A KÁRPÁTALJAI MAGYARSÁG

A Kárpát-medence ÉK-i részén, Csehszlovákia, Magyarország, Románia szomszédságában elterülő terület neve: Kárpátalja (hivatalosan: Zakarpatszkaja oblaszty - Kárpátontúli terület) egyike a legfiatalabb magyar tájneveknek. Ez a 12800 km2-es kiterjedésű régiót illető, közigazgatási ihletésű tájnév a trianoni békediktátum után került be fokozatosan a magyar köztudatba, és - jelentős mértékben az 1939-1945 közötti hivatalos használata miatt - mára már teljesen elfogadottá vált.

Ezen a szovjetunióbeli Ukrajnához tartozó, felső-tiszavidéki területen az 1979-es népszámlálás alkalmával 158446 lakost írtak össze magyar nemzetiségűként. Ez a szám némileg eltér - számításaim szerint - a ténylegesen magyarnak minősíthetők (194 ezer fő) és a magyarul is beszélők (220 ezer fő) számától. A kárpátaljai magyarság 1979-re becsült száma Debrecen, illetve Nógrád megye összlakosságához volt hasonlítható. E nagytájnak - az erdélyinél és felvidékinél jóval kisebb számú-magyarjai a Kárpát-medencében élő nemzeti kisebbségeinknek mindössze 5,5%-át teszik ki.

A TERMÉSZETI KÖRNYEZET

A kárpátaljai magyarok 91%-a Alföldünknek a Szovjetunióhoz tartozó északkeleti peremén, a hivatalosan „Kárpátontúli-alföld"-nek nevezett területen él. A lecsapolt Szernye-mocsár síklápi talajától és a folyókat övező öntéstalajtól eltekintve réti talajokkal borított alföldi tájból számos fiatal vulkáni kúp, hegy emelkedik ki, pl. Beregszász, Mezőkaszony, Zápszony, Salánk és Nagyszőllős mellett.

A helyenként tölgyesekkel tarkított, Kárpátalja élelmezésében meghatározó szerepet játszó, túlnyomóan magyarlakta alföldet főleg barna erdei talajokkal és bükkösökkel fedett, 700-1100 m magasságú vulkáni hegykoszorú szegélyezi (Pojána-Szinyák, Borló-Gyil, Nagyszőllősi-hegység, Avas). Az itteni ma­gyarok többi része (9%-a) hegyvidéki környezetben a Huszt és Körösmező közötti Tiszamelléken él.

A magyarok által (is) lakott területek legnagyobb folyója a Tisza, mely a Máramarosi-havasokban két ágból (Fekete- és Fehér-Tisza) ered, és 223 km-es utat tesz meg szovjet területen. A még viszonylag sebes folyású Tisza - a vulkanikus hegyláncot a Huszti-kapuban áttörve - a Királyházai-öblözetben, Ugocsában szelídül meg, és épít lapos törmelékkúpot. Máramarosban legjelentősebb mellékfolyói a Tarac, Talabor és Nagyág. Jobb oldali mellékvizei közül említésre méltó még a beregszászi hegyek által rövid úton a Tiszába kényszerített Borzsa, a lecsapolt, hajdani mocsárvidékén áttörő, a tiszaháti hordalékkúp által elterelt Szernye, a mára már szabályozott folyású Latorca és az Ung is.

10. ábra: Kárpátalja fontosabb magyar földrajzi nevei

AZ ELMÚLT ÉVSZÁZAD ETNIKAI FOLYAMATAI

Több mint egy évszázada a mai Kárpátalja területének közel 410 ezer lakosa közül 105 ezer fő (25,7%) vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Az össznépesség majd 60%-át jelentő ruszinok1 száma a 244 ezret is meghaladta (10. táblázat). A különösen XIX. század második felében a Kárpátok északkeleti lengyel, ukrán előteréből (Galíciából) egyre nagyobb tömegben érkező zsidókat (kb. 58 ezer fő) a statisztika nem vette nyilvántartásba, mert többnyire német vagy magyar anyanyelvűnek tüntették fel magukat.

A századforduló tájékán, az 1880-1910-es népszámlálások közötti időszak­ban a magyarok száma 105-ről 185 ezerre, aránya 25,7-ről 30,6%-ra emelkedett. A magyarok ilyen nagyfokú gyarapodása elsősorban megnövekedett természetes szaporodásuknak, a kivándorlásban való - ruszinokhoz képest - kisebb részvételüknek, a zsidók, németek természetes, szívesen vállalt asszimilációjának, magyarosodásának, illetve az ugocsai bizonytalan etnikai hovatartozású, görög katolikus magyar-ruszin népesség (Nagyszőllős, Tekeháza, Fancsika, Karácsfalva, Mátyfalva, Szőllősvégardó, Batár, Csomafalva stb.) ezúttal magyar érzülete felülkerekedésének volt köszönhető. A terület két legnagyobb, 30-40%-ában zsidó vallású városában, Ungváron és Munkácson a magyarok aránya 82-73%-ot ért el (11. táblázat).

Az 1910-es népszámlálás idején a mai városi rangú települések közül a magyarság aránya meghaladta a 75%-ot Beregszászon, Nagyszőllősön, Csapon és Técsőn is. Tetemes volt a magyar etnikum térnyerése olyan központi településeken is, mint Huszt, Rahó, Körösmező, Szolyva, Szerednye és Ilosva. Ennek köszönhetően a mai városok 1910-beli 85 ezer főnyi összlakosságán belül 68,7%-ot ért el a magyarok aránya. A magyarság városokon belüli nagy arányát elsősorban a városok többnyire magyar etnikai alaprétegének, a magyar nemzet államalkotó mivoltának és a városok ruszin vonzáskörzetéből való kisebb mértékű betelepülésnek köszönhette. A kárpátaljai magyarság nagyfokú korabeli „urbanizáltságát" a magyar városlakóknak a terület összes magyarjához viszonyított 31,6%-os aránya is bizonyítja. A ruszinok esetében ez az arány akkor 4,8%-ot, a németeknél 13,9%-ötért el.

10. táblázat

Kárpátalja népességének etnikai összetétele 1880-1979 között

Forrás: 1880,1910,1941 = magyar népszámlálások anyanyelvi, 1921,1930 = csehszlovák népszámlá­lások nemzetiségi adatai Dr. Kocsis Károly számításai alapján, 1959, 1979 = szovjet népszámlálá­sok nemzetiségi adatai, 1979* = Dr. Kocsis Károly számítása

Megjegyzés: Minden adat Kárpátalja (Zakarpatszkaja oblaszty) jelenlegi területére van átszámítva!

11. táblázat

A magyarok számának és arányának változása Kárpátalja néhány városában 1880-1981 között

Forrás: 1880, 1910, 1941=magyar népszámlálások anyanyelvi, 1921, 1930=csehszlovák népszámlálások nemzetiségi adatai, 1979=szovjet népszámlálás nemzetiségi adatai, 1981=Kocsis K. becslése

Megjegyzés: Minden adat a városok jelenlegi közigazgatási területére van átszámítva!

Az első világháborút követően a Károlyi-kormány az 1918. évi X. Néptörvényben Ruszka Krajna néven az itteni Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék ruszinlakta részén autonóm területet szervezett, mely a cseh és román megszállás miatt csak rövid ideig létezett.

A trianoni békediktátum (1920) értelmében a mai Kárpátontúli területet Podkarpatska Rus, Rusinsko néven a Csehszlovák Köztársasághoz csatolták. A főként a délnyugati határsávban élő magyarság a magyar államtól való leválasz­tását a román és csehszlovák területek közötti közvetlen vasúti összeköttetést biztosító, rendkívüli stratégiai jelentőségű Csap - Beregszász - Királyháza - Nevetlenfalu vasútvonal övezetében való településének „köszönhette".

A hatalomváltás - a Kárpát-medence más területeihez hasonlóan - itt is jelentősen lecsökkentette a vélt történelmi sérelmekért kíméletlenül elnyomott magyarság számát.

Az itteni magyarok 1910-ben rögzített 185 ezernyi lélekszáma az 1921-es csehszlovák nemzetiségi statisztikákban 111 ezerre csökkent. A több mint 70 ezer főnyi veszteség fő okait 18 600 magyarnak a hatalomváltást követő elköltözésében, kiutasításában, a jelentős részben magyar anyanyelvű zsidóságnak és cigányságnak külön etnikai kategóriába való sorolásában (tehát a magyarokról való leválasztásában), a görög katolikus vallású magyarok döntő többségének ruszinokká való átminősítésében, a főleg Ugocsában élő kettős nyelvű, kultúrájú magyar-ruszin népességnek ezúttal a ruszinokhoz történt „átpártolásában" kereshetjük. Az említett okok következtében 1910-1921 között a statisztikák szerint a városokban élő magyarok száma csaknem felére (Munkácson 38%-ára, Nagyszőllősön 33%-ára) csökkent (11. táblázat).

A falusi térségekben a magyar etnikai terület egységét - a földreform köntösébe álcázva - cseh, szlovák, ruszin lakosság nacionalista célzatú betelepítésével próbálták megbontani. Az új telepeseket - rendkívüli kedvezményekkel - elsősorban a csap-királyházi vasútvonal és az új magyar államhatár mellett fekvő magyar falvakba (Csap, Eszeny, Bótrágy, Beregsom, Beregdéda stb.) költöztették. A kiemelkedő fontosságú magyarlakta bátyúi vasúti csomópont mellé pedig - a Magyarországon maradt Kis- és Nagylónya falvak Csehszlovákiához csatolt hatá­rában - egy önálló cseh telepesközséget (Svodoba-Nagybakos) hoztak létre.

A történelem során első ízben kisebbségi sorba került kárpátaljai magyarság száma az 1930-as csehszlovák népszámlálás adatai szerint olyannyira kismértékben növekedett, hogy aránya a terület össznépességén belül már a 16%-ot sem érte el (vö. 1910-ben 30,6%!) (10. táblázat). Különösen nagy volt a magyarok visszaszorulása a mindenkori államhatalom fellegváraiban, a városokban és a központi fekvésű településeken (Ungváron az 1921-beli 37,4%-ról 16,9%-ra, Beregszászon 60,9%-ról 51,3%-ra, Csapon 71,3%-ról 58,3%-ra stb.).

A kárpátaljai magyarok eme lassú statisztikai csökkenését a túlnyomóan magyarlakta határsávnak (ill. Ungvárnak és Munkácsnak) az első bécsi döntés (1938. nov. 2.) által Magyarországhoz való visszacsatolása tartóztatta fel. Később Szlovákia „függetlenné" válása és a cseh országrészektől való elszakadása (1939. márc. 14.) után Magyarország birtokba vette Kárpátalja egyéb, túlnyomóan ruszin lakosságú területeit is. Ilyen események - a kárpátaljai magyarság ismét államalkotó nemzetté emelkedése - után került sor az 1941-es magyar népszámlálásra. Ebben az időpontban anyanyelv szerint a 852 ezer főnyi kárpátaljai népesség 28,8%-a (245 286 lakos) vallotta magát magyarnak.

Az etnikai arányoknak a magyarok számát megduplázó eltolódása több tényezőnek volt köszönhető: cseh, szlovák állami alkalmazottak, telepesek túlnyomó részének elköltözése, a magyar anyanyelvű zsidók, bizonytalan etnikai hovatartozásúak, kétnyelvűek ezúttal ismét magyarként való számbavétele, a trianoni magyar államterületről nagyszámú magyar beköltözése. Az államhatalmi változásra érzékenyen reagáló városok népességének etnikai összetétele ebben az időszakban is - most a magyarok javára - jelentősen átformálódott. A kivétel nélkül magyar többségűvé váló városok közül Beregszászon több mint 90, Ungváron pedig közel 80%-os arányt ért el a magyarság. A ruszin lakosságú vidékek központjaiban is a lakosság tetemes része (20-40%-a) vallotta anyanyelvének a magyart (Szolyva, Perecsény, Nagyberezna, Huszt, Rahó, Körösmező stb.). A magyar fennhatóság, a kárpátaljai magyaroknak az anyaországhoz való visszacsatolása azonban - még hat évig sem -1944 októberéig tartott.

A háborús események következményeként kb. 25 000 magyar menekült, költözött át a mai magyar államterületre (DÁVID Z. 1982). A hatalomváltást követő véres indulatoknak (pl. Baranya), illetve 1944 novemberében a hadköteles, munkaképes korú magyar férfiak többségének (több mint 40 000) gyűjtő táborokba, kényszermunkára Ukrajnába és Szovjetunió távolabbi vidékeire való deportálásának sok ezernyi magyar esett áldozatul (KOVÁCS V. - BENEDEK A. 1970). A magyarságon revansot vevő intézkedésekkel párhuzamosan a Csehszlovákia és Szovjetunió közötti 1945. június 29-i megegyezés alapján Kárpátalja a Szovjetunió részévé vált. Maga a Kárpátontúli Terület 1946. január 22-én alakult meg mint Ukrajna egyik közigazgatási egysége. Ugyanakkor a Kárpátokból az 1944-1947 közötti földreform keretén belül több ezernyi ruszint, ukránt telepítettek a magyarlakta alföldi tájakra (Beregszász, Szvoboda, Badov, Dani-lovka, Russzkije Géjevcü, Demecsi, Cservonoje, Petrovka, Kastanovoje, Zatisnoje, Velikaja, Bakta, Puskino, Novoje Klinovoje stb.). A háború utáni első szovjet népszámlálás (1959) a terület 920 ezernyi lakosából mindössze 146 ezer főt tekintett magyar nemzetiségűnek. Az 1941-hez viszonyított csaknem 100 ezer főnyi csökkenés okát - a fentiekben említett eseményeken kívül - a jelentős részben magyar anyanyelvű zsidóság nagy háborús veszteségeiben, kivándorlásában, a kétnyelvű, főleg ugocsai népesség egyre inkább ruszinná válásában, a görög katolikus magyarság kategorikusan ruszinként való számbavételében kereshetjük. A helybeli magyar nemzetiség politikai helyzetének javulása, illetve a Kárpát­medencében csak a csallóközi, szabolcsi, szatmári, csíki magyarokéhoz mérhető magas természetes szaporodása következtében számuk 1967. január 1-jén a Területi Statisztikai Hivatal szerint 163 100 főre emelkedett (ROT, A. M. 1968).

Több mint egy évtizeddel később - a nemzetiségi hovatartozásnál a szemé­lyes bevallást továbbra is jobbára mellőző - népszámlálás idején (1979) a hivatalos statisztika már csak 158 ezer kárpátaljai magyar nemzetiségű létéről tudott (10. táblázat.). Ez a szám - települési szintű becsléseink alapján - 36 ezerrel tekinthető kevesebbnek, mint a kárpátaljai magyarság 1979-ben valószínű létszáma (194 000).

A KÁRPÁTALJAI MAGYARSÁG JELENLEGI TELEPÜLÉSTERÜLETE

A hazánk északkeleti határa közelében élő nemzeti kisebbségünk település­területét - részben a tanácsi székhelytelepülésekre vonatkozólag rendelkezésre álló 1981-es népességadatok segítségével elvégzett - becsléseink (Benedek A. -Kocsis K.) és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség adatai alapján mutatjuk be. A magyarok döntő többsége (73,8%) a Magyar Köztársaság határától legfeljebb 20 km-es távolságban él (11., 12. ábra). Harmadrészük a Beregszászi, negyedük pedig az Ungvári járás (rajon) lakója. Annak köszönhetően, hogy a magya­roknak 2/3-a él kb. 90 olyan településen, ahol abszolút többséget alkotnak, illetve az anyaország közelségéből eredő zavartalan tömegkommunikációs (tévé, rádió) kapcsolatok, a jó közlekedési és helybeli munkavállalási lehetőségekkel össze­függésben a nem magyar többségű városokba irányuló elvándorlás alacsony szintje miatt a magyaroknak oroszul csak 33,3%-a, ukránul pedig mindössze 10%-a (!) beszélt 1979-ben (DUPKA GY. -HORVÁTH S. 1987). A terület 324 ezernyi városi lakosából 74 ezer (22,8%) tekinthető magyarnak. Á városlakó magyaroknak nemzetiségük összlétszámához viszonyított aránya (38,1%) még nem érte el 1941-es színvonalát (39,2%), de - Kárpátalja „legurbanizáltabb" etnikumaként - továbbra is meghaladja a ruszinok, ukránok, oroszok hasonló mutató­ját (27,3%). Ennek megfelelően a legnagyobb magyar közösségeket is a vidék városai tömörítik (Beregszász, Ungvár, Munkács, Nagyszőllős) (12. táblázat). Tekintélyes számú, több mint 2000 főnél nagyobb magyar közösségnek nyújt ott­hont 12 falu is (pl. Nagydobrony, Visk, Vári, Mezőkaszony, Gát).

Az Ungvári járásban, ahol a magyarság tetemes része a Kárpáton túli terület fővárosában, Ungváron él, a nyelvhatár az elmúlt évszázadokban kevéssé változott. A magyar többségű terület továbbra is az Ungvár-Korláthelmec vonaltól délre eső területen található, ahol azonban Csap városában, a Csap-Ungvár vasútvonal melletti és az ungvári agglomeráció településeiben az ukránok fokozódó betelepülése miatt számottevő a magyarok arányának visszaszorulása. A járásban a legtöbb falusi magyar Nagydobronyban, Eszenyben, Kisdobronyban, Tiszasalamonban, Ráton és Szürtén él.

12. táblázat

2000 főnél népesebb kárpátaljai magyar közösségek 1981-ben

(Kocsis K. becslése, népszámlálási és KMKSZ adatok alapján)

11. ábra: Magyar nemzetiségű közösségek Kárpátalján 1981-ben

12. ábra: Magyar nemzetiségűek aránya Kárpátalján 1981-ben

A magyar határral legnagyobb szakaszon érintkező Beregszászi járás ma­gyarjainak közel 40%-a a járás székhelyén - a ma már Bulcsút és Beregardót is magába foglaló - Beregszászon lakik. A járás magyar etnikai egységét csak néhány régebbi (Kovászó, Nyáras-, Csikósgorond) és újabb telepítésű (Badov, Danilovka, Kastanovoje, Zatiskovka, Velikaja-Bakta stb.) ruszin nyelvsziget bontja meg. Beregszászon kívül a legtöbb magyar a Tisza-parti Váriban, a hajdani járási székhelynek számító Mezőkaszonyban, a lecsapolt Szernye-mocsár melletti Gáton, Makkosjánosin, Nagyberegen, Beregújfalun, a Beregszász melletti Nagymuzsalyon, Beregdédán és a várossá nyilvánítását váró, vasúti csomóponton, Bátyún él.

A szomszédos Munkácsi járás magyar nemzetiségűinek több mint fele már Munkácson talált otthonra. A többiek a Beregszászi járás magyar falvainak szomszédságában, (Dercén, Fornos, Izsnyéte, Csongor, Szernye, Barkaszó stb.) élnek. Egyetlen falu, Beregrákos - Munkácstól nyugatra - a középkori magyar nyelvhatár őrzőjeként évszázadok óta dacol - ruszin környezetben - a beolvadással.

A Nagyszőllősi járásban, a hajdani Ugocsa vármegyében, ahol a Tisza az Alföldre lép, a magyarság három évszázada meglehetősen vegyesen él a ruszin lakossággal. Az évszázados együttélés és a sok esetben közös (görög katolikus) vallás miatt e táj falvaiban voltak a legnagyobb eltérések tapasztalhatók az egyes népszámlálások etnikai statisztikáiban. Jelenleg a legtöbb magyart Nagyszőllős városban, Tiszaújlakon (hivatalosan „városi jellegű településen"), Salánkon, a Szatmár megyétől elcsatolt Nagypaládon, a Tisza melléki Tiszapéterfalván, Csépén és Feketeardón találjuk.

A Tisza mentén felfelé haladva a korábbi Máramaros megyében elterülő Huszti járás területére érünk, ahol a középkori - jelentős német polgárságot aszszimiláló - városi magyarságot jobbára már csak a viskiek képviselik. Jelentős a huszti magyar kisebbség létszáma is (2000 fő).

A viskihez hasonló lélekszámú magyar közösség (3000 fő) él a szomszéd járás székhelyén, Técsőn is. A Tisza jobb partján, a romániai Máramarosszigettel szemben terül el a híres sóbányász település, a Feluszlatinával egyesült Aknaszlatina, mely kb. 3200 magyarnak jelent lakóhelyet. A járásban jelentős számú magyar él még Bustyházán, Kerekhegyen, Taracközön és Királymezőn is.

A Kárpátok láncai között a Tisza forrásvidékén megbúvó Rahói járásban már csak 5000 lakos képviseli nemzetünket. Döntő többségük rahóinak, körösmezeinek nagybocskóinak és gyertyánligetinek vallja magát.

Lábjegyzet:

1. Ruszin: Az ÉK-i Kárpátok térségében élő szláv népesség elnevezése a múltban, de napjainkban is sokféle (rutén, ruszin, magyar-orosz, kárpát-orosz, kárpát-ukrán, ukrán). Jelenleg az ukránoktól a múltban jórészt görög katolikus vallásában, kisebbrészt nyelvében eltérő kárpáti szláv népességet hivatalosan pl. a Szovjetunióban és Csehszlovákiában ukránnak, Jugoszláviában ruszinnak nevezik. Hazánkban vegyes az elnevezésük használata.