A KÁRPÁT-MEDENCE MAGYAR NEMZETI KISEBBSÉGEI

Földünk - Ausztrália össznépességével megegyező - kb. 15 milliónyi magyarja több mint 90%-ának a Kárpát-medence nyújt otthont (1. táblázat). 1980-ban ezen a területen becsléseink szerint - a Magyarország határain kívül -3,3 milliónyi magyar élt, mely Európa saját állammal rendelkező kisebbségei közül a legnagyobb tömeget képviselte (2. táblázat). A létszámot tekintve legfeljebb a lengyelek, albánok (2-2 millió fő) és a németek (1,9 millió fő) említhetők meg velük egy kategóriában, összehasonlításként megjegyzendő, hogy a szomszédságunkban élő magyarok létszáma megegyezett Írország összlakosságával, és meghaladta Földünk 72 független állama, köztük a hazánknál 15-20-szor nagyobb területű Mongólia és Líbia lakosságát.

1. táblázat

A magyarok száma Földünk különböző területein (1980 körül) (ezer főben)

Forrás: 1-5. Kocsis K. becslései, 6-13. Szántó M. (1984) becslése

Megjegyzés: A magyarországi magyarok számának eredeztetési módja: A Magyarország 1980. jan. 1-jei 10 710 ezernyi népességéből „Kocsis K. (1988) Magyarország nemzetiségei település­területének átalakulása . . ." c. cikke alapján 322 ezer nemzetiségi és 28 ezer cigány anyanyelvű számának levonása.

A kisebbségek nemzetük összlétszámához viszonyított arányát tekintve az európai magyar nemzeti kisebbség az elsők között van 25,1%-os arányával. Csupán az albánok előzik meg Európában, akiknek 42,7%-a él Albánia határain kívül (3. táblázat.).

Kárpát-medencei magyar nemzeti kisebbségről 1920-ig, a trianoni békeszerződésig nem beszélhetünk, hiszen eme természetföldrajzi egység addig az időpontig teljes egészében Magyarország része volt. Ettől kezdve viszont a medence magyarságának kezdetben öt, 1945 óta hat állam nyújt, illetve nyújtott otthont: Magyarország, Csehszlovákia (Szlovákia), Szovjetunió (Kárpátalja), Románia (Erdély), Jugoszlávia (Vajdaság, Horvátország, Mura-vidék) és Ausztria (Őrvidék-Burgenland). Ez az állami széttagoltság-kiegészülve lakóhelyeik természeti adottságaival, a kisebbség sajátos demográfiai magatartásával, a gyakran változó politikai viszonyokkal - rendkívül határozottan kifejezésre jutott mind sorsuk, mind pedig a népszámlálási statisztikákban rögzített létszámuk változásában is.

2. táblázat

Európa nemzeti kisebbségei létszámuk alapján (—1980)

Megjegyzések: Csak a saját állammal rendelkező nemzetek európai kisebbségei vannak feltüntetve, a vendégmunkások nélkül. Németek: elzásziak, lotharingiaiak, svájciak és osztrákok nélkül. Olaszok: korzikaiak, svájciak nélkül.

Franciák: belgiumi Vallonok, frankofónok és a svájciak nélkül.

Románok: a szovjetunióbeli moldávok és a szerbiai kucovalahok nélkül. (Velük: 2,9 millió fő) Forrás: Straka, M.: Handbuch der europáischen Volksgruppen - W. Braumüller, Wien-Stuttgart

1970, és a szerző becslései

3. táblázat

Európa nemzeti kisebbségei nemzetük összlétszámához viszonyított arányuk szerint (—1980)

A történeti Magyarország egész területén lefolytatott utolsó magyar népszámlálás (1910) anyanyelvi adatai szerint a Kárpát-medence hazánk jelenlegi határain kívüli területén élt a térség magyarságának 33%-a, mintegy 3,3 millió fő (4. táblázat).

Ezek nagy része (1,6 millió fő) - csakúgy, mint ma is - Romániának a Kárpátokon inneni részén, a tágabb értelemben vett Erdélyben élt. A magyar kisebbség többi részének pedig - mai közigazgatási egységekre vetítve - Szlovákia (881 ezer fő), Kárpátalja (185 ezer fő), Burgenland (26 ezer fő) és a Vajdaság, Horvátország, Mura-vidék (568 ezer fő) jelentett lakhelyet.

A trianoni békeszerződést követő időszakban az új onnan létrejött, illetve területileg megnagyobbodott szomszédos államok korábban magát magyarnak valló lakossága különbözőképp reagált a gyökeresen megváltozott történelmi helyzetre. Az 1918-1924 közötti időszakban - az Országos Menekültügyi Hivatal adatai szerint - 350 ezer magyar menekült az új államterületre. Többségük (197 ezer fő) Romániából érkezett, míg a többiek csehszlovákiai (107 ezer), jugoszláviai (45 ezer) és ausztriai (1221) otthonaikat cserélték fel új magyarországira. Jelentős volt azok száma is (40 ezer), akik nem Magyarországot, hanem a tengerentúlt választották (RÓNAI A. 1938).

Tekintettel arra, hogy az etnikai hovatartozás meglehetősen szubjektív, az egyének személyes mérlegelésén alapuló, a társadalomban uralkodó eszme- és politikai rendszer által nagymértékben befolyásolt társadalmi strukturális elem, ezért a nemzetiségek számát a vándorlások mellett az etnikai hovatartozás bevallásának ingadozása és persze az asszimiláció is meghatározza. A két világháború közötti időszakban az ezzel kapcsolatos legfeltűnőbb jelenség volt, hogy a korábban gyorsan és szívesen magyarosodó zsidó származásúakat a szomszéd államok statisztikái külön kategóriába vették, ami különösen Kárpátalja, Szlovákia és Erdély esetében csökkentette lényegesen a magukat magyarnak vallók számát. A századforduló tájékán - a zsidókhoz hasonlóan - rohamosan magyarosodó németek, illetve utódaik az új politikai szituációban már egyre inkább visszatértek eredeti nemzetiségükhöz (Vajdaság, Erdély), vagy pedig az új államalkotó nemzetet gyarapították (Szlovákia).

4. táblázat

A magyarok számának változása a Kárpát-medencében, ill. annak egyes területein 1880-1980 között (népszámlálási adatok szerint)

Rövidítés: A = anyanyelv, E = etnikai eredet, N = nemzetiség, U = „Umgangsprache" (környe­zeti, használati nyelv)

Megjegyzések: A népszámlálások időpontjai a magyarországiakétól eltért a következő esetekben: Erdély (1948, 1956, 1966, 1977), Kárpátalja (1959, 1979) , Szlovákia (1950, 1961), Burgenland (1934, 1951, 1961, 1971, 1981), Vajdaság, Horvátország, Mura-vidék (1931, 1948, 1961, 1971, 1981)

Minden népszámlálási adat a régiók jelenlegi közigazgatási területeire van átszámolva. Ez utóbbi alatt „Erdély" esetében a történeti Magyarországnak Romániához csatolt területe, Kárpátalja alatt az ukrajnai Zakarpatszkaja oblaszty, a Mura-vidék esetében pedig a muraszombati és alsó-lendvai kommunák (községek-opstinák) területe értendő.

Az új államhatárokon kívüli magyarság számának rohamos csökkenésében nagy szerepet játszott a nyelvhatárok egyes szakaszain élő nagy létszámú, kétnyelvű, kétkultúrájú, etnikailag nehezen minősíthető népességnek ezúttal az új államalkotó nemzetekhez való asszimilálódása is. Ilyen népesség élt általában a városokban, a szlovákiai Nyitra - Érsekújvár - Léva közötti területen, Kassa és Tőketerebes vidékén, a kárpátaljai Nagyszőllős nyugati körzetében, illetve Szatmár és a Szilágyság egyes falvaiban. Az imént vázolt tényezőkhöz képest a magyar kisebbség fogyásában a diaszpóráik, nyelvszigeteik (Burgenland, Szlavónia, távoli nem magyar többségű területek városai) etnikai „poriadása" számszerűleg már viszonylag kisebb szerepet játszott.

A fenti események abszolút számban az erdélyi és szlovákiai magyarok, relatíve pedig a horvátországi, burgenlandi (őrvidéki) és kárpátaljai magyarok létszámát csökkentették (4. táblázat, l.,2. ábra).

1938 és 1941 között a magyar kisebbség nagy részét tömörítő területeket (Dél-Szlovákia, Kárpátalja, Észak-Erdély, Bácska, Baranya, Mura-vidék) visszacsatolták Magyarországhoz. Ez a körülmény a magyarországi közalkalmazottak (közigazgatásiak, rendfenntartó erők, katonaság stb.) megjelenésével a bukovinai csángók betelepítésével, a kétnyelvű népesség és a zsidók többségének ismét magyarrá válásával feltűnően megnövelte a magyarok számát a mai határainkon kívül, különösen Kárpátalján, Szlovákiában és Erdélyben (l.,2. ábra).

A második világháborút követően a szomszéd országok statisztikái szerint a határainkon túl élő nemzeti kisebbségeink létszáma az 1941-beli 3,2 millióról 2,4 millióra csökkent.

A tetemes létszámapadás objektív tényezői közül elsősorban az 1944-1948 közötti vándorlások (menekülések, kiutasítások, deportálások) említendők meg. A mai Románia területéről 125 ezer, Csehszlovákiából 120,5 ezer, Jugoszláviából 45,5 ezer, Szovjetunióból pedig 25 ezer magyar menekült települt át a jelenlegi államterületre. Ezzel párhuzamosan, 1945-1947 között a csehszlovák kormány a vontatott csehszlovák-magyar „lakosságcsere" megsürgetése érdekében további 44 ezer magyart telepített ki Szlovákiából Csehországnak a németek által üresen hagyott településeibe. A kivándorlás, a háborús veszteségek, a magyar nyelvű zsidók többségének megsemmisítése mellett a szomszédos területek magyarságát a vegyes etnikumú területek bizonytalan nemzeti öntudatú népességének a magyarságtól való elpártolása, a Dél-Szlovákiában lefolytatott ún. „reszlovakizálási" akció, a magyar nemzeti öntudat ébrentartására kedvezőtlen, magyarellenes politikai légkör apasztotta leginkább. Ezen körülmények eredményeképpen a magyarok száma a statisztikák szerint leginkább Szlovákiában, Kárpátalján és Erdélyben zuhant le. A Jugoszláviához tartozó egyes határmenti területeken (Bácska, Bánát) 1944 után jóval szerényebb mértékben mérséklődött nemzeti kisebbségünk száma, részben a helybeli németek egy részének magyarrá válása miatt. A felszabadulás óta eltelt négy évtized során a magyarság statisztikákban tükröződő létszámát az egyes országok sajátos társadalmi, gazdasági berendezkedése, a helyi nemzetiségpolitika gyakorlata, az államalkotó nemzet(ek) érettségi foka meglehetősen eltérően alakította. A Jugoszlávia részét képező Vajdaság­ban, Horvátországban és a szlovéniai Mura-vidéken a magyarok száma az 1960-as évekig jelentékenyen nőtt, illetve stagnált. Azóta a nyugat-európai munkavállalás lehetősége, a hagyományosan - ma már katasztrofálisan - alacsony természetes szaporodás, a „jugoszláv" nemzetiségstatisztikai kategória megjelenése lendületesen apasztja nemzetünk déli képviselőinek létszámát a népszámlálási statisztikában. Az erdélyi magyarság kedvező természetes szaporodását a román nemzetállam célkitűzése és az ebből eredő nemzetiségpolitika és -statisztika gyakorlata ellensúlyozza.

1. ábra: Az erdélyi, szlovákiai, vajdasági és kárpátaljai magyarok számának változása 1880-tól napjainkig

Szlovákiában az 1940-es évek megrázó élményeinek szürkülésével párhuzamosan az 1950-es években lendületesen nőtt a magukat magyarnak vallók száma, de ez a magas természetes szaporodás által is támogatott növekedés az 1970-es években meglepően minimálisra fékeződött.

Az 1970-1980 közötti évtizedben a magyarok száma a Kárpát-medence nagyrégiói közül leginkább a Kárpátalján (+4,8%) és Magyarországon (+4,1%) növekedett. A magyarországi magyarok számának jelentős növekedése sajnos elsősorban nem a természetes szaporodásnak, hanem a nemzetiségeink fokozódó asszimilációjának volt köszönhető. Hasonló időszakban (1966/70-1977/80) a hivatalos statisztikák szerint a kisebb közigazgatási egységek közül a Beregszászi járás (+12,7%), Hargita és Kovászna megyék (+11,7%, 10,5%), illetve a Dunaszerdahelyi járás (+8,7%) magyarságának szaporodása volt a legkiemelkedőbb. Ugyanakkor a főként nyelvszigetekben élő horvátországi, burgenlandi és vajdasági magyarság létszáma vészesen lezuhant (-28,3%, -26,9% és -9,1%) (3. táblázat, 1.,2. ábra).

A Kárpát-medence országainak 1980 körüli népszámlálásai szerint 13,4 millió magyar lakosa van e régiónak, melyből 2,8 millió (20,9%) él a Magyar Köztársaság határain kívül. Becsléseink szerint a magyarnak tekinthetők száma ez utóbbi területen 3,3 millió fő, mely 24,1%-ot jelent a medence összmagyarságán belül (1. táblázat).

A magyarok többsége (1,93 millió fő) Romániának a Kárpátokon inneni területén (a történeti Erdély, Bánát, Arad, Bihar, Szatmár, Máramaros megyék) él.

A legtöbb magyart ezenkívül Szlovákia (710 ezer fő) és a jugoszláviai Vajdaság (420 ezer fő) területe tömöríti. A határainkon túli legnagyobb magyar közösségeknek a következő városok a lakóhelyei (1000 főben): Kolozsvár (110,0), Nagyvárad (94,3), Marosvásárhely (84,9), Szatmárnémeti (59,8), Temesvár (55,5), Szabadka (50,9), Arad (50,3), Brassó (43,9) és Pozsony (43,0) (5. táblázat, 3. ábra).

2. ábra: A magyarok számának változása a Kárpát-medence különböző történeti és közigazgatási régióiban (1880 = 100%)

5. táblázat

Magyarország határain kívüli legnagyobb kárpát-medencei magyar közösségek 1980 körül (ezer főben, becsléseink, illetve népszámlálási adatok szerint)

Megjegyzés: R = Románia (1977), CS = Csehszlovákia (1980), J = Jugoszlávia (1981), SZ = Szov­jetunió (1979,1981).

A döntően magyar etnikumú (75% fölötti) területek többsége a magyar államhatár közelében, illetve a Székelyföldön található (4. ábra). Ezen területek közé sorolható Szlovákiában a Csallóköz, Párkány, Ipolyság, Fülek, Tornaija térsége, a Gömör-Tornai-karszt, Bodrogköz; Szovjetunióban az ungberegi határsáv; Romániában az említett Székelyföld, a magyar határhoz tapadó szatmári, észak-bihari határzóna; Jugoszláviában pedig a bácskai Magyarkanizsa és Zenta vonzáskörzete.

Az említett régiókon kívül számos olyan kistáj, illetve nyelvsziget van, ahol a magyarság abszolút többséget, illetve erős, 25-50% közötti kisebbséget alkot: Szlovákiában a nyelvhatár és a fő közlekedési vonalak mentén; Szovjetunióban Nagyszőllős DNY-i szomszédságában; Romániában a Mezőségen, a Maros és Küküllő folyók mellékén, az államhatártól távolodva Szatmárban és a Szilágyságban, Nagyszalonta, Arad környékén; Jugoszláviában Bácska területén Szabadka-Bácstopolya-Óbecse között, a Bánát északi részén, Baranya keleti felében és a Mura-vidék magyar határmenti falvaiban.

A 4. ábra arra hívja fel a figyelmet, hogy nemzeti kisebbségeink döntő többsége - eltekintve az Erdélyi-medence magyarjaitól - az anyaország határának közelében él. Ebből a tényből mind az adott magyar nemzetiségnek, mind pedig a szomszédos országok államalkotó nemzeteinek pótolhatatlanul nagy előnye származhat, illetve származik. A magyar kisebbség számára kedvező ez a helyzet, mert etnikai identitását legkönnyebben anyaországa tőszomszédságában, a vele való sokrétű (személyes, tömegkommunikációs stb.) kapcsolattartással tudja fenntartani. A szomszédos államalkotó nemzeteknek (magyarok, szlovákok, ukránok, románok, szerbek, horvátok, szlovénok) is nagy előnye származhat egy ilyen kétnyelvű, kettős kulturális kötődésű népesség létéből a közös határvidéken. Mégpedig azért, mert a jelen és a jövő Európájában eme vegyes etnikumú, határ menti területek a múlttal ellentétben már nem a határtologatások, a nacionalista villongások színterei, hanem a magas fokú határ menti, nemzetközi integráció megvalósulásának, kis nemzetgazdaságok mind szorosabb összefonódásának helyszínei lesznek, illetve kell, hogy legyenek. A határ menti magyar nemzeti kisebbségeknek a szomszéd nemzetek eme társadalmi, gazdasági közeledésében fog beteljesedni pótolhatatlanul nagy jelentőségű történelmi küldetése, nyelvi­kulturális közvetítő szerepe.