kötelezte. A testület 1880-ban

szervezetté alakult át, s külön pecséttel és jelvénnyel rendelkezett. A pecsét felirata: Dunaszerdahelyi Önkéntes Tűzoltó Testület 1880.

1888-ban Leopold Goldstein megalapítja a város első nyomdáját, amely 1938-ig működött. 1922-ben alapították Rimstein Izsák nyomdáját, 1933-ban pedig egy harmadikat, Weinberger Dávid nyomdáját; mindkettő 1939-ig működött.

1895-ben fejezték be a Pozsony-Du-naszerdahely közötti vasútvonal építését, melyet ünnepélyesen 1895 augusztusában nyitottak meg. A vasút komáromi szakaszát 1896 novemberében fejezték be. A pályatesttel egy időben épült fel az állomás is.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 581. old.): Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma — akik nyelvre mind magyarok voltak - 4589 (ebből r. k. 2148, ev. ref. 109, ág. ev.142, izr. 2160); a tankötelezettek száma 210, a tanítási nyelv a magyar volt.

Posta, vasút- és távíróállomás helyben volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 55. old.): Dunaszerdahely, az alsócsallóközi járásban, a pozsony—komáromi helyi érdekű vasút mentén fekszik; magyar nagyközség; 515 házzal és 4851, nagyobbára róm. kath. vallású lakossal; (Van itt katholikus legényegyesület, kaszinó, gazdakör, önkéntes tűzoltó egyesület, temetkezési egyesület, a megyei közművelődési egyesület fiókja, a vöröskereszt-egyesület fiókja, szolgabírói hivatal, járásbíróság, adóhivatal, kir. közjegyző, csendőrség, pénzügyőrség, három takarékpénztár, népbank, keresztény kórház és menedékház, izr. szent-egylet és menedékház) van saját postája, távírója és vasúti állomása.

 

ÚJ VÁROSHÁZÁT ADTAK ÁT DUNASZERDAHELYEN

1998. október 25-én, az új városháza átadásának napján Dunaszerdahely ködös, esős vasárnap reggelre ébredt. Az eredeti elképzelés szerint az épület ünnepélyes átadását a városháza előtt tartották volna, ám a kellemetlen időjárás miatt a második emeleti ülésteremben került rá sor. Az ünnepély rendhagyó és különleges volt, hiszen száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét városházát szentelhessenek föl a Dunaszerdahelyen működő négy történelmi egyház képviselői.

Pázmány Péter, a város polgármestere ünnepi beszédében így szólt: „A mai napot, 1998. október 25-ct aranybetűkkel jegyzik be majd városunk történelmébe, akárcsak 1901. szeptember 30-át, amikor a Fő utca 93. szám alatti kávéház épületét megvette a városi képviselet. Annak ellenére, hogy városunk ősi település. Csallóköz szívében, s gazdag történelme van, a városi hivatal és a városi önkormányzat csak 1901-ben került mai állandó helyére. Ennek talán az az oka, hogy a város az idők folyamán négy önálló részből alakult ki: Szerdahelyből, Újfaluból, Nemesszegből és Előte-jedből.

 
 
Száz év után ismét városházát szentelhettek fel a Dunaszerdahelyen működő négy történelmi egyház képviselői, majd Pázmány Péter polgármester átadta az épületet a város polgárainak.

 

Dunaszerdahely e négy település egyesítéséből keletkezett 1874-ben. Érdekességként megemlíteném, hogy az 1901-ben vásárolt épület akkori értéke 36 300 korona volt, és az egy évig tartó átépítési

munkálatok 7000 koronába kerültek. Az épület ünnepélyes átadása 1902. október 4-én zajlott, ekkor tartották a városi képviselet első nyilvános ülését is. Az épületet többször felújították, 1958-59-ben pedig jelentős mértékben átalakították és modernizálták."Dunaszerdahely polgármestere felsorolta az eddigi városi elöljárókat, polgármestereket vagy elnököket. Szerdahely és Nemesszeg polgármestere 1801 és 1808 között Striha Ferenc volt (Előtejed polgármestere Bazsó János), később Tú-róczi Mihály, Petényi Ádám, Bíró Dániel, Orosz Simon, Bazsó Vince és Molnár Lőrinc következett, 1923-tól 1932-ig Patassy Albert, 1932-től 1945-ig pedig Csenke Lajos.

A második világháború után a népi megbízottak testülete Vida Józsefet nevezte ki a városi nemzeti bizottság élére, aki 1951. január 31-ig maradt hivatalában. Őt Sever Ste-fan követte, majd 1957-ben Mátis Tamás, 1960-ban Rehák László, 1964-ben pedig Gyurcsík József. Az 1989-ben bekövetkezett változások után ismét szabad választások következtek, és a város polgárai ekkor választották meg Öllős Árpádot polgármesterré.Pázmány Péter végül azon reményét fejezte ki, hogy a városháza, melyet Makovecz Imre, a világhírű építész álmodott meg, és amely ezen a napon a város polgárainak tulajdonába került, hamarosan Dunaszerdahely szimbólumává válik.

1902-ben a város 2 holdnyi nagyságú telket bocsátott a sportolók rendelkezésére, hogy azt a testnevelés céljára használják. Ez volt az ún. Tornakert. 1904-ben megalakult a Duna-szerdahelyi Tornaegylet.

1909-ben alkalmi, 1911-ben már rendszeres filmvetítés indult meg a volt Einbeck kávéházban. 1931-ben már hangosfilmeket is vetítettek.

A város és a régió első folyóirata az 1901 és 1918 között megjelenő regionális gazdasági hetilap, a Csallóközi Lapok volt; ezt követte az 1922 és 1937 között megjelenő Csallóközi Hírlap.

Miután Dunaszerdahely 1960-ban ismét városi rangot kapott, szükségessé vált, hogy a városnak címere is legyen.

Püspöki Nagy Péter egy olyan címert javasolt, mely a városnak nemcsak a nevét, hanem múltját és jelenét a heraldika legszigorúbb szabályainak betartása mellett tökéletesen kifejezi. A címer leírása: „hasított pajzson a jobb mező ötször kék - arannyal osztott, a bal vörös mezőben a szerda nap arany jelével (a Mercurius-jegy)".

A város római katolikus, eredetileg Szent György-templomát 1341-ben említi először egyik forrásunk. A ma is álló építmény legrégibb részei: a torony, a főhajó és a szentély azonosak lehetnek az 1341-ben kelt oklevélben említett templom e részeivel. Az Árpád-korból származó épületet az idők folyamán többször is átépítették. Az 1518-as, késő gót stílusban végrehajtott átépítés eredménye a mai sekrestyei oldalon található mellékhajó lehet. Átépítésekre került sor a XVII. század végén, majd a XVIII. és a XIX. század fordulóján, amikor is a legrégibb részeket barokkizálták, és eltávolították a másik mellékhajót. E jelentős beavatkozás ürügyén megváltoztatták a templom titulusát, s az egyházat Nagyboldogasszony tiszteletére szentelték föl. Építészeti szemszögből a végeredmény egy rendhagyó templomi belső, amelyet két hajó alkot. A főhajót fiókos dongaboltozat, a mellékhajót bordás keresztboltozat, a sokszögzáródású szentélyt poroszsüveg-boltozat fedi.

A Csallóközi Múzeumnak ma otthont adó, barokk stílusú Sárga kastély Dunaszerdahelyen.

 

A hívek tudatában azonban mind a mai napig a Szent György név él, még a főoltár oromzatán is megtalálható a sárkányölő lovag szobrocskája. Jelzésértékű, hogy Szűz Mária tiszteletére új templomot kívánnak építeni, ennek alapkövét, amelyet II. János Pál pápa csehszlovákiai látogatása alkalmával 1990. április 22-én szenteltek föl, a templomban, a hajótérben őrzik.

Presbitériuma északi falához épült a kolostorboltozatú sekrestye, s az ajtószerkezet fölé Szent Miklós püspök XIV. századból származó falképét helyezték el. A XVIII. század végén készült főoltáron Szűz Mária mennybevétele, a mellékoltárokon a Pieta-szobor, ill. a Szent István királyt ábrázoló késő barokk, klasszicizáló festmény látható. Szószéke barokk-rokokó, gyóntatószékei barokk stílusban készültek.

A szentély két színes ablaküveg-kompozícióját Joseph Schlemmer készítette 1892-ben. Az egyikre Szent Katalin, a másikra Ave Mária került. Belsejét 1955-ben, majd 1986-87-ben újították föl.

A főhomlokzat síkjából kiugró tornyot háromkaréjos gótikus hangnyílások, rusztikával hangsúlyozott sarkak és nyolcszög alakú gúlasisak díszíti. Oldalfalait félköríves és csúcsíves ablakok, támpillérekkel kiegészített lizénák tagolják. Szentélyének déli, külső falán a XIV. század végéről származó - meglehetősen rossz állapotban levő - Kálvária című falkép látható.Az evangélikusok ma is álló temploma 1883-ban készült stilizált neoromán stílusban.

E teremtemplom mennyezete sík, záródása sokszögű, tornya kissé meghaladja a főhomlokzat síkját. Orgonája 1903-ból, neoklasszicista főoltára pedig 1933-ból való. Tornyát 1937-ben építették.

Az izraeliták Nagytemploma az 1860-as évek végére készült el a város Fő utcáján, és a Csallóköz egyik legnagyobb zsidó imaháza volt. Nyugati oldalát három kapu tagolta, két karzat állt a nők rendelkezésére, padlózata márványból, ablakai színesüveg-berakással készültek. 1945-ben bombatalálat érte. Ezzel egy időben hasonló sorsra jutott a nemesszegi - 1927-ben a „nagy vita" idején épített - Ádász Jiszráel-templom is. Igaz, ez utóbbit a háború után felújították, de a töredékekben visszatért zsidóság későbbi távozása, az épületek iránti közöny miatt mindkét zsinagóga lepusztult, és 1950-53 között (erre eltérő adatok állnak rendelkezésünkre) véglegesen lebontották őket.

Ma már csak az 1991. október 23-án fölavatott emlékmű idézi az egykori zsidó városrészt, a vészkorszak közel háromezer helybeli és környékbeli zsidóáldozatát.

A Sárga kastélyt a XVIII. század elején kezdték építeni, és 1770-ben fejezték be. Ipolyi Arnold a Vasárnapi Újság hasábjain 1858-ban megjelenő Csallóközi uti-képek c. cikksorozatában a szóban

forgó kastélyról a következőket írja: „A városka újabb szebb házai mellett egyik régibb nevezetessége a Kondé család pókateleki kastélya (...) a házat a XIX. század manzardi ízlésben meglehetősen szépen emelteté Kondé püspök híres családja számára." A kastély eredeti barokk stílusát a XIX. század elején klasszicizálták. Az épület kétszintes, falpillérekkel tagolt, háromtengelyes kö-zéprizalitja barokk vonalú oromzattal zárt. A félköríves portálon kívül a homlokzatot még egyenes záródású ablakok, falsávkeretek, egyenes és íves szemöldökpárkányok, valamint osztó- és zárópárkány tagolják.

 

Vermes-kastély - Szlovák Nemzeti Galéria

 

1970-72 között ide költöztették át a Csallóközi Múzeumot, amely korábban, 1964 és 1970 között egy másik jelentős dunaszerdahelyi kastélyban, a Bacsák Móric által építtetett - ismertebb nevén - Fehér kastélyban kezdte el működését.

A Fehér kastély késő klasszicista stílusban a XIX. század végén készült. Kétszintes, kéttengelyes, timpanonnal zárt, négyzetes ablakokkal és lizénákkal tagolt, hangsúlyos középrizalittal ellátott épületét a múzeum átköltöztetése után lebontották.

A fentebb említett 1646-os összeírás szerint 1646-ban Szerdahelyen már létezett iskola; ez a felekezeti jellegű egyosztályos népiskola a katolikus templom és a paplak szomszédságában állt. Helyén 1862-ben új iskolát építettek; a tanítást benne 1931-ben tiltották be egészségügyi okok miatt.

„Ezen iskola körletéhez, mint a plébániához csatolt (...) 11 fiókközség, úm. Ba-lásfa, Csenkeszfa, Hegybeneéthe, Kisud-varnok, Lédertejed, Nagyudvarnok, Ollé-tejed, Pódafa, Sikabony, Töbörréthe és Tőkés, Enyed és Rény puszták tartoztak. Honnét évenként csakis a vagyonosabb szülők gyermekei, számra mintegy 50-60-an jártak be az iskolába és a dunaszerdahelyi tanulók számát 210-ről 250-260-ra emelték. A faluban otthon maradt, iskolára alkalmas gyermekek pedig őszi és téli idény alatt vagy 5 hónapon át tanultak olvasni és írni valamely pórtanító által." (Komlóssy, i. m. 581-583. old.)

A XVIII. században alakult a zsidó népiskola, 1944-ben megszüntették.

1938-ban nyitotta meg kapuit a város első nyolcosztályos klasszikus jellegű gimnáziuma.

E városrészhez tartozik Kapuhegy, Hanszéli, Ádor, Somogyi-sziget, Ádámerdő, Lánd, Szentjános-dűlő; Pókatelek nevű dűlője a Pókatelekiek hajdani birtokának emlékét őrzi, míg Patas nevű dűlője egy 1384-ben származó oklevélben van említve Pathos alakban mint a Kondé család birtoka. Ide tartoznak még Gombolás és Somogyiszögle-major és a Láng-malom.

 

NEMESSZEG

Első okleveles említése 1480-ból származik Nemesszeg alakban.

Az 1646-os összeírásban már úgy szerepel, mint Szerdahellyel egybeépült városnegyed. Külön neve arra utal, hogy tulajdonképpen Szerdahely nemesi lakossággal lakott városnegyedéről van szó, mely inkább jogi vonalon különült el Szerdahelytől, mintsem ténylegesen.

A megkülönböztetés onnan ered, hogy a szerdahelyiek királyi jobbágyok, míg Nemesszeg lakói szabad nemesek voltak. Nemesszegen több birtokos osztozkodott, így a Petényi, a Németh, a Thu-róczy stb. család.

1796-ban (Vályi András, i. m.): Nemesszeg, magyar falu Pozsony vármegyében. Földesurai helybeli nemesek. Lakosai katolikusok. Fekszik Szerdahelynek és Elő-Tejednek szomszédságában. Határában csak kisebb szántóföldek vannak, s azokon is inkább rozsot termesztenek.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban Nemesszeg 74 házzal és 537 lakossal szerepel.

 

PÓKATELEK [TÓTÚJFALU, ÚJFALU]

Első okleveles említése 1272-ből származik Puk alakban. Nevének további megjelenési  formái:   1286-ban Poky, 1374-ben Pokateleke, 1462-ben Wyfalw, 1574-ben Tot Vyfalu, 1773-ban Szerdahely Újfalu.

Kezdetben pozsonyi várbirtok. Egyesek szerint 1336-ban, mások szerint 1341-ben Tamás mester liptói comes

kapta adományba, aki földjeinek megművelésére szlovák jobbágyokat telepített ide. Ezek már nem a király jobbágyai voltak, mint a szerdahelyiek, hanem földesúri jobbágyok, ennek következtében lakhelyüket is, mely végeredményben Szerdahely volt, birtokjogi okoknál fogva megkülönböztették Szerdahelytől, így jött létre az új telepesekre utaló Tótújfalu helynév, mely az idők folyamán Újfalura egyszerűsödött. Az 1553. évi portális összeírás a Kondé családot jegyzi itt birtokosként. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 152 házzal és 1101 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 246. old.): Pókatelek, magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahely mellett; 44 katolikus lakossal. Földesura: a Kondé család.

 

ELŐTEJED

Első okleveles említése 1280-ból származik Eleuteied alakban. 1808-ban Elő Tejed néven szerepel.

Első, oklevelesen igazolt földesurai a Keresztes és a Kálmán család voltak. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban Előtejed 47 házzal és 342 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 192. old.): Tejed (Elő), magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahely mellett; 253 katolikus, 11 református, 64 zsidó lakossal. Földesura: nemesek. Utolsó postája Somorja.

OLLÉTEJED

A Dunaszerdahely tőszomszédságában kialakult Tejed nevű községek egyike. A XIII. századi okleveleink általában csak egy Tejed községet említenek minden további megkülönböztető elő-név nélkül.

Első említése egy 1231-ből származó oklevélben található Teyed alakban; Ollé-tejed nevével először egy 1773-ban kelt oklevélben találkozunk Öllé Tejed alakban. 1948-ban a Mliecany nevet kapta.

A XIII. században pozsonyi várbirtok, majd az Elleuteyedy, a későbbi Előteje-di; a Méhes és a Balogh családnak volt itt birtoka. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 14 házzal és 101 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 192. old.): Tejed (Öllé), magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahely mellett. 105 katolikus lakossal. Földesura: nemesek. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 100. old.): Ollétejed, magyar kisközség az Alsó-Csallóközben; házainak száma 22, róm. kath. vallású lakosainak száma 121; a falunak nincs temploma; postája, távírója és vasúti állomása Dunaszerdahely.

 

SIKABONY

XIII. századi okleveleink három Abonyt is említenek trés villae Oboni alakban a pozsonyi vár tartozékai között. A későbbiekben már csak a Csukár-Kis-Abony és a Csukár-Nagy-Abony szerepel. Valószínű, hogy a három, illetve két község az idők folyamán Sikabony néven egyesült.

Oboni elnevezéssel már egy 1161-ben kelt oklevélben találkozhatunk. Nevének további megjelenési formái: 1231-ben Castrenses trium villarum Oboni, 1240-ben Abonchuka, 1298-ban Fuloboni, Fe-laboni, illetve Syke de Inferiori Oboni, 1425-ben Kysabony, 1773-ban Sík Abony, 1927-ben Maly Abon, 1948-ban Maié Blahovo.

1306-ban egyik birtokosa Neeth fia. 1380-ban I. Lajos király Pókateleki Miklós fiát, Jakabot és testvéreit iktatta be itteni birtokukba. 1549-ben Sikabonyi Hanga Gergelynek volt itt birtokrésze. Későbbi birtokosai a Pálffy, a Baltazzy és a Batthyány grófok.

1796-ban (Vályi András, i. m.): Abony, Sík-Abony, magyar falu Pozsony vármegyében. Lakosai katolikusok. Fekszik Szerdahely közelében, annak filiája. Határi földjei jók, kaszáló rétje és legelője van elég, kemény- és puhafája első osztálybeli és annyi van, hogy eladásra is jut.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 58 házzal és 424 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 5. old.): Abony (Sik), magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahelyhez 1 fertálynyira: 367 katolikus, 54 református, 12 zsidó lakossal. Földesura: többen.

A XIX. század végén a Pálffy-seniorá-tusnak, gróf Batthyány József özvegyének és Vermes Péternek volt itt terjedelmes birtoka. Ekkoriban a község területén három nemesi kúria és úrilak is állt: az egyik Csatay Gyuláé (még a Gálfyak építtették), a másik Vermes Péteré (ezt az 1860-as éveken Krascsenics Ferenc építtette), a harmadik Matis Kálmáné (azt pedig Matis Antal emeltette 1884-ben) volt.

A XIX. század végén cementgyárat alapítottak a községben, mely azonban 1901-ben leégett, s ezzel meg is szűnt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 108. old.): Sikabony, az Alsó-Csallóközben fekvő magyar község, 123 házzal és 750, nagyobbrészt róm. kath. vallású lakossal; postája, távírója és vasúti állomása Dunaszerdahely.

A községhez tartozik Csótfa-, Sár-kánytó-, Topor- és Rém-puszta, melyek közül a legutóbb említett, Reén néven, az 1553. évi portális összeírásban 6 portával az óbudai apácák birtokaként szerepel.

 

ATŐKÉSI-ÁG

A Tőkési-ág egyedülálló természeti kincs Dél-Szlovákia túlnyomórészt mezőgazdasági területének szívében. 1983-ban nemzeti természetvédelmi területté nyilvánították. A rezervátum hossza 25 kilométer, területe 306 hektár. A 18 kilométer hosszú folyót a mederben fakadó források táplálják. Szélessége a part menti növényzettel együtt 25-70 méter.

A védett terület a diósförgepatonyi kataszterben kezdődik és Dunatőkésen, Felsővámoson, Vásárúton át húzódik Nyárasdig, ahol a Tőkési-ág a Kis-Dunába ömlik.

Vízi világát még kutatják, vízi- és gázlómadarak sokasága él itt: a tőkés réce, a búbos vöcsök, a szárcsa, a szürke gém, a bütykös hattyú,a függőcinege és a védett jégmadár. Időnként iderepülnek a Dunáról a sirályok is. A víz közelében él a pézsmapocok, de megtalálható itt a sün, a mezei nyúl, az őz, a vörös róka és a menyét is.

A terület növényvilága is nagyon gazdag. A folyópartot fák és sűrű bokrok szegélyezik, például a kocsányos tölgy, a mezei juhar, a fekete és fehér nyár, a fűzfafélék vagy a fekete bodza. A vízpart és a folyó között az átmenetet a mocsári növények alkotják: a széleslevelű és keskenylevelű gyékény, a nád és a békaszőlőfélék. A meder nagyon gazdag vízinövényekben, egyebek közt olyan védett fajokban, mint a fehér tündérrózsa és a sárga tavirózsa, melyek csöndes helyeken az egész víztükröt beborítják.

Jégmadarak fészkelőüregben

 

DUNATŐKÉS (DUNAJSKY KLÁTOV)

Különösen szép, hangulatos itt a vízparti táj, mintegy mutatóban megmaradt valami a Kis-Duna és a Tőkési-ág hajdani jellegéből.

Történelmi forrásokból tudjuk, hogy a Kis-Duna első" szabályozásáig a mai Bél-vatától Felsővámosig árterület húzódott, és e mocsaras helyre, a két kis patak összefolyásába csak Tőkés őslakói mertek letelepedni. Eltűnt településnek nincs nyoma ezen a tájon.

1960-ban a községet közigazgatásilag Pozsonyeperjeshez csatolták, 1990-ben újfent önállósult.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 457 ha. Lakóinak száma 454. Nemzetiségi összetétel szerint: 436 magyar, 16 szlovák, valamint 2 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 387, ev. ref. 20, gör. kel. 1, egyéb 46. Lakóházainak száma 100.

Első okleveles említése 1392-ből származik Theukes alakban. Nevének további megjelenési formái: 1416-ban Te-ukes nobilium, 1436-ban Thewkes, 1485-ben Thekes, 1786-ban Tökesch, 1910-ben Dunatőkés, 1948-ban Du-najsky Klátov.

Az 1553. évi portális összeírásban Zomor Jánosnak 4 és Kondé Lázárnak 3 portája adózik. A későbbiekben a Kondé család birtokába kerül, s a XIX. század elejéig ez a család a község földesura. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 29 házzal és 220 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 216. old.): Tőkés, magyar falu, Pozsony vármegyében, a Kis-Duna mellett, Szerdahelyhez 1 1/2 órányira; 208 katolikus, 5 zsidó lakossal: sok réttel és legelővel; füzese is van a Duna mentiben. Földesura: többen. Utolsó postája Somorja.A századfordulón Habermann Nán-dornénak volt itt nagyobb birtoka

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 123. old.): Tőkés, az Alsó-Csallóközben fekszik; magyar kisközség, 237 róm. kath. vallású lakossal; házainak száma 32; a posta, távíró és vasúti állomás Dunaszerdahely.

A községhez tartozik Kiserdő malomház.

 

EGYHÁZGELLE (HOLICE)

Hajdanán az ún. Gelleszer templomos faluja volt. Hogy valóban régi templomos hely, arra előneve az „Egyház(as)" utal. Mára sok kis települést olvasztott magába, így Egyházgellét, Ógellét, Beketfát, Pós-fát, Nagy- és Kisbudafát, Cséfát, Csen-tőfát. A község kellős közepén fekvő ősi, kősisakkal borított kéttornyú, Szent Péter és Pál apostoloknak szentelt római katolikus temploma a Csallóköz egyik legrégibb és legértékesebb műemléke.

1940-ben az addig különálló Egyházgellét, Ógellét, Beketfát és Csalló-közpósfát egyesítették; az új közigazgatási egység a Gelle nevet kapta. 1960-ban pedig e közigazgatási egységhez hozzácsatolták Buda[falv]át (mely 1940-ben keletkezett Kis- és Nagy-Budafa egyesítésével) és Cséfát (melyhez 1940-ben hozzácsatolták Csentőfát); így megint egy új közigazgatási egység jött létre, mely ezúttal az Egyházgelle nevet kapta.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 2398 ha. Lakóinak száma 1813. Nemzetiségi összetétel szerint: 1768 magyar, 42 szlovák, 2 cseh, valamint 1 morva; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 1613, ev. ref. 17, gör. kat. 1, egyéb 182. Lakóházainak száma 523.

 

EGYHÁZGELLE

Ősrégi település. Nevével először egy 1245-ből származó oklevélben találkozunk Gála (Udvornici de Gála) alakban. További megjelenési formái: 1253-ban Galla, 1308-ban Gelle, 1320-ban Gelye. 1927-ben Kostolná Gála. 1945-ben Gála, 1948-ban Holice.

Az 1253-ban kelt oklevél szerint a pozsonyi vár tartozéka. 1328-tól szabadalmazott falu; az itteni udvarnokok jobbágyai minden adótól és szolgálattól mentesültek; így alakult ki a Sedes Gelle (Gellei Szék, Gelle-szék, Gelle-vidék) nevű földesúri bírói és közigazgatási

egység, úriszékkel, amelynek I. Mátyás (1466) újabb szabadalmat adott, s Egyházgellét városi rangra emelte. (Gelle vidék falvai 1466-ban: Beketefa, Macháza, Csentőfa, Lőgér-, Benke-, Csécsény-, Diós-, Homokos-, Fűzér- és Bögölypa-tony, Hegy- és Kissúr, Zonc, Regence, Kislúcs, Ógelle, Egyházgelle és Pódafa.)

1524-ben II. Lajos király szaporítja tovább kiváltságaikat adójuk további csökkentésével. Ezek a kiváltságok azonban a XVIII. században megszűntek, így Egyházgelle a többi jobbágy falu szintjére esett vissza.

Az 1553. évi portális összeírásban királyi birtokként szerepel 4 portával, plébánosa 5 porta után fizet adót. 1599-től a Pálffy-szeniorátusé. A XIX. század elején is a Pálffy-féle szeniorátusnak van itt nagyobb birtoka. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 37 házzal és 266 lakossal van felvéve.

 

A BETLEHEMEZÉS ÉS A CSILLAGJÁRÁS

Tájegységünk sok-sok falujában élt még a XX. század derekán is a betle-hemezés szokása.

A karácsony előtti héten fiúk jártak házról házra, és dramatizált játékok formájában adták elő a betlehemi történetet.

Gellén a betlehemezők csoportjában két angyal, két bojtár és egy Öreg volt. Az angyalok feje körül glória, a bojtárok kezében csörgősbot, az Öregnek pedig kócból ragasztott szakálla és bundája utalt a szerepre. Fából faragott kis tornyos betlehemet is vittek magukkal, amelyben gipszfigurákból állították össze Jézus megszületésének jelenetét: a jászolban fekvő kisdedet, körülötte Máriát, Józsefet és az állatokat. Minden háznál dramatizált pásztorjátékot adtak elő, melynek a lényege a pásztorok ébresztése, az örömhírmondás és az adománykérés volt.

A háromkirályok látogatásának történetét a pásztorok jelenetétől függetlenül, a „csillagjárás" alkalmával mutatták be. Ezek a csoportok, a csillagjárók is karácsony előtt jártak házról házra, és szitából szerkesztett „ki-rúgós csillagot" vittek magukkal.

A gelleiek nemcsak saját falujukban betlehemeztek, hanem a környezőkben is, hiszen ott is volt rokonság. Ha egy faluban „estélig" nem végeztek, ott háltak, s másnap folytatták útjukat.

Az utóbbi évtizedben ezek a karácsony előtti szokások örvendetes módon Gellén és környékén újra fel-éledőben vannak.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 41. old.): Gelle (Egyház), magyar falu Pozsony vármegyében, a Somorjából Szerdahelyre vivő országúiban. Utolsó postája az 5 fertálynyira lévő Somorján. Magos kéttornyú temploma igen régi épület. Számlál 170 katolikus, 1 evangélikus, 16 zsidó lakost. Földje termékeny; legelője elég; rétje, fája felette kevés. Földesura: a gr.Pálffy család senioratusa, de a helybeli plébános is szép részt bír benne.

 

Egyházgelle kellős közepén fekszik ősi, kéttornyú, Szent Péter és Pál apostoloknak szentelt római katolikus temploma, melyet először egy 1320-ban kelt oklevél említ. Az eredetileg román stílusban épült templomot az évszázadok során többször felújították, 1633-ban reneszánsz stílusban; legutoljára 1992-ben renoválták.

 

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 584. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Egyházgelle, Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak -1754 (ebből r. k. 1699, izr. 85); a tankötelezettek száma 230, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta helyben, vasút- és távíróállomás Pato-nyon volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 57. old.): Egyházgelle, alsó-csallóközi magyar kisközség, 38 házzal és 295 róm. kath. vallása lakossal; a községben van posta, távírója és vasúti állomása pedig Patony.

A falu lakói 1907-ben hitelszövetkezetet hoztak létre.

A község ősi, kéttornyú, Szent Péter és Pál apostoloknak szentelt római katolikus templomát, mely a község kellős közepén fekszik, először egy 1320-ban kelt oklevél említi.

Az eredetileg a XIII. század első felében román stílusban épült templomot a XIV. század utolsó harmadában gótikus, 1633-ban reneszánsz stílusban átalakítottak. Az évszázadok során még többször felújították, így a XVIII. században kétszer, majd 1936 -38-ban, 1982-83-ban, végül 1992-ben. Az egyhajós teret reneszánsz keresztboltozat, a poligonális záródású szentélyt bordás keresztboltozat fedi. Két tornyát kősisak borítja. A szentély 1633 előtt épült; ékességei a középkori freskók, amelyek az Angyali üdvözlet, a Menekülés Egyiptomba, az Utolsó vacsora, az Utolsó ítélet bibliai jeleneteket ábrázolják. Eredetileg kőfallal volt körülvéve, ennek azonban ma már nem találjuk a nyomát. A templom több egykori gellei földesúr temetkezőhelye volt. Festett címeres oltára 1633-ból való. Egy egyházlátogatási bejegyzés szerint még a XVII. században is húsz környező falucska népe látogatta a templomot; 1562-ig katolikusok, ezután luteránusok (evangélikusok), de 1634-ben az akkori Canonica Visitatio tanúsága szerint ismét katolikusok. Anyakönyvei 1688-tól vannak vezetve.

„Egyház-Gellének kéttornyú egyháza kétségtelenül Csallóköz egyik legnagyobb régisége és legnevezetesebb építészeti emléke. A homlokzat alkata és díszítménye még részben a román építészeti idomra s általában az átmeneti (ti. a román építészetből a gótba) korszakra mutat. Az egyház szentélye máris tisztán a koragót (...) ízlés idomában épült. Nevezetes ritka szépségű szentségháza, mely a templom oldalfalán a szokott gót toronyalakban egészen a csúcsívezet párkányzatáig emelkedik, faragott kőből készítve s a gót ízlés legszebb díszítményeivel pazaron ékítve." (Ipolyi, i. m. 73. old.)

„Egyházgelle községben a róm. kat. templom a község kellős közepén fekszik. Eredetileg kőfallal volt körülvéve, melynek azonban ma már nyoma nincs. A templom akácfákkal van körülültetve, a község lakházai pedig a templom körül körben vannak építve, mi az átutazóra azon benyomást teszi, hogy ő nem (Egyház)-Gelle kis-, hanem valamely nagyközségen utazik keresztül. A templom Szt. István király idejéből való.

(Egyház)-Gelle község határában, Sá-rosfa felől egy széles, mély lapos húzódik, mely valamikor széles folyót képezett, s az idősebb emberektől azt hallani, hogy a templomépítéshez szükséges anyagot ezen a folyón szállították, s a malom helye ma is látható. A lakásból

néhány év előtt kivett gerenda, melyre a fenti évszám [1781] s az akkori kántortanítónak, Kardos Imrének neve be van vésve." (Komlóssy, i. m. 584.old.)„Az iskola akkor [1781] egy kis földes szobából állott; azonban a jelenlegi iskola I. osztálya 1856-ban, a II. osztály pedig 1880-ban épült." (Komlóssy, i. m. 584. old.)

A községhez tartozik Enyedpuszta és Nádaslak.

Az előbb említett nevével először egy 1717-ből származó oklevélben találkozunk, melyben Enyedi Boldizsár enyedi birtokát eladja Maholányi Antalnak.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 304. old.): Enyed, Pozsony megyei puszta, 70 katolikus lakossal. Fekszik a Csallóközben, Szerdahely tőszomszédságában. Róna határa 630 holdra terjed, s általában igen termékeny fekete szántóföld; legelőjén sok birka tenyésztetik; de rétje s erdeje úgyszólván semmi sincs. Van egy majorsága, minden hozzá tartozó épületekkel. Bírja Jankó Mihály.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 126. old.): Nádaslak, puszta, Pozsony vármegyében, Egyház-Gelle fiókja, 28 katolikus lakossal.

 

BEKETFA

Első említése egy 1423-ban kelt oklevélben található possessio regalis Be-ketfalwa alakban; mint királyi birtok szerepel. Nevének további megjelenési formája: 1786-ban Beketfa.

A település a beketfalvi Mórocz család ősi fészke, melynek itt megerősített várkastélya is volt. Erről Bél Mátyás is megemlékezik. A települést megemlíti II. Lajos királynak az egyházgellei érseki megyéhez (vagy székhez) 1524-ben intézett levele, illetve rendelete is. Az 1553. évi portális összeírásban is - 4

portával - királyi birtokként van jegyezve. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírás 79 lelket számlál a községben.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 109. old.): Beketfa, magyar falu Pozsony vármegyében, Egyház-Gelle filiálja; 83 katolikus lakossal. Földesura: több nemesek. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 32. old.): Beketfa, magyar kisközség az Alsó-Csallóközben, mindössze 11 házzal és 123 lakossal, akik mindannyian róm. katolikusok; a községben nincs templom; postahivatala Egyházgellén van, távírója és vasúti állomása pedig Patonyban.

A fent említett várkastély épülete még a XVIII. század első felében állott; tulajdonosai a falunak a pozsonyi várhoz (Gelle-vidékhez) tartozó részeit is használták.

Ma a házsornyi falurész utcájába térve jobb kéz felől egy leromlott állapotban levő raktárt és gazdasági épületet fedezhetünk fel; ez maradt a várkastélyból, amelynek központi része a mai út túloldalán állt egészen 1943-ig; helyére családi házakat építettek.

A község határában található a Re-gence nevű dűlő, amely egy régen elpusztult község nevét őrzi. Korábbi létezéséről II. Lajos királynak a gellei érseki székhez 1524-ben intézett rendeletéből szerzünk tudomást, ahol mint királyi birtok szerepel, ugyanúgy, mint az 1553. évi portális összeírásban.

BUDAFA

Mint közigazgatási egység, 1940-ben jött létre Kis- és Nagybudafa, vagy más néven Kis- és Nagybudafalva községek egyesítésével Budafalva néven. 1948-ban a község nevét Budafára módosították. 1960-ban Budafát közigazgatásilag Egyházgelléhez csatolták.

 

KISBUDAFA

Az ún. gelleszéli községek egyike. 1786-ban említi először egyik oklevelünk Kisch-Budafa alakban. 1927-ben Malá Budafa néven szerepel.

Régi nemesi község, melyet mindenkor a helybeli nemesi családok, mint a nagy Bucsy, a Kalmár, a Tóth, a Puha, a Molnár, és a Géczy család birtokolta. Története mindenkor szorosan kötődött a testvérközség, Nagybudafa történetéhez. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 19 házzal és 137 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 183. old.): Budafa (Kis-), magyar falu Pozsony vármegyében, utolsó postája Somorja 5 fer-tálynyira; 126 katolikus. 3 zsidó lakossal, szép legelővel és szarvasmarhatartással. Földesura: több nemesek.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 79. old.): Kisbudafa, kisközség az Alsó-Csallóközben, 31 házzal és 179 lakossal, akik róm. kath. vallású magyarok; temploma nincs a községnek; postája Egyházgelle, távíróhivatala és vasúti állomása pedig Patony.

 

NAGYBUDAFA

Az ún. gelleszéli községek egyike. Nevét először egy 1251-ben kelt oklevél említi Budafalua alakban; 1274-ben pedig Budafalua filii comitis vduarnico-rum formában találjuk. Nevének további megjelenési formái: 1800-ban Buda, 1808-ban Nagy-Budafa, 1927-ben Vel'ká Budafa.

A XIII. század elején pozsonyi várbirtok, majd 1290-ben lakói nemesi kiváltságokat és földbirtokokat nyertek. A vaj-kai nemesi érseki székhez tartozott. Az újabb korban a Vermes családnak volt itt nagyobb birtoka. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 21 házzal és 155 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 183. old.): Budafa (Nagy-), magyar falu Pozsony vármegyében, igen közel az eléb-beni helységhez. Számlál 179 katolikus, 4 zsidó lakost. Ékesíti T. Vermes Vincze úr új csinos lakháza és kertje. Szántóföldjei termékenyek; legelője elég; de rétben, fában szükséget szenved. Földesura: a Vermes família.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 93. old.): Nagybudafa, csallóközi magyar kisközség, 25 házzal és 169 róm. kat. vallású lakossal; temploma nincs a községnek; postája Egyházgelle, távírója és vasúti állomása pedig Patony.

A GELLEI SZÉK

Maga a település hajdanán különös jogállású volt; a középkorban több oklevél oppidumként, mezővárosként emlegeti. Volt időszak, amikor vásártartási joga is volt; ennek bizonyítéka a templomhoz közel álló, máig megmaradt vásári hirdetőoszlop.

Miben állt a településnek ez a különös jogállása? Szent István idejében kialakult, majd a középkorban megszilárdult királyi várbirtokrendszer egyik gazdaságirányítási alegységének központja volt Pozsony vármegyében. Az oklevelek latinul „Se-des Gelle" vagy „Districtus Gelle" néven emlegetik, magyarul Gellei Széknek vagy Gelle-vidéknek.

A Gelle-vidékhez tartozó falvak adózása eltért a közönséges jobbágyfalvakétól; ezt több királyi oklevél tanúsítja, többek között Mátyás Pozsonyban kiadott szabadalomlevele 1466-ból (ez is már korábbi kiváltságokra hivatkozik: „...eme nép a mi régi királyi elődeink ősi rendelkezései alapján ezeket a szabadságjogokat bírták és bírják"; majd II. Lajos rendelete 1524-ből.

A Gelle-vidéknek és központjának - Egyházgellének - azonban nemcsak gazdasági jellegű kiváltságai voltak, hanem saját önigazgatása is, ami a középkorban jelentős privilégiumot jelentett. A Gellei Széknek saját - két évre választott - főbírája volt, valamint a székhez tartozó falvakból választott esküdtjei.

A pozsonyi várbirtok 1646-ból származó urbáriuma szerint a szék főbíráját Szent

György ünnepén (április 24-én) választották az egyházgellei plébániatemplom melletti székházukban (az utolsó székházat 1993-ban lebontották), s az esküt ugyanebben a templomban az oltár előtt tette le. Az eskü szövegét a plébános mondta előtte.Az urbárium közli az eskü szövegét is, mely mai helyesírás szerint így hangzik: Én (név), gellei és a többi hozzá tartozó helyeknek bírája esküszöm az élő Istenre, Boldogasszonyra és az Istennek minden szentjeire, hogy minden énelőttem leendő ügyeknek és pörlekedőknek igaz törvényt és törvény folyása szerint való igaz processzust (értsd: per) és rendet tartok az én lelkiismeretem szerint, amint tudniillik Isten ő szent fölsége tudnom és értenem engedi. És senkinek sem kedveskedésért, sem félelemért, sem atyafiúságért, sem barátságért, sem adományért, sem gyűlölségért egyebet nem ítélek, hanem amit igaznak és törvény szerint valónak ismerek lenni, és minden személyválogatás nélkül csak azon igyekezem, ami Isten és törvény szerint való leszen. Isten és a teljes Szentháromság, Boldogasszony és Istennek minden szentje engemet úgy segéljen!

A Gellei Székhez a pozsonyi várbirtokok közül több falu tartozott; számuk változott; volt 18 is, köztük Szerdahely mezőváros. Több közülük egészen az újkorig Egyházgelléhez tartozott; sőt vele jelenleg is közös közigazgatási egységet alkot, pl.: Beketfa, Csentőfa, Kispósfa, Nagy-pósfa, Ógelle.

 

CSÉFA [CSÉFALVA]

1940-ben a községet Cséfalva néven egyesítették Csentőfával. 1960-ban pedig ezt a közigazgatási egységet hozzácsatolták Egyházgelléhez.

A faluban templomot nem építettek, mivel a falu egyike az egyházgellei anyaegyházhoz tartozó tíz községnek, amelyek a mai napig őrzik az egyházi szervezet ősi formáját.

Nevével először egy 1349-ből származó oklevélben találkozunk Cheufalva alakban. További megjelenési formái: 1364-ben nobilis de Chefalua, 1786-ban Cscheffa, 1948-ban Cechová.

A Cséfalvay család ősi fészke. E kis létszámú, a forgalmas utaktól félreeső, régebben tavaktól, lápoktól és vizektől védett kisközség történetét, középkori birtokviszonyainak alakulását alig ismerjük, de úgy tűnik: e család birtokolta a XV. századtól kezdődően a XVIII. század elejéig, de a hely földrajzi fekvése és a határában megőrzött dűlőnevek, mint Kálmánháza, Felsővájlak, Barsszeg és Németvíz, arra engednek következtetni, hogy nemcsak ezek az elpusztult települések, illetve falvak, hanem maga Cséfalva vagy Cséfa is jóval régebbi település. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírás a faluban 16 házat számlál 120 lakossal.1851-ben (Fényes Elek, i. m. 205. old.): Cséfa vagy Cséfalva, magyar falu Pozsony vármegyében, Nagy-Léghez 1 órányira: 100 katolikus, 11 zsidó lakossal; nem nagy, de jó határral; erdeje nincs. Földesura: a Cséfalvay nemzetség. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 41. old.): Cséfa, alsó-csallóközi magyar kisközség, mindössze 24 házzal és 122 róm. kath. vallású lakossal; a községnek nincs temploma; postája Egyházgelle, távírója és vasúti állomása pedig Patony.

 

CSENTŐFA

Az Egyházgelle körüli sűrű települések egyike. Nevével először egy 1345-ből származó oklevélben találkozunk Czentheufalwa néven. További megjelenési formái: 1466-ban villa regis Chentefalwa, 1786-ban Cschentőfa, 1928-ban Csentefa, illetve zárójelben Csentőfa.

Mátyás király 1466-ban keltezett oklevelében a gellei érseki széknek különböző kiváltságokat adományoz, többek között a pozsonyi várhoz tartozó birtokot, Csentőfát is. Az 1553. évi portális összeírásba, királyi birtokként, Csentő-falva néven 3 portával van felvéve. A XIX. század elején a Pálffy-féle szenio-rátus tartozéka. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 8 házzal és 62 lakossal szerepel. Ugyanennyi volt a lakosság száma az 1880. évi népszámláláskor is, sőt a századforduló idején is 62 lakosa volt a községnek. A későbbiekben már csak a lakosság fogyatkozása tapasztalható,   1921-ben   csupán   58,1930-ban pedig 53 lakos élt a községben.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 210. old.): Csentőfa, magyar falu Pozsony vármegyében, Egyház-Gelle filiája, 54 katolikus lakossal. Földesura: a Páljfy senioratus. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 42. old.): Csentőfa, alsó-csallóközi magyar kisközség; a vármegye legkisebb községe; csupán 9 háza és 62 róm. kat. vallású lakosa van; temploma nincs; postája Egyházgelle, távírója és vasúti állomása Patony.

ÓGELLE

Ősrégi település. Nevével először mégis csak egy 1496-ból származó oklevélben találkozunk Ogelye alakban. További megjelenési formái: 1524-ben Ogelle, 1927-ben Stará Gála.

Története, sorsa mindenkor szorosan kötődött Egyházgelle történetéhez. Az Árpád-házi királyok idejében a pozsonyi vár tartozéka volt, majd a gellei érseki székhez került; bizonyítja ezt II. Lajos 1524-ben kelt, a gellei érseki székhez intézett rendelete. Az 1553. évi portális összeírásban mint királyi birtok 8 portával szerepel. A későbbiekben a Pálffy grófok birtokába került. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 30 házzal és 221 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 41. old): Gelle (Ó), magyar falu Pozsony vármegyében, Egyház-Gelle mellett; 208 katolikus lakossal. Földesura a Pálffy család seniorátusa.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 100. old.): Ógelle, kisközség az Alsó-Csallóközben; római kat. vallású, magyar lakosai vannak, kiknek száma 240, házainak száma meg 37; körjegyzőségi székhely; a községnek nincs

temploma; postája Egyházgelle, távírója és vasúti állomása pedig Patony.

 

CSALLÓKÖZPÓSFA [PÓSFA]

Az ún. gelleszéli községek egyike. Nevét először possessio regalis Posfalua alakban egy 1416-ban kelt oklevél említi, ahol mint pozsonyi várbirtok szerepel. Nevének további megjelenési formái: 1423-ban Pósafa, 1466-ban Podzafalwa, 1553-ban Poosfalva, 1773-ban Poosfa.

Mindvégig mint pozsonyi várbirtok vagy mint királyi birtok szerepel az oklevelekben. Az 1553. évi portális összeírásban 9 portával királyi birtokként van bejegyezve. A török kiűzése utáni időkben a Pálffy grófok birtokába kerül. 1534-től kezdődően 1715-ig két Pósfát is jegyeznek az egykorú oklevelek Nagy- és Kis jelzővel. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 19 házzal és 37 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 254. old.): Pósfa vagy Pósfalva magyar falu Pozsony vármegyében, Egyház-Gelle fi-liálja, 156 katolikus lakossal; jő szántóföldekkel, kevés réttel. Földesura: a gr. Pálffy család seniorátusa. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 102. old.): Pósfa, alsó-csallóközi magyar kisközség, 29 házzal és 220 róm. kat. vallású lakossal; temploma nincs a községnek; postája Egyházgelle, távírója és vasúti állomása Patony.

 

EGYHÁZKARCSA (KOSTOLNÉ KRACANY)

A Csallóköz szívében, Dunaszerdahelytől délnyugati irányban három-négy km-re fekvő Egyházkarcsa a tizenkét Árpád-kori településből álló Karcsaszél

felső részén elterülő hat Karcsa falut magában foglaló község.

A Karcsák a múltban többnyire nemesi községek voltak. Pinke- és Mórockar-csa a vajkai érseki szék igazgatása alá tartozott.

A sok Karcsa kialakulásának oka a középkor sajátos földrajzi viszonyaiban keresendő. A rengeteg vízfolyás ezt a vidéket annyira szétszabdalta, hogy egy-egy kis sziget, szárazulat csak nagyon korlátozott számú népességet tudott befogadni. Az újabb nemzedékeknek ezért odébb, egy másik szárazulaton kellett településüket kialakítaniuk.

 

Egyházkarcsa Szent Bertalan apostol oltalma alá rendelt ősrégi temploma; először egy 1308-ból származó oklevél említi. Jelenlegi, klasszicista stílusú, részben barokk elemeket is tartalmazó formáját 1820-ban kapta.

 

A sűrű, apró falvas településszerkezet, az egymásba növő házcsoportok, a szinte egybeérő falucskák máig az Árpád-kori képet őrzik. A családok osztódásával vagy párhuzamos településsel (letelepedéssel) jött létre egymás mellett a 12 Karcsa: Amade-, Damazér-, Egyház-, Erdőhát-, Étre-, Göncöl-, Királyfia-, Kulcsár-, Móroc-, Pinke-, Sipos- és Sólymoskarcsa. Ez a Csallóköz legnagyobb falucsoportja. Valamikor volt még Népe-, Bél- és Érsekkarcsa is, de ezeknek már a nevét sem őrzi az emlékezet.

A Karcsaszél néven ismert, sűrűn egymás mellé települt csallóközi községek története mindenkor szorosan kötődött Egyházkarcsa történetéhez.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 180. old.): Mind a 12 Karcsa egy tagban igen kevés messzeségre fekszik egymástól. Szerdahelyhez 1, utolsó postájához, So-morjához 2 órányira. Határjokat számos vízerek, lapályok futják keresztül, melyekben sok, de nem igen jó szénát csinálnak; azért fő élelmök a marhatartás.

Egyébiránt szántóföldeik meglehetős termékenységűek; csakhogy sok helyt pörjések. Tüzelni fát, jegenyét használnak. Birtokosai több nemesek, kik között nevezetesebbek: Bartal, Kulcsár, Somogyi, Kondé, gr. Amade, Bacsák sat(öbbi). Mórocz- és Pinke-Karcsa a vajkai székhez tartozik.

1940-ben Egyházkarcsát egyesítették Amadékarcsával (1882-ben hozzácsatolták Siposkarcsát), Göncölkarcsával, Mó-rockarcsával és Pinkekarcsával Amadé-karcsa néven. 1960-ban a közigazgatási egység az Egyházkarcsa (Kostolné Kracany) nevet kapta.

A község (közigazgatási egység) területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1392 ha. Lakóinak száma 1068.

Nemzetiségi összetétel szerint: 1024 magyar, 42 szlovák, valamint 2 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 937, ev. ref. 10, egyéb 121. Lakóházainak száma 295.

 

EGYHÁZKARCSA

Nevével először egy 1215-ből származó oklevélben találkozunk Corcha alakban. További megjelenési formái: 1231-ben Korosa, 1240-ben trés ville Caracha, 1243-ban Karasha, 1248-ban Karchau, 1253-ban Karcha, 1260-ban Eghazas-karcha, ül. Heghazaskarcha, 1920-ban Kostolné Korcany, 1948-ban Kostolné Kracany.

Egyházkarcsa (elő)nevét ősi templomáról és a többi Karosával együtt alkotott közös egyházközségről kapta.

A falu kezdetben Szentgyörgyi Sebus és Péter, később a Bacsák és a Kondé család birtoka. Az 1828. évi összeírás szerint a községnek 9 háza és 65 lakosa volt.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 180. old.): Karcsa (Egyház-), magyar falu Pozsony vármegyében: 53 katolikus, 5 zsidó lakossal. Katolikus parochiális templommal.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 585. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Egyházkarcsa, Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 1508 (ebből r. k. 1484, izr. 24); a tankötelezettek száma 230, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta Királyfiakarcsán, vasút- és távíróállomás Dunaszerdahelyen volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 58. old.): Egyházkarcsa, apozsony-szerdahelyi vasútvonal mentén, az Alsó-Csallóközben fekvő magyar kisközség, mindössze 11 házzal és 67 róm. kat. vallású lakossal; a község postája Királyfiakarcsán van, távírója és vasúti állomása pedig Dunaszerdahelyen.

A Szent Bertalan apostol oltalma alá rendelt ősrégi templomot először Tamás esztergomi érsek egy 1308-ból származó oklevele említi. 1377. évi filiái (leányegyházai) Deák-, László- és Bartal-Karcsa. Többször tűzvész és árvíz pusztította a templomot, de mindig újjáépítették. Jelenlegi klasszicista stílusú, részben barokk elemeket is tartalmazó formáját 1820-ban kapta. A terjedelmes hajótér egyenes záródású presbitériummal ér véget, amelyet poroszsüveg-boltozat fed. A főoltár központi műve, a Keresztrefeszítés című festmény a XIX. század végéről való. Legutóbb 1991-ben renoválták.

Ipolyi (1993, i. m. 43. old.): „Egy érdekes, 1308-diki, eredeti hártyaokmány a plébánia levéltárában tanúsítja, hogy e helyen akkor épült először templom." Mint láthattuk, már 1260-ban Egyházas-karcsa néven szerepel, tehát volt korábban valamilyen temploma: ennek helyére emelték 1308-ban az említett templomot. Többször tűzvész és árvíz pusztította, de mindig újjáépítették. A jelenlegi klasszicista stílusú, részben barokk elemeket tartalmazó templom 1820-ban épült. A főoltáron látható Keresztrefeszítés című festmény a XIX. század első harmadából való.

„A község neve, hol ma az iskola jelenleg fennáll, Egyházaskarcsa. Ide tartoznak: Erdőhát- és Damazér-, Pinke-, Sipos-, Amadé-, Mórocz-, Gönczöl-, Kulcsár-, Étre-, Királyfia- és Solymos-karcsák. Idősebb férfiak mondják, hogy a legrégibb időktől fogva volt itt rendes iskola és templom. De később ez az iskola kicsinyeltetvén, új iskola építtetett, amely épület jelenleg is fennáll, s a kántortanítói laktól déli irányban fekszik 10-15 lépésnyi távolságban. A kántortanítói lak pedig nyugatról keleti irányban fekszik.

A hagyomány szerint úgy az iskolaépület, valamint a kántortanítói lak beltelkét a Somogyi család ajándékozta volna a hitközségnek. Az iskola körülbelül - melyet újonnan építettek - 30-35 éve, hogy fennáll." (Komlóssy, i. m. 585. old.)

 

SIPOSAMADEKARCSA

A XIX. század közepétől, amikor két község: Siposkarcsa és Amadékarcsa egyesült, 1940-ig Siposamadekarcsa néven szerepelt. Mindkét község lakói még az Árpád-házi királyoktól nyert nemesi szabadalmakat élvezték.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 108. old.): Siposamadekarcsa, alsócsallóközi magyar kisközség, 40 házzal és 266 róm. kath. vallású lakossal; a községnek nincs temploma; postája Ki-rályfiakarcsa, távírója és vasúti állomása Dunaszerdahely.

 

AMADEKARCSA

Első okleveles említése 1390-ből származik Amadekarcha alakban. Nevének további formája: 1927-ben Amadeove Korcany.

A község lakói még az Árpád-házi királyoktól nyert nemesi szabadalmakat élvezték. Az 1553. évi portális összeírás szerint Amadékarcsán Amadé Mihálynak 4 és Amadé Lászlónak 7 portája adózott. 1581-ben Derghi Somogyi György volt a község földesura, aki itt várkastélyt építtetett. Ezt elhanyagolt állapota miatt 1854-ben lebontották. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 18 házzal és 129 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 180. old.): Karcsa (Amadé-), magyar falu Pozsony vármegyében: 116 katolikus lakossal. Fekszik a Csallóközben, utolsó postája Somorja.

 

SIPOSKARCSA

Első okleveles említése 1447-ből származik Sypwskarcha alakban. Nevének további formái: 1453-ban Siposkarcha, illetve Kyskarcha. Siposkarcsát a XVIII. században Kastélykarcsának is nevezték.

A község lakói még az Árpád-házi királyoktól nyert nemesi szabadalmakat élvezték. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 17 házzal és 126 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 180. old): Karcsa (Sipos-), magyar falu Pozsony vármegyében: 99 katolikus lakossal.

Az egykor a falu közepén álló Somogyi-kastélyt az alább Ipolyi által idézett felirat sem mentette meg az utókor számára; 1854-ben lebontották. Derghi Somogyi György sírkövét a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeumban őrzik.

Ipolyi (1994, i. m.): „A kis falucska közepén régi várkastélya romjai láthatók, tetemes alapfalai négyszögben nagyobb udvartért vesznek körül, melynek keletdéli szögletén magasabb négyszögű toronyrom s folytatólag még emeletes falak állanak. Előbb ezen torony falába helyezve és beépítve létezett egy kőfa-ragványú emléklap, mely jelenleg előtte, az utca sarában fekszik. Ezen emlékkő domborműben a várkastély egykori építőjét, Derghi Somogyi Györgyöt állítja elő mellképben: vitéz bajszos alak, fején kócsagos kalpaggal, öltönye a később kori, mellén lemezes, karján pikkelyes vagy gyűrűs páncélviseletből áll.

A kép alatt részben kitöredezett, por és sárral lepett következő, bajjal olvasható fölirat áll, rossz latin versekben büszkén hangoztatva az épület erősségét

és alkotója örök nevét, mi a romot és sárban fekvő emlékkövet tekintve valódi gúnyként hangzik. (...)

Másfelől a család címere: oldalain kivájt vért terét a felső balszöglettől az alsó jobbszög felé rézsútosan vont szelemen választja el. Fölötte jobbfelé léptető koronás oroszlán (talán leo-párd?) kioltott nyelvvel, jobb talpában egyenes kardot tartva. A sisak koronája fölött kiterjesztett szárnyú sas emelkedik. "

 

A Karcsák történetével Somogyi Mátyás monográfiája foglalkozik részletesen.

 

GÖNCÖLKARCSA

Nevével először egy 1367-ben kelt oklevélben találkozunk Kunchulkarcha alakban. Egy 1394-ben kelt oklevélben pedig Georgius de Kencel Karcha, akkori birtokosa nevében szerepel. 1927-ben a Kincelbve Korcany nevet kapja.

Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 10 házzal és 76 lakossal van bejegyezve.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 180. old.): Karcsa (Geönczöl-), magyar falu Pozsony vármegyében, 72 katolikus lakossal.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 68. old.): Gönczölkarcsa, alsó-csallóközi magyar kisközség, 22 házzal és 104 róm. kath. vallású lakossal; temploma a községnek nincsen; postája Király-fiakarcsa, távírója és vasúti állomása Dunaszerdahely.

 

MÓROCKARCSA

Nevével először egy 1255-ben kelt oklevélben találkozunk Morachocarha alakban. További megjelenési formái: 1394-ben Morouch Janoskarcha, 1927-ben Moravské Korcany.

Az 1394. évi oklevélben mint pozsonyi várbirtok szerepel, később azonban a vajkai érseki székhez csatolták. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 21 házzal és 172 lakossal szerepel. 1851-ben (Fényes Elek, i.m. 180. old.): Karcsa (Mórocz-), magyar falu Pozsony vármegyében: 152 katolikus, 6 zsidó lakossal.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 90. old.): Móroczkarcsa, magyar kisközség a Csallóközben, a komárompozsonyi vasútvonal mentén, 32 házzal és 153 róm. kat. vallású lakossal; postája Királyfiakarcsa, távírója és vasúti állomása pedig Dunaszerdahely.

 

PINKEKARCSA

Nevével először egy 1395-ből származó oklevélben találkozunk Pinkekarcha alakban. 1927-ben a Pinkove Korcany nevet kapta.

A XIV. században királyi birtok, majd a vajkai nemesi érseki szék tartozéka

volt. Az újabb korban több kisebb nemesi birtokra oszlott. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 21 házzal és 172 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 180. old.): Karcsa (Pinke-), magyar falu Pozsony vármegyében, 159 katolikus lakossal.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 102. old.): Pinkekarcsa, alsó-csallóközi magyar kisközség, 34 házzal és 169 róm. kat. vallása lakossal, temploma nincs; postája Királyfiakarcsa, távírója és vasúti állomása pedig Dunaszerdahely.

 

EKECS (OKOC)

Ekecs mai formájában 1976-ban keletkezett Ekecs és Apácaszakállas összevonásával.

A község (közigazgatási egység) területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 6343 ha. Lakóinak száma 3595. Nemzetiségi összetétel szerint: 3452 magyar, 127 szlovák, 5 cseh, 1 morva, 1 ruszin, 1 sziléziai, valamint 8 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 1921, ev. ref. 1026, gör. kat. 2, egyéb 646. Lakóházainak száma 1080.

 

EKECS

Ekecs múltjában az állattartás és a halászat játszotta a legfontosabb szerepet. Állítólag messze környéken Ekecsen laktak a legkiválóbb vizacégeverők, akik rekesztékek készítésével foglalkoztak. Még a falu pecsétjében is halat találunk. A község határában a Kis-Dunán valaha öt vizafogó hely is volt.

A falu templomát a XVIII. század végén emelték Szent Vendel tiszteletére. Az út menti kis kápolna fülkéjében is ennek az állatokat és pásztorokat védő szentnek a kőszobra áll.Első okleveles említése 1268-ból származik Ekech pertinet ad castrum alakban; ez idő tájt a komáromi vár tartozéka. Nevének további megjelenési formái: 1349-ben Possesio Eketh, 1422-ben Ekech, 1786-ban Ekecsch, 1927-ben Ekec, 1948-ban Okoc.

Az 1268-ban kelt oklevél szerint a komáromi vár birtoka volt. 1349-ben az esztergomi érseknek, 1460-ban pedig a nyúlszigeti apácáknak van itt birtokrészük. 1576-ban az ekecsiek az apácákkal némely birtokrészek „hovatartozan-dósága" fölött perlekednek. A későbbiekben a Zichy család birtokába került, de a nemességet kapott lakosok megtagadták az úrbér fizetését, és az erőszakos földesúr zaklatásai miatt a lakosság inkább elhagyta otthonát.

A Zichyek azok távoztával szlovákokat telepítettek a községbe, akik a XIX. század közepéig teljesen elmagyarosodtak. Csupán az idegen neveket viselő családok őrzik nyomaikat.

A komáromi főispánok próbálkozásainak és zaklatásainak - hogy az ekecsiek növeljék szolgáltatásaikat - Ferdinánd király vetett véget egy 1550-ben kelt oklevelével, és a következő évben eddigi kiváltságaikban újra megerősítette őket.

Tudomásunk van arról is, hogy a nagyszombati apácák mint a nyúlszigeti apácák jogutódai, pert indítottak az ekecsiek ellen a Szárcsaölve, Sebes-ér és Foló nevű vizek birtoklását illetően. Az ítélet szerint az 1268. évi oklevélben már említett Sebes-ér a nagyszombati apácák birtokában maradt.

Az ekecsiek régi községi pecsétjében ősi foglalkozásuk jelképe, a hal látható. Ősidőktől fogva különböző kiváltságokat és mentességeket élveztek, mint a

komáromi vár népei: semminemű más szolgálattal nem tartoztak, mint az aszódi halászóhelyen az eszközök elkészítése, valamint az itt fogott vizákból és egyéb halakból a komáromi vár urainak, illetve az egyháznak egy bizonyos részt beszolgáltatni.

Az 1828-ban kiadott Nagy Lajos-féle összeírásban 124 házzal és 887 lakossal szerepel. A község határában az 1848-49-es szabadságharc alatt egy kisebb ütközet is lezajlott a honvédek és a császáriak között.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 300. old.): Ekecs, magyar falu Komárom vármegyében, a Csallóközben, a pozsonyi országúiban, Komáromhoz 3 3/4 mér-földnyire. Határos Bélle Pozsony megyei pusztával s Nyárasddal, lábbal a Kis-Dunára dől. Kiterjedése 70 345/8 hold, melyből 651/8 h. beltelek, 2274 hold szántó, 1909 hold. kaszáló, 14/8 hold erdő, 2511/8 hold nádas és mocsáros térség, 24 636/8 hold legelő, 701/8 hold haszonvehetetlen. E területből a volt jobbágyság 1064/8 hold telek után bír 20 015/8 hold szántóföldet, 1526 hold kaszálót. Földje porhanyós fekete agyag, s mind szántóföldje, mind rétje első osztálybeli.

Búza, árpa, zab, tengeri, burgonya és len leginkább vettetik. A lakosok a szarvasmarha- és lótenyésztést nagy kiterjedésben űzik; az uraság pedig 1500 darab finom birkát tenyészt. Népessége 922 lélek, kik közt 520 róni. kat., 402 református, 57 nemes családfő. Mind a kathoUkusok, mind a reformátusok saját anyatemplommal bírnak. Hajdan a komáromi vár uradalmához tartozott, s most bírja gr. Zichy István.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 631. old): Komárom vármegye csallóközijárásához tartozik. Anyaegyház. Lakóinak száma — akik nyelvre mind magyarok voltak - 1429 (ebből r.k. 825, ev. ref 550, ág. ref. 7, izr. 37); a tankötelezettek száma 159, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta helyben, vasútállomás Uj-Szőnyben, távíróállomás Nagy-Megye-ren volt. Ez idő tájt határának nagyobb része Kálnoky Hugó csicsói uradalmához tartozott.

A XX. század elején (Borovszky (3), i. m. 61. old.): Ekecs, magyar nagyközség a csallóközi síkságon; házainak száma 240, lakosaié 1485; vallásuk róm. kath., ref. és ág. ev., azonban a róm. kathoUkusok vannak közöttük legtöbben, s nemcsak nekik, hanem a reformátusoknak is van itt templomuk; van postája, távíró- és vasúti állomása.

Gyakran pusztította tűzvész a falut, például 1940-ben. A XX. század elején lakói hitelszövetkezetet és olvasókört alakítottak.

A falu római katolikus, barokkklasszicista stílusú temploma 1790-ben épült; védőszentje Szent Vendel. A hajótér ellipszis alaprajzú. Főoltára, melyet Szent Vendelt ábrázoló festmény díszít, a XVIII. század végén készült.

„Ekecs községben van csinos kat. templom, melynek tornya, bár nem túlságosan magas, mégis Csallóköz legmagasabb pontján van, mert háromszögel-lési méréseknél a kiküldött mérnökök onnét tették a mérési munkálatokat. A kath. nép vallásos, s jóllehet vegyesen laknak a kálvinistákkal, békésen élnek egymással, csak újabb időben észlelni némi versengést." (Komlóssy, i. m. 631-632. old.)

A reformátusok klasszicista stílusú temploma 1822-ben, valószínűleg egy nádfedeles helyén épült minden bizonnyal 1784-ben.

Szakrális tere terem típusú, sokszögzáródású és síkmennye-zetű. Tornya 1901-ből való; kiugrik a

főhomlokzat síkjából. Oromzata barokk ívű.„Az iskola körletéhez tartozik: Apá-cza-Szakállas község, Túzok, Aszód és Uj-Major puszták (...) Az iskola keletkezését okiratok hiánya miatt nem lehet kimutatni, szóhagyományilag csak 1810-ig vihető vissza... E régi s már düledező félben levő iskola helyett 1845-ben építtetett egy új, de alacsony, nádfedélre. Ezen iskola 1870-ben egy tanteremmel nagyobbíttatott, mely 1874-ig állott fenn. 1874. okt. 2-án az iskola leégett, de ideiglenes tetőzetet kapván a tanítás félbe nem szakadt. 1876-ban a hívek áldozatkészségéből egészen új iskola építtetett, két tanteremmel. Könyvtár 1861-ben alapíttatott, jelenleg 124 kötetes." (Komlóssy, i. m. 631-632. old.)

A község határához tartozik Aszód-, Bolár- és Túzok-puszta, valamint Bélye-, Búcsúházi-, Folyóház-, Römbök-, Tyúkos-és Viharos-dűlő, illetve rész.

A hajdanában Ekecs határában fekvő elpusztult Bolár nevezetű falu először egy 1268-ban kelt oklevélben van említve, de ezután nyoma veszett.

A VÍZAHALÁSZAT

A XIX. század végéig az Öreg- és a Kis-Dunán egyaránt halásztak vizát. A Dunának ez a fejedelmi hala 8-10 méter hosszúra is megnőtt, és több mázsa súlyt is elérhetett. Csak az ívás idején úszott föl a folyón, míg a folyamszabályozás ezt megengedte. Életét jórészt a Fekete-tengerben töltötte.

Ízletes húsát sokra becsülték „királyi" halnak tartották, ezért a középkorban több Duna menti falu népe vizában rótta le adóját. Szolgálataik közé tartozott, hogy e nemes hal húsával ellássák a földesuraknak, a főpapnak vagy akár a királynak a konyháját.

Vizahalászatkor a folyó medrét átfogták kötéllel, amelyre akár 200 horgot is kötöttek. Az ide-oda csapkodó nagyhal rendszerint a farkával beleakadt a horogba. A XIX. század elejéig jellegzetes vizafogó rekeszték volt a cége. Ez cölöpökből készült, vesszővel átfont erős falazat volt, amellyel elrekesztették a folyót. Kapujában nagyméretű hálókkal csónakról fogták ki a zsákmányt. A legkiválóbb vizacégeverők Ekecsen laktak, akik a rekesztékek készítésével foglalkoztak.

A hal húsát - feldarabolva és besózva - hordókban szállították, akár több száz kilométerre is, Pozsonyba, Bécsbe. A Komárom környékén fogott vizát a komáromi szekeresek Frankfurtig, Párizsig is elfuvarozták.

 

Ezt a halat ugyan Kazahsztánban fogták, de még száz évvel ezelőtt Ekecsen is akadt több mázsás viza a horogra.

 

ASZÓDPUSZTA

Aszódpuszta az 1268-ban kelt oklevélben Ozu alakban szerepel. A XV. századi oklevelek két Aszódot is említenek alsó és felső jelzővel. Egy 1460-ban kelt oklevél Alsó-Azolc néven mint vámos helyet (vámszedő) említi. 1559-ben már a mai nevén szerepel; az oklevél komáromi várbirtokként jegyzi. A XVII. században a Zichyek birtoka; még e században elpusztult, emlékét ma Aszód-puszta őrzi.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 55. old.): Aszód, puszta Komárom vármegyében, Ekecs, Apácza-Szakállas és Gutta helységekkel határos, s egész a Kis-Dunáig

kiterjed. Áll 10 974/8 holdból, mely közt 112/8 hold beltelek, 1215/8 hold szántóföld, 8086/8 hold kaszáló, 861/8 hold erdő, 441/8 hold mocsár, 26 hold ha-szonvehetlen. Földje porhanyós fekete agyag, s első osztálybeli; bőven terem búzát, repczét stb. A rétek e vidéken a legjobb minőségű szénát gazdagon ter-mik. Bírja gr. Zichy István, ki itt szép majorságot, és 1500 finom juhot tart. A Kis-Dunában jó halászat esik. E puszta is hajdan a komáromi vár uradalmához tartozott.

1849. évi júniusban a peredi és a zsi-gárdi ütközetek alkalmával itt is erős csata zajlott a császári és magyar seregek közt.

 

APÁCASZAKÁLLAS

Apácaszakállas korai, nemzetségi szállásterületen kialakult település. Szent István megyeszervezetének formálódása során a komáromi várispánság hatáskörébe jutott.

A községet 1976-ban közigazgatásilag Ekecshez csatolták.

Első hiteles említésével egy 1221-ből származó oklevélben találkozunk. Nevének későbbi megjelenési formái: 1243-ban Zolonta, 1267-ben Zalonchazaka-lus, 1268-ban Villa superior, que eciam Zakalus nominatur (A felső falu, mely Zakalusnak is neveztetik), 1323-ban Felzakalus, 1773-ban Apácza Szakalos, 1948-ban Opatovsky Sokolec.

Eleinte komáromi várbirtok. Értékes adatokat tartalmaz IV. Béla király 1262-ben kelt adományoklevele, melyben leányának, Margitnak kérelmére a Vágközi Zalonta Zakalust, a mai Apácaszakállast, mely község az oklevél szerint a Challó és a Vág folyók között fekszik, a nyúlszigeti apácakolostornak adományozza. Egy nem sokkal később kelt oklevél, 1267-ben, Zalánk Zakállas nevű községet említ mint komáromi várbirtokot, melyben Erzsébet királyné megerősíti a nyúlszigeti apácákat e birtokukban. A következő években a Bál-ványszakállas, az Egyházszakállas és Apácaszakállas nevek is szerepelnek; IV. László oklevelében pedig Zalonta Zakalos néven tűnik fel.

1347-ben már vámos hely, s ez idő tájt Danch fiai tartanak igényt némely részére. 1553-ban Felpéczy Ferenc és Szentpéteri János a birtokosai. A XVII. században a pannonhalmi apátság birtokolja, majd a pozsonyi klarissza apácáké, a rend feloszlatása után pedig a kincstár (vallásalap) birtokába került, majd a kincstártól a XVIII. század végén az Esterházyak vették meg. Egy része a XVI. század végétől helyi nemeseké. Az 1787-es adatok szerint a községben 87 ház volt 657 lakossal. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban pedig már 140 házzal és 953 lakossal szerepel. A XIX. század elején a községben nagyobb „olajütő" működött.

 

Apácaszakállas klasszicista stílusú református temploma 1770 táján épült.

 

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 54. old.): Apácza-Szakállas, magyar falu, Komárom vármegyében, a Csallóközben, Komáromhoz 4 mérföldnyire, a pozsonyi országút mellett. Nevét hajdani birtokosától, a pozsonyi Szent Klára szüzektől vette. Határa 48 398/16 hold, u. m. 1324 hold szántóföld, 1564 hold kaszáló, 1791 hold legelő, 100 hold mocsár, 59 hold beltelek. Ebből úrbéri szántóföld 341, rét 291, legelő 378 hold. Az Öllős nemes család curiája 230 hold, a többi gr. Esterházy Vinczéné birtoka, kinek itt szép gazdasága van. Földje igen jó, tisztabu-zát, kukoriczát, burgonyát, czukorrépát gazdagon terem. Vize a Folyó, mely halban bővelkedik, s vizét télen és tavasszal a Pozsony megyei fakadás és forrásos helyekről veszi, s a komáromi Csallóközt e folyótéren önti el az árvíz. Az uraságnak gulyája és 3000 nemes birkája. Lakja 560 református, 139 katolikus, 20 zsidó. Református anyatemplom, urasági tisztlak, magtár s egy olajütő, mely 2000 forint jövedelmet hajt az uraságnak.

A XX. század elején (Borovszky (3), i. m. 46. old.): Apácaszakállas, magyar nagyközség, a csallóközi síkságon fekszik; házainak száma 173, nagyobb részben ev. ref. vallású lakosaié pedig 974; postája, távírója és vasúti állomása Ekecs.

A község klasszicista stílusú református temploma 1770 táján épült, 1784-ben szentelték fel. Teremtemploma sokszögzáródású, síkmennyezete stukkódíszítésű. Homlokzatát lizénák, horizontális rusztika, a főhomlokzat síkjából kiugró torony, szegmens ívű ablakok tagolják.

 

További jelentős építészeti emléke is van a községnek, éspedig a XIX. század második harmadában épült késő klasszicista kastély, amelynek parkkal körülvett épülete ma gyermekotthon.

A községhez tartozik Nagyszegpuszta, Bibiczvár, Gólyás és Nyestek major, valamint a Hajóútháti-dűlő. A község határában feküdt hajdanán Berény falu is, mely 1268-ban Beryn alakban van említve. Ugyancsak itt volt valahol az 1254-ben említett Staul, azaz Istál helység is.

 

EPERJES / POZSONYEPERJES (JAHODNÁ)

Különösen szép, hangulatos itt a vízparti táj; mintegy mutatóban megmaradt valami a Kis-Duna és a Tőkési-ág hajdani jellegéből.

A környéken ismert falucsúfoló: „Pompás, mint Kürt; cifra, mint Veze-kény; úri, mint Tallós; gazdag, mint Eperjes."

1960-ban közigazgatásilag Eperjeshez csatolták Dunatőkés községet, 1990-ben szétváltak.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1569 ha. Lakóinak száma 1417. Nemzetiségi összetétel szerint: 1381 magyar, 26 szlovák, 8 cseh, valamint 2 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 1210, ev. ref. 11, egyéb 196. Lakóházainak száma 409.

Nevével először egy 1539-ből származó oklevélben találkozunk Eperjes alakban. További megjelenési formái: 1775-ben Eperjes,  Eperjes,   1788-ban

Eperes, 1913-ban Pozsony eperjes, 1920-ban Bratislavsky Eperjes, 1948-ban Jahodná. (Ez idő szerint Jahodná, illetve Pozsonyeperjes szerepel a helységnévtáblákon.)

Eperjes eredetét illetően kevés adat áll rendelkezésünkre; arról sincs hiteles feljegyzés, honnan kapta a nevét.

A szájhagyomány szerint Mátyás király udvaroncai 1460 körül a folyó jobb partja mellett elterülő Biffari-erdőkben vadásztak, s utána a tisztáson pihenőt tartottak. A közeli településről a lányok frissen szedett eperrel kedveskedtek a fáradt vitézeknek. Mikor beszámoltak a királynak a történtekről, a falut Eperes néven emlegették, mert hogy határában sok eper termett.

Állítólag innen ered a falu neve.

Érdekes adattal szolgál a Felső-Csallóköz úrbéres portáinak 1535. évi összeírása (10 lakott, 6 elhagyott (gazdátlan) és 3 zsellértelek szerepel benne), mely szerint a település eredetileg az Akói-gyep nevű dűlőn volt, tehát a csallóközi oldalon, ellenkező esetben nem szerepelne a felső-csallóközi települések között. (Elgondolkodtató a 6 elhagyott telek, de ha arra gondolunk, hogy Szulejmán szultán 1532-ben kétszázezres hadával Bécs ostromára indult, s a lakosság a Duna mentéről elmenekült, talán nem is kell csodálkoznunk a porták elhagyásán.)

A 1553. évi portális összeírásban Báthori András és a vöröskői uradalom 5-5 portával szerepelnek. A XVII. században a Thurzó család birtoka, 1647-ben özv. Thurzó Mihályné; majd az Esterházyak tulajdonába került. A település is valószínűleg ettől az időtől kezdett a Kis-Duna bal partján terjeszkedni, fejlődni. Az uraság kastélya ugyanis a szomszéd településen, Tallóson volt, tehát a folyó bal partján, s Eperjes lakosságának nagy része mint zsellér művelte az uraság földjeit. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban a község 95 házzal és 679 lakossal szerepel. 1849-ben határában kisebb ütközet zajlott le.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 305. old.): Eperjes, magyar falu Pozsony vármegyében, a Kis-Duna mellett; mely itt nagy szigetet formál. Számlál 755 katolikus, 7 zsidó lakost. Határa termékeny; szép erdeje, legelője bőven; gyümölcs elég; a lakosok sok szarvasmarhát, az uraság pedig számos nemesített juhot tartanak. Földesura: gr. Esterházy Mihály. Utolsó postája Szered.

1877-ben egy iszonyú tűzvész az egész falut elpusztította. A XIX. században több vízimalom is működött itt a Kis-Duna-ágon; a század végén Esterházy Mihály grófnak volt itt nagyobb birtoka. A XX. század elején a lakosok gazdakört tartottak fenn.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 229. old.): [Vágsellyei alesperesi kerület] Eperjes, Pozsony vármegye alsócsallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma — akik nyelvre mind magyarok voltak - 1070 (ebből r.k. 1050 , ev. ref. 3, izr. 17); a tankötelezettek száma 160, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta helyben, vasút- és távíróállomás Pozsony-Diószegen volt.A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 58. old.): Eperjes, az alsó-csallóközi járásban fekvő magyar kisközség, 150 házzal és 1053 róm. kath. vallású lakossal; a község postája Tallós, távírója és vasúti állomása Diószeg.

Az 1730-as tallósi canonica visitatio feljegyzéseiből tudjuk, hogy ez idő tájt Eperjes mint filia (leányegyház) Tallós-hoz tartozott. Önálló plébánia csak 1825-ben létesült Eperjesen.

A falu római katolikus, kései barokk stílusú templomát 1750-ben szentelték fel; Esterházy Ferenc gróf, kancellár építtette, alapkövét 1748-ban rakta le. Az  1877.  évi tűzvész martaléka lett

templom tetőzete, a zsindellyel fedett torony, valamint az orgona. Csak 1882-ben épült újjá a templom, s ma látható alakjában a torony is. A templom nevét a felszentelés napjának alapján Péter és Pál apostolokról kapta még 1750-ben. Az újjáépített templomon sokáig nem végeztek nagyobb javítást; a második világháború végén - 1945. március 31-én - azonban súlyosan megrongálódott a Kis-Duna hídjának felrobbantásakor. 1954-ben a legsúlyosabb hibákat kijavították; átfestették a templom belsejét, és el kellett távolítani a régi, barokk főoltárt is. A legutolsó átalakításra az 1976-1980-as években került sor.Az 1730-as tallósi canonica visitatio feljegyzéseiből azt is megtudhatjuk, hogy az eperjesi gyerekek Tallósra jártak iskolába. A község ennek fejében kötelezte magát, hogy hozzájárul a tallósi iskola fenntartásához.

1825 májusában azonban megnyílt - a mai községháza helyén - az egy tantermes római katolikus iskola Eperjesen is. Az 1877-es tűzvészben leégett az iskola épülete is; három évig bérelt házban folyt a tanítás, míg a régi helyén fel nem épült az új, most már községi iskola. A lakosság szaporodása azonban ki-kényszerítette az iskola bővítését; így 1896-ban a község megvette gróf Esterházy Mihálytól a templommal szemközti régi épületet, amelyben addig a földesúr kiváltságaként kocsma és mészárszék működött, s ezt alakították át két tantermes iskolává, valamint két tanító részére lakássá. Az épületben 1900-tól hatvan éven át tanultak a falu tanköteles gyermekei, míg 1961-ben fel nem épült az új alapiskola. A régi iskolaépület egy ideig iskolai és óvodai étkezde lett, majd egészségügyi központ különféle rendelőkkel és gyógyszertárral; a mellékszárnyában posta működik.

A település nagyobb része a Kis-Duna bal partján terül el; a jobb parton csak egy házsora van; a falu határa a folyó mindkét oldalára kiterjed. A községhez tartozik: a folyó jobb parti határrészének dűlői: Zsivaj, Huszamér, Kortási-földek, Akói-gyep, Biffar-kertek, Albert, Völgyzátony; a bal parti határrész dűlői: Járt-vány, Kertalja, Duna-kert, Arany-dűlő, Banga-szer, Öreg-földek, Süveges, Értő, Újmajor, Szügyi-hajlás. A község határában néhány szórványtelepülés is található.

A Kis-Dunán az átkelést 1940-ig, a híd felépítéséig kompjárat biztosította. A komp az Esterházy-uradalom tulajdona volt, míg a helyi úrbéres gazdaközösség 1792-ben meg nem vásárolta. 1945. március 31-én a visszavonuló német seregek a hidat felrobbantották; 1992-ig, az új híd átadásáig, ideiglenes átkelő biztosította a Kis-Duna felett a forgalmat.

A KIS-DUNA GYÖNGYSZEMEI

A nyugodt folyót szegélyező égerfák és fűzfák az antik siratóasszonyokat juttatják eszünkbe. A régmúlt idők történelmét idéző folyó csöndjében megpihenhet a városi ember fáradt lelke. A Kis-Duna tovatűnt dicsőségére már csak néhány megkopott malom emlékeztet. A 19. század második felében a Csallóközben majdnem száz vízimalmot tartottak számon. A technikai újítások ellenére azonban hanyatlani kezdtek, mert nem tudták felvenni a versenyt a nagy gőzmalmokkal. A megye elöljárói is megszüntetésüket szorgalmazták, mert a folyó fenekén keletkezett iszapos lerakódások okát főleg a malmok gátjaiban látták. A kegyelemdöfést a malmok a háború utáni években kapták, amikor a szocialista rendszer a kisvállalkozásokat fölszámolta.

Ma már csak nagyanyáink emlékeznek az igazi friss házikenyér illatára, amely oly sokban különbözik a nagyüzemi pékségek sorozatban gyártott cipóitól. A malom, legyen az kicsi vagy nagy, szerény vagy pompás, mindig fontos szerepet játszott a falu életében. Ez ösztönzött arra, hogy elinduljunk a főleg már csak megfakult képekről ismert vízimalmok nyomában.

 

JÓKA

Délnyugat-Szlovákia figyelemre méltó ipari műemléke, a jókai vízimalom a Kis-Duna partjának festői csöndes szegletében áll, éppen ott, ahol a folyómeder 23 kilométer hosszan éles

kanyarulatokat képez a falu határában.A felújított malmot manapság a nagyközönség is látogathatja. A malomhoz tartozik egy szabadtéri múzeum is, mely a környéken élő emberek életét, munkaeszközeit és hétköznapi használati tárgyait mutatja be.

A malom eredetileg Németh József tulajdona volt, később fiáé, Vincéé lett, majd 1973-ig Németh Ernőé. A malomról szóló legrégibb okmány 1894-ből való, ez pedig nem más, mint Visnovszky, budapesti okleveles mérnök és építkezési vállalkozó által kidolgozott vízfelhasználási terv.

A természeti körülmények és a gazdag vízhozam következtében Magyarországon elterjedtek a hajómalmok. A hajómalmok középen hatalmas malomkerékkel összekapcsolt két hajótestből álltak, és a malomkikötőkben működtek. Mivel akadályozták a hajóforgalmat, Magyarországon 1738-tól több rendeletet hoztak eltávolításukra. Az 1855-ös, ún. vízi törvény értelmében megszüntették az olyan hajómalmokat, amelyek nem feleltek meg a rendőrségi előírásoknak és a biztonságos hajózás követelményeinek. 1899. augusztus 30-án Németh József engedélyt kapott hajómalmának átépítésére. Az átépített malomban 1906 augusztusában kezdték meg az őrlést. A malom domináns részét a fából készült malomház alkotja, amely ötvennégy, a folyó medrébe vert akácfából készült cölöpön nyugszik. A malom egy meghajtó, egy áttételi és egy munka-, azaz őrlő berendezésből áll. A meghajtó

berendezés tulajdonképpen egy alsó meghajtású lapátkerék. A vizet a duzzasztógát segítségével irányították a kerékre. A gát a túlsó parttól kiindulva ferde irányban húzódott a malom felé. Az idősebb falubeliek elbeszélései alapján különlegesen jó minőségű rozsliszt készült itt.

 

A dunatőkési cölöpös malom

 

A malom 1951 áprilisáig működött. 1983-tól a műemléképületek állami jegyzékében szerepel. A malom helyreállítása a Jókai Községi Hivatalnak köszönhető. A munkálatok 1992 novemberétől 18 hónapon át tartottak.

 

TALLÓS

Pozsonytól lefelé haladva a Kis-Dunán Tallós határában található a sorrendben második épségben megmaradt vízimalom. Valamivel kisebb ugyan a jókai malomnál, de festői környezete gyógyír a rohanó életet élő városi ember számára.

A vízparti kerekes malom a Kis-Duna és a bal oldalról belé torkolló Szárazpatak találkozásánál épült. 19. század végén építette Matica János, aki az azonos nevű, jelenleg is élő utolsó tulajdonos nagyapja volt. Matica úr nyolcvanéves korát meghazudtoló frissességgel naponta kikerekezik a malomhoz, hogy az érdeklődőket, látogatókat kalauzolja. Pár évvel ezelőtt még feleségével együtt a malom melletti magányos házacskában éltek, de biztonságukat félt-ve a faluba költöztek, s a házat eladták.

 
A dunatokési malom vendégkönyvének egyik bejegyzése. Cousteau kapitány csapata az édesvízi szivacsok tanulmányozása érdekében látogatta meg a Tőkési-ágat.

 

A malmot kitűnő állapotban sikerült megőrizni. Eredeti gépi berendezései ma is működőképesek, szerkezetében nem történtek zavaró beavatkozások. Megközelíteni egy korláttal ellátott fapallón lehet. A jókai malom őrlőrendszere újabb, mint a tallósié. A tallósi öregebb malomköves rendszer jól ismert. A gabonát a malomkövek közé szórták. A keletkezett gabonaőrleményt a felvonó juttatta a szitá-lóba, amely a darát, daralisztet, simalisztet és a korpát elválasztotta egymástól.

A tallósi malom szintén 1951-ig működött.  1982-ben múzeum lett, s ezért fel kellett újítani. Matica úr egy személyben volt építőmérnök, építésvezető és munkás, rövid időn belül a vele egyidős falubeliek segítségével helyreállította a malmot. Elmondta, hogy ma már ismét szükség lenne ezt-azt megjavítani, a malomhoz vezető hidat felújítani, csakhogy arra pénz manapság nehezen kerül.

 

POZSONYEPERJES

Nem is olyan rég volt, hogy elszorult a pozsonyeperjesi vízimalom látogatójának szíve az emberi közömbösség okozta enyészet láttán. A malom kettős lapátkereke utoljára fűrészt és áramfejlesztőt működtetett. Az utolsó tulajdonostól, Nagy Istvántól a Csallóközi Múzeum vette meg, amely felújíttatta a malmot. Pénzhiány miatt azonban az épület sajnos fokozatosan tönkrement. 1993 júniusában a Nyugat-szlovákiai Villamosművek vásárolta meg azzal a feltétellel, hogy a malmot eredeti állapotába visszaállítja. Nagyszabású tervek születtek vele és a környező telkekkel kapcsolatban. A malom felújítása után egy gyönyörű üdülőtelep felépítését is tervezték, de sajnos az álmok anyagi okok miatt nem valósulhattak meg, így csak a malom felújítása mellett maradtak. A tervek elkészültek, s a legutóbbi hírek szerint a munkálatokat elkezdték.

Reméljük, hogy a po-zsonyeperjesi kettős malomkerék nemsokára újra beindul, s a látogatók megcsodálhatják őseink mesterségbeli tudását, ahogy kifinomult eljárásokkal elérték, hogy a malomkereket meghajtó víz minden egyes cseppjé-nek ereje energiává váljék.

 

DUNATŐKÉS

A tőkési malom nem a Kis-Duna, hanem a Tőkési-ág partján fekszik, mégis említést érdemel, mivel szintén a Duna menti síkság, azaz a Kisalföld vízimalmai közé tartozik.

Ez korszerűbb a már említetteknél. Az anglo-amerikai típusú malom téglából készült. Az eredeti malomkereket 1920-ban átépítették - ekkor helyettesítették a hagyományos malomköveket hengerszékkel. A malom utoljára 1941-ben üzemelt. Jelenleg a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum

tulajdona, és a vízimalmokról szóló állandó kiállítás tekinthető meg benne. A malom a turisták kedvelt kirándulóhelyei közé tartozik, vendégkönyvében híres emberek nevét is megtalálhatjuk. A könyvet aláírták Jacques Cousteau kapitány expedíciójának tagjai is, akik 1991-ben azzal a céllal keresték fel a Tőkési-ágat, hogy az édesvízi szivacsokat tanulmányozzák.

Legyen e rövid malomtörténet csalogató meghívó mindazok számára, akik nemcsak Európát vagy a világot óhajtják megismerni, hanem szülőföldjüket is. Hiszen hazánkban rengeteg lehetőség adódik egy-egy hétvége, őszi délután vagy akár egy szabadság kellemes eltöltésére. Tájainkon is vannak igazi kincset érő helyek, ahol a természet szépsége összefonódik nemzetünk kultúrájával és mentalitásával.

 
A Kis-Duna Pozsonyeperjes mellett a vízi turizmus közkedvelt helye

 

FELBÁR (HORNÍ BÁR)

Az Amade és a Zichy grófok ősi fészke. Itt épült az Amade grófok várkastélya. A hagyomány szerint Istvánffy Miklós (1538-1615) nádori helytartó és történetíró itt írta meg a Magyarország történetének 34 könyve című híres munkáját.

Többek állítása szerint a helységnév a Baár személynévből származik.

Bősön született, de a család felbári kastélyában élt s itt is halt meg Amade László (1703-1764) költő, a XVIII. századi szerelmi líra egyik főrangú képviselője. Játékos verseibe a költő többször Felbár nevét is beleszőtte.

íme, egy példa:

Bár nyerek, bár károm,

Megpróbálom, hív Bárom!

Szíved néked elzárom.

 

1960-ban közigazgatásilag Felbárhoz csatolták Nagybodakot és Sülyt; Nagy-bodak 1990-ben önállósult.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1178 ha. Lakóinak száma 1036. Nemzetiségi összetétel szerint: 953 magyar, 78 szlovák, valamint 5 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 943, ev. ref. 7, egyéb 86. Lakóházainak száma 319.

Nevét először egy 1245-ben kelt oklevél említi Baar alakban. További megjelenési formái: 1269-ben Bodo-bar, 1310-ben Obar, 1342-ben, illetve 1382-ben Naghbar, a.n. Felbar, 1439-ben Nagbar, a.n. Eghazasbar, 1512-ben Badoo Baar, a.n. Nagh Bar, 1786-ban Felbar, Felső, Felső-Bár, 1927-ben Horny Bar.

Kezdetben királyi birtok, majd több arisztokratacsalád tulajdona. Az 1269-ben kelt adományozó levélben IV. Béla király Bodo comesnek adományozta.

Később az Amade grófok itt várkastélyt építettek, amelyet Bél Mátyás idejében még négy torony erősített. Egyesek szerint Bél Mátyás itt írta híres történeti művét. A várkastély lakója volt a XVIII. században Amade László báró, költő is. Az Amade grófokon kívül birtokosok voltak még itt az Illésházyak, az Ist-vánffyak és a Bobokyak is, s e családok mindegyikének volt kúriája is. Istvánffy Miklós alnádor neje, Both Erzsébet révén jutott itteni kastélyának birtokába. A XIX. század elején a Zichy grófok voltak a község földesurai: ezektől Ulmann, későbbi nevén Szitányi Adolf, tőle pedig Batthyány József gróf vette meg a birtokot. A gróf özvegye még a XX. század elején is a legnagyobb birtokos volt itt. A kastélyt, amelyben lakott, Szitányi Adolf építtette.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 87. old.): Bár (Felső- v. Fel-), magyar falu Pozsony vármegyében, 1 fertálynyira a nagy Dunától, s 2 mérföldnyire Somorjától a győri országúiban. Lakja 583 katolikus, 8 református, 114 zsidó. Ékesítik az Ullman (ezelőtt gr. Zichy Ferraris) kastélya, egy meglehetős nagyságú csinos kerttel. Van egy katolikus parochiális temploma, vendégfogadója; elég termékeny határa, erdeje a Duna szigeteiben. Legtöbb részt bír benne Ullman, azután más számos közbirtokosok s nemesek. Istvánjfy Miklós itt írta magyar históriáját.A XIX. század végén Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 1560 (ebbó'l r.k. 1475, ev. ref. 10, ág. ref. 3); a tankötelezettek száma 70, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta helyben, vasútállomás Nagy-Légh, távíróállomás Böősön volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 60. old.): Felbár, a csallóközi síkságon fekszik; magyar kisközség, melynek 89 háza és 669 róm. kath. vallású lakosa van; a községben van posta, távírója és vasúti állomása Szent-Mihályfa.

A felbári plébánia már Pázmány-féle összeírásban is réginek van feltüntetve. A község ma is fennálló, Szent István királynak fölajánlott római katolikus temploma 1778-ban épült barokkklasszicista stílusban az ősi gót egyház helyén és elemeiből, mivel az befogadóképessége miatt elégtelennek bizonyult. Az átépítés során érintetlenül hagyták azonban Istvánffy Miklós alnádor fiának 1581-ben és nagylúcsi Lipcsey Jánosnak 1606-ban felállított síremlékét. A két sírfelirat a mai napig is olvasható. Az építmény belső terét egy hajó és egyenes zá-ródású presbitérium alkotja. Főoltárának központi festményén István király fölajánlja Szűz Máriának a magyar királyi koronát és Magyarországot. Az oltár

előtt függő ezüstlámpa 1783-ból való. Egyes források az itteni egyház birtokában levő három értékes műemlék kely-het is említenek a XIV., XV., valamint a XI. századból. Rokokó szószéke a XVIII. század végéről, klasszicista mellékoltárai 1780-ból valók. Egyik harangja reneszánsz, a másik kora barokk (1632-ben készült). Anyakönyvei 1676-tól vannak vezetve.

A templom 1561-62-ben a katolikusok, 1630-ban a kálvinisták (protestánsok), majd a luteránusok (evangélikusok) kezén volt.

„Iskolával már a legrégibb idők óta rendelkezik, 1869-ben új épült a tanítói lakkal egy épületben (...) Könyvtára 1879-ben alapíttatott 32 kötettel (Kom-lóssy, i. m. 585-586. old.)

A községhez tartozik Antónia- és Józsefmajor, ide a XX. század húszas éveiben morvákat telepítettek.

 

SÜLY

Süly középkori gótikus templomát többször átépítették. Védőszentje Szent Anna. Eredetileg késő reneszánsz ízlést tükrözött a XVII. században épült tornyos várkastély, amelyből az átépítések után mára egyedül a falak maradtak meg.

1960-ban a községet közigazgatásilag Felbárhoz csatolták.

Nevével először egy 1237-ből származó oklevélben találkozunk Seul alakban. További megjelenési formái: 1423-ban Possessio regalis Seul, 1773-ban Süüly, 1948-ban Sulany.

1237-ben pozsonyi várbirtok, majd 1445-ben Temesközi Bálint pozsonyi várkapitány birtokába kerül. E században birtokos még itt a Bittó és a Hideg-héthy család is. Az 1553. évi portális összeírásban Bávonyi Mihály és Angyal

Márton 4-4 portával szerepel, de a század második felében birtokos még itt a Sülyi család is. A XVII. században legnagyobb birtokosok itt a Maholányiak. 1737-ben özv. Maholányi Tamásné itteni birtokát átengedi Unger Sámelnek. Majd a Zichyeké, ezután pedig az Ullmann család birtoka. A XX. század elején özv. Batthyány Józsefnének volt itt nagyobb birtoka. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 24 házzal és 251 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 48. old.): Sülly, magyar falu, Pozsony vármegyében, Vajkához 3/4 órányira, közel az öreg Dunához; 235 katolikus lakossal. Szántóföldje nem sok, de jó; fája, legelője a Duna szigeteiben bőséggel. Gyümölcse sok; nevezetes az uraság nagy és szép gyümölcsöse a Duna egyik szigetében. Örökös földesura: gr. Zichy Ferraris, de most Ullman bírja. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 112. old.): Süly, dunamenti kisközség, 33 házzal és 250 mm. kath. vallású magyar lakossal; most nincs temploma; a községnek postája Felbár, távírója Bős.

Területe 1620 katasztrális hold volt, de a dunai szigetek elegendő fát, gyümölcsöt, szénát biztosítottak. Ez az állapot 1918-ig tartott; ekkor a Duna határfolyóvá vált. Süly az első Csehszlovák Köztársasághoz, az eddig birtokában levő szigetek (a folyó bal oldalán elterülő települések birtokaiból, Tejfalutól Vajkán keresztül egészen Keszölcé-sig) kialakult a Dunasziget nevű falu) Magyarországhoz kerültek.

Római katolikus temploma gótikus stílusban a XIV. század első felében épült. Már a XV, majd a XVII. században átépítették, s formáit a XVIII. században barokk stílusban átalakították.

Védőszentje Szent Anna. Síkmennye-zetű egyhajós belső tere poligonális szentélyzáródásban ér véget. A presbitériumban keresztboltozatot alkalmaztak. Legutóbb 1989-1991 között felújították. Hajdanán várkastélya is volt a falunak, mely a későbbiekben kolostor lett, a XX. században gabonaraktárnak használták. A kétemeletes, négyzetes alaprajzú tornyos várkastély kései reneszánsz stílusban, valószínűleg a XVII. században épült; az átépítések után mára csupán a falak maradtak meg az egykori építményből, az úgynevezett Ha-nák-kastélyból.

 

FELSŐPATONY (HORNÁ POTON)

Felső- vagy Logérpatony mai arculata ténylegesen Benkepatony 1940-ben és Csécsénypatony 1960-ban történt hozzácsatolásával alakult ki. 1940-ben a közigazgatási egység a Logérpatony nevet kapta. 1940-től 1960-ig Szentmihályfa is a faluhoz tartozott. (A Patonyokról általában lásd a Diósförgepatony címszó alatt.)

A község (közigazgatási egység) területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 3331 ha. Lakóinak száma 1809. Nemzetiségi összetétel szerint: 1743 magyar, 62 szlovák, valamint 4 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 1213, ev. ref. 146, egyéb 450. Lakóházainak száma 512.

 

LŐGÉRPATONY

Az oklevelek felváltva hol Felső-, hol Lőgérpatonyt emlegetnek. Első okleveles említése 1255-ből való Superior Po-tun alakban. Nevének további megjelenési formái: 1435-ben Felsew Pathon, a. n. Leugerpathon.  1524-ben Leuger

Patkon, 1553-ban Leger Paton, 1773-ban Lögör Patony, 1927-ben Horná Potőn.

Hajdanán Árpád-házi királyaink személyes birtokai között szerepel, majd az esztergomi érsekség tulajdonába került, és a gellei érseki székhez tartozott, így szerepel II. Lajos királynak a gellei székhez 1524-ben intézett rendeletében is. Az 1553. évi portális összeírásba királyi birtokként 10 portával van felvéve. Később itt is a Pálffyak lettek a legnagyobb birtokosok, még a század elején is, a Monarchia széthullásáig, a Pálffy-féle szeniorátusnak volt itt nagyobb birtoka. Az 1828-as Nagy Lajosféle összeírásban 49 házzal és.377 lakossal szerepel.

 

Felsőpatony református temploma 1816-ban épült klasszicista stílusban.

 

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 205. old.): Patony (Lőgér-), magyar falu Pozsony vármegyében: 343 katolikus, 25 református lakossal. 1877-ben tűzvész pusztította, s nádfedeles házainak többsége le is égett.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 84. old.): Lőgérpatony, alsó-csallóközi magyar kisközség, 57 házzal és 464, legnagyobb részben róm. kath. vallású lakossal; e községnek Szentmihályfa a postája, vasútja és távírója pedig Nagy-lég.

Református klasszicista stílusú temploma 1816-ban épült.

A községhez tartozik Nagy hegy major.

 

BENKEPATONY

1323-ban Boleszló esztergomi érsek szabadságlevelet ad az itt lakó jobbágyoknak. Ekkor Benkeháza néven szerepel. 1345-ben Michael de Pathon nemes nevében tűnik fel. További megjelenési formái: 1439-ben Benkepathon, 1927-ben Benkova Potőn.

A község a gellei érseki székhez tartozó pozsonyi várbirtok volt, amit egy 1466-ból származó oklevél is bizonyít. Az 1553. évi portális összeírásban mint pozsonyi várbirtok van felvéve 8 portával. Később a Pálffy-család birtokába kerül, s ott is marad egészen a Monarchia széthullásáig. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 48 házzal és 351 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 205. old.): Patony (Benke-), magyar falu Pozsony vármegyében: 235 katolikus, 120 református, 1 zsidó lakossal; református filiális szentegyházzal.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 34. old.): Benkepatony, az Alsó-Csallóközben fekszik; magyar kisközség, 38 házzal és 285, nagyobbrészt ev. ref.vallású lakossal; a község postája Szent-mihályfa, távírója és vasúti állomása Patony.

Főszerpatony neve először II. Lajos király 1524-ben kelt, a gellei érseki székhez intézett rendeletében szerepel. Az 1553. évi portális összeírásban 5 portával van felvéve.

Homokospatony neve is ugyanitt található meg először, mely szintén mint pozsonyi várbirtok van felvéve a jegyzékbe.

Solymospatony nevét viszont már egy 1313-ból származó okiratból ismerjük, amikor is Karcsai István volt a földesura. Mivel ebben az oklevélben egy, a községben épülő templomról is szó van - az pedig a mai Benkepatonyban áll -, valószínű, hogy Solymospatony azonos volt a későbbi Benkepatonnyal, vagy egy közvetlen szomszédságában épült település volt.

A reformátusok egyenes záródású sík-mennyezetű, klasszicista stílusban fogant templomukat 1815-ben építették; tornya kilép a homlokzat síkjából, sarkai gömbölyítettek, gúlasisakja nyolcszög alakú. Oldalfalát és tornyát félköríves hangnyílások és ablakok, valamint festett falsávkeretek tagolják.

 

CSÉCSÉNYPATONY

1940-ben a községet egyesítették Szent-mihályfával Szentmihályfa néven. 1960-ban pedig közigazgatásilag hozzácsatolták Lőgérpatonyhoz.

Neve egy 1441-ben keltezett oklevélben merül fel először Czeczenpathon alakban. További megjelenési formái: 1786-ban Cschécschény-Patony, 1927-ben Cecínska Potőn.

A község nevét II. Lajos királynak a gellei érseki székhez 1524-ben intézett levele is említi Chechenypatony alakban. Az 1553. évi portális összeírásban 6 portával királyi birtokként van bejegyezve. A XIX. század elején a gróf Pálffyak birtokában van. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 35 házzal és 279 lakossal van bejegyezve.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 205. old.): Patony (Csécsény-), magyar falu Pozsony vármegyében: 228 katolikus, 65 református, 1 zsidó lakossal.

A XX. század elején (Bowvszky (1), i. m. 41. old.): Csécsénypatony, magyar kisközség az Alsó-Csallóközben, 43 házzal és 341, túlnyomó számban róm. kath. vallású lakossal; a község postája és vasúti állomása Szentmihályfa, távírója pedig Patony.

 

 

FELSŐVÁMOS (HORNÉ MYTO)

Felsővámos a víz közelsége ellenére ár-mentes szárazulatokon feküdt a régi időkben is. Erre vezetett a hajdani vá-sárút. Nevében fennmaradt a vámhely emléke.

Vámosfalu a XVIII. század első felében mezővárosi rangot kapott. Híresek voltak állatvásárai.

Hajdanán több Vámos nevű falu is létezett. A Csallóközben keletkezett helység kapta a Felső-Vámos, a Szigetközben levő pedig az Alsó-Vámos nevet (most Vámosszabadi).

1960-ban Felsővámost egyesítették Vásárúttal Trhové Myto néven, 1990-ben a két község közigazgatásilag kettévált.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1211 ha.

Lakóinak száma 963. Nemzetiségi összetétel szerint: 953 magyar, 8 szlovák, valamint 2 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 843, ev. ref. 2, egyéb 118. Lakóházainak száma 257.

Első okleveles említése egy 1268-ból származó oklevélben található Wamus alakban. Nevének további megjelenési formái: 1406-ban Wamosfalw, 1421-ben Wykyrth, sine Wamusfalw, 1773-ban Vámosfalu, 1927-ben Horné Myto.

Az 1553. évi portális összeírásban Se-rédy Gáspár 4, Mérey Mihály pedig 6 portával szerepel. A későbbiekben a Pálffy grófok lettek a község urai s még a XX. század elején is id. Pálffy János gróf volt a község legnagyobb birtokosa. 1683. február 23-án egy, a Kis-Dunán átkelt török csapat rohanta meg és rabolta ki a községet, és 104 lakóját rabként magával hurcolta. Az 1828-as Nagy Lajosféle összeírásban 67 házzal és 485 lakossal van bejegyezve.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 261. old.): Vámosfalu, magyar falu Pozsony vármegyében, a Kis-Duna szigetjében, Vasáruihoz 1 fertálynyira: 492 katolikus, 10 zsidó lakossal. Kétnyomású határa termékeny; rétje kevés; fája elég. Földesura: gr. Pálffy Ferenc. Utolsó postája Komárom.

A XIX. század végén Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Fiókegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 636 (ebből r.k. 617, ev. ref. 4, izr. 5); a tankötelezettek száma 114, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta Vásárúton, vasút- és távíróállomás Dunaszerdahelyen volt.

A XX. század elején (Bowvszky (1), i. m. 125. old.): Vámosfalu, csallóközi magyar kisközség; 104 házát 693 róm. kath. vallású lakos lakja; postája Vásárát, távírója Mbar.

A falu ősrégi temploma és plébániája, melyeket a Pázmány-féle jegyzék is nagyon réginek említ, elpusztult. Mai templomát, mely Nepomuki Szent János oltalma alatt áll, a régi helyén 1740-ben (többek szerint 1775-ben) építették fel

barokk stílusban; a XIX. században klasszicista stílusban átalakították, klasszicista homlokzattal látták el. Egy-hajós templomterét síkmennyezet, félköríves záródású szentélyét félkupola védi. Főoltára a védőszent szobrával 1746-ból való. A főnézet uralkodó eleme a torony, amelynek alsó része enyhén kiugrik a fal síkjából; ablakai félkörívesek.

„Iskolája e (XIX.) század elején keletkezett. A szülők 1810 előtt még Vásárút-ra járatták gyermekeiket, mivel itt iskolaépület nem volt s a tankötelesek száma az 50-et meg nem haladta, de az oda való járás téli időben, a rossz idő és a Dunán való keresztüljárás sokszor hónapon keresztül akadályozta a tanulók iskolába való menését. Ezen állapot arra indította a község elöljáróit, hogy árendás házat bérelnek, mivel kéznél volt egy obsitos katona és ez beállott hozzájuk tanítónak, kit kántorként fizettek (...) Ezeken a rossz viszonyokon segíteni akarván, elhatározták, hogy a maguk költségén építenek iskolát és tanítólakot, s fogadnak képzett tanítót. Ezen határozatot 1829-ben hozták s 1830-ban a tanítólak és az iskolaépület teljesen elkészült, s a vásá-ruti mester fiát fogadták meg..." (Kom-lóssy, i. m.)

A községhez tartoznak a Göbölmező-puszta, valamint a Holt-víz nevű dűlők, helyek.

 

GOMBA (HUBICE)

Gombán van egy kicsi - középkorból itt maradt - templom, ugyancsak kősisakos toronnyal. Valószínűleg a XIII. században épült. Egy hatalmas park közepén áll itt egy kastély is; sajnos, nagyon romos állapotban van. A kétemeletes főépület 1830 körül készült, feltehetően

egy korábbi helyére. Az egykor gazdag, egyedi növényvilággal ékeskedő park ugyancsak pusztulóban van.

Élete végén Gombán élt a sokoldalú, pozsonyi születésű Kempelen Farkas (1737. jan. 23. - 1804. márc. 26.), akinek beszélő- és sakkozógépe bejárta Európát és Amerikát.

A gombai uradalmat a XVIII. században a halastavak és a juhtenyésztés tette híressé, a múlt században pedig elsősorban a lótenyésztés. Az itt működő gazdaság ma is az egyik legeredményesebben termelő mezőgazdasági létesítmény a Felső-Csallóközben.

Mint a Csallóköz több falujában, Gombán is él egy régi farsangi szokás, a dörej áras (lásd a Somorja címszó alatt).

Érdekes ipartörténeti tény, hogy Szelepcsényi György esztergomi érsek 1666-ban Gombán, az érsekség gombai birtokán az általa meghonosított selyemgyapjas birkák gyapjának feldolgozására posztógyártó műhelyt alapított.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 536 ha. Lakóinak száma 504. Nemzetiségi összetétel szerint: 416 magyar, 84 szlovák, 2 ukrán, valamint 2 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 422, ev. ref. 5, gör. kat. 1, egyéb 76. Lakóházainak száma 97.

Első okleveles említése 1298-ból származik Nobilis de Gumba alakban. Nevének további megjelenési formái: 1301-ben Gomba, 1910-ben Nemesgomba, 1927-ben Gomba, 1948-ban Hu-bice.

Kezdetben pozsonyi várbirtok, majd a XIII. század végén a Gombai családnak is van itt birtokrésze, mely család egy várkastélyt is birtokolt. 1301-ben egy határjáró oklevélben találjuk Gomba alakban; de hogy a község régebbi keletű, bizonyítja Szepesi Jakab országbírónak 1377 novemberében keltezett oklevele, mellyel igazolja, hogy I. Lajos király már több évtizeddel előbb az itteni birtok egy részét, éspedig Cseklész Ruffi Ábrahám fiainak birtokrészét egy várhellyel együtt Jakab deáknak adományozta. 1383-ban Erzsébet királyné Kumpert fiainak itteni birtokát Miklós fiának, Jakabnak adományozta. 1388-ban a község Gombai Jakab nevén szerepel; 1389-ben Kumpert fia, Péter fiainak elhalálozása után az említett Gombai Jakab kapta birtokrészüket. 1492-ben II. Ulászló a gombai birtokot részben csebi Pogány Péternek és részben alsóborsai Vizközi Andrásnak adományozta. Az 1553. évi portális összeírásban Ara-nyossy Kristóf és Csorba János 2-2, Zo-mor János, Molnár Lukács és Beely Simon l-l portával szerepel.

A XVII. században Szelepcsényi érsek, majd a For-gách és Maholányi család nagyobb birtokos itt. Szelepcsényi érsek egyébként a községben 1666-ban egy ún. hollandi posztógyárat alapított, mely, sajnos, halálával megszűnt működni. Az érsek ju-hászatot és halastavakat is telepített ide. A XVIII. századtól kezdődően a Jesze-nák, az Udvarnoky, a Bertalanffy, a Jankovich és a Vass család birtokolja; közvetlenül a Monarchia széthullása előtt pedig Wiener-Welten Rezső lovagnak volt itt nagyobb birtoka, messze vidéken híres volt ménese és szép kastélya, melyet a XIX. század elején az Udvarnoky család építtetett; a lovag birtoka 1945-től állami birtok. A kastélyt az Udvarnoky család a Jankovichoknak adta el, ezektől Vass báró vette meg, 1858 körül egy Freund nevű pesti kereskedő (bécsi ügynök) tulajdonába ment át; tőle 1882-ben Wiener-Welten Rezső lovag vette meg a birtokkal egyetemben. A község az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 28 házzal és 197 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 51. old.): Gomba, magyar falu Pozsony vármegyében, a Csallóközben, Pozsonyhoz 3 1/2, Csütörtökhöz egy mérföldnyi távolságra: 163 katolikus, 6 református, 9 zsidó lakossal. Hajdan a Szelepcsényi György esztergomi érsek által felállított posztógyár tette nevezetessé; most pedig Udvarnoky Lajosné szép ízlésű nagy kastélya ékesíti, egy gyönyörű angolkerttel, mely ámbár csak nemrégiben rendezte-tett el, mégis ritka külföldi növényeivel, üvegházaival, s más elrendeztetésével, minden, mostanság a megyében kitetsző kerttel vetélkedik. Birtokosa régen a Gombay család volt, későbben Szelep-csényiek, majd Forgácsok bírták; most pedig nagyobb részét Udvarnoky Lajos bírja, a többit b. Jeszenák, Gál, Molnár, Hideghéti, s m. t.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 68. old.): Gomba, felső-csallóközi magyar kisközség, 25 házzal és 190 róm. kath. vallású lakossal; a község postája és távírója Nagymagyar, vasúti állomása Somorja-Uszor.

A Mária látogatása (Nagyboldog-asszony)-templom román kori alapokon

áll.

Az eredeti, román stílusban épült templom - több szerző szerint - 1390-ben már fennállott; az idők folyamán többször átépítették; 1449-ben gotizál-ták, új boltozattal és sekrestyével látták el; ugyanekkor készültek el a támpillé-rek és a szemöldökgyámos portál is. A

  1. században barokk külsőt nyert.

    További jelentősebb beavatkozásra a
  2. században, a nyugati empórium

    elhelyezésével   került   sor.   Egyhajós

    templomterét síkmennyezet, egyenes zá-

    ródású szentélyét dongaboltozat fedi.

    Belső terében XVIII. és XIX. századi

    tárgyak találhatók. Tornya kiugrik a

    homlokzat síkjából, nyolcszögű gúlasi

    sakja kőből van, ahogyan a fiatornyocs-

    kák is. Legújabban felújítást 1976 és

    1978 között végeztek rajta. A gyakori

    átalakítások sokat rontottak eredetisé

    gén.

A fentebb említett parkot a XIX. század közepén alakították ki, 1885-ben K. Rosenburg kibővítette. A park közepén álló Nagykastélyt a Kis-Jókai előnevű, 1672-ben nemesített Udvarnoky-család építtette 1830 körül klasszicista stílusban régi, valószínűleg reneszánsz kori alapokra, feltehetően azonos típusú építmény helyén. Egyes szerzők szerint a kastélyt a Szelepcsényi érsek idejében is létező, négy toronnyal megerősített várkastély helyén vagy annak romjaira építették. A kastély főhomlokzatán a meghatározó elemek az egytengelyes sarok-rizalit és a háromtengelyes, címeres háromszögű oromzattal zárt középrizalit. Lent félkörív nyílású, felül pedig négyzetes ablakokat hangsúlyoz a szemöldökpárkány. A főhomlokzat elrendezésének megfelelően az épület hátulról tizenegy, oldalról négytengelyes. A hatalmas kastélypark központjában álló épület hosszabb ideje gondozatlanul áll.

 

 

A gombai kastély és park a huszadik század elején

 

A birtokot valaha nagy szakértelemmel irányították. A parkban sétálva ma is láthatjuk, hogy építői milyen precíz munkál végeztek. Az öntözés egy elmés rendszer segítségével folyt, amely összekötötte a föld alatti vízkészleteket a Gombától 10 kilométerre folyó Kis-Dunával. A hagyomány szerint az öntözőrendszer megalkotója az uradalom tulajdonosainak barátja, a pozsonyi születésű feltaláló, Kempelen Farkas (1734-1804) volt, aki kidolgozott egy, a Dunát az Adriai-tengerrel összekötő csatornatervezetet.

A parkban több mint 60 ritka fafajra található, például az örökzöld pusz-páng (Buxus sempervirens), a török mogyoró (Corylnus colurna), a kecskerágó (Euonymus), a jezsámen vagy ismertebb nevén jázmin (Fhiladel-phus coronarius) és mások.

A Kiskastély (lásd a 200. oldalon) mostanában üdültetési célokat szolgál. A Nagykastély, amelyet eredetileg egy átgondolt melegvizes rendszerrel fűtöttek, használhatatlan és teljes felújításra vár.

 

A Kiskastély

HEGYÉTE (KŰTNIKY)

Hegyéte a Dunaszerdahely-Komárom főútvonal mentén fekszik. Mai faluneve sok korábbi apró települést foglal magában.

A mai Hegyéte, mint közigazgatási egység, a környékbeli kisebb falvak (Ba-lázsfa, Töböréte, Hegy[bene]éte, valamint Kolónia) egyesülésével és önállósulásával jött létre. 1940-ben Hegy[be-ne]étét (mely név alatt 1808-ban Hegyéte és Beneéte egyesült) és Töbörétét egyesítették: az új közigazgatási egység a Hegyéte nevet kapta; 1948-ban Kútnikynak nevezték el. 1940-ben egyesítették Csen-keszfát, Lidér-Tejedet és Pódafát is egy közös faluvá, Póda-Tejeddé, amely 1948-ban a Povoda nevet kapta. 1960-ban Pódafát és Balázsfát is Hegyétéhez csatolták. 1990-ben Pódatejed önállósult; így nyerte el Hegyéte mai területét.

Hegyéte lakossága katolikus vallású volt. Mivel saját templomuk nem volt, s istentiszteletre a dunaszerdahelyi templombajártak, mindhárom falu hívői egy-egy harangot építettek.

A balázsfai harangtorony 1913-ban épült; 1981-ben felújították, a fakonst-rukciót vasszerkezettel cserélték fel.

A hegybeneétei harangtorony 1924-ben épült fából; 1972-ben felújították, a fakonstrukciót vasszerkezet váltotta fel.

A töbörétei harangtorony 1921-ben épült fából a 103-as ház mellett; mostani helyére 1972-ben került, amikor felújították, a fakonstrukciót vasszerkezettel cserélték fel.

A község [közigazgatási egység] területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1512 ha. Lakóinak száma 785. Nemzetiségi összetétel szerint: 732 magyar, 50 szlovák, valamint 3 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 608, ev. ref. 51, egyéb 126. Lakóházainak száma 241.

 

BALÁZSFA

Az ősi Éte község határában kifejlődött községek egyike. Első okleveles említése is erre a tényre emlékeztet; az 1260-ból származó oklevélben Balasethe alakban szerepel.

Nevének további megjelenési formái: 1296-ban Terra Blasy, 1429-ben Blasety, 1786-ban Balaschfa, 1927-ben Blazov.

Nepomuki Szent János szobra Balázsfán

Az Orosz család ősi fészke. 1380-ban Barlabás néven szerepel, amikor is I. Lajos király adományozási oklevelében Pókateleky Miklós fiát, Jakabot és testvéreit a község birtokába iktatja. A későbbiekben a Kondé család birtokában van, majd a XVIII. és XIX. században az Orosz, a Czúczy és a Németh családnak van itt birtoka. [A balázsfai Orosz család régi csallóközi nemesi család, amely Balázsfát I. Lipóttól kapta adományként (Orosz István érdemelte ki, aki 1661-ben Párkány mellett, a török elleni harcban megsebesült). A község korábbi tulajdonjoga e családot illetően nem alátámasztott.] Az Orosz család a XX. század elejéig volt itt földbirtokos. Később, 1945-ig, Popper József és dr. Pruchberg József volt a legnagyobb birtokos. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 16 házzal és 117 lakossal szerepel.

1796-ban (Vályi András, i. m.): Balás-fa vagy Balasethi, vegyes - magyar és telepített tót nemzetiségű, katolikus vallása -falu Pozsony vármegyében, a Csallóközben, Szerdahelyhez közel, melynek fi-liája, de postát ekkor még csak Somorján találtak. A falu határa jó termékenységű, első osztálybeli, kaszálói és legelői kövérek, nemesi birtokosai vagyonosak.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 77. old.) [már nem említi a tót telepeseket]: Ba-lásfa, magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahelyhez keletre, 3 fertálynyi-ra, 98 katolikus, 9 református, 7 zsidó lakossal.

Földesura a törzsökös nemes Orosz família. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 32. old.): Balásfa, alsó-csallóközi magyar kisközség, 23 házzal és 218 róm. kath. vallása lakossal; a község postája, távírója és vasúti állomása Dunaszerdahelyen van.

A községhez tartozik Enyed-puszta, Szellőző-major és Szőlőtelep, melyeket a XX. század húszas éveiben, a földreform során az odatelepített cseh-morva telepeseknek osztottak ki.

Egy 1336-ban kelt oklevél említést tesz Poukafelde, azaz Pókafölde nevű községről is Balázsfa határában, mely adományozás folytán - a pozsonyi várbirtokok közül - Tamás mester csókakői és gesztesi várnagy birtokába kerül, aki több szerző szerint a Pókatelekiek őse

volt; a falu pedig minden valószínűség szerint azonos volt a szomszédos Szerdahely határában fekvő Pókatelekkel, mely különben a pókateleki Kondé család fészke volt, s többek állítása szerint ez a két család is azonos.

 

ENYED

A település mindig is Balázsfához tartozott. Első okleveles említése 1245-ből származik Enud alakban.

1491-ben helybeli birtokosok az urai, 1738-ban már a Kondé és a Maholányi család.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 304. old.): Enyed, puszta Pozsony vármegyében, 70 katolikus lakossal. Fekszik a Csallóközben, Szerdahely tőszomszédságában. Róna határa 630 holdra terjed, s általában igen termékeny fekete szántóföld; legelőjén sok birka tenyésztetik; de rétje s erdeje úgyszólván semmi sincs. Van egy majorsága, minden hozzá tartozó épületekkel. Bírja Jankó Mihály.

A XIX. század közepén tehát Jankó Mihálynak volt itt majorja; a század második felében Fuchs Gyula birtokosnak szeszgyára, szeszfinomítója és csinos úrilaka. 1939-ben a szeszgyár állami tulajdonba került, 1947-1957-ben szövetkezeti szeszfőzdeként működött, azután fokozatosan lerombolták; mára már csak a háromszintes tornya maradt.

Fuchs Gyula a XIX. század végén kúriát (úrilak) is építtetett az enyedi majorban; egyszerű, neoklasszicista épületet.

Fuchsék nem lakták állandóan, csak látogatásaik alkalmával. A majorság kúriájában volt nagybirtokuk intézősége. A földreform után a birtok 517 hektárról 220 hektárra csökkent. Fuchsz a harmincas években Weiss Jenőnek adta bérbe a birtokot. 1945 után a Fuchs-féle majort konfiskálták. Később óvodát helyeztek el a kúriában, majd művelődési házat és a szövetkezet irodáit, amely az egész majort birtokba vette. 1970 előtt a lepusztult épületet lebontották.

 

KOLÓNIA

A település a XX. század húszas éveiben zajló csehszlovák földreform keretében jött létre, Fuchsék földjeinek fölparcellázása után, Balázsfától keletre. Fuchsék-nak itt egy kisebb majorjuk is volt, melyet 1980 után fokozatosan lebontottak. A Kolóniát 1927-ben alapították, amikor egyre érkeztek a cseh-, morvaországi és észak-szlovákiai telepesek. 1935-ben 239 hektár területen 12 telepesbirtok volt itt. A harmincas években fokozatosan épültek a telepesek házai és a jubileumi iskola. Ez a helyzet napjainkig fennáll, csak a település lakosai beilleszkedtek a környék lakossága közé.

 

HEGY(BENE)ÉTE

Ete vagy Ethe településről 1240-ben tesznek először említést az oklevelek, de valószínűleg már a XII. században is létezett. Határában később hét falu fejlődött ki (Póda-, Csenkesz-, Hegy-, Töbör-, Balázs-, Enyed- és Beneéte), de némely falunévnél elhagyták az -éte toldalékot.

Első okleveles említése egy 1240-ből származó oklevélben található Ety, illetve Ethy alakban. Nevének további megjelenési formái: 1250-ben (Udvornici de Ete) Ete, ül. Ethe, 1260-ban Tewkeeset-he, 1268-ban (Udvornici de quinque vil-lis Ethey) Quinque ville Ethey, 1420-ban Nagethy, Nagye'th (Hegyéte), illetve Be-neéthe, \AA1-ban Kovachethy, 1863-ban Hegybeneété, 1940-ben Hegyéte, 1948-ban Kútniky.

(Az 1420-tól kezdődően az okiratokban Nagy- és Bene- jelzővel említett két

Éteközség tehát Nagyéthe és Beneéthe, melyek minden bizonnyal önállóan fejlődtek, a XIX. század elején egyesültek.)

A község birtokviszonyainak alakulását a történelem folyamán homály fedi: ennek elsősorban az lehet az oka, hogy határában nem volt nagy(obb) birtok, amelyet a királyok várispánok, nádorok vagy érsekek elajándékozhattak volna, vagy a birtoklása feletti vitában dönteni kellett volna. A község eredetileg a de Éthe nemesi család birtokában volt. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban Töbörétével együtt 29 házzal és 209 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 312. old.): Ete (Bene-, Hegy-, Töbör-), három egymás mellett levő magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahelyhez 3 fertálynyi távolságra 130 katolikus, 52 református, 8 zsidó lakossal. Földesurai: többen.

1869-ben 205 lakosa volt. 1890-ben a község csaknem teljesen leégett.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 70. old.): Hegybenéte, magyar kisközség az Alsó-Csallóközben; van 41 háza és 210 róm. kath. vallású lakosa; temploma nincs a községnek; postája, távírója és vasúti állomása Dunaszerdahely.

1945-ig nem élt itt tehetősebb földesúr, a legnagyobb birtokrészt (80 kat. hold) Hegyi Mihály birtokolta.

A falu becses épülete a vasútállomás, mely összekötötte Hegyétét a távolabbi vidékekkel. A Pozsony-Komárom vasút Dunaszerdahely-Komárom közötti szakaszát 1896-ban fejezték be. A kis földszintes állomás azonban csak később, a XX. század elején épült, majd többször módosították, átépítették.

Hegyéte első iskolaépülete már 1890-ben állt, és egészen 1927-ig működött, ekkor új iskolát építettek, amelyben 1977-ig folyt a tanítás. 1977-ben átadták rendeltetésének Töbörétén az új, négyosztályos alapiskolát. Az eredeti, átalakított iskolaépületben 1978 óta óvoda van. A Kolónia településen feltehetően 1928-ban építettek a telepesek gyermekeik számára iskolát; a tanítást 1972-ben szüntették meg benne.TÖBÖRÉTE

A néphagyomány szerint pallosjoga volt, de ez a jog többek szerint inkább egyik földesurát illethette.

Az ősi Éte község határában kifejlődött községek egyike. Első okleveles említése 1260-ból származik Thebe-rethe alakban. Nevének további megjelenési formái: 1466-ban Hozzywethe a.n. Thebe Rethe, 1773-ban Töbör Et-hue.

1553-ban a Zomor és a Kondé család a birtokosa, s ez utóbbi kezén maradt egészen a XIX. század végéig; a későbbiekben nem volt nagyobb földesura. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban Hegyéte, Beneéte és Töböréte együttesen 29 házzal és 209 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 312. old.): Ete (Bene-, Hegy-, Töbör-), három egymás mellett levő magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahelyhez 3 fertálynyi távolságra 130 katolikus, 52 református, 8 zsidó lakossal. Földesurai: többen.

A községeket a XIX. században gyakran árvizek sújtották (1831, 1849, 1866 és 1873). 1848-ban a szabadságharc idején Töbörétén Albárról Nagy-megyerre tartva vonult át Ogulini és Szlini ezrede, Reznicky őrnagy parancsnoksága alatt. Az ezred 1400 horvát határőr katonából állt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 123. old.): Töböréte, magyar kisközség az Alsó-Csallóközben, 34 házzal és 166, nagyobb részben róm. kath. vallású lakossal; temploma nincs a községnek; postája, távírója és vasúti állomása Dunaszerdahely.

Az első világháború öt emberéletet követelt. 1938 és 1945 között Magyarországhoz csatolták. 1939-ben megalakult a Hanza Fogyasztási Szövetkezet. 1940-ben a falut Hegybeneétével egyesítették. 1947-ben és 1948-ban a lakosságcsere keretében 8, illetve 10 családot, összesen 76 lakost telepítettek ki. 1977-ben Töbörétén egy új, négyosztályos alapiskolát adtak át rendeltetésének.

 

HODOS (VYDRANY)

A község határának egyik-másik dűlőneve a Csallóköz e vidékének régi földrajzi állapotát őrzi, mint például a Pontyos-tó vagy a Csík-tó.

Figyelembe véve, hogy a község nem fekszik víz mellett, e két elnevezés jelzi, hogy a község és a Kis-Duna közötti alacsony fekvésű, és a mai napig lakatlan területen egykor tavak, majd mocsaras lápok lehettek.

Hódos a koraközépkorban a pozsonyi vár birtoka volt. A XV. századtól már nemesi községként szerepelt a forrásokban. Idevalósi régi nemes család a Ho-dossy és a Vermes család. Református temploma 1786-ban épült klasszicista stílusban.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1605 ha. Lakóinak száma 1293. Nemzetiségi összetétel szerint: 1171 magyar, 102 szlovák, 9 cseh, 10 roma, valamint 1 morva; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 513, ev.ref. 399, egyéb 381. Lakóházainak száma 392.

Nevét először egy 1245-ből származó oklevél említi Hodus alakban. További megjelenési formái: 1279-ben Hadus, 1287-ben Hodos, 1361-ben Kishodos, 1428-ban Felsewhodos, 1773-ban Hodos, 1896-ban Nemeshodos, 1948-ban Vydrany.

A XIII. és a XIV. századi oklevelekben a pozsonyi vár tartozékaként szerepel. Egy 1473-ban keltezett oklevél ho-dosi nemeseket említ birtokosként; részletesebb birtokviszonyait nem ismerjük. A XX. század elején Vermes Péter volt nagyobb birtokosa. Az  1828-as Nagy

Lajos-féle összeírásban 49 házzal és 286 lakossal szerepel. 1884-ben a község teljesen leégett.

 

Hódos református templomát 1786-ban építették klasszicista stílusban. Ez a ho-dosiak második református temploma, az első még fából épült 1783-ban.

 

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 112. old.): Hódos, magyar falu, Pozsony vármegyében, Szerdahelytől nyugatra 1/2 mérföldnyire. Lakja 379 katolikus, 485 református, 26 zsidó. Református anyatemplom, és eklézsia. Legelője, rétje elég, mely kevés, de jó szénát terem. Földesura: több nemesek. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 71. old.): Hódos, az Alsó-Csallóközben fekszik; magyar kisközség, 183 házzal és 1003, túlnyomó számban ev. ref. vallású lakossal; postája Nagya-bony, távírója Dunaszerdahely, vasúti állomása Csallóköz-Abony.

A falu református templomát 1786-ban építették klasszicista stílusban; II. József türelmi rendelete után, amely újra engedélyezte a protestánsok szabad vallásgyakorlását. Ez a hodosiak második református egyháza, az elsőt még fából építették 1783-ban. Toronnyal a XIX. században egészítették ki. Mennyezete sík és stukkóval díszített, záródása egyenes, két oldalról empóriák vannak. 1986-ban felújították. Értékesek a templom kegytárgyai a szertartásokon használt ontalak és ón-kupák; tornya újabb keletű. Iskolája a református templommal egyidős.

Hodosban nagy hagyománya van a reformációnak. A XIX. században a dunaszerdahelyi kálvinisták a hodosi templomba jártak istentiszteletre, és hosszú ideig ez volt az egyetlen hely, ahol vallásukat gyakorolhatták.

A községhez tartozik a Bödöri, a Csiba, a Czucz, sl Hodosi, a Szigeti, a Vermes és a Völgyháti major, melyek egyike-másika szintén egy-egy régebbi, illetve újabb kori birtokosának nevét látszik viselni.

 

ILLÉSHÁZA(NOVY ZIVOT)

Illésháza Szent Péter és Pál apostoloknak ajánlott temploma Csallóköz egyik jelentős kulturális emlékei közé tartozik. A gótikus szentélyt a történelem folyamán többször is átalakították.

A Kismagyar és Tonkháza határán álló barokk kastélyépületről - a Pálffy-kastélyról - a hagyomány azt tartja, hogy Zsigmond király hajdani nyaralója volt. Érdekes tényként megemlítjük, hogy több szerző is feltételezi - akik feltehetően Bél Mátyás és Ipolyi Arnold szövegeit egybevetve jutottak erre a következtetésre -, hogy ez valószínűleg így lehetett.

Novy Zivot (Újélet) egy újkeletű, 1960-ban létrehozott új közigazgatási egység, a Kis-Duna közelében egymáshoz közel fekvő apró települések: Illésháza, Bélvata, Kismagyar és Tonkháza összevonásával. Még előtte, 1940-ben Tonkházához csatolták Kismagyart, mely közigazgatási egységtől 1955-ben különvált Vitény, hogy 1976-ban egyesüljön Sárréttel.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1942 ha. Lakóinak száma 2011. Nemzetiségi összetétel szerint: 1766 magyar, 177 szlovák, 66 roma, valamint 1 cseh és 1 ruszin; felekezeti hovatartozás szerint r. k. 1600, ev. ref. 60, gör. kel. 1, egyéb 350. Lakóházainak száma 525.

 

A Bathyányak kismagyari birtoka a XIX. század végén nőágon gróf Pálffy Bélánéé lett. Valamikor állítólag a klarissza-apácák kolostora volt, de lehet, hogy ez az a kastély, amelyet Bél Mátyás Zsigmond király hajdani nyaralójának tart, s melyből azután a klarisszák nyaralója lett. A kastélyt a huszadik század elején a Pálffyak klasszicista stílusban átépítették és megnagyobbították. A kastély földszinti része 1930-ban ismét új köntösbe lrtt öltöztetve. Ez a kastély egyszerre vonultatja fel a részben barokk, klasszicista és romantikus-historizáló elemeket.

 

ILLÉSHÁZA (ELIÁSOVCE)

Első okleveles említése 1238-ból való Althalwthallyafelde, illetve Altolu-tollyafeuld, azaz Általútaljaföld alakban. Nevének további megjelenési formái: 1353-ban Elyasvata, 1411-ben//-lésvata, 1773-ban Illésháza, 1948-ban Eliasovce. A falu neve 1397-ben parochia Sz. Peéter, 1469-ben Szentpéterföldje.

A XIII. században a Salamon nemzetség ősi birtoka volt. Valószínűleg ebből a nemzetségből ágazott ki a későbbi II-lésházy és az Esterházy család. A község a Salamon nemzetségből származó Illésházy és Szerhásházy, a későbbi Esterházy család ősi fészke volt.

Az Illésházyaknak itt egy megerősített várkastélyuk is volt, amelyet a XVI. század végén - a család leghíresebb tagja - Illésházy István (1541-1609), aki 1608-tól Magyarország nádoraként az ország első közjogi méltóságát viselte, újjáépíttetett.

A kastélynak ma nyoma sincs a faluban. Pedig sokszor megpihentek falai között híres egyházi és világi személyiségek, mint pl. Mannsfeld Károly tábornok a török ellen Buda felszabadítására felvonuló egyesült keresztény sereg egyik parancsnoka, aki itt több napig időzött, innen vonult Komárom alá. A Kastélyt I. Rudolf király 1620-ban lebonttatta.

Az 1553. évi portális összeírásban az Illésházyak mellett Csorba Farkas szerepel még itt birtokosként. 1709-ben özvegy Maholányiné Péterffy Judit a község egyik birtokosa. A későbbiekben azonban már csak az Illésházyak a község földesurai. A XIX. században a fiúágon kihalt Illésházy grófok itteni birtokát a Batthyány grófi család örökölte, majd házasság révén Pálffy Béla gróf tulajdonába került, akinek még a

XX. század elején is a legnagyobb birtoka volt itt. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 68 \ú.tl2\ és 792 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 133. old.): Illésháza, magyar falu Pozsony vármegyében, a Kis-Duna mellett. Nagy-Magyarhoz 3/4 órányira: 475 katolikus lakossal, katolikus parochiális templommal. Legelője bőven, rétje sok, jó szénája, nagy erdeje; révje van a Kis-Dunán. A szarvai uradalomhoz tartozik. Utolsó postája Pozsony.

A XIX. század végén Pozsony vármegye felső-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 1245 (ebből r. k. 1081, ev. ref. 117, ág. ref. 9); a tankötelezettek száma 120, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta, vasút- és távíróállomás Nagylégen volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 72. old.): Illésháza, csallóközi magyar kisközség, mely 73 házat és 593 róm. kath. vallású lakost számlál; postája és távírója Nagymagyar, vasúti állomása pedig Szempcz.

A XX. század elején a községben hitelszövetkezet alakult és gazdakör működött.

A római katolikus Szent Péter és Szent Pál apostoloknak ajánlott templom a XV. század második felében épült. Átépítésére a műemlékjegyzék szerint 1770 és 1773 között került sor, ám 1780-at tekinti a beavatkozás záróévének, amikor is Illésházy János gróf, mint arról a diadalíven olvasható felirat egyértelműen tanúskodik, 1770-73-ban kibővíttette és átalakíttatta, klasszicizál-tatta.

A hajó fölött dongaboltozást, a po-ligonálisan záró szentély fölött keresztboltozatot alkalmaztak. Ez utóbbi evangéliumi oldalfalán látható a gótikus formaelemeket kimutató pasztofórium, továbbá a szentély előtti talajba helyezve fekszik az 1510-ben elhunyt Illésházy Mátyás gyulafehérvári prépost vörös márvány sírköve és Földesi Zsófiáé 1547-ből. Az Illésházy István gróf emlékét hirdető 1838-as, ravatalszerű alkotmány ma is a hajó déli részében áll. A védőszenteket ábrázoló főoltárkép klasszicista stílusban 1800 körül, a Madonna-szobor 1458-ban készült. A mellékoltárok és a szószék XVI. Lajos stílusában készültek. A belső tér boltozatát 1940-41 között, falait 1974-ben restaurálták. 1966-67-ben, majd 1988 és 1990 között a templomkülső fölújítására került sor. Anyakönyvei 1770-től vannak vezetve.

Késő barokk kálváriája a XVIII. század közepén készült; késő barokk stílusú a templom tőszomszédságában, a település határában álló, a XVIII. század végéről való Nepomuki Szent János-szobor is. A községben található még egy 1873-ban épült neoklasszicista stílusú kápolna is.

„Pozsony vármegyének felső-csallóközijárásában, a Kis-Duna jobb partján fekszik Illésháza község, egy plébániát alkotva, s egy róm. kat. elemi népiskolát tartva fenn a tőle félórányira fekvő Tonk-háza és Bélvatta községekkel, melyekhez még Vittény, Rónya, Sorják és Ménesa-kol majorok, továbbá a németujvári gróf Batthyány József birtokai és a Kis-Duna mentén több uradalom csatlakozik. (Komlóssy, i. m. 545-546. old.)

Az oktatás még 1939-ben is a római katolikus népi iskolában folyt.

A község határában levő dűlők (Szerháza vagy Szerhásháza, Szentpéterfölde, Salamon) nevei régi elpusztult községek emlékét őrzik. Salamon az Illésházyak, Szerhásháza pedig az Esterházyak ősi fészke volt.

Szerháza vagy Szerhásháza, azaz Es-terháza első okleveles említése 1464-ből való Esterhaza alakban; a XVIII. század közepén már csak egy portája van; ez idő tájt egyesült Illésházával.

Szentpéter v. Szentpéterfölde mint önálló templommal rendelkező község először 1397-ben parochia Sz. Peéter, és 1469-ben Szentpéterfölde alakban van említve az okiratokban. A későbbiekben, valószínűleg még a XVI-XVII. században, egyesült Illésházával.

„Illésháza és a szomszédos Szerháza (...) A két jelentéktelen apró falut (...) csak egy út: ,Általút' választá el egymástól.

Szerháza ma már (1858-ban) egészen elpusztult, s nevét helyíróink is alig említik, míg Illésháza is a környéken Sz. Péter néven ismeretesebb." (Ipolyi, 1993, i. m. 35. old.)

Az Általút a jókai révben használt gázló volt, s a szomszédos területet két névvel is jelölték: Általútaljaföd, illetve Alsóhídaljaföld.

Az Arany ász nevű dűlőn, mely hajdanán a Kis-Duna mellett terült el, s melynek révje is volt, azelőtt aranyat mostak.

 

BÉLVATA

Bélvata 1940-ig önálló falu volt. Ma az

1960-ban megalakult Illésháza része.

Már a honfoglalás előtt lakott hely. A község nevét először egy 1239-ből származó oklevél említi Watha alakban a pozsonyi vár birtokaként. Nevének további megjelenési formái: 1239-ben Watha, Vota, Wata, 1362-ben Vatha, 1948-ban Vojtechovce.

Az 1239-ből származó oklevélben olvasható latin feljegyzés „Generatio Sa-lomom gui fuisent in Watha et in Salo-mon (...) Salomonwatha, Belwatha, Watha, Beil", ugyanazon a helyen három település nevét is említi; ezek ma Illéshá-zához és Nagymagyarhoz tartoznak.

Az okiratok a máig is fennmaradt két Vatán - mégpedig Vajas- és Bélvatán -kívül még egy Bánkvata nevű községet is említenek.

1239-ben pozsonyi várbirtok; 1281-ben Salamon János és István az urai, de a birtokot hamarosan eladják a két Ongai fivérnek, Péternek és Farkasnak. 1295-ben a községet III. András (Endre) király az Olgyaiaknak adományozza. 1362-ben négy részre osztódik János fiai János és Miklós, László fiai Balázs és László, Péter fiai János és Miklós és Pál fia között. 1394-ben Petrus de Watha, azaz Watha Péter királyi ember, 1435-ben Belvatay András nevében találkozunk a község nevével. 1475-ben II. Ulászló csebi Pogány Péternek és alsóborsai Vizközi Andrásnak adományozza a falu egy részét. 1498-ban a király a hűtlenségbe esett Zerházi Zerhas Márton és László földjeit elkobozza, és azokat részben Mátyás váradi püspöknek, részben Illyés Györgynek adományozza. 1506-ban Verbőczi István a község földesura. 1533-ban Csorba Gergely és Pál fiai osztozkodnak a birtokon. 1591-ben Csorba János saját birtokrészét Illyésházy Istvánnak zálogosítja el.

1593-ban a gyermektelen Csorba János birtokát Illyéshá-zi Illyés Tamás pozsonyi alispán, illetve Saághi Deák Imre és annak fia kapják. Később ez a rész is a majdan grófi rangra emelt Illyésháziak birtokába került és maradt háromszáz éven át.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 283. old.): Vatta (Bél-), magyar falu Pozsony vármegyében, közel a Kis-Dunához. Számlál 160 katolikus, 67 református, 5 zsidó lakost. Nagyrészt a szarvai (Batthyány) uradalom bírja. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 33. old.): Bélvatta, felső-csallóközi magyar kisközség, 48 házzal és túlnyomó részben róm. kath. vallású lakossal; postája és távírója Nagymagyar, vasúti állomása pedig Szempcz.

A község határában található az Által-útja vagy más néven Salamonfölde, egy elpusztult ősi település nevét megörökítő dűlő, melyre a Salamon nemzetség, valamint András, Uros és Csekend tartottak igényt. A birtokjog megállapítása céljából IV. Béla király 1239-ben, Budán kelt rendeletében, mely a birtokvita eldöntésére hivatott királyi döntésről szól, istenítéletet, kardpárbajt rendelt el, s a birtokot igénylőket párviadalra szólította fel. A Salamon nemzetség került ki győztesen, minek következtében a király a birtokot 1240-ben nekik adományozta. Az Általút a jókai révben használt gázló volt, s a szomszédos területet két névvel is jelölték: Általútaljaföld, illetve Alsó-hídaljaföld. Bélvata községhez tartozik még Róna major is.

AZ ARANYAT ADÓ DUNA

Ha egy kevés dunai homokot szórunk a tenyerünkbe, nem látunk rajta semmi különöset. Főleg kvarckristályokból áll, itt-ott megvillan a csillám, néha még a sárgás színezetű pirít is. Lehetséges, hogy a Dunában igazi aranyat találtak volna? Talán kételkednek, de tény, hogy még a közelmúltban is néhány idősebb ember szabad idejében aranymosással foglalkozott. Az archívumokban feljegyezték, hogy a határőrök 1934. december 1-jén az 180l-es kilométernél négy magyar állampolgárt tetten értek, akik területünkön titokban aranyat mostak.

Lehetséges manapság a régi módon aranyat nyerni a Dunából? Laboratóriumi eljárásokkal igen (választás nehéz fajsúlyú folyadékokban, elektromágneses szétválasztás, preparátum tanulmányozása polarizációs mikroszkóppal).

Megállapították ugyanis, hogy a dunai homokot alkotó 39 ásvány közül az egyik az arany.

AZ ARANYÁSZÁS LÉNYEGE

Az aranymosást bárki egész egyszerűen kipróbálhatja, bár nem valószínű, hogy aranyra lel. Erre a legmegfelelőbb egy 20-30 centiméteres átmérőjű kínai kalapra emlékeztető réz- esetleg pléhtál.

Szórjunk bele egy marék dunai homokot. A vizet hagyjuk a tál bal peremén beáramlani. A tál enyhe körkörös mozgatásával mozgásba hozzuk a homokot, és minden körben folyamatosan kilöttyin-tünk egy kevés homokos vizet az edény jobb oldali peremén. Így eltávolítjuk a könnyű kvarckristályokat, mígnem a tálban gránátkőből és magnezitből álló rózsaszínű koncentrátum marad, melyben ritka esetekben megcsillan az arany.A középkorban, amíg a Dunát nem szabályozták, jóval nagyobb mennyiségű aranyat rakott le itt a folyó. Ekkor még több királyi rendelet is szabályozta az aranymosást. Az Árpád-korban minden kimosott aranyat a királynak kellett beszolgáltatni. De még egy 1791-ben kiadott rendelet is előírta az aranyászoknak (aranymosóknak), hogy aranyukat csak a császári és királyi bányahivatalnak adhatták el.

Az aranyászásnak mint fő foglalkozásnak a Duna szabályozása vetett véget a XIX. és a XX. század fordulóján. Ezután már csak kiegészítő foglalkozásként űzték néhányan e mesterséget.

A CSALLÓKÖZI ARANYMOSÓK

1934-ben az Aurea nevű társaság gépesített aranybányászattal kísérletezett. A kibányászott értékes fémből azonban összehasonlíthatatlanul kevesebb volt, mint ahogy azt az első vegyi elemzések sejttették. A fejtéskor az aranyat tartalmazó homokot szitálással választották el a kavicstól. Idővel megtapasztalták, hogy a kavics aranytartalma magasabb a homokénál, de ez az aranytartalom is annyira alacsony volt, hogy a kavics drága őrlése egyáltalán nem volt kifizetődő. A homokból nyert sárga fém sokkal olcsóbb, de csak egyharmadát tudták kitermelni, mert a túl apró szemcséket

a vízből nem tudták kiszűrni. A bányászat tönkrement.

MOSNAK MÉG ARANYAT

A DUNÁN?

Nem állíthatjuk teljes biztonsággal, hogy senki nem foglalkozik aranymosással. De már egyetlen gramm arany kitermeléséhez a megfelelő szakmai rátermettség hiányában többhetes munkára lenne szükség, és a huszonhárom karátos arany felvásárlási ára nem haladja meg a 350 koronát grammonként. Mivel az arany világpiaci ára folyamatosan növekszik, nem kizárt, hogy idővel ismét megpróbálnak aranyat termelni a Dunából. Egy köbméter dunai kavics vagy homok aranytartalma 12-125 milligramm. Így tehát könnyen kiszámíthatjuk, hány tonna arany található a Csallóközben. De ugyanúgy kiszámíthatjuk az óceánok vizének aranytartalmát is, bár e készletek még nem hozzáférhetőek. A Duna azonban sokkal értékesebbet nyújt számunkra: ivóvizet és villamos energiát.

Aranymosás, Georgio Agricola (1494-1555) fametszete

KISMAGYAR

1940-ben a községet egyesítették Tonk-házával Tonkháza néven.

Első okleveles említése 1298-ból származik Marcha Magár alakban. Nevének további megjelenési formái: 1482-ben Felsew-Magar, 1678-ban Ma-gyarka, illetve Kismagyar, 1773-ban Klein Magendorf 1927-ben Maly Má-ger.

Az 1298. évben kelt adományozó levélben III. Endre király az itteni királyi birtok egyharmad részét Somorja városának adományozta. 1313-ban Henzli-nus pozsonyi várjobbágy itteni birtokrészét átengedte az esztergomi érseknek. 1416-ban a község birtokosai között szerepel még Kismagyari László nemes em-

ber is, egy évvel később pedig a község birtokosai között említik az Olgyai családot is. 1471-ben Mátyás király Borsai Péter itteni birtokát elkobozta, s Vízközi Tamás és Pál, valamint Hegyi István között szétosztotta, mert Borsi Péter a do-borgazi Wolth Imrét rabló módjára megtámadta és lekaszabolta. 1482-ben a felsőmagyari Bély Mihályné és gyermekei, valamint a Borsi, a Vízközi, a Hegyi, a Kismagyari, a Szüllői, és a Ba-logh-család, majd 1521-ben Földes János részbirtokos a községben 1678-ban Kéméndi Ferencz itteni birtokrészét Orbán Pál ítélőmesternek és nejének Al-vinczy Évának elzálogosította. A XVI. századtól kezdődően a Zichy, az Esterházy, a Baltazzy és a Batthyányi grófi családok még nagyobb birtokosok itt, majd női ágon az egész község a Pálffy grófok kezére került, egészén, a Monarchia széthullásáig.

A Nagy Lajos-féle 1828. évi összeírásban 28 házzal és 208 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 57. old.): Magyar (Kis-), Klein-Magendorf, magyar falu Pozsony vármegyében, Nagy-Magyarhoz 1 fertály órányira: 447 katolikus, 12 zsidó lakossal. Földesura: több nemesek.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 80. old.): Kismagyar, kisközség a Felső-Csallóközben, 78 házzal és 512 róm. kath. vallású lakossal; körjegyzőségi székhely; postája Nagymagyar, távíróhivatala és vasúti állomása Szempcz és Somorja-Uszor.

A Kismagyar és Tonkháza határán álló barokk kastélyépület, a Pálffy-kastély - mely eredetileg a klarisszák birtokában volt, majd pedig végleg a Pálffyak tulajdonába került, s mely a hagyomány szerint Zsigmond király hajdani nyaralója  - sorsát illetően mindössze annyi bizonyosat tudunk, hogy eredete minden bizonnyal a XVIII. századra datálható, s hogy a Pálffyak a XIX. század elején nemcsak átépítették és klasszicista stílusban módosították, hanem az 1899. esztendőben ki is bővítették. 1930-ban földszinti részét ismét megváltoztatták, új köntösbe öltöztették. Főnézetén feltűnő sarokrizalit és háromtengelyes, négy pilléren nyugvó, fent két-két faloszloppal közrefogott, címeres ablakokkal tagolt középrizalit van.

Az árkád alatt egyenes záródású bejárat, tőle mindkét irányba az emeleten - három tengely erejéig - stukkódíszes szemöldök- és könyöklőpárkánnyal élénkített ablaksor látható. Hátulról a klasszicizálás eredményét vehetjük szemügyre. Itt is háromszögű oromzattal zárt, enyhe háromtengelyes középrizalit, egy kéttengelyes sarokrizalit, a bal oldalon pedig - a másik sarokrizalit helyén - sokszögzáródá-sú kápolna van. Mindez egy 3-3 tengelyes épületszárnyat fog közre.Ez a kastély egyszerre vonultatja föl a részben barokk, klasszicista és romanti-kus-historizáló elemeket. A belső tér földszintjén megőrizte korabeli boltozá-sát, az emeleten síkmennyezet található. Állapota lepusztult.

A községhez tartozik a Kismérges erdészlak.

TONKHÁZA

Nevét egyes szerzők Tankházi Simon nemestől származtatják

1940-ben a községet egyesítették Kis-magyarral Tonkháza néven.

Nevét először egy 1308-ban kelt okirat említi Tonkvatha alakban. Nevének további megjelenési formái: 1435-ben Nobilis de Tonkháza, 1488-ban Dankha-za, 1495-ben Tankhaza, 1553-ban Tenk-haza, 1948-ban Tonkovce.

A XV. század elejéig Tankházi Simon volt a község birtokosa. 1495-ben II. Ulászló a birtokot csebi Pogány Péter pozsonyi várispánnak és alsóborsai Vízközi Andrásnak adományozta, de alig egy év múltán ismét a Tankháziaké; ez tűnik ki az 1496-os oklevélből, melyben Tankházi Ábrahám birtokát Illyés Mátyásnak és Györgynek adta el. 1498-ban II. Ulászló a hűtlenséggel vádolt Zerhazi Zerhás Márton és László itteni birtokát elkobozta, és Illyés Györgynek adományozta. 1506-ban Werbőczi István is birtokosa. 1540-ben az egyik Csorba-birtokot az II-lésházyak szerzik meg. 1553-ban Csorba Gergely és Pál fiai, valamint Csorba Farkas és Illésházy Tamás osztozkodnak az itteni birtokon. A későbbiekben a Batthyányiak a birtokosai, ezek révén pedig a XX. század elején Pálffy Béla grófnak volt itt nagyobb birtoka.

Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 28 házzal és 208 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 209. old.): Tonkháza, magyar falu Pozsony vármegyében; közel a Kis-Dunához: 185 katolikus, 8 zsidó lakossal. A szarvai uradalomé és egynéhány nemeseké.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 121. old.): Tonkháza, kisközség a Felső-Csallóközben, 29 házzal és 238 róm. kath. vallású magyar lakossal; a községnek nincs temploma; postája és távírója Nagymagyar, vasúti állomása Szempcz.

A községhez tartozik Csondor, Mé-hes-akol és Vitény puszták és a Dunaszegi malomházak.

 

JÁNYOK (JANÍKY)

A XX. század kilencvenes éveiben nagyszabású archeológiái ásatások folytak a falu határában, azon a helyen, ahol a halstadti korból fennmaradt síremlékek állnak.

A Jányoki régészeti ásatások során ériékes bronzkori leleteket tártak fel.

 

Jányok a mai formára 1940-ben alakult Alsó- és Felső-Jányok, valamint Bústelek összevonásával.

Eleinte mindhárom település a Jánoky család birtoka volt, később az óbudai, majd a pozsonyi klarissza-apácáké. A XIX. században az Esterházy és a Zichy család birtokolta. Temploma a XX. század elején épült. Az út menti szobrokat a híres pozsonyi szobrász, Rigele Alajos készítette.

A község (közigazgatási egység) területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1323 ha. Lakóinak száma 814. Nemzetiségi megoszlás szerint: 756 magyar, 54 szlovák, 2 cseh, valamint 2 roma; felekezeti megoszlás szerint: r. k. 744, ev. ref. 1, egyéb 69. Lakóházainak száma 222.

ALSÓJÁNYOK

Felső-csallóközi kisközség, határában honfoglalás kori pogány őrhalmok találhatók.

Első okleveles említése 1287-ből való, amikor is Januk néven van említve. További megjelenési formái: 1301-ben Januk, 1341-ben Janyk, ül. Janyk Inferior, 1358-ban Alsó Jánok, 1920-ban Dolny Jánok, 1927-ben Dőlné Ja-níky.

Első oklevelesen igazolt földesura Já-noki Jakab, aki egy 1310-ben kelt adományozási oklevélben itt szolgájának tekintélyes földbirtokot és kúriát adományoz szolgálatai fejében. 1346-ban a pozsonyi káptalan Streiz Marchard pozsonyi polgárt iktatja e birtokba. Egy 1368-ból származó peres irat arról tanúskodik, hogy Samoti György fiának, Jánosnak felesége panaszt emelt Saápi János fia, Péter ellen, mert az itteni birtokát önhatalmúan elfoglalta. 1394-ben Georgius de Janyuk királyi ember nevében szerepel.

1402-ben Jamnik alakban bukkan fel, s ez időben Monostori Berzéte Miklós van birtokosként említve. Az 1553. évi portális összeírásban Alsó-jányok az óbudai apácák birtokaként van felvéve 13 portával, de 1647-ben már a pozsonyi apácáké, 1787-ben pedig a vallásalap tulajdonában van. A későbbiekben az Esterházy grófi, majd ezt követően a Zichy grófi család birtokába kerül. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 30 házzal és 219 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 149. old.): Jányok (Alsó-), magyar falu Pozsony vármegyében, Nagy-Magyarhoz 1/2 órányira; 184 katolikus, 11 zsidó lakossal. Földesura: gr. Esterházy Vinczé-né. Utolsó postája Pozsony.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 27. old.): Alsójányok, felső-csallóközi magyar kisközség, 34 házzal és 246 róni. kath. vallású lakossal; postája és távírója Nagymagyar.

Római katolikus, eklektikus stílusú templomát 1914-ben építették és szentelték fel.

 

FELSŐJÁNYOK

Honfoglalás kori település, mely először egy 1311-ből származó oklevélben szerepel Janyk Superior alakban. Nevének további megjelenési formái 1359-ben Felianuk, 1920-ban Horny Jánok, 1927-ben Horné Janíky.

Hajdani birtokviszonyairól nagyon kevés adat maradt fenn: egy 1346-ban kelt adománylevélben a pozsonyi káptalan Streiz Marchard pozsonyi polgárt iktatta be az itteni birtokba. Az 1553. évi portális összeírásba az óbudai apácák birtokaként 6 portával van bejegyezve. 1778-ban a vallásalap tulajdona. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 32 házzal és 236 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 149. old.): Jányok (Alsó-), magyar falu Pozsony vármegyében, Nagy-Magyarhoz 1/2 órányira; 189 katolikus, 6 zsidó lakossal. Földesura: gr. Esterházy Vinczé-né. Utolsó postája Pozsony.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 61. old.): Felsőjányok, csallóközi magyar kisközség, 33 házzal és 235 róni. kath. vallású lakossal; postája és távírója Nagymagyar, vasúti állomása pedig Csallóköz-Csütörtök.

A községhez tartozik Szigetmajor és Zátony.

 

BÚSTELEK

A Csallóköz egyik legkevesebb lelket számláló, de hajdanán mindig önálló településként és az okiratokban Kisjánok néven is szereplő községe.

Első okleveles említése 1360-ból származik Bwstelek alakban. Nevének további megjelenési formái: 1369-ben Kysjanok, 1773-tól Bústelek.

Egy 1380-ból származó oklevél arról számol be, hogy Heem fia Hegen Benedek itteni birtokos földjeinek egyharmadát Kisjánoki Miklós fiának, Jakab deáknak adja el, aki ugyanekkor még Bél-karcsai Miklós fia, János és Pomsasa-pyai Pál fia, Péter birtokrészét is megveszi. 1495-ben II. Ulászló a birtok egy részét csebi Pogány Péternek és alsóborsai Vizközi Andrásnak adományozta. Az 1553. évi portális összeírásban Beély Simonnak 6 portája adózott. A XIX. század elején a Dóka, a Szabó és a Jankó család volt itt birtokos.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 188. old.): Bustelek, magyar falu Pozsony vármegyében, Nagy-Magyarhoz 3fertál-ynyira; 49 katolikus lakossal. Földesura: Dóka, Szabó, Jankó s m. t. Utolsó postája Pozsony.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 39. old.): Bústelek, felső-csallóközi magyar kisközség, a vármegye egyifoleg-kisebb községe, 12 házzal és 62 róm. kath. vallású lakossal; temploma nincs; postája és távírója Nagymagyar.

 

KESZÖLCÉS (KYSELICA)

Ősrégi település. A vajkai érseki szék joghatósága alá tartozott 1848-ig.

Keszölcés ma már nem tartozik Vajka közigazgatása alá, mivel azt a vízlépcső elszakította a Csallóköz többi településétől.

1940-ben a községet egyesítették Vajkával, de miután Vajka Doborgazzal és Bodakkal együtt 1992-től véglegesen a bősi erőmű miatt két víz - a Duna eredeti és mesterséges medre - közé szorult, a két falu önállósult; 1989-ben Keszölcést még Nagyszarvához csatolták, de 1993-ban közigazgatásilag függetlenné vált.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 349 ha. Lakóinak száma 124. Nemzetiségi összetétel szerint: 107 magyar, 16 szlovák, valamint 1 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: nincs adat. Lakóházainak száma 42.

Nevével először egy 1294-ben kelt oklevélben találkozunk Kyzelches alakban. Nevének további megjelenési formái: 1296-ban Keszulche, 1323-ban Kezthelch, 1345-ben Keseulches, 1387-ben Keselces, 1394-ben Kyzelches, 1498-ban Keselyczes. 1927-ben Kyselica, 1940-ben Keszölcés, illetve Keszölce.

1323-ban Boleszló esztergomi érsek az itteni jobbágyoknak szabadságlevelet adományozott. Mivel a község a vajkai nemesi érseki székhez tartozott, lakói érseki nemes jobbágyok voltak. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 39 házzal és 291 lakossal van bejegyezve.

A Keszölcés és Vajka között közlekedő komp.

 

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 215. old.): Keszölcés, magyar falu Pozsony vármegyében, Vajka mellett, aminthogy a vajkai praediális székhez tartozik. Fő gazdagsága a Duna szigeteiben áll, hol sok legelőt, elég rétet, fát, vadat találsz; malmai is vannak. Lakja 290 katolikus, 16 zsidó. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 76. old.): Keszölcés, Duna menti magyar kisközség, 101 házzal és 619 róm. kath. vallású lakossal; postája Vaj-ka, távírója Nagylég, vasúti állomása Páka.

A község római katolikus klasszicista stílusú Szent Rozália-kápolnája 1898-ban épült egy előbbi helyére. Az egy hajós szakrális tér poligonális záródású, presbitériumát poroszsüveg-boltozat fedi. Főhomlokzatát meghatározza a fal síkjához valamelyest igazodó, négyszögű gúlasisakkal fedett, középrizalit-ként kiugró torony, melyen félköríves hangnyílások, sarkain pilaszterek találhatók, bejárata fölött timpanon van.

A községhez tartozik Sérfenyő-sziget és Vágott-erdő.

 

KIRÁLYFIAKARCSA (KRÁLOVICOVE KRACANY)

A Dunaszerdahelytől délnyugati irányban három-négy km-re fekvő Királyfiakarcsa a tizenkét Árpád-kori településből álló Karcsaszél északnyugati részén elterülő hat Karcsa falut magában foglaló község. Sorsa, története mindenkor szorosan kötődött a többi Karcsa történetéhez. -

Királyfiakarcsa nemcsak az északabbra fekvő hat Karcsa falunak a központi helye, hanem - legalábbis közigazgatási szempontból - az egész Karcsaszélnek. Az 1930-as évek elején itt építették fel a tizenkét Karcsa körjegyzőségi hivatalának épületét. Mindmáig itt van a Karcsák postahivatala és anyakönyve.

A mai közigazgatási egység 1940-ben jött létre, amikor is Erdőhát-, Étre-, Királyfia-, Kulcsár-, és Solymoskarcsát egyesítették Királyfiakarcsa néven; még előbb, 1808-ban Erdőhátkarcsa egyesült Damazérkarcsával Erdőhátdamazérkar-csa néven.

A község (közigazgatási egység) területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1328 ha. Lakóinak száma 839. Nemzetiségi összetétel szerint: 798 magyar, 39 szlovák, valamint 2 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 750, ev. ref. 23, egyéb 66. Lakóházainak száma 242.

KIRÁLYFIAKARCSA

A település lakói a korai középkorban a katonáskodó várjobbágyok előkelőbb rétegéhez, Szent István király szabad jobbágy fiainak (veri filii jobbagionaes Sancti regis ~ a szent király hűséges jobbágyai) rendjébe tartoztak, hasonlóképpen, mint a szomszédos étre- és gut-ha(kulcsár)-karcsaiak.

Nevével először egy 1215-ben kelt oklevélben találkozunk Corcha alakban. További megjelenési formái: 1231-ben Korosa, 1240-ben tres villas Caracha, 1243-ban Karascha, 1248-ban Karchau, 1253-dan Karcha, 1349-ben Kyralfaia, 1353-ban Keralifiakarcha, 1927-ben Královicove Korcany, 1948-ban Královicove Kracany.

A XV. századtól az oklevelekben a legtöbbször három királyfiakarcsai család, az Iván, az Erdős és a Györffy família szerepel. Közéleti tisztséget, nemesi bírói posztot a XV. században Királyfiakarcsai Móric fia, Antal, illetve Királyfiakarcsai és Hideghéthy Dénes fia Gáspár töltött be. Az 1634. évi egyházi összeírás szerint Királyfiakarcsa lakosainak száma 60 volt. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 30 házzal és 220 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 180. old.): Karcsa (Királyfia-), magyar falu Pozsony vármegyében: 213 katolikus, 5 zsidó lakossal.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 78. old.): Királyfiakarcsa, csallóközi magyar kisközség, 41 házzal és 185 róm. kath. vallású lakossal; temploma nincs; saját postája van, távírója és vasúti állomása Patony.

ERDŐHÁT-DAMAZÉRKARCSA

A forrásokban a Karcsaszélnek ez a része hol Erdőhát-, hol pedig Damazér-karcsa néven szerepel: a két község

1808-ban Erdőhátdamazérkarcsa néven egyesült.Telekkönyvi nyilvántartás szerint jelenleg a damazérkarcsai határ részben Erdőhátkarcsához, részben pedig Király-fiakarcsához tartozik. A karcsaiak számára ez az igazán kis település mindmáig önálló fogalom, azaz Damazérkarcsa.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 59. old.): Erdőhátdamazérkarcsa, a csallóközi síkságon fekvő magyar kisközség, 23 házzal és 183 róm. kath. vallású lakossal; temploma nincs; postája és távírója Dunaszerdahely, vasúti állomása Nagyabony.

DAMAZÉRKARCSA

Bartal Aurél értelmezése szerint a mai, néhány házból álló Damazérkarcsa a valóságban udvar, pusztaféle kis település volt, amely egy 1243-ban keltezett oklevélben szereplő Karcsai Zolougos fia, Damasa, illetve utódai nevét őrzi. Ezek „karcsaja" - tehát udvara, lakóhelye -közvetlenül a királyfiakarcsai telkek közelében, a mostani damazérkarcsai park közepe táján állhatott. A kis település a későbbiekben Damasatelek, illetve Kis-királyfiakarcsa néven is szerepel. A Da-masa-féle birtok a későbbiekben a Királyfiakarcsai Erdős család tulajdonába ment át.

Egy 1243-ban kelt oklevél szerint Zo-lougoz fia, Damasa Damazérkarcsa akkori birtokosa. 1359-ben a pápai tizedszedők Damas néven jegyezték fel. 1927-ben a Lesné Korcany nevet kapja.

A damazérkarcsai birtok nagyobb részét a XVIII. század második felében Mária Terézia Klobusiczky Antalnak adományozta. A birtok néhány évtized múlva Bartal György tulajdonába került. 1851-ben (Fényes Elek, i. m. 180. old.): Karcsa (Damazér-), magyar falu Pozsony vármegyében: 18 katolikus lakossal.

A damazérkarcsai gazdaság domináns épülete a XX. század első felében Bartal Iván szeszgyára. Ezt az ötvenes években lebontották.

ERDŐHÁTKARCSA

Ez a település valószínűleg a XIII. század vége felé keletkezett. Lakossága nemesi előjogokkal rendelkezett. Nevének megkülönböztető előtagja nem személynévre utal, hanem az egykori Középerdő után kapta. Ez az erdő most is fennáll, a karcsaiak Erdőháti-erdőnek vagy Egyházi-erdőnek nevezik.

Nevével először Eredwhathkarcha alakban egy 1306-ból származó oklevélben találkozunk, ahol mint pozsonyi várbirtok szerepel. 1352-ben egy oklevélben Erdőhátkarcsai András fia Péter, mint királyi ember szerepel. 1359-ben pedig Erdőhátkarcsai Pethe István előne-vében fordul elő. 1460 és 1488 között az oklevelekben gyakran találkozunk Tho-mas litteratus de Erdewhatkarcha nevével. Ugyancsak királyi emberként szerepel 1478-ban Erdewhatkarchai Cosma fia Ferenc.

A XVI. század végén, illetve a XVII. század elején Erdőhátkarcsa nagyobb része, házasság és vétel útján, a Derghi Somogyi család kezére került, de a XIX. század elején már a Bartal családnak van itt nagyobb birtoka. A XX. század elején Bartal Aurél főispán a földesura, akinek itt egy nagyobb kastélya is volt, amelyet 1830-ban id. Bartal György építtetett. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 18 házzal és 125 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 180. old.): Karcsa (Erdőhát-), magyar falu Pozsony vármegyében: 117 katolikus lakossal.

A közigazgatásilag Királyfiakarcsá-hoz tartozó Erdőhátkarcsa téglalap alaprajzú, kétszintes, parkkal körülvett kastélya 1830-ban épült klasszicista stílusban. A főhomlokzat középső részét négyoszlopos, jón oszlopfővel díszített árkádos portikusz képezi, a saroklezárást rusztika teszi hatásosabbá. Jelenleg szociális jellegű intézetként használják.

ETREKARCSA

Neve a honfoglalás kori Ethuruh nemzetség nevét őrzi. Ethuruh a szent király, azaz Szent István jobbágya (Jobbagio Sancti Regis) volt, s várjobbágy leszármazottai birtokolták az etrekarcsai határ részét.

Nevével először IV. Béla király egyik 1240-ben kelt adománylevelében találkozunk Ethuruh alakban. További megjelenési formái: 1250-ben Ethre, 1256-ban Villa Karcha, que est Egeruch, 1357-ben Etherehkarcha, 1470-ben Et-rekarcha, a.n. Ethrefalwa. 1927-ben Et-reove Korcany.

Az 1240-ben kelt oklevélben Dénes nádor, TV. Béla király jóváhagyásával, Etrekarcsát adományozta Ethuruh pozsonyi várjobbágynak, aki előzőleg arról panaszkodott Dénes nádornál, hogy a dunai árvíz minden termésüket elvitte, sőt még a termőföldjüket is tönkretette; az oklevéllel a király megerősíti az Ethuruh nemzetség tíz családjának szállásbirtoklási jogát.

Egy 1253. évi oklevél tanúsága szerint a nagyobb kiváltságokkal rendelkező etrekarcsaiak, a kor szokása szerint, párbajjal szerzik vissza a szomszédos karcsai várnépek által efoglalt szántóföldjeiket, rétjeiket és kaszálóikat. A perdöntő párviadal a még a XX. században is Mesterföldjének nevezett dűlőért folyt.

1323-ban Boleszló esztergomi érsek az itt élő nemes jobbágyoknak különböző kiváltságokat adott. A XIX. század elején Bartal György volt egyik nagyobb birtokosa, a XX. század elején pedig annak unokája, Bartal Ferenc. A birtok utolsó gazdája Bartal Iván; az uradalmat 1945 után felosztották, illetve a mezőgazdasági szövetkezet tulajdonába került.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 47 házzal és 341 lakossal szerepel. 1851-ben (Fényes Elek, i.m. 180. old.): Karcsa (Étre-), magyar falu Pozsony vármegyében: 290 katolikus, 10 zsidó lakossal.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 59. old.): Etrekarcsa, csallóközi kisközség; körjegyzőségi székhely; 45 házzal és 337 róm. kath. vallású magyar lakossal; temploma nincsen; postája Ki-rályfiakarcsa, távírója Dunaszerdahely, vasúti állomása Patony.

Az etrekarcsai Bartal-kastélyt az 1950-es években lebontották, berendezésének és gazdag könyvtárának nyoma veszett.

A községhez tartozik Doborpuszta. Máglyadomb nevű dűlőjéről pedig az itteni hagyomány azt tartja, hogy a pogány korban itt áldozóhely volt.

KULCSÁRKARCSA

A középkorban a mai Kulcsárkarcsa helyén egy Guthakarcha nevű település volt, ennek lakói ugyancsak várjobbágyok, tehát különféle kiváltságokkal és szabadságjogokkal rendelkező emberek voltak.

Nevével először egy 1277-ben kelt oklevélben találkozunk Olkulchar alakban. Nevének további megjelenési formái: 1322-ben Gutakarcha, 1508-ban Gwtha-karcha a.n. Kwlcharkarcha, 1927-ban Klúciarove Korcany.

A Csallóközben sokáig jelentős szerepet játszó Kulcsár család ősi fészke, birtoka volt. Egy 1256. évi oklevél szerint a guthakarcsai várjobbágyok a pozsonyi vár tornyainak védelmét láttákel. A XV. század elején az okiratokban már szerepelnek a guthakarcsai Kulcsár család tagjai.

Guthakarcsai Kulcsár Ágoston fia, Ferenc a XVI. század elején nemesi bírói, majd évtizedeken át Pozsony vármegye szolgabírói tisztségét töltötte be. Ő a ma is élő kulcsárkarcsai Kulcsár család oklevelesen levezethető őse. Gutha-, illetve kulcsárkarcsai eredetű a Karcsákon ma is élő Kása család. Guthakarcsa nevének Kulcsárkarcsára történt megváltoztatása vitathatatlanul a Kulcsár családnak a településen betöltött domináns szerepére vezethető vissza. A család a XVIII. században igen szerteágazott, az 1755. évi nemesi összeírás szerint húsz férfi tagja lakott Pozsony vármegyében, utódaik ma is szép számban élnek a Karcsákon.

A XVIII. századtól kezdődően a község kisebb nemesi birtokokra osztódott. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 18 házzal és 132 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 180. old.): Karcsa (Kulcsár-), magyar falu Pozsony vármegyében: 145 katolikus, 4 zsidó lakossal.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 82. old.): Kulcsárkarcsa, magyar kisközség a Csallóközben, 26 házat és 120 róm. kath. vallású lakost számlál; postája Királyfiakarcsa, távírója Dunaszerdahely és vasúti állomása Diós-patony.

Római katolikus kápolnája 1840-ben épült klasszicista stílusban. Belső terét kisméretű hajó, szegmensív záródású szentély jellemzi; homlokzatán a vertikálisan tagoló faloszlopokon és a hori-zontalitást hangsúlyozó zárópárkányon kívül még félköríves ablakok és barokkos kontúrú homlokzata vonja magára a figyelmet.

Határában a községtől délre fekvő Tömögi nevű dűlő egy, a XIX. században lecsapolt tónak a nevét őrzi: ennek egy részét a néphagyomány Tatárülésnek nevezte el, mert a török világban, állítólag tatárok tanyáztak ott.

SOLYMOSKARCSA

A mai Solymoskarcsa a XVII. század elejéig nem szerepel a Karcsák sorában. A település tehát, amely egy 1288. évi oklevél szerint a solymász népek faluja volt, igazában a vele szomszédos Patony ok csoportjába tartozott.

Nevével először egy 1288-ban kelt oklevélben találkozunk „terra ville Po-tuna falconariis" alakban, 1313-ban Solmuspaton, 1326-ban Solumus, illetve villa Pethen Solymus, másként Soly-mospathun formában fordul elő, 1927-ben a Jastrabie Korcany nevet kapta.

Az Árpád-házi királyok korában pozsonyi várbirtok volt, majd később a gel-lei érseki székhez tartozott, s lakói nemesi előjogokat élveztek.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 15 házzal és 109 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 180. old.): Karcsa (Sólymos-), magyar falu Pozsony vármegyében: 112 katolikus lakossal.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 108. old.): Solymoskarcsa, az Alsó-Csallóközben fekvő magyar kisközség, 20 házzal és 92 róm. kath. vallású lakossal; temploma nincs; postája Királyfiakarcsa, távírója és vasúti állomása pedig Dióspatony.

 

KISFALUD(VIESKA)

A Gelleszél néven ismert községek egyike; régi, honfoglalás kori település. A hajdanán Kispatony néven is szereplő Kisfalud és Szentmihályfa szinte beleékelődik a környéken csak Patonyok néven emlegetett hét falut magában foglaló településcsoportba. A középkorban ez a terület is a pozsonyi várispánságé volt.

1966 és 1990 között Kisfalud közigazgatásilag Diós(förge)patonyhoz tartozott.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 395 ha. Lakóinak száma 461. Nemzetiségi összetétel szerint: 442 magyar, 12 szlovák, valamint 7 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 426, ev. ref. 6, egyéb 29. Lakóházainak száma 135.

Első említése egy 1322-ből származó oklevélben található Kysfeuldi alakban. Nevének további megjelenési formái: 1469-ben Kysfalwd a.n. Kyspathon (No-biles de Kisfalud alio nomine Kispotun), 1927-ben Vieska.

1471-ben a helybeli nemesek, a XVIII. században és a XIX. század elején a Nagy család a legnagyobb birtokos itt. Lakói érseki nemesek voltak; 1848-ig a vajkai érseki székhez tartoztak. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 47 házzal és 339 lakossal van bejegyezve.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 223. old.): Kisfalud, magyar falu Pozsony vármegyében, Egyház-Gellétől keletre 1 órányira: 289 katolikus, 13 zsidó lakossal, termékeny földdel, jó legelővel. Földesura: Nagy s más nemesek. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), Lm. 79. old.): Kisfalud, a pozsony-ko-máromi helyi érdekű vasútvonal mentén fekszik; magyar kisközség, 60 házzal és és tágas, úgyhogy a Kis-Dunáig kinyúlik. Legelője, rétjei lennének, de száraz természetűek, azért kevés, de jó szénát adnak; a juhtenyésztés nagy divatban van. Fája igen szűken, s csak a Kis-Duna mentiben. Földesurai: Benyovszky Péter kapitány, Petőcz, Bacsák, s más tisztelt famíliák. Lakosai közt számos czigányok találtatnak, kik főképpen muzsikálásból élnek.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 549. old.): [Somorjai alesperesi kerület] Nagy-Légh, Pozsony vármegye felsőcsallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma — akik nyelvre mind magyarok voltak —1570 (ebből r. k. 1525, izr 45); a tankötelezettek száma 167, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta, vasút- és távíróállomás helyben volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 93. old.): Nagylég, a pozsony-ko-máromi helyi érdekű vasútvonal mentén fekszik; kisközség 77 házzal és 523 róm. kath. vallású magyar lakossal; van itt posta, távíró és vasúti állomás.

Az 1328. évi oklevél bizonysága szerint a község római katolikus plébániája és gótikus temploma már fennállott; ezek a török időkben elpusztultak. A mai barokk stílusú templom alapjait, melynek védőszentje Szent Erzsébet, Szelepcsényi György esztergomi érsek rakta le 1679-ben az ősi gót templom helyén; az építkezési munkálatok azonban csak az érsek halála után fejeződtek be.

A templom belterülete egyetlen hajóból és sokszögzáródású szentélyből áll. Főoltára és a főoltáron

325 lakossal, akik mindannyian rom. katholikusok; temploma nincs; postája Egyházgelle, távírója és vasúti állomása Patony.

Kisfaludhoz tartozott Sárréttanya.

 

KISUDVARNOK (MALÉ DVORNÍKY)

Kisudvarnok a víz közelsége ellenére ár-mentes szárazulatokon feküdt a régi időkben is. Kialakulásakor királyi udvarno-kok telepe volt; olyan szolganépek lakták, akik „liszttel, kenyérrel s más, konyhára való jókkal adóztak a királynak". Később a pozsonyi várispánság, majd több helybeli kisnemes család tulajdonába került.

Ősi, többszázados hagyomány szerint a község az avarok idejében már lakott hely volt, s nem a mai helyén, hanem délebbre, a városi út (Dunaszerdahely felé vezető út) mentén terült el. A települést körülvevő földhányás (avar domb) maradéka még ma is létező dombvonulat. Rajta található a temető és a templom is. Neve pedig az ide épített eredeti kápolna után Kápolnadomb. 1946-ban a régészek ásatásokat végeztek a dombon, és számos kelta és avar leletet találtak.

A Dunaszerdahelytől északra, de közvetlen szomszédságában fekvő község története mindenkor szorosan kötődött a testvérközség, Nagyudvarnok történetéhez. Tudjuk róluk, hogy a királyi udvar-nokok telepei voltak. 1960-ban Kis- és Nagyudvarnok, valamint Búslak falvak összevonásával egy közigazgatási egységet hoztak létre Dvorníky na Ostrove néven, de 1990-ben a két község újból önállósult.

Területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 688 ha. Lakóinak száma 811. Nemzetiségi összetétel szerint: 751 magyar, 57 szlovák, 3 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 692, gör. kat. 1, ev. ref. 47, egyéb 71. Lakóházainak száma 233.

 

Az új kisudvarnoki faluház

A pápai tizedszedők 1356-ból származó jegyzékében Oduor, illetve Oduar (udvar) alakban szerepel. Nevének további megjelenési formái: 1336-ban Fe-loduarnuk, 1356-ban Kiswduornuk, 1927-ben Maié Dvorníky. (Földes György szerint a falut már 1138-ban nemes községként említik, erről azonban nincs okleveles bizonylat.) ■ Ma már nem könnyű eldönteni, hogy a feljegyzésekben említett Udvarnok nevű település a mai Kisudvarnokra vagy Nagyudvarnokra vonatkozik-e, s melyik volt tulajdonképpen a települések őse, de kezdetben mindkettőt a királyi udvarnokok lakták.

A Nagy Lajos uralkodása idején, 1356-ban kiadott oklevél szerint Kisud-varnok már nemes községként szerepel; így említi az 1268. és 1298. évi két bizonylat is, melyek szerint ebben az időben a már nemesi családként létező és kisudvarnoki előnevet viselő Marczell család tagjai „valódi nemesek voltak és a nemesség tiszta és valódi, kiváló címével és méltóságával (...) tündököltek".

Kezdetben királyi birtok. A település későbbi, minden bizonnyal mozgalmas sorsáról, birtokviszonyainak alakulásáról, sajnos, nagyon keveset tudunk, alig maradt fenn feljegyzés, részben csak a legújabb kori birtokosai ismeretesek. Sem a XVI., sem a XVIII. századi portá-lis összeírás nem említi a falut, de szerepel az esztergomi érsekség 1595. (1595/13 számú), valamint az 1586. évi (1586/5 számú) feljegyzésében, és említi az 1720. és az 1828. évi országos összeírás is.

Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 54 házzal és 395 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 229. old.): Udvarnok (Kis-), magyar falu Pozsony vármegyében; Szerdahelytől 1/2

mérföldnyire 339 katolikus, 22 református, 18 zsidó lakossal. Földesurai: több közbirtokos nemesek. Dohányt termesztenek. Utolsó postája Somorja.A XIX. század elején az Argay és a Deák családok voltak a község nagyobb nemesi birtokosai, a század végén birtokokkal rendelkezik itt a Hohe-neggelsen Wippern család is, s mellettük a Sereghy, a Fehér és a Karácsony család.

Az 1876-ban alakult Felső-Csallóközi Árvízmentesítési Társulat jegyzőkönyveiben mint alsó-csallóközi községet szintén tagként említik.

A falu 1888-ban szinte teljesen a tűz martaléka lett, de hamarosan újjáépítették; a régebben náddal és szalmával fedett házakat a legtöbben már palával, néhol zsindellyel tetőzték, maradtak azonban még nádfe-delesek is.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 81. old.): Kisudvarnok, magyar kisközség az Alsó-Csallóközben; postája távírója és vasúti állomása Dunaszerdahely. 1938-ban 595 lakosa volt.

A kis Szentháromság-kápolna a XIV. század utolsó harmadában készült az avardombon, s ehhez 1953-ban hozzáépítettek egy templomhajót. Az átalakítás után megmaradt kápolnarész a templom szentélye.

A régi oltárból csak a Szentháromság barokk képe maradt meg, a főoltár helyén pedig az áldozati asztal foglal helyet. A kápolnát 1735-ben Bakó István püspök szentelte fel a Szentháromság tiszteletére. Ma is a Szentháromság a falu védelmezője.

Az önkormányzati hivatal jelenlegi épületét 1830 körül állították. Először a körjegyzői hivatal székhelye volt, majd amikor a körjegyzőséget Nagyudvar-nokba helyezték át, az épületben iskolát létesítettek, s ide jártak mind a két Udvarnok gyerekei iskolába. Ebben az épületben alakították ki a tanítói lakást is.

A falu másik említésre méltó épülete az ún. Wippern-ház, amely a falu közepén levő dombon állt. Ma már csak egy része látható, az épület helyén ugyanis művelődési ház épült.

A Wippern-házat, azaz a szecessziós kúriát Wippern János építtette az 1890-es években. Ő csak nyaranta jött a faluba. Halála után, 1934-től unokaöccse, Wippern Frigyes költözött a házba családjával állandó lakóként, s 1945-ig, a második világháború végéig laktak benne. A háború után a kúriát elkobozták, értékes bútorait „eltulajdonították", de a kúriát körülölelő gyönyörű, évszázados fákkal ékeskedő park is elpusztult. Helyén ma családi házak állnak.

Ez idő szerint a Kápolnadombot a Dunaszerdahelyről 1970-ben idetelepített Kálvária vagy Golgota díszíti. A templom előtti völgyben a temetődomb oldalán van a lourdes-i barlang a Szeplőtelen fogantatás és Bernadetté szobrával.

A barlang mindkét falán hálatáblák vannak.

A határrészek, a dűlők elnevezései egy-egy család nevét vagy a természeti adottságok alapján kialakult viszonyokat jelzik. így van Péter-sziget nevű dűlő, a Marczell család Péter nevű hajdani tulajdonosa után. A Dezső-tag a Klecz família Dezső nevű tulajdonosának birtokrésze volt. A Disznók útján hajtották a disznókat a legelőre. Az Alsó- és Felső-gyöp nagy része fával, bokrokkal, fűvel borított terület volt, kevés termőfölddel. A határt átszelő csatorna (folyó) Felső-gyöp melletti részén van az Álom-sziget, romantikus, füves, bokros, fás rész. A régi legelők egy részét még a XIX. században fölszántották, termőfölddé alakították, így kapta az

Újföldek elnevezést. A mocsaras, süp-pedékes határrész neve Mocsola, itt voltak hajdanán a kenderáztatók is. A Kis-Dunához legközelebb a Kotyor-dűlő van, ma Rét néven is emlegetik. A Ko-tyor talán az ősi magyar szókincsre utal, azt jelenti: szűk hely, körülzárt terület. A vízhez legközelebbi terület a Völgyhát. A határ közepén található a régi legelő, ma szintén szántóföld, a Derék. A faluhoz közvetlenül kapcsolódik az Ádor-dűlő, amely a valamikor rajta keresztül folydogáló Ádor-patak nevét viseli. A víz már régen eltűnt a mederből, csak a vizenyős, lapos terület és a hozzá kapcsolódó szántóföld maradt meg. A meder neve Ádori-lapos. Egy részét ma már lakóházak, kertek foglalják el, utca keletkezett mellette, rajta, az Ádor utca. Érdekes nevű határrész a Teszik nevet viselő dűlő, ugyancsak közel a faluhoz, az Ádor-dűlő után. Jelentését nem sikerült tisztázni. Az avardomb mögötti rész a Pókhegy és a Kormány. Nagyudvar-nok mellett található a Falusor, ez a név ma utcanév is.

A községhez tartozik még a Berhécsi major.

 

KULCSOD (KLÚCOVEC)

Kulcsod közvetlenül a Csiliz partján fekszik. Birtoklásának alakulása jellegzetes példa a környék kusza birtokviszonyaira. Előbb királyi udvarnokok fészke volt, majd 1268-tól a komáromi várhoz tartozott. Később egy újabb Kulcsod is kialakult, amelyben a komáromi vár nemesei laktak. A XVI. századtól a pannonhalmi apátságé lett, és visszacsatolták Győr megyéhez.

A Csiliz-patak Kulcsodnál egyesül a Dunával.

A község református temploma 1847-ben épült. Számos árvíz pusztította, az utolsó 1965-ben.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1293 ha. Lakóinak száma 369. Nemzetiségi összetétel szerint: 366 magyar, valamint 3 szlovák; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 29, ev. ref. 294, egyéb 46. Lakóházainak száma 112.

A régi Komárom vármegyéhez tartozó község nevét először egy 1252-ben kelt oklevél említi Kulchud prepositi de Tu-ruch alakban. Nevének további megjelenési formái: 1268-ban Kulchud. 1786-ban Kulcshod, 1948-ban Klúcovec.

Kialakulása közvetlenül a magyarok megjelenése utáni időkre tehető; de a hely ekkor - némely szerző szerint már a rómaiak korában - közismert átkelőhely, rév volt. Tény, hogy a XI. században itt már létezett gyepüátjáró, azaz határátkelőhely, amely egyúttal besenyő határőregység településhelyéül szolgált.

Az Árpád-házi királyok alatt udvarnokok lakták. Az 1252. évi oklevélben IV. Béla király a komáromi várbirtokot a tu-róci premontrei prépostságnak adományozta. Ebben az oklevélben egy másik község, a Kulcsod határában fekvő Negyvend is szerepel, melyet a király szintén a prépostságnak adományozott. Az 1268. évi oklevélben azonban már megint mint Komárom vármegyéhez tartozó puszta, a vár tartozékaként van említve. Később egy új Kulcsod (Culchud) is kialakul, amelyben a komáromi vár nemesei laktak.

Zsigmond király egyik 1405-ben kelt oklevelében utasítja a komáromi várnagyot és főispánt, hogy a várhoz tartozó kulcsodi nemeseket kiváltságaikban ne háborgassa. 1535-ben I. Ferdinánd Kulcsodot a szentmártoni

[pannonhalmi] apátságnak adományozta, s mindvégig az apátság birtokában maradt. 1612-ben már Győr vármegyéhez tartozott. Az 1828. évi Nagy Lajosféle összeírásban 41 házzal és 285 lakossal szerepel. Számos árvíz pusztította, az utolsó 1965-ben.1796-ban (Vályi András, i. m.): Kulcsod, magyar falu Győr vármegyében, földesura a Religiói kincstár, azelőtt a Szentmártoni Benedictinus Apátság birtokolta. Fekszik Győrhöz 1 1/2, Szerdahelyhez 2 1/2 mérföldnyire. Határa leginkább búzát terem, legelőjük jó, nádjuk van bőven, híres a kenderük, erdejük nincs.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 279. old.): Kulcsod, magyar falu Győr vármegyében, túl a Dunán a Csilizközben, 320 református lakossal, anyatemplommal. Fekete földje jó búzát és kendert terem. Szénája van bőséggel. Utolsó postája Győr.

A XX. század elején (Borovszky (2), i. m. 41. old.): Kulcsod, Komárom vármegye határán fekvő magyar kisközség; a falu házainak száma 62, ref. vallású lakosaiépedig 409; postája Csilizradvány, távírója és legközelebbi vasúti állomása Nagymegyer.

A község református temploma 1847-ben épült a régi helyén, 1885-ben klasszicista stílusban átalakították, de barokk elemeket is felmutat. Főbb ismertetőjegyei: teremtemplom, egyenes záródás, szegmens ívű ablakok, a fal síkjából kiugró torony, félköríves hangnyílások, barokkos ívű oromzat, erélyes párkányzat. Belső berendezése XIX. századbeli.

A községhez tartozik Negyvendpusz-ta, mely a már elpusztult Negyvend falu nevét és emlékét őrzi. Ide tartozik még Bálintrét, Bikota és Lipotkő.

Négyvend: Egy 1252-ben keltezett oklevél említi Negeven vagy Neguen néven Kulcsod mellett.

A monda szerint negyven királyi szekerész várta a kulcsodi réven átkelő hivatalos személyeket, hogy továbbfuvarozza őket Pozsony vagy Komárom vár-ispánságai felé. A negyven szekeres adta a falu Negeven, azaz Negyven nevét, amelynek emlékét a kulcsodi határban a Negyvendi puszta őrizte meg.

Culchud: Egy 1268-ban kelt oklevél „Culched castri Camarum" alakban, mint Komárom megyéhez tartozó pusztát említi. Még egy oklevélben, mégpedig egy 1405-ben keltezettben is szerepel egy, a komáromi vár tartozékát képező Culchud. Zsigmond király meghagyta a komáromi várnagynak és a főispánjának, a culchudi nemeseket kiváltságaikban ne háborgassák. Culchud a török időkben tűnhetett el.

 

LÉG (LEHNICE)

A mai Lég Kis- és Nagylég, Szász (1940), valamint Előpatony (1960) összevonásával alakult ki.

Az addig Előpatonyhoz tartozó Sárrét 1951-ben különvált Légtől.

A község (közigazgatási egység) területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 2539 ha. Lakóinak száma 2140. Nemzetiségi összetétel szerint: 1688 magyar, 413 szlovák, 31 cseh, valamint 8 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 1455, ev. ref. 25, gör. kat. 5, egyéb 655. Lakóházainak száma 143.

NAGYLÉG

A XIII. századi oklevelek csupán egy Lég nevű községet említenek. Az első adot 1239-ből származik Legu alakban.

Nagylég nevével először egy 1398-ban kiadott okiratban találkozunk Naglegh alakban. További megjelenési formái: 1250-ben Udvornici de Leég, 1269-ben Leg, 1280-ban Legh, 1328-ban Leég, 1396-ban Leég alias Legendorf, 1476-ban Le gnicz, 1927-ben Vel'ky Lég, 1940-ben Lég, 1948-ban Lehnice.

IV. Béla király 1239. évi oklevelében mint pozsonyi várbirtok szerepel, majd helyi nemesek birtoka; lakói nemesi előjogokat kaptak és élveztek.

Érdekes adatokat tartogat számunkra IV. Béla király 1269-ben hozott ítélete, mellyel a Vata községben - a mai Bél-vata - lakó Salamon nemzetségbeliek és a Lég, illetve Patony községben élő udvarnokok közötti birtoklási viszályban az udvarnokok javára döntött. Ez az oklevél számos csallóközi víz, halászó-hely és egyéb földrajzi pont nevét őrzi, melyek a szóban forgó birtok határai voltak.

Az 1553. évi portális összeírásban a Sárkány család 5, Zomor János 3 portával szerepel. 1694-ben Szüllő Ferencné a község legnagyobb birtokosa. A Szüllő család még a XIX. század elején is a legnagyobb birtokos itt, de a birtokot Szüllő Zsigmond 1860 körül Gálffy Péternek elzálogosítja.

A XX. század elején Be-nyovszky Lajos grófnak, Petőcz Gábornak, illetve a Bacsák családnak van itt nagyobb területe, és külön-külön mindhárom családnak csinos kúriája. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 84 házzal és 608 lakossal szerepel.

1851 -ben (Fényes Elek, i. m. 16. old.): Légh (Nagy-), magyar falu Pozsony vármegyében, mindjárt Kis-Légh mellett; 578 katolikus, 6 evangélikus, 14 zsidó lakossal; katolikus parochiális templommal s földesuraságok csinos lakházaival és kényeivel. Határja ennek is termékenyés tágas, úgyhogy a Kis-Dunáig kinyúlik. Legelője, rétjei lennének, de száraz természetűek, azért kevés, de jó szénát adnak; a juhtenyésztés nagy divatban van. Fája igen szűken, s csak a Kis-Duna mentiben. Földesurai: Benyovszky Péter kapitány, Petőcz, Bacsák, s más tisztelt famíliák. Lakosai közt számos czigányok találtatnak, kik főképpen muzsikálásból élnek.

 

A középkori várkastélyokra emlékeztető légi Benyovszky-kastély 1930-ban épült. 1956-tól a legutóbbi évekig mint a pozsonypüspöki kórház kihelyezett részlege működött.

 

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 549. old.): [Somorjai alesperesi kerület] Nagy-Légh, Pozsony vármegye felsőcsallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma — akik nyelvre mind magyarok voltak -1570 (ebből r. k. 1525, izr. 45); a tankötelezettek száma 167, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta, vasút- és távíróállomás helyben volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 93. old.): Nagylég, a pozsony-ko-máromi helyi érdekű vasútvonal mentén fekszik; kisközség 77 házzal és 523 róm. kath. vallású magyar lakossal; van itt posta, távíró és vasúti állomás.

Az 1328. évi oklevél bizonysága szerint a község római katolikus plébániája és gótikus temploma már fennállott; ezek a török időkben elpusztultak. A mai barokk stílusú templom alapjait, melynek védőszentje Szent Erzsébet, Szelepcsényi György esztergomi érsek rakta le 1679-ben az ősi gót templom helyén; az építkezési munkálatok azonban csak az érsek halála után fejeződtek be.

A templom belterülete egyetlen hajóból és sokszögzáródású szentélyből áll. Főoltára és a főoltáron látható Szent Erzsébet-szobor a XVII. század végén keletkezett. A barokk szószék egyidős az építménnyel. A keresztelőkápolna falában XVII. századi dombormű található.

„1865-ben építtetett a hitfelekezet által a jelenlegi iskola és a kántorlak; keresztépület, melynek észak-déli szárnyában az iskolaterem és a kántorlak van; a kelet-nyugati szárnyában pedig a mellékhelyiségek a kántortanítói lakhoz (...) az 1874. évben az iskola községivé alakíttatott át, (...) két év alatt (...) ismét római katolikussá tette... " (Komlóssy, i. m. 549-551. old.)

Kései reneszánsz stílusú, kétszintes, téglalap alaprajzú XVII. század eleji kastélyát lebontották, és valamelyest közelebb a főúthoz 1930-ban egy új, historizáló stílusú, a középkori várkastélyokra emlékeztető építményt hoztak létre.

Az egykori Benyovszky-kastély 1956-tól a legutóbbi évekig mint a po-zsonypüspöki kórház kihelyezett részlege működött.

Benyovszky I. Emanuel, aki 1793-ban grófi címet szerzett, átépíttette a család itteni kis, barokk stílusú kúriáját nem túlságosan nagy méretű klasszicista stílusú kastéllyá. [Sem Bél Mátyás (a XVIII. század első fele), sem Ipolyi Arnold (a XIX. század közepe) a kúriát nem említi.] Gróf Benyovszky Lajos 1880-ban elhatározta, hogy egy új kastélyt építtet a régi helyén. Az építkezés azonban nagyon elhúzódott (Borovszky i. m. nem említi). A kastély kétszintes, négyszárnyú épület saroktornyokkal, közülük három négyzet alakú, a keleti pedig nyolcszögű és ötemeletes volt. Ez idő tájt szélesítették ki az eredeti parkot mai nagyságára is. Lajos után fia, Rudolf (1874-1956) örökölte a kastélyt, 1900-tól gazdálkodott édesapja birtokán, s nagyon szépen rendbe tette. A kastély építése őt is eléggé kimerítette. Problémái akkor kezdődtek, amikor 1920 után elkobozták birtokának jelentős részét; 2000 hold földjéből alig 500 hold maradt meg. Rudolf látta, hogy ilyen hatalmas épületet képtelen lenne jó állapotban megtartani, ezért 1929-ben megkezdte a kastély lebontását.

Csak a keleti sarok maradt meg a nyolcszögletű toronnyal és a szomszédos szárnyak maradványaival, de annak is csak a földszintje, talán mint az eredeti épület emléke. Még ebben az évben elkezdte gróf Benyovszky Rudolf az új kastély építését, s 1930-ban fejezte be. Az épület nem messze áll a régi kastélytól (északra), és jól látható a főúton. A kastélyt az angol és a skót kastélyok mintájára építették valamiféle romantikus pszeudogótikus stílusban. Ez egy kétszintes, téglalap alakú épület, az északi oldalon két kör alakú saroktoronnyal, és a déli oldalon két négyzet alakú toronnyal.

A kastélytulajdonos Benyovszky családhoz fűződik egy további jelentős építmény, a temetőben álló kripta, amely ennek az épülettípusnak az egyik szép, klasszicista példája.

A községhez tartozik Vörösbuzahely és Kondoros puszta, utóbbi 1319-ben Kondorosi Jakab birtoka, utána Selley Miklósé, majd a XIX. század elején Benyovszky Péteré.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 245. old.): Kondoros, puszta Pozsony vármegyében, Nagy-Léghez 1/2 órányira: 8 katolikus lakossal. Földesura: Benyovszky Péter.

Ide tartoznak még Alsó- és Felsőtőse, illetve Nagyhegy tanyák, valamint Eli-na, Gálház és Hétmány puszták, továbbá az Igriczei-, a Kapuhely- és a Bánvölgy-dűlő.

KISLÉG

Kislég nevével először egy 1311-ből származó oklevélben találkozunk Kyus Leég alakban. További megjelenési formái: 1517-ben Kyslegh, 1828-ban Kis-légh, 1921-ben Maly Lég.

1324-ben a Salamon nemzetségbeliek a község földesurai, de a későbbiekben a birtok egy részét átengedik Olgyai Péternek és fiának, 1517-ben II. Lajos király Kisléghi Pál fiát, Pétert, illetve Egyed fiát, Andrást, valamint Mátyás fiát, Balázst iktatta be itteni birtokukba. 1608-ban Léghi István fia, Simon itteni kúriáját nejének, Zsófiának adományozta. 1657-ben Alszegi Mátyás itteni birtokrészét Szüllő Ferencnek 50 évre elzálogosította. Két évvel később Szüllő Ferenc a párkányi csatában elesett neje és gyermekei osztozkodtak az itteni birtokon. Ezt 1802-ben Szüllő Zsigmond Gálffy Péternek zálogosította el. A Léghi vagy Kisléghi család a XIX. század elejéig birtokos a községben. Később a Benyovszkyak, a Bacsákok, a Lelkesek és Domesok a község nagyobb birtokosai, földesurai. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 42 házzal és 307 lakossal szerepel. 1866-ban tűzvész pusztított a községben.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 16. old.): Le'gh (Kis-), magyar falu Pozsony vármegyében, a pesti országúiban, Pozsonytól 4 órányira: 288 katolikus, 3 református, 4 zsidó lakossal. Határa a Csallóközben a legtermékenyebbnek tartatik. Egyébiránt rétje kevés; erdeje nincs. Földesura a Kisléghy família. Utolsó postája So-morja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 79. old.): Kislég, a Felső-Csallóközben fekvő kisközség, 63 házzal és 421 róm. kath. vallású magyar lakossal; templom nélkül szűkölködik; postája, távírója és vasúti állomása Nagylég.

SZÁSZ

Nevét először egy 1239-ben kelt oklevél említi Zaz-Waros alakban, mint a pozsonyi vár tartozékát. További megjelenési formái: 1254-ben Sas, 1274-ben castren-ses de Zaz, 1287-ben Zaz, illetve Zaaz, 1317-ben Superior et Inferior Zaz, 1354-ben Alzas, Fylzas, 1394-ben Felzaaz, 1437-ben Kezepzaz, 1462-ben Wyzaz, 1467-ben Kyszaz, 1747-ben Alszász, 1511-ben Naghzaz, 1927-ben Sása.

1317-ben Szászi Pongrácznak van itt nagyobb birtoka; az oklevél két Szász községet említ, Alsó- és Felső- jelzőkkel; a két község a XVIII. század végén egyesült. A község északnyugati részét ma is Felszásznak, délkeleti részét pedig Alszásznak nevezik. 1353-ban I. Lajos király a helység határait a Szászi család számára megjáratja. 1394-ben az Olgyai család a község legnagyobb birtokosa. A XVIII. és a XIX. században a Bacsák, a Majláth, a Petrikovich és a Petőcz család birtokos itt. A XX. század elején Bacsák Istvánnak és Pálnak volt nagyobb birtoka ezen a helyen. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 41 házzal és 198 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 68. old.): Szász, magyar falu Pozsony vármegyében, Légh mellett, 305 katolikus lakossal; szép úri lakházzal és kerttel, s jöve-delmes vendégfogadóval a pesti útban. Határának egy része búzaföld, egy része pedig homokos, s inkább rozsnak való. Földesura a Bacsák család. Utolsó postája Pozsony.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 113. old.): Szász, kisközség a Felső-Csallóközben, 39 házzal és 281 lakossal, akik róm. kath. vallású magyarok; a községnek nincs temploma; postája, távírója Nagylég, vasúti állomása Nagypaka.

ELŐPATONY

A patonyszéli községek egyike. Ma Lég (Lehnice) része.

Nevével először egy 1435-ben kelt oklevélben találkozunk Elewpathon alakban. További megjelenési formái: 1773-ban Elő-Patony, 1927-ben Predná Potőn, 1948-ban Masníkovo.

1489-ben részben az éberhardi uradalomé, részben a Szentgyörgyi és Bazini gróf a földesura. Az 1553. évi portális összeírásban Leeghy István 7, Mérey Mihály és a Sárkány család 2-2, Bakits Péter és Tóth Tamás l-l portával van bejegyezve. 1608-ban Léghi István fia, Simon itteni birtokrészét nejének, Zsófiának adományozta, 1802-ben Szüllő Zsigmond itteni birtokát elzálogosította Gálfi Péternek.

 

Kislúcs: A Pálffy-féle szeniorátus klasszicista stílusú nemesi kúriája a XVIII. század elejéről.

 

A XIX. században a Petőcz, a Várady, a Benyovszky és a Bacsák család birtokolta, s még a XX. század elején is volt itt Benyovszky Lajosnak, Bacsák Pálnak, Zsigmondnak és Istvánnak nagyobb birtoka. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 30 házzal és 225 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek l m. 205. old.): Patony (Elő-), magyar falu Pozsony vármegyében, Nagy-Légh mellett: 197 katolikus, 14 református, 7 zsidó lakossal; Petőcz Antalné csinos lakházával, termékeny szántóföldekkel. Földesura: Petőcz, Benyovszky, Bacsák nemzetségek. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 58. old.): Előpatony, magyar kisközség a Felső-Csallóközben, 38 házzal és 285 róm. kath. vallású lakossal; postája, távírója és vasúti állomása Nagylég.

 

LÚCS (LÚC NA OSTROVE)

Az ősi Luche - a településmag - keletkezése kronológiailag a X-XII. századra tehető. A későbbiekben az eredetileg csak egyetlen Luche nevű helyből változatos előnevű és történelmű helységek alakultak ki.

Kislúcson a Dóczy család kastélya épült, eredetileg reneszánsz stílusban majd klasszicista stílusban átalakították, s itt található a falu végi temetőben a XVIII. században klasszicista stílusban épült kápolna.

Nagylúcson egy XIX. század eleji klasszicista stílusú kastély maradt meg.

Lúcs mai formáját 1960-ban nyerte el, Kislúcs és Nagylúcs egyesülésével.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1589 ha. Lakóinak száma 716. Nemzetiségi összetétel szerint: 698 magyar, 17 szlovák, valamint 1 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 622, ev. ref. 11, egyéb 83. Lakóházainak száma 196.

KISLÚCS

A gellei érseki székhez tartozó kisközség.

Kislúcs nevével először Mátyás király egyik 1468-ban kelt kiváltságlevelében találkozunk Kislwche alakban. További megjelenési formái 1524-ben Kis-Luche, 1927-ben Malá Lúc.

A lucsei Dóczy család ősi fészke. II. Lajos királynak a gellei érseki székhez 1524-ben intézett rendelete a gellei érseki székhez tartozónak említi. A pápai tizedszedők jegyzékében mint királyi birtok szerepel. Az 1553. évi portális összeírásba is 15 portával királyi birtokként van felvéve. A későbbiekben a Pálffy család lett a község földesura: még a XX. század elején is a Pálffy-féle szeniorátusnak volt itt a legnagyobb birtoka és nemesi kúriája, mely a XVIII. század elejéről való, s amelyet 1833-ban klasszicista stílusban átalakítottak. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 25 házzal és 185 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 47. old.): Lucse (Kis-), magyar falu Pozsony vármegyében, Ó-Gelléhez 1 fertálynyira: 185 katolikus lakossal; urasági kastéllyal, kerttel, sörházzal. Földesura a Pálffy família seniorátusa. Utolsó postája Pozsonyon át Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 79. old.): Kislucs, a pozsony-duna-szerdahelyi vasútvonal mentén fekvő magyar kisközség 31 házzal és 213 rom. kath. vallású lakossal; nincsen temploma, csak kápolnája; postája Egyházgelle, távírója és vasúti állomása pedig Patony.

A falu végén a temetőben áll az eredetileg - a XVIII. század végén - klasszicista stílusban épült Szent Anna-kápolna; 1844-ben alakítottak rajta, innen származnak a historizáló részletek. Főoltára egyidős a XIX. századi átépítéssel, Szent Flórián és Szent Vendel késő barokk plasztikája a XIX. század elejéről való.

Az 1980-as évek végén felújították.

A Dóczy család kastélya eredetileg reneszánsz stílusban épült négytornyú erődítmény formájára a XVII. század elején. A Pálffy család által 1833-ban klasszicista stílusban átalakított épületnek mára csak két tornya maradt fenn, barokkos lantablakában a Pálffyak címere látható. Ma levéltár működik benne.

A községhez tartozik a Jattói major.

NAGYLÚCS

A gellei egyházközséget alkotó tíz község egyike.

Nevével először egy 1248-ban kelt oklevélben   találkozunk   Terra-Luche

alakban. További megjelenési formái: 1250-ben Udvornici de Luchei, 1259-ben Zylosluche, illetve Zilasluche, továbbá Chugudluche, Bykeluche, valamint Superior Luche, 1268-ban Loklu-chey, 1295-ben Bykeluche, illetve Chu-gud Luche, továbbá Superior Luche és Zytor Luche, 1302-ben Felswluche, 1423-ban Szilass-Lucsi, 1466-ban Nagy-lucse, 1447-ben Naglwche, 1927-ben Velká Lúc.

1302-ben Chugud fia, András gróf örökli a Bartal nemzetség itteni birtokát. Ugyanekkor a Dóczi család is birtokos itt. Az 1553. évi portális összeírásban Lipcsey Gáspár 6, Pálffy Péter 9 portával szerepel. A XVII. században a Csallóköz egyik legrégibb családja, az Aranyosi család a község földesura. 1737-ben özv. Maholányi Tamásné itteni birtokát Unger Sámuelnek engedi át. Újabbkori birtokosai a Jiringer, a Linzboth és a Bartal családok, s még a XX. század elején is Bartal Ferencnek és Linzboth Mihálynak volt a községben nagyobb birtoka, az utóbbinak még egy csinos úri lakja is, melyet a XIX. század ötvenes éveiben a Jiringer család építtetett; ezektől vették meg Linz-bothék, és építettek rá emeletet. Ugyancsak birtokos volt itt a Bartal család. A község az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 46 házzal és 334 lakossal szerepel.

1851 -ben (Fényes Elek, i. m. 47. old.): Lucse (Nagy-), magyar falu Pozsony vármegyében; közel Kis-Lucséhoz: 296 katolikus, 6 zsidó lakossal.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 94. old.): Nagylucs, alsó-csallóközi magyar kisközség, 45 házzal és 360 róm. kath. vallású lakossal; a községnek nincs temploma; postája Egyházgelle, távírója és vasúti állomása Patony.

Nagylucs kastélyát a Jiringer család építtette a XIX. század elején klasszicista stílusban; ezt Linzbothék az 1850-es években egy emelettel bővítették, ekkor kapta mai formáját; jelenleg a helyi mezőgazdasági szövetkezet irodái vannak benne.

Nagylucs határának déli részén terült el két mocsár között az a terület, amelyet az oklevél Fenesárnak nevez; e nevet a községhez tartozó major és dűlő máig is őrzi. A Kynsfölde nevű terület, valamint a Várparlag dűlőnév eredete ismeretlen. Ide tartozik még Antónia major, Nádaslak puszta és Nagy só major.

 

MACHÁZA (MACOV)

A helyi hagyomány szerint Macháza határában valaha sok volt az ürge. Ebből az időből származik a mondás, „fürge, mint a macházi ürge". Ha valakit lustaságáért bosszantani akartak, „ürgehizlalónak" nevezték.

Macháza az 1976 és 1990 közötti években a vele csaknem teljesen összeépült Tárnok közigazgatása alá tartozott, ma újra önálló község.

Területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 245 ha. Lakóinak száma 174.

Nemzetiségi összetétel szerint: 98 magyar, 40 szlovák, valamint 36 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 143, ev. ref. 2, egyéb 29. Lakóházainak száma 58.

Nevével először egy 1367-ben kelt oklevélben találkozunk Machhaza alakban. További megjelenési formái: 1441-ben Keetmachhaza, 1773-ban Machhaza, 1927-ben Macov.

Hajdanán királyi birtok volt, s még az 1553. évi portális összeírásban is így szerepel 9 portával. Az újabb korban egészen a Monarchia széthullásáig a Pálffy grófi család volt a község földesura; a XX. század elején a Pálffy-féle szeniorátusnak volt itt nagyobb birtoka.

Az 1928-as Nagy Lajos-féle összeírásban 7 házzal és 64 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 54. old.): Maczháza, puszta Pozsony vármegyében: 56 katolikus lakossal; gr. Pálffy se-nioratusé s még egyéb nemeseké, Sárosfalva m. Utolsó postája Somorja 2 óra.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 84. old.): Macháza, kisközség a Felső-Csallóközben 14 házzal és 158 róm. kath. vallású lakossal; temploma nincs; postája Sárosfa, távírója pedig Kispaka.

1920 után az elkobzott Pálffy-féle nagybirtokra cseh, morva és szlovák telepeseket hoztak, 23 családot.

Macháza határában még egy további községről is említést tesznek a korabeli oklevelek, mint az 1398-ból származó oklevél Felsumachaza alakban. A község 1736-ban már kihalt volt; határát a bodakiak használták és művelték. A XIX. században közigazgatásilag Sárosfához tartozott.

 

MAD (MAD)

A község nevét több Mátyás korabeli monda őrzi. Ezek szerint a királyi vadászlak a község mellett a Duna árterületén húzódó erdőségben volt, ahová a király gyakran járt vadászni.

Ipolyi Arnold jegyezte le 1858-ban: „Madfalucskáról szóló regék és adomák Mátyás király itteni vadászatairól beszélvén, szintén királyi vadászlakokat gyaníttatnak. Akárhogy legyen is, az utóbbi tény a kis falunak szomorú nevezetességére szolgál. Már a XIX. századi

helyírók s máig a néphagyomány telvék a madiakról szóló ezen adomákkal: miképp Mátyás király kedves hársfáját, mely alatt vadászat közben nyugodni szokott volt, a madiak kivágták, nehogy gyakori ittmulatása által a lakosok terhére legyen; ekkor átkozta volna meg őket Mátyás, hogy soha madi ember kitűnő hivatalra képes ne legyen, „ csiribiri rossz madiak" rajok maradt mondattal szidalmazva őket, mit ma sem említhet nekik senki bántatlanul.

Hasonló színezetű egy adag adoma járja rólok még a tájat máig, mint ezeket Bél Mátyás már száz évvel ezelőtt említi. A legolcsóbb s legegyszerűbb bicsakok madi bicsak ('madi bicsak zöld a nyele') néven ismeretesek Csallóközben; ez rendes búcsúfia pór gyermekek számára, kikkel elhitetik, hogy azok Mádban készen teremnek egy nagy körtefán. "(I. m. 60. old.)

Madot 1960-ban közigazgatásilag Al-bárhoz csatolták, majd 1990-ben újra önállósult.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 771 ha. Lakóinak száma 463. Nemzetiségi összetétel szerint: 455 magyar, 7 szlovák, valamint 1 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 311, ev. ref. 130 egyéb 22. Lakóházainak száma 148.

Nevével először egy 1254-ben kelt oklevélben találkozunk Mod alakban. További megjelenési formái: 1256-ban Dwha de villa Mod, 1260-ban Nagmod, 1299-ben Felmod, illetve Kismod, 1786-ban Mad.

A XIII. századi oklevelek két Mad községet is említenek: Kismad és Nagy-mad néven, ezek a XVI. század közepén egyesültek.

A község az Árpád-házi királyok alatt királyi birtok volt. További sorsáról, birtokviszonyainak alakulásáról, sajnos, vajmi keveset tudunk. A XVII. században a Dóczy család tulajdonába kerül.

 

Mad község 1886-ban épült klasszicista stílusú református teremtemploma, mely végleges formáját az 1925-ös felújítás nyomán nyerte el.

1796-ban (Vályi András, i. m.): Mad, magyar falu Pozsony vármegyében, földesurai többen vannak; lakosai közül kevesebb a katolikus, több a református; fekszik Albárhoz közel, Alistállal és Petényi-pusztával határos; határa leginkább rozsot, közepesen káposztát és kukoricát terem, erdeje már nincs, rétje kevés; piaca Szerdahelyen van.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 88 házzal és 634 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 54. old.): Mad (Nagy-), magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahelytől délre 1/2 órányira. Táplál 316 katolikus, 3 evangélikus, 285 református, 13 zsidó lakost.

Református anyaszentegyház, s eklézsia. Határának egy része vizenyős; rétje, legelője bőven, sok burgonya. Közönséges vélekedés, hogy hajdan Corvin Mátyás itt gyakran mulatozott, s innen származott azon anekdota is, mintha egyszer távollétében a nagy-madiak egy kedves kis körtvély-fáját kivágván, őket megátkozta, s „csiribiri rossz embereknek" nevezte volna. Utolsó postája So-morja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 85. old.): Mad, alsó-csallóközi kisközség 96 házzal és 470, egyenlő részben róm. kath. és ev. ref. vallású lakossal: postája Dunaszerdahely, távírója és vasúti állomása pedig Albár.

A neoklasszicista római katolikus templom 1869-ben épült. Védőszentje

Nepomuki Szent János. Átépítésére 1945 után került sor. Belső terét egy hajó és sokszögzáródású szentély alkotja. Tornya a főhomlokzat síkjával egybeesik, hangnyílások tagolják. Legutóbbi felújítására 1987-ben került sor.

A község első református temploma 1788-ban épült fából, de 1847-ben a paplakkal és az egész faluval együtt leégett. Ennek helyére állították 1886-ban a klasszicista stílusú teremtemplomot. Végleges formáját az 1925-ös felújítás nyomán nyerte el. Belsejében síkmennyezet, kétoldalt empórium található. Homlokzatát lizénák, kettős hangnyílásokkal ellátott torony, félköríves ablakok tagolják. Hangsúlyos saroklezárásként függőlegesen rovátkáit lizénák érvényesülnek.

MEDVE (MEDVEDOV)

Ősi település, a Nagy-Duna bal partján, ősi átkelőhely a Dunán, keletkezése óta rév (mely eredetileg lejjebb, Kulcsodnál volt); itt vezetett a folyón keresztül a Pozsonyba vivő postaút. A XIX. században gőzkomp közlekedett, ma azonban már híd ível át a Dunán. Medvénél ma is határátkelő van.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1046 ha. Lakóinak száma 620. Nemzetiségi összetétel szerint: 552 magyar, 59 szlovák, valamint 9 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 453, ev. ref. 18, gör. kat. 1, egyéb 148. Lakóházainak száma 182.

Nevével először egy 1252-ből származó oklevélben találkozunk Villa Med-we castrí Posoniensis alakban, ott mint a pozsonyi vár tartozéka szerepel. További megjelenési formái: 1443-ban Medwe et Kendermedwe, 1472-ben ultraque Medwe, 1484-ben Kysmedwe, 1773-ban Medve, 1948-ban Medvedbv.

Hajdan két Medve is kialakult, erről a korabeli oklevelek is említést tesznek, éspedig Nagy-, illetve Egyházas-Med-véről és Kis-Medvéről, mely utóbbi egyes oklevelekben Kenderes-Medve alakban is szerepel.

1252-ben a pozsonyi vár tartozéka; később a Héderváry család birtokába került, akik kontraktualista nemeseket hoztak ide; ezek Viczay Hédertől megváltották magukat.

A Duna bal partján, a Győrrel szemközti oldalon fekvő községet a török teljesen elpusztította. Ez időben pusztult el Medve ősi katolikus plébániatemploma is, melyről a Pázmány-féle jegyzék is mint ősi templomról beszél, s mely egyike lehetett a Csallóköz első templomainak; minden bizonnyal ez volt a csiliz-közi falvak első temploma.

Az 1609. évi összeírás a községek helyén a folyóparti nádasokban csak halásztanyákat talált.

A török kiűzése után a Héderváry-Viczay család Kenderes-Medvét nem, de Egyházas-Medvét felújíttatta, s ide az uraság németeket telepített, akik a falut Weisskirchennek (fehér templom) nevezték el. A német telepesek a későbbiekben részben beolvadtak a visszatérő magyar lakosságba, részben pedig elhagyták a községet. A török dú-lások után csak lassan települt újra a község; még 1658-ban is mindössze 5 egész és 2 fertályhelyes telket írtak össze, 1727-ben pedig 12 jobbágytelket és 9 zsellérhelyet.

1634-ben a község Komárom vármegyéhez tartozott; ebben az időben a Héderváry-uradalom mellett a győri káptalannak van itt részbirtoka.

1796-ban (Vályi András, i. m.): Medve, Weisskirchen, magyar falu Győr megyében, a Csilizközben, Győrtől 1 1/2

mérföldnyire, földesura gróf Viczay (a Héderváryak örököse), lakosai katolikusok, révészek, molnárok és aranyászok, határa megtermeli a búzát, rétjei jók.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 67 házzal és 469 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 75. old.): Medve (Weiskirchen), magyar falu Győr vármegyében, az Öreg-Duna bal partján, hol egy fő rév van a Pozsony vármegyéből Győrbe vivő országúiban. Lakja 495 katolikus. Van erdeje, jó legelője, sok Duna-malma.

Földesura: a gr. Viczay nemzetség.

Ipolyi Arnold (i. m. 65. old.) írta 1858-ban: „Böősön alul Ballony, Medve és Kulcsod felé éri az utas Felső-Csallóköz legdélibb részét, mely a Duna mentében mindenütt határos az úgynevezett Szigetközzel. (...) Ámbár a Szigetköz szorosan nem tartozik már Csallóközhöz, kirándultunk mégis ide is (...) Kis csol-nakon egy révésszel keltünk át a Dunán. A nagy folyam itt (...) Lomhán hullámzik a számtalan sekély felett, folyásában mindenfelé egy csoport kis sziget és zátonyok által feltartóztatva és több ágra osztva (...) Több helyen kiszállva, a bozótos szigeteken gyalog hatoltunk át..." Ezt a „kócos" folyót terelték új mederbe 1886 és 1896 között Gönyűtől Pozso-nyig.A XX. század elején (Borovszky (2), i. m. 42. old.): Medve, Duna menti magyar kisközség; a falu házainak száma 120, lakosainak száma, akik római kath-olikusok, 771; a posta helyben van, legközelebbi távíró- és vasútállomása Nagymegyer vagy Győr.

A XX. század elején nagyobb birtokosa nem volt.

 

Dunai halászok

A község ősi temploma, melyről a Pázmány-féle jegyzék is mint régiről beszél, a török időkben elpusztult; a sokáig templom nélkül maradt hívők csak 1800-ban építették fel Szent Anna-templomukat klasszicista stílusban. Ez 1855-ben leégett, de 1860-ban újjáépítették. A helyreállított homlokzat jellegzetesen klasszicista: falsávkeret, egyenes vonalú oromzat, alsó részében a síkból középri-zalitként kiugró torony, félköríves hangnyílások és ablakok jellemzik. Belső tere egyhajós, szentélye sokszögzáródású, boltozata poroszsüveg; belső berendezése egyidős az épülettel.

 

NAGYABONY (VELKÉ BLAHOVO)

A Csallóköz legrégibb településeinek egyike. Legalábbis a fennmaradt oklevelek ezt bizonyítják. Itt született 1764-ben Bihari János (meghalt 1827) a híres prímás, a verbunkosok, palotások, ke-sergők, kuruc indulók szerzője.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1813 ha. Lakóinak száma 1192. Nemzetiségi összetétel szerint: 1098 magyar, 80 szlovák, 6 cseh, 1 ruszin, valamint 7 roma; felekezeti hovatartozás: r. k. 738, ev. ref. 183, egyéb 271. Lakóházainak száma 358.

Ősrégi település. Első okleveles említése 1162-ből származik terra Oboni alakban. Nevének további megjelenési formái: 1239-ben Villa Oboni, terra Obony, 1240-ben trés villae Oboni (három Obony falu), 1298-ban Fuloboni (Fülobony), Feloboni, Inferior Oboni (Alsó-Obony), 1299-ben Felabony, Nag-habon, 1312-ben Sykeabon, 1367-ben Pilathabon, 1425-ben Kisabany, 1505-ben Tothabany, 1511-ben Chukarabany,1773-ban Nagy Abany, 1927-ben Veíky Abon, 1948-ban Vel'ké Blahovo.

Az oklevelek tehát több Abony nevű községet is említenek különféle előne-vekkel és jelzőkkel. Az 1240-ben kelt oklevélben, a pozsonyi várjobbágyok birtokperében hozott döntésben is három Abony nevű község, Kis-, Nagy- és Csu-kárabony szerepel. Eredetileg pozsonyi várbirtok, ám az 1298-ból származó káptalani oklevél szerint III. András király Olgyai Péternek a község határában földterületet adományoz. 1299-ben azonban az egész községet nemesítették; lakosai, a laka, a Marczael, a Matthe, a Csyba, a Bug, az Andreas, a Iohannes és a Musga család addig pozsonyi várjobbágyok voltak, ettől kezdve nemesekké váltak.

A pozsonyi káptalanhoz tartozó község területéből kihasított birtokrészt az 1289. évi káptalani oklevél részletesen körbeírja. Keleti határát a Humurus fo-lyónál jelöli meg, egy másik határszél pedig a Lápsár vize, mely tulajdonképpen a mai napig ismert Nagy lapos. Említve van még a Canger folyóvíz is, melynek nevét a Kistejed határában egy dűlő, a Kányári őrzi. Továbbá említve van a XX. század elején még ismert Kenderága víz is.

Az oklevél említést tesz még kőhídról, mely a Lápsár vizén vezetett keresztül: ez pedig nem más, mint a Dunaszerdahely és Egyházkarcsa közötti úton a nagylaposi híd, az ún. Vargák hídja, melyet a XX. század hatvanas éveiben a nagylaposi vízgyűjtő csatorna építésekor lebontottak, s helyette új be-tonhidat építettek.

A későbbiekben a község számos nemesi család birtoka volt, majd több évszázadon keresztül az Olgyai, az Ordódy és a Csiba nemes családoké. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 13 házzal és 940 lakossal szerepel.

Nagyabony római katolikus Szentháromságnak szentelt templomát 1761-ben építtette Csiba Imre, a XX. század elején átalakították. Stílusa a barokk és a neoklasszicizmus között ingadozik. A vitatott eredetű kápolna a XIX. század elején épült.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 5. old.): Abony (Nagy-), magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahelyhez egyfertály-nyira: 519 katolikus, 2 evangélikus, 358 református, 28 zsidó lakossal; egy csinos úri lakházzal és kerttel, katolikus paro-chiális templommal. Földjei termékenyek; rétje nem sok, de jó szénát terem. Földesura: több közbirtokosok és nemesek; az igen régi Csiba család innen veszi eredetét. Utolsó postája Somorja.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 587. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Nagy-Abony, Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 2026 (ebből r. k. 1029, ev. ref 820, ág. ref. 11, izr. 33); a tankötelezettek száma 166, a tanítási nyelv a magyar volt. Vasútállomás helyben, posta- és távíróállomás Dunaszerdahelyen volt.

A XX. század elején (Borovszky (1). i.m. 92. old.): Nagyabony, magyar kisközség, mely a Csallóközben fekszik; házainak száma 183; lakosaié, akik legnagyobb részben róm. katholikusok, 104; posta van a községben, vasúti állomása Csallóköz-Abony, távírója Dunaszerdahely.

Római katolikus barokk stílusú templomát Csiba Imre építtette 1761-ben, s a Szentháromság tiszteletére van felszentelve; a XX. század elején átalakították. Egyhajós templomterére síkmennyezet, sokszögzáródású szentélyére poroszsüveg-boltozat került; a főoltár Szentháromság című festménye 1833-ból való. A Szent sír mellékoltár Fájdalmas Szűz Mária szobra 1918-ban készült. A templommal szemben, az út túlsó oldalán egy

vitatott eredetű, háromszög alaprajzú, a XIX. század elején épült kápolna áll; stílusa a barokk és a neoklasszicizmus között ingadozik.

Nevezetesebb épület még a római katolikus plébánia, mely 1891-ben nyerte el jelenlegi alakját.

A községben a hajdani ún. Sárga kastélyt az Ordódy család építtette 1765-ben rokokó és klasszicista stílusban. Az Ordódyak bárókastélya ma már nincs meg - helyére művelődési ház került, s csak a hatalmas méretű fák sejtetik, hogy itt valamikor jelentékeny építmény létezett -, de egy másik empire stílusú kastély még áll a faluban.

„Az iskola fennállásáról a legelső biztos adatot találjuk az 1781. okt. 7-én kelt Batthyány-visitatio feljegyzésénél. (...) Mostani nagy L alakját az 1863. évben nyerte, amikor is (...) »vályog«-ból minden alapozás nélkül újraépült (...)Az alap nélküli építkezés meg is termetté gyümölcsét, mert az épület északi oldalon már 1867-ben, az iskola keleti fala pedig az 1869. évben kidőlt. A tetőzet az 1893. évben lett (...) újra zsindelyez-ve..." (Komlóssy, Lm. 587-589. old.)

Hajdanán a község határában feküdt Nádvár község. Nevét először egy 1422-ben kelt oklevél említi Nadwar alakban. A török világban elpusztult, s ma már csak egy dűlőnév őrzi emlékét.

A községhez tartoznak még Bárányos, Lelkes és Szellő majorok, illetve Molnártanya, valamint a Nemesabonyi-rét.

 

NAGYBODAK (BODlKY)

Nagybodak Vajkával és Doborgazzal 1992-től a bősi vízi erőmű megvalósításával és üzemeltetésével két víz közé, a Duna eredeti és mesterséges medre közé

szorult; egy kisebb szigetre kényszerült. A vizek közül nehéz a kijárás. Csak Vaj-kánál működik a komp; országúton Bősnél vagy Pozsony alatt hagyható el a sziget. A korábban egyházi és közigazgatási téren is Felbárhoz tartozó község, jelenlegi hátrányos helyzetét is valamiképpen kiküszöbölendő, római katolikus templom építésébe kezdett.

A Duna partján épült község ősidők óta a Dunából próbálta megkeresni mindennapi megélhetését. Lakói főleg halászattal foglalkoztak, de jövedelmük másik része a dunai vízimalmok üzemeltetéséből származott.

1960-ban a községet közigazgatásilag Felbárhoz csatolták, de 1990-ben újra önállósult.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 2475 ha. Lakóinak száma 384. Nemzetiségi összetétel szerint: 377 magyar, 5 szlovák, valamint 2 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 346, egyéb 38.

Neve először egy 1272-ben kelt oklevélben szerepel Bodak alakban. További megjelenési formái: 1290-ben Bodak, 1330-ban Bodak iobagionum udvornico-rum, 1467-ben Wamosbodak, 1512-ben Nagy Bodak, 1948-ban Bodíky.

(A Wamosbodak név minden bizonnyal arra utal, hogy a faluban vagy közelében vámszedőhely volt.)

1272-ben pozsonyi várbirtok. 1455-ben vitéz Temesközi Bálint pozsonyi várkapitány a község földesura. Az 1553. évi portális összeírásban 14 portával mint királyi birtok szerepel. 1647-ben özv. Amade Lénárdné a birtokosa, nem sokkal később azonban már a Pálffyak birtokába kerül, s ott is marad a Monarchia széthullásáig. A XVIII. század közepén Mikovíny Sámuel tervei szerint védőtöltéssel, gáttal vették körül.

Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 87 házzal és 625 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 140. old.): Bodak (Nagy-), csinos magyar falu Pozsony vármegyében, a Csallóközben az Öreg-Duna bal partján; 605 katolikus, 8 református vagyonos lakossal. Földje meglehetős; káposztája híres; rétje, legelője jók a Duna szigeteiben, hol erdeje is szép. Van 14 Duna-malma és sok gyümölcse. Lakosai közt több hajósok találtatnak. Földesura: a Pálffy família senioratusa.

A XIX. század végén, 1881-ben a község közelében az itteni Duna-ágon még 19 malom üzemelt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 92. old.): Nagybodak, magyar kisközség 95 házzal és 692 róm. kath. val-lású lakossal; temploma nincs; postája Felbár, távírója Bős és vasúti állomása Lég.

 

Az 1996-ban épült nagybodaki templom

 

Bodak nevű település a Duna másik partján is létezik, Kisbodak néven. E két községet egymástól ma már a vízen kívül egy államhatár is elválasztja. Kisbodak a Duna XIX. század végi szabályozását követően s annak köszönhetően került a Duna túloldalára. Kisbodakot a dunai szigeteken a bodakiak nyájait legeltető pásztorok alapították. A XVIII. század végétől a falu a Héderváryaktól Viczay gróf birtokába került.

A két Bodakhoz tartozott még Királyrét (Král'ovská lúka) is, továbbá Nagy-bodakhoz 1902-ben még 145 katasztrális hold erdő, amely a Pálffyak tulajdonában volt, de ez, mivel a Duna jobb partján terült el, a magyarországi Püski község tulajdonába került.

 

NAGYMAGYAR (ZLATÉ KLASY)

A sok apró település közül a vizek mellett - mint Csenke, Vajasvata - kiemelkedik Nagymagyar nagyközség, mely a kora középkorban a pozsonyi vár tartozéka volt, majd a pozsonyi klarissza-apácák csallóközi központja lett, s amely 1699-ben mezővárosi rangot és vásártartási jogot kapott. Országos vásárai messze környéken híresek voltak. Van egy, a XIX. század első felében épült klasszicista kúriája és úti kápolnája, továbbá egy 1866-ban emelt romantikusan historizáló római katolikus temploma a régi késő gót vagy román-gót helyén, mely a Csallóköz egyik legegysé-gesebb ilyen stílusú építménye volt; a falu zsidótemetője XVIII-XIX. századi sírköveket őriz.

1960-ban Zlaté Klasy (Aranykalász) néven egy új közigazgatási egységet hoztak létre három egymás mellett fekvő falu - Nagymagyar, Vajasvata és Csenke - összevonásával; ez utóbbi 1993-ban önállósult.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 2297 ha. Lakóinak száma 3721. Nemzetiségi összetétel szerint: 3148 magyar, 448 szlovák, 15 cseh, 2 morva, valamint 108 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 2872, ev. ref. 19, egyéb 830. Lakóházainak száma 927.

NAGYMAGYAR

Első okleveles említése 1237-ből származik Castrenses de Mager alakban. Nevének további megjelenési formái: 1239-ben Magor, 1281-ben Magari, 1352-ben Nogmagyar, 1354-ben Egyhazas-Magyar, 1773-ban Nagy-Magyar, 1927-ben Vel'ky Mager, 1948-ban Rastice.

Az 1239. évi oklevél mint pozsonyi várbirtokot említi. 1355-ben az Olgyaiak birtokolják, ezután a különböző családok örökösödési, adományozási vagy peres irataiban találkozunk a község nevével. A XIV. század végén a Dankházi-ak jutnak itt adománybirtokhoz.

1383-ban Ilona és Margit úri asszonyok itteni birtokrészüket Miklós fiának, Mihálynak adják át. 1416-ban Olgyai György fia itteni birtokából leánynegyedet ad át. 1495-ben II. Ulászló csebi Pogány Péternek és alsóborsai Vízközi Andrásnak adományoz egy itteni birtokrészt. 1506-ban Werbőczi Istvánnak van a községben nagyobb birtoka. 1533-ban Csorba Gergely fiai és Csorba Pál osztozkodnak birtokukon. 1540-ben Csorba János birtoka Illyésházi Illyés Tamás pozsonyi alispánra és Saághi Deák Imre fiára, Zsigmondra száll. 1553-tól részben a pozsonyi klarisszák, részben a pálosok birtoka. Az 1553. évi portális összeírásban az óbudai apácák 6, Csorba János 2, Illyés Ferenc 1, az Olgyai család szintén 1, a pálosok pedig 3 portával szerepelnek. Egy 1647. évi oklevél a pozsonyi apácákat (klarisszákat) jegyzi birtokosként; ezután a XVIII. század végéig a klarisszák csallóközi birtokainak központja.

1676-ban I. Lipót király elvette a község hetivásár-tartási jogát. 1699-ben mezővárosi rangot kapott vásártartási joggal. Ugyanebben az évben a Csallóközben különös erővel pusztító pestisjárvány tizedelte meg a község lakosságát. A Rákóczi-szabadságharc idején határában egy kisebb ütközet zajlott le a császáriak és a kurucok között. 1787-ben a vallásalapé; ez idő tájt sörfőzdéje is volt. A XIX. században az Esterházy, a Zichy és a Batthyány grófi családok voltak a község földesurai; a XX. század elején Pálffy Béláné grófnőnek volt itt nagyobb birtoka.

A XIX. században a község vásárai messze földön híresek voltak, és szép látogatottságnak örvendtek. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 182 házzal és 1301 lakossal szerepel.

1851-ben(Fényes Elek, i. m. 57. old.): Magyar (Nagy-), Gross Magendorf, népes magyar falu, Pozsony vármegyében, a Csallóközben, utolsó postájához, Po-sonhoz 3, Csötörtökhöz északra 1 mér-földnyire; 753 katolikus, 3 evangélikus, 7 református, 285 zsidó lakossal, kik közt számos mesterember és kereskedő' találtatik. Van katolikus parochiális temploma, több úri épületei; sörháza, vendégfogadója, országos vására. Szántóföldje termékeny; rétje kevés, juha sok. Földesura: gr. Esterházy Vinczéné, Takács s m. t.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m 551. old.): [Somorjai alesperesi kerület] Nagy-Magyar, Pozsony vármegye felsőcsallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 3175 (ebből r. k. 2721, ev. ref. 7, ág. ref. 37, izr. 410); a tankötelezettek száma 300, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta helyben, vasútállomás Csütörtökön, távíróállomás Nagy-Lég-hen volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 94. old.): Nagymagyar, magyar kisközség a Felső-Csallóközben, 173 házzal és 1353 róm. kath. vallású lakossal; a községben van posta és távíró, vasúti állomása pedig Somorja-Uszor; körjegyzőségi székhely.

Plébániája már egy 1390. évi oklevélben említve van. Némely szerző szerint II. Béla király idejében a templom mellett apácakolostor vagy zárda is volt. Elképzelés született az ősi román-gót plébániatemplom bővítésére egy harmadik hajó hozzáépítésével, amellyel egyben klasszikus bazilikás elrendezést is kialakíthattak volna. Ám a magyariak 1885 és 1886 között lebontották.

A mai római katolikus Szent Kereszt-templomot 1886-ban építették fel a histonzáló romantika jegyében az eredeti helyén, mely a Csallóköz egyik legegységesebb késő gót stílusú építménye volt. A templom méretei egyébként impozánsak: hossza 32, szélessége 20, toronymagassága 42 méter. Belső tere három síkmennyezetű hajóból és félköríves záródású, konchával fedett presbitériumból áll. Az északi mellékhajóból kápolna nyílik.

A belső tér berendezését többségben XIX. és XX. századi tárgyak képezik; a kandeláberek a XVIII. században készültek rokokó stílusban; a diadalív jobb oldali lábánál elhelyezett keresztkút román kori eredetű. Klasszicista, út menti kápolnája a XIX. század első feléből való.Ipolyi (1994, i. m. 35. old.): „A gót ízlésű templom is régi művészi ékességéből csupán szentségházát, szentélye és egyik oldalhajó csúcsív boltozatát tartá meg néhány domborműves váll- és zárköveivel (...) de ezeken is a finomabb részletek a számtalan bemeszelés után alig vehetők ki."

Az izraelita hitközség 1700 táján alakult, 350 lelket, körülbelül 60 családot számlált. Templomot (10x10 méter alaprajzú zsinagógát) 1778-ban építettek (ma már nem létezik, a második világháború alatt megsemmisítették); iskolát (Besz-Ha-midraszt, azaz „tanulás házát") 1888-ban.

„Nagy-Magyar közepe táján van az 1886-ban román-stylben épült szentegyház; ennek egymásutáni szomszédságában a plébánia és az iskola épülete.

Az iskola két osztályból áll, lehetőleg jól felszerelve (...) Rendszeresen két osztályban, csak az 1867/68-ik tanévben kezdtek tanítani (...) Nagy-Magyaron egy tanteremmel bíró izr. népiskola is van; a tankötelesek száma átlag 87. (Komlóssy, i. m. 551-552. old.)

A község határában levő Ujvásár majorról először egy 1279-ben kelt oklevél tesz említést Vyuasar alakban, amikor is Gombai Kumpert fiai itteni birtokukat Olgyai Péter comesnek adják el. Az 1553. évi portális összeírásban az óbudai apácáknak itt 3 portájuk adózik. Ide tartozik még Mocsola-puszta is, mely először egy 1330-ból származó oklevélben szerepel Mochala alakban. Egy 1319. évi oklevél pedig egy Kökényes nevű községről tesz említést a település határában Kukynis alakban, mely akkor Kondoris Pál fiainak birtoka volt. 1620-ban Kökényrév néven említik. A falu határának egy része még a Nagyerdő.

 

VAJASVATA

Nevével először egy 1239-ből származó

oklevélben találkozunk Watha alakban.

További megjelenési formái: 1302-ben

Patri, dicti Vayas, 1436-ban Wayaswat-

ha,   1773-ban   Vajas  Vatta,   1948-ban

Maslovce.

Az 1239-ből származó oklevélben olvasható latin feljegyzés „Generatio Sa-lomom gui fuisent in Watha et in Salo-mon (...) Salomonwatha, Belwatha, Watha, Beü", ugyanazon a helyen három település nevét is említi; ezek ma Illéshá-zához és Nagymagyarhoz tartoznak.

Az oklevelek a máig is fennmaradt két Vatán - mégpedig Bél- és Vajasvatán - kívül még egy Bánkvata nevű községet is említenek.

A falu évszázadokon át a nagyszombati apácák birtokában volt. Az 1553. évi portális összeírás részben 6 portával már az óbudai apácák birtokában jegyzi. A későbbiekben újra visszakerül a kla-risszák birtokába (a nagymagyari uradalom része); 1787-ben a vallásalapé. A XIX. században Esterházy-birtok (gróf Esterházy Vincéné tulajdona), a XX. század elején Pálffy Béla grófnak volt itt nagyobb birtoka.

Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 17 házzal és 128 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 283. old.): Vatta (Vajas-), magyar falu Poson vármegyében, egy fertálynyira az elébbi helységtől (Bélvata): 122 katolikus, 13 zsidó lakossal. Földesura: gr. Esterházy Vinczéné. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 124. old.): Vajasvatta, csallóközi magyar kisközség, mindössze 25 házzal és 165 lakossal, akik mind róm. katholi-kusok; temploma nincs a községnek; postája és távírója Nagymagyar, a vasúti állomása pedig Szempcz.

 

NAGYMEGYER (VEEKY MEDER)

A Dunaszerdahelyi járás harmadik legnagyobb települése. 1976-ban közigazgatásilag Nagymegyerhez csatolták Izsap falut.

A város területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 5555 ha. Lakóinak száma 9231. Nemzetiségi összetétel szerint: 8043 magyar, 1060 szlovák, 66 cseh, 9 morva, valamint 53 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 4186, ev. ref. 1567, gör. kat. 10, pravoszláv 4, egyéb 3464. Lakóházainak száma 2981.

NAGYMEGYER

Nagymegyer neve törzsi eredetű, amely az első megtelepedőkre, a fejedelmi Me-gyer törzsre utal. Mezővárosi rangját 1466-ban kapta Mátyás királytól. A középkorban a környék fontos vásár- és kereskedelmi központja volt.

A középkori templom alapjaira épült 1900-ban a katolikusok Szent Miklóstemploma. A reformátusokét a türelmi rendeletet követően 1784-85-ben emelték.

Az ősi, honfoglalás kori település nevével először IV. Béla király egy 1268-ból származó oklevelében találkozunk villa Megér alakban. További megjelenési formái: 1369-ben Megere, 1379-ben Megyer, 1471-ben Naghmegyer, 1786-ban Megyer, 1920-ban Vel'ky Meder, 1948-ban Calovo, 1991-ben Vel'ky Meder.

Az 1268. évi oklevélben mint komáromi várbirtok van említve; nem sokkal később, 1287-ben Parabuch comes kapta meg adományként. Számos földesura volt. 1421-ben Zsigmond király a községet elcseréli Kanizsay Istvánnal és Jánossal más birtokért. 1460-ban újra komáromi várbirtok.

1466. december 15-én I. Mátyás Nagyszombatban keltezett levelében királyi mezővárosi rangra emelte, és három országos vásár tartására adott jogot lakosainak; messze földön híresek voltak marhavásárai, valamint pallosjoggal (ius gladii) ruházta fel a már mezővárosi rangra emelt települést. Eme privilégiumaiban megerősítették: 1534-ben I. Ferdinánd, 1568-ban Miksa, 1578-ban Rudolf, 1607-ben II. Mátyás, 1631-ben II. Ferdinánd, 1666-ban Leopold. 1532 novemberében a Szapolyai-párti főnemesek itt tanácskoztak a Katziánerrel kötendő fegyverszünet feltételeiről. A kiváltságokkal rendelkező mezőváros gyorsan gyarapodni kezdett; erről tanúskodik az 1559. évi adójegyzék, mely szerint a községben 70 jobbágytelek és 17 fél jobbágy telek találtatott.

Nagymegyer római katolikus temploma egy XX. század eleji képeslapon

 

 

A XVI. és XVII. század birtokviszonyainak alakulásáról gazdag adattár maradt fenn. Az oklevelek tanúsága szerint a két században többek között földbirtokosok voltak itt: 1547-ben Nagy László, Vitény vár kapitánya; egy évvel később Horváth Péter; 1550-ben Bajusz András; 1553-ban Zsemlyési Isván; 1559-ben gróf Zichy István; 1561-ben Nagy Lázár és Zakal András; 1573-ban Kovács János fia, Lőrincz és két nővére; 1578-ban Hiers János erőszakkal elfoglalta Eör-dögh István itteni nemesi kúriáját; 1579-ben Hundert János, a komáromi vár al-parancsnoka; 1582-ben Kapornaky Fe-rencz; 1585-ben Keresztes Bálint; 1599-ben Patak Tamás, János, Ferenc és György; 1609-ben Dénes György; 1616-ban Hermann Márton; 1619-ben Be-reczky Pál; 1632-ben gróf Esterházy Miklós nádor a község legnagyobb birtokosa, aki itteni birtokát özv. Nagymihályi Ferencznének, szül._ Amadé Ilonád nak zálogosította el, de négy évvel később ugyanezt már Szapári András Csat Annának adta zálogba; 1635-ben

Nagy Mihálynénak volt itt nagyobb birtoka, melyre a királyi kamara tette a kezét, majd a Császáry család kapta, akitől id. Zichy István elperelte; 1651-ben Bar-tal István és Spáczay Katalin, 1654-ben Vásárhelyi Mihály és Halácsy István, 1657-ben Varga Jakab, Mátyás és István, valamint Patak István és Lőrincz, 1662-ben Csajághy György és fia, Mihály jut itt királyi adomány, vétel és örökösödés útján nemesi kúriához és birtokhoz; a későbbiekben a gróf Waldstein család is birtokos itt. 1681-ben takács- és csizmadiacég működött itt.

A mezőváros gazdag levéltára mindezeken kívül még további érdekes és értékes okleveleket is őrzött, mint pl. egy oltalomlevelet Bocskay Istvánról, továbbá II. Mátyás királynak a község szabadalmait megerősítő oklevelét, valamint Bethlen Gábor oltalomlevelét stb. Itt volt található a Toknak elosztása az 1789-i esztendőre című jegyzék is, mely felsorolta a község határában található összes tó nevét.

A mezőváros fejlődése a XVI-XVII. században megakadt. Ezekben a századokban, a török hódoltság alatt a török csapatok gyakran lecsaptak Megyeire és megsarcolták, kifosztották, sőt fel is gyújtották; a település úgyszólván teljesen elpusztult. Minderről hiteles és részletes leírást ad Hoffkirchen, a hírhedt komáromi várkapitány 1683. november 6-án kelt oltalomlevele, melyben a töröktől majdnem teljesen elpusztított község elnyomorodott lakosságát oltalmába vette, s megparancsolta, hogy „tekintettel a lakosság nyomorára, katonaságot oda senki se szállásoljon be, a lakosságot semmiféle módon ne zaklassák, és tőlük, mármint a polgároktól, élelmet, fuvart vagy más szolgálatot ne követeljenek".

De a hódoltság kora utáni évszázadok is nagy megpróbáltatásoknak tették ki a megyerieket: 1702-ben tűz égette fel csaknem az egész települést. A hajdanán uralkodó közállapotokból adódóan sokszor fordultak elő pusztító járványok. 1710-ben a pestis, 1831-ben és 1841-ben a kolera tizedelte meg a lakosságot. Az 1710-ben dühöngő pestisjárvány a nagymegyeri polgárok közül 362 személyt ragadott el, az 1831. évi kolerajárvány 218 személy halálát okozta, az 1848-ban újra kitört kolerajárványban pedig 229-en haltak meg.

Amint már fentebb említettük, a mezőváros pallosjoggal is rendelkezett. 1701-ben két ízben is élt ezzel a jogával, amikor is egy boszorkányperbe keveredett asszonyt és egy férfit tűzhalálra ítélt. 1710-ben II. Rákóczi Ferenc is megerősítette a mezővárost eddigi jogaiban és kiváltságaiban. A XVIII. században posztógyár működött itt, amelynek termékeit nagyrészt a hadsereg vásárolta fel.

Az 1848-as törvények értelmében 1848. május 6-án itt is megalakult a nemzetőrség, illetve Nemzeti Őrsereg a megyei küldöttek jelenlétében; összesen 183 egyénből (vitézből), kiknek nevei a „A Nemzetörök jegyzőkönyvé"-be írattak. A szabadságharc alatt a Csallóköz sokat szenvedett a hullámzó harci tevékenységek miatt. Néhányat felidézünk: 1849 januárjában 1400 horvát határőrt szállásoltak el a községben, akik 13 napig fosztogatták és teljesen kirabolták a lakosságot. A hadiszerencse fordultával Kosztolányi Móricz ezredes, majd Kazinczy Lajos alezredes csapata táborozott itt, ők sem kímélve a lakosság élelmiszerkészleteit. Ez alkalommal ítélték el és végezték ki az azóta Akasztófa-hegynek nevezett helyen 1849. június 19-én Torma Károly szökött honvédet.

 

NAGYMEGYERI MEGLEPETÉSEK

Csallóköz már a neolitikum, azaz az újkőkor (i. e. 5000-3000) idején lakott volt, amit a Tejfaluban és a Nagy-pakán talált kőbalták, a Csicsó és Geller közti Kécsi-puszta kiemelkedésében feltárt település, valamint a patasi sírlelet bizonyít. A bronzkori lelőhelyek elsősorban Dunaszerdahely környékén találhatók. A terület benépesítése a középső bronzkor (i. e. kb. a 2. évezred közepe) idején is folytatódott, amikor Csallóköz a dombsíros kultúrájáról ismert, harcos közép-dunai nép fennhatósága alá került. A fiatalabb bronzkorból (i. e. kb. 1200-700) származnak a csecsei kultúrába tartozó gazdag, ún. fejedelmi dombsírok, amelyeket a Jányok község kataszterében található közép-dunai urnás temetkezési helyen tártak fel. Valószínűleg a vaskorszak idejére (i. e. 7-1. század) tehetők a Csukárpa-ka, az Úszor és a Somorja környéki dombsírok és a Somorja-Bős vonalon található egyes településmaradványok is. A római kori (i. sz. 1-4. század) leletek közé tartoznak a Doborgazon, Úszoron, Légen és Nyárasdon feltárt pénzérmék. Germán törzsi település nyomaira bukkantak Dunaszerdahelyen, Úszoron, Légen és Vajkán. Az Udvarnokon feltárt csontvázas sírok valószínűleg egy nagyobb népvándorlás kori (i. sz. 5-6. század első fele) temető részét képezik. A csallóközi avar örökségbe (i. sz. 6. sz. második felétől a 8. századig) a gelléri, a ke-szegfalvai és az apácaszakállasi sírok tartoznak. Avar csapatok ittlétét bizonyítják a véletlenül megtalált bősi és nagymagyari leletek is.1988-ban a régészek kutatni kezdtek egy Nagymegyer fürdővárostól délre fekvő területen. Az itt talált legősibb település a neolitikumból (újkőkor) származik. A kiemelkedésre épült, aránylag nagy területű helység népének kultúrájára az újabb vonalas kerámia és a zselízi kerámia jellemző. Ebből az időből származnak a javarészt ovális alakú lakógödrök és az ismeretlen célokra használt csatornarendszer is. Ide tartozik az a négy (egy-egy csontvázat tartalmazó) sír is, melybe a halottat oldalán fekve jellegzetesen összegörnyedt helyzetben temették. Két esetben a halottat kagylók százaival telt hulladékgödörbe helyezték. Az újkőkori település egykori lakói napi használati eszközeik sokaságát hagyták hátra: kőbaltákat, pattintott szerszámokat, agyagedényeket (amelyek némelyike gabonát tartalmazott) és nagyszámú kerámiatöredéket. A helyenként 30 cm vastagságú neolitikumi réteg a területünkön élő legősibb földművesek hosz-szan tartó, esetleg többször ismétlődő jelenlétéről tanúskodik.

A KOHÁSZAT KEZDETEI

A vizsgált terület benépesítése tovább folytatódott a kései neolitikumban (i. e. 3. évezred vége), amikor a terület a Keszi-Cseke csoport szálláshelye lett. Ebből az időszakból származnak azok a jelentős cserépanyagot tartalmazó hulladékgödrök is, amelyek egyikében kivételes leletre bukkantak, egy agyag öntőformára, amely egyélű rézbalták öntésére szolgált. Ez a lelet Szlovákia legrégibb öntőformái közé tartozik, és a közép-európai kohászat kezdeteinek egyik legősibb bizonyítéka.

Rövid epizódot jelentett csak a vizsgált helyiség középbronzkori benépesítése a közép-dunai sírdombos kultúra népe által, amely egyedülálló épületeket emelt. Az egyik gödörben egy bronz dísztűre és egy elszenese-dett gabonát tartalmazó tárolóedény töredékeire találtak.

A település valószínűleg hosszabb időre elnéptelenedett, és csak jóval később jelentek meg itt újra a germán törzsek.

Nvolcas alakú hurkokkal ddíszített kovácsult, ezüst szíjvég (Gellér)

 

E késő római kori germán település vizsgálata képezte a régészeti kutatás egyik súlypontját. Mindegyik faház téglalap alaprajzú volt, belül a szokásos hatcövekes szerkezettel. A tetőt hordozó cövekek közül egy-egy a rövidebb oldalak közepén, kettőkettő pedig a hosszabb oldalakon állt. A bejárati fülke rendszerint a déli oldalon helyezkedett el. A keményre döngölt padlót a nedvesség ellen zsíros agyaggal kenték be. A padlóba több tucat kisebb lyukat vájtak, melyekben a régészek a ház belső felszerelésének befestésére utaló maradványokat leltek. Fűtésre szolgáló berendezéseket nem találtak.

MIRŐL ÁRULKODNAK A LELETEK

Némelyik lakhely belsejét jelentős

széntartalmú, porhanyós, hamuszerű,

vöröses    narancssárgára    kiégetett

agyag töltötte ki. Egyértelmű, hogy a

fah ázak e csoportja hatalmas tűz martaléka lett. A többi ház belsejében kompakt, fekete színű, humuszos agyag volt. A feltárt anyag részletes elemzése után talán beigazolódik majd, hogy a helyiség benépesítése két szakaszban történt. Ezt támasztja alá a gazdag kerámialelet és a római provinciákból származó tárgyak jellege. A ruhakapcsok, a mortáriumok (a gyümölcslevek előállítására használt, belülről érdes aljú tálak), a terra sigil-lata (az ún. római porcelán), az ékszertartók azt valószínűsítik, hogy a települést i. sz. a 4. századig a germán kvád törzs lakta.

A Csallóköz szívében fekvő kései római kori lakóhely feltárásának kétségtelenül nagy jelentősége van, de nem csak a római impérium határát képező Duna (a vizsgált településsel szemben, a Duna déli partján található Győr, az antik Arrabona) mentén élő germánok tárgyi kultúrájának jobb megismerésében. E település létezése elősegítheti a vitatott kérdés eldöntését is, hogy a Csallóköz a római provincia, Pannónia része volt-e vagy sem. Az említett vita Ptolemaiosz munkáinak többféle értelmezéséből fakad, alapját képezi továbbá néhány 16-18. századi Csallóközt ábrázoló térkép és a Duna fő medrének lehetséges eltolódása is (például a Kis-Dunával való egybeesése).

HOL VOLT A HATÁR

A probléma alapját az a tény képezi, hogy az említett térképeken a folyóvizeket a mai állapottól eltérően ábrázolják, a Duna fő ágaként a mai északi ágat, a Kis-Dunát tüntetik fel. Mivel a római impérium és a barbár germánok által lakott terület közti határt

  1. Limes Romanus - a Duna fő ága ké

    pezte, a múltban olyan feltételezések

    is napvilágot láttak, amelyek Csalló

    közt a Római Birodalom, azaz Pannó

    nia provincia részének tekintik. A leg

    újabb régészeti kutatások azonban

    ezeket a feltevéseket nem igazolják.

    Nem utalnak a rómaiak itt-tartózko

    dására   semmiféle   épületmaradvá

    nyok, sem más nyomok. A Dunaszer

    dahelyen feltárt i. sz. 2-3. századból

    származó germán temetkezési hely

    vagy a vizsgált nagymegyeri település

    épp e hipotézisek ellenkezőjét bizo

    nyítja:  a terület a germán kvádok

    fennhatósága alá tartozott. Sokkal el

    fogadhatóbb az az elképzelés, mely

    szerint a Csallóközt és a vele szom

    szédos Vág, Nyitra, Garam folyók tor

    kolatvidékének síkságát a germánok

    lakták, de az nagyon könnyen hozzá

    férhető volt a római kereskedők és

    kézművesek számára is. Olyan vidék

    volt ez, ahol a barbár környezetben

    nagyon erősen megnyilvánult a római
  2. provincionális hatás is. Erről tanús

    kodik a nagy mennyiségben behozott

    provincionális kerámia, melynek nyo

    maira a Nagymegyer melletti telepü

    lés szinte összes faházában rátaláltak,

    tehát minden háztartásban használták.

Ebben a vonatkozásban figyelemre méltó néhány geográfus elmélete is, hogy a 16-17. századi térképek tévesek. A térképeket készítő kartográfusok ugyanis annak idején nehezen tudták megközelíteni a török kézen levő területeket. A ma ismert állapotokat ábrázoló térképeket Mikoviny Sámuel (1700-1750) készítette. Ezenkívül időben diferenciáltan kell megközelíteni a kérdéses korszakot. Más volt a politikai helyzet ugyanis az i. sz. első két évszázadban, más a markomann háborúk alatt vezetett római offenzíva idején, és más a Severinus utáni Róma tekintélyének csökkenése idején, amely időszakra a nagymegyeri germán település létezése tehető.

 

FRANK KARD AVAR KEZÉBE

vizsgált nagymegyeri település benépesítésének további nem kevésbé jelentős szakasza az avar birodalom idejére esik (i. sz. 8. század), amikor a szóban forgó terület az avarok temetkezési helye volt. A csontvázas temetkezési hely a Duna mentén elterülő, hozzá hasonló nekropoliszok rendszerébe tartozik (Párkány, Komárom, Gellér, Cseklész, Dévényújfalu). A sírgödrök téglalap alakúak, jobbára derékszögű sarkakkal és számos szerkezeti módosítással. Mélységük 5-130 cm között mozgott. Az egyik sír az ún. lovassírok közé tartozott, amelyekbe a férfiakat teljes felszerelésben lovakkal együtt temették el. A leletek között a kerámia több fajtája dominál, például mind fazekaskorongon, mind kézzel készített edények és az értékes, ún. sárga kerámia. A fellelt díszek, ékszerek között számos, mitikus állatokkal, griffekkel és növényi motívumokkal díszített övcsat- és szíjvégveret), két részből álló ruhakapocs (ag-rafák), üveggyöngyös nyaklánc és különféle típusú fülbevaló található. A sírok fegyverben aránylag szegények.

Kivételes darab azonban a nyugatról származó kétélű kard, amely valószínűleg valamelyik frank műhelyben készült. A sírokban talált leletek további részét hétköznapi használati tárgyak képezik: vaskések, csonttűk, agancsból készült sótartók, orsók és mások.

Nagymegyeren jelenleg is tartanak az ásatások, és több idényen keresztül tervezik folytatásukat. A légi és földi felderítés tárgyát képezi a vizsgált terület szélesebb környéke is. A kutatás egyértelműen bizonyítja, hogy a Csallóköz a régmúltban távolról sem volt olyan elnéptelenedett és barátságtalan vidék, mint ahogy azt eddig sokan feltételezték. Az elkövetkező években ezért még további meglepetések várhatnak ránk.

(Jozef Hromada - Vladimír Varsik Historická revue 2/93)

1796-ban (Vályi András, i. m.): Me-gyer, Nagy-Megyer, magyar mezőváros Komárom vármegyében, fekszik Komáromhoz 3 mérföldnyire, födesurai a Zichy grófok. Lakosai katolikusok és reformátusok, határa jó, de az áradások néhol ellepik, szárazságban legelője sovány.

A mezőváros az 1828-as Nagy Lajosféle összeírásban 205 házzal és 1723 lakossal szerepel.

1852-ben a tűz 96 házat pusztított el. 1864. június 23-ára virradó éjszakán is tűz ütött ki, amely alkalommal 15 ház, közöttük a római katolikus plébánia és az iskola is leégett. 1853-ban a Milleren hidat építettek. 1858-ban még működött Nagymegyeren a postakocsi-állomás. 1867-ben alakult meg a Nagymegyeri Olvasó- és Társaskör. A XX. század elején alakult a kaszinója, a takarékpénztára és a hitelszövetkezete; ez

idő tájt gróf Kálnoky Hugónak és Eg-genhoffer József örököseinek volt itt nagyobb birtokuk.A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 657. old.): Komárom vármegye csallóközijárásához tartozik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 2611 (ebből r. k. 1072, ev. ref 1137, ág. ref, 10, izr. 392); a tankötelezettek száma 300, a tanítási nyelv a magyar volt.

Posta, vasút- és távíróállomás helyben volt.

A XX. század elején (Borovszky (3), i. m. 98. old.): Nagymegyer, csallóközi magyar nagyközség, 621 házzal és 3483 róm. katholikus és református vallású lakossal, de a katholikusok száma túlnyomó; postája, távírója és vasúti állomása helyben van.

Az első világháború szomorú emlékeit őrzi a nagymegyeri temető, ahol a vasútállomáshoz közeli fogolytábor több mint hatezer, éhségben és betegségekben elhalálozott szerb hadifoglya alussza örök álmát.

 

A termálfürdő

 

Rendkívül szövevényes a helyi római katolikus, Szent Miklós tiszteletére emelt templom története. 1460 körül már áll, de a sok pusztulás következtében megrongálódott. Ennek az ősi templomnak az alapjaira épült 1740 és 1755 között neoklasszicista stílusban a református gyülekezet temploma, mely az ellenreformáció alatt a katolikusok kezére jutott; a XIX. század végén szűkössége miatt lebontották. A mai templom alapkövét 1889 telén helyezték el, 1900-ban felszentelték. 1935-ig - a régebbi plébániát követvén - Szent Miklós tiszteletét hirdette, majd ezt követően Szent István király lett az oltalmazója. A templomtér egyetlen hajóból és egyenes záródású szentélyből áll.

Körbejárható főoltárának szerves része a gazdagon kimunkált színes, félköríves ablak. Az architektoni-kus elemekkel kiképzett oltárt egyik oldalról az államalapító, másik oldalról a hittérítő Szent István szobra határolja. Homlokzatát a reneszánszra, barokkra, klasszicizmusra, romantikára emlékeztető elemek tagolják. Nyolcszögletű gúlasisakkal fedett tornya kiugrik a főnézet síkjából. A templomkerttel szemben Mária-szobor áll.

Nevezetes volt itt a Szent Vince-rendi apácazárda is, amelyhez leányiskola is tartozott.

A reformátusok klasszicista, ám barokk elemeket is tartalmazó templomát 17 84-1785-ben, tornyát, amely meghaladja a főhomlokzat síkját - mint a bejárat fölött olvasható is - 1801-ben emelték. Belső tere egyenes záródású, sík-mennyezetű, kiegészítve két empórium-mal. A homlokzat meghatározó elemei a

falsávkeret, félköríves ablakok, hangnyílások és a párkány.

Klasszicista stílusjegyeket visel a XIX. század elején épült zsinagóga is. 1945 után lebontották.

„A róm. kat. iskola a régebbi időben a kántortanító egyik szobájában volt, s hogy mikor keletkezett, erre vonatkozó biztos adat nincs. Az újabb iskola a kántortanítói lak udvarán épült 1854-ben, két tanteremmel és egy tanítói szobával, de ez az 1864. év június 22-ike és 23-ika közti éjjel leégett, majd újra felépült, de most már falai cseréppel fedve. Az 1893. évben felsőbb rendelet folytán egy új tanterem lett még az előbbihez építve, de még ez ideig az építkezés nincs teljesen befejezve.

A községben már régi idők óta van egy ev. ref. iskola 2 tanteremmel, 2 tanítóval és 200 tankötelessel; van még egy izr. iskola 2 tanteremmel, 2 tanítóval és 78 tankötelessel". (Komlóssy, i.m. 657-658. old.)

A város határához tartoznak: Búcsúháza, Erdészlak, Gátőrház, Kóró-sziget, Miller, Nagydür-puszta, Ómajor, Paptag, Per-tag, Rostás-tanya, Sárkánypuszta, Tájlak, Tiszota és Újmajor. Régi iratok szerint nagy erdőségek voltak Saj-házán, Papszigeten, Tiszotán, Csordaú-ton, Bendőn, Tormáson és számos halastó Papszigeten és Méhesszigeten.

IZSAP

Izsap a Koppány nemzetség által megült legrégibb csallóközi települések egyike. A Koppány nemzetség első jobbágyai halászok voltak.

A halban bővelkedő Csiliz itt a falu alatt kanyarodott délnek, és választotta el a Győr megyei Csilizközt Komárom vármegyétől.

A Koppánysúgó-dűlő neve még mindig emlékeztet a Koppány nemzetség

egykori birtoklására. Izsap határában találtak a régészek honfoglaláskorból valónak vélt leleteket.Később a komáromi vár birtokába jutott. A török támadások során elpusztult, azonban idővel újra benépesült. Középkori egyháza is a töröknek esett áldozatul. A ma látható református templom már a harmadik, a XIX. század elején épült.

1976-ban a községet közigazgatásilag Nagymegyerhez csatolták.

Nevével először egy 1297-ből származó oklevélben találkozunk Isop ge-nerationis Koppan alakban. További megjelenési formái: 1397-ben Izap, 1422-ben Izsop, 1472-ben Isap, 1786-ban Ischap, 1927-ben Izap. 1948-ban Izop.

Az 1297-ből származó oklevél arról értesít bennünket, hogy az itteni birtokon a Koppány nemzetségbeliek osztozkodtak, valamint arról, hogy ebben az időben a községben már állt a Szent Kelemennek szentelt ősi templom.

1422-ben a komáromi vár tartozéka. A török ősi templomával együtt elpusztította.

Annak helyén épült fel a XVI. század végén a reformátusok temploma. Ezután már az Esterházyak a földesurai. 1632-ben gróf Esterházy Miklós nádor birtoka egy részét elzálogosította özv. Nagymihályi Ferencnének, szül. Amade Ilonának, aki négy évig birtokolta; tőle Szapáry András és felesége, Csat Anna vette zálogba. Az újabb időkben a Zi-chyek, majd a Waldstein, továbbá az Ábrahám, a Kiss, a György, a László, a Füssy, a Bozóky, a Tamássy, a Nagy, a Czine Györgyi és a Kalmár család voltak nagyobb birtokosai.

1796-ban (Vályi András, i. ni.): Isáp vagy Izsáp, magyar falu Komárom vármegyében, fekszik Nagy-Megyerhez nem messze, földesura gróf Zichy és más nemes urak, lakói reformátusok, határa jó, rétjeit gyakran víz járja.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 49 házzal és 286 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 142. old.): Izsap, magyar falu Komárom vármegyében, Komáromtól 4 mérföldnyire, fekszik rónaságon, Győr vármegye határán, Csiliz vizére lábbal, amelyben a Pozsony megyei vizek folynak le a Dunába. Hogy a Csiliz vize a Csallóközt el ne önt-se, az egész Komárom megyei részen nagy töltést emeltek és a Csiliz torkolatánál zsilipet építettek. Izsap határa 18 794/8 hold, ebből 231/8 hold belső telek, 6992/8 hold szántó, 3413/8 hold rét, 242/8 hold erdő, 36 hold mocsár, 256 hold legelő. A szántóföldjei és a rétjei legjobb minőségűek, a búza, az árpa, a zab, a kukorica, a burgonya és a len jól fizet. Leginkább szarvasmarhát tenyésztenek, de ügyetlenül...

1873-ban kolera pusztította el a község lakosainak nagy részét. A XX. század elején Hikisch Károlynak volt az izsapi pusztán nagyobb birtoka és úri lakja, melynek egy részét még a Bro-kesch család építtette.

A XX. század elején (Borovszky (3), i. m. 72. old.): Izsap, csallóközi magyar kisközség; van 64 háza és 342, nagyob-bára ref vallású lakosa; postája, távírója és vasúti állomása Nagymegyer.

Az 1297. évi oklevélben már említett, a török támadásai során megsemmisült Szent Kelemennek szentelt ősi templom alapjainak és faltöredékeinek felhasználásával a XVI. század végén egy új épült, ennek lebontása után a XIX. század első felében építették klasszicista stílusban a reformátusok ma is álló templomát. Belső tere egyenes záródású, mennyezete sík, homlokzatát félköríves ablakok és az átépítés korából, 1924-ből származó torony tagolják. A torony meghaladja a főhomlokzat síkját, párkányokkal, hangnyílásokkal tagolt, és tetején nyolcszögű gúlasisak van.

Koppánsúgó nevű dűlője a Koppány nemzetségbeliek hajdani birtokának emlékét őrzi.

 

NAGYPAKA (VELKÁ PAKA)

Pakából három is van, Csukárpaka, Kis-paka és Nagypaka. Mind egymás mellett fekszenek Úszor közelében. A középkorban ez a terület is a pozsonyi vár tulajdona volt. Csukárpaka a Csukárdy, majd a XIX. században a Földes család birtoka volt. Kispakát előbb nemescsaládok lakták, majd a XVI. századtól az éberhardi uradalomhoz tartozott. Nagypaka temploma 1678-ban egy régebbi alapjain Szent László tiszteletére épült. A középkorira utal a helység régi neve, az Egyházpaka.

A három Pakából 1940-ben egy új közigazgatási egységet hoztak létre Nagypaka néven.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1646 ha. Lakóinak száma 664.

Nemzetiségi összetétel szerint: 389 magyar, 269 szlovák, 3 cseh, valamint 3 morva; felekezeti megoszlás szerint: r. k. 435, ev. ref. 106, gör. kat. 1, pravoszláv 1, egyéb 121. Lakóházainak száma 206.

 

NAGYPAKA

Első okleveles említése 1222-ből származik Páka alakban. Nevének további megjelenési formái: 1250-ben Udvornici de Paka, 1301- és 1315-ben Leopoldus De Paka, 1367-ben Ighazaspaka, 1388-ban Eghazaspaka, 1493-ban Naghpaka, 1773-ban Nagy-Paka, 1786-ban Nagy-Paka, illetve Elö-Paka, 1808-ban Nagy-Paka, ill. Gros-Kapeln, 1920-ban Vel'ká Paka.

Évszázadokon át a pozsonyi vár birtokában volt, majd a gellei érseki székhez tartozott. Az 1553. évi portális összeírásban 24 portával királyi birtokként szerepel. 1787-től kezdődően a Pálffy grófok birtoka. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 56 házzal és 408 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 184. old.): Paka (Nagy-), magyar falu Pozsony vármegyében, a Csallóközben, 401 katolikus, 3 evangélikus, 1 református, 3 zsidó lakossal, katolikus parochiális templommal. Földesura: a gr. Pálffy család seniorátusa. Utolsó postája Somorja.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 552. old.): [Somorjai alesperesi kerület] Nagy-Páka, Pozsony vármegye felsőcsallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 840 (ebből r.k. 820, ev. ref 1, ág. ref. 7, izr. 12); a tankötelezettek száma 120, a tanítási nyelv a magyar volt.

Posta Somorján, vasútállomás helyben volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 96. old.): Nagypaka, a Csallóközben fekvő magyar kisközség, 65 házzal és 330 róm. kath. vallású lakossal; van vasúti állomása, de postája és távírója Somorja.

Ősi temploma 1309-ben már állt, hiszen ez évből papja nevét is ismerjük (Demeter, plebanus de Paka); a török időben elpusztult; helyére 1678-ban barokk stílusban újat emeltek. Védőszentje: Szent László királyunk.

A XIX. század első felében átalakították, 1937-ben teljesen átépítették. Ekkor a XVII. századi, sokszögzáródású szentélyből oldalkápolna lett, mert az egykori hajótérre merőleges irányban egy tágasabb, kazettás, festett mennyezetű hajórésszel és egyenes záródású új szentéllyel bővítették. Az oldalkápolna fiókos dongaboltozatát megőrizték. A torony kiugrik az épület nyugati homlokzatának síkjából, sarkát rusztika teszi hangsúlyosabbá. A Szent Lászlót ábrázoló oltárfestmény a XVIII. század második feléből való.

„Temploma egy magasabb halmocskán az egész tájékot áttekinti. Alakja s egyes részei némi gót idomú utánzásokat mutatnak; mi még egy ideig a XVII. századi újabb klasszikai idomok mellett is fenntartó magát. Valójában régi, azonban csupán hatszögű, ma sekrestyéül szolgáló melléképülete, sajátságosan alakítva hatalmas tömör falakkal. Ez lett volna egykor a hely s a vidék régi egyháza, honnét német Kapeln és magyar Egyház-Paka nevét vette." (Ipolyi: 1993, i. m. 80. old.)

„Az iskola épülni kezdett 1843-ban, mely 1845-ben a plébániai hívek munka és költségeivel (...) felépült. Miután ezen iskola a később megszaporodott iskolakötelesek számához elegendő térséggel nem bírt, az 1878. évben szükségessé vált egy új iskola építése, mely egészen elkülönítve, a kántortanítói lak és a templom közti téren (...) ugyanazon évben vegyes anyagból, ú.m. téglából és vályogból, fekete palakő tetőzettel felépült." (Komlóssy, i. m. 552-553. old.)

A községhez tartozik a Nagyerdőpuszta-dűlő is.

 

CSUKÁRPAKA

A Csukárdy család ősi fészke, innen a neve is. Először egy 1275-ből származó oklevélben találkozunk vele Terra ville Paka de Chukar alakban. További megjelenési formái: 1241-ben Chukarpathaka, 1773-ban Csukard Paka, 1927-ben Cu-kárska Paka.

 

A nagypakai templom „egy magasabb halmocskán" áll.

 

Az 1553. évi portális összeírásban már a Csukárdykat nem találjuk a földbirtokosok között; ekkor Pethő Antalnak és Sághi Imrének másfél-másfél, Sárkány Jánosnak és Tóth Tamásnak egy-egy portája adózott. Még a XIX. század első felében Földes Boldizsár volt itt birtokos. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban a község 33 házzal és 244 lakossal van bejegyezve.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 184. old.): Paka (Csukár-), magyar falu Po-son vármegyében, 3 fertálynyira utolsó postájához, Somorjához, 223 katolikus, 2 zsidó lakossal. Földesura: a Földes s m. t. nemesek.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 47. old.): Csukárpaka, magyar kisközség a Felső-Csallóközben, 65 házzal és 188 róm. kath. vallású lakossal; postája Bácsfán van, távíróhivatala Somor-ján, vasúti állomása meg Nagypakán.

 

KISPAKA

A Felső-Csallóközben egymáshoz közel épült, ma már egy közigazgatási egységet alkotó három Paka egyike.

Nevével először egy 1493-ban kelt oklevélben találkozunk Kys Páka alakban. További megjelenési formái: 1773-ban Kis Paka, 1920-ban Malá Paka.

Hajdanán Éberhardhoz tartozott, de a tagosításkor, 1787-ben, a Balassa grófok kezére került, a későbbiekben a Pálffy grófok a község földesurai. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 20 házzal és 145 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 184. old.): Paka (Kis-), magyar falu Pozsony vármegyében, a Csallóközben, 129 katolikus, 1 református, 2 zsidó lakossal. Földesura: a gr. Pálffy család seniorátu-sa. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 81. old.): Kispaka, magyar kisközség a Felső-Csallóközben, 28 házat és 158 lakost számlál, akik róm. kath. vallásúak; temploma nincs; postája és távírója Somorja, vasúti állomása Nagypaka.

A Szent Kereszt-kápolna a XIX. század derekán épült klasszicista stílusban a régi kápolna helyén. Az épület egyhajós, egyenes szentélyzáródású, homlokzata négyzetes és félköríves ablakokkal tagolt, oromzata egyenes vonalú.

 

NAGYSZARVA (ROHOVCE)

Szarva korábban két faluból, Kis- és Nagyszarvából állt, amelyek a XIX. században olvadtak össze. Kisszarva a nemeseké és az uradalomé, Nagyszarva a grófi uradalom központja volt. A XV. században még vízi vár is állt itt. A falu katolikus temploma a XIII. század közepén épült román stílusban.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1561 ha. Lakóinak száma 1102. Nemzetiségi összetétel szerint: 971 magyar, 102 szlovák, 10 cseh, 2 ukrán, valamint 17 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 772, ev. ref. 13, egyéb 317. Lakóházainak száma 269.

 

NAGYSZARVA

A község hajdanán Szentandrás, Szent-andrásfa, illetve Szentadrásfalva néven is szerepelt.

Nevével először egy 1250-ből származó oklevélben találkozunk Zarva (Udvornici de Zarva vagy Zerva) alakban. Nevének további megjelenési formái: 1294-ben magna villa Zorus, 1307-ben Nagzaruad, ill. Nagzarua, 1309-ben Sanctus Andres,  1397-ben Nagzarwad,ill. Nagzarua, 1410-ben Zenthandras, 1786-ban Sarwa, 1927-ben Vel'ká Sarva, 1948-ban Rohovce.

Kezdetben pozsonyi várbirtok, 1294-től több családé. Első oklevelesen igazolt földesura a XV. században a Sárkány család, egy vizesárokkal megerősített várkastélya is állt itt, melyet 1570-ben az új tulajdonos, Illésházy István újjáépíttetett. Ezután női ágon a birtokot és a kastélyt Batthyány József örökölte, majd ugyancsak női ágon került Pong-rácz Frigyes gróf tulajdonába. 1521-ben II. Lajos király és neje a Sárkány család vendégeként több napot töltött a kastélyban.

Az 1553. évi portális összeírásban a Sárkány család 3, Bakics Péter 2, Tóth Tamás 2 és fél, Pethő Antal szintén 2 és fél, valamint Literáty Ferenc fél portával

szerepel. 1647-ben Sárkány Miklósné-nak 4 portája adózott. A XIX. század elején az Illésházyaknak itt híres ménesük és juhtenyészetük volt. Az Illésházy család kihaltával a XIX. század közepétől a Batthyány, majd a Pongrácz család birtokolta. Az 1828-as Nagy Lajosféle összeírásban 49 házzal és 352 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 66. old.): Szarva (Nagy-), magyar falu Pozsony vármegyében, Somorjához 3/4 órányi járásra, a Szerdahelyre vivő országút mellett. Van egy nagy, órával ékesített négy-szegletű kastélya, katolikus filial-temp-loma, egy kis erdőcskéje, 329 katolikus, 1 református lakosa, kik sok és jó szántóföldekkel bírnak. Rétjei hasznosok, valamint az uraság majorsága és juhtenyésztése is igen nevezetes. Azelőtt derék urasági ménese volt, mely tartós kocsilovakat nevelt. Bírta ezen helységet, a hozzá tartozó uradalommal együtt, a közönségesen szeretett, s jobbágyaihoz igen kegyes úr, gróf Illésházy István, ki utolsó éveiben maga is itten tartá lakását. Utolsó postája Somorja.

 

Nagyszarva ősi, Szent András apostol oltalma alatt álló, eredetileg román stílusú temploma a XIII. század közepén épült; a XV. század végén gót, 1761-ben barokk stílusban újjáépítették, sekrestyével és toronnyal bővítették, de belsejében megőrizte az eredeti román és a későbbi renoválások során kapott gótikus stílus nyomait.

 

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 564. old.): [Somorjai alesperesi kerület] Nagy-Szarva, Pozsony vármegye somorjai járásában fekszik. Szent-Antal fiókegyháza. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 426 (ebből r. k. 426); a tankötelezettek száma 75, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta Bacsfán, vasút- és távíróállomás Somorján volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 97. old.): Nagyszarva, kisközség a Csallóközben, 449 magyar lakossal; vallásuk róm. kath.; a házak száma 41; a községben van posta, távírója Nagylég, vasúti állomása Somorja-Uszor és gőzhajóállomása Körtvélyes.

Templomát 1390-ben már a pozsonyi főesperességi plébániák között említik. Ősi, Szent András apostol oltalma alatt álló, eredetileg román stílusú temploma a XIII. század közepén épült; a XV. század végén gót stílusban átalakították; 1761-ben barokk stílusban újjáépítették, sekrestyével és toronnyal bővítették, de belsejében megőrizte az eredeti román és a későbbi renoválások során kapott gótikus stílus nyomait. Egytagú hajóterét stukkódíszítésű síkmennyezet, félköríves szentélyét dongaboltozatban folytatódó koncha fedi. A Szent Andrást ábrázoló oltárkép a XIX. század második felében készült. Nyugati homlokzatából kiugró tornyán gömbölyített sarkak, falsávkeret és félköríves hangnyílások; oldalfalain félköríves ablakok dominálnak. Itt nyugszik Ákosházy Sárkány Erzsébet, akinek címeres sírköve 1655-ben készült.

A kastélyt, amelyet a Sárkány család építtetett 1570-ben reneszánsz stílusban, több ízben átalakították: a XVIII. század első felében barokk, majd a XIX. század közepén a nyugati szárnyát klasszicista stílusban. Homlokzatát az Illésházy család címere díszíti. Itt volt az Illésházyak uradalmának központja. Utolsó jogos tulajdonosa a gróf Pongrácz család, jelenlegi elhanyagolt állapotában a Szlovák Köztársaság Belügyminisztériuma használja.

„Gyermekeik 1891-ig a vajkai, tárnoki, bácsfai szomszéd falubeli iskolákba jártak, s minthogy ekkor a tankötelesek száma elérte az 50-et, s ezen falukban is a tantermek zsúfoltságig megteltek, gyermekeik innét kiszoríttattak, kénytelenek voltak a népoktatási törvény értelmében iskolát állítani. Az 1892. év végén (...) az iskola felépült... " (Komlóssy, i. m. 564-565. old.)

A községhez tartozik a Kisszarva-, a Kövecsesmajor- és a Lászlómajor-dűlő.

 

KISSZARVA

A korabeli oklevelek Nagyszarva szomszédságában még egy Kisszarva nevű községet is említenek, mely először egy 1342. évben kelt oklevélben szerepel Kyuszaruad (olv. Küsszarvad) alakban.

Kezdetben pozsonyi várbirtok, 1294-től a nemeseké, 1715-ben teljesen kihalt volt. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 2 házzal és 15 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, Lm. 67. old.): Kis-Szarva, igen szép kis puszta Nagy-Szarva tőszomszédságában, Pozsony vármegyében; szintén a szarvai uradalomhoz tartozik.

A XIX. század derekán egyesült Nagyszarvával.

 

NAGYUDVARNOK(VEEKÉ DVORNÍKY)

A falu kastélya a XVII. században épült, késő reneszánsz stílusban. Az átépítések során eredeti formája jelentősen megváltozott. A község temploma egészen új keletű, 1955-ben készült el.

Több szerző szerint valahol a község határában állhatott a vármegyék kialakulása előtti időkben már létezett, de azóta már elpusztult Szolgagyőr vára, a legkorábbi magyar közigazgatási egységekként létrehozott várispánságok egyike, mely először egy 1399-ben kelt oklevélben szerepel Zolga Gyeur alakban. Itt volt akkoriban az Alsó-Csallóköz központja; síkvidéki várként fa- és földsáncok védhettek, ezek pedig a tatárjárás idején nem tudtak ellenállni a pusztításnak; többé már nem építették fel; megmaradt, használható romjait a közeli települések újjáépítéséhez használták fel. A szolgagyőri várispánság udvari emberei - az udvarnokok - építhették fel azokat a településeket, amelyek Kis- és Nagyudvarnok néven ma is fennállnak.

1960-ban Kis- és Nagyudvarnok, valamint Búslak összevonásával egy közigazgatási egységet hoztak létre Dvor-níky na Ostrove néven, de 1990-ben a két község újból önállósult.

A területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 799 ha. Lakóinak száma 717. Nemzetiségi összetétel szerint: 693 magyar, 17 szlovák, 5 cseh, 1 morva, valamint 1 roma; felekezeti hovatartozás

szerint: r. k. 561, ev. ref. 23, egyéb 133. Lakóházainak száma 102.

Nevével először egy 1252-ből származó oklevélben találkozunk Vduornuk, Vduarriuk, illetve Vduarnok alakban. Névének további megjelenési formái: 1346-ban Nogwduornuk, 1786-ban Nagy-Ud-varnok, 1927-ben Veiké Dvorníky.

1341-ben a pozsonyi várjobbágyok birtoka. 1380-ban I. Lajos király Pókate-leki Miklós fiát, Jakabot iktatta be az itt neki adományozott birtokba. 1423-ban a község nemesi birtokosai, a Bazini és a Szentgyörgyi grófok között birtokper zajlott le. Az 1553. évi portális összeírásban Zomor János 5, Bucsuházy Tamás 3, Soldos György 1 és Amadé Miklós másfél portával szerepel. A község későbbi nagyobb birtokosa a Kondé, a Bittó, a Bacsák, a Bíró és a Szabó család; a XIX. század második felében a Hütter és a Wahlberg család; a XX. század elején pedig Habermann Nándor vezérkari kapitány.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 49 házzal és 356 lakossal szerepel. 1863-ban a faluban tűzvész pusztított.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 229. öld.): Udvarnok (Nagy-), magyar falu Pozsony vármegyében; Szerdahelytől 1/2 mérföldnyire 320 katolikus, 10 zsidó lakossal. Földesurai: több közbirtokos nemesek. Dohányt termesztenek. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 98. old.): Nagyudvarnok, kisközség az Alsó-Csallóközben; házainak száma 58; róm. kath. vallású magyar lakosaié 372; körjegyzőségi székhely; a község postája, távírója és vasúti állomása Dunaszerdahely.

A Szentháromság-kápolna és a szecessziós kúria a XIX. század végén, az új templom 1955-ben épült.

Az eredetileg késő reneszánsz nagy-udvarnoki kastély (eredetileg a Kondé családé) a XVII. században épült; a XIX. század elején klasszicizálták, új homlokzatot kapott. Az utca felől falpillérek és festett falsávkeretek, valamint egyenes záródású ablakok tagolják homlokzatát; az udvar felőli árkádos folyosója sokkal ékesebb. Korábban borozó volt, most gazdátlan.

A községhez tartozik még Entermajor és Vilmosháza.

 

A SZOLGAGYŐRI VÁR

Szolgagyőr vára - mely mint síkvidéki vár, bizonyára természetes vízzel, vizenyősséggel körülvett faszer-kezetes földvár lehetett - az 1253-ban, az 1343-ban és az 1355-ben keltezett oklevelek szerint valahol a Nagyudvarnok és Sikabony (ma Dunaszerdahely egyik kerülete) közötti térségben állt. A szolgagyőri vár 1294-ben már nem állt, vagy legalábbis nem volt olyan állapotban, hogy egy használható erődítmény jellegével bírhatott volna. Okiratilag utoljára 1282-ben volt igazolható tényleges erősségként. Valószínűleg 1291-ben, a Habsburgi Albert osztrák herceg III. Endre elleni hadjáratában pusztulhatott el. Teljesen nyoma veszett.

Sajnos, nem tudjuk, hogy a Szolgagyőr vára alá rendelt várispánság közigazgatási határa meddig terjedt. De nem is voltak még akkor igazán kiforrott közigazgatási határok. Az akkori viszonyokra jellemző, hogy a mai Bős területe a mai Győr mellett honos X. századi vezéri nemzetség, az Apor törzs birtoka volt, ugyanakkor a Csilizköz közepe - benne a királyi lovászok lakóhelyének kijelölt Pa-tas nevű település - pozsonyi várbirtok volt, holott közigazgatásilag a győri várispánsághoz tartozott; ellenben a komáromi várispánság határszélén létező besenyő csőszök, azaz határőrök lakhelye, Kulcsod, valamint az állami szekerészek telephelye, Negeven (ejstd: Negyven, mert 40 állami fuvaros lakta) helység szolgagyőri várbirtok volt.

 

NYÁRASD (TOPOENÍKY)

Az őstelepülés a Kis-Duna mellett feküdt, régi helyét a nyárasdiak Faluhely néven ismerik. Nyárasdon úgy tartja a hagyomány, hogy a falut valaha hét molnár- és halászcsalád alapította, éspedig a Csölle,. a Mikóczy, a Nagy, a Szabó, a Szalay, a Tóth és a Váray nevű családok.

A község közelében folyó Kis-Duna Tőkési-ágának környékén 306 hektár védett terület van.

A község a XIX. században a pest-pozsonyi posta- és országút egyik fontos állomása, lóváltó helye volt; itt cserélték a fáradt lovakat, s híres, kétszintes uradalmi vendéfogadó is létesült.

Ebben a forgalmas vendégfogadóban szálltak meg, vagy csak megpihentek egy kicsit a pozsonyi országgyűlésre igyekvők, közöttük híres személyiségek is, mint például, ahogyan azt a néphagyomány tartja, Kossuth Lajos és Deák Ferenc.

A község, közigazgatási egység 1940-ig két különálló településből, Alsó- és Felsőnyárasdból állt. Ekkor egyesítették Nyárasd néven. 1948-ban lett Topol'níky.

Hajdanán csak egy Nyárasd létezett, de a tagosításkor [Mária Terézia idejében] kettéválasztották, s ettől kezdődően 1940-ig a falu nagyobbik fele Alsó-Nyá-rasd néven szerepelt továbbra is az oklevelekben, míg a másik fele Papnyárasd vagy Papszer néven tűnt fel.

A Csallóköz északi szélén elterülő község nem azonos a legelső okiratokban is szereplő ősrégi településsel. Az közvetlenül a Kis-Duna mentén feküdt, de a török betörésekor a község teljesen leégett, majd ezt követően a Duna árvize öntötte el, ezért a megmaradt lakosság egy biztonságosabb helyen, a falu mai területén építette fel új otthonát. A nyá-rasdiak a régi helyet még ma is Faluhelynek nevezik.

A község (közigazgatási egység) területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 3482 ha. Lakóinak száma 2924. Nemzetiségi összetétel szerint: 2834 magyar, 80 szlovák, 8 cseh, 1 morva, valamint 1 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 2073, ev. ref. 52, egyéb 799.

Lakóházainak száma 783.

 

ALSÓNYÁRASD

Első okleveles említése 1133-ból való, amikor is Tamás esztergomi érsek engedélyt ad Villa Naryasban kápolna építésére. Nevének további megjelenési formái: 1291-ben Terra episcopatus Nitriensis Nayras (Nyitrai püspökség földje, Nyárasd), 1421-ben Nyarasd, 1773-ban Alsó Nyárosd, 1927-ben Dolny Nárazd, 1940-ben Nyárasd, 1948-ban Topolhíky.

1237-ben IV. Béla király a község felét a pozsonyi káptalannak adományozta, a másik fele az Ágh családé volt, majd a Serédy, a Mérey családé, illetve az éberhardi uradalomé. 1291-ben a nyitrai püspökség tulajdonaként említi egy oklevél. 1434-ben a Fraknói grófoknak van itt nagyobb birtokuk, ők ezt

Molnár Kelemen győri püspöknek adják át. Az 1553. évi portális összeírás szerint a pozsonyi káptalannak 7, Serédy Gáspárnak és Mérey Mihálynak 8-8 portája fizet adót; ebben az időben még birtokrésze volt itt az éberhardi és szentgyörgyi uradalomnak is. 1647-ben a pozsonyi káptalan mellett özv. Amade Lénárd-nénak van itt birtoka.

1787-től kezdődően pedig már a Pálffyak a község urai. Ez utóbbiakról számos korabeli forrás említi, hogy kúriájukban felbecsülhetetlen értékű műkincset gyűjtöttek össze. 1796-tól vásárjoggal és pallosjoggal rendelkező mezővárosként, mint a szentgyörgyi uradalom egyik kerületi székhelye, van jegyezve. A XVIII. század derekán az önálló alsónyárasdi uradalom központja lett; hozzátartozott: Alsószeli, Vámosfalu, Felistál és más falvak is. 1720-ban a falunak 23 háza volt. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 99 házzal 716 lakossal van bejegyezve. A XIX. század második felében a községben sörfőzde (serfőzőház) is működött. Marhavásárai messze vidéken híresek voltak.

 

LEGÉNYBÍRÓ-VÁLASZTÁS NYÁRASDON

Régi népszokás volt Nyárasdon -az idősebbek még ma is emlékeznek rá - a legénybíró-választás. A nagyszombat napján nagy ünnepélyességgel megválasztott bíró egy évig, a következő nagyszombatig maradt tisztségében. Feladata volt, hogy rendet tartson a legények társaságában, s egy éven át ő rendezte a táncmulatságokat a faluban.

Az 1848-49-es szabadságharc idején a község határában két kisebb ütközet is lezajlott a császáriak és a magyar honvédsereg között a Kis-Duna átkelőhelyéért. A millennium alkalmából, 1896-ban az itt elesett és eltemetett honvédek tiszteletére a nyárasdiak emlékművet emeltek. Egy emlékmű Geramb osztrák alezredesé, aki 1849. január 13-án itt esett el.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 147. old.): Nyárasd (Alsó-), magyar mezőváros Pozsony vármegyében, a Pozsonyból Komáromba vivő országútban, Böőstől 7 1/2, utolsó postájától, Komáromtól pedig 5 mérföldnyire. Számlál 1020 katolikus, 9 evangélikus, 5 zsidó lakost. Katolikus parochiális templom. Nagy vendégfogadó; több urasági tiszti lakás és gazdasági épület. Tágas határa igen termékeny; rétje, legelője bőven; erdeje kevés. Lakosai sok szarvasmarhát, lovat, az ura-ságok pedig sok juhot tartanak. Országos vásárjai szarvasmarhákra nézve ismeretesek. Földesura: Pálffy Ferencz-

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 567. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Alsó-Nyárasd, Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma — akik nyelvre mind magyarok voltak — 2225 (ebből r. k. 2125, izr. 100); a tankötelezettek száma 320, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta helyben, a vasút- és távíróállomás Dunaszerdahely volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 29. old.): Alsónyárasd, az Alsó-Csallóközben fekvő magyar kisközség, amelynek 188 háza és 1498 lakosa van, vallásuk róm. kath.; a község körjegyzőségi székhely; van saját postája és távírója, vasúti állomása pedig Felistál-Nyárasd.

A XX. század elején iparegyesületet és fogyasztási szövetkezetet, valamint

hitelszövetkezetet is fenntartottak. 1972-ben új művelődési ház, 1981-ben sportcsarnok épült a faluban.

A helyi egyházközség 1755-ben alakult, és a dunaszerdahelyi esperesi kerületbe tartozott. Fiókegyház Felsőnyárasd.

A falu római katolikus, kései klasszicista stílusú templomának keleti

része még 1307-ből való, amikor a Miklós és a Pasca grófok itt - a régi kápolna helyén vagy annak átalakítására - templom építésére engedélyt kaptak. Az ősi templom helyén emelt újabb al-sónyárasdi templomot 1755. okt. 23-án szentelték föl a Boldogságos Szűz születésének tiszteletére, azelőtt Alsónyá-rasd Vasárut filiája volt. A templomot az idők folyamán azonban többször is átalakították, 1852-ben, egyesek szerint 1853-ban késő klasszicista külsőt nyert. A hajót fiókos dongaboltozat, a sokszögzáródású presbitériumot síkmennyezet fedi. A főoltár Szűz Mária születése című festménye és a szószék neoromán eredetű.

 

Az 1848-49-es szabadságharc idején Nyárasd határában két kisebb ütközet is lezajlott a császáriak és a magyar honvédsereg között a Kis-Duna átkelőhelyéért. A millennium alkalmából, 1896-ban az itt elesett és eltemetett honvédek tiszteletére a nyárasdiak emlékművet állítottak.

 

„Az iskoláról 1753 óta vannak adataink, mivel plébánia csak azóta van, s így egyházi levéltár is. Ezek alapján »az iskolát és a kántortanítói lakot a mélt(óságos) erdődi gróf Pálffy Ferenc úr építtette 1795-ben a mostani beltelken«. 1855-ben új iskola épült két tanteremmel, a k(ántor)tanítói lak pedig 1865-ben." (Komlóssy, i. m. 567-568. old.)

1960-ban egy új, húsz tantermes iskola épült a faluban.

A község határában a Kis-Duna partján van Aszód-puszta vagy -dűlő, mely hajdanán a komáromi vártartomány egyik legjobb halászóhelye volt, a leggazdagabb vizafogó hely, ahol kizárólagos joguk halászni az ekecsi halászoknak volt. Aszód a török hódoltság idején pusztult el. [Lásd bővebben az Ekecs címszó alatt.]

A községhez tartozik továbbá: Csanád-puszta, Ároksár, Vadászlak vagy Erdei őrházak, másként Szigeti vadászlakok, Disznóskút erdészlak, Jánostelek és Lapagosi vagy Lapohosi major, Ladikház, Kisrévház és Öregrév.

 

FELSŐNYÁRASD

Nevével először egy 1421-ben kelt oklevélben találkozunk Nyarasd, altéra Nya-rasd alakban. További megjelenési formái: 1434-ben Feli Nairasd, 1773-ban Pap Nyárosd, 1927-ben Horny Nárazd.

A község története mindenkor szorosan kötődik a ma már vele teljesen összeépült Alsónyárasd történetéhez: itt is - a XIII. századtól - a pozsonyi káptalannak volt nagyobb birtoka, sok vizafogó hellyel. Ezt a birtokot a káptalannak még IV. Béla király adományozta, legalábbis ez tűnik ki egy 1277-ből származó oklevélből, melyben IV. László megerősíti a káptalant eme, IV. Béla által adományozott birtokában. Az 1553. évi portális összeírásban mint káptalani birtok 7 portával van bejegyezve. A XVIII. században több nemes bérli határát. A XIX. századtól kezdődően a Pálffyak itt a legnagyobb birtokosok. A község egy részét az 1903. évi árvíz elpusztította.

1920-ban malma és 29 adófizetője van. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 138 házzal és 989 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 147. old.): Ny árasd (Felső'-), magyar falu Pozsony vármegyében, Alsó-Nyárasd mellett, a pesti országúiban. Számlál 133 katolikus lakost. Határa hasonló az Al-só-Nyárasdéhoz. Földesura a pozsonyi káptalan.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 64. old.): Felsőnyárasd, a komá-rom-dunaszerdahelyi vasút mentén fekvő magyar kisközség; 94 háza van és 610 róm. kath. vallású lakosa; temploma nincs; postája Alsónyárasd, távírója és vasúti állomása Felistál-Nyárasd.

Faluhely-dűlője a már az Alsónyárasd címszó alatt is említett ősi falu helyének emlékét őrzi. A községhez tartozik még a Forgóvár-dűlő, mely helyen egy forgatható megfigyelőhely állhatott, ahonnan a Kis-Dunát tartották szemmel. Ide tartoznak a Révészház, a Gátőrház, a Hidháztelep és a Ladikháztelep határhelyek.

 

NYÉKVÁRKONY (VRAKÚN)

Nyékvárkony a Csallóköz szívében terül el. Érdekes története és figyelemre méltó nevezetességei vannak. Nyék nevében törzsnevet őriz, ami a korai megtelepülésre utal.

A község legértékesebb műemléke a római katolikus gótikus Szent Jakabtemplom. A falu közepén, legmagasabb helyén található. Kár, hogy nyugat felől eltakarja a régi iskola épülete. A község további érdekes műemléke a kastély.

A mai község, közigazgatási egység, 1940-ben jött létre Csallóköznyék és Várkony egyesítésével. Az egykor önálló két községet egy csatorna választja el egymástól.

Területe az 1991. népszámlálási adatok szerint 3834 ha. Lakóinak száma 2740. Nemzetiségi összetétel szerint: 2305 magyar, 138 szlovák, 3 cseh, valamint 23 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 1944, gör. kat. 1, ev. ref. 30, egyéb 495. Lakóházainak száma 607.

CSALLÓKÖZNYÉK

Egyike legrégibb községeinknek. Már nem sokkal a honfoglalás után benépesült. Nevével először egy 1165-ből származó oklevélben találkozunk Neek alakban, ott mint pozsonyi várbirtok szerepel. További megjelenési formái: 1242-ben Nyek, 1279-ben Nach, 1280-ban Neek, 1773-ban Nyék, 1898-ban Csallóköznyék, 1927-ben Nekyje na Ostrove.

Ipolyi: „Várkony közelében fekszik Nyék; apró falucska, és csupán nemes birtokai régi adományáról nevezetes, melyet 1165-ben III. Istvántól nyertek. ..." (i. m. 61. old.)

Kezdetben pozsonyi várbirtok; 1242-ben a Nyéki család birtoka. 1245-ben IV. Béla király a községet egyik adománylevelében Moch fia Ne-kunek és Chueng fia Péternek adományozta. A nyékiek III. István királytól nemesi kiváltságokat kaptak. Ezt 1327-ben a pozsonyi káptalan is elismeri és megerősíti. 1334-ben a nyékiek ellenszegülnek Omode és fivérei itteni birtokukba való beiktatásának, de az három évvel később mégis megtörténik. 1667-ben a Méhes és a Balogh család osztozik a birtokon; 1719-ben pedig a Dobóczky, a Leszkovszky és a Balogh család, 1787-ben az Amade család a legnagyobb birtokos a községben, majd pedig a Zichy grófok. 1736-ban Dobóczky Ádám kápolnát építtetett a faluban barokk stílusban. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban a község 69 házzal és 498 lakossal szerepel.

  

A Szent István emlékmű
 
A francia palotaépítészet mintájára tervezett, 1904-ben Louisseize (XVI. Lajos kori) stílusban épült kastély Nyékvárkonyon. 1955-ben nyugdíjasotthont létesítettek benne, majd szellemi fogyatékosok intézetévé alakították át.

 

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 148. old.): Nyék, magyar falu Pozsony vármegyében, Bőshöz 1 órányira, lapályos vidéken. Lakja 540 katolikus, 26 zsidó. Szénája nagy bőséggel, kivált ha az esztendő szárazabb, azonban idegen marha nem kedvesen eszi. Szarvasmarhát, lovat szépen nevel; szántóföldjei perjések. Birtokosai több nemesek. Utolsó postája Somorja.

1845-ben férfiágon kihalt az Amade család; az itteni birtokokat a Schmertzig család szerzi meg, ki az Amadék szenei kastélyában lakott.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 40. old.): Csallóköz-Nyék, alsócsallóközi magyar kisközség, 85 házzal és 508 róm. kath. vallású lakossal; körjegyzőségi székhely; a községben van posta, távírója Bős, vasúti állomása pedig Dunaszerdahely.

A községhez tartozik Körtvélyes és Péterfa-puszta vagy Péterfa. Az előbbi az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 2 házzal 23 lakossal szerepel.

 

PÉTERFA

Ősi település. Első említése egy 1296-ban keltezett oklevél latin nyelvű mondattöredékében - „ Terra Petri étiem Zo-rus vacat" alakban szerepel.

A későbbiekben elveszítette önállóságát, községi jellegét. 1787-ben gróf Zichy Károly birtokában volt, akitől 1808-ban Nyéki Németh János kir. helytartótanácsos vette meg a birtokot.

Arról a Nyéki Németh Jánosról van szó, aki a Martinovics-féle összeesküvés perében a közvádló szerepét töltötte be, s nagy része volt abban, hogy több összeesküvőt halálra ítéltek. Tevékenységével nemcsak az ország közvéleményét fordította maga ellen, hanem az aulikus köröket is. Ide Péterfára vonult vissza, itt élt le néhány évet a külvilágtól teljesen elzárkózva. Életének további részét homály fedi, csak a szájhagyományra lehet támaszkodni, mely több verziót is számon tart. Az első szerint egy éjszaka gyanús körülmények között nyomtalanul eltűnt. A második verzió azt tartja, hogy természetes halállal halt meg, de temetésekor, állítólag, hat álarcos harcos jelent meg hirtelen a ravatalnál, s a koporsót a tetemmel együtt ismeretlen helyre magukkal vitték.

A harmadik változat szerint még életében két ismeretlen férfi érkezett hin-tón Péterfára, akik körülbelül tízpercnyi tárgyalás után Németh Jánossal együtt hintóba szálltak, majd elhajtottak, s nem is tértek soha többé vissza. E legendás feltevések a magyar jakobinusok bosszújáról szólnak.

1796-ban (Vályi András, i. m.): Péter-fa, szabad puszta Pozsony vármegyében, földesura a gróf Zichy-féle uradalom, határa jó, kaszálója és legelője van elég, egyébként a vajkai székhez tartozott, mert praedialista nemesek is lakják.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 2 házzal 36 lakossal szerepel. A XIX. század közepére a péterfaiaknak még a szabad puszta korlátozott kiváltságuk is eltűnt, már csak pusztaként említik a források.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 230. old.): Péterfa, puszta Pozsony vármegyében, Várkony filiája; 28 katolikus lakossal. Aztán már nem is említik...

 

VÁRKONY

Ősi kun település, a Guth-Keled nemzet-ségbeli Amade család ősi fészke; annak bősi uradalmához tartozott. Ezt a család 1264-ben szerezte meg.

Nevével először egy 1260-ban kelt oklevélben találkozunk Warkun alakban. További megjelenési formái: 1284-ben Warkon, 1786-ban Warkony, 1948-ban Vraktín.

A XIII. század első felében az Amadé család szerzi meg. Bős csak 1264-ben kerül a birtokukba, s a XV. században székhelyüket is áthelyezték oda; ettől kezdve Várkony jelentősége hanyatlott. Az 1553. évi portális összeírásban 15 portával szerepel, de e században városi szabadalmat is kapott. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 63 házzal és 471 lakossal szerepel.

A XIX. század elején Amade Tádé gróf a község legnagyobb birtokosa; uradalmi fácánost és tehenészetet alakított itt ki. 1845-ben férfiágon kihalt az Amade család; az itteni birtokokat az Amadék szenei kastélyában székelő Schmertzig család szerezte meg. Ők a XIX. és a XX. század fordulóján itt levő birtokaikat eladták Ikvai Pfeiffer Mátyásnak; a Pfeiffer család a XIX. század végén szeszfőzdét és gőzmalmot telepített a birtokra, de 1935-ben az egészet eladta Belkó Józsefnek. A XX. század első felében a Nyírsi és a Végh családnak is voltak itt birtokrészei.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 273. old.): Várkony, magyar falu Pozsony vármegyében. Bőshöz 3 fertálynyira. Számlál 395 katolikus, 1 református, 8 zsidó lakost. Van katolikus parochiális temploma, tehenészete, fáczános kertje. Fő gazdasága sok rétjeiben, s legelőjében áll; erdeje is derék. Földesurai: az Amadé örökösök.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 590. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Várkony, Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma (fiókközségekkel) -akik nyelvre mind magyarok voltak -1152 (ebből r. k. 1107, ev. ref 20, izr. 25); a tankötelezettek száma 168. Posta helyben: [(Csallóköz)Nyéken], a vasút- és távíróállomás Dunaszerdahelyen volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 125. old.): Várkony, kisközség az Alsó-Csallóközben, 85 házzal és 803 róm. kath. vallású lakossal; a község postája Csallóköz-Nyék, távírója Bős és vasúti állomása Dunaszerdahely.

1912-ben a lakosok fogyasztási szövetkezetet hoztak létre.

Plébániáját egy 1308-ban kelt oklevél említi, s valószínű, hogy ebből az időből származik ősi Szent Jakab-temploma is.

Az épületen a XVII. században kisebb reneszánsz stílusú átalakításokat végeztek. 1760-1761-ben pedig a reneszánsz jegyében átépítették, hajóját dongaboltozattal, nyugati részét empóriummal látták el, déli portálját befalazták; 1928-ban új homlokzattal felújították, 1971-ben pedig „oda nem illő" vakolatot kapott. Főoltára 1750-60-ból, jobb mellékoltára 1725-ből, bal mellékoltára 1740-ből származik. Anyakönyvei 1691-től maradtak fenn. A templom egyhajós építmény sokszögzáródású szentéllyel. A nyugati előugró torony négy saroktor-nyocskában és kőgúlában végződik. A Szűz Mária-főoltár az 1750-1760-as évekből származó barokk alkotás oszlopos formákkal.

A templomkerttől - az egykori temetőtől - északi irányban, a misehídon túl található az 1740-ben barokk stílusban készült Szentháromság-kápolna; teljes felújítására 1958-ban és 1979 táján került sor.

„Alistálon túl Várkony vonja magára az utas figyelmét. Történetbúváraink véleménye szerint a várkun (Varchoni-tae) avar népség székhelye lett volna, honnan nevét vette. Később ismét a hely kölcsönzé nevét a híres várkonyi Amade családnak, melynek már a XIII. században birtoka volt. Hajdan mezőváros is, és várkastélya volt. Régi korának egyedüli emléke azonban jelenleg gót idomú egyháza, mely még a XIV. század elején a körül levő terület nagyobb részének anyaegyháza volt. Az épület a gót építészet első korszakából lehet, s általában Csallóköz legjobb arányban épült, valószínűleg legrégibb gót egyháza. De díszítményeiből szintén keveset tartott meg szentélye íveze-tén és ablakain. Hajója külső falán szintén még nagyszerű freskó festmények nyomai láthatók, kivehető még különösen Sz. Kristófnak kolosszális képe." (Ipolyi, 1993, i. m. 60. old.)

A templom északi oldalán mára már kiszáradt annak a csatornának a medre, amely összekötötte a községet a Dunával, s amelyen szállították a kőanyagot a templom építéséhez, mert a környéken ebből az anyagból hiány volt. Az új csatorna északabbra van, és egy híd ível át rajta.

Mivel a község eredeti lakhelye volt az Amade családnak, természetes, hogy itt vagy valahol a közelben állt az az épület, amelyben laktak. Nem tudni, hogy ez nemesi udvarház volt-e vagy váracs, azaz kisebb erőd. Később a községben arra emlékeznek, hogy megerősített kastély volt, valószínű, reneszánsz kori régebbi alapon. Lehet, hogy még az első lakóhely helyén, mert a XV. században az Amadék ilyen épületet már biztosan nem építettek volna, mivel a család lakhelyét áttették a bősi várba. Ez a kastély a XVIII. század folyamán pusztult el. Létezéséről tanúskodhatnak a XVIII. századból származó mai kastély régebbi keletű gazdasági épületei.

Bél Mátyás ezt a kastélyt állítólag még látta, de Ipolyi Arnold a XIX. század közepén már a helyét sem találta, s az ott lakó emberek sem emlékeztek rá. 1904-ben az új tulajdonos, az ik-vai Pfeiffer Mátyás építtetett itt kastélyt Louisseize stílusban, amelyet a francia palotaépítészet mintájára terveztek. 1935-ben a birtokot és a kastélyt Belkó József ügyvéd és társai vették meg. 1948-ig laktak itt. 1955-ben az épületében nyugdíjasotthont létesítettek, majd szellemi fogyatékosok intézetévé alakították át.„Sajnos, az iskolájára vonatkozólag a múltból kevés adattal rendelkezünk. Mindössze 1781-től kezdve találunk egyes adatokat, de ezek is inkább a tanítókra, mint az iskolára vonatkoznak, és azt sorolják elő, kik voltak 1781-től a tanítók. 1854-ben új tantermet építettek a hívek, melyet a régi korcsmai padok és asztalok helyett új iskolapadokkal láttak el, és a kor kívánalmainak megfelelően szereltek fel. Az iskolaépület egy hosszúkás, délről északnak nyúló épület, melynek előrészét a kántortanító lakása foglalja el..." (Komlóssy, i. m. 590-592. old.)

A községhez tartozik: a Malomhely, a Kőhíd (bizonyítva, hogy valaha itt foly[hatot]t a Duna egyik ága), a Falurét és a Bendő nevű dűlők, továbbá a Csére major.

 

OLGYA (OEDZA)

Olgyán is áll egy nemesi kúria, amely a XIX. században épült egy régebbi helyén.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 888 ha. Lakóinak száma 284. Nemzetiségi összetétel szerint: 269 magyar, 10 szlovák, valamint 5 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 250, ev. ref. 6, egyéb 28. Lakóházainak száma 81.

Első okleveles említése 1239-ből származik Ogia alakban. Nevének további megjelenési formái: 1251-ben lo-bagio castri Ovga, vagyis ovgai jobbágyok, 1259-ben Ougya, 1275-ben Oug-ha, 1281-ben Oegia, illetve Ogia, 1287-ben Ovgea, illetve Ovgya, 1304-ben Kysoga, 1318-ban Olgya, 1488-ban Ogya, 1492-ben Ohyan, 1773-ban Olgya, 1948-ban Oldza.

Kezdetben pozsonyi várbirtok. 1251-ben Puer pozsonyi alispán valamelyik itteni birtokrészt Böjtös mesternek ítélte oda. 1358-ban már az Olgyai család a község földesura; az oklevélben Olgyai Endre fia, János 60 ekényi földet adományoz húgának. 1380-ban egy határjáró oklevélben, 1488-ban Mátyás király egyik oklevelében van említve.

A későbbiekben az Udvarnoky és a Bacsák családok lettek a község földesurai. A XIX. század első felében Olgyai Ká-rolynak és Zsigmondnak, valamint Bacsák Vendelnek volt itt nagyobb birtoka. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban a község 49 házzal és 366 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 161. old.): Olgya, magyar falu Pozsony vármegyében; Gombához 1 fertálynyira: 297 katolikus, 34 zsidó lakossal; özv. Udvarnoky asszonyság szép curiális házával; homokos és kavicsos s nem igen termékeny határral, bő legelővel. Földesura: a régi törzsökös Olgyay család és Udvarnoky Lajosné. Utolsó postája Somorja.

 

Olgyai horgászok

 

A XX. század elején (Borovszky (1), i.m. 100. old.): Olgya, felső-csallóközi magyar kisközség, melynek 48 házát 284 róm. kath. vallású lakos lakja; a községnek nincs temploma; postája és távírója Nagymagyar, vasúti állomása So-morja-Uszor.

A községhez tartoznak a Félnyárasd, Landorgócz és Mocsola nevű dűlők.

PADÁNY (PADÁN)

A mai pozsony-dunaszerdahely-komá-romi főúttól egy kicsit félreesik Padány kisközség. Előbb a pozsonyi vár birtoka, majd a XIII. századtól a Padányi családé

volt. A község református temploma 1786-ban épült.

A közelmúltig a települést feneketlen mocsarak vették körül; máig láthatók az ingoványokban akkor kiépített védősáncok és árkok nyomai. Padány határában hajdanán tehát kevés volt a termőföld, csupán a XIX. század első felében tették termővé a terület egyharmadát. A török háborúk idején a padányiak a Likocsosi ingoványban kerestek menedéket, de minden valószínűség szerint oda rejtőztek el korábban, a tatárdúlás idején is.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1701 ha. Lakóinak száma 797. Nemzetiségi összetétel szerint: 775 magyar, 10 szlovák, 1 cseh. valamint 11 morva; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 271, ev. ref. 267, egyéb 259. Lakóházainak száma 237.

Ősi besenyő település; így említi egy 1265-ből származó oklevél is. Nevével először egy 1254-ben kelt oklevélben találkozunk Padan alakban.

További megjelenési formái: 1256-ban Primus Bisse-nus de Padan (besenyők földje), 1260-ban Nagh Padan, 1272-ben Podan, 1288-ban Terra Padan, 1291-ben Villa Padan, 1326-ban Possessio Padan, 1351-ben Kyspodan, 1786-ban Kisch-Padány, 1808-ban Nagy-Padány, 1873-ban Padány, 1948-ban Padán.Az Amadék irattárában levő, az 1256. évben keltezett okiratban, mely IV. Béla király számára készíttetett, a pozsonyi káptalan előtt lefolyt tanúkihallgatásról, a „Primus Bissenius de Padan" szókapcsolatban olvasható Padány neve. 1298-ban Padány és Petény-pusz-ta a pozsonyi vár tartozéka. 1341-ben Padány a padányi és a petényi nemesek közötti határjárási perben szerepel. A XIV században kisebb-nagyobb nemesi birtokokra oszlott, közülük a Petényi, a Dienes és az Iklár családok, birtokosok nevét még ma is őrzik a dűlőnevek. Egy 1434-ből származó perirat szerint a padányi nemesek hatalmas szomszédjukkal, a várkonyi Amade gróffal szálltak szembe.

(A pert kiváltó ok az volt, hogy a padányi nemesek szolgái a község határához tartozó Bedő-szigeten kaszáltak, amikor a gróf udvarnépével megtámadta őket; sokat közülük megsebesített, ruhájukat, a lekaszált szénát és a velük levő jószágaikat erőszakkal elvette tőlük. Zsigmond király a padányi nemesek panaszára párviadalt ítélt, de ezt a gróf nem fogadta el. Erre a király kötelezte Ama de grófot, hogy a pozsonyi káptalan előtt esküdjék meg, hogy a Bedő-szigeti dú-lásban ártatlan. Az esküre nem került sor, így a per a padányi nemesek javára dőlt el.)

 

Padány ma is álló református temploma 1787-ben épült klasszicista stílusban; 1816-ban felújították és tornyot építettek hozzá.

 

Az 1553. évi portális összeírásban 1 portával van felvéve. A későbbiekben a Padányiak nemzetsége több ágra szakadt. Padány a későbbiekben is kisne-mesi családok birtokát képezte. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 73 házzal és 527 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 184. old.): Padány (Nagy-), magyar falu Pozsony vármegyében, Bőshöz észak-keletre 1 1/2 órányira, 52 katolikus, 380 református, 15 zsidó lakossal; református anyaszentegyházzal s eklézsiával. Határának egy része posványos rétség, mely savanyú szénát, sást, nádat eleget ad, sok vízimadarat táplál. Burgonyájok sok és híres. Földesurai: nemesek. Utolsó postája Somorja.

1884-ben hatalmas tűzvész pusztított a településen; a község középső része teljesen leégett. Kiégett a templom is, a harangok kiolvadtak.

A község a károkat még ki sem heverte, és 1905-ben újabb tűzvész pusztított a községben. 1896-ban gróf Pálffy Sándor megakadályozta, hogy Padányon keresztül vasutat építsenek, így a vasútvonalat és a közutat Alistál mellett vezették el.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 101. old.): Padány, alsó-csallóközi magyar kisközség 104 házzal és 588, nagyobb részben ev. ref vallású lakossal; postája Alistál, távírója, vasúti állomása Felistál-Nyárasd.

A XX. század elején id. László Vince volt a község leggazdagabb birtokosa; Ez idő tájt a község lakosai olvasókört tartottak fenn, mely 1890-ben alakult. (Alakulásukkor száz könyvet kaptak ajándékba, könyvállományuk a XX. század harmincas éveiben kilencszázra gyarapodott. Téli estéken, amikor nem lehetett a földeken dolgozni, újságfelolvasást tartottak.) 1945-ig birtokos volt még itt László József, Kossár József, László Zsigmond és Horváth Imre.

A XX. század harmincas éveiben a községnek határain túl is népszerű, évente három-négy színdarabot is bemutató, műkedvelő színháza volt; de működött itt ebben az időben egy 35-40 tagot számláló vegyes kar is.

1945 januárjában több 13-16 éves padányi fiút küldtek német kiképzőtáborba; ezek csak 1946-ban térhettek haza; a háború után 10 családot deportáltak csehországi kényszermunkára, 2 családot pedig Magyarországra telepítettek.

1954-ben új községháza épült, a Goldberg-kocsmát pedig iskolává alakították át. 1960-ban háromosztályos iskola nyílt, a régi iskolaépületben pedig óvodát rendeztek be.

1984-ben sor került a templom, majd ezt követően a lelkészlak felújítására. 1992-ben új községi hivatalt és művelődési házat avattak.

Padány lakossága viszonylag korán áttért a kálvinista hitre; templomuk már a XVII. században állhatott. A mai református templom 1787-ben épült klasszicista stílusban; 1816-ban felújították, és tornyot építettek hozzá; egyes feljegyzések egy 1693-ból készült kehelyről is említést tesznek. Az 1986-ban végzett felújítás során a templomot „egyszerűsítették", így jó néhány eredeti építészeti elemét, részletét elvesztette. Csak a torony és a templomfalak maradtak az eredetiek.

A templom mellett található a templommal egyidős református lelkészlak, mely egy földszintes L alakú épület, az udvari részben boltíves oszlopos folyosóval.

A kastély Petény majorban található, 1906-ban Kuffler Viktor építtette neogótikus stílusban. Téglalap alakú emeletes épület; többször átépítették.

A községhez tartozik a fentebb említett határjárási perben is szereplő Pe-tény-puszta, melynek első okleveles említése 1298-ból való. Ide tartozik még továbbá a Péterháza-, a Dienes- és az Ik-lár-dűlő, melyek régi nemesi birtokosaik nevét őrzik a mai napig, valamint a Gátőrház, a Kutastanya és a Padány-réti major.

 

PETÉNY

Petény major napjainkig őrzi az eltűnt település nyomait, melyet legelőször egy 1298-ban kelt oklevél a pozsonyi vár tartozékaként említ. A későbbiekben az itt élő jobbágyok közül néhányan nemesi rangot kaptak. Egy 1356-ban keltezett okirat említést tesz Petényi Miklós fiáról, Jakabról, valamint fivéreiről, Péterről és Andrásról. Az 1553. évi portális összeírásban 1 portával szerepel. A török háborúk idején elpusztult; később majorként felújították, és eredetileg Alistál határához tartozott. A major a XVIII. században kincstári birtok.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 229. old.): Petény, puszta Pozsony vármegyében, Alistál filiálja; 6 katolikus lakossal.

A községhatárok módosítása után Petény Padányhoz került. 1905-ben Kuffler Viktor vásárolt itt birtokot, s volt tulajdonosa egészen 1945-ig. A majort korszerűsítette, szeszfőzdét és kastélyt építtetett. 1948-ban a Nagymegyeri Állami Gazdaság vette át; napjainkig megmaradt a szeszfőzde és az élesztőgyár épülete.

 

PÓDATEJED(POVODA)

A mai Pódatejed neve mögött Csenkesz-fa, Lidértejed és Pódafa rejtőzik. Mai formáját 1940-ben kapta, amikor is Pó-dafát egyesítették Csenkeszfával és Li-dér-Tejeddel, 1948-ban pedig Povo-dának nevezték el. 1960-1990 között a falu Hegyétéhez (Kútniky) volt csatolva. A község (közigazgatási egység) területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 187 ha. Lakóinak száma 725. Nemzetiségi összetétel szerint: 595 magyar, 115 szlovák, 14 cseh, valamint 1 morva; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 539, ev. ref. 82, egyéb 104. Lakóházainak száma 208.

 

PÓDAFA

A Dunaszerdahely közelében épült község nevével először egy 1332-ből származó oklevélben találkozunk Poda Ety alakban. További megjelenési formái: 1455-ben Podafalwa nobilium de Poda-ethe, 1773-ban Pódafa, 1940-ben Pódatejed, 1948-ban Povoda.

1455-ben V. László király a helységet a Poda-Etheieknek adományozta, s a Pó-da család birtokában volt egészen a XVIII. század végéig, amint ezt egy 1787-ből származó oklevél is bizonyítja. Későbbi birtokviszonyait, nemesi birtokosait nem ismerjük. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 19 házzal és 140 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 241. old.): Pódafa, magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahelyhez 3 fertálynyira: 74 katolikus, 56 református, 3 zsidó lakossal. Földesura: számos nemesek. Utolsó postája Somorja.

A XIX. század végén a községben egy gőzmalom épült, mely még a XIX. század elején is működött, és a Dunaszerdahelyi Gőzmalom Részvénytársaság tulajdonában volt.A XIX. század elején (Borovszky (1), i. m. 102. old.): Pódafa, magyar kisközség az Alsó-Csallóközben, melynek lakosai nagy részben róm. kath. vallásúak; házai száma 41, lakosaié 168; postája, távírója és vasúti állomása Dunaszerdahely.

A községhez tartozik a Marczell-ma-jor és a Zöldfa-tanya.

 

CSENKESZFA

A dunaszerdahelyi plébániához tartozó tíz község egyike, amelyek István király rendeletére közös egyházat tartottak fenn. 1940-ig önálló település volt.

A Dunaszerdahely alatt kialakult sűrű települési zónában fekvő kisközség neve először egy 1260-ból származó oklevélben bukkan fel Chenkezethy alakban. További megjelenési formái: 1300-ban Chenkezfolua comitis Jacobi de Janók, 1278-ban Chenkezfeldy, 1773-ban Cen-keszfa.

Egy 1300-ban keltezett oklevélben Jánoki Jakab comes és testvére, Péter itteni birtokuk fele részét rokonuknak, Istvánnak adományozták. 1386-ban egy határjáró levélben szerepel. 1778-ban a Pócs család birtokában van. Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 28 házzal és 200 lakossal van bejegyezve.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 210. old.): Csenkeszfa, magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahelytől egy kis 1/2 órai járásra, 109 katolikus, 12 zsidó lakossal. Földesura: többen. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 41. old.): Csenkeszfa, alsó-csallóközi magyar kisközség, mindössze 20 házzal és 83 róm. kath. lakossal; a községnek nincs temploma; postája, távírója és vasúti állomása Dunaszerdahely.

1940-ig az albári körjegyzőséghez tartozott, ekkor 23 háza és 119 lakosa volt.

 

LIDÉRTEJED

A Dunaszerdahely tőszomszédságában kialakult Tejed nevű községek egyike. XIII. századi okleveleink általában csak Tejed nevű községet említenek minden további megkülönböztetés nélkül. Első említése egy 1231-ből származó oklevélben található Teyed alakban, mint a pozsonyi vár tartozéka. Nevének további megjelenési formái: 1355-ben Legerte-yed, 1496-ban Lider-Teyed, 1773-ban Léder-Tejed.

1231-ben és a további években a pozsonyi vár tartozéka; 1667-ben a Végh, a Méhes és a Balogh család osztozkodik az itteni birtokon. Később kisebb nemesi birtokokra oszlik, majd a XIX. században a Frank család vásárol határában nagyobb birtokot, és épít itt tetszetős úri lakot.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 28 házzal és 210 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 192. old.): Tejed (Ledér-), magyar falu Pozsony vármegyében, Szerdahely mellett. 202 katolikus, 11 zsidó lakossal. Földesura: nemesek. Utolsó postája Somorja.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 83. old.): Lidértejed, alsó-csallóközi magyar kisközség 45 házzal és 303 róm. kath. vallású lakossal; távírója és vasúti állomása Dunaszerdahely.

Régi okleveleink a ma is meglevő Ol-létejeden és Lidértejeden kívül egy Előtejed és a mellette fekvő Kistejed, illetve Mezőtejed nevű községről is említést tesznek. Előtejed először egy 1380-ban kelt oklevélben szerepel Eleuteyed alakban, Mezőtejedet pedig egy 1380-ban kiadott oklevél említi Moysateyed néven, 1491-ben Mezethelyed formában fordul elő. A XIX. század közepe táján beolvadtak a Dunaszerdahely néven több más régi községet is összefogó nagyközségbe.

 

SÁROSFA

(BLATNÁ NA OSTROVE)

Nemes családok birtokolták, előbb a Keméndy, majd a Földes család. A XVIII. században került a Bittók tulajdonába, s az övék is maradt egészen 1945-ig.

Ebből a családból származik Bittó István (1822-1903) államférfi, aki igazságügy-miniszter, majd 1874-75-ben Magyarország miniszterelnöke volt.

A falu Szentháromság-temploma barokk stílusban épült 1721-ben a Bittó család kápolnájaként. A templom értékes műemléke a régi, 1400 körüli időkből származó Madonna-szobor. A két klasszicista kúria pedig a XIX. század elejéről való.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1078 ha. Lakóinak száma 801. Nemzetiségi összetétel szerint: 752 magyar, 44 szlovák, 1 morva, valamint 4 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 637, ev. ref. 15, egyéb 149. Lakóházainak száma 139.

Nevét először egy 1286-ból származó oklevél említi Sarafia alakban. További megjelenési formái: 1328-ban Sáralja, 1773-ban Sárosfa, 1927-ben Blatná na Ostrove.

(Meg kell jegyeznünk, hogy egy Sáralja nevű községet Pozsony vármegyében már egy 1075-ből származó oklevél is említ, de Ipolyi Arnold szerint az nem azonos a csallóközi Sárosfával.)

Nemes családok birtokolták. Az 1328. évi oklevélben I. Károly király Péter fiát, Domonkost iktatta be itteni birtokába. Az 1553. évi portális összeírásban Ké-méndi Péter 3 portával szerepel. A XVII. század első felében a Földes család volt itt nagyobb birtokos; 1651-ben ugyanis Földes Ferenc és István újabb adományt nyert itteni birtokára. Ez időben tűnt fel birtokosként a Bittó család is, mely a községnek csakhamar egyedüli nemesi birtokosa lett, egészen a Monarchia széthullásáig. A XX. század elején Bittó Béninek, Istvánnak és Dénesnek volt itt birtoka és külön-külön úri lakja. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 68 házzal és 521 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 15. old.): Sárosfalva, magyar falu Pozsony vármegyében, Somorjához 2 órányira, a szerdahelyi országút mellett. Csak egy széles utczából áll, melyben sok derék urasági lakházakat és egy csinos kápolnát láthatni. Szántóföldjei jó búzát, árpát, zabot teremnek. Legelője bő, rétje kevés; erdeje nincs. Számlál 218 katolikus, 24 zsidó lakost. Földesura: a Bittó nemzetség férfi ága.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 107. old.): Sárosfa, magyar kisközség, körjegyzőségi székhely a Felső-Csallóközben; 35 házat számlál és 331 róm. kath. vallású lakosa van; van saját postája, távírója vasúti állomása Nagylég.

A Bittó család kápolnája - a torony nélküli, egyhajós, konchával fedett, félköríves szentélyzáródású Szentháromság-templom - 1721-ben épült barokk stílusban. Értékes a hajótér stukkóval díszített poroszsüveg-boltozata; főoltára az építménnyel egyidős, szószéke a XVIII. század végéről, Madonnája 1400 tájáról való. Főhomlokzatán (1771) díszes barokk oromzat látható. Harangját 1993-ban készítették.Még a XIX. század elején készült a templom felé vezető út mentén álló egyszintes, klasszicista stílusú, az udvar felől árkádos szárnyakkal, sarokrizalit-tal, az utca felől nagyméretű félköríves ablakával domináló, középrizalittal kiképzett Bittó-kastély. További egyenes záródású ablakain klasszicista, kovácsoltvas rács található.

Innen nem messze, a túloldalon áll a szintén a XIX. század első feléből származó másik klasszicista építmény, az öt-tengelyes, földszintes kúria, melyet lényegesen átépítettek; csupán az egyenes vonalú oromzat jelzi régibb eredetét.

Hajdanán a községhez tartozott Mac-háza és Újfalu-puszta - ez utóbbit egy 1553-ból származó oklevél Wyfalw néven említi -, melyek 1560-ban a Vass és a Földes család birtokába kerültek, s melyekre 1569-ben új adományt nyertek.

 

SÁRRÉT (BLAHOVÁ)

A sziget északnyugati laposabb, vízjárta területét hajdanán Sárrétnek vagy Sárföldnek mondták. Ezen a területen az idők folyamán számos puszta és major keletkezett; ezek közül a nagybirtokokat az 1921. évi csehszlovák földreform kapcsán felosztották cseh, morva és szlovák telepesek között, akik - esetünkben Előpatony, Nagylég és Tonkháza (ma II-lésháza része) kataszteri területéből -1925-ben egy kolóniát, telepesközséget hoztak létre Blahová Dedina (Sárrétpuszta) néven, s amely az idők folyamán Bla-hovára (Sárrét) egyszerűsödött.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1138 ha. Lakóinak száma 385. Nemzetiségi összetétel

szerint: 216 magyar, 157 szlovák, 10 cseh, valamint 2 morva; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 269, ev. ref. 29, egyéb 87. Lakóházainak száma 108.

1940-ben közigazgatásilag Léghez csatolták, amelytől 1951-ben elszakadt. A falut részben a XX. század húszas éveiben idetelepített cseh, morva és szlovák telepesek, illetve azok leszármazottai lakják. 1976-tól 1990-ig Vi-tény (Bellova Ves) is a községhez tartozott.

A falu része Gálháztanya és Madarász. 1851-ben (Fényes Elek, i. m. 55. old.): Madarász, magyar falu Pozsony vármegyében; Csütörtökhöz északra 1 órányi távolságra; 98 katolikus lakossal. Földesura: az éberhardi uradalom. Utolsó postája Pozsony.

 

SOMORJA (SAMORÍN)

A Dunaszerdahelyi járás legtöbb írásos emlékkel rendelkező települése, mezőváros; volt járási székhely, sőt történelme során szabad királyi város is. Több környező falut, települést is magába olvasztott.

Tejfalu, Csölösztő, Körtvélyes korábban önálló települések voltak, ma So-morjához tartoznak, sőt vele össze is épültek. 1960-ban Csölösztőt, 1977-ben Tejfalut csatolták közigazgatásilag So-morjához.

A Csallóköz több falujában, így Csö-lösztőn és Tejfalun ma is él egy régi farsangi szokás, a dőrejárás.

A város területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 4435 ha. Lakóinak száma 12 009. Nemzetiségi összetétel szerint: 8561 magyar, 3307 szlovák, 92 cseh, 3 morva, 1 ukrán, 2 ruszin, valamint 43 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 7814, ev. ref. 782, gör. kat. 28, pravoszláv 3, egyéb 3382. Lakóházainak száma 3775.

 

SOMORJA

Somorja régi - rangját a középkortól számító - város a Csallóközben. Nevét Sancta Mária nevű templomáról kapta. Más feltételezések szerint a Somosérről, amely a középkorban még erre folydogált. Városi kiváltságait Zsigmond király adományozta a XV. század legelején. Ez vásártartási és pallosjoggal járt, valamint azzal, hogy házait városfallal védhette. Nem tudni, hogy ezek a falak végül megépültek-e.

A XV. századtól Somorja mindenesetre szabad királyi városnak tartotta magát.

A település régi arculatából, sajnos, mára nem sok maradt. A mesteremberek, kereskedők aprócska, szűk udvaros házainak többsége a XX. század hatvanas-hetvenes évei „városrendezési" buzgalmának áldozatává vált; mindössze a főtéren álló városháza XVI. századi épülete és a mellette fennmaradt két házsor emlékeztet a valamikori hangulatra. A sokemeletes panelházak ezeket is elnyomják. Megmaradtak viszont a szűk, kacskaringós kis utcák és apró házaik a zsinagóga körüli részen, ahol valamikor a mesteremberek laktak.

Az utcák nevei - Fazekas, Kovács utca - ma is a régi lakók foglalkozására utalnak.

Somorján viszonylag sok templom van. Némelyiknek kitűnő az akusztikája, s ez komolyzenei koncertek, előadások rendezésére is alkalmassá teszi. Nem véletlen, hogy a városban rendszeresen megrendezik a Samaria Régi Zenei Fesztivált.

Somorja 1778-ból való katolikus temploma a Csallóköz egyik legszebb barokk építménye, rendház is áll mellette. Az evangélikus templom is a XVIII. században épült (1784); jellegzetes módon torony nélkül, és nem utcára nyílik, ahogyan azt a protestánsok vallásgyakorlását engedélyező türelmi rendelet előírta. Ennek a templomnak különösen értékes a faragott faberendezése. Somorján külön templomuk volt a katonáknak a kaszárnya mellett. A zsinagóga, sajnos több évtizede használaton kívül, elhanyagolt állapotban van.

A legrégibb és művészileg a legértékesebb a román kori templom, amely 1789 óta a reformátusoké.

A városban 1976-tól egy honismereti ház is működik, melynek állandó kiállítása a környék hagyományos népi kultúrájának tárgyait, köztük a dunai halászat eszközeit mutatja be.

Somorjának korábban, a két háború között is volt már egy múzeuma, melyet a közeli Vajka egyik neves halászfamíliájából származó Khín Antal (1884-1973) néprajzkutató, tanár alapított. Ennek az anyaga azonban a háború alatt szétszóródott.

A gazdag történelmi múltra visszatekintő város nevével először egy 1285-ből származó oklevélben találkozunk Villa Sancte Marie alakban. Templomát azonban már egy 1238-ban kelt oklevél említi ecclesia Sancte Marie néven.

[A XIII. századi falualapítások számos esetben a védőszentek tiszteletére emelt templomok építésével kapcsolódtak egybe, s több esetben a falut e templom védőszentjéről nevezték el; s ha a templomot Szent Mária tiszteletére emelték, mint ez Somorja esetében is történt, akkor a falu a Sancta Mária -Szent Mária (Zenthmaria) nevet kapta.]

Nevének további megjelenési formái: 1287-ben Zenthmaria, 1293-ban Zenth-marya, 1390-ben Villa Marié, ill. Samaria, 1397-ben Zenthmarja, 1399-ben Zenthmaria, 1406-ban Sand Marién, 1411-ben Sendmarey, 1436-ban Sama-ria, ül. Zenthmereyn, 1513-ban Samaria a.n. Zenth Mária, 1526-ban Zamaria, 1567-ben Sumarein, 1736-ban S(ancta) Mária, Somorja, Sumarein, ill. Schomo-rin, 1786-ban Samarja, Somorein, ill. Ssamorin, 1920-ban Samorín.

A XIII. században pozsonyi várbirtok. Az 1285. évi oklevél egy Arnold nevezetű plébánost említ „Szentmária falvá-ból" - az oklevélben: de villa sancte Marie -, aki a pozsonyi káptalan nevében járt el. Ez idő tájt mint királyi birtok szerepel. Két évvel később IV. (Kun) László kiveszi a községet a pozsonyi várbirtokok közül, és - a „Zenthmaria nevű lakott földet" - Sándor fia Károly pozsonyi várispánnak adományozza. A kialakulófélben levő település, faluközösség azonban nem sokáig maradt magánföldesúri kézben, mert hat évvel később, 1293-ban, III. András újra visszaveszi a pozsonyi várbirtokok közé, s a város polgárainak adományozza a Marcsama-gyar nevű földet.

 

A somorjai zsinagógában ma az At Home Gallery székel.

 

Ezzel a oklevéllel kezdődött a város gazdag középkori levéltára, amely egy múlt századi közlés szerint 48, 1938-ban azonban már csak 34 középkori oklevelet őrzött.

Az elkövetkező két évszázad alatt kiállított oklevelek, adománylevelek arról tanúskodnak, hogy a Mária-templom környéki települést az uralkodók következetesen fejlesztették. 1318-ban Erzsébet királyné (Károly Róbert király negyedik felesége) Barlabás földjét adományozta Somorjának, a majdani városnak. 1328-ban révjogot nyert a Dunán, ami komoly jövedelemhez juttatta. 1405-ben Zsigmond király országos vámmentességet biztosított Somorja polgárainak. A város fejlődését és polgárainak gazdagodását hathatósan segítette a Zsigmondtól 1411-ben kapott, évenként két országos vásár tartására jogosító engedély is, mégpedig Orbán és Bertalan napjára.

Ezek mellett még hetivásárok is voltak, amelyeken a posztósok, a csizmadiák árulták portékáikat, valamint az állattenyésztők jószágaikat az egész Csallóközből. 1415-ben Zsigmond a várost szabad királyi várossá tette. Ettől kezdve már Somorja is rendelkezett mindazon jogokkal, amelyekkel Pozsony. Ez a rang azonban nemcsak előnyökkel járt, hanem azzal a kötelezettséggel is, hogy a várost falakkal és védőárokkal kellett megerősíteni.

Visszatérve a XIV. századba, meg kell említenünk az 1397-ben és 1399-ben kiadott okleveleket, melyek a zenthmariai cívisekről és királyi hospesekről tesznek említést. Ez utóbbiak bizonyos kiváltságok fejében megtelepült polgárok, nyilván németek, voltak. Erre főként az a körülmény utal, hogy a XV. századtól kezdődően a város német neve (Sendma-rei) is rendszeresen feltűnik az oklevelekben.

A Mária-templom körül kialakuló Zenthmaria település - a XIV. század vége felé már mezőváros - fokozatosan jelentős számú német telepest fogadott be. A nyelvében elkülönülő két lakócsoport két polgári közösség kialakulását idézte elő; éspedig az eredeti telephely magvába összpontosuló, kiváltságokat kivívó német, és a település peremére kiszoruló, de a későbbiekben erősen gyarapodó magyar lakosság körét. Ez az elkülönülési folyamat a XIV század végén már tagadhatatlan tény, hiszen a magyar lakosságnak saját temploma és papja is volt, s mintegy párhuzamosan egy új községet alakítottak ki Szentmária mellett.

Ezt az állapotot tükrözi az 1390. évi oklevél, melyben már a Zenthmaria mellett kialakult magyar falu nevét is megismerhetjük: a falu a Samaria nevet viseli. E két város határozottan elkülönített városi igazgatással bírt. Az oklevélben, amely Pozsony vármegye plébániáit sorolja fel következetesen, a mai Somorjá-ról két külön ízben esik szó: először a sa-marjai Szent György-templom rektoráról — (rector ecclesie) de S. George in Samarie -, másodszor pedig a szentmá-riafalvai templom rectoráról - (rector ecclesie) de Villa Marie. A felsorolás tehát két különböző településről szól: az egyik, mint az oklevél is mondja, Samaria, ahol a Szent Györgyről elnevezett templom áll, a másik, Villa Marie, azaz Máriafalva, ahol pedig a Szent Máriáról elnevezett templom áll. Ez utóbbi, gótikus stílusú templom a mai napig áll; 1789-ben, II. József idejében a református egyház kapja meg. A Szent Mária falu, majd mezőváros következésképpen a mai kálvinista templom környékén áll.

 

A somorjai zsinagóga igazi kulturális központtá vált. Rendezvényeire egész Szlovákiából ellátogatnak az érdeklődők. 2000. őszén tibeti szerzetesek készítették itt homokból a budhizmus szakrális jelképét, a mandalát, amelyet végül a XIV. dalai láma közreműködésével Csölösztőnél a Dunába szórtak.

 

A mai Somorja tehát két település, a Zenthmaria és a szintén önálló plébániával rendelkező, feltehetően önálló önkormányzatú Samaria összeolvadásából keletkezett. E két település egyesülésére vagy egyesítésére feltehetően 1415-ben került sor, amikor is Zsigmond király Somorját királyi városi címmel ruházta fel. Ettől az időponttól kezdődően a Zenthmaria név végleg eltűnt az oklevelekből, s helyére a latin és a magyar iratokban a Samaria lép; a város német neve azonban továbbra is a régi Zenthmaria név német változata, a Sendmerei maradt. A XVIII. századtól kezdődően Somorja nevének szlovák változatával is találkozunk: Schomorin, illetve Szamo-rin alakban.

Zsigmond azonban, mint fentebb láttuk, nemcsak különböző adománylevelekkel és kiváltságokkal látta el Somorját, hanem több ízben személyesen is meglátogatta a várost, s itt országos ügyeket is intézett és adott ki királyi rendeleteket, mint az 1411. október 15-én és 1425. március 6-án keltezett oklevelek. Zsigmond szabadalmait Albert, majd 1450-ben Hunyadi János kormányzó is megerősítette, s ez utóbbi még vámmentességet is adott a város lakosainak. Fia, Hunyadi László is megerősítette Zsigmond és Albert szabadalmait, 1456-ban átírva azokat, sőt különböző oltalomlevelekkel ki is bővítette. 1461-ben Mátyás király a szapi praediumot adományozta a városnak, és szintén megerősítette elődei szabadalmait. Somorját Mátyás is meglátogatta: 1466. november 9-10-én.

II. Ulászló szintén megerősítette elődei szabadalmait, de az országban beállt politikai változások következtében kénytelen volt a várost elzálogosítani a Szentgyörgyi és a Bazini grófoknak; ez 1492-ben történt. Ezzel Somorja elvesztette királyi városi jogait, minek következtében virágzó élete erősen hanyatlani kezdett.

Pozsony város polgárai sem nézték jó szemmel az erős vetélytársat, s csak az alkalomra vártak, hogy lecsapjanak rá. 1513-ban úgy érezték, hogy ez elérkezett, s a királyi szabadalmak alapján megtartott somorjai vásár alkalmával a pozsonyi iparosok, polgárok és kereskedők megrohanták a várost, betörték a házak kapuit, s elrabolták a vásárra felvonult kereskedők kirakott portékáit.

Egyéb károk is érték a várost. 15lóban tűz pusztította el a házak nagy részét, majd a rákövetkező évben a szárazság miatt olyan éhínség és nyomo-rúság sújtotta, hogy II. Lajos kénytelen volt lakóit mindenféle adózás alól felmenteni. Ez az 1517. évben keltezett oklevél tizenkét évre szóló mentességet biztosított, s még ebben az évben megerősítette az eddigi szabadalomleveleket is. 1518-ban oltalomlevelet kaptak tőle, 1519-ben pedig engedélyezte a városnak régi pecsétje használatát. II. Lajos is járt Somorján, bizonyítja ezt 1526. január 3-án itt keltezett két levele. A királyi kegy azonban nem sokkal később elfordult Somorjától, s a királyi akarat megfosztotta a várost évszázadokon át szerzett jogaitól, s királyi birtokként a pozsonyi várhoz csatolták.

1527-ben Somorja behódolt Ferdinándnak, és letette a hűségesküt. Ekkor Ferdinánd megerősítette elődei szabadalmait, 1534-ben pedig a somorjai vásárokat látogatók számára királyi oltalomlevelet bocsátott ki.

Rudolf 1538. január 4-én kelt levelében visszahelyezte a várost régi jogaiba, 1545. november 20-án kelt rendeletében pedig a sóra adott a somorjaiaknak vám- és harmincadmentességet. Az 1553. évi portális összeírásban 110 portával szerepel, de 1588-ban már csak 69-cel.Nem kerülték el a várost a török pusztításai sem, főként Győr eleste után keltek át gyakran a Dunán a portyázó török rablócsapatok, s okoztak mérhetetlen szenvedést, míg Pálffy Miklós és Schwarzenberg Adolf a töröktől vissza nem foglalta Győrt. Az itt és a török háborúban szerzett érdemei elismeréséül a török kiűzése után Pálffy Miklós megkapta Pozsony vármegye örökös főis-pánságát, s a pozsonyi váruradalomhoz tartozó birtokokat, közöttük Somorját is. Az 1541-ben Buda ostrománál megsebesült Rottendorf fővezért Bécs felé menet Somorján érte a halál. 1683-ban a Bécs alól visszavonuló megvert török sereg a várost kifosztotta és felgyújtotta.

A Bocskai-féle felkelés alatt Somor-ja polgárai is csatlakoztak a felkelőkhöz; mivel a város révje ez időben fontos közlekedési, hadászati pont volt, a csallóközi felkelők gyülekezőhelye lett, s ezt tette meg főhadiszállásává Szabó Lukács és Somogyi Albert, ez utóbbi Bocskai főkapitánya. Az átkelőhelyet ezer emberrel 1605. augusztus 25-ig őrizték, amikor is az említett napon Somorján tartott békeértekezlet határozata értelmében Somorja a csallóközi nemesekkel egyetemben újra visszapártolt Rudolfhoz.

1605. szeptember 12-én és október 23-án Amade Mihály alispán elnökletével megyegyűlést tartottak itt. Egy 1656-ban kelt oklevél pedig arról tudósít, hogy a városban akkor már nyomda is működött.

1689. június 8-án kelt levelében I. Lipót megerősítette Somorja régi szabadalmait, és visszaadta a XVI. században nyert pallosjogát is; majd Mária Terézia és II. József erősítették meg ismételten Somorját régi kiváltságaiban. A XVI. század végén már rendszeresen itt gyűlé-sezik a vármegye nemessége. A városban ez idő tájt számos céh is működik (az elsőt a szűcsök alapítják 1555-ben). 1690-ben Somorján épült fel a paulánu-sok egyetlen magyarországi rendháza.

Jóllehet az idők folyamán Somorja elveszítette városi rangját, ennek jellegét és közéleti tekintélyét továbbra is megtartotta. Az előző évszázadban hanyatlásnak indult város új életre kelt, kézműves céheiben újra eredményes munka folyt, a Dunán levő vízimalmok messze vidék gabonáját őrölték, és a folyón átvezető rév is tekintélyes jövedelmet hozott a városnak.

Somorjának 1787-ben 2746 lakosa volt.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 412 házzal és 2990 lakossal szerepel.

Az 1848-49-es szabadságharc idejében Somorján és környékén kisebb katonai ütközet zajlott le. Erre emlékeztet a város mai határának Pipagyújtó részén levő sírkert.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 36. old.): (Sommerein, Sammaria, Fanum S. Mari-ae), régi s a Csallóközben legnevezetesebb privilegiált m(ező) v(áros). Poson-tól 3 mfd. távolságra, s 1 fertálynyira a Nagy-Duna bal partjához. Hajdan, azaz 1405-ben, kir. város volt, de ezen szabadságát 1465-ben elvesztette. Vannak több királyoktól szép szabadságai, privilégiumai, nevezetesen: III. Andrástól, Erzsébet királynőtől, Zsigmondtól, Corvin Mátyástól, II. Ulászlótól, Maximili-ántól, I. Rudolftól, II. Ferdinándtól, I. Leopoldtól, III. Károlytól, Mária Teréziától. II. Józseftől úgyannyira, hogy lefizetvén esztendőnként a 806 forintot a pozsonyi várkapitányságnak, minden földesúrijussokkal élhet s földjeit szabadon használhatja. - Hatósága magának van. Két főutczája elég széles, kővel kirakott, sőt a régi időkben sáncza és két kapuja is volt.

Házaik többnyire mind földszintiek, de téglából épültek. Különb épületei közé tartoznak: 1-ször a nagy, s belőlről is szépen kifestett kath. paroch. templom, melyet II. József előtt a mellette lévő klastrommal együtt [ez időben vendégfogadó] valami olasz eredetű Paulinus szerzetesek bírták. - 2-szor a ref, egészen kőtornyú templom. Ez egy felette régi épület, hajdan kath. paroch. templom volt, de ki és mikor építette, azt nem tudhatni. - 3-szor az evang. sz. egyház. - 4-szer a városháza. - 5-ször az istápoly a városon kívül. Lakosainak száma 2603, u. m. 1502 kath., 834 evang., 267 ref, nyelvükre nézve leginkább magyarok, s kevés németek, de ezek is mindnyájan tudnak magyarul.

Áltáljában véve szorgalmatos vagyonos emberek, s a kézi mesterségeket, földmívelést, kereskedést, kertészséget erősen űzik. A körül belől fekvő vidéknek, s mondhatni a Csallóköznek pórnépét ők tartják posztó ruhákkal, szűrökkel, csizmákkal, kalapokkal; nemcsak országos, de szombaton tartott heti vásárai is igen élénkek, s egyszersmind nagy fontosságúak: mivelhogy a Csallóköz gabonáját többnyire ide hordják eladni. Búzakenyere ugyan híres, de a komáromival, pestivel, miskolczival, debreczenivel mégsem vetélkedhetik. Továbbá találtatik itt egy patika, levélposta a Csallóköz számára, serház, két rév, egyik az öreg Dunán,  másik közösön Rajkával az országvári Duna ágán, 13 Duna-malom, több zöldséges, gyümölcsös kert, egy lerakó hely az Ausztriából jött fenyőszálak, deszkák, léczek számára, s at. Erdeje a Duna szigetjében szép, s mivel tölgy, bikk, szilfákból áll nagyob-bára, ezen fában szűkölködő környékben, kivált kemény fa tekintetében megbecsülhetetlen. Szántóföldje elég és termékeny, de rétje kevés.

1812-ben és 1865-ben tűzvész pusztított a városban. Egyes források szerint 1868-ban jöttek Somorjába az izraeliták. 1873-ban rakták le alapkövét az egyetemes fiú és leány polgári iskolának.

1858-ban Ipolyi Arnold így ír Somor-járól: „Somorja valóságos kisvárosi ki-nézéssel bír. Tágas utcái, nagy piaca itt-ott szebb polgárias és emeletes házakat mutatnak. Nagy, szembetűnő épület a katolikus plébániaegyház, hajdan a pa-ulániak - hazánkban egyetlen e rendbéli kolostor - sajátja; mellette áll zárdájuk, mely jelenleg egy nagy vendéglőt, császári hivatalokat, iskolákat s plébániát foglal magában. A templom ékes, sőt fényesnek mondható gyönyörű falfestményei és oltárképeinél fogva.

Ezen csupán díszépítménynél azonban műtör-téneti tekintetben sokkal érdekesebb a reformátusok egyháza, mint látszik a gót építészet időszakából, sajátságosan négy hajóra osztva; úgy látszik, hogy valaha a gótika teljes díszítményeivel is ékeskedhet; ma csupaszon áll, s mit az idő meg nem emészthetett rajta, azt a meszelő legalább oly alaposan bevonta mindent elegyenlítő kérgével, hogy a szem alig akadhat rá. Ez volt vagy csak ennek helyén állhatott azon régi, Szűz Máriának szentelt templom, melytől Somorja okiratilag Villa B(eatae) Virginis és S(ancta) Maria (Samaria) nevét kapta. A reformátusok birtokába a XIX. században került, midőn a katolikusok a II. József által eltörlött zárda tágasabb templomát kapták használatul. Somor-jának dísze még egy kis kórház is csinos kápolnával."

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 556. old.): Pozsony vármegye felső-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 2643 (ebből r. k. 1737, ev. ref. 221, ág. ref 512, gór. kat. 1, gör. kel. 2, unit. 3, izr. 167; a tankötelezettek száma 256, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta, vasút- és távíróállomás helyben volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 108. old.): Somorja, hajdan szabad királyi város, mely az újabb korban nagyközség lett; a hasonnevű járás székhelye; házainak száma 395, lakosai, kiknek száma 3024 lélek, magyarok, vallásra nézve 2150 róm. kath., 437 ág. h. ev., 229 ev. ref és 203 izr.

[A városban a járásbíróságon és a szolgabírói hivatalon kívül van két takarékpénztár, kaszinó, önkéntes tűzoltó-egyesület, a felső-csallóközi községi és körjegyzők egyesülete, kath. legényegylet, gőzmalom, az ármentesítő-társulat, protestáns önképzőkör, gazdakör és izr. nőegyesü-let.J; van itt posta, távíró- és vasúti állomás is.

kz első világháború utolsó éveiben, majd azt követően rövid ideig hadifogolytábor is volt a városban, főként orosz és olasz foglyokat őriztek.

Egyházát (a mai református templom) már egy 1238-ban kelt oklevél említi. Ez az ősi, gótikus (egyes szerzők szerint későromán) stílusban épült Mária Mennybemenetele tiszteletére ajánlott római katolikus templom 1789-től a református egyház tulajdonában  van.  Eredetileg  az  egyhajós

templomteret gerendás mennyezettel fedték le. Már a XIV. században átalakították, déli irányban kiszélesítették; ekkor épült fel a déli hajó, mely fölé gótikus bordás keresztboltozatot emeltek. A XV. században - 1449 után - az eredetileg egyhajós épületet kéthajóssá alakították át; a főhajót két nyolc szögű - a késő gótikus bordás mennyezetet alátámasztó - pillérrel választották ketté. A rendhagyó belső szerkezetet eredményező negyedik (az északi oldalra emelt) hajóra a XVI. században került dongaboltozat. A XVIII. században előtermet és sekrestyét kapott, valamint barokk stílusban átalakították. További beavatkozásokra az 1930-as átalakításkor, valamint az 1954-es, az 1980-82 között és az 1994-ben végzett felújításkor került sor.

A sokszögzáródású szentélyben eredeti román kori ablakok, félköríves ülőfülke és keresztboltozat látható, a presbitérium evangéliumi oldalán koragót pasztofórium (a XV. század első feléből). Megemlítendő még a kőből készült gótikus szószék, a XVI. századból származó falfestmények. A homlokzaton a középkori elemeket illeti meg az uralkodó szerep: a szentély mögött tám-pillérek, déli oldalán bélletes, csúcsíves portál, félköríves ikerablakok, a romángót átmenet ihlette ablaknyílás, valamint a nyugati oldalon az egykori félköríves bélletes portál félköríve látható. Több csallóközi templomhoz hasonlóan a szentély párkánya alatt fűrészfogas fríz bontakozik ki.

A mai római katolikus Paulai Szent Ferenc-templom és a mellette levő zárda, amely eredetileg a paulánusoké volt, 1778-ban épült kései barokk stílusban. Ezek egy épületkomplexumot alkotnak. Templomtere egyetlen hajó és  szegmensív záródású szentély, fölötte fiókos dongaboltozat. Belső terét a késő barokkra jellemző egység uralja; főoltárának Madonna-szobrát és angyalait festészeti eszközökkel kialakított látszat-architektúra, illuzionista oltárkeret egészíti ki. A mellékoltárok a XVIII. század második feléből valók. Ez az építmény Csallóköz egyik legnagyobb temploma.„... a torony kapuján s a pince egyik szegletkövén látni az évszámot. A toronyban levő 18 mm súlyú nagyharang (...) 1627-ben öntetett, tehát régibb keletű, mint az épület (...)

A kolostor felét a város katonai tisztilakoknak vette meg, de most vendéglőnek használja, felét a kőfallal kerített kerttel együtt a plébániának és iskolának hagyták. A nagyobbik, kőfallal kerített kert, melyben halastó volt, egy magánzó tulajdonába került (...) (Komlóssy, i. m.: 556-562. old.)

A zárdaépület, ahol egykor plébánia, iskola, hivatal és a Korona vendéglő, majd később a földszintjén vaskereskedés működött, ma a gondosan ápolt templom tőszomszédságában elhanyagolva felújításra vár.

1784 és 1785 között a harmadik felekezetnek is felépült a temploma. A kétszintes evangélikus teremtemplom téglalap alaprajzú, stukkóval díszített sík-mennyezetű, egyenes záródású, két oldalról karzattal ellátott épület. Fő helyen áll az oltárszószék. Főhomlokzatát öt-tengelyes, enyhe középrizalit, toszkán fejezetű pillérek, alul félköríves, felül négyszög formájú ablakok, füzérdíszes szemöldökpárkányok, szemöldökíves portál és az azt keresztező lizénák tagolják. Belsejének restaurálására 1969-ben, külső felújítására 1985-ben, a legutolsó átfogó karbantartási munkákra 1993-ban került sor.

Az izraelita hitközség is megépítette zsinagógáját, amely 1912-re készült el. Nemcsak az ortodox izraelita építményekre jellemző romantikus és histori-záló elemeket használták föl, hanem keleti eredetű formákat is érvényesítettek rajta. A kétszintes templom ma lepusztulva áll.

Hogy a kép teljes legyen, feltétlenül szólni kell Somorja néhány további nevezetességéről is. A reneszánsz stílusban épített városháza ma a városi hivatal székhelye. Ebben őrizték az 1685 táján készült Somorja égése című festményt, amely a Bécs ellen vonuló török sereg pusztítását örökítette meg szóban és képpel. Több szerző szerint ez a mű a XVII. századi magyarországi barokk festészet egyik jelentős műve, zsanérét illetően városlátkép. Az alul rusztikázott, U alakú reneszánsz városházát és a város többi reneszánsz polgárházát a XVI. században építették. 1737-ben (akkor nyolc ággyal) épült a város első kórháza, melyet kis kápolnájával a mai Fűzfa utca 2. szám alatt találjuk meg. 1873-ban átépítették, új neoromán homlokzattal látták el; ám a barokkos ívek és ablakok sejtetik korábbi eredetét. Ma nyugdíjasotthon.

„A városházán (tornya 1865-ben leégett) több nevezetes régiséget őriznek. Említendő még egy régi emeletes ház, melyben a szóhagyomány szerint Zsigmond király lakott. Ez utcát, melyben a ház áll, máig is Király-utcának nevezik. " (Komlóssy, i. m.: 556-562. old.)

Iskola létezéséről a városban egy 1437. évből származó oklevélben olvashatunk.

„A legelső iskola a mostani református templom melletti földszinti épület volt 4 ablakkal és bolthajtásos tetővel.

1812-ben a templom tornyostul a melléképületekkel együtt leégett. A toronyban levő egyetlen harang is elolvadt (...) Az iskola teteje a tűz által okozott kár miatt bedőlvén, az újraépítés alkalmával gerendás tetőzetet kapott. (...) A tannyelv a plébániai iskolánál magyar, a kolostorbelinél német volt. A kétemeletes kolostor utcára nyíló két földszinti szobája lehetett az iskola. Jelenleg vendéglői helyiségek. A bejárat a mostani vendéglő nagy kapuján volt; az udvar négyszöge kert lehetett. A paulánusok elköltöztével az udvarra nyíló négy cellából két-két iskolatermet alakítottak, 3 szoba meg a kántortanító lakásául szolgált (...)

1874. A tejfalusiak iskolát építettek, s így a gyermekek nem járnak Somorjába. Afiliák közül Csölösztő-Uszor községek, úgy Fakó és Körtvélyes puszták gyermekei látogatják a somorjai iskolát (...) A protestánsok gyermekeit is kat. tanítók oktatták." (Komlóssy, i. m.: 556-562. old.)

A város kataszteréhez tartozott az azóta elpusztult Gancsháza, Káposztáskert, Pomlé és Téglaház, valamint Sá-mot-puszta.

 

EGY ÁRPÁD-KORI EMLÉK

Ha mindeddig oklevéllel nem bizonyítható is az Ipolyi Arnold által felkutatott kegyes hagyomány, hogy a legrégibb somorjai templom Szent István király alapítása, az bizonyos, hogy a legrégibb része román bazilika stílusban épült. Sőt, a restaurátorok legújabb kutatásai (1986-88) arra az eredményre vezettek, hogy a jelenlegi főhajó nyugati része még korábbi eredetű.

Az ősi román templomból lett a jelenlegi főhajó, gerendás mennyezettel, a déli falakon magasan elhelyezkedő keskeny román ablakokkal. Mivel a gótikus boltozatok építésével a főhajó kétrészes lett, a két mellékhajóval együtt a templom négyhajós, ami európai vonatkozásban is kiemelkedő érték.

 

 

A templom ősi voltát igazoló eredeti román stílus jellegzetességei jól láthatók az épület külsején is: a hatalmas, erős, vastag falak, gyámoszlopokkal erősítve, a széles falú torony, a bástyák a kősisak sarkain, a szentély körüli román díszítésű talpazat, az eresz alatt fűrészfogszerű tégladíszítés, a keskeny román ablakok, az északi oldalon a három, tégla díszítésű gyámoszlop, mind korai román elem.

A gótika virágkorának iskolapéldájaként tartja számon a művészettörténet a főhajó virágkehely formájú boltívrendszerét.

Az Országos Műemlékvédő Hivatal munkája nyomán 1956-57-ben lett nyilvánvaló, hogy a templombelső addig tiszta fehér falai alatt értékes középkori freskók vannak. E fali festmények részben XIII., de legnagyobbrészt XIV. századbeli alkotások. A szentélyben látható bibliai alakok és jelenetek mellett kiemelkednek a főhajó reneszánsz al-kotású figurái. Ezek közül is az ember- és állatfejek, szájukban karikával, ami a kapuzörgetőkre emlékeztet, és így Krisztus biztatására: „zör-gessetek és megnyittatik nektek".

(Csukás Zsigmond: Egy ódon műemlék üzenete. Árpád-kori templomok a Csallóközben)

 

GANCSHÁZA

A Gancs család ősi fészke; hajdanán önálló település volt. 1851-ben (Fényes Elek, i. m. 36. old.): Gancsháza, magyar falu Pozsony vármegyében, 50 katolikus és 6 református lakossal. Utolsó postája Somorja. Földesura a Gancs család.

 

SÁMOT

Sámot peremén egy kis román kori templom jelzi, hogy a hely valamikor nagyobb jelentőséggel bírt; a középkorban önálló település volt. A templom 1260 körül épült Szent Margit tiszteletére.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 7. old.): Sámoth, puszta Pozsony vármegyében, Somorja mellett; 8 katolikus lakossal. A pozsonyi préposté. Határa 900 hold, s csaknem egészen szántóföld, mely szép tiszta búzát terem.

 

CSÖLÖSZTŐ

A név gyökere annak a helynek a nevéből ered, ahol a Csiliz-patak eredt. Ez a folyó Duna-ág volt, bekanyarogta az egész régi Csallóközt, majd Csicsó falunál tért vissza az anyafolyóba.

Csölösztő közigazgatásilag 1960-tól Somorja város része.

A község először egy 1238-ból származó oklevélben a Csiliz-patak mellett fekvő pozsonyi várbirtokként van említve Chilzteu alakban. Nevének további megjelenési formái: 1238-ban Chulstw, 1287-ben Chylstu, illetve Csölösztő, de Kledern német nevével is találkozunk, 1293-ban Chyliztu, 1381-ben Chylztow, 1773-ban Csölösztő, 1927-ben Cilistov.

1354-ben a pozsonyi káptalan Gutori Beké leányait, Erzsébetet és Katalint iktatja be a községben az őket megillető birtokrészbe. 1397-ben Csölösztő Márton nevében szerepel. 1480 és 1513 között a nagylucsei Dóczyak a község földesurai. Az 1553. évi portális összeírásban Lipcsey Gáspár 4 és Pálffy Péter 5 portája van bejegyezve. A XIX. század elején Illésházy István gróf volt a község földesura, e század elején pedig Pálffy Sándomé és Pongrácz Frigyesné grófnőknek volt itt nagyobb birtokuk. 1881-ben Csölösztőn 28 vízimalom működött.

A XX. század elején (Borovszky (1): i. m. 45. old.): Csölösztő, felső-csallóközi magyar kisközség, 40 házzal és 226 róm. kath. vallású lakossal; postája, távírója és vasúti állomása Somorja.

Ősi temploma, mely a régi falu helyén állt, s amelyet a Pázmány-féle jegyzék is mint nagyon régit emleget, elpusztult.

Az elmúlt időszakban több árvíz, valamint a dunai vízlépcső változtatott az egykori állapoton. Az ősi templom nyomai eltűntek, a falu közepén jelentéktelen kivitelezésű út menti kápolna hirdeti a lakosok felekezeti hovatartozását.

A községhez tartozik Körtvélyes vagy más néven Révkörtvélyes-puszta, valamint Csölösztősziget-puszta

 

KÖRTVÉLYES

Körtvélyes vagy más néven Révkörtvélyes-puszta 1553-ban még önálló község volt, s az 1553. évi portális összeírásban 4 portával szerepel.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírás Körtvélyest már nem a Pozsony vármegye községei között, hanem a „Prae-dia et divesticula" címszó alatt említi 23 lakossal.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 266. old.): Körtvélyes, puszta Pozsony vármegyében, Csölösztő és Tejfalu közt.

 

TEJFALU

Tej falu korábban önálló település volt, ma Somorjához tartozik. 1940-ben a községet egyesítették Bucsuházával és Királyfiával Tejfalu néven, 1977-ben közigazgatásilag Somorja városához csatolták.

Első okleveles említése 1283-ból származik Villa Tymothei alakban, ahol mint pozsonyi várbirtok szerepel. Nevének további megjelenési formái: 1298-ban Teyfalu, 1342-ben Mylchdorf, 1348-ban Villa Lactis, 1351-ben Teyfalua, 1459-ben Teu, 1808-ban Milchdorf 1927-ben Mliecno.

1459-ben Mátyás király az itt levő birtokot a Nándorfehérvárnál hősi halált

halt Dugovich Titusz fiának, Bertalannak adományozta. 1513-ban a község felének a Gergeleghi család a birtokosa, a falu másik részét Ákosházi Sárkány Tamás birtokolta zálogban.

Az 1553. évi portális összeírásban az Illyés család 9, a Laki család 1, valamint Kéthegyi Bernát, Csiba József és Bejczy Ambrus l-l portával szerepel. 1787-ben az Illésházyaké. A későbbiekben nemesi birtokosok még itt a Tejfalussy, a Sanka, a Balassa, a Laád, a Sághy, a Bartal, a Csiba, az Illésházy, a Lieszkovszky és a Krascsenics család.

1849. május 12-én egy ütközet zajlott le a falu határában - a volt Pipagyújtó csárda mellett - a magyar honvédek és a császáriak között; ennek emlékére 1861-ben „Csallóköz hölgyei" emlékoszlopot állíttattak.

Az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 140 házzal és 1021 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 192. old.): Tejfalu (Milchdorf), magyar falu Poson megyében, utolsó postája félfer-tálynyira Somorja. Lakja 525 katolikus, 15 református, 329 zsidó, kik számos korcsmákat, mészárszékeket, boltokat tartanak, s nem megvetendő kereskedést űznek; synagógájok is van. Határa jó búzát terem, juha sok, erdeje bőven a Duna szigeteiben. Földesura: Lieszkovszky, Krascsenics és más számos birtokosok.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 120. old.): Tejfalu, Duna menti magyar kisközség, körjegyzőségi székhely, 153 házzal és 748, nagyobbára róm. kat. vallású lakossal. Temploma nincs; postája, távírója és vasúti állomása Somorja.

A községhez tartozik: a Körtvélyes major, a Tejfalusi-sziget, a Csiba-major és a Csiba-telep.

 

A DŐREJÁRÁS

A dőre a csallóközi népnyelvben egy-ügyű, bolondos embert jelent. A dőre-járás a farsang kicsúfolása s egyben lezárása, amire régebben húshagyóked-den, újabban farsang utolsó szombatján kerül sor. Ebben a téltemető - ókori eredetre visszanyúló - bolondozásban csakis férfiak vehetnek részt (az ókorban a nőknek tilos volt a közszereplés). A falu minden utcáját bejáró csapat három elemből áll. A keretet az esküvői menet adja, amely menyasszonyból, vőlegényből, vőfélyből, mulatozókból, az őket kísérő hentesből, tojás- és pénzbeszedőből, valamint muzsikus cigányokból áll. Egész idő alatt énekelnek. A menyasszony karjára ültetett gyermek arra is utal, hogy rendhagyó esküvőről van szó, ahol minden fordítva történik.

 

Az esküvői menetet a „bolondok szekere" - bolondozó mesteremberek csoportja - kíséri. Van egy elölről hátrafelé lejtő, ferde lapu szekér, melyet szamár húz. Körülötte ugrándoznak a „mesteremberek": borbélyok, medve-táncoltatók, majomidomárok, drótosok stb.

A dőrejárás legősibb szereplői a szimbolikus alakok, a telet jelképező szalmaember, az elhaló, majd újraéledő természetet jelképező szimki (bátyus), a piros ördögök, fekete krampuszok, valamint a tarka ruhába öltözött Lucák.

A lakodalmas menet házról házra jár. A falusiak farsangi fánkkal, borral kínálják meg a vendégeket. A hentesek szalonnát, kolbászt, a tojás- és pénzszedők tojást, illetve pénzt kapnak. A drótos beszögeli a melléképületek ajtaját. A többiek a tyúkólból elcsenik a tojást. Az utcán maradt ördögök megkergetik a járókelőket (bámészkodókat vagy az arra tévelygőket), a medvetán-coltatók táncoltatják medvéjüket, a borbélyok faborotvával megborotválják a bámészkodókat stb.

A játék a falu kocsmájánál ér véget. Itt az egyik ördög meggyújtja a telet jelképező szalmaembert. Egy alabárdos megöli a szimkit, akit aztán a kocsmaasztalon kiterítve a dőrék elsiratnak. Végül a házaknál begyűjtött élelemből lakomát csapnak, a cigányok rázendítenek és megkezdődik a farsangi mulatság, amelyre az egész falu hivatalos.

(Ozogány Ernő: Dőrejárás Tejfalun)

 

SZAP (SAP)

Szap a középkorban a pozsonyi várispánsághoz tartozott. Később a helyi nemesek, a Dóczy és a Héderváry család birtokolta.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1255 ha. Lakóinak száma 584. Nemzetiségi összetétel szerint: 569 magyar, 10 szlovák, valamint 5 cseh; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 321, ev. ref. 192, egyéb 71. Lakóházainak száma 143.

A Duna menti ősi nemesi község nevét először egy 1255-ből származó oklevél említi Zap alakban mint a pozsonyi vár tartozékát. További megjelenési formái: 1256-ban Nobilis de Scap, 1289-ben Inferior Zopi, ül. Superior Zopi, 1468-ban Kiszap, Kyssaap, 1473-ban Dyeneszap a.n. Kyszap, 1486-ban Nagh-zap et Felsewzap, 1493-ban Nemeszap, 1495-ben Nagzaap a.n. Alsozap, 1766-ban Sap, 1948-ban Palkovicovo, 1990-ben Szap, ill. Sap.Nevezhetnénk ezt a csilizközi falut Nemesszapnak is, hiszen egy 1256-ban keltezett oklevél „Nobilis de Scap", azaz Nemes Szap formában említi.

Egy 1289-ben keltezett oklevélben pedig „Inferior Zopy de comitatu Iaurensi, Superior Zopy de Chollokuz nobilium", azaz a Győr vármegyei Alsó-Szap, felső-szapi nemesség a Csallóközben formában fordul elő.

Az első időkben keletkezett oklevelek Alsó-, Felső-, Nagy-, Kis- és Dienes-Szap létezéséről is tanúskodnak. 1289-ben két Szap szerepel Alsó- és Felsőjelzőkkel, s mindkettőnek Zaapi János volt a földesura. Az 1255. évi oklevélben pozsonyi várbirtokként szerepel, melyből Zapi Pousa fia, Botó két birtokrészt elfoglalt. Az 1473. évi oklevélben egy erőszakos foglalás következtében támadt perben szerepel; ebben az időben a Dóczyak az urai. Az 1544. évi összeírás csupa egytelkes nemest említ birtokosként.

 

Szap régi református temploma 1856-ban és 1863-ban a tűz martaléka lett; helyén 1885-ben egy új teremtemplomot építettek. 1993-ban felújították.

 

1796-ban (Vályi András, i. m.): Szap magyar falu, Győr vármegyében, földesurai többen vannak, fekszik a Dunához közel, Nyarad szomszédságában, Győrtől 2 1/4 mérföldnyire, határa leginkább búzát és kendert bőven terem, szénája kevés, sem erdeje, sem szőleje nincs, de jó marhalegelő mezeje van; aranyászattal is keresik kenyerüket.

1800-tól a Héderváry családnak és örököseinek, a Viczay grófoknak volt itt birtokuk. Övék volt például a Duna vize a szigetekkel együtt, valamint ők birtokolták az Ásvány község határát képező, a Dunán átjövő, s a falu széléig benyúló Ercséd-dűlőt is.

A XIX. század elején még jövedelmező halászatot űztek, és a vizafogást is gyakorolták, valamint molnármesterséggel is foglalkoztak az elszegényedett szapi nemesek. Az 1828-as Nagy Lajosféle összeírásban 75 házzal és 522 lakossal szerepel.

1850-ben árvíz, 1863-ban tűzvész pusztította el a község nagy részét. 1885-ben 131 háza és 314 (református és katolikus, magyar anyanyelvű) lakosa volt.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 65. old.): Szap, magyar falu Győr vármegyében, a Duna bal partján a Csilizközben, 334 katolikus, 250 református lakossal; református anyaeklézsiával. Legelő, erdő elég (igaz, ezek zömét a Viczay grófoktól árendálták). Vizahalászat. Sok gyümölcs és Duna-malom. Földesurai többen. Utolsó postája Győr.

A XX. század elején (Borovszky (2), i. m. 56. old.): Szap, Duna menti magyar kisközség; van 131 háza és 617róm. kath. és ref. vallása lakosa; postája Medve, távírója Bős és vasúti állomása Nagymegyer.

A község régi református temploma 1856-ban és 1863-ban a tűz martalékává vált; helyén 1885-ben egy új teremtemplomot építettek sokszögzáródással, mely téralakításában utal a korábbira; innen a főhomlokzat síkját meghaladó toronytestmotívum. A homlokzatot lizénák, szegmensívű ablakok, rozetta, félköríves hangnyílások, záró- és osztópárkányok uralják. 1993-ban felújították.

 

SZENTMIHÁLYFA (MICHAL NA OSTROVE)

Szentmihályfa szinte beleékelődik a környéken csak Patonyok néven emlegetett településcsoportba.

A Szent Mihályról elnevezett mihály-fai templomot már 1390-ben említi írás. Bár többször átépítették, az eredetiből a mai napig megőrződött több szép gótikus részlet.

1940-ben Szentmihályfához csatolták Csécsénypatonyt; ez az állapot 1960-ig tartott, amikor Csécsénypatony Lőgér-patonyhoz került.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1065 ha. Lakóinak száma 665. Nemzetiségi összetétel szerint: 631 magyar, 33 szlovák, valamint 1 ukrán; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 564, ev. ref. 24, gör. kat. 1, egyéb 76. Lakóházainak száma 189.

Nevével először egy 1337-ben kelt oklevélben találkozunk Zentmihal alakban. Nevének további megjelenési formái: 1462-ben Zentmihalfalwa Petri de Sarosfalwa, 1773-ban Sz. Mihályfa, 1927-ben Svaty Michal, 1960-ban Mi-chal na Ostrove.

Kezdetben pozsonyi várbirtok; első oklevelesen igazolt földesura 1337-ben Orros Péter, majd I. Lajos Morochuk (Morócsuk) honti comesnak (ispánnak) adományozta. Az 1553. évi portális összeírásban Farkas Ignác 7 és Ké-méndy Péter 6 portával szerepel. A további századokban a szarvai uradalom részeként Illésházy-birtok, majd a Batthyányiak és Pongráczok a község földesurai. A XX. század elején Pong-rácz Frigyes grófnak és Katona Mórnak volt itt nagyobb birtoka. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 49 házzal és 355 lakossal szerepel.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 589. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Szent-Mihályfa,  Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 3074 (ebből r. k. 2307, ev. ref. 671, izr. 96); a tankötelezettek száma 170, a tanítási nyelv a magyar volt. Posta helyben, vasút- és távíróállomás Diós-Patonyban volt.A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 116. old.): Szentmihályfa, alsó-csallóközi magyar kisközség, 70 házzal és 433 róm. kath. vallású lakossal; körjegyzőségi székhely; a községnek van sját postája és vasúti állomása, távírója Patony.

A XX. század elején a helybeliek fogyasztási szövetkezetet tartottak fenn, melyet 1906-ban alapítottak.

 

A Szent Mihályról elnevezett, kései barokk stílusú mihályfai templomot már 1390-ben említi írás. Bár többször átépítették, az eredetiből a ma napig megőrződött több szép gótikus részlet.

Templomát egy 1390. évi összeírás említi; elpusztult, de a XIV. század második felében késő gótikus stílusban újjáépítették. A XV. században átalakították, 1787-ben a késő barokk jegyében alakítottak rajta, klasszicizálták. Belső terében a hajót 1787-ben készült poroszsüveg-boltozat, sokszögzáródású szentélyét és sekrestyéjét gótikus keresztboltozat fedi. Déli gótikus portálja a XV. század végéről való. Szent Mihály-főoltára kései barokk, szószéke barokk-klasszicista, mindkettő 1790 tájáról, korareneszánsz keresztelőmedencéje 1538-ból való. Védőszentje Szent Mihály arkangyal. Utoljára (főhomlokzat) 1986-ban renoválták.

„ Szentmihályfa ismét régi gót egyházáról nevezetes. A szentély még teljesen megtartotta    gerinces    csúcsívezetét, melynek párkányai különféleképpen alakított válltámokon nyugszanak. Ezeket, valamint a boltozat zárköveit, még a sekrestyében is, egyházi jelvényeket ábrázoló domborművek ékesítik; de melyeket a minden tekintet nélküli fehérítés már itt is annyira bevont mészkéreggel, hogy nagyobbára csak az ismeri föl, aki tudja, mit kelljen jelenteniök." (Ipolyi, 1993. i. m. 39. old.):

 

Nepomuki Szent János szobra

 

Iskolájának első adata 1736-ból ismert; akkor egy fedél alatt bújik meg a tanítói lakás szoba-konyhája, valamint az utóbbin át megközelíthető tanterem.

„A szentmihályfai róm. kat. elemi népiskola történetének megírása, az iskola keletkezésétől fogva a mai napig teljes lehetetlen, miután az erre vonatkozó adatok hiányoznak. A legrégibb adat. mely rendelkezésünkre áll, az 1736. évből való, de már ezelőtt is régen áll(hat)ott ezen iskola (...) az 50-es években (...) építettek egy új iskolát, mely ma is fönnáll. Az iskola a község északi részén, egy nagyon szép és csendes helyen fekszik. Az iskolaépület előtt elég nagy tér van, amelyen a gyermekek a tanító felügyelete alatt játszanak." (Komlóssy. i. m. 589-590. old.)

A községhez tartozik az Országúti é> a Régi major, valamint Kolónia, Kis-puszta és Pöntöle.

 

ÚSZOR (KVETOSLAVOV)

Úszor ősi templomát hiába keressük, az idők folyamán nyoma veszett; új egyházat nem emeltek itt, csupán egy kápolnát.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 787 ha. Lakóinak száma 775. Nemzetiségi összetétel szerint: 412 magyar, 320 szlovák, 42 cseh, valamint 1 ukrán; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 454, ev. ref. 70, gör. kat. 7, pravoszláv 3, egyéb 241. Lakóházainak száma 213.

Nevét először egy 1230-ban kelt oklevél említi Vzor alakban; ez idő tájt pozsonyi várbirtok. További megjelenési formái: 1282-ben Uzur, 1290-ben Wozor, 1294-ben Zor, 1808-ban Uszor, 1927-ben Úzor, 1948-ban Kvetoslavov.

1282-ben Uzor Pál pozsonyi kanonok birtokában van. 1287-ben Uzor Benedek fia, Pál pozsonyi kanonok itteni birtokrészét a pozsonyi Szent Salvator egyháznak adományozta. 1380-ban Be-nedictus de Uzor királyi ember nevében szerepel. A XVI. század első felében Zalay János és besei Farkas Ignác birtokában van. Az 1553. évi portális összeírásban Farkas Ignác 7 és fél portával

szerepel.

 

Az úszori feszület

 

1647-ben Forgách Jánosné birtokos itt. 1787-ben Úszor a Bittó és a Naszvady család kezén van. 1787 után az akkortájt dúló pestisjárvány pusztításainak pótlására a földesurak német családokat telepítettek a faluba. A XIX. század elején a Naszvady és az Udvar-noky, majd a Bittó, Petőcz és a Sárkány család, ezután az Esterházyak birtokában van. A XX. század elején Pongrácz Frigyesné grófnőnek volt itt nagyobb birtoka. A lakosok gazdakört tartottak fenn. Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 28 házzal és 221 lakossal szerepel.1851-ben (Fényes Elek, i. m. 245. old.): Uszor (Ausztern), magyar falu Pozsony vármegyében, 1/4 órányira utolsó postájához, Somorjához; 159 katolikus, 9 evangélikus lakossal, egynéhány urasági lakóházakkal. Szántóföldjei középtermékenységűek; rétje, erdeje nincs.

Földesura: a Naszvady, Udvarnoky örökösök, ú m. Bittó, Petőcz, Sárkány, s m. t.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 123. old.): Uszor, magyar kisközség a Csallóközben, róm. kath. vallású lakosokkal, kiknek száma 279, a házainak száma 37; postája Somorja, távírója és vasúti állomása Somorja-Uszór.

A község ősi templomát egy 1390. évi összeírás említi; az idők folyamán azonban nyoma veszett. Mai kápolnája 1883-ban épült.

A község határában található Fakópuszta, melyet egy 1328-ban kelt oklevél említ Foko alakban; 1355-ben az 01-gyaiak birtokában van.

1851-ben {Fényes Elek, i. m. 4. old.): Fakó, puszta Pozsony vármegyében, 13 katolikus lakossal. Földesura: gr. Esterházy Vinczéné; Béke és Nagy-Paka közt fekszik; utolsó postája Pozsony.

 

VAJKA(VOJKA NAD DUNAJOM)

Vajka a Csallóköz legrégibb településeinek egyike. Első írásos említése 1186-ból való, ekkor kapta meg az esztergomi érsek, aki a falu lakóinak szolgálataik fejében kiváltságokat adományozott.

A régi és dicső múltú felső-csallóközi falu 1992-től a bősi vízi erőmű miatt két víz közé szorult, az ún. Kis-Csallóköz felső csücskébe került; déli oldalról a Duna régi medre, az északi oldalról meg - Doborgaz fölött - a bősi vízi erőmű felvízcsatornája határolja. A vizek közül nehéz a kijárás. Csak Vajkánál működik a komp, országúton Bősnél vagy Pozsony alatt hagyható el a sziget.

A bősi vízi erőműhöz épült új Dunameder kettévágja azt a területet, amely

az esztergomi érsek birtokaként a középkor óta a Vajkai Érseki Szék volt.Vajka nevének eredetéről, kialakulásáról több monda maradt fenn.

Egyik rege szerint Vajk, a későbbi István király hajdanán ide járt vadászni; s az egyik alkalommal egy szarvast ejtett el, de az a vízbe zuhant. Két halász a ladikjába vette a vadászt, hogy utolérjék a szarvast. Ahogy a király az állat után hajolt, beleesett a vízbe. A két halász kimentette, ezért a király hálából nekik adományozta azt a földet, ahol a kunyhóik álltak, meg a környező határt a Duna szigeteivel együtt. A halászok szintén hálából az így keletkező települést Vajknak nevezték el. Ebből lett később Vajka.

Egy másik monda szerint Vajk nemcsak meglátogatta ezt a vidéket, hanem

itt élt, és innen kezdte el a kereszténység terjesztését az akkori Magyarországon.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1224 ha. Lakóinak száma 509. Nemzetiségi összetétel szerint: 468 magyar, valamint 41 szlovák; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 475, ev. ref. 4, egyéb 30. Lakóházainak száma 167.

Első okleveles említése 1186-ból származik Vayka alakban. Nevének további megjelenési formái: 1254-ben Woyka, 1786-ban Wajka, 1927-ben Vajka nad Dunajom, 1948-ban Vojka nad Du-najom.

1186-ig pozsonyi várbirtok; ez évben III. Béla az esztergomi érseknek juttatta.

Az egyházfejedelem a falu jobbágyainak nemesi előjogokat, kiváltságokat, szabadalmakat adományozott; ettől kezdődően Vajka a Vajkai Érseki Szék (az esztergomi érsekség praedialistái-nak, azaz egyházi nemeseinek) székhelye lett.A község az 1828. évi Nagy Lajos-féle összeírásban 62 házzal és 473 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 254. old.): Vajka, magyar mezőváros Pozsony vármegyében, s főhelye a hason nevű érseki praedialista nemes kerületnek, az Öreg-Duna bal partján, utolsó postájához, Somorjához keletre 1 órányira. Épületei között a katolikus parochiális templom, a nemes kerület székes háza, s egynéhány nemesi lakházak érdemelnek figyelmet; többi épületei sárból, nádból állíttattak össze. Lakja 1006 katolikus, 1 református, 32 zsidó, s köztük több golyvás,   nyomorult  emberek  vannak.

Határa a Dunán innen szűk, pedig őszi vetést csupán itten tehet; mert a szigetekben a gyakori ködök miatt lehetetlen, de a helyett itt kukoriczát, burgonyát gazdagon termeszt. Ellenben számtalan szigetei bőven kipótolják ezt a hiányosságot, minthogy ezekből oly sok és jó legelője van, hogy szarvasmarháik, csupán nagyon száraz esztendő ne legyen, legszebben meghíznak. Ugyanezen szigetben rétje, erdeje elég, vada is sok. A fövénytorlásokból pedig némely szegények aranyat mosnak ki, s azt a pozsonyi harminczadnál váltják be. Malmokkal is bír. Egyébiránt ezen apró szigetek, melyek minden áradáskor szaporodnak, felette nagy kárt ejtenek az országnak, azaz: a Duna-hajózásnak; elvesztvén a Duna ez által illendő mélységét s erejét; s kivált a gőzhajókra nézve, melyek mélyebben süllyednek a vízbe, különösen veszedelmesek; pótolván ezt még azon környűállás is, hogy a sok dűlt fáktól, törzsöktől nem igen szokták megtisztogatni a lakosok a Duna medrét. Vásárokat nem tart. A vajkai praedialis szék független volt ezelőtt a vármegyétől; volt különös törvényhatósága, nádora, alispánja, jegyzője, szolgabírája. Állott a szék egy mezővárosból, 7 faluból, s szabadságát az esztergomi érseknek (kinek bandériummal tartozott) s III. Bélának köszönheti.

Többek szerint a XIX. század második feléig vásártartási joggal rendelkezett. A nemesi szék fölszámolása után a település jelentősége csökkent; visszasüllyedt a környező, előjogokkal nem rendelkező faluk szintjére, lakossága is apadt.

1858-ban nagy tűzvész dúlt a faluban, de Vajkát számtalanszor elöntötte a Duna vize is. 1881-ben 14 malom őrölt itt. 1883 óta népiskolája is volt. 1886-ban

pedig Czikollasziget elnevezéssel postahivatalt kapott.A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 565. old.): [Somorjai alesperesi kerület] Vajka, Pozsony vármegye somorjai járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 1847 (ebből r. k. 1801, ev. ref. 6, izr. 40); a tankötelezettek száma 199. Posta helyben, a vasút- és távíróállomás Somorján volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 124. old.): Vajka, kisközség a Felső-Csallóközben, 194 házzal és 1184 róm. kath. vallású magyar lakossal; körjegyzőségi székhely; a községnek van postája; távírója Nagylég, vasúti állomása pedig Nagypaka.

A XIX. század fordulóján és a XX. század elején Burian Pálné, Molnár László és Becker János voltak itt a legnagyobb birtokosok. 1902-ben helyi fogyasztási szövetkezet alakult.

1918 után a község határának jelentős részét elveszítette: Vajka-sziget, Cikola stb. Magyarországnak maradt. 1940-ben hozzácsatolták Keszölcés községet, melyet 1981-ben a vízi erőmű építése miatt leválasztottak Vajkától, és Nagy szarvához rendeltek, majd 1991-ben önállóvá vált.

Vajka középkori temploma helyén a XVIII. század végén épült a ma is látható Szent Mihály-templom. Nem áll már a „szék háza", ahol még a XIX. század közepén is intézték az ügyes-bajos dolgokat. Csak a templom sekrestyéje falán tekinthető meg az a márványtábla, amely eredetileg a szék házán az épület állításának évét (1771) hirdette. A székház valószínűleg 1858-ban leégett.

Ősi, XIII. században épült, a Pázmány-féle jegyzékben is réginek említett temploma helyére 1772-93-ban barokkklasszicista stílusban újat emeltek. A mai római katolikus Szent Mihály arkangyal-templom 1805-ben épült klasszicista stílusban, barokk elemekkel tűzdelve. Anyakönyveit 1673 óta vezetik.

Hajdanán itt egy kisebb vár, erődítmény is állt. Négyzet alakú sáncainak és vizesárkainak maradványait Ipolyi Arnold a XIX. század közepén még látta.

A kastély a település északnyugati részében levő egykori Csente tanyán állt; Stipsich György építtette 1705-ben. Később a Barabás család tulajdonába került; ők a XIX. század első felében felújították és átépítették. Tőlük Molnár László vásárolta meg a XIX. század végén; a XX. század hetvenes éveiben lebontották. A kastély klasszicista stílusú volt, ezt a formát a XIX. század elején kapta.

Az érseki szék egykori székháza 1771-ben épült klasszicista stílusban, s a község közepén állt. Az épületet gyakran átépítették, 1858-ban leégett, majd felújították, ám már nem az eredeti formában. Később itt kapott helyet az egyházi iskola. A XIX. és a XX. század fordulóján tűz martalékává vált, romjait a XX. század húszas éveiben eltakarították. Helyére 1928 táján a Hanza Fogyasztási Szövetkezet épülete került; ez ma vendéglőként szolgál.

A régi elemi iskola 1883-ból való L alaprajzú, földszintes, nyitott verandájú épület, amelyben a tanítás egészen 1968-ig folyt. Utána felújították, ma üzletnek használják. Ennek a közelében van a komp réve. A templommal szemben levő egyházi iskolát 1920 után építették, 1965-ben bővítették; most itt székel a községi hivatal. A praedialisták székházához annak idején tömlöc is tartozott; ezt később postahivatallá, majd tűzoltószertárrá alakították át.

A VAJKAI ÉRSEKI SZÉK

A Vajkai Érseki Szék a vármegye joghatósága alá nem tartozó, önálló közigazgatási egységet és törvényhatóságot alkotott. Központi területe Vajka mezőváros, valamint a szomszédos Doborgaz, illetve Bacsfa és Keszölcés volt. Igazgatása alá tartozott továbbá Pinke- és Mórockarcsa, a Dunaszerdahely melletti Kisalbár, valamint néhány nemesi telek Püspökiről. Ezeken kívül négy puszta: Szentgyörgyúr, Bense (Somorja mellett), Péterfa és Dohafa (Várkony mellett). Ez az intézmény a rendi társadalom végéig, 1848-ig tevékenykedett; jogilag 1855-ben szűnt meg.

A szék falvaiban egyházi (praediá-lis) nemesek éltek, akik az esztergomi érsek népeiként különös kiváltságokkal rendelkeztek.

Nem számítottak ugyan az országos nemesek közé, de a jobbágyoknál jóval szabadabbak voltak. Kiváltságaik helyhez kötődőn, csak a szék területén érvényesültek. Vagyis ha elköltöztek innen, nemesi jogaikat elveszítették.A széknek saját bíráskodása és közigazgatása volt, amelynek élén a nádor állt. A nádort az érsek nevezte ki; a széknek saját alispánja, szolgabí-rája, ülnökei és hivatalnokai voltak; mindemellett saját udvari bírót alkalmazott, és példás levéltárat vezetett; ezeket a tisztségviselőket a nádor nevezte ki a praedialisták [érseki nemesek vagy papnemesek] soraiból. A székhez tartozó községek élén az ún. hadnagyok álltak; a kisnemeseknek ezt a képviseletét 1853-ban udvari rendelettel megszüntették.

A vajkai tájház

HAJÓMALMOK A DUNÁN

Még a XIX. század közepén is sok hajómalom működött térségünkben a Dunán. Egy-egy ágban egymás után hosszú sorokban horgonyoztak e csöndesen duruzsoló alkotmányok. Vajkánál az 1820-30-as években például 14-16 malom dolgozott egyszerre egymás mellett, hasonlóképpen Doborgaznál és a többi Duna-parti településnél. Egy gazdának akár két malma is volt.

„Az úszó malmok a vízjárás szerint vándoroltak. Máshol őröltek kisvízkor, máshol áradáskor, s a hirtelen jövő árhullám, jégzajlás elől védettebb hajlatokba húzódtak. Téli kikötőjüket úgyszintén csendes vizekre telepítették. A molnár és legényei a malomban laktak. A legények a nagy garat mellett subákon háltak. Veszedelmesebb időkben, háborúk idején a molnárok családostul felköltöztek a malomba, amely védettebb úszó lakásul szolgált.

Minden évben tavasszal, József napján (március 19.) indultak meg a molnárok. Ökrökkel, lovakkal felvontatták helyükre a malmokat. Tíz-tizenkét ökör vagy ló húzta kötélen a nehéz hajókat."

(Timaffy László: Szigetköz)

 

„Szarván túl a Duna partján előttünk magaslott Vajka, sajátságos neve-zetességű érseki városka. Míg a történet Csallóköz egyik legrégibb telephelyének ismeri, hol az érseki hűbérnökök saját szerkezetű nemesi székökben századokon át külön joghatóságot gyakoroltak, s honnét mindenkor kész vitézek sereglettek a hadba menő érsekek zászlói alá (...) Vajkán egyébkint egy kő sem emlékeztet már régibb korára. Ékes temploma szép oltárképeivel XIX. századi újabb építvény. Mögötte a plébánia körüli sáncok és földhányások mutatják, hogy ott állhatott hajdan kö-rülárkolt erőssége. Ezenkívül minden nevezetessége kis városháza Mária Terézia korából, az újabb időkig a régi vajkai és egyesült érsekiéli érseki nemesi szék gyűlés- és tanácsháza. " (Ipolyi, i. m. 78. old.)

A községhez tartozott: Vajka-sziget és Csente-puszta; ez utóbbi helyen egy nagyobb úri lak állott, melyet 1705-ben Stipsich György építtetett, a XX. század elején Molnár László tulajdonában volt. Vajkaszigetet az anyaközségtől a Dunasziget (inkább a Duna) választotta el, és ennek a jobb partján feküdt. 1883 óta népiskolája is volt, 1886-ban pedig Czi-kola-sziget elnevezéssel postahivatalt kapott, 1895 óta pedig az összes dunai szigetek csoportosításával önálló anyakönyvi hivatala volt.

A természet adta lehetőségeikkel élve a vajkaiak java részben halászattal foglalkoztak, ez azonban csupán megélhetésük egyik forrása volt. Somorja városa 1710-ben szerződést kötött az itteni halászokkal; főként dunai vizát vásároltak tőlük. További megélhetési lehetőséget nyújtott az aranymosás is, de megélhetésük elsődleges forrása a mezőgazdaság és az állattartás volt.

 

VITÉNY (BELLOVA VES)

Az 1921. évi csehszlovák földreform kapcsán e területen már létező számos puszta és major közül a nagybirtokokat felosztották cseh, morva és szlovák telepesek között, akik - esetünkben Bélvata, Nagylég, Tonkháza (ma Illésháza része) és Vajasvata kataszteri területéből -1923-ban egy kolóniát, telepesközséget hoztak létre Bellova Ves (Vitény vagy akkori nevén Vitény-puszta) néven.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 693 ha. Lakóinak száma 155. Nemzetiségi összetétel szerint: 72 magyar, 76 szlovák, 6 cseh, valamint 1 morva; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 127, ev. ref. 2, gör. kat. 1, pravoszláv 1, egyéb 24. Lakóházainak száma 57.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 310. old.): Vitény, puszta Pozsony vármegyében, 10 katolikus lakossal; Illésháza fili-álja.

1940-ben Léghez csatolták, melytől 1951-ben önállósult. 1976 és 1990 között Sárréthez (Blahová) tartozott.

A községet többségében a XX. század húszas éveiben idetelepített cseh, morva és szlovák telepesek, illetve azok leszármazottai lakják.

A községhez tartozik Csondor-puszta.

 

VASÁRÚT (TRHOVÁ HRADSKÁ)

Vasárut a víz közelsége ellenére ármen-tes szárazulatokon feküdt a régi időkben is. Erre vezetett a hajdani vasárút, melynek emlékét a falu neve őrzi.

A vásárútiak XVIII. századból származó régi pecsétjében ősi foglalkozásuk jelképei: a halászatra utaló csónak és egyéb munkaeszközök láthatók, ezenkívül a jelképek fölött a pecsétnyomóba két betűt véstek: W(ásárút) O(ppidum). Jelentése: Vasárut mezőváros. Egy 1768-ban, illetve 1773-ban keltezett oklevél tanúsága szerint az említett címeres bélyegzőt a gyakorlatban is alkalmazták, de tudomásunk van arról is, hogy a címeres pecsétnyomót még a XIX. század nyolcvanas és kilencvenes éveiben is használták. Közben a helység mezővárosi rangra emelésének idején egy újabb, ovális formájú kétsoros pecséttel (is) hitelesítettek korabeli iratokat. Ezen az újabb pecsétnyomón a következő feliratot olvashatjuk: VASÁRUT - MEZŐVÁROS.

 

A Tőkési-ág a vásárútiak kedvelt horgászhelye

 

A címeres pecsétnyomót csak a XX. század második évtizedében vonták ki a forgalomból. Közben a helység hanyatlásnak indult, megszűnt városként működni, és a közjogi okiratokra egy új pecsét került, amelyen a következő szöveg volt olvasható: POZSONY VÁRMEGYE VASÁRÚT KÖZSÉG + 1910 Vasárút és Felsővámos 1960-ban egy közigazgatás alá került Trhové Myto néven; 1990-ben szétváltak.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 2476 ha. Lakóinak száma 2007. Nemzetiségi összetétel szerint: 1953 magyar, 39 szlovák, 1 sziléziai, valamint 14 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 1610, ev. ref. 21, egyéb 376. Lakóházainak száma 550.

Nevét először egy 1399-ben kelt oklevél említi Vyfalu alakban. További megjelenési formái: 1406-ban Vykwrth, ill. Vywasarhel, 1773-ban Vásáruth, 1927-ben Trhová Hradská.

A pozsonyi káptalan és prépost ősi birtoka; 1245-től innen igazgatják a káptalani birtokok egy részét. A Bazini és Szentgyörgyi grófok azonban a XVI. század elején több ízben zaklatták őket nyugodt birtoklásukban, ezért 1507-ben Miklós pozsonyi prépost II. Ulászlónál panaszt tett a hatalmaskodók ellen. A pereskedés kimeneteléről azonban nincsenek adataink. Az 1553. évi portális összeírásban 36 portával adózik. Vasárút 1752-ben mezővárosi rangra emelkedett vásártartási joggal. A XIX. században marhavásárai már messze földön híresek voltak.A XVII. század elején Bocskai István és Bethlen Gábor seregei táboroztak Vá-sárúton. 1849-ben ütközet zajlott le Sze-kulits honvéd alezredes és Derschatt cs. kir. osztrák ezredes csapatai között.

Az 1828-as Nagy Lajos-féle összeírásban 147 házzal 1047 lakossal szerepel.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 279. old.): Vasárut, magyar mezőváros Pozsony vármegyében, a Kis-Duna partján, a pesti országúiban, Komáromtól 5 1/2 mérföldnyi távolságra. Lakja 1019 katolikus, 3 evangélikus, 5 zsidó. Van katolikus parochiális temploma, vendégfogadója, több urasági tiszti lakása, és gazdasági épülete. Határa mindent megterem; dohánya a megyében a legjobb s legkapósabb. Erdeje a Duna mentében sok vadat táplál. Baromvásárai híresek. Földesura: a pozsonyi káptalan.

A XIX. század végén (Komlóssy, i. m. 592. old.): [Dunaszerdahelyi alesperesi kerület] Vasárut, Pozsony vármegye alsó-csallóközi járásában fekszik. Anyaegyház. Lakóinak száma - akik nyelvre mind magyarok voltak - 1385 (ebből r. k. 1344, ev. ref. 3, izr. 28); a tankötelezettek száma 175. Posta helyben, a vasút- és távíróállomás Dunaszerdahelyen volt.

A XX. század elején (Borovszky (1), i. m. 125. old.): Vasárut, magyar kisközség az Alsó-Csallóközben; körjegyzőségi székhely 197 házzal és 1589 róm. kath. vallású lakossal; a községben van postahivatal; távíróhivatala Albár.

A XX. század elején a pozsonyi káptalan mellett birtokos volt még itt Popper Emil káptalani bérlő is, akinek a faluban szeszfőzdéje és finomítója is volt. A község a XIX. században nagyobb tűzesetek színhelye volt. 1903-ban pedig árvíz okozott a lakosoknak nagy károkat. 1907-ben hitelszövetkezetet hoztak létre.

A község központjában áll Páduai Szent Antal temploma, mely a község harmadik kőtemploma. Ezen a helyen állt az ősi, Szent Györgynek felszentelt fatemplom is, amelyet a dunai árvíz 1634-ben elsodort. 1668-1672-ben ezen a helyen egy újabb - a Páduai Szt. Antal tiszteletére épített - kőtemplom állt, de ez is elpusztult; majd 1757-ben, részben a maradványokból, egy új egyház épült barokk stílusban. 1905 és 1906 között lényegesen átalakították, ekkor nyerte el mai szecessziós-neoromán stílusú formáját. A szentély és a támfalak egy része épségben maradt. A harmadik kőtemplom görögkereszt alaprajzú, sokszögzá-ródású szakrális tér.

A szentélyt fiókos dongaboltozat, a csarnoktemplomot - a hajórészt - síkmennyezet fedi. Belső terét a szecessziós formanyelv uralja. Homlokzata történeti és eklektikus szemléletű; félköríves fríz, lizénák, félköríves ablakok dominálnak. Tornya a főnézet egyik tagoló eleme; enyhén kiemelkedik a fal síkjából.

A Páduai Szent Antal-templom kapcsán gyakran szólnak a forrásmunkák az 1774-ben épült késő barokk kétszintes plébániaépületről; ezt lebontották, községi hivatal és posta épült a helyén az 1980-as években.

„Vásárúton, melynek, mint mondók (Kürt alatt - a szerk. megj.), emlékkönyvei tárták fenn az elbeszélteket, s hová Kürt mint fiókegyház tartozik - ismét egy másnemű kincsre akadtunk. Az egyház sekrestyéje felett levő emeletes oratóriumban meglepőleg dús tartalmú könyvtárt nyitott fel előttünk az érdemes lelkész úr, mely gondja alatt műértőleg felállítva és lajstromozva, itt igen alkalmatos helyen, mint az egyház és plébánia könyvtára őriztetik." (Ipolyi, i. m. 48. old.)

„Az iskoláról az 1830-iki Canonica Visitatio hitelesített protocolluma adataiban az áll, hogy: a régi iskola és a kántortanítói lak 1746-ban építtetett a pozsonyi prépost és a káptalan kegyességéből. A jelenlegi iskola építtetett 1878-ban a méltóságos pozsonyi káptalan segélyezésével a hitközség által." (Kom-lóssy, i. m. 592-593. old.)

A községhez tartoznak: Csanád, Sziget és Szihony majorok, továbbá a Szilágyi-malom és Vöröstőke erdészlak.

 

P. O. Hviezdoslav

 

VÖRÖSMAJOR (HVIEZDOSLAVOV)

Az 1921. évi csehszlovák földreform kapcsán, a közigazgatásilag Csütörtök és Béke községhez tartozó számos puszta és major közül a nagybirtokokat: Vörösmajor- és Németsók-pusztát, továbbá Anna-majort és Erzsébet-majort felosztották cseh, morva és szlovák telepesek között, akik 1921-ben Hviez-doslavov (Vörösmajor) néven új telepes-községet hoztak létre. 1938-ban 110 lakosa volt.

A község területe az 1991. évi népszámlálási adatok szerint 1080 ha. Lakóinak száma 283. Nemzetiségi összetétel szerint: 148 magyar, 109 szlovák, 18 cseh, valamint 8 roma; felekezeti hovatartozás szerint: r. k. 191, ev. ref. 16, gör. kat. 4, egyéb 72. Lakóházainak száma 76.

Ez a terület a XVIII. század elején a Serédy, az Amadé és a Balassa grófok birtokában van, a XX. század elején pedig Pálffy Móric grófnak és Wiener-Welten Rezső bárónak volt itt birtoka.

Az újonnan létrejött telepesközség lakói tehát többségben csehek és szlovákok voltak; csak a maradék nagybirtok majorján dolgozó alkalmazottak voltak magyar nemzetiségűek, mintegy nyolcvanan.

1939-ben a községet Csütörtökhöz csatolták; 1945-ben önállósult.

A területhez tartozó Németsók-pusztát 1402-ben említi először egy oklevél Nemethsok alakban. 1922-ben a telepesek itt hozták létre a Csallóköz első szlovák iskoláját.

1851-ben (Fényes Elek, i. m. 33. old.): Sók (Német-), A. F. 2. puszta Pozsony vármegyében; Csötörtök filiálja, 48 kath. lélekkel. Földesura az éberhardi uradalom.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet