| |
A csallóközi régió, ez a Nagy- és Kis-Duna közé eső síkság, amely odáig terjed, ahol a Vág folyó a Kis-Dunába ömlik, ágvíz- és szigetrendszerével páratlan környezetbiológiai rendszert alkot. Ez a különböző mezei, erdei, vízi és átmeneti élőhelyek tarka együttesét, valamint az ott élő állatvilágot foglalja magában.
A legrégibb ismeretek a Csallóköz állatvilágáról a harmadkorból származnak. E kor üledékeiből a mai szarvasfélék őseinek csontvázmaradványai kerültek elő. Közülük pl. a Megaceros hibesnicus óriásszarvas agancsának terpesztése a 3 métert is elérte. Csont- és agancsmaradványok ismeretesek az Alistál melletti tőzegtelepekről, az Apácaszakállas környéki kavicsbányákból, ezenkívül a járás területén levő több különféle lelőhelyről is. Az építkezési és földmunkálatok, a kavicsbányászat során előkerültek más ősemlősfajok kövületmaradványai is; ezek leggyakrabban az őstulkok jó állapotban megerősödött hatalmas méretű szarvai és koponyái.
A Csallóköz legjelentősebb apróvadja a nyúl, a fácán és a fogoly. Állományaikat azonban az utóbbi években igencsak megritkította a természeti környezetre ható civilizációs nyomás: a mezőgazdaság gépesítése és kemizálása, a járműforgalom, az urbanizáció és egyéb káros antropogén tényezők együttes fellépése; mindezt nem kerülhette el a Dunaszerdahelyi járás sem.
 |
| Vidra
|
A rőtvadat a dunai ligeterdőkben az őz és főképpen a szarvas képviseli. Ez utóbbi úgy tekinthető, mint a gímszarvas egyik ökotípusa, „dunai szarvas" néven. A Duna parti övezetében elég szép számban él a vaddisznó.
A csallóközi fauna uralkodó elemei a vízimadarak, illetve azok a madárfajok, amelyek vízi élőhelyhez kötődnek. Az igen gyakori tőkés réce (Anas platyrhyncha) mellett itt többet figyelhetünk meg olyan madárfajokból, melyek másutt elég ritkának számítanak. Ilyenek pl. az üstökös réce (Netta rufina), a kerceréce (Bucephala clangula), a fütyülő réce (Anas penelope), a böjti réce (Anas querquedula), a csörgő réce (Anas crec-ca), a kanalas réce (Spatula clypeata), a nyílfarkú réce (Anas acuta) és további fajok. A vadludak közül a Csallóközben gyakorinak mondható a nyári lúd (Anser anser), nem ritka a vetési lúd (A. fabalis), a nagylilik (A. albifrons) és a kisülik (A. erythropus).
A Csallóközben előforduló ritka madárfajok közül megemlítendő a gulipán (Re-curvirostra avosetta), a széki gólya (más néven gólyatöcs - Himantopus himanto-pus), egy, az ezüstsirályhoz hasonló sirályfaj (Larus sp.), a fekete gólya (Ciconia nig-ra), a búbosvöcsök (Podiceps eristatus) és a nagykócsag (Egretta alba). Nagyon ritkának számít a csigaforgató (Haematopus ostralegus), a daru (Grus grus), a pehely-réce (Somateria mollissima), a vörös gém (Ardea purpurea). Egy ízben megfigyelték a pelikán (más néven rózsás gödény - Pelecanus onocrotalus) átrepülő példányát is.
A túzok (Otis tarda) a Csallóközben ma már csak szórványosan fordul elő; ezzel szemben viszont a rétisas (Haliaetus albicilla) egyedszáma növekvőben van, és fészkelése a dunai szigeteken várhatóan állandósul.
A közönséges vagy aranysakál (Canis aureus) egzotikumnak számíthatna, csakhogy az 1996. évi Bős környéki dokumentált előfordulása és az ezt követő további hiteles megfigyelések alapján jogosan volt besorolható a Duna-vidék állatvilágába.
Másfelől egy ázsiai eredetű emlősfaj, a nyestkutya (Nyctereutes procyonoides) a Kisalföldön át vándorol Közép- és Nyugat-Európa felé.
A hód (Castor fiber) a Csallóköz őshonos emlősfaja - még akkor is, ha dunai állománya a múlt század derekán kihalt. A Vajka és Bős között elterülő ligeterdőben jelenleg meglevő hódtelepek azt a reményt keltik, hogy az egykori élőhelyek újból tartósan benépesülnek, s így a dunai faunát egy érdekes, eredetileg őshonos faj fogja gazdagítani.
AZ ARANYSAKÁL
(CANIS AUREUS)
Ez a sakálfaj Európában nemcsak Törökország területén és a Balkán-félszigeten, hanem egykor a történelmi Magyarország területén is élt. Elterjedési területe még a XIX. sz.-ban is egészen a Fertő-tóig húzódott, s előfordulásának északi határa a Duna-vidék volt. Feltételezhető, hogy a több feljegyzésben említett nádi farkas valójában ezzel a sakállal azonos. Mindezek alapján egyes szakemberek arra következtetnek, hogy a sakál a mai Szlovákia területén is előfordulhatott, különösen a déli tájakon. Figyelemre méltó, hogy 1942-ben előfordult Magyarország területén, majd 1983-ban több példányát is észlelték egy olyan élőhelyen, amely csak 20 km-re van a szlovák határtól. Legutóbb több ízben megfigyelték Ausztriában, ami szlovákiai elterjedését is valószínűsíti. Emellett a sakált már 1947-ben besorolták Szlovákia faunájába, mivel előzőleg a Csallóközben ennek az emlősnek négy példánya vadászzsákmányul esett. Ezután hosszabb idő telt el, míg 1989-ben újból jelezték szlovákiai előfordulását - Ág-csernyőnél (Cierna nad Tisou). 1995-ben a Nyitrai járásban, legújabban pedig 1996-ban Bős környékén látták.
 |
| Aranysakál |
A sakál magyarországi jelenléte alapján is várható benyomulása a Csallóközbe. 1995-ben ismételten megfigyelték Somogy megyében, hasonlóképpen 1996-ban a hansági Lajta körzetében. Ugyanebben az időben igazolható volt (már említett) előfordulása Ausztriában, sőt már Dél-Németországban is. A sakál vándorlásának egyik oka balkáni populációjának túlnépesedése lehet. Másrészről északi irányú expanzióját a globális felmelegedéssel is összefüggésbe hozzák.
A sakál eddigi, Szlovákiához fűződő története alapján nem zárható ki további csallóközi jelenléte. Alátámasztják ezt a legutóbbi, 1997. évi megfigyelések is a Dunaszerdahelyi járás területén.
A HÓD
(CASTOR FIBER)
A hód őshonos csallóközi állatfaj. A vele kapcsolatos legrégebbi levéltári feljegyzés a mai Szlovákia területéről az 1251. évből származik. Ez egy jelentés IV. Béla király hódvadászairól, akik a Túróc folyónál települést alapítottak. A XVIII. században a hódállomány kezd megfogyatkozni. A szlovákiai folyóknál kialakult élőhelyeik közül legtovább a Dunánál tartották magukat. Az utolsó példányok egyikét 1844-ben ejtették el Pozsony mellett, egy továbbit 1854-ben a jelenlegi Csallóközaranyos és Örsújfalu között. Egy gőzhajó utasai 1856-ban még megfigyeltek dunai hódot. Hiteles feljegyzés szerint az utolsó dunai hódot 1858-ban ejtették el a Csallóközben. Külföldi szakirodalmi források szerint még 1860 után is lehetett találni jellegzetes rágásnyomokat fatörzseken, magának az állatnak közvetlen megfigyelésére azonban már nem került sor. Bizonyosra vehető, hogy a XIX. század második felében a mai Szlovákia területén befejeződött a hód története. Az egymástól elszigetelt európai hódtelepek egyedszáma ebben az időszakban összességében sem érte el a kétezret; a hód már csak a franciaországi Rhőne, a németországi Elba folyó egyes szakaszain, Dél-Norvégiában és a Dnyeper folyó vidékén él.
 |
| Hód |
A hód XX. századi előfordulásának első dokumentált adata Szlovákia területén 1977-ből, az Erdőhátról származik. További példányokat a Morva fo-lyónál találtak, ahol már tartósan megtelepedtek. A hód lehetséges csallóközi visszatelepülésének jelei 1982-83-ban mutatkoztak Bős környékén, amikor is a Duna-szigeteken jellegzetes rágásnyomokat fedeztek fel fűz- és nyárfatörzseken. A hód első példányait e helyeken 1984-ben és 1986-ban figyelték meg. A Duna jobb parti területein, Magyarországon 1988-ban Dunakilitinél észlelték. A Dunaszerdahelyi járás területéről további hiteles adatok ismeretesek az 1991. és 1993. évekből. Meglehetősen nagy feltűnést keltett, amikor 1994-ben egy példány betévedt a bősi vízi erőmű építkezési területére. 1995-ben a Duna-ágak közötti szigeteken felfedezték az első, megnövekedett népességű hódtelepet. Ezen a helyen 1997-ben a parti növényzetben több mint ötven fatörzset számoltak meg, rajtuk a hód jellegzetes rágásnyomaival. Legutóbb 1998-ban egy népes hódcsaládról érkezett jelentés a fenti élőhelyről. Figyelemre méltó az a körülrágott, mind ez ideig leghatalmasabb fűzfatörzsről szóló adat, mely szerint a törzs kerülete 5 m 20 cm volt.
Annak ellenére, hogy a hód jelenlegi csallóközi populációja az Ausztriában végrehajtott simatelepítésből származik, mert ott 1972-1976-ban 42 példányt telepítettek át Skandináviából, a Baltikumból és Kanadából, a hódot mint becses természeti emléket a Duna-vidék eredeti állatvilága állandó részének tarthatjuk.
Az utóbbi években a Csallóközben élő hódok egyre újabb élőhelyekre hatolnak be. Ennek bizonyságául szolgálhat, hogy 1998-ban a Kis-Dunánál, a Tőkési Duna-ág Természetvédelmi Terület közelében az úttesten hódtete-met találtak. Az állatot egy gépkocsi ütötte el. Súlya 21 kg, testhossza 113 cm volt.
 |
| Ilyen vastag jegenye is áldozatul esik a hód építőkedvének |
A TÚZOK
(OTIS TARD A)
A túzokot a Csallóköz szimbólumaként is emlegetik. A mai Szlovákia délnyugati területein ősidők óta élő és fészkelő madár volt. A kifejlett kakasok súlya a 18-20 kg-ot is elérte. A túzokpusztai tanyától nem messze 22 kg-os példányt is lőttek. Az öreg kakasok szárnyfesztávol-sága akár 240 cm is lehet.
1902-ben a mai Szlovákia területén a túzokállományt 2400 példányra becsülték. Az 1918. évi földreformot követően és a Duna-vidéken elterjedt legelőművelés hatására egyedszáma fokozatosan csökkent, és 1947-ben már csak 500 volt. Miután védettnek nyilvánították, egyedszáma 1950 után ismét növekedni kezdett, úgyhogy 1963-ban az állomány 1100 példányra volt becsülhető. Legnagyobb számban a Dunaszerdahelyi, a Galántai és a Komáromi járásban fordult elő. A káros környezeti hatások következtében azonban állománya 1965-től kezdve - most már visszafordíthatatlanul - csökkenni kezdett. A Csallóközben elnéptelenedtek hagyományos élőhelyei is.
Európai viszonylatban a túzok kipusztult Svédországban, Dániában, Hollandiában, Svájcban, Franciaországban, Albániában s még néhány más országban. Angliában már a XVIII. században kiirtották. Legnépesebb állományai jelenleg Spanyolországban vannak, ahol egyedszáma meghaladja a 15 ezret. Egész Európát véve azonban alapul, a túzokállomány 1975-ben 70-75 százalékkal volt kisebb, mint a XX. század elején.
A túzok kipusztulásának okai általánosan ismertek. Populációjának alakulására negatív hatást gyakorolt a mezőgazdaság gépesítése, kemizálása és az 1965. évi árvíz, amely a Csallóközben elárasztotta annak a területnek egy részét, ahol a túzok legproduktívabb élőhelyei voltak. Az ár elvonulása után a túzokcsapatok egy része visszatért a régi fészkelőhelyekre, de az árvizet megelőző állapotot a későbbi évek folyamán sem sikerült helyreállítani.
1998 tavaszán Szlovákia területén a szabad természetben élő túzok egyedszáma 10-12 lehetett. Legutolsó példányait a Dunaszerdahelyi járásban, az apácaszakállasi, az ekecsi és a sárréti élőhelyeken észlelték, de előfordulásuk itt is csak átmeneti jellegű.
Régebben a Csallóközben a reznektúzok (más néven kis túzok - Tetrax tet-rax) is élt. Az Ekecs község közelében levő Túzokrétek nevű élőhelyen 1973-ban ennek a ritka madárnak három példányát figyelték meg, s azóta előfordulásukról nincs adat.
A KORMORÁN
(PHALACROCORAX CARBO)
Más néven kárókatona. A csallóközi vízimadarak őshonos faja. Testsúlya eléri a 3 kg-ot is. Bős környékén észlelték rokonát, a kis kormoránt (Phalacrocorax pygmaeus) is.
A XX. század elején Szlovákia területén már csak a Csallóközben élt kor-morán. Egy 1926. évi adat szerint Nagy-bodak közelében (Dunaszerdahelyi járás) 50 kormoránpár hozott létre fészektelepet. A bősi kikötő közelében 1932-ben telepedtek meg. Az innen nem messze fekvő Isztrága nevű élőhelyen 1960-ban 65 fészket számláltak. 1962-ben egy feljegyzés arról tudósít, hogy a Szaphoz közeli Duna-szigeteken fészektelepet találtak. Jelenleg a szlovákiai Duna-szakaszon a Dunaszerdahelyijárás területén nem fészkel. A magyar oldalon, a Duna jobb parti övezetében levő fészektelepekről rendszeresen átrepülnek szlovák területre, táplálékot keresve az itteni ágvizekben. 1979-ben az Európai Unió országaiban a kormo-ránt védetté nyilvánították. Egyedszáma fokozatosan növekedett, 50 ezerről a jelenlegi 680 ezerre. Becslés szerint a 2000. évet követően a kormorán európai populációja eléri a kétmilliós példányszámot. Kelet-Szlovákiában állományukat 1800 példány alkotja. Feltételezik, hogy a Duna-vidéki vándor példányok száma a háromezret is eléri. A bősi vízi erőmű megépítése új ökológiai helyzetet teremtett számára. Az építkezés folyamán az erőmű objektumai körül csak szórványosan volt megfigyelhető. Mihelyt azonban a hajózócsatornát feltöltötték vízzel, teljesen megszokott fajjá vált ebben a térségben.
 |
| 1965-ig a túzok legnagyobb számban a Dunaszerdahelyi a Galántai és a Komáromi járásban fordult elő. Azóta az állománya visszafordíthatatlanul csökkenni kezdett és az utóbbi harminc évben elnéptelenedtek hagyományos élőhelyei is. A néhai Csallóköz szimbóluma ma már felettébb ritka madárnak számít. |
 |
| Kormorán |
A Csallóközben a költözködés idején előforduló példányok nagy része német, svédországi és dániai fészektelepekről származik. 1995-ben Bős közelében elpusztult példányt találtak, amelyet 1988-ban a Kaszpi-tengernél gyűrűztek meg. A kifejlett kormorán átlagos évi táplálékszükséglete 170 kg hal, s ez túlszapo-rodás esetén súlyos kárt okozhat a halgazdaságban.
A RÉTISAS
(HAELIAEETUS ALBICILLA)
Régebben rendszeres fészkelő volt a Duna középső és alsó szakaszán. A múlt században kipusztították Angliában, Dániában, Ausztráliában és több más országban. Nyugat-Európa nagy kiterjedésű területein elnéptelenedtek hagyományos fészkelőhelyei. Annak ellenére, hogy Szlovákiában már 1927-ben védetté nyilvánították, folyamatosan a leginkább veszélyeztetett faja maradt nemcsak a szlovákiai, hanem az európai faunának is.
Testsúlya megüti a 6 kg-ot, de van adat 10 kg-os példányokról is. A kifejlett madár szárnyfesztávolsága 250 cm is lehet.
A csallóközi ligeterdőkben régebben is ritka fészkelőnek számított. Dunavidéki fészkelésükről több feljegyzés maradt fenn az 1917-1926. évekből. Kivételesen előfordult Szlovákia más vidékein is.
Egy Bős melletti élőhelyen legalábbis 1923 óta fészkelt néhány megszakítással egészen 1953-ig. 1953-ban Csícsónál figyeltek meg egy rétisaspárt. Az utolsó feljegyzés rétisasok fészkeléséről és két fióka kiköltéséről Szlovákia területén 1964-ből származik. A közölt élőhely egy dunai sziget Bodak község közelében, a Dunaszerdahelyi járásban. A Szlovákia területén fészkelő rétisasok negyven év alatt (1924-1964) bizonyíthatóan csak 11 fi-ókát neveltek föl.
Az ezt követő években már nem fészkel a Duna-vidéken, hanem csak mint északi vendég jelenik meg a téli átvonulás idején. 1977-től kezdve néhány példányt figyeltek meg Bős környékén. 1986-ban három tartózkodott Bodak közelében a Dunánál, a szlovák-magyar államhatáron. 1988 telén 4 példányt észleltek a Bősi Erdőigazgatóság területén és Vajka környékén. 1990-96-ban a téli hónapok idején jelentették előfordulását a Süly község melletti vadászterületen.
A rétisas fészkelő populációjának ki-veszését a Csallóközben több antropo-gén tényező okozta: könnyebben hozzáférhetővé váltak a fészkelésre alkalmas dunai szigetek, megnövekedett a turistaforgalom, és általános viszonylatban is rosszabbodtak az ökológiai feltételek.
 |
| Rétisas |
 |
| Ritka vendég a parlagi sas |
 |
| Gulipán |
Nem tartották tiszteletben a rétisas védelme érdekében hozott törvényes rendelkezéseket sem, amelyek a Rétisasok Szigetét védett területté nyilvánították (az egykori Szlovák Művelődésügyi Megbízotti Hivatal 1953-ban kelt 389. sz. rendelete). A rezervátum számára a rendelet 173,78 ha kiterjedésű ligeterdőt jelölt ki Baka község kataszterében. A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma 4943/1984. sz. határozatával a fenti rendelkezést megerősítette. Az SZK Kulturális Minisztériumának 1160/1988. sz. határozata a rezervátum területét 22,77 ha-ra csökkentette. Végül az SZK Nemzeti Tanácsának a természet- és tájvédelemről szóló 287/1994. sz. törvénye a Rétisasok Szigetét Nemzeti Természetvédelmi Területté nyilvánította 17,78 ha erdei és 4,99 ha más jellegű területen. Az élőhelyet sziget alkotja a környező ágvizekkel és az eredeti fűz-nyár társulás maradványaival, melyet helyenként nemesített nyár állományai egészítenek ki. A természetvédelmi táj ökológiai küldetése nagyon jelentős, hiszen más ritka madárfajok számára is védelmet nyújt.
A nyolcvanas évek vége felé az orni-tológusok felfigyeltek a rétisas fokozatos nyugat-európai terjeszkedésére, ami jelenleg Szlovákia területén is érezteti már hatását. A Duna-vidéken is észlelték, nemcsak télen, hanem nyáron is a rétisast és ismételt fészekrakási próbálkozásait. Ez a helyzet olyan feltételek megteremtésére ösztönöz, amelyek útján állandósítani lehetne a rétisas áttelelő dunai populációját. A rétisas növekvő gyakorisággal jelenik meg a bősi vízi erőmű térségében, ami azzal függ össze, hogy a téli időszakban a sasok táplálékát jelentős vízimadarak koncentrálódása és egyedszáma a térségben szintén növekvőben van. 1994 telén a körtvélyesi víztározó térségében a rétisas állománya 18, nyilvántartásba vett példányra emelkedett. A rétisas előfordulásának gyakorisága a dunai ligeterdőkben továbbra is emelkedőben van: 1995/96 telén 26 példányt regisztráltak.
A rétisas fészkelését elősegítő egyik aktív tényező - külföldi tapasztalatok nyomán - a mesterséges fészkek építése. A rétisas védelmét irányító szakemberek arra törekszenek, hogy a csallóközi ligeterdőkben felújuljon e madár fészkelő populációja.
RITKA VlZIMADÁRFAJOK
A Duna-vidék történeti fejlődése folyamán vízszabályozó munkálatokra került sor, amelyek a növekvő technológiai lehetőségek révén jelentősen befolyásolták a természeti környezetet. Legutóbb a bősi vízi erőmű megépítése jelentett alapos változásokat a Duna árterületének ökológiai viszonyaiba. A vízi erőmű bizonyos mértékig megváltoztatta a vízi-madarak élőhelyét. Ökológiai szempontból nem lehet figyelmen kívül hagyni a récék, a vadludak és más fajok hagyományos vonulási útjainak módosulását. Míg a vadludak számára a vízi erőmű nem kínál kedvező feltételeket, és állományaik jelentősen megfogyatkoztak, a récéknek sikerült alkalmazkodniuk.
 |
| Dankasirály |
 |
| Fehérgém |
 |
| Pócsém |
 |
| Gólyatöcs |
Előfordul itt a bütykös hattyú (Cygnus olor) is. A nyári lúd (Anser anser) fészkelése a Csallóközben a régebbi feljegyzések szerint is inkább kivételesnek mondható, ugyanakkor a Duna-vidék egyike legfontosabb vonulási útvonalainak. Az északon honos fajok közül idényszerűen megjelenik itt a Grönlandon, Skandináviában és Észak-Oroszországban fészkelő vetési lúd (Anser fabalis). A Közép-Duna-vidéket (a Csallóközt is beleértve) legfontosabb európai átvonulási gyülekezőhelyének tartják, 40-60 ezres egyedszámmal. Hasonló jellegű az északkeleti és arktikus tájakról idelátogató nagylilik (Anser albifrons) előfordulása is.
1991-ben Bodak és Vajka környékén madártani megfigyeléseket végeztek, és ritka fajok: a gulipán (Recurvirostra avosetta) és a gólyatőcs (Himantopus hi-mantopus) fészkelését észlelték, valamint dokumentálva van a lócsér (Hydroprogne caspia) előfordulása is. A járás területén több más ritka fajt is megfigyeltek, pl. a barátrécét (Aythya feri-na). A szerecsensirályról (Larus mela-nocephalus) szóló feljegyzés a legelső információ ennek a fajnak szlovákiai fészkeléséró'l. A törpecsér (Sterna albif-rons) telepének felfedezése újabb adalék az itt fészkelő fajok listájához. További jelentős faunakutatási adat a Larus ca-chinnans ritka sirályfaj ismételt fészkeléséről szóló feljegyzés.
A madártársulások kutatásának legújabb eredményei arról tanúskodnak, hogy a Duna-vidék és benne a csallóközi régió Szlovákiának ornitológiai szempontból legjelentősebb területei közé tartozik a fő európai észak-déli és keletnyugati vonulási irányok kereszteződésében.
A Csallóköz más állatfajai fejlődésének tanulmányozásával is fontos ismeretekhez lehet majd eljutni, amelyek annak idején a Duna-vidék biológiai változatosságának prognosztizálásakor még nem álltak rendelkezésre.
|
|
|