Függelék

I. Nevezetes laskaiak

Nem ismert, hogy Pécs közelsége milyen szerepet játszott a középkor végén a Laskón már létező mezővárosi-plébániai skóla létrejöttében és működésében. A mecsekalji városban a székesegyházi iskola a történeti ország egyik legelső tanodája volt, és példamutató jellege minden bizonnyal hatott a tágabb vidék szellemiségére. Kétségtelen ugyanakkor, hogy Mátyás király uralkodása idején már fényűző gótikus templom állt a laskói magaslaton, amelyhez kolostor tartozott. Ez utóbbi oskolájából indultak el a laskaiak az európai egyetemi városokba. A XV. századtól kezdődően a tanulási kedv egyre növekedett. A népességhez viszonyítva szokatlanul nagy volt a magasabb képzettséget megszerezni kívánó diákok száma. Mindehhez persze szükség volt a település parasztpolgárságának nyitottságára és annak felismerésére: azon a tájon, ahol éltek, a sűrűn pusztító történelmi forgószelek sok mindent elsodorhatnak, de a tudással felvértezett ifjaknak lesz erejük a megmaradáshoz és kitartáshoz. Mind a latin, mind a kibontakozó anyanyelvű kultúra megvédte őket a végleges pusztulástól.

A tudományos pályára lépők közül némelyeknek csak a neve maradt fenn, mások tetteit, műveit ma is számon tartják. A XVI. századtól számosan tanultak külhoni vagy hazai tanintézményben: Laskai Ambrus (Wittenberg, 1585), Laskai András (Debrecen, 1621, 1625, 1656, 1660), Laskai B. István (Debrecen, 1679), Laskai B. János (Debrecen, 1679), Laskai Cruczinger István (Wittenberg, 1556), Laskai Gáspár (Debrecen, 1624), Laskai Gergely (Debrecen, 1702), Laskai György (Debrecen, 1626, 1826; Wittenberg, 1782), Laskai Imre (Debrecen, 1609), Laskai István (Debrecen, 1590, 1618, 1630, 1677), Laskai János (Debrecen, 1622, 1648, 1723), Laskai Lőrinc (Debrecen, 1626, 1660), Laskai Matkó János (Debrecen, 1622, 1648), Laskai Mihály (Debrecen, 1622, 1629), Laskai Miklós (Debrecen, 1596, 1617, 1642), Laskai Pál (Debrecen, 1654), Laskai Péter (Wittenberg, 1577, 1584), Laskai Sámuel (Debrecen, 1777), Laskai Sándor (Debrecen, 1590), Laskói Új Lőrinc (Debrecen, 1626).

A felsorolt tudós férfiak mellett a településen még több olyan helybeli születésű vagy más vidékről ide költözött jeles férfiú működött, akiket napjainkban sem felejtett el a magyar irodalom-, művelődés- vagy egyháztörténet, s akik prédikátorként őrizték a rájuk bízott nyájat, oskolamesterként pallérozták a lelkeket.

Laskai Demeter. A művelt, iskolát járt laskaiak közül az ő keze írása maradt fenn a legkorábbról, a XV. század első feléből. Holl Béla a dalmáciai Šibenik ferences kolostorában bukkant rá 1982-ben a latin nyelvű Liber Demetrii de Laskó című kódexre. Annak 16. levelén öt magyar nyelvű sort jegyzett be a barát, ez az öt sor az Ómagyar Mária-siralom utáni második legrégebbi verses nyelvemlékünk. A szerző személyéről kevés adat maradt fenn. Azt sem tudjuk, hol lépett be a szerzetesi közösségbe. A kódex keletkezési helye Pécsvárad lehetett, ahol a középkorban bencés apátság működött.

Az ismert, hogy Laskai Demeter 1446-ban iratkozott be a krakkói egyetem nyári szemeszterére. A hallgatók névjegyzékében a rá vonatkozó bejegyzés apja nevét is közli, valamint Laskóra és a pécsi egyházmegyére is utal: „Demetrius Stephani de Laschkó Quinqueeclesiensis dioc. d. 4 gr. A. d. 1446. Nyári szemeszter.” Egy másik adat szerint a gótikus kurzív kézírással írott kódex 1453-ban Laskaival együtt még Krakkóban volt, de hogy hogyan került Dalmáciába, arra eddig még nincs magyarázat.

A kódex nagysága 145 x 215 milliméter, terjedelme 268 fólió. Anyaga papír, a kiadvány igen jó állapotú, s ma is a dalmáciai kolostorban őrzik. Kötése kiváló állapotban van, a másolás helyén készülhetett. Szövegét 1433 és 1435 között öten írták, közülük hárman megnevezték magukat. A legterjedelmesebb rész írója Laskai Demeter. Ezt onnan tudjuk, hogy több kolofónban megnevezte magát, és beírása dátumát is feltüntette.

A gazdag tartalmú kódex beszédvázlatokat, szentek legendáit, traktátusokat, jegyzeteket, mondásokat tartalmaz, sőt egy mintakalendáriumot, amely szintén bencés eredetre utal. Liturgiai, a prédikációs, retorikai tudnivalókat, a lelkipásztorkodás elemeit ismertető és közlő gyűjtemény, iskoláskönyv, amelyet a középkori scola majorban a szerzetesi és papi pályára készülők forgattak nagy haszonnal. A 16. levél rektóján vegyes tartalmú feljegyzések és idézetek között áll a kódexben előforduló egyetlen magyar nyelvű ötsoros versszöveg. Korabeli kiejtésű, feltehető olvasata ez lehetett: Óh Istennek teste (e), id[v]esség (ídesség), ez világnak ótalma e ídesség / ó, tiszteletes test, ma tégedet míltatlan imádlak, / hogy engö(ü)met méltass halálomnak idei(j)n éltetni. / Óh, életnek kenyere, aggy énnekem örek eremet (erek eremet vagy örök örömet)! / Téged(t) kérlek és uszunl(ll)ak, lelkemet testëmmel tisztoccad.

A mai nyelvállapotunkhoz közelebb álló, értelmezett olvasata: Ó, Istennek teste, üdvösség [édesség?], e világon oltalma, / ó, tiszteletre méltó test, most tégedet méltatlanul imádkozva kérlek, / én, a méltatlan, hogy engem méltóztass (kegyeskedj) halálom idején táplálni. / Ó, életnek kenyere, add nekem az örök élet örömét! / Téged kérlek és unszollak, lelkemet testemmel együtt tisztítsd meg.

Az egyenlő hosszúságú, négy 16-os és egy 17-es sorokból megszerkesztett szöveg imádság, könyörgés a kenyér színe alatt jelen levő Krisztushoz. A Laskai sorok néven ismertté vált nyelvemlék, a magyar nyelvű fohász egységes ívű költői egész, magas színvonalú művészi alkotás. Tulajdonképpen egy latin nyelvű imádság pontos, magyarul szépen szóló fordítása. Laskai Demeter inkább csak másolója, mintsem fordítója a műnek. Az iskoláskönyv régi zenei emléket is őriz: a Pray-kódex (1192– 1195) első magyarországi vonalrendszeres hangjelzésének közeli variánsa maradt fenn benne.

Laskai Osvát. Az első volt a Drávaszögben, akinek a neve országosan ismertté vált, sőt munkáinak a híre az országhatárokon túlra is eljutott. Könyveit a korabeli fejlett Európa kulturális központjainak számító városokban lapozgatták, és nagy olvasottságra tettek szert. Születésének időpontja pontosan nem ismert, 1440 és 1450 között lehet. Ez abból is következtethető, ahogyan illetőségét nevének leírásakor megjelölte: Osvaldus de Lasko. Alsóbb iskoláit szülőfalujának kolostori iskolájában végezhette, és ott ismerkedhetett meg a szerzetesi élettel. Az eszes, jó képességű fiatalembert elöljárói továbbtanulásra nagyobb klastromba küldhették, ahol a teológia és más tudományok alaposabb ismereteit szerezhette meg.

Ötvenéves kora körül, az 1400-as évek végén keltezett oklevelek már ordinis professorként emlegetik, mellyel kiváló és nagy tudását érzékeltették, illetve ismerték el. 1496-ban esztergomi őrként szerepel. Utána a budai rendházba kerülhetett, ahol Temesvári Pelbárt tanított a rendi főiskolán. Laskai az egyik leghálásabb és legtehetségesebb tanítványává vált a neves teológusnak és hitszónoknak. A mester halála után az ő megkezdett munkáját, a Rosarium aureumnak harmadik kötetét rendezi sajtó alá, a betűrendes dogmatikai enciklopédia negyedik kötetét pedig már saját maga írta.

Egy évvel később – 1497-ben – pesti gvárdián, és ugyanabban az évben, május 14-én pesti vikáriusnak választották. Rendjének életében fontos dátum 1499. május 19.: ezen a napon a szülőföldjéhez közel, a Duna partján fekvő Sarengrádban – régi nevén Atyán –, az ottani ferences kolostorban káptalani ülést hívott össze. Ekkor olyan szabályokat hirdetett ki, amelyek hosszú időn át döntően befolyásolták a rend szigorúbb ágazatához tartozó szerzeteseknek, az obszervánsoknak az életét. Laskait 1507. március 14-én ismét magyarországi püspöki helynökké választották, amely tisztséget 1509. május 27-ig töltötte be. A jeles tudós 1511. június 10-én hunyt el. Rendtársai hamvait a Szent János-egyházban helyezték örök nyugalomra.

Legnagyobb hatású művei a prédikációgyűjtemények. 1498-ban jelent meg munkája, a Biga salutis (Az üdvösség szekere), amely az egyházi ünnepkörhöz igazítva közli beszédeit. Ezekben központi helyen áll a követendő jó példa emlegetése, a példamutatás, és e célból gyakran idézte a magyar szentek életét. Laskai Osvát a Gemmai fidei (A hit bimbója) című gyűjteményét többkötetesre tervezte, de csak az első, a Quadragesimale (1507) jelent meg belőle. Hetvenegy beszédet tartalmaz, s műfaji megjelölésként legjobban a dogmatikus értekezés illik azokra. Kolofonjából kiolvasható: azért írta művét, hogy megtérjen a nép, megszűnjön a bűnök miatti büntetés. Nyomtatásban közzétett írásai mellett többször utal kiadatlan kéziratára, amelyik Kapisztrán János életrajzát és csodás tetteit tartalmazta. A beszédgyűjteményeiben gyakran szólalt meg mint a szegények és a nép védelmezője. Hasonló aggódás érezhető az „Uram, mi lesz velünk?” számtalanszor elhangzó kérdéséből, különösen akkor, ha a török fenyegetést emlegeti.

Sztárai Mihály. A jeles prédikátor lobbantotta lángra Dél-Baranyában a reformáció tüzét. Keveset tudunk életének első szakaszáról, de hasonlóan rejtélyesek, igen kevés adatot ismerünk pályájának utolsó esztendeiről. Drávasztárán született, ahol a horvát nyelvet is jól elsajátította. Sárospatakon élt, ott a zempléni főispán, Pálóczy Antal udvari papjaként tevékenykedett, akivel részt vett az 1526. évi mohácsi csatában, de ura odaveszett. Sztárai egy ideig Siklóson húzta meg magát, amely Perényi-birtok volt. Később a zempléni Patak is azzá vált, és követhette a főurat.

Azt feltételezték, hogy a sárospataki ferences kolostorban „vonta meg magát” 1530-ig, amikor a város ura, Perényi Péter szélnek eresztette a barátokat. Földváry László szerint a kolostort „mint még a pápistaságnak híve hagyta azt oda, s ment a páduai egyetemre”. Mások szerint Sztárai 1528 és 1530 között Perényi szolgálatában állt, s 1530 táján Padovában tanult. 1531-ben Patakon lett Kopácsi Istvánnal együtt annak az iskolának a tanítója, melyet Perényi a kiürített klastrom helyén hozott létre.

Életével kapcsolatban sok az ellentmondásos adat. Például sem az iménti időszakban, sem később nem szerepel a neve a padovai vagy más itáliai egyetem magyar hallgatóinak névjegyzékében. Járt ugyan Padovában, de jóval később. Perényi Péter kíséretének tagjaként tartózkodott az egyetemi városban, ezt a tényt a saját latin nyelvű kézirata támasztja alá. Lapjain Perényi Ferenc török fogságból való kiszabadulását beszéli el.

Az 1522 táján született ifjabb Perényi fogsága 1542-ben ért véget. Szabadulása után Sztárai lett a nevelője, mint azt maga írja históriájában. Ez év végén utazhatott Itáliába, mert kenyéradóját, a koronaőrt október 10-én felségárulás vádjával harmadszor is bebörtönözték. A politikai célzatú utazás azonban aligha hozta meg a várt eredményt, mert a főúr fogsága 1547 végéig tartott. Ifjabb Perényiék dolgavégezetlenül tértek haza, Sztárai azonban még a híres egyetemi városban maradhatott, amelyet a Contarininek írt ajánlás vége is alátámaszt: „Padovában, az Úr 1543. esztendejében, november 24-én.” A kiszabadult ifjú talán útközben mesélte el neki szabadsága visszenyerésének a történetét.

Sztárai már jóval Padovába érkezése előtt híve volt a hitújításnak. Az is bizonyos, hogy tudta, mitévő lesz a magyar nyelvre lefordított evangéliumokkal. Ha nem is kinyomtatva, de kéziratban 1544-ben már elvihette a „szegény magyarok földjére”, Baranyába, Laskóra. Egyik levelében maga számolt be a következőkről: „Hét éve múlt már, hogy én Isten akaratából a török uralom alatt álló Alsó-Baranyában mint első és egyedüli, Laskó városában, mely egy magyar mérföldre esik Eszéktől, az Úr igéjét hirdetni kezdtem, és már innen és túl a Dunán és Dráván az Úrnak gazdag és már elért gabonájának aratására jött többi atyafiakkal s a szentlélek segélyével 120 egyházat alapítottam, amelyek közül mindenikben egy értelem szerint hirdettetik és fogadtatik az Úr igéje, és pedig oly nagy tisztasággal, hogy sokan állítják, miszerint jobban szervezett egyházakat azoknál sem láttak, kiknél az Úr igéje ide s tova 30 év óta hirdettetik.”

Csaknem tíz esztendőt élt együtt a laskaiakkal: térített, hirdette az evangéliumi igazságot, irodalmi munkássága is itt szökkent szárba. Innen 1553-ban Tolnára költözött, ottani papságának ideje 1558-ig tartott. Laskón Szegedi Kis István lett az utóda. Távozása azzal magyarázható, hogy Tolnán a reformáció tanai nehezen terjedtek, szükség mutatkozott Sztárai harcos, vitapartnereit elsöprő fellépésére.

Amikor Szegedit a kálmáncsaiak lelkészüknek hívták, Sztárai azonnal visszatért első sikereinek színhelyére, Laskóra, és ott 1560-ban megírta Cranmerus Tamás históriáját. Esze Tamás körültekintő kutatómunkájának köszönhetjük, hogy ismerjük az igazságot: miért hagyta el Sztárai véglegesen győzelmeinek színterét: „…nem akarta »odahagyni« Baranyát, oda kellett hagynia, akár azért, mert valami olyan bántalom érte, amelyet ő nem tudott elfogadni; akár azért, mert valami olyan bántalom érte, amelyet nem volt képes elviselni.” Újabb állomáshelye Gyula. Távozásának oka egyetlen mondatban összefoglalható: „Sztárai azért idegenedett el Baranyától, mert Baranya elidegenedett az ő tanításától: nem vállalta többé a reformáció lutheri értelmezését. Támaszának helyzete új állomáshelyén is megingott, s a még lutheránus Sárospatakra távozott 1564-ben, ahol 1565-ben már prédikátornak mondják. 1568-ban minden ok nélkül távozott. Pápára ment lelkipásztornak, ahol esperesi tisztséget viselt. 1574 áprilisában még élt, de azt már senki sem tudja, hogy meddig és hol érte a halál.”

Amikor Sztárai Laskóra érkezett, nemcsak térítése vette kezdetét, kivirágzott irodalmi munkássága is. Az utóbbit szintén annak szolgálatába állította, hogy minél több hallgatóját, illetve olvasóját megnyerje az új vallás követőjének. Laskón laktában kezdett hozzá a zsoltárok fordításához. Az új, protestáns istentiszteleti rendben ugyanis ezek éneklése sokkal nagyobb szerepet kapott, mint a korábbi liturgiában. Elbeszélő énekből hatot szerzett: négy bibliai, két egyháztörténeti, valamint egy történeti tárgyút. Többségük Laskón készült, az első Eleázár históriája (1546). A hitéhez elszakítatlanul ragaszkodó embert állította példaképül, akit hét fiával együtt, kínzásokkal sem tudott kényszeríteni a király, hogy megszegjék vallási tilalmukat, és disznóhúst egyenek.

A Sz. Illyésnek és Ákháb királynak idejében lött dolgokról (1549) című énekében a Biblia egyik könyvét ismertette meg hallgatóval és olvasóival. Központi témája az igaz és a hamis hit szembeállítása. A büntetendő hamisságot Ákháb zsidó király és pogány hitvese képviseli, s velük szemben igazságot Isten embere, Illés próféta védelmezi. Hasonló históriaként dolgozta fel Ezsdrás 3. könyvét (1549). Szintén az igazság erejét beszéli el az 1959-ben megtalált kézirat, melynek versfőszövege a szerző nevét, a STARINV(S)-t rejtette el. Az Holofernes és Judit asszony históriáját (1552) a Vulgata szövegének magyarításakor és művében a fenyegető török veszélyre hívta fel kortársainak figyelmét. Két egyháztörténeti jellegű alkotása közül az egyik Szent Athanasius alexandriai püspöknek Arius eretneksége (1557) elleni küzdelmét beszéli el. Tolnai híveinek írta, s az életpályáját ábrázolta: „mondván, az ő sorsa ugyanaz most, mint volt a maga idejében Athanasiusé”.

Sztárai munkássága azt is igazolja, hogy figyelő tekintettel kísérte korának egyháztörténeti eseményeit. A korabeli Európában nagy visszhangot váltott ki, hogy 1556-ban Londonban máglyára küldték Thomas Cranmer protestáns canterburyi érseket. Sztárai erről Foxe 1559-ben megjelent latin nyelvű egyháztörténetében olvasott. Olyan hatással volt rá, hogy a következő évben, második laskói visszatérésekor megverselte Historia Ceanmerus Thamás érseknek az igaz hitben való állhatatosságáról, ki mikor az pápa tudományát hamisolja, Angliában Mária királné asszony által szörnyű halált szenvedett címmel a mártír tragédiáját. Műve végén utalt annak keletkezési helyére: Tanulságul az Laskón ezt beírták versekben, / Ezer ötszáz hatvanban az nyomorult esztendőben, / Hogy minden hű keresztyén tekintsen az tűkerben, / Bízzék csak az Istenben. / Az Úristen megtartsa az még szinte akarja / Világ dühességében. / Finis.

Egyetlen világi tárgyú alkotása a História Perényi Ferenc kiszabadulásáról (1544) című éneke. Sztárai hitvitázó drámájából kettő maradt ránk. A papok házassága csak töredékesen került elő. Ezt a vaskaszentmártoni zsinat és disputáció szerint írta, és 1550-ben Kolozsvárt jelent meg hamis impresszummal. Az igaz papság tíköre című alkotásának mondanivalója: akik nem felelnek meg az igaz papság, azaz a református lelkészség követelményeinek, tudatlanok, egy-egy mesterséget választanak. Az igaz vallást helyettük csak jámbor és tudós papok hirdethetik.

A két dráma szereplői szinte teljesen azonosak. Nem tudni, hogy Sztárai kikről mintázta őket, ma már csaknem lehetetlen ezt kideríteni. A nevek nyilván nem a fikció szülöttei, mert az 1544-es baranyavári kaza török defterei tartalmaznak hasonlókat: Laskó négy bírája közül például az egyik Antal nevű. Az elpusztult Csatár településen élt egy Borbás nevezetű diák, Baranyaváron ugyancsak felírtak egy Borbás Antal nevezetű férfiút. Laskón Borbás Petre szerepel az összeírásban. Ezek a tények azt erősítik, hogy ez a műve laskói működésekor íródhatott, bár nyomtatásban csak 1559-ben jelent meg Magyaróváron. Sztárai drámái kéziratban is terjedhettek. Huszár Gál nyomdász kezébe csak később juthattak, és mivel időszerűnek tarthatta megjelentetését, kinyomtatta.

Az irodalomtörténészek sokat vitatkoztak arról, hogy igazi drámának lehet-e tekinteni Sztárai művét. Tény, hogy cselekményben gazdagnak nem mondható. Azzal azonban, hogy öt „actusra”, s ezek közül az egyiket „scenákra” osztotta, a színműre törekvését jelzi. Semmit sem von le értékéből, hogy nem valódi dráma, mert szerzője végül is elérte a célját: párbeszédes formában, a drámai szerkezet varázslatának alkalmazásával elsősorban teológiai kérdésekre irányította nézőinek figyelmét.

Szegedi Kis István. A Drávaszögben ő volt az első, akit tudománya, feddhetetlen magatartása emelt a püspöki székbe. Szegeden született 1505-ben, kun nemzetségben. Serdülőkorát szülővárosában töltötte, iskolába itt, Lippán, majd Gyulán járt. Felsőbb egyetemi tanulmányait Bécsben, Krakkóban végezte. A latin szerzők munkáinak megismerése mellett jól elsajátította a görög és héber nyelvet, zenét tanult. Hazatérve útja a szószékre és a tanítói katedrára vezeti. Tudása gyarapítására 1543-tól a wittenbergi univerzitásra járt, ahol teológiai doktori címet szerzett. Tökéletesítette görög és héber nyelvismeretét, valamint Luther vallási előadásait hallgatta és Melanchtontól a Közhelyeket. Három év múlva tért vissza, első állomáshelye Csanád volt, küldetése szerencsétlenül végződött. Megfosztották kétszáz kötetes könyvtárától, és elűzték. Gyulán lelkész, Cegléden szintén, ahol 1548-ban feleségül vett egy Orsolya nevű hajadont. Makó, Temesvár, Mezőtúr, Békés voltak életének következő működési színterei. 1552-ban a tolnaiak hívták meg a tudós hírében álló Szegedit iskolájuk igazgatására. Abban az időben, amikor a nevezetes Duna-parti városban Sztárai Mihály volt a lelkész, itt csatlakozott a helvét reformációhoz. A prédikátor későbbi tanítványa, Skaricza Máté megírta mesterének életrajzát Vita Stephani Szegedini címmel, melyet a reformátor Theologiae sincerae loci communes de Deo et homine című könyvéhez csatolt.

Az akkor lelkész nélkül lévő laskóiak könyörögve kérték Sztárait, hogy Szegedit küldje át hozzájuk, és szentelje lelkésszé. Ezt szívesen megtette a laskóiaknak. Életének 49. évében doktornak és egész Baranya szuperintendensének, azaz püspöknek, az egyházkerület élén álló lelkésznek választották.

Életrajzírója, Skaricza szerint fontos dolgokat adott elő nemcsak az iskolában, hanem otthon is, magánúton a hozzá mindenfelől sereglő, kevésbé tanult egyházi embereknek. Hirdette hallgatóinak, hogy munkára születtünk, és az ember nyugalma és élete tudomány nélkül csak eleven koporsó. Négy esztendőt töltött Laskón. Sztárai volt az, aki elhódította a vidék népét a római katolikus egyháztól, Szegedi pedig megerősítette az evangéliumi vallás alapjait, és megőrizte benne híveit. 1558-ban vált meg a laskóiaktól, akik „nagy nehezen elbocsátották”. Kálmáncsehibe költözött. Életének utolsó szakaszát Ráckevén töltötte.

Legnagyobb hatású műve a Loci communes, 1585-ben jelent meg Bázelban. Olyan kézikönyv lett, melyet Európa protestáns hívei szívesen forgattak. Címe magyarul a Közös tételek (vagy: helyek) lehetne. Enciklopédikus mű, mely elsősorban a svájci reformáció irányzatának alap-

tételeit tartalmazza. Nemcsak vallástörténetet hanem kortörténet is írt, hiszen zavarba ejtő gazdagsággal sorakoztatta fel mindazt, ami korának emberét foglalkoztatta és gondolkodását befolyásolhatta. Fejezetet szentelt az úri imádság kettős magyarázatának, foglalkozott a tanulással, a tanítókkal, a tanácskozással, a nyelv féken tartásával, a csendességgel, a békével, a törvényekkel és így tovább. Magyarul máig nem jelent meg a szerző életében mérföldkőnek számító munka.

Laskói Lőrinc. Laskói származású, az 1550-es évek második felében a tolnai iskola diákja lehetett. Arról nincsen semmiféle adat, hogy külhonban gyarapította volna tudását. Amikor Veresmarti Illés 1589-ben meghalt, utóda lett a hercegszöllősi prédikátorságban. 1576-ban ő is aláírta a Hercegszöllősi kánonokat, de a neve mellett nem szerepel, hogy ekkor hol volt lelkész. Az alsó-baranyai egyházmegye esperese és a baranyai egyházkerület püspöke 1608 és 1613 között.

Szerémi Illyés. Amikor Sztárai Mihály Laskóról Tolnára költözött, ő lett az utóda 1551–1552-ben. Az énekszerző, prédikátor életéről keveset tudunk. Valahol a Dráván túl született. Laskón meddig maradt, nem tudjuk. Kolozsvárott lelkész 1561-ben. Mindössze három gyülekezeti éneke maradt fenn. A legrégebbi Az mely embernek jó hite vagyon, az előbbi évből való.

Laskai Crucinger István. Laskón született, Tolnán tanult, és a drávaszögi fiatalok első nagy hullámával indult Wittenbergbe, ahol 1556. március 11-én beiratkozott az egyetemre. Pallérozott tudással érkezett haza, és szülőfalujában Sztárai Mihályt követte a lelkészi tisztségben. Sorsának további alakulása ismeretlen.

Tolnai Fabricius Bálint. Munkáit és életére vonatkozó dokumentumait elmosta a gyötrelmes, szomorú XVI. század. Tolnai származású. Kolozsvárott tanult 1565-ben, majd a wittenbergi egyetemre iratkozott. Amikor hazatért, rektor lett szülővárosában, Tolnán. 1575-ben a mohácsi egyházmegye esperese. Egy időben Laskó prédikátora. A Szent János látásának 12 részből való éneke című műve 1579-ben jelent meg. A biblikus történetet tizennyolc levélben közölte. Nevét egy alkalmi oktató-mulattató ének őrizte meg. A kor divatja szerint különböző családi jeles események alkalmából tréfás hangú, ugyanakkor oktató szándékú mulattató éneket szereztek a költők, s ezt a gyakorlatot követte ő is. Kálmáncsai Péter „házasságának tisztösségére” is írt éneket Historia de moribus in convivo (A társaságbeli helyes viselkedésről) címmel. Ez a magyar nyelven írt szöveg nem más, mint alkalmi vers, afféle viselkedési kódex.

Laskai János. Laskó szülötte, 1574 táján neve a Wittenbergben tanuló magyar ifjak névsorában tűnik fel. Debrecenben tanár 1577-től 1596-ig. A rektorkodás mellett, hosszú pedagógusi pályáján irodalmi munkásságot is kifejtett. Több művet fordított magyarra, ezen kívül több eredeti mű szerzője. Az 1577-ben Debrecenben megjelent, Frisius után fordított aritmetikai tankönyvét hosszú ideig használták. Jeles költőként, humanista gondolkodóként és teológusként maradt fenn a neve. Érdeme, hogy a magyar olvasó kezébe az elsők között adta jó magyarsággal átültetve Ezópus bölcs és tanulságos fabuláit. Debrecenben, 1592-ben jelent meg fordítása „Aesopus életeröl, erköltseröl, minden fö dolgairol és halalarol valo historia, kit Laskay Ianos az debreceni mester görögböl és deakbol magyar nielure fordittot”.

Laskai Csókás Péter. Szintén a falu szülötte. Nem tudjuk, hol végezte alsóbb iskoláit, feltételezhetően Alsó-Baranyában. A wittenbergi egyetem hallgatója, de svájci, olasz és francia egyetemeken is tanult. Hazatérve 1580-tól Marosvásárhelyen rektor. Az utókor úgy emlékezik róla, hogy az itteni iskolának egyik nagyszerű tanára volt. Itteni működése idején született a Speculum, Exilii című vaskos teológiai műve, amely 1581-ben jelent meg. Iskolai előadásait tartalmazza. Polémikus-dogmatikus munka, mely főleg a katolikusok és unitáriusok ellen irányul. Az orvostudománnyal is foglalkozott, filozófiai traktásust szerkesztett az emberi test méltóságáról.

A humanista szellemiségű könyv 1585-ben Wittenbergben került ki a sajtó alól. Művének nagy részében az emberi lélek összetettségét boncolgatta, ugyanakkor korának kiemelkedő tudósaként nagy részletességgel és hozzáértéssel írta le az emberi testet. A műhöz egy olyan előszót szerkesztett, amely máig megkerülhetetlen forrása – egy deáknévsor – a magyar fiatalok wittenbergi egyetemi jelenlétének kutatásában. Ezek a fiatalok a XVI. századi nemzet lelkipásztorai, tudósai, rektorai lettek.

Laskai Csókás anyanyelvű munkásságának mérföldköve a Lyonban 1585-ben megjelent tíznyelvű Calepinus-szótár. Ő írta a magyar részét. Szóértelmezéseivel mutatta be kora magyar nyelvkincsének gazdagságát, és bebizonyította: a magyar is alkalmas az idegen szavak körülírására, értelmezésére, és azoknak minden esetben van nyelvünkben találó, megfelelő párja.

Gazdag pályája távol szülőföldjétől, Gyulafehérváron zárult 1587 szeptemberében bekövetkezett halálával. Nevét ő maga és a szakirodalom is különféle alakban használta: Csokás, Lascovius de Barovia, Laskói, Monedulatus, Tsokás, illetve ezek változataként. Mégis felismerik a különféle tudományok képviselői, mert a XVI. század mércéjével maradandót alkotott a teológiában, a filózófiában, a pszichológiában, a nyelvészetben, az orvos-, illetve irodalomtudományban, valamint a nyelvészet körében.

Laskai Matkó János. Laskón született 1605-ben, tanulmányait Leydenben fejezte be. Gróf Bethlen István nagyecsedi udvarába került, ahol többször teljesített követi szolgálatot, és megfordult Konstantinápolyban. Nem választott egyházi pályát, mégis köze van a hitélethez: 1644-ben lefordította Vedelius Miklós genfi prédikátor Panacea apostasiae bono constantium et lapsorium proposita… 1629 című művét, amely Hittül szakadásnak tellyes megorvoslása címmel jelent meg. Központi gondolata, hogy a református az igazhitű egyház, és aki elhagyja, az az utóbbitól hajol el.

Laskai István. Mások tolla nyomán értesülünk életének egy-egy epizódjáról. Bizonyos, hogy szülőföldje a Drávaszög volt, illetőségére a neve utal. Nevét latinul némelyek Stephanus Batónak írták. Először Szenci Molnár Albert, a zsoltárfordító vette pártfogásába a németországi tanulmányokra induló fiatalembert, de pályáját Ludovicus Lucius is egyengette. Pártfogóinak véleménye azonban hamarjában megváltozott róla: gazembernek kezdték nevezni, mert a reformátusról áttért a lutheránus hitre.

Patai P. Sámuel. A Duna melléki református egyházkerület legelső történetírójának nevezik. 1652-ben foglalta el a megüresedett püspöki széket. Valószínűleg a folyam melletti Patajon született. A debreceni kollégium diákja volt, ahol 1617-ben szubskribált, fejezte be tanulmányait. Még ugyanebben az évben elfogadta a laskóiak meghívását, elszegődött hozzájuk rektornak. Két esztendeig tanított iskolájukban, hogy hová távozott, arról nem maradt fenn adat. Később életének legfontosabb állomáshelye Tolna, ahol tizenkilenc esztendeig szolgált, és a tolnai traktus szeniori címét viselte. E hivatalában kereste Szilágyi B. István, a sárospataki kollégium fiatal tudós tanára, aki a magyarországi evangélikus egyház történetének megírására készült. Egyik levelében arra kérte Patait, hogy segítse és támogassa adatok gyűjtésével a felső- és alsó-baranyai, valamint szomszédos egyházak múltjának feltárását. Patai nem zárkózott el a felkéréstől, mert személyes jelenléte révén sok benyomást és emléket őrzött, ezért hosszú levélben tett eleget a felkérésnek. Írása mindmáig a leghitelesebb korabeli beszámoló a dél-baranyai reformáció terjedéséről, ugyanis még alkalma volt azokkal a tisztes öregemberekkel találkozni, akik szemtanúi voltak Sztárai Mihály prédikátori tevékenységének.

Laskai Sándor. A XVI–XVII. században a Drávaszög egyházi tekintetben a nehezebben fegyelmezhető helyek közé tartozott a gyakran ellenőrizhetetlen hódoltsági viszonyok miatt. Emiatt az eklézsiák szolgálatában állók közül akadtak némelyek, akik a zavaros helyzet kihasználásával, s nem a gyülekezetek építésével voltak elfoglalva. Közöttük Laskai Sándor neve is fel-felbukkan, aki korának szokása szerint nevét szülőhelye után vette fel. Nem tudjuk, hogy mikor született, és azt sem, hogy megfordult-e külhoni egyetemen. Az viszont ismert, hogy 1624. május 16-án a körmendi zsinaton somogyjádi lelkésszé szentelték.

Fennmaradt leveleiből lehet következtetni életéről: a zsinatok szigorú tiltása ellenére prédikátori szolgálata mellett kereskedelmi ügyletekbe bonyolódott. Hetekig elhagyta gyülekezetét, és többnyire a szülőföldjén, Laskón és környékén fordult meg. Jól ismerte a helyi viszonyokat, eligazodott a hódoltsági terület zűrzavarában, ahol a falvak mind a magyar királynak, mind a török szultánnak adóztak. Beszélte a latin nyelvet, valamint a törököt, ez lehetővé tette az oszmánokkal való érintkezést. Üzleti tevékenysége kalmárkodásból állt, árukat szerzett be megrendelőinek, valamint megbízásokat teljesített. Emellett még hírvivéssel foglalkozott, magyarán szólva kémkedett. Igyekezett megfigyelni a török hadi készülődéseit, és arról rendszeresen híreket továbbított pártfogóinak. Még török és magyar rabok kiváltásával is foglalatoskodott.

Halasi Bálint. A valamikori debreceni diák 1626. július 12-én subskribált. Életéről keveset tudunk. Lampe szerint 1642-ben a mohácsi egyházmegye esperese, 1645-től a laskói gyülekezet lelkésze és püspök. 1647. augusztus 16-án latin nyelvű levelet írt Patai P. Sámuel tolnai espereshez, amelyben fontos adatokat közölt a baranyai egyházak történetéről. Kiváló egyházkormányzóként, buzgó igehirdetőként és jó tollú íróként jellemzik. Laskónak ő volt a negyedik és egyben utolsó püspök-papja.

Újlaskói (Laskói Új) Lőrinc. Laskói Lőrinc püspök fia volt, Debrecenben tanult, ahol 1660-ban szubskribált. Egy ideig contrascriba, majd szenior, azaz a tanulóifjúság képviselője, az önkormányzati ügyek intézője a debreceni Református Kollégiumban. Az volt a feladata, hogy kapcsolatot tartson a rektorok, professzorok és a diákok között. 1669 júliusában debreceni tanári állást töltött be, ezt onnan tudjuk, hogy több Leydenben tanuló volt cívis városi diák neki ajánlotta disputációját. 1677-ben szentesi, 1686-ban hódmezővásárhelyi lelkésznek választották. Jeles orientalistaként is számon tartották.

Asztalos Botos János. A nevezetes laskaiak között nevét nem prédikációk vagy tudós könyvek őrizték meg, hanem két keze munkája. Nemes faragások, színpompás festett fakazetták dicsérik szakmai jártasságát. A laskói egyházi iratokban a neve 1803-ban bukkant fel először. Itt talált átmenetileg otthonra, és a gyülekezet számára tíz esztendeig javítgatta, készítette a padokat, templomi berendezési tárgyakat. Munkájával elégedettek voltak, ám lassúságára többször is megjegyzést tettek. A díszesen faragott bejárati ajtó, a kar remekül kifestett lapjai mellett idejéből már nem tellett, hogy a kar alatti fakazettákat teleálmodja szebbnél szebb képekkel.

A híres asztalosmester legszebb munkái a szlavóniai Harasztiban és Rétfaluban (ma: Retfala) maradtak fenn a református templomban. Az előbbi településen az Isten házában a kar famennyezetét huszonhat kazettából állította össze, és 1788-ban a népi díszítőművészet minden ékességét ráfestette a deszkalapokra.

Legszívesebben alkalmazott motívumai közé tartoztak a reneszánsz ízlésvilágot visszatükröző kacskaringós levelek és a geometrikus formák közé zárt stilizált virágok. Bonyolult kúszó ágak, indák sűrűn hálózzák be a lapokat. A legbelső kazetták egyikén csodálatosan szép, jelképes galambábrázolás látható.

A környéken kevés tárgy őrzi a XVIII. század egyszerű falusi művészeinek tudását, azokét, akik a jobbágyparasztként többet szerettek volna adni közösségüknek. Rájuk bízták a templomok berendezésének elkészítését, a kazetták kifestését. Ők voltak azok, akik a gazdag díszítések virágait szerényebb formában a falusi lányok ládáira, szekrényeire, ágyaira is ráfestették. Egyik legkiválóbb drávaszögi képviselőjük Asztalos Botos János.

Ách László. Kecskeméten született 1789-ben. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte, majd a debreceni teológiai főiskolára iratkozott, „hol a bölcsészeti osztályba tartozó és papi hivatal folytatására szükséges tanokat szép előmenetellel sajátjává tevén, midőn iskolai folyamát tökéletesen bevégezte volna, az 1811-dik évben a Bács-megyében kebelezett ó-moroviczai gyülekezetben létező ref. iskola igazgatására kibocsáttatott” – írta róla az egyházi sematizmus. Három éven keresztül rektorként munkálkodott, majd Bécsben tanult tovább. A halasi „fényes gyülekezet” 1814-ben hívta meg lelkipásztorául. Egy évet töltött ott segédlelkészként, majd a következő évben Bellye népe kérte fel prédikátorának. Hat év múlva, 1821. május 1-jén költözött Laskóra, ahol rendes lelkésszé választották. Egyházi jegyző 1834-ben. Esperes 1839-ben. Aránylag fiatalon, 57 évesen hunyt el Laskón, 1846. január 13-án. Gyermekei közül, Gedeon és Zsigmond követte a papi pályán.

A legkiválóbb drávaszögi lelkészegyéniségek egyike. Nemcsak egyházi szolgálata volt eredményes, hanem közösségformáló ereje is hatásos. Amikor Laskóra érkezett, elrendelte – ez korábban nem volt szokásos –, hogy a török feletti 1456. évi nándorfehérvári győzelem emlékére minden délben harangozzanak. A település múltja iránt sem volt közömbös. Nyolc fólióra, az 1821-ben általa beszerzett protocollum első lapjaira jegyezte le Laskó történetét.

Ács Gedeon. Igazi európai ember. Laskón, Debrecenben, amikor a sors Törökországba, Amerikába vetette vagy utolsó éveiben, Csúzán, mindig megmaradt európai műveltségűnek és gondolkodásúnak.

1819. augusztus 31-én született Bellyén. Két év múlva Laskóra költözött szüleivel, ahol édesapja, Ách László lelkészként működött. Kecskeméten és Debrecenben hallgatott teológiát. 1839-től lelkész apja mellett tanító Laskón, 1845-től a megüresedett papi állást töltötte be. Az 1848–1849. évi szabadságharc idején ellenállásra, a Habsburgokkal szembeni harcra biztatta a környék lakosságát.

A forradalom leverése után az osztrákok elfogták és bebörtönözték. Csak híveinek jótállása mellett bocsátották szabadon, de nem érezte magát biztonságban. Csatlakozott a menekültek csoportjához, és a külföldre emigráló Kossuth mellé szegődött. Tábori lelkésze lett, elkísérte kis-ázsiai útján, majd Törökországból az Egyesült Államokba költözött. Tíz évnél hoszszabb amerikai hányódás után, 1861 februárjában indult haza. Pesten rideg fogadtatásban részesült. „Ha valahol, Pesten ruha teszi az embert” – írta feljegyzéseiben. Lekezelően bántak vele, sőt bűnéül rótták fel, hogy elhagyta Magyarországot.

Rövidesen Laskóra utazott, ahol egykori hívei nagy örömmel fogadták, azonban sok protestálás ellenére, mégsem foglalhatta el régi állását a bujdosó. Csúzára költözött, ahol haláláig – 1887. november 12-ig – magányosan, de békében és nyugalomban élt.

Az emigráció irodalomtörténetírása mostohán bánik szellemi tevékenységével. Naplói – melyek jelentőssé teszik számunkra – 1925-ben kerültek elő. Kilenc kötetet az Országos Széchényi Könyvtár – akkor még a Magyar Nemzeti Múzeum Kézirattára – vásárolt meg, 1957-ben a gyűjtemény egy újabb darabbal gyarapodott. Az előbbieken kívül a szegedi Móra Ferenc Múzeum is őriz három kötet naplót. Kutatásaimmal újabb négy kötetet sikerült felderíteni, amellyel tizenhétre gyarapodott az Ács-naplók száma. Terjedelmük együttesen csaknem ötezer lap.

Első ismert feljegyzéseit 1844 és 1845 között kezdte írni Laskón. „A legkülönneműbb jegyzetek, anekdoták, versek stb. lesznek tartalma ezen füzetnek” – olvasható bevezetőjében. Ezt a munkát többször abbahagyta, az irkák nagy része elkallódott. 1856-tól készített újra feljegyzéseket. Az emigrációban a szülőföld utáni vágy ösztönözte, hogy tollat ragadjon, és megörökítse a látottakat, papírra vesse gondolatait.

A tengerentúlról épségben hazakerült naplói máig forrásértékűek. Hatalmas ismeretanyagot, számtalan megfigyelést jegyzett le művelt, tudós szerzőjük. Írás közben mindig megőrizte érdeklődését, tárgyilagosságát és alaposságát. Amerikai élményeit – az elnökválasztástól a déli nagybirtok rabszolgamunkára alapozott termelésének ismertetéséig – élethűen rögzítette. Élményeit, megfigyeléseit a divatról, a szokásokról, a politikai életről, a legváltozatosabb témákról olvasmányosan jegyezte le. Sok újonnan megjelent könyvet is elolvasott. Véleményét és a magyar művekkel kimutatható párhuzamokat is megörökítette. Naplólapjairól a XIX. századi Amerika sokszínű, tarka képe kerekedik ki. A Dráva vidék falvairól és embereiről, népi életéről is meglepő hitelességgel és teljességgel szól.

Ács Gedeon följegyzéseinek létrehozóját a házat építeni szándékozó emberhez hasonlította, aki lassan gyűjtögeti az anyagot. Egyik évben vályogot, a másikban fát vesz, majd az időközben szétmállott vályog helyett újat ver, de az építést mindig halogatja. Valahogy ő is így volt az írással. Lelkiismeretesen jegyezgetett talán azzal a szándékkal, hogy egyszer a sokféle följegyzésből egységes munkát ír. „Parvula (nam exemplo est) magni formica laboris ore trahit, quodcunque potest, atque addit acervo quem struit”, azaz a kis hangya, amely például szolgál, sokat dolgozik, szájával hordozza, amit csak tud, és a rakáshoz teszi, amelyet épít – idézte Horatiust egyik naplójának címlapján. Ács szorgalma is ezzel mérhető. Ma is áll és hozzáférhető a horatiusi „rakás”, amelyből Ács Gideon – miként a nevét írta – házat szándékozott építeni. Aki rátekint, sok ékességet talál benne.

Ács Zsigmond. Laskón született 1824. április 24-én. A szülői házban édesapja, Ách László révén korán megismerkedett az irodalommal, hiszen otthonukba rendszeresen eljutottak a kor nevezetes folyóiratai és művei, Petőfi, Erdélyi János, Czuczor Gergely és mások munkái. A szigorú nevelési elveiről ismert apa gyermekét teológiai pályára szánta, és fiát Kecskemétre irányította jogi és teológiai tanulmányokra. „Legalsóbb iskoláimat kezdtem szülőhelységemben, Laskón, folytattam Kis Kun Halason (6 évig), s bevégeztem a Kecskeméti reform. Collegiumban, hol szinte 6 évig tanultam” – írta önéletrajzában.

Már szeniorkorában tanított. 1848-tól, a forradalom kitörésétől kezdve kecskeméti főiskolai tanár. Amikor az iskolában megszűnt a tanítás, Laskóra költözött, ahol 1850-ig élt. Tanári pályáját Nagykőrösön folytatta, amikor ott tartózkodott a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak csaknem fele. Pályatársa volt például Arany János. Az 1851-ben újjászervezett nagykőrösi gimnáziumban a görög nyelv és irodalom tanáraként fejtett ki értékes tevékenységet. Pedagógiai munkásságában jelentős, hogy az Organisations Entwurf alapján Mentovich Ferenccel, Kiss Lajossal és Szász Károllyal kidolgozta a tanrendszert és az iskolai törvényeket.

A nagykőrösi főgimnázium történetében a következőket jegyezték le róla: „Pontos és lelkiismeretes tanár volt. Emellett tudományos míveltsége, különösen nyelvismerete, a mennyiben 14 élő és holt nyelvet értett és beszélt, nem szorítkozott csupán csak az iskolai előadásokra. Ő is egyike volt azon férfiaknak, akik a nagykőrösi Athenaet alkották.” Nagykőrös után Foktőn, majd 1874-től szülőfalujában volt lelkész haláláig. A halálozási anyakönyv tanúsága szerint 1898. február 14-én hunyt el, a lexikonok tévesen tüntetik fel február 15-ét.

Különösen ritka, nagy nyelvismerete lehetővé tette, hogy irodalmi fordításokat készítsen. Shakespeare két művét magyarra ültette. A Velencei kalmár tolmácsolásának bírálatát Arany János vállalta. A klasszikus szerző drámáját a Nemzeti Színház 1877 és 1901 között 39-szer mutatta be. A Sok zaj semmiért fordítása 1886-ban jelent meg. Egyes adatok szerint elkészítette a Hamlet magyarítását is, ennek kézirata azonban mindmáig nem került elő. Prózafordításai közül jelentősebb Dumas Paul Jones (1804) című műve. A Franklin Társulat kiadásában jelent meg 1883-ban az ír nemzetiségű író, Oliver Goldsmith The Vicar of Wakefield című Európa-szerte ismertté vált idilli-szentimentális történetének magyar változata A wakefieldi pap címmel. A francia Bernardin de Saint-Pierre Paul et Virginie munkájának magyar fordítását Pál és Virginia címmel 1855-ben jelentette meg. A mű két gyermek érzelmes idilljét rajzolja meg, akik egy távoli egzotikus szigeten, paradicsomi körülmények között élnek egymásért. Versek tolmácsolásával is jelentkezett a korabeli újságokban: a Hölgyfutárban, Jókai Mór Délibábjában, a Koszorúban és a Fővárosi Lapokban.

Ács Zsigmond élete és munkássága a korabeli vidéki értelmiségi sorsának példája. Élete delén a a fővárostól távol fekvő helyet választotta azzal a kockázattal, hogy vállalta a későn értesültséget, a kirekesztettséget a napi irodalmi élet áramából. Ebben rejlett az oka annak, hogy tehetségétől és szándékaitól a teljesítménye messze elmaradt. Laskón, miként Lukácsy Imre írta krónikájában: „egyszer tűzi fáért, máskor kályháért s egyéb ilyen kicsinyes dolgokért kell perlekednie az elöljárásággal”. Mindezek ellenére hite és munkakedve töretlen volt, és közvetítette azt, amit Európában jónak és termékenyítőnek tartott.

Baranyai Júlia. Eredeti vezetékneve Schneider, a baranyai Monyoróson született 1906. március 30-án. A középiskolát Pécsett végzi, egyetemi tanulmányait Belgrádban folytatta latin, illetve magyar szakon. Tanári oklevelének megszerzése után Szerbiában, Čačakon kezdett tanítani 1931-ben. A második világháború befejezését követően tért vissza a Drávaszögbe, Vörösmartra. Évtizedekig tanította a magyar kisiskolásokat az anyanyelv szépségére, szeretetére és megbecsülésére. Olyan tanár volt, aki még az óráján elkobzott levélkéket is gondosan kijavítva adta vissza diákjainak. Szabad idejében a táj múltját kutatta. Először lapokban közölte folytatásokban helytörténeti és művelődéstörténeti írásait. Laskói tárgyú közlései Gyertyafény címmel Ausztriában füzet formájában is megjelentek. E könyvecskéje őt is lélekben laskaivá avatta, ez volt az alapvetése a Vízbe vesző nyomokon című, nehezen meghatározható műfajú kötetének.

Olyan utakon indult el, amelyek már nem sokáig maradnak fenn, feledésbe merülnek ugyanúgy, mint a könyvének címválasztását ösztönző és a fedőlapra került fénykép vízbe vesző keréknyomai. Művében a filológus, a helytörténész tárgyilagossága, a vidék szerelmesének lírai futamai, Krúdyt idéző hangulatai keverednek. Nemcsak az addigi ismerteket gyűjtötte össze, hanem az

irodalomtudományt is gazdagította a Shakespeare-fordító Ács Zsigmond, a naplóíró Ács Gedeon, a Laskaiak és mások munkásságának felvázolásával, életük ismeretlen mozzanatainak felderítésével. Könyve két kiadásban jelent meg (1976., 1977.). Schneider Júlia – írói névként a Baranyait vette fel a táj iránti hódolata és ragaszkodása jeléül – életvitele a latin egyszerűségen alapult. 1982. február 12-én hunyt el. Munkássága „nem veszik vízbe”, erről a vörösmarti helytörténeti gyűjtemény is gondoskodik.

Tálasi István. A néprajzkutató, a neves tudós 1910. július 2-án született Laskón. Szüleivel rövid ideig maradt a faluban, családjával együtt elköltözött innen. Egyetemi tanulmányait az Eötvös Kollégiumban kezdte, Györffy István növendékeként került kapcsolatba a néprajzzal. Hódmezővásárhelyi tanárkodásától foglalkozott az alföldi népélettel, a Kiskunsággal. 1949-tól Budapesten tanár, két év múlva az ELTE tárgyi néprajzi tanszékvezető professzora. 1976-ban az MTA levelező tagjává választotta.

Mindig nagy szeretettel gondolt vissza szülőföldjére, 1978-ban nyilatkozta: „Elhomályosodó emlékeim vannak a gyermekkoromról. Laskón születtem, de neveltetésem az Alföldön, a Kiskunságban történt. Ezt az utat, összefüggéseit szoktam érvényesíteni tudományos munkásságomban is. A baranyaiak a XVII. század fordulóján nagy számban menekültek el a török elől, s a menekülők sokaságát fogadta be a Kiskunság is. A Kiskunságba nagyszámú baranyai család költözött… Elsősorban anyai ágról kötnek mély gyökerek a Drávaszöghöz. Szülőfalum sok kulturális értéke mai napig nagy hatással van rám”. Tálasi István 1984. április 17-én hunyt el Budapesten.

(Ách László: Laskó krónikája. (kézirat, másolata a szerző gyűjteményében.) 1821. Ács Tivadar: Kossuth papja, Ács Gedeon. Budapest, 1921. Ádám Gerzson: Nagykőrösi Athenas. Nagykőrös, 1904., Bakóczi János: A debreceni ev. reform. főiskola növendékeinek betűrendbe szedett névmutatója 1588-tól 1791-ig. Készít. Bakóczi János a hajdu-böszörményi ev. ref. egyház egyik lelkipásztora, 1887. Balázs László: Laskai Sándor református prédikátor levelei 1640– 1657. In: Egyháztörténet, 1958. 1. 303–340.p., Baranyai Júlia: Gyertyafény. Laskó, egy régi magyar falu krónikájából. Sziget (Ausztria), 1961., Uő.: Vízbe vesző nyomokon. Fejezetek a Drávaszög történetéből. 2. bővített kiadás. Forum, Újvidék, 1977. Bécsy Tamás: A Baranyai-háromszög a XVI. század magyar irodalmában. – In: Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyv 3., Eszék, 1981, 233_252. p., Bayer József: Shakespeare drámái hazánkban. Budapest, 1909., Bernardin de Saint-Pierre: Pál és Virginia. Ford. Ács Zsigmond, est, é. n., Bogáti Péter: Mihelyt gyertyámat eloltom… Bostoni jegyzetek 1856–1863. Gondolat, Budapest, 1989. Dézsi Lajos: A Lugossy-codex és kiadatlan versei. In: Magyar Irodalomtörténeti Értekezések 11. Budapest, 1915., Esze Tamás: Sztárai Gyulán. In: Könyv és Könyvtár, IX. évf., Debrecen, 1973, 89–194. Feleki József: Foktő község és a ref. egyház múltja. 1881. Földváry László: Szegedi Kis István élete s a Tisza–Duna mellékeinek reformációja. Budapest, 1894. Uő.: Adalékok a Dunamelléki ev. ref. egyházkerület történetéhez I–II. Budapest, 1898. Goldsmith Olivér: A wakefieldi pap. (Ford. Ács Zsigmond.) Budapest, é. n. Holl Béla: Egy ismeretlen középkori iskoláskönyv és magyar verses nyelvemlék 1433-ból. In: Magyar Könyvszemle, 100. évf., 1984., 1–2., 3–23., Horváth Richárd: Laskai Ozsvát. H. n. 1932. Kathona Géza: Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből. Akadémiai, Budapest, 1974. Lábadi Károly: Látogatóban Tálasi Istvánnál. In: Magyar Képes Újság, XXVII. évf. (1978), 12. Uő.: Laskaiak. 2., bővített kiadás. Eszék–Laskó, 1984. Uő.: Meg vagyok én búval rakva. Ács Gedeon élete és néprajzi feljegyzései. Forum–Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék, 1992. Lampe, Friedrich Adolf: Historia Ecclesiae Reformatae in Hungaria et Transsylvania. Utrecht, 1728., Mátai Mária: Első magyar nyelvű verses imádságunk. A Laskai Sorok (1433). Universitas, Budapest, 1987. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái I–XIV. Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése, Budapest, 1905. Sztárai Mihály: História Perényi Ferenc kiszabadulásáról. (Vál., gond., bevez. Téglásy Imre.) Szépirodalmi, Budapest, 1985. Thury Etele: Iskolatörténeti adattár. Pápa, 1908. A Dunántúli Református Egyházkerület története I–II. Kalligram, Pozsony. Zombori István: A múlt századi Amerika – magyar szemmel. Ismeretlen kézirat a Kossuth-emigrációból. In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged, 1976–77/1., 325– 364. p. Zsinka Ferenc: A wittenbergi egyetem magyarországi hallgatóinak névsora 1601–1812. In: Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár XI. évf. (Szerk.: Zsinka Ferenc.) Budapest.

A Laskai Demeter által leírt ötsoros magyar nyelvű könyörgés

Sztárai Mihály drámájának, a papok házasságának egy lapja

Sztárai Mihály emléktáblája a református templomban

Szegedi Kis István arcképe

Ács Gedeon

Ács Gedeon sírja a csúzai temetőben

Ács Zsigmond

Ács Zsigmond laskói szülőháza

Baranyai Júlia a laskói templomnál, 1958-ban

Tálasi István

II. A település családfői az 1544. évi török összeírásban

Szabad Péter, Szabad György, Szabad Máté, Szabad Balázs, Máté, Mihály, Varga Péter, Hód Tamás, Ferenc, Egei Mihály, Gergöl, Puskás Antal, Kendős Ferenc, László Balázs, Tóth Vince, Gyála István, Borbély János, Sebestyén, Magda Miklós, György bíró, Varga Pál, Tóth László, Gálos Péter, Szücs Benedek, Kristóf, István, Varga Fábián, Szőlős Snderjás, K… Balázs, Gáspár János, Bálint, Gál, Mező János, Máté, Bárd Fábián, Demeter, Orbán, Bors Ádám, Sándor bíró, Varga István, Gyála …, Dienes, Bertalan, Fóris, Kis Pál, Tót Balázs, Kis Mihály, Kis Demeter, Albert, Antal, Ferenc Pál, Dobos Anderjás, Tót Pál, Demeter, Szabó György, Szabó Fábián, Csák Bálint, Gergöl, Mihál, Simon, Nagy Bera, Anderjás, Nagy Pál, Máté, Uj Anderjás, Márton, Benedek, János, István, Gál, István, Demeter, Bálint, Kozma Jákó, Miklós, Ferenc, Gergöl, Anderjás, Tamás, Sós János, Matkó János, Orbán, Szabó Anderjás, Szabó Péter, Sebestyén Gergöl, Varga Bálint, Benedek, Márton László, Imre, Bakó Imre, Orbán, Kristó Mátyás, Nagy János, Tót Miklós, István, Lőrinc, Gáspár György, Illés, Demeter szolga, Józsa, Halász Máté, Pál, Mihály, Benedek, Szabó Máté, Albert, Kakas Péter, Ferenc, Anderjás, György, Gerő Benedek, Sípos Máté, Sípos Mihály, Sípos Péter, Sípos Józsa, Csapó György, Jancsó Mihály, János, Tamás Kovács, Ferenc diák, Bálint, János, Kovács György, Öreg Anna, Szabó Tamás, Darabos Demeter, Fábián, Illés, Vida György, Nagy Péter, Varga Gergöl, Dékán György, Ferenc, Simon Lőrinc, Anderjás, Lakos Pál, Suba István, Benedek Kovács, Egyed György, Keresztös Pál, Balog Anderjás, Varga Tamás, Bara György, Ó György, Demeter, Lőrinc, Kozma Demeter, Királ István, Varga Lőrinc, Almás Ferenc, Péter, Illés, Darabos János, Gregor, György, István, Mező Pál, Fábián, Nagy Kristóf, László, Csika Benedek, Benedek, Bárkás Tamás, Mihály, Hajós István, Sáfár János, Bódizsár Péter, Bárkás Ambrus, Kelemen, Császta Antal, Józsa Tamás, Benedek, Ágoston Péter, Bertalan, Ferenc, Szabó Sebestyén, Tamás, Nagy Lőrinc, Nagy István, Nagy Antal, Péter, Miklós, Darabos Miklós, Péter, Gregor, Szabó Péter, Ó Tamás, János, Lukács, Almás Ferenc, Balázs, Kakacs Ferenc, Siket Péter.

A város adót nem fizető szegényeiről külön lajstrom készült: Vida Antal, János, Gázsó János, István, Vida Imre, Erdőd Tamás, Tót Gergöl, István, Bálint, Tót Mihály, Márton, Kristóf, Balázs, Halász Gergöl, Máté, Anderjás, Dobos Anderjás, Nagy Albert, Siket János, Gergöl, Kelemen, Varga Pál, Sebestyén, Egyed, Vince, István, Kelemen, Tót Illés, Mihály, Jakab, Gergöl, Pál, Lőrinc, István, Lőrinc, Gergöl, Öreg Margit, Mihály deák, Ágoston, László, Miklós, János, Tamás, Kis Péter, Vida Benedek, Bálint, Fábián, Márton, Dienes, Albert, Bancsovcsei Márton, Barát Antal, Ambrus, Bors Dienes, Tót János, Varga Péter, Szabó Máté, Balázs, Máté, Pál, Vince Lukács, Dienes Demeter, Vince Anderjás, Almás Demeter, Gregor, Diák Péter, Gerő Mihály, Zsigmond, Siket Jakab, Varga Péter, Kósa Imre, Varga István, Baksa Borbás, Tót Benedek, Borbás, Tót Bertalan, Kozma Illés, Hacsó Pál, Szabó Demeter, Siket Jakab, Lukács, Hegedűs Márton, Antal Péter, Varga Tamás, Péter, Kalmár Anderjás, Pauli, Gyurkó, Furus Pál, Sándor Máté, István, Puskás Jakab, Királ János, Péter, Katona Egyed, Furus Benedek, Jancsó Pál, Nagy Miklós, Jómester Albert, István, Borbély Balázs, Borbély Simon, Péter, Iván, Kelemen, Nagy Gál, Szabó Tamás, Gál, Tamás, Anka Miklós, Puskás Márton.

III. A mezőváros XVIII. századi leírása

A falu síkságon fekszik.

Határa közhitelűen még nincs szétmérve, hanem a lakosok mechanikus felosztás szerint bírják a telektartozékaikat.

Ezt a falut minden nyelven Laskónak nevezik.

A Duna folyam e falu határaitól másfél óra járásnyira folyik el, s ha kiárad a folyó, e falu határának csaknem egyharmad része víz alá kerül.

E falu határát semmiféle határvonal nem választja el a szomszédos falvaktól, hanem amazokkal elegyesen bírják telektartozékaikat.

A termelés céljáró szolgáló szántóterület minősége másodosztályú.

E falu határában nincsenek szőlők, hanem a szomszédos, egy óra járásnyira eső szőlőhegyeken vannak a szőleik.

Az ide tartozó uradalmi erdő a többivel azonos minőségű, és Bellye falutól Laskó faluig két óra járásnyi hosszúságban terjed ki; a falubelieknek saját erdejük nincs, de vannak ebben a határban is szigetek, melyeken fák élnek, az erdő elnevezést azonban nem érdemlik ki ezek a fák. Ezek az erdők is ki vannak téve a viharos szelek támadásainak. Vannak ugyan kiszáradt fák az erdőn, de nem nagy mennyiségben.

Mivel nincsenek keményfák, ezért a parasztok építkezéseiken puhafákat használnak; hajóépítéshez alkalmas fák nincsenek; ami a tűzifát illeti, abban eddig nem kellett félni a hiánytól.

A parasztok nem adnak el fát, de az uradalom könnyen el tudja adni fáját Eszéken, mely két óra járásnyira esik. Bányák itt nincsenek, s nincs is lehetőség itt bányák kiépítésére, ezért a fákat nem is használják bányászat céljára.

Sem hamuzsírt nem égetnek, sem salétromot nem főznek.

Cserjések vannak, melyek a jobbágyok telektartozék-területei közt feküsznek.

Nem tapasztaltunk olyan házat, amelyben két családnál több lakna együtt.

Ennek a falunak határában nincsenek hegyek.

A legelőterület harmadosztályú; ha az árvíz meg nem akadályozza, akkor 500 db barmot fogad be.

A határt átszeli egy patak, mely a Dunából ered, majd a szigetek mellett újból visszafolyik a Dunába; kisebbfajta halak találhatók benne; a lakosok részben helyben, részben Szlavóniában adják el a halakat a kereskedőknek. A szigeteken sok vizesgödör van, ezeket a lakosok bérlik az uradalomtól; ezekben már egyrészt nagyobbak a halak, másrészt nagyobb mennyiségben is vannak.

Különleges madarak itt nincsenek, de a közönségesek mindenfelé megtalálhatók.

Ezen a patakon van egy egykövű malom; a szomszédos hercegszöllősieknek jogsérelemként emlegetik azt, hogy ti. ez a malom azzal, hogy a vizet visszanyomja, rétjeikben károkat okoz.

Szóda, melyet magyarul sziksónak neveznek, itt nincs.

Nádban bővelkednek.

Egyetlen fahíd van, mely kb. 4 öl kiterjedésű, s használják mind a laskóiak, mind a hercegszöllősiek.

A Lakosoknak kitűnő kútjaik vannak, amelyek mélyen vannak leásva a földbe; ezek a kutak kiváló ízű vizet adnak.

Az egyházi helyzetről

Ebben a helységben helvét hitvallású lelkipásztor van; leányegyház nem tartozik hozzá; alárendeltjei nincsenek.

Az ingatlan vagyonállagból 20 Ft-ra becsülhető jövedelme van, mert egy nyolc kaszásnyi javadalmi rétje; míg az ingó vagyonállagból, vagyis a híveitől minden számításba veendőt számításba véve 262 Ft-ot kap.

788 magyar nemzetiségű lélek tartozik hozzá, akik a helvét hitvalláshoz tartoznak.

A választott szénior-lelkész a sepsei Váradi Mihály.

Az imaháznak semmiféle egyéb külön jövedelme nincs, csakis az alamizsna.

Ebben a helységben nincsenek sem búcsúk, sem vásárok, sem társulások.

A tizedet az uradalom kapja, ugyanis bérli a klérustól (a megyés püspöktől – L. K.); belőle a tizenhatodot senki sem vonja le (minthogy nem volt római katolikus plébános, akit megilletne – L. K.).

E falu lakosai saját hitük szerinti iskolamestert tartanak. Ennek évi jövedelme, beszámítva minden beszámítandót, 100 forint. A gyülekezet a széniortól kéri ki az iskolamestert, s ő olyat küld, akit maga is jól ismer.

Ez az iskolamester képes folyamodványokat megírni.

A betegek számára nincs kórház, de menhely sincs.

Szerzetesi konvent itt nincs.

A főrangúakról

Itt nincs jelentenivaló.

A kézművesmesterekről

Itt nincs jelentenivaló.

A kereskedelemről

Ebben a faluban van egy kereskedő, aki görög szertartású nem egyesült (vagyis görögkeleti – L. K) vallású. Üzlethelyisége helyben van, melyben a parasztok számára vásznat, kendőket, kanalakat, posztót, fazekakat, üvegeket, sót, valamint más hasonló apróbb árut tart.

Ezeket az árukat különböző árakon vásárolja meg az eszéki vásárokon.

Szekeret fogad, de saját alkalmatosságával is szállítja ide áruit.

Az a hely, ahol beszerez, nem esik nagyon messzire a falutól, ezért nem kell neki nagy utat megtennie.

Ha szekeret bérel, a felfogadott szekeres embernek nem mindig egyformán fizet, hanem a teherhez arányítva; ennek a falunak a lakosaival fuvaroztat. Mégpedig azokat az árukat, amelyeket fentebb tételesen felsoroltunk.

Áthalad az eszéki katonai vámszedőhelyen, ahol a teher arányában a szokásos taksát meg kell fizetnie. Azokban a falvakban, amelyeken áthalad nincsenek fogadók, de erre nincs is szüksége, mert hiszen egy nap leforgása alatt könnyen hazaér. Az utak biztonságosak, nincsenek kitéve árvízveszedelemnek, s minden esztendőben javítják is őket, ezért megfelelő állapotban vannak.

Azokat az árukat, amelyeket árusít, részint őfelsége felségterületén készítették, részint azonban régebben török áruk is voltak. Más raktára nincs, mint a saját üzlethelyisége.

Puskaport nem merészel árusítani, ugyanis ennek az anyagnak tárolására nincs meg nála semmiféle biztonság.

Más helységben nincsenek lerakatai.

Nincs benne semmiféle társulásban.

Látogatja a Szlavónországban tartani szokott vásárokat.

A kereskedés mellett arra is törekszik, hogy méz, gyapjú és ezekhez hasonló anyagok összevásárlásával is szert tehessen valamelyes haszonra.

Saját háza van, s e ház miatt zselléri szolgáltatásokra kötelezett; és a faluközösséggel együtt adózik; és mint harmadosztályú kereskedő, adóterheit pontosan megfizeti.

Áruit szabadon értékesíti; ebben senki nem zavarja.

Görög nyelven vezetett kereskedelmi könyvet tart. (Görög nemzetiségű személy is élt a faluban – L. K.)

A rőfje, a fontja, a meszelye törvényes; ezeket minden esztendőben felülvizsgálják; de különösképpen akkor, ha panasz merül fel ellene.

Eleddig még nem kapták rajta tiltott áruk árusításán.

Fizetnivalóit készpénzben teljesíti.

Sót is árusít, melyet vagy a mohácsi, vagy az eszéki királyi sólerakatból vásárol; nem árusítja mázsában, hanem csak fontban.

A szabadosokról

Nincs jelentenivaló.

A katonákról

Helyben nincsenek katonák, hanem a falu lakosai a bosoki összevonási ponton tartanak el katonákat a kidolgozott diszlokációs tervezet szerint.

A katonák a Hinzll ezredbe tartoznak.

Itt nem érintjük azt, hogy hány katona van azon az összevonási helyen; azt sem, hogy mely helységek szolgáltatnak erre az összevonási helyre lóporciót. Ámde e falu lakosai minden hónapban kötelesek az előírt lóporciókat az összevonási helyre szállítani, mely egynapi járóföldre esik a falutól.

Ebben a faluban nincsenek (uradalmi) tisztek.

(Attól a kérdőponttól, hogy Mennyi fizetséget kap az a paraszt, aki tartja a katonát? egészen addig a rubrikáig, hogy Hol vannak a sorkatonaság istállói? – nincs jelentenivaló.)

Amint már fentebb érintettük, a katonák minden hónapban megkapják a lóporciókat, melyeket a káplár jelenlétében a kiküldött községi bírótól vagy esküdtől vesznek át.

(Attól a kérdéstől, hogy Milyen számadás terhe alatt?, egészen addig a rubrikáig, hogy Van-e a katonának a gazdával együtt világítása? – nincs jelentenivaló.)

A falu lakosai ágyneműt szolgáltatnak a saját katonáiknak.

Kenyeret a katonák helyben kapnak a pékektől. A pékeknek pedig a közpénztárból kell kifizetni ezt a szolgáltatást.

Az összevonási helyre nyári időben visznek 3 öl fát, télen 9 ölet abból az uradalmi részből, melyet az uradalmi vadászok jelölnek ki számukra.

Ezen a helyen nincs bevezetnivaló abba a rubrikába sem, hogy milyen tartást kap az őrségen álló katona, hogyan kapja meg fekvőhelyét és lóporcióit.

E falu jobbágyait nem terhelik túlságosan előfogatokkal, mivel kívül esnek a királyi úton (az országos főúton – L. K.). Ha mégis jelentős katonai átvonulás esetén előfogatokat kell kiállítaniuk, az értük kifizetett pénzt az veszi fel, aki az előfogatot kiállította és teljesítette.

A bíró és a jegyző a kiállított és teljesített előfogatokért pénzt nem kapnak; ha nyugta ellenében mégis fizetne nekik valaki, akkor azt az előfogat teljesítője javára írják, és beszámítják az illetőnek a rendkívüli hadiadó teljesítésébe.

Az előfogatszolgáltatást illetően nincs más rendtartás, csak annyi, hogy ha már elszállították a lóporciókat, akkor az előfogatot a házak rendjében kell teljesíteni; ha azonban jelentős átvonuló katonaság bukkan fel, akkor azt hajtják ki előfogatra, akit éppen találnak.

A szabadságos katonákra a bíró ügyel, elveszi tőlük kisebb útlevelüket; és ha a katona a helységből el akar távozni, akkor azt a járási tisztségviselő személynek (a szolgabírónak – L. K.) köteles bejelenteni.

A parasztokról

Ebben a faluban van 104 parasztember (jobbágy-családfő – L. K.)

Valamennyien Krisztina főhercegnő őfensége földesúri joghatósága alá tartoznak.

Mind földhözkötöttek (vagyis örökös jobbágyok – L. K.)

Ami urbariális kötelezettségeiket illeti, valamennyien az úrbéri szabályozás alá esnek.

A fenti kötelezettségükre vonatkozóan semmiféle szerződésük nincs.

A parasztgazdák házainak száma 137.

A falu végén egy oszlopra tábla van kitéve, melyen látható a falu száma, a 299-es és a Laskó falunév.

A jobbágyok magyarosan ruházkodnak, fehér szűrt és fehér nadrágot viselnek.

A temetések, lakodalmak és keresztelők alkalmával nem rendeznek tékozló lakomázásokat.

A fegyvereket beszedték a jobbágyoktól. Nem maradt vissza több náluk annál, mint amennyi a közbiztonság megőrzéséhez kell a falu nagyságához képest, de ezeket is megbélyegezte az uradalom saját ismertetőjegyével. Az eltörölt ünnepeken dolgoznak a lakosok; s visszaélés formájában sem vezettek be semmilyen ünnepet.

Ez a falu 52 egész jobbágytelekből áll; ebből egész telkes jobbágy 29, féltelkes 20, negyedtelkes 24, nyolcadtelkes 1. Van 13 zsellér; 1 más házánál lakó zsellér.

A helybeli bíró őrzi az összes urbariális okmányanyagot.

A lakosok telektartozékaikat földmérő eleddig nem mérte még szét.

A jobbágyoknak az az általános panaszuk, hogy rétjeiket csaknem minden esztendőben elönti az árvíz; midőn tehát megesett az árvíz, könnyítés céljából jelentkeztek ugyan a nemes vármegyénél, de nem értek el semmiféle könnyítést.

E faluban összesen 1133 hold föld van; e földek másodosztályúak; még nincsenek négyszögölekre átszámítva.

Van 587 kaszásnyi rét is, ez harmadosztályú, és még szintén nincs négyszögölekre átszámítva.

Ha az árvíz nem akadályozza meg, ezek a rétek elegendő szénát teremnek; a sarjút nem kaszálják.

Az urbariális szolgáltatásokon felül a rétek után az uradalomnak semmit sem szolgáltatnak.

A falu határában szőlők nincsenek, hanem a lakosok közül többen a szomszédos szőlőhegyeken bírnak szőlőket, összesen 240 kapásnyit.

Ezek a szőlők első osztályúak.

Ezeken a szőlőhegyeken a hegyvám szedését nem gyakorolják, hanem a lakosok megtermett borából a kilencedet és tizedet szolgáltatják.

A szőlőkben nincsenek sem szántóföldjeik, sem rétjeik.

E falu legelőterülete 500 szarvasmarha és ló tartására elegendő, minősége szerint harmadosztályú.

A faluközösségnek van 20 kaszásnyi közösségi rétje is. Erről a rétről a lakosok – ha a száraz idő kedvez – együttes erővel kaszálják le a füvet, összerakják, s az így összehordott szénából részint a kirovás szerinti katonalovakat látják el, részint a faluközösség bikáit tartják belőle. Egyébként hovafordításáról a helység bírája köteles elszámolni.

Számadásában nincs elmaradás.

A fentebb leírt rétet a faluközösség már emberemlékezetet meghaladó idő óta bírja, s az uradalomnak sincs semmi ellenvetése ez ellen.

Az uradalomnak semmit sem szolgáltatnak utána, de a vármegyének sem, ugyanis ezt a fekvőséget eleddig sosem írták össze.

A lakosok rétjei nem esnek ugyan az átutazók útjába, viszont ki vannak téve az árvizeknek.

A jobbágyoknak nincs saját erdejük, hanem az uradalmi erdőkben engedélyezi az uradalom számukra a faizást.

A fadöntésben azt a rendet kell betartani, hogy az uradalmi vadászok csakis a téli évszakban engedélyezik a jobbágyoknak a fakihordást.

Mint már érintettük, a lakosoknak közös erdejük nincs.

A katonaságnak a jobbágyok évente 7 öl tűzifát szolgáltatnak.

Saját lelkészüknek 20 ölet.

Iskolamesterüknek 10 ölet.

Mindezt a famennyiséget télen szállítják; a katonaságnak egészen az öszszevonási helyig (Bozsokig – L. K.); minden fát – a fentebbi szükségletnek megfelelően – csak az uradalom engedélyével vághatják ki.

Nemkülönben az uradalomnak a fent írt urbariális szabályozás szerint kötelesek minden egésztelek után egy öl fát számítva összevágni, és helybe is szállítani kb. két óra járásnyira. A lakosok épületfát is ingyen kapnak, ha az uradalom meggyőződik annak szükségességéről.

Egyáltalán nem fáradoznak azon, hogy fuvarozással gondoskodjanak valamelyes jobb módjukról, sehova nem utaznak, semmit nem szállítanak.

A faluban az előfogat kiállításnak nincs szabályozott rendje.

Termelvényeikből semmit sem adnak el, hanem amijük megterem, saját maguk fogyasztják el. Egyetlen malom van a faluban, de az nem a faluközösségé, hanem magántulajdonban van.

A falu mellett elfolyó patakon van, harmadosztályú malom, egykövű, s feltételezhetően új, miután a víz visszaszorításával Hercegszöllős falu végén elárasztja a rétek egy részét.

Ezen a bajon másként nem lehet segíteni, csakis úgy, hogy vagy eltávolítják a malmot, vagy kijavítják a malom esését (azaz a malomkerékre vizet vezető zúgóét – L. K.).

Erre a falura 190 dika (adóegység, dica – L. K.) van kivetve.

A szolgáltató rendűeknek van könyvecskéjük, amelyben ki van vetve a kire-kire eső hadiadó-szolgáltatás mértéke, s be is van jegyezve.

A katonai porció-adót eleddig nem hajtották be minden hónapban, hanem csak negyedévenként.

E falubeli jobbágyok nem hátralékosak.

A jobbágyoknak nagyobbrészt vert fallal épített házaik vannak.

Ámde néhány tiszta fából is épült, és ez miatt van, mert ezek gazdái nem értenek más anyag megmunkálásához.

Ha viszont valaki kéményépítéshez téglát akar vásárolni, akkor azt Darda mezővárosban veszi meg, ezrét 6 Ft-jával számítva.

A falu síkságon fekszik, de kissé emelkedettebb területen a környező területekhez viszonyítva.

Az egyik oldalon, ott, ahol a Duna felé kell haladni, a terület ki van téve az árvízkárosodásnak; ezt a bajt semmiképpen sem lehet elhárítani.

Gyümölcsöskertjeik vannak a házaik mellett.

Háromévesnél idősebb lovuk van 85, kancájuk 60.

A kancákat hágatásra nem viszik el a megyei csődörökhöz, mert azok a fent nevezett falutól messzire vannak elhelyezve.

Háromévesnél idősebb ökrük és tulkuk van 87, tehenük száma 60.

Egyévesnél idősebb birkáik száma 235; sertéseiké 150. Van összesen 25 kas méhük.

A fent felsorolt állományok a lakosok számára egyenlő hasznot hoznak, ugyanis a szükségletükön felül nem tartanak állatot.

A barmaikat hol innen, hol amonnan szerzik be.

Ha nincs jelentékeny árvíz, akkor mind nyáron, mind télen elegendő takarmányuk van állataik számára.

Ha viszont árvíz van, akkor igen sok lakos arra kényszerül, hogy eladja barmait.

A parasztok közt nincsenek sem kereskedők, sem árusok, sem kézműves mesterek.

Egyéni bérlő nincs közöttük, de az egész faluközösség együttesen kibérelte az uradalomtól a gödrökben való halászat jogát, és eleget tesz is a szerződéses kötelezettségeinek.

Itt nincsenek sem elpusztásodott, sem parlag telkek.

Az urbariális szolgáltatásokon felül semmit sem szolgáltatnak az uradalomnak.

Az e falutól járó hosszú fuvart minden esztendőben vagy Buda felé, vagy másfelé veszi ki tőlük az uradalom saját rendelkezése szerint.

A hosszúfuvarok végrehajtása tekintetében betartják az urbariális szabályozás előírásait; ezek tekintetében a vármegyei hatóság semmiféle irányelvet nem dolgozott ki.

A paróchus lelkész és az iskolamester iránt készpénzfizetési kötelezettségük egyéb nincs, mint csak az, hogy kifizetik nekik a megegyezés szerinti fizetésüket; az imaházzal (ez esetben a templommal – L. K.) kapcsolatban készpénzfizetési kötelezettségük nincs; azonban a lelkész háza, az iskolaház és az imaház épület javításainál ingyenmunkát vállalnak magukra.

A katonaság iránt más készpénzfizetési kötelezettségük nincs, mint az, hogy ahány katonát tartanak, havonta nyáron ugyanannyi fél font gyertya, télen ugyanannyi egész font gyertya árát kifizetik nekik. Nemkülönben a nemes vármegye rendelkezése szerint istállót, valamint a kirendelt biztos irányítása szerinti ingyenmunkákat is szolgáltatják a katonaságnak.

Hasonlóképpen kötelesek mind a hidakat, mind a közutakat javítani.

A munkákat a járási szolgabíró rója ki.

Magát a javítási munkát pedig a kirendelt (megyei, illetve járási) esküdt irányítja.

Az új híd építéséről vagy az utak javításáról a nemes vármegyei hatóságnak kell jelentést tenni.

Az utakat s a hidakat e vizsgálat céljából kiküldött hatósági személyek vizsgálják felül.

A lakosok minden, a faluközösséget érintő ügyben függnek a falu bírájától, aki mellé 3 esküdt van rendelve.

A bírónak az a haszna, hogy az uradalom mentesíti őt a szolgáltatások alól. Az esküdteknek ebből semmi hasznuk nincs.

A jegyző – ha mindent számba veszünk, és készpénzre számítunk át – évente kap 30 forintot. Megvan a képessége a számadásvezetéshez, és folyamodványokat is tud írni.

Az ifjúságot az iskolamester oktatja.

A betegekről és szegényekről nem gondoskodnak (intézményesen – L. K.).

A bábáknak minden újszülött után 17 kr-t fizetnek.

Kirurgus nincs helyben, hanem egy óra járásnyira lakik egy megyei kirurgus, aki az egyetemen approbációs vizsgát tett.

A tolvajokkal és a gyújtogatókkal szemben minden éber őrködést alkalmaznak.

A kiküldött körözvényeket a lakosság összehívása után teljes terjedelmükben közhírré teszik.

A tűzoltáshoz a létrákon kívül más eszközük nincs.

A kilencedet természetben szolgáltatják.

A tizedet az uradalom szintén természetben szedi be, ugyanis a pécsi klérustól (azaz megyés püspöktől – L. K.) bérli, nem örökérvényű szerződés alapján.

Hegyvám itt nincs.

Árvák (azaz közgondozásban lévő árvák – L. K.) itt nincsenek.

Az idegenekről (idegen falubeliekről – L. K.) nincs jelentenivaló.

A zsidókról nincs jelentenivaló.

A cigányokról: ebben a faluban 5 cigány (5 cigánycsalád – L. K.) lakik; kettő közülük görög szertartású nem egyesült (azaz görögkeleti – L. K.), három pedig római katolikus vallású.

Ezek saját házaikban laknak.

Közülük négyen zsellérek, következésképpen mindegyikük fizet az uradalomnak évi 1 forintot, és szolgál 18 nap robottal; az ötödik egy negyedtelek teli állományát bírja, és ez után szolgáltatja urbariális kötelezettségeit.

A közterheket is viselik; megfizetik ugyanis a katonai porció-adót az után, amit birtokolnak a faluközösség tagjaiként.

Nem kóbor (azaz nem vándor – L. K.) cigányok.

Hármójuk kézműves, kettejük hegedűs-zenész.

A kézművesek eljárnak vásárokra kézműipari munkáikkal.

Lovakkal nem kereskednek.

Gyermekeiket nem osztották szét (ti. más cigánycsaládokhoz tartásra, ha nem tudják eltartani őket).

A koldusokról:

Ebben a faluban nem laknak koldusok.

IV. Ács Zsigmond levelei Rómer Flórishoz

Nagyságos Fő Tisztelendő Úr!

Egy római emlékmaradvány gyarló rajzát küldöm ide mellékelve. Találtatott a múlt század vége felé; s a laskói református templom hátulsó falába tétette be az akkori előre látó lelkész, hol az emléknek meglehetős jó helye is van.

Laskó helység hajdan a reformáció kezdetekor civitas (t. i. város), most falu, Eszékhez mintegy 1 1/2 mérföldnyire fekszik Baranya megyében. A falu közepén emelkedik egy domb, melyen a templom, paplak, iskola s még mintegy tíz ház van épülve. Eszék–Mursa Major; s minthogy Eszékhez közel oly jelentékeny hely, magasabb domb nincs, mint Laskó: ez okból hozzávetőleg Laskó az úgynevezett Mursa Minor: ezt mutatja geographiai helyzete s minden részlete. Számtalan római rézpénzt lehetett itt találni (az arany és ezüstpénzt a mi köznépünk, mely a zsidót átkozza, igen természetesen papja elmellőzésével a zsidónak szokta kizárólag megmutatni, s potya árért eladni).

Az emlék márványból van; s kivéve a rajzon is látható törést, igen tisztességes állapotban maradt meg, mintha csak 50 év előtt készült volna.

Mi volt e mű? Ezt óhajtanám tudni Nagyságodtól. Nekem nagyon feltűnik benne a Sanctissimae Sanctitati. Gyanakszom, hogy Juliánus császár korabeli, kinek idejében a pogány vallást szerették a philosophiával vegyíteni. Az alsó sorban Ulpius után mit jelent az M betű, nem tudom; ha becses válaszára méltat, megköszönöm.

Megjegyzem továbbá, hogy az e rajzon, alul, de valóságban a templom hátulsó falon felül álló másik emlékkődarab darázskőbő1 van. (Megvallom, iszonyú rossz geologus vagyok!) Hihetőleg Mátyás uralkodása kezdetéből való. A szám rajta van, de nem értem. Bátyám mondta, hogy a legöregebb emberek hagyománya azt beszélte, mi szerint a laskói hajdan római katholikus templom belsejében állott fenn ez az emlékfelírás. Mi igaz belőle, nem tudom.

Laskó múltját illetőleg annyit ezennel is írhatok, hogy a reformatio előtt város és pláne búcsújáróhely is volt. Benne egy Szűz Mária-kép, mely most hír szerint a Duna-Dráva összeszakadásánál fekvő mezővárosban, Almásban, a jelenleg ugy nevezett Slavoniában, Jánus Pannonius költő születéshelyén még most is megvan. Róla ezt a helységet a régi időben Mária-Laczkónak is nevezték. Zárdája is volt. Ami megtetszik Ember Pál (Lampe) Ecclesiastica Históriája 104dik lapján, ahol e sorok állanak: „Lascoviae et in toto tractu Baroviensi inferiori egregie opus Domini est promotum per Michaelem Sztarai, eo cum successu, ut brevi Lascovienses, Sacerdotes Monachosque manumittentes Papismo renunciarent et Sztarino parochiam suam refignarent, quam Historiam uberius ex literis Sam. P. Patthai Appendix exhibebit.”

De én szegény ember létemre Theiner római jezsuita és mások egyes helységekre s parochiákra vonatkozó munkáikat soha sem olvashatom. Ha Fő Tisztelendő Ur valamikor vaktában Laskóra vonatkozó helyet lelne olvasmányai között, igen megköszönném. Engedelmet kérve alkalmatlankodásomért maradok Nagyságos Fő Tisztelendő Urnak alázatos szolgája

Laskó – Baranya megyében

1879. augusztus 13.

Utolsó posta: Eszék Ács Zsigmond mk. laskói református (pap)

Érdeklődő levelére választ küldött Rómer Flóris, amit Ács Zsigmond kis csekélységgel és egy meghívással viszonzott:

Nagyságos Fő Tisztelendő Ur!

Vettem becses levelével együtt kedves küldeményeit: fogadja értök mély hálámat. Ennek csekély jeléül levelemmel egyidejűleg küldök néhány régi pénzt egy skatulyácskában; méltóztassék felettök bölcsessége s határtalan tetszése szerint rendelkezni. A római pénzek kizárólag mind a laskói határban találtattak, a többiek nem. A magyar pénzek közt Péteré bír némi érdekkel. E régiségek nálam itt az isten háta mögött el volnának ásva: míg másutt valamit használhatnak…

Méltóztatott levelében kérdezni az általam rajzban felküldött 2 emlék méretét… A római emlék magassága 87 centimeter, szélessége 80 centi.

Tornyunk régi korabeli, goth kinézésű volt, kivált mig az ujabb időben nehéz goth fedelét (mely még az egyház pecsétén látható) könnyebb bádog fedéllel föl nem cserélték. De templomunkon a régiségnek már semmi nyoma. Elpusztulhatott a régi, s azután az idők viszontagságaihoz képest hol kisebb volt a templom, hol pedig (mint a múlt században, 1783ban) megtoldották, mint ez puszta szemmel rajta könnyen meglátható. Még mostani megtoldott alakjában is rövidebb valamivel, mint a régi lehetett, melynek alapkövei még most is kilátszanak.

Az a kisebb töredék emlék, melynek feliratát Katanchich könyvéből ki tetszett írni becses levelében, most már nem látszik. Én, ki itt születtem, soha sem láttam, sem róla elég tanultságot atyámtól soha nem hallottam.

Ha valamikor Nagyságodat utja erre felé vezetné, mind én, mind közel hozzám magas miveltségű testvérbátyám, Ács Gedeon csúzai lelkész nagy örömmel látnók Fő Tisztelendőségedet.

Mély tisztelettel maradok Nagyságos Fő Tisztelendő Urnak

Laskón, 1879. Septemb. 16.

alázatos szolgája, Ács Zsigmond laskói reform. pap

V. Ács Gedeon leírása a lakodalmas szokásokról

„Aztán a lakodalom napját kitűzik: vőfélyt, nyoszolyó lyányokat választanak stb. A nászvirág nálunk, mint egykor Angliában, a rozmarin. Baranyában, hol nemcsak a vőlegény s menyasszonynak, de a vendégeknek is tűznek föl effélét, rendesen a házhoz s családhoz tartozó menyecskék, s olyankor akkorát csókolnak az emberen, hogy a cuppanás tán a szomszédba is elhallik. A menyasszonyi koszorúra Baranyában annyi szalagot aggatnak, hogy a szegény lyány néha nem is lát, s fejét más sem láthatja. Emlékezem, hogy egy szerdán (rendes esküvési nap Baranyában) több párt eskettem egyszerre. Mindegyik vőfély kivezette a templom közepére saját vőlegényét, s aztán ment pántlikás pálcájával a menyasszonyért, s azt is kivezetvén, vőlegénye mellé állította. Ezen alkalommal pár ügyetlen s igen fiatal vőfély tévedésből a párokat kicserélte, s a becsalogatott menyasszonyok és azok vőlegényei a hibát észre sem vették, s tán megesküdtek volna a más párjával, ha én személyesen ismervén őket, észre nem veszem a tévedést.

A valóságos lakodalom ugyancsak kedden estve kezdődik mindkét fél házánál, de a násznagyok, komák, rokonok, szakácsnék, a mészárossal szereplő stb. már több nappal előbb megkezdik a munkát s természetesen a vendégeskedést is. Pár fiatal ember fát vág néhány napig a konyhára. Kulacsokat s egyéb szükséges edényt szereznek be, bort készítenek. Tehenet, disznót, baromfit gyilkolnak rakásra; kalácsokat sütnek stb. A nagy szobából ágyat s minden egyéb bútort kihordanak, s hordókra rakott száldeszkából készítenek ülőpadokat a falak s asztalok körül. A cigányzene kedden estve megszólal, a vendégek begyűlnek s mulatnak. A Baranyában eladó lyány nem szokott menni lakodalomba, de annak múltával a menyasszony egykori lyánybarátnéi s a legények számára ad egy külön mulatságot.

Szerdán reggel pár tisztes násznagy, rendszerint az illető család legbölcsebbjeiből választva, ha lehet, olyat, ki már ily alkalommal gyakran szerepelt, megjelenik a lelkésznél. Annak ajándékból egy pár nagy kerek kalácsot és csutora vagy palack bort visz szűre alatt. Az esküvés tizenegy óra tájon történik. Megindulnak az első harangszó után mind a legényes, mind a lyányos háztól hosszú díszmenetben. Elöl a cigánybanda harsog, aztán jőnek a férfiak táncolva s sikolgatva, utánok a vőlegény vagy menyasszony s a nősereg; mind a násznagyok főfő vezénylete alatt, kik mellett a vőfély szolgál szalagos pálcájával. Mindenki virágokkal van díszítve, de a násznagyok bokrétája legdrágább, városon vett mesterséges virágbokréta, míg a többieké nagyrészt valóságos virág.

Esküvéskor a vőlegény csizmájában szerencsepénz szokott lenni. S a násznép pajkosabb legénysége titkon vitt csutorákból iparkodik inni az újházasok egészségére, bár ez tiltva is van. Úton jövet-menet puffognak kulcs- vagy igazi pisztolyokból, s midőn ez tiltatik, nagyokat ütnek dorongokkal holmi fémlapokra. A nép bámulja őket az utcán, s ők a nézőkre elmésséget, pajkosságot szórnak, mert ilyenkor minden szabad.

Az új házasok mindegyikét saját házához vezetik vissza a templomból, s csak aznapon estefelé indulnak a násznagyok előleges parlamentírozása után a vőlegény házától a menyasszonyéhoz. S ha csak a legközelebbi házhoz kellene is menni, négylovas kocsikon mennek. Elöl a cigánybanda egy kocsin, aztán a többi vendég, asszonyok s tisztes férfiak s a vőlegény a násznagy mellett. Megérkezvén a vendégek, az udvaron táncolnak saját zenéjökre, míg a násznagy iparkodik bemenni a menyasszony házába, mi hosszas szónoklatokba s elmés kérdésekre ügyes feleletekbe kerül. Egy ideig a csutora jár körül, s táncolnak, de aztán új szónoklatokkal a vőfély elbúcsúztatja a menyasszonyt szüleitől, testvéreitől, rokonaitól, mindegyikhez intézvén néhány verset. A tulipános ládákat, a menyasszonyi ágyneműt fölrakják a kocsikra, és a menyasszony maga is fölül hosszas sírások és búcsúztatások után, melyek tetemes mennyiségű csókkal kísérvék. Indul a nászsereg hazafelé, de induláskor számtalan tréfát űznek velök minden vigyázás dacára is. Kocsijuk kerékszegét kilopják, a kereket, ha lehet, megkötik, az istrángot elvágják stb., hogy ne indulhassanak. S még egy különöst is tapasztaltam saját magam is ily alkalommal. Valami titkos szert használnak, mellyel mint ők teszik ki, a lovat megkötik, hogy ne indulhasson. S több ízben láttam, hogy a legjobb lovakat hiába korbácsolta a kocsis, azok meg sem moccantak. Ilyenkor gyakran verekedésre is fajul a tréfa.

Megérkezvén a vőlegényi házhoz, az új párt elébb a konyha tűzhelyén leültetik kis székre egymás mellé, s egy csészéből etetik mézzel, dióval. A menyasszony ölibe kisdedet tesznek, s azt öltöztetni, vagy legalább egy ideig tartogatni kell. Végre beviszik őket a terembe, s ott egymás mellé ültetik. Enniök, inniuk, beszélgetniök nem illik, s szemérmesen kell lapítaniok estig vagy inkább éjfél utánig. Akkor a lefekvés előtt a menyasszonyt megtáncoltatják a vőlegény(nyel) vagy vőféllyel. Táncára a legpajkosabb commentárokat kiabálják, s néha alá vizet loccsantanak stb. Aztán fölvezetik őket a padlásra, s miután lefektetik, a létrát elveszik, hogy pajkosak ne csússzanak föl utánok, mi azonban mégis gyakran megtörténik.

Reggel a menyasszonyt befátyolozzák, s aztán a kúthoz vezetik, hol egy tele vödröt kell fölrúgnia, s ha ez nem sikerül, hull rá a sok gúny. De ha fölrúgta, joga van akkor (az)nap bármely férfit megcsókolnia, s csókjáért fizetni kell.

Csütörtökön délután a menyasszonyos ház vendégei látogatóba jőnek nagy ünnepéllyel, s aztán a mulatság foly éjfélig. Akkor a vőfély kiosztja vers vagy prózában tartott megszólításokkal a menyasszony által ajándékozott kendőket a násznagyoknak s a vőlegény szüleinek, testvéreinek stb. Ha tisztes vendég van jelen, habár idegen is, az is kap egyet, s nekem ily alkalommal pár igen csinos selyem zsebkendőt ajándékoztak.”

A lakodalmi gazdag szokásrend csendes percei sem telnek tétlenül, a tréfamesterek arra az időre szertartásszerű eseményeket iktattak be szórakoztatási, unaloműző szándékkal.

„Lakodalomkor a táncon kívül sokféle mulatság van, p. o. a záloga vagy futosásból s kendőveli verséből álló játékok, gyűrűduggatás, csizmavarrás stb. A faló egyik legfurcsább. Fölkötik a csöbörrúd egyik végét mintegy három lábnyira a mestergerendára. Másik vége a földön, alsó végére ül a lovas, lábait egymás fölött keresztbe téve ott, hol a rudat a kötél tartja. Kezében van egy bot, mellyel támaszkodva magát súlyegyenzi, s aztán hirtelen meg kell kopogtatni azzal a mestergerendát minél többször lehet. Azonban a legtöbb leesik, mielőtt csak egyet is koppantana, s az esés néha gonoszabb, mintha valóságos lóról történnék.

Másik, de már nagyon is pajkos játék neme, hogy valamely együgyű fiatal embert rábeszélnek, legyen bika, s bőgjön. Aztán kötélre kötik, s ökleléssel dacára vezetik a násznagyhoz, kinek rendeletére egy pár mészáros a bőgő áldozat levágásához készül. Bárdot hoznak, s kötelet vetnek át a mestergerendára, hogy a bikát fölhúzzák. Annak hóna alá kötnek holmi ködmen darabokat, hogy a kötél ne vágja, s aztán pár lábnyira fölkötik, de e pillanatban valamelyik pajkosabb gatyamadzagját elmetszi, s az istenadta bika meztelenül lóg a nézők kevésbé szemérmes részének kacaja között. A menyecskék pirulást affectalnak, szemöket takarják stb.

A szokottabb tréfák egyike, hogy a szakácsokat meglopni iparkodnak. Ezek azonban erősen vigyáznak, s a tolvajt néha kegyetlenül meg főzőkanalazzák. De ha a lopás sikerül, a főszakácsnékat a násznagyok elé idézik, s tréfás pörfolyam után áristomra ítélik, rendesen a tyúkólba.”

VI. Ács Gedeon leírása a temetésről

Baranyában a reformátusoknál szokás, hogy az éltesb nők saját halotti ruháikat előre elkészítik, s gyakran még a koporsódeszkát is beszerzik. Ha ki meghal, reá hírharangot húznak, s még kiterítve fekszik is, gyakran harangoznak. A komák sírt ásnak, koporsót készítenek, a holt testét az asszonyok megmossák, ha férfi, néha meg is borotválják. A temetési szertartás alkalmával a harangokat ismét meghúzzák, s a tanító indul az iskolás gyermekekkel, és a házhoz érvén megvárja, míg hangos siránkozások között kiteszik a koporsót az udvarra. A harang ekkor elhallgat, s a félkörbe állt gyermekek halotti éneket mondanak, és a gyászmenet indul az utca közepén a templom felé ének- és harangszó kísérettel. A koporsót rudakon viszi négy férfi, ha lány volt, négy lyány, s virágkoszorú van a koporsón míg a férfién a kalapja. (Másutt említi Ács, hogy „…rózsát a fiatal halott koporsójára teszünk. A rózsa igen szép s kedves illatú is, de rendesen féreg van benne.” – L. K.)

Gyermek koporsóját fején viszi valamelyik keresztanya. A koporsó előtt ballag az özvegy vagy szülők s egyéb legközelebbi rokon, a férfi levett kalappal, a nő kendővel fején, s a koporsó után jő a gyászsereg leghátul az asszonyok. A tanító koronkint egy-egy verset énekel, s közben a nők rögtönzött síréneket mondanak prosában. Hallottam néha igen ügyes rögtönzőket, kiknek gyászdala valóban költőileg szép volt, s oly megindító, hogy gyakran könnyet idézett szemembe. De sokszor igen furcsa badarságot is hallottam, mely csaknem kacagást ébresztett. Egy fiatal özvegy menyecske ekként siratta férjét: Ó… nem búvik már többé az ajtó mögé, mikor haza jövök, s nem kiált rám onnan, bakk, Juliskám! – Hányszor fűtött ő be reggel, mikor én még álmos voltam… Együtt dolgozgattunk a szín alatt, s ha nem volt senki más, én tartottam, ő fúrta stb.

A templomhoz érve a koporsót leteszik a pitvarban, a körötte ülnek a gyászos felek, és a lelkész halotti beszédet mond. Aztán viszik ének- s harangszóval a koporsót a temetőbe. Leteszik a sírba, fejéhez fejfát sírirattal, lábához s gyakran fejéhez is gyümölcsfát ültetnek. Ez alkalommal holmi babonás vénasszony a gyászos felek nyakába port hint a sírföldből, hogy őket hazajáró lélek ne kínozza. A koporsóba rendesen tesznek egy kis pénzt, mely Charon obulusa. S a temetés alatt gondosan megsöprik a házat otthon, és ha a háziasszony halt meg, a csibéket és egyéb baromfiakat megetetik. Néhány nap múlva a sírt behantolják, rá virágokat ültetnek, s gyakran jár ki sírni a sok nő kedvesei sírjához.

VII. Mészáros János laskói lelkész levele az első világháború frontjain tartózkodó laskói katonákhoz

Kelt levelem Laskón 1916. decz. 10-én.

Kedves Testvéreim!

Kívánom, hogy ezen pár sor írásom testi-lelki jó egészségben, erőben, rendületlen hitben s élő reménységben találjon mindnyájatokat. Mi nehéz munkára, aggódásra, imádságra, könnyezésre, de Istenben gyökerező diadalmas hitre itthon maradt véreitek, kik közül több háznép olyan, mint a learatott mező vagy a megszedett szőlő, mindnyájan hálát adunk Istennek, hogy midőn az egész világ reánktört, kipusztítani, eltörölni minket a föld színéről: a ti hősiességetek s kitartó hűségetek által mindeddig segítségünk volt nekünk az Úr. Köszönjük istennek azt a meg nem érdemelt kegyelmet, mely titeket mérhetetlen nagy ellenségekkel szemben kicsiny létetekre erős nemzetséggé tett, kik által az ellenség támadásának bősz hullámai oly biztosan verettek vissza, mint ahogy a tenger vad hullámai a partoktól megtörve visszaverődnek. Itt látjuk meg Isten választottjainak erejét, kik tudják, miért, mi célból harcolnak: a magyar földért, melynél drágább nincs ezen a világon, a magyar családért, mely egyetlen édes kertünk, s a magyar templomért, mely örök életünk iskolája. A költő szép szava lett vallomásotok:

Kóró te benned szülötte földem
Inkább leszek, mint másutt virág
Szebb ott az ősz, mint más föld tavasza
Az éj, mint másutt a napvilág.

És a zsoltáros szava lett fogadalmatok: Ha elfelejtkezem rólad Jeruzsálem, felejtkezzék meg rólam az én jobb kezem. Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem Jeruzsálemet tartom vigaszságom kútfejének (137. zsolt. 6. vers). Természetes, hogy a diadalra vivő hűség áldozattal jár. De a hű szeretetnek, a nehéz áldozatok is édesek. Megpróbálom összeállítani hőseink névsorát, kik a háború 29 hónapja alatt szemeink büszke könnyhullatására a honvédelmeken testüket Istennek tetsző áldozatul adták.

VIII. Mészáros János lelkész névsora a háborúban elesett laskói katonákról

Sándor József 1915. március 4-én az újverbászi kórházban hunyt el.

Ifj. Mihó Sándor szerb harctéren szerzett betegségben 6 heti sínylődés után az irigi (Ürög, Szerém vármegye) kórházban 1915. március 2-án. Holttestét áprilisban hazaszállíttatták, s itthon temették el.

Kovács János (révbeli) galíciai harctéren hastífuszt kapván, meghalt Besztercebányán 1916. május 22-én.

Dankos János (76. hsz.) tüdőbajban a székesfehérvári kórházban 1915. december 11-én.

Tóth László kántortanító a doberdói fennsíkon ellenséges golyótól leterítve 1915. június 24-én.

Szalai József Szerbiában puskagolyótól szíven találva 1914. október 18-án.

Ember Sándor Szerbiában 1914. december 14-én Arangyelovácnál haslövést kapott; itt is temették el.

Tolnai János kirendelt hadifékező Pesten 1916. május 15-én difteriszben (Szent László Kórház).

Sóta András Toporuc és Rarance között 1916. április 2-án kapott fejlövésben.

Tar Géza – beérkezett jelentés szerint – 1916. július 4-én Kirlibabánál kapott haslövésben, el is temették Kirlibaba falu északi kijáratánál. (Megbízhatatlan privát értesülés szerint pedig: Franciaországban hadifogoly).

Kaszab Ferenc elesett Bukovinában, Csernovic körül 1916. június 8-án.

Mihó János (214. hsz.) orosz harctéren, Drohobicnál 1915. május 20-án szíven lőve.

Id. Mihó József Szerbiában volt kocsis, s 1914. dec. 15-én Ind(j)i(j)ában (Szerém vármegye) halt meg. 1916. febr. elején hazaszállíttatták, s itthon temettük el.

Blasz Ignác őrvezető 1914. októberében Szerbiában fejlüvés folytán.

Vidra János 1914. szeptember 6-án Szerbiában.

Ködmen József a bukovinai harctéren volt; a pécsi kórházban meghalt 1916. november 16-án, itthon temettetett el.

Márkus Sándor kocsis volt Szerbiában 1914. szeptember 8-tól december végéig, itt szerzett betegségben meghalt 1915. év márciusában. Őszinte fájdalommal temettük el.

Török Sándor kocsis volt Szerbiában 1914. szeptember 8-tól december 21-ig: betegen jött haza, itthon 1915. január 9-én meghalt. E fiatal korban letört embert nagy részvéttel kísértük sírjába.

Dankos (Bander) József kocsis volt Szerbiában 1914. szeptember 8-tól december 4-ig; itt szerzett betegségben 1916. július 20-án meghalt. Igaz fájdalommal álltunk ravatalánál.