A SZLOVÁKIAI MAGYARSÁG ÉS LAKÓHELYEI

A Szlovák Köztársaság területén a legutóbbi népszámlálás (1980. nov. 1.) alkalmával 559 490 lakos merte magát magyar nemzetiségűnek vallani. Ez a népszámlálási adat - csakúgy mint Magyarországon, de más országokban is - eltér az adott etnikum tényleges számától, ez esetben a magyar nemzeti hagyományokat, kultúrát igénylők, ápolók számától. Ez utóbbit Szlovákia esetében, 1980-ra vonatkozóan - történeti etnikai, népmozgalmi és vándorlási statisztikák alapján - 710 ezer főre becsülhetjük. Ez a létszám kb. Győr-Sopron és Komárom megyéink összlakosságának felelt meg. A legutóbbi népszámlálási adatok alapján eme magyar nemzeti kisebbség Szlovákia népességének 11,2%-át, a kárpát-medencei magyarság összlétszámának 4,2%-át, a határainkon túli, kárpát-medencei magyaroknak pedig 20% -át képviseli.

A TERMÉSZETI KÖRNYEZET

Északi nemzeti kisebbségünk többségének (62%-ának) az alföldi tájak, a Duna menti alföld (55%) és a Kelet-szlovákiai-alföld (7%) települései nyújtanak otthont. A csaknem teljes egészében szántóföldi művelés alá vett magyarlakta al­földi tájak jellemző talaj féleségei - a nagyobb folyók mellékének öntéstalajaitól eltekintve - a réti talajok (Csallóköz déli fele, a Dudvág és a Fekete-víz melléke, Bodrogköz) és a csernozjom (Csallóköz északi fele, a Vág-Nyitra és a Zsitva-Garam közötti terület). A kárpát-medencei szemszögből a Kisalföldünk részének tekinthető Duna menti alföld legjelentősebb folyói az ártéri (galéria-) erdőkkel kísért Duna, Kis-Duna és a Vág. Említésre méltó még - végső soron - a Vág mellékfolyójának számító Nyitra, Zsitva, Dudvág és Fekete-víz is. A Szlovákiában legkitűnőbb mezőgazdasági termelési adottságokkal rendelkező csallóközi és a Kis-Duna-Vág közötti terület a köztársaság élelmiszerellátásában rendkívül nagy szerepet játszik.

A magyarok harmadrészének települései dombvidéki jellegű tájakon (Garam menti, Ipoly menti dombság, Ipoly-, Losonci-, Rima-, Kassai-medence) találhatók.

A domborzati adottságokhoz igazodva ezen barsi, honti, nógrádi, gömöri és abaúji vidékek települései megrekedtek az apró- és kisfalvas településkategóriában, mely a kommunális alapellátásban teremt különösen nehéz helyzetet.

Az elsősorban barnafölddel és barna erdőtalajjal fedett táj lankái között néhány jelentősebb folyó (Garam, Ipoly, Sajó, Hernád) és patak (Szikince, Kürtös, Rima, Balog, Túróc, Murány stb.) tör utat magának.

A felvidéki magyarok közül csak minden huszadik mondhatja magát hegyvidékinek. Döntő többségük a Gömör-Tornai (v. Szlovák)-Karszt rendzinával fedett dolomit- és mészkősziklái között (pl. Szilicei-fennsík), a Rozsnyói-meden­cében és a bazaltkúpokkal (Somoskő, Ragács, Bénai-hegy stb.) tarkított Karancs-Medves-vidéken, a szlovákiai Nógrád és Gömör déli zugaiban él. Az imént felsorolt hegyvidéki, magyarlakta tájak folyóvizei közül a Gortva-, Torna- és a Csermoslya-patakok a jelentősebbek.

AZ ELMÚLT ÉVSZÁZAD ETNIKAI FOLYAMATAI

A magyar lakosság aránya Szlovákia össznépességén belül az első, anyanyel­vet is tudakoló népszámlálás (1880. dec. 31.) idejére 23,1%-ra mérséklődött, míg létszáma megközelítette a 600 ezret (6. táblázat). Ez időszakra a magyar-szlovák nyelvhatár lendületes dél felé tolódása lényegében már lefékeződött, és Pozsony-Galánta-Érsekújvár-Nyitra-Léva-Losonc-Rozsnyó-Jászó-Sátoraljaújhely-Ungvár vonalában stabilizálódott. Nyitra-Komárom-Léva háromszögben, Kassa és Tőketerebes térségében azonban az évszázados etnikai folyamat erősen vegyes nemzetiségű, egymásba ölelkező nyelvi félszigeteket, szigeteket hozott létre, melyek lakossága az aktív kétnyelvűség, kétkultúrájúság állapotába került. Ezen területek népessége, illetve a zsidóság, németség és a városi szlovákok egy része a magyar nemzeti gazdasági prosperitás idején, a XIX. és XX. század fordulóján egyre tömegesebben és szívesebben vállaltak a későbbi népszámlálások idején sorsközösséget az államalkotó magyar etnikummal.

Jórészt a magyarságát fennen hirdető német, zsidó és szlovák- magyar asszimilánsoknak köszönhető, hogy nemzetünk 1880-1910 között e tájon 306 ezer fővel gyarapodott, aránya pedig 1910-ben meghaladta a 30%-ot. A városok közül különösen Kassán, Pozsonyban, Zólyomban, Aranyosmaróton, Nyitrán, Nagy-rőcén, Jolsván és Nagymihályon volt látványos a magyar etnikum előretörése (7. táblázat).

Az ilyen anyanyelvi statisztikában bekövetkezett jelentős változások jobb megértéséhez szükséges szemügyre venni az ún. két- (v. több-) nyelvűek, etnikailag nehezen minősíthetők számát, arányát. A mai Szlovákia területén 1910-ben a magyaroknak 33%-a, a szlovákoknak 18%-a tartozott ebbe a poliglott kategóriába.

A jelenleg városi rangú települések közül Jolsván, Vágsellyén (70-75%), Kassán, Ógyallán, Verebélyen (30-40%), a falusi térségek közül pedig Kassa, Tőketerebes környékén, Nyitra és Verebély közötti területen (35-45%) volt különösen magas a nyelvileg egyformán szlováknak vagy magyarnak minősíthetők aránya.

Az első világháború eseményei, a trianoni békeszerződés következtében a mai Szlovákia területét - leszámítva Oroszvár térségét - 1920-ban hivatalosan is elcsatolták Magyarországtól, és Csehszlovákia részévé tették.

6. táblázat

Szlovákia népességének etnikai összetétele 1880-1982 között

(Minden adat Szlovákia jelenlegi államterületére van átszámítva!)

7. táblázat

A magyarok számának és arányának változása Dél-Szlovákia néhány városában 1880-1980 között

Forrás: 1880, 1910, 1941 =magyar népszámlálások anyanyelvi adatai (kivétel Pozsony 1941-ben), 1930, 1970, 1980 = csehszlovák népszámlálások nemzetiségi adatai, *1980 = Kocsis K. becslése

Az államhatalmi változásokat követve - 1924-ig - kb. 88 ezer magyar (közigazgatási alkalmazott, katona, földbirtokos stb.) költözött át az új magyar államterületre (RÓNAI A. 1938), párhuzamosan kb. 72 ezer cseh katona, hivatalnok, tőkés betelepülésével.

A bizonytalan nemzeti hovatartozású, kettős-hármas kötődésű népességnek, a németek egy részének az új államalkotó etnikumhoz, a „csehszlovákok"- hoz való asszimilálódása, a nagyszámú magyar nyelvű zsidó önálló etnikai kategóriába sorolása 1930-ra tetemesen lecsökkentette a magyarok számát (-300 ezer fő) és arányát (-12,6%) (6. táblázat, 6. ábra). A Zobor-vidéki magyarság nyelvsziget lett, Balassagyarmat-Nagykürtös között megszakadt az Ipoly melléki összefüggő magyar nyelvterület, Kassától keletre és Tőketerebestől délnyugatra lévő magyar nyelvszigetek pedig szinte teljesen eltűntek. Ezzel párhuzamosan a cseh nacionalista földreform keretén belül cseh, szlovák telepesfalvak jöttek létre a magyar nyelvterület teljes hosszában (Hviezdoslavov, Miloslavov, Lipové, Srobárová, Lipovany, Bottovo stb.).

6. ábra: Szlovákia főbb etnikumai számának változása 1880-1980 között (1880 = 100%)

A nyelvhatár mentén fekvő, eredetileg magyar többségű városokban a 98-100%-ban „csehszlovák" és (csehországi) német nemzetiségű katonaság, illetve 65-85%-ban „csehszlovák" köztisztviselői réteg betelepülése (KŐVÁGÓ J. 1946) - kiegészülve a zsidóság és a kétnyelvűek többségének ezúttal „csehszlovákká" válásával - a korábbi magyar többség pl. Kassa esetében 25%-ra zsugorodott össze. A nyelvhatár többi városában pedig a „csehszlovák" nemzetiség a magyarokkal kb. egyensúlyba került (Érsekújvár, Galánta, Léva, Rimaszombat, Rozsnyó). Pozsonyban ugyanekkor a város mai területén 1910-ben élt 48 ezer főnyi szlovákság száma a csehekkel 1930-ban 102 ezerre növekedett.

Húszéves fennállása után, 1939-ben felbomlott a Csehszlovák Köztársaság. Előtte azonban a bécsi döntőbíráskodáson (1938. nov. 2.) Csehszlovákiától visszacsatolták a Magyar Királysághoz a 80%-ában magyar anyanyelvű népesség lakta déli területeket. Az ismét magyar fennhatóság alá került területeken a katonaság, közigazgatási alkalmazottak kicserélődése, magyarországiak betelepülése, 86 ezer szlovák, cseh elköltözése, a kettős kulturális kötődésű, magyar-szlovák népesség ezúttal magyarrá válása miatt Szlovákia jelenlegi területén a magyarok száma 176 ezer fővel, aránya 4%-kai nőtt. Mint minden államhatalmi változás, ez is a városok etnikai összetételének hirtelen megváltozásában mutatkozott meg leginkább (7. táblázat).

A második világháború után a csehszlovák kormány a német kisebbséghez hasonló módon - kitelepítéssel - kívánta megoldani a Csehszlovákiához csatolt déli területeken élő magyarok kérdését is. 1945 júliusáig így került sor kb. 32 ezer, 1938-1945 között a mai szlovák területre beköltözött magyar kiutasítására (JANICS K. 1980). A kiutasítottak mellett jelentős volt azok száma is, akik a teljes jogfosztottság, törvényen kívüliség elől Magyarországra menekültek (14 ezer fő).

Miután a magyarok teljes kitelepítését a nagyhatalmak nem támogatták, .Magyarország és Csehszlovákia között 1947-ben és 1948-ban meglehetősen vontatott lakosságcserére került sor. Az erőltetett „lakosságcsere" siettetése érdekében kb. 44 ezer magyart telepítettek szét Nyugat-Csehországban, a németek által üresen hagyott falvakba. Végül is kb. 74 ezer magyart tudtak deportálni Szlovákiából, és 73 ezer szlováknak minősített lakos települt át Magyarországról (ZVARA, J. 1965). Összességében 1945-1948 között 120 490 (!) magyarnak kellett elhagynia Csehszlovákiát.

A magyarok későbbi számának alakulásánál azonban a legnagyobb szerepet az ún. „reszlovakizálási" (visszaszlovákosítási) akció játszotta, melynek értelmében Szlovákiában maradhattak azok a magyarok, akik szlováknak vallották magukat. A kampány eredményeként kb. 327 ezer magyar ilyen irányú kérelmét fogadták el (ZVARA, J. 1965).

A Csehszlovák Köztársaság idején kialakított telepesfalvak lakói is visszaköltöztek, de új szlovák falvak is létrejöttek a magyar nyelvterületen a földreform révén (pl. Jatov, Rastislavice, Siatorská Bukovinka). Eme magyar többségű, déli területeken telepítették le a Magyarországról átköltöztetett, szlováknak minősített, de már erősen magyar kulturális kötődésű lakosokat is, akik ismét magyar környezetbe kerülve továbbra is fenntartották a szlovák és a magyar nemzet közötti „lebegő" helyzetüket. A CSKP 1948. februári győzelmét megelőző intézkedések, melyek Szlovákia nemzeti homogenizálását, az ezer évvel korábbi magyar honfoglalás „visszafordítását" voltak hivatottak megvalósítani, a szlovákiai magyarok számát 1941-hez viszonyítva 407 ezerrel (!) csökkentették. Különösen egyes városokban volt meglepő arányuk hirtelen zuhanása: pl. Kassa (76% -4%), Érsekújvár, Vágsellye, Léva (kb. 90% -10%).

A falusi térségek közül a legnagyobb magyar etnikai veszteség Léva, Zseliz, Kassa és Tőketerebes térségében volt tapasztalható. Természetesen még ez időszakban is voltak olyan területek, ahol csak minimálisan csökkent, néha még nőtt is a magyarok aránya.

Ezek voltak a szlovákiai magyarságnak az etnikailag leghomogénebb, az ál­lamhatárhoz tapadó, sok néprajzi archaikumot őrző magterületei: Csallóköz, Párkány északi, Ipolyság keleti előtere, Dél-Gömör, Torna-vidék és a Bodrog­köz. Az 1940-es évek megrázó élményeinek szürkülésével egyre többen vállalták ismét magyarságukat. 1970-ben már 552 ezer magyar nemzetiségűt és 600 ezer magyar anyanyelvűt tartottak nyilván Szlovákiában. Ez utóbbi szám legfeljebb a 80 évvel korábbi szintnek felelt meg, és messze elmaradt az 1941-beli 761 ezer szlovákiai magyar anyanyelvű számától (6. táblázat).

Az elmúlt évtizedben a magyarok térbeli mobilitását is egyre inkább az életkörülmények, a munkahelykereslet és -kínálat fokozódó térbeli eltérései határozták meg. Egyre kiélezettebbé váltak a központ és a perifériaterületek közötti ellentétek, melyek a határvidéki, egyre nyitottabbá váló magyar falusi társadalom mobilitását is megnövelték. Ez elsősorban a magyar fiataloknak a nyelvhatár immár szlovák többségű városaiban, jelentős mértékben Pozsonyban és Kassán való letelepedésében nyilvánult meg. Ennek volt köszönhető, hogy az olyan településekben élő magyarok aránya, akik lakóhelyeiken kisebbségben éltek 1970-1980 között, 17%-ról 21%-ra emelkedett, párhuzamosan a túlnyomóan többségi (75%) viszonyok között élők arányának 63%-ról 56%-ra való csökkenésével (7. ábra).

7. ábra: A szlovákiai magyarok megoszlása településeiken belül képviselt arányuk szerint 1970-ben és 1980-ban

A nagyfokú migráció tovább növelte a természetes asszimiláció lehetőségét a szlovák többségű környezetben kötött, etnikailag vegyes házasságok révén (1982-ben a magyar férfiak 27,1%-a, a nők 24,7%-a választott szlovák házastársat). Az elvándorlás és a születésszabályozás évtizedek (-századok) során kialakult nagyfokú térbeli eltérései miatt a magyar nemzetiségű területek közül különösen Párkány-Zseliz-Ipolyság közötti területen, Ajnácskő, Pelsőc vidékén, illetve a Bodrog-Latorca mellékén öregedett el a népesség. Ezen területekkel szemben a legkedvezőbb demográfiai mutatókkal a csallóközi és részben a Pozsony-, Galánta vidéki magyarság rendelkezik. Évi +6%o-es természetes szaporodásuk (1983-ban) messze meghaladta nemcsak a szomszédos Győr-Sopron és Komárom megyéink (-0,3 - -0,6%o), de még Szabolcs-Szatmár (+2%o) értékét is.

A SZLOVÁKIAI MAGYARSÁG JELENLEGI TELEPÜLÉSTERÜLETE

Közigazgatási szempontból a szlovákiai magyarok 68%-ának a Nyugat-szlovákiai Kerület nyújt otthont. A járások közül legmagyarabbnak a Dunaszerdahelyi (87,8%) és a Komáromi (71,9%) tekinthető. A Rimaszombati, Galántai, Ér­sekújvári és Toketerebesi járásokban pedig a szlováksággal közel egyensúlyban (40-47%) vannak.

Nemzetünk északi képviselői Szlovákia 508 településén élnek jelentős számban (100 fő<) és arányban (10% <). Ebből 399 településen képeznek abszolút (50% <), 164-ben pedig szinte kizárólagos (90% <) több­séget (GYÖNYÖR J. 1983). Részben domborzati, részben történeti sajátosságok miatt főként a nagy-, közép- és kisfalvas (500-5000 fő) településkategóriát részesítik előnyben, de tekintélyes részük (14%) él kisvárosokban is (7., 8. ábra).

A legnagyobb magyar közösségeket az 1980-as csehszlovák népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Komárom, Pozsony, Dunaszerdahely, Érsekújvár, Guta, Pár­kány, Kassa, Rimaszombat, Fülek és Sömör ja tömöríti (8. táblázat). 1980-ra vonatkozó becsléseink ettől a sorrendtől némileg eltérnek (ezer főben): Pozsony (43,0), Kassa (35,0), Komárom (22,9), Érsekújvár (17,0), Dunaszerdahely (15,5), Léva (12,8).

8. ábra: A szlovákiai magyarok megoszlása település nagyságrendi kategóriák szerint (1980)

A hivatalos adatok szerint a városok közül mindössze 13-ban haladja meg a magyar nemzetiségűek aránya a szlovákokét, melyek közül a leginkább magyarnak Nagy-megyer, Guta, Dunaszerdahely és Királyhelmec tekinthető (9. táblázat).

A felvidéki magyarság legnyugatabbi képviselői a Pozsonyi járás lakói. A többségükben a szlovák fővárosban dolgozó itteni magyarok jelentősebb települései (Szene, Magyarbél, Fél, Éberhárd) már a pozsonyi agglomeráció részei. Kedvező földrajzi fekvésük következtében fokozódik a szlovákok betelepülése, ami persze lakóhelyeiken %-os arányuk fokozatos csökkenésével jár.

8. táblázat

5000 főnél nagyobb szlovákiai magyar közösségek 1980-ban

Forrás: az 1980. évi csehszlovák népszámlálás nemzetiségi adatai

9. táblázat

Abszolút magyar többségű szlovákiai városok 1980-ban

Forrás: az 1980. évi csehszlovák népszámlálás nemzetiségi adatai

A leginkább magyar jellegű járásban, a Dunaszerdahelyiben szlovákok csak a városokban (Dunaszerdahely, Somorja, Nagymegyer) élnek nagyobb számban. A járás legjelentősebb - természetesen magyar - falvai: Nagymagyar, Ulésháza, Nagylég, Bős, Várkony, Ekecs, Nyárasd, Vasárut, Diósförgepatony.

Fontos vasúti elágazásban fekszik a Galántai járás 40-52%-ban magyarnak tekinthető székhelye. A járás helybeli iparban dolgozó magyarsága elsősorban a vágsellyei „Duslo" vegyipari kombinát, a szeredi nikkelkohó, illetve Galánta, Diószeg gép- és élelmiszeripari üzemeinek munkása. Az itteni magyar falvak többségükben a Kis-Duna és a Pozsony-Érsekújvár vasútvonal között sorakoznak (Jóka, Nagyfödémes, Felső-, Alsószeli, Nádszeg, Negyed, Vág-farkasd stb.).

Szlovákia másik magyar többségű járásában, a Komáromiban a legtöbb magyarnak Komárom, Guta, Ógyalla nyújt otthont. A járás településhálózatának további csomópontjait Naszvad, Marcelháza, Perbete, Bátorkeszi, Nemesócsa és Csallóközaranyos képezi. A vidék ipari munkalehetőségei közül a komáromi hajógyár és az ógyallai sörgyár emelkedik ki.

A Vág és a Duna között, illetve a pozsony-budapesti vasúti fővonal mellett elterülő Érsekújvári járás magyarságának többsége a cellulóz- és papírgyártásáról híres Párkány közelében él (Muzsla, Köbölkút, Kürt, Magyarszőgyén, Bény, Kéménd stb.). A kiemelkedő fontosságú vasúti csomópontnak és elektrotechnikai (hűtő-) gépgyártó központnak számító, a kb. fele-fele arányban szlovák-magyar lakosságú Érsekújvár közelében a legtöbb magyarnak Tardoskedd, Udvard, Szimő és Zsitvabesenyő jelent lakóhelyet.

Az Érsekújvári járás északi részén Nyitranagykér a közeli - már a Nyitrai járás területén fekvő - Nagycetennyel és Nyitracsehivel együtt jelentős magyar nyelvszigetet képez. A Nyitrai járás székhelye a kb. 80 ezer lakosú Nyitra a Zobor-vidéki magyar etnikai terület két faluját (Nyitragerencsér, Alsócsitár) nyelte el az elmúlt évtizedekben. A Tribecs hegység déli lábánál sorakozó magyar falvakban (Barslédec, Gimes, Zsére, Kolon, Pográny, Alsóbodok) a Nyitra környéki agglomerációs fejlődés, a környező szlovákság beköltözése miatt a magyarok aránya fokozatosan csökken.

Az Ipolysági és Zselizi járások bekebelezésével megnagyobbodott Lévai járásban a magyar nyelvhatár az 1945-ös nagy, Garam menti harcokat megelőző evakuálás és a háborút követő kíméletlen deportálások miatt jelentősen visszaszorult az Ipoly irányába. A járás főleg textiliparáról nevezetes székhelye -becsléseink szerint 49%-ában, az 1980-as csehszlovák népszámlálás szerint 15,3%-ában magyar. Léva közvetlen környékén magyarok már csak néhány apró- és kisfaluban élnek (Zsemlér, Alsó-, Felsőszecse, Várad, Vámosladány stb.). Mohiban a jelentősebb számban megmaradt magyarságot az ide tervezett új atomerőmű építése miatt telepítették szét az elmúlt évtizedben.

Zseliz erősen vegyes nemzetiségűvé vált környékén; Nagyölveden, Fámádon, Nagysallón és - Szlovákia egyik legfontosabb cukorgyárának telephelyén -Oroszkán, Ipolyság vonzáskörzetében pedig Paláston és Ipoly visken élnek legnagyobb számban magyarok.

Az Ipoly jobb partján egyre inkább elvékonyodó - megszakadó - magyar etnikai terület a Nagykürtösi járás része. Az itteni legnagyobb, ipolynyéki magyar közösség mellett - nagyságrendi szempontból - az ipolyhídvégiek, ipolybalogiak, csábiak, lukanényeiek és bussóiak említendők meg.

A Losonci járásban, a hajdani Nógrád megye északi részén nemzeti kisebbségeink - szlovák telepesfalvakkal fellazított etnikai területen - Losonc déli szomszédságában és a főleg zománcedény- (Kovosmalt) és bútorgyártásáról nevezetes Fülek környékén élnek (Ragyolc, Csákányháza, Panyidaróc, Vilke, Fülekkovácsi stb.).

Gömör déli részén, a szinte teljes egészében magyar Feledi és Tornaijai járásokkal (is) megnövelt területű Rimaszombati járásban a magyarság kulcstelepüléseinek Rimaszombat, Tornaija, Rimaszécs, Sajtószentkirály, Feled, Ajnácskő, Várgede, Nagybalog, Uzapanyit számít. A magyar államhatár közelében megbúvó falvaknak elenyésző a szlovák lakossága. Egy településen, Jenén még a hivatalos statisztika szerint sem él a magyaron kívül egyetlen más nemzetiségű sem.

A Sajó mentén felfelé haladva, a Rozsnyói járás területén a Kárpát-medence magyar etnikai területének legészakabbi részére jutunk. A magyarlakta határsáv Sajó-völgyi településeiben, főleg Rozsnyón és Pelsőcön a szlovákok nagyfokú beköltözése miatt egyre jelentősebb a magyarok arányának visszaszorulása, ellen­tétben a Szilicei- és Tornai-fennsík falvai magyar jellegének fokozódásával (Szilice, Szádalmás, Hárskút, Várhosszúrét stb.).

Kassa vidékén nemzetrészeink szinte kizárólag a korábbi Szepsi járás területén, a magyar államhatártól legfeljebb 10-15 km-es távolságban élnek (Torna, Szepsi, Szádudvarnok, Tornaújfalu, Debrőd, Jászó, Buzita, Jánok stb.). Az itteni magyarságnak az ipari munkahelyek közül a több mint 200 ezer lakosú kelet-szlovákiai metropolisz, a hajdani Abaúj-Torna megye székhelye, Kassa (Kelet-Szlovákiai Vasmű), Szepsi, Nagyida üzemei, valamint a tornai cementgyár nyújt elsősorban megélhetést.

A Szalánci-hegységen (a Tokaj-Eperjesi-hegység északi, szlovák felén) át­kelve a Tőketerebesi járás területére érünk, mely jelenleg a korábbi magyar Nagykaposi és Királyhelmeci járásokat is magában foglalja. Az itteni magyarság viszonylag kompakt etnikai tömbben, jórészt az Ung-Bodrog, illetve a szovjet és magyar határ közötti területen lakik. A közel ezeréves magyar nyelvterület egységét e tájon csak a szerényebb ipari központok: Nagykapos (44%), Királyhelmec (23%), Bodrogszerdahely (40%), a Szlovákia egyik legnagyobb hőerőművének telephelyet nyújtó Vaján (15%) és a rendkívül fontos- Záhony, illetve Csap közelében fekvő - nemzetközi vasúti átrakodó körzetközpont, Tiszacsernyő (45%) szlováksága bontja meg. A Szlovákiához tartozó zempléni, ungi területek legtöbb magyar falusi lakosa Leleszt, Bodrogszerdahelyt, Nagytárkányt, Szomotort, Kisgérest és Battyánt tekinti szűkebb hazájának.