AZ ERDÉLYI1 MAGYARSÁG

Romániának a Kárpátokon inneni területén, ahol Közép- és Délkelet-Európa szinte valamennyi nemzete (magyar, román, német, ukrán, szlovák, szerb, cseh, bolgár) - jelentős számban - megtalálható, él Földünkön a legtöbb magyar a Magyar Köztársaság határain kívül. Számukat a legutóbbi román népszámlálás (1977) 1651 ezer főben állapította meg. Becsléseink szerint azonban a magyar anyanyelvűeknek minősíthetők száma 1977-ben 1,87 millió, 1986-ban pedig 2 millió fő volt. Ez utóbbi adatok szerint keleti szomszédságunkban él a határainkon, túli, kárpát-medencei magyarok közel 60%-a, a világ összes magyarjának 13,3%-a (1. táblázat).

A TERMÉSZETI KÖRNYEZET

Számításaink szerint az erdélyi magyarok 51%-a dombsági és hegylábi, 28%-a síksági, 21%-a pedig hegyvidéki környezetben él. A síkvidékiek - jórészt a magyar határ közelében - az Alföld keleti részének (hivatalosan: Nyugati-alföld) lakói, míg a hegyvidékieket elsősorban a székelyföldiek, barcaságiak, Hunyad megyeiek és máramarosiak képviselik.

A hegyvidéki magyarság döntő többsége a Keleti-Kárpátokban, illetve hegy­láncai által közrezárt medencékben él. A Kárpátok magyarok által (is) lakott keleti részén a következő hegységek a legjelentősebbek: a homokkővonulatban a Nemere-hegység (Nemere 1649 m, Nagy Sándor 1640 m), Háromszéki-havasok (Lakóca 1777 m), Brassói-havasok (Nagykő-havas 1843 m, Csukás 1954 m), Persányi-hegység (Várhegy 1104 m), Baróti-hegység (Görgő 1017 m), Bodoki-hegység (Kömöge 1241 m) és a Csíki-havasok (Tarhavas 1664 m, Sajhavasa 1553 m); a székelyföldi mészkőszirtek (Nagy-Hagymás 1792 m, Egyeskő 1608 m, Öcsém­tető 1707 m, Nagy-Cohárd 1506 m stb.); a főleg palákból álló kristályos övezetben a Máramarosi-, Radnai-, Gyergyói-havasok (Siposkő 1567 m); a belső vulkáni koszorúban   Avas,   Kőhát,   a   színesércbányászatáról   híres   Gutin,   Lápos, Cibles-hegység, Borgói-, Kelemen-, Görgényi-havasok (Fancsaltető 1684 m, Mezőhavas 1776 m), Hargita (Madarasi-Hargita 1800 m, Kakukk-hegy 1558 m, Nagy-Csornád 1301 m).

13. ábra: Erdély fontosabb magyar földrajzi nevei

A magyarok által is lakott medencék közül a Máramarosi-, Gyergyói-, Csíki-, Kászoni-, Háromszéki- és a Barcasági-medence a legjelentősebb.

A Keleti-Kárpátok folyóvizei közül - magyar szempontból - a Tisza, Maros, Olt, Békás, Tatros, Feketeügy és a Vargyas, a tavak sorából pedig a Gyilkos-, Szent Anna- és a szovátai Medve-tó emelkedik ki.

A Keleti-Kárpátokon kívül a Torockói-hegységben (Székelykő 1128 m, Tor-dai-, Túri-hasadék), a Béli-hegység északi lábánál, a Belényesi-medencében és a Retyezát-, Vulkán-, Páreng-hegység által szegélyezett Petrozsényi-medencében élnek hegyvidéki környezetben nagyobb számban magyarok.

A síkvidéki magyarság a többségében csernozjómmal, réti- és öntéstalajjal fedett Nyugati-alföldön él, melynek bánáti és Arad vidéki részein találhatók Er­dély legértékesebb termőföldjei. Jelentősebb kistájai a Szatmári-síkság, Érmellék, Körösmenti-, Aradi- és Temesi-síkság. Az itt élő magyarság településterülete szempontjából az említésre méltó folyóvizeket északról dél felé haladva a Túr, Szamos, Kraszna, Ér, Berettyó, Sebes-Körös, Kölesér, Fekete-Körös, Fehér-Körös, Maros, Aranka, Béga, Temes, Pogányos és a Berzava jelenti.

A dombvidéki magyar nemzeti kisebbség a történeti Erdélyen kívül (a Me­szes-hegységen innen) elsősorban a Berettyó, a Kraszna és mellékvizei által szabdalt Szilágysági-dombvidéken él. Döntő többségüknek azonban - a Király­hágón túl - a Gyalui-havasok és a Gutin között húzódó Szamos menti dombság, a délnyugati felében csernozj ómmal fedett Mezőség, a Küküllők menti dombvidék és az ehhez kapcsolódó székelyföldi szubmontán lankák (Erdélyi-Szubkárpátok) települései jelentenek lakóhelyet. A szelíd dombsági tájakon a következő nagyobb folyók és mellékvizeik törnek utat maguknak: Szamos (Kis- és Nagy-Szamos, Almás, Kapus, Nádas, Borsa, Füzes, Sajó), Maros (Kapus, Ludas, Aranyos, Ny arád, Görgény, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő), Olt (Nagy-, Kis-Homoród, Hortobágy). Az Erdélyi-medence súvadások-csuszamlások által (is) formált, többnyire agyagos-márgás felszínű dombvidékei rendkívül értékes földgáz (Medgyes, Kiskapus, Nagysármás, Mezőzáh, Nyárádszereda stb.) és sókészleteket (Parajd, Marosújvár) rejtenek.

AZ ELMÚLT ÉVSZÁZAD ETNIKAI FOLYAMATAI

A magyar állam által végrehajtott első, anyanyelvre is rákérdező népszámlálás időpontjában (1880) Erdély 4 milliónyi lakosából 1,045 millió fő, az összes népesség 26,1%-a vallotta anyanyelvének a magyart (13. táblázat).

Az akkori több mint 1 milliónyi magyarság 38,7%-a a Székelyföldön, 34,4%-a a partiumi2 területeken (Máramaros, Szatmár, Bihar, Szilágy stb.) élt (14. táblázat). 1880-ban (csakúgy, mint később is) a magyarok számítottak a leginkább városlakó nemzetnek, a tágabb értelemben vett Erdély területén (21%-nyi városlakó). A németeknek ekkor 17,1%-a, a románoknak pedig csak 3,4%-a élt városi rangú településen.

A városok össznépességén belül szintén a magyarok jelentették a többséget (56,3%), ellentétben a falvakkal, ahol a 61,3%-nyi románsággal szemben kisebbségbe szorultak.

A századforduló Erdélye lassan átformálódó társadalmának nemcsak belső térbeli mobilitása volt jelentős, hanem kivándorlása is. A főként Amerika és Ro­mánia felé történő kivándorlást több tényező motiválta, hiszen a bánáti gazdag sváb falvak ugyanúgy bocsátottak tömegeket külföldre, mint a mezőgazdasági művelésre jóval kevésbé alkalmas területek, a szegény Háromszék, Csík székely és Máramaros román, ruszin falvai. Úgy tűnik, hogy a kiváltó okok közül - különösen a németek és magyarok esetében - a vállalkozási kedv, az új egzisztenciát megalapozni kívánó tőkefelhalmozás - részben a túlnépesedéssel és 3 jól jövedelmező, nem agrár munkahelyek elégtelenségével összefüggésben -játszhatta a legnagyobb szerepet. Mindenesetre azt tényként rögzíthetjük, hogy 1910-ben az USA-beli, a történeti Erdélyben született lakosok közül 57,7%(!) vallotta magát magyarnak (WAGNER E. 1977).

A magyar anyanyelvűek számának és arányának 1880-1910 közötti nagymértékű emelkedése (15., 16. ábra) - a magas természetes szaporodás mellett -jórészt a zsidóság egyre szívesebben vállalt természetes nyelvi asszimilációjának volt az eredménye. A partiumi magyarság kirobbanó mértékű gyarapodása is jórészt a zsidók magyarrá válásának köszönhető. Megjegyzendő, hogy míg 1880-ban az itteni zsidóknak csak 44,7%-a tartotta magát magyarnak, addig 1900-ban ez az arány már 64%-ranőtt (SZÁSZ Z. 1986). A - főként városi - zsidók mellett a kapitalizálódó, urbanizálódó települések nem magyar lakói (többnyire németek, örmények, románok), egyre nagyobb tömegben vallották anyanyelvük­nek az állam nyelvét, a magyart (Temesvár, Arad, Brassó) (15. táblázat).

Dél-Erdélyben a nyersanyagbázis (szén, vasérc) közelében gombamód növekvő nehézipari üzemek (Resica, Boksán, Stájerlakanina, Vajdahunyad, Kalán, Zsil-völgye stb.) tömegesen szívták fel román paraszti környezetben a főként magyar, német munkaerőt. Jórészt ennek köszönhető, hogy 1880-1910 között Hunyadban 12 ezerről 53 ezerre, Krassó-Szörényben pedig 7 ezerről 33 ezerre duzzadt a magyarság száma. Ebben az időszakban a Hunyad megyei magyarok növekedéséhez jelentős mértékben járult hozzá az 1888-1910 között Dévára, Piskire, Vajdahunyadra, Csernakeresztúrra, Sztrigyszentgyörgyre települt kb. 2000 bukovinai székely is. A kiegyezés utáni állami telepítés számos tiszántúli, Szeged környéki telepessel növelte a bánáti magyarság számát és etnikai kiterjedését is (Szapáryfalva, Új szentes, Nagybodófalva, Igazfalva stb.).

13. táblázat

Erdély etnikai összetételének változása 1880-1986 között

Forrás: 1880, 1910 = magyar népszámlálások anyanyelvi adatai, a szerző számításai alapján, 1920, 1977 = román népszámlálások hivatalos nem­zetiségi adatai, 1930,1948,1956, 1966 = román népszámlálások hivatalos adatai, 1941 = az észak-erdélyi magyar népszámlálás anyanyelvi adatai és a dél-erdélyi román népszámlálás etnikai eredet szerinti adatai a szerző számításai alapján. 1986* = Kocsis K. becslése

Az egyéb nemzetiségűek (pl. csehek, bolgárok, stb) nincsenek feltüntetve!

14. táblázat

Az erdélyi magyarok makrorégiók szerinti számának változása 1880-1977 között

„Székelyföld" = Maros, Hargita, Kovászna megyék

„Egyéb Erdély" = Beszterce-Naszód, Kolozs, Fehér, Szeben, Brassó, Hunyad megyék

„Partium" = Máramaros, Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad megyék

„Bánát" = Temes, Krassó-Szörény megyék

14. ábra: Az erdélyi magyarok számának változása makrorégiók szerint 1880-1977-ig

15. ábra: Az erdélyi magyarok, románok és németek számának változása 1880-1988 között a népszámlálások anyanyelvi adatai, illetve Dr. Kocsis Károly számításai szerint (1880 = 100%)

16. ábra: "Erdély" népessége etnikai összetételének változása 1880-1986 között

15. táblázat

Néhány erdélyi város népessége etnikai összetételének változása 1880-1986 között

Forrás: 1880, 1910, 1941 = magyar népszámlálások anyanyelvi adatai; 1930, 1948, 1956 = román népszámlálások anyanyelvi adatai; 1977,1986 = a szerző számításai

Megjegyzés: Minden adat a városok jelenlegi közigazgatási területére van átszámolva (kivéve 1948-ban). Brassó, Temesvár, Árad esetében 1941-ben a román népszámlálás etnikai eredet szerinti adatáról van szó.

A közismert előzmények az első világháború; Erdély Romániához való csatlakozását kimondó gyulafehérvári román (1918. dec. 1.); Erdély Magyarországhoz való hűségét kimondó kolozsvári magyar (1918. dec. 22.) nagygyűlés; a katonailag szinte védtelen Erdély román királyi csapatok által történt lerohanását követően a magyar nemzetet és államot végtelenül megalázó trianoni békeszerződésben a jelen kutatásba bevont területet (103 093 km2) a Román Királysághoz csatolták. Ezen a területen, mely a mai Románia területének 43,4%-át jelenti, az 1910-es népszámlálás adatai alapján számításaim szerint az 5,2 milliónyi lakosság 31,7%-a magyar, 54%-a pedig román volt (13. táblázat). A hatalomváltás azonban jelentősen megváltoztatta a korábbi etnikai összetételt. 1918 ősze és 1924 nyara között az Országos Menekültügyi Hivatal adatai szerint 197 035(!) magyar (főleg közalkalmazott, földbirtokos) menekült Romániából az új magyar államterületre (RÓNAI A. 1938). A magyarok számát tovább csökkentette a statisztikai számbavételnél a zsidóknak önálló etnikai kategóriába való sorolása és az ún. névelemzési módszer is, mely figyelmen kívül hagyva az önkéntes bevallást, a nem magyar eredetű családnévvel rendelkezőket többnyire nem ismerte el magyarnak. A magyarok számának csökkenése a fentiekben vázolt okok miatt el­sősorban a partiumi területeken, Aradon, Nagykárolyban, Szatmárnémetiben és Nagyváradon volt a legnagyobb (15. táblázat). A több tízezernyi (jórészt óromániai) román betelepítésével a magyarok visszaszorulása 1910-1930 között - a fent nevezett városokon kívül - Kolozsváron, Nagybányán, Marosvásárhelyen, Déván, Sepsiszentgyörgyön, Tordán, Zilahon, Petrozsényben és Désen volt a leginkább megdöbbentő. Ez a városi népcsere is hozzájárult ahhoz, hogy az erdélyi városi népességnek már csak 44,8%-át tekintette a statisztika 1930-ban magyarnak. Ezzel szemben 1910 és 1930 között a városi románok száma 210 000 fővel gyarapodott, elérve ezzel az összes városlakón belüli 34,4%-os arányt (1930). A városokon kívül természetesen folyt - a földreform, földosztás köntösébe bújtatva - a kompakt magyar falusi térségek románosítása is, elsősorban Szatmárban és Biharban, az új magyar-román államhatár közelében kiépített román telepesfaluláncolattal (Paulian, Gelu, Baba Novac, Horea, Lucáceni, Scárisoara Nouástb.).

Ebben az időszakban gazdasági okok mellett már az állami etnikai diszkrimi­nációs politika is hozzájárult ahhoz, hogy a kivándorlók 95%-a a nemzeti kisebbségek (12% a magyarok) soraiból került ki (1927). Az erdélyi magyarok főleg (78%) Latin-Amerikába és Kanadába vándoroltak ki. (WAGNER, E. 1977). A trianoni békeszerződéssel elcsatolt területek elvesztésébe bele nem nyugvó magyar állam egyre fokozódó románellenes bel- és külpolitikája, Erdélyre vonatkozó területi követelései 1939-re már háborús feszültséget alakítottak ki Magyarország és Románia között. Hitler az „oszd meg és uralkodj" elv alapján Erdélyt a bécsi döntőbíráskodáson (1940. augusztus 4.) megfelezte. Az északi, 52%-ában magyar lakosságú részt visszacsatolta Magyarországhoz, a déli, 68%-ában román etnikumú területet pedig meghagyta Romániának. A rendkívül feszült helyzetben mindkét kielégítetlen fél területén történtek az „ellenséges kisebbséggel" szemben atrocitások. Észak-Erdélyben - az 1918 után betelepített óromániai „állami" alkalmazottak elmenekülését követően - a román telepesfalvak lakóinak többségét késztették távozásra, ugyanekkor Dél-Erdélyből 67 ezer magyart üldöztek át a határon a román hatóságok. Dél-Erdély­ben a több tízezernyi magyar elmenekülése, a végletekig kiélezett magyarellenes légkör következtében az 1941-es román népszámlálás szerint különösen Torda (-30%), Brassó (-24%), Arad, Déva, Petrozsény (-20%), Temesvár és Nagyenyed (-17%) magyarsága roppant meg.

A magyar igazgatás alá került területen 1941-ben a kényszerű magyar­román migrációknak, a zsidók és németek jó részének ismét magyarrá válásának, illetve a korábbi magyar területről betelepülteknek köszönhetően a magyarság 1910-hez hasonló részarányt ért el az össznépességen belül (13. táblázat). A magyarok visszanyerték 1918 előtti arányukat, pl. Kolozsvárott: 80% fölött, Nagyváradon, Szatmárnémetiben és a székely városokban: 90% fölött (15. táblázat, 17. ábra.). Ez a magyar „etnikai reneszánsz" és Erdély kettészakítottsága azonban csak néhány háborús évig tartott.

1944 szeptemberében tömegesen indult meg az 1940 után Észak-Erdélybe betelepült magyarok, a politikailag kompromittálódott személyek menekülése. A szovjet csapatok nyomában megjelentek a bosszúra éhes román Maniu-gárdisták is, akik a Székelyföldön (pl. Szárazajta, Szentdomokos), a Kalotaszegen (pl. Egeres) és Biharban (Gyanta, Köröstárkány) a magyar lakosság körében szörnyű vérengzésbe kezdtek. Ennek hatására Észak-Erdély ideiglenesen, Petru Groza hatalomra jutásáig szovjet közigazgatás alá került.

Az elmenekülés, a vidékre való telepítés miatt az etnikailag stratégiai fekvésű erdélyi magyar városokban a magyarok száma 1941-1948 között - 111 ezer fővel - tetemesen lecsökkent: pl. Kolozsvárott -32 195 fő (!), Nagyváradon -38 287 fő (!), Szatmárnémetiben -17 379 fő (!), Nagybányán -7385 fő. Ezzel 1948-ban a történelem során először a románok kerültek többségbe (50,2%) Erdély városainak összlakosságán belül. A magyar városlakók aránya 29,5%-ra, a németeké 24,2%-ra mérséklődött saját etnikumuk összlétszámán belül. Az erdélyi románok közül ekkor még csak minden hatodik volt városlakó. Részben ennek köszönhetően az 1950-es évek során, a román szocialista iparosítás „hőskorában" az ipar nagyfokú térbeli koncentrálása és ezáltal a népesség közvetett módon városokba kényszerítése idején, elsődleges szerepet játszott Erdély városi népességének felduzzasztása és ezáltal elrománosítása. 1948 és 1956 között sikerült is - részben a várossá nyilvánításokkal - több mint 1 millió fővel növelni az erdélyi városok népességének számát.

A városba tömörülés eme kirívóan nagy ütemét a korabeli kelet-európai szocialista urbanizáció általános célkitűzései (a jelentős létfenntartási, cselekvési autonómiával rendelkező falusi, paraszti társadalom felbomlasztása, városba kényszerítése, és ezáltal a társadalmi haladás legfőbb erejét képező - mellesleg jól kontrollálható - munkásosztály, illetve a „jobb", modernebb életkörülmények között élők számának növelése stb.) mellett Erdélyben kiemelkedő szerepe volt a városok elrománosodásának, mely a későbbi évtizedek során egyre leplezetlenebbé vált. Természetesen „ideális" urbanizációs és nemzetiségpolitikai körülmények között is módosult, átformálódott volna az 1948-ban még átlagosan 49,9%-ban nem román anyanyelvű városok etnikai arculata, hiszen népességnö­vekedésük forrásai, az erdélyi falvak lakossága már közel két évszázada 2/3 részben román volt. Csupán idő kérdése volt, hogy ezen urbanizációs népességtartalék román többsége hol, mikor és milyen mértékben fog a városokban érvényre jutni. Az 1948-1956-os népszámlálások közötti időszakban a városokban a román lakosság száma - a falu-város migráció eredményeként - többnyire vonzáskörzeteik etnikai összetételeinek megfelelően változott, a mesterséges románosítás ekkor még csak spontán módon jelentkezett. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a magyar többségű vonzáskörzettel rendelkező városokban nőtt a magyarok aránya (pl. Csíkszereda, Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós, Nagykároly, Szatmárnémeti) (15. táblázat.).

17. ábra: Néhány erdélyi város etnikai összetételének változása 1880-1986 között

Az 1956-tól a legutóbbi, 1977. évi népszámlálásig terjedő időszakban az erdélyi és óromániai falvakból, illetve a helyi természetes szaporodásból táplálkozó, a párthatározatokban előírt mértékű erdélyi városnövekedés eredményeként a falvak népessége 0,7 millióval csökkent, a városi rangú településeké pedig 1,4 millióval nőtt. Az elsősorban volt erdélyi és moldvai (többnyire román) falusiak tömegeinek köszönhetően a románok aránya tovább nőtt az erdélyi városok összlakosságán belül (az 1977-es román népszámlálás szerint 70,7%-ra). Erdély arculatát - főként korábban - meghatározó etnikumok: a románok, magyarok és németek városlakóinak saját népességükhöz mért aránya ekkorra már hozzávetőlegesen kiegyenlítődött (román: 47,3%, magyar: 49,7%, német: 48,6%).

Összességében ez alatt a 21 év alatt a jelentősebb etnikumok közül a románok száma 30,4%-kal, a magyaroké 2,1%-kal nőtt a román statisztikák szerint (13. táblázat). A magyarok statisztikailag nyilvántartott létszámának növelése az ebben az időszakban nyilvántartott 13,3%-os magyar természetes szaporodás mellett megmagyarázhatatlanul alacsonynak tűnik.

A természetes szaporodás mértéktartó figyelembevételével a magyar anyanyelvűek számát 1977-ben - a román statisztikában realizált 2,1%-kal szemben -7,48%-kai növelve, 1 870 976 főre becsültem, mely csekély mértékben tér el más mérvadó becslésektől (pl. JOÓ R. 1988-1 850 000 magyar 1977-ben).

A Ceau§escu-rezsim 1977-es népszámlálásának központilag megtervezett megyei és városi bontású etikai adatai is meglehetősen fenntartással kezelendők. Különösen olyan megyék és városok esetében, ahol az egyes etnikumok, főleg magyarok és románok 1956-1977 közötti népességfejlődésében-sem a természetes szaporodás, sem pedig a belső vándorlás különbségeivel nem magyarázható - óriási különbségek tapasztalhatók: pl. Szatmár megye: magyarok: -8 ezer fő, románok: +58 ezer fő, Bihar: magyarok -6 ezer fő, románok: +57 ezer fő, Kolozs megye: magyarok: +1,5 ezer fő, románok: +132 ezer fő. (16. táblázat). A városok esetében is hasonló a helyzet 1956-1977 között: Kolozsvár: magyarok: +7,6 ezer, románok: +101 ezer; Temesvár: magyarok: -2 ezer, románok: + 100 ezer; Nagyvárad: magyarok: +12,9 ezer, románok: +56 ezer; Arad: magyarok: -3,3 ezer, románok: +67 ezer stb. A városok etnikai összetételének ilyen mérvű átalakulását a vonzáskörzeteik etnikai összetétele és a helybeli lakos­ság természetes szaporodása is kétségessé teszi.

Az erdélyi magyarságnak az elmúlt évtizedbeli természetes szaporodására vonatkozólag nem rendelkezünk adatokkal, így létszámukra vonatkozólag erdélyi vallási becsléseket (JOÓ R. 1988) fogadtunk el támpontnak, melyek szerint 1987-ben a vallási nyilvántartásban szereplő magyarok száma 2,03 millió volt. Ezt az értéket kicsit túlzónak ítélhetjük még akkor is, ha az egyház által nem nyilvántartott magyarok száma - a magyar anyanyelvüket egyre inkább elvesztő asszimilánsokhoz hasonlóan - jelentős lehetett. Amennyiben elfogadnánk a magyarok 2,03 milliós számát, ez 1977-re becsült létszámukhoz képest 8,55%-os növekedést jelentene, ami alig tér el - a tekintélyes óromániai utánpótlás és a természetes asszimiláció által is táplált - erdélyi román nemzet általunk becsült 8,69%-os gyarapodásától (1977=5,06 millió, 1986=5,5 millió erdélyi román). A természetes szaporodás és más egyéb tényezők (asszimiláció, kivándorlás) alapján 1986 júliusára vonatkozólag az erdélyi magyarság számát 2 millió főre becsüljük.

Az utóbbi időszak etnikai térfolyamatainak, a magyar-román etnikumok aránymódosulásának bemutatása előtt szükségesnek érezzük ezek objektív demográfiai tényezőinek (természetes szaporodás, migráció) térbeli vetületét -a hivatalos román statisztikák alapján - vázolni.

16. táblázat

Néhány jelenlegi erdélyi megye területén élt népesség etnikai összetétele 1910-ben, 1956-ban és 1977-ben

Megjegyzés: Az 1910-es magyar, 1956-os román népszámlálások anyanyelvi adatait Kocsis K. számította át a megyék jelenlegi területére. 1977: a román népszámlálás hivatalos „nemzetiségi-anyanyelvi" adatai.

Az egyre csökkenő természetes szaporodás történelmileg kialakult nagyfokú térbeli eltérései ebben az évtizedben sem módosultak lényegesen. A Románia és Erdély évi átlagos természetes szaporodási értékét (6,32%o, 5,1%/év a magyarok által (is) lakott területek közül általában a Székelyföld (különösen Csík), Szatmár és Brassó megyék múlták fölül (6-9,9%o/év).

A magyarok természetes szaporodása (pontosabban fogyása) a bánáti és Arad vidéki falvakat leszámítva a Kalotaszegen, a régi Udvarhely megye déli részén és a hajdani Kászonszékben volt a legaggasztóbb.

A belső vándorlás alapvonásait - az egyes országrészek közötti demográfiai feszültségnek, a munkaerő kereslete-kínálata térbeli eltéréseinek megfelelően -továbbra is a mesterségesen felfokozott, irányított falu - város migráció szabta meg. Erdélyben a városok népességszáma az 1950-es szint 316,2%-ára növekedett, míg a fővárost is magában foglaló Óromániában ez az érték 258,7%-ot, Magyarországon pedig mindössze 176,6%-ot ért el. Erdély 1977-1986 között a nagyfokú országos térbeli mobilitás során az óromán országrészekkel (Moldva, Olténia, Munténia, Dobrudzsa) szemben 62 645 főnyi vándorlási nyereségre tett szert. Tehát ennyivel többen vándoroltak Erdélybe, mint amennyien Erdélyből Óromániába, elsősorban Bukarestbe. A legnagyobb vándorlási nyereséggel (+30%) továbbra is a hatalmas dél-erdélyi nehézipari centrumok megyéi (Brassó, Hunyad, Krassó-Szörény) rendelkeztek. Több mint 10 ezer kielégítetlen brassói román lakásigénylőnek a Brassótól mindössze 33 km-re fekvő magyar Sepsiszentgyörgyre történt áttelepítése miatt rendkívül nagy (74,4%o) vándorlási nyereséget „élvezett" Kovászna megye is.

Az 1980-as évekre vonatkozólag semmilyen megbízható romániai etnikai adat nem látott napvilágot, így a városok és falvak nemzetiségi viszonyait a rendelkezésünkre álló legújabb városi népességi statisztikák időpontjára (1986) vonatkoztatott becsléseink alapján mutatjuk be.

Ezek alapján megállapítható, hogy az utóbbi három évtizedben (1956-86) a magyarok számának növekedése a jelentős magyar etnikumú háttérrel rendelkező városok esetében volt a legnagyobb (Nagyvárad, Marosvásárhely, Kolozsvár, Szatmárnémeti). Ennek ellenére a még gyorsabban szaporodó románság 11-16%-kal visszaszorította a magyarok arányát ezen városokban (15. táblázat). Hasonló mértékű volt a magyarok visszaszorulása a kevesebb (főleg román) vándorlási nyereséggel rendelkező, de ugyanakkor kisebb magyar etnikai háttérrel bíró városokban is (Nagybánya, Arad, Temesvár). A magyarok 1956-beli 5-28%-os arányukat - az egyre növekvő, főleg székely bevándorlás miatt - csak a dél-, közép-erdélyi városokban, ipari központokban tudták megőrizni, helyenként enyhén növelni (Nagyszeben, Medgyes, Segesvár, Vajdahunyad, Resica, Torda, Aranyosgyéres stb). Elsősorban a szatmárnémeti, brassói, sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, kézdivásárhelyi, zilahi magyarok nagyobb növekedési üteme miatt az aradi, nagybányai, nagyszalontai, nagykárolyi, máramarosszigeti, dési magyarok visszaszorultak az erdélyi magyar közösségek korábbi nagyság szerinti sorrendjében (17. táblázat).

Az agglomerációs, szuburbán övezetekben, „forgalmi folyosókban" fekvő, sok, korábban magyar többségű településen - a fokozódó népességkoncentráció miatt - jelentősen, gyakran a magyarságot kisebbségbe szorítva megnőtt a román etnikum aránya (Szecseleváros, Maroskeresztúr, Marosszentanna, Radnót, Bonyha, Szentleányfalva, Fakert, Újszentes stb.). A periférikus forgalmi fekvésű, döntően magyar többségű apró- és kisfalvakban a szelektív elvándorlással, az elöregedéssel, a természetes szaporodás és a lakónépesség állandó csökkenésével párhuzamosan - a román kisebbség fokozódó elvándorlása miatt - a helyi társadalom etnikailag homogenizálódik, magyarosodik (pl. a Székelyföld, Kalotaszeg, Bihar, Szatmár egyes falvai).

17. táblázat

A legnagyobb erdélyi magyar anyanyelvű közösségek 1956-ban és 1986-ban (ezer főben)

(1956 = román népszámlálási adat, 1986 = Kocsis K. becslése)

AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG JELENLEGI TELEPÜLÉSTERÜLETE

A székelyföldi magyar nyelvterület

A 2 milliónyi erdélyi magyarság több mint harmada Románia közepén, a Kelet-Kárpátok láncai által védett Székelyföldön él (18. ábra). Ez a - legalábbis a falvakban - mind a mai napig szinte megbontatlan magyar etnikai tömb elsősorban a forgalmilag félreeső, hegyvidéki környezetnek köszönheti fennmaradását, mely a nagy XVII. századi katasztrófák, irtóhadjáratok idején menedéket nyújtottak az itteni székely lakosságnak.

A legtöbb (96 ezer) magyart Maros megye egyre duzzadó népességű székhelye, Marosvásárhely tömöríti. A városban és a szuburbán kommunáiban egyre rohamosabban nő főleg a Mezőségről, a Küküllők mellékéről betelepülők miatt a románok száma. Ennek köszönhetően arányuk a megyeszékhelyen már meghaladta a 35%-ot. Az urbanizált térségekben tapasztalható etnikai arányeltolódások ellenére a Maros- és Nyárád-melléki magyar többségű rurális etnikai terület határait továbbra is Balavásár-Lukafalva-Mezőbánd-Szabéd-Mezőcsávás-Beresztelke-Magyarpéterlaka és Nyárádremete jelölte ki.

18. ábra: A magyar anyanyelvűek aránya Erdélyben 1986-ban

Az így körülhatárolt székely terület főbb központjainak -Marosvásárhelyen kívül - Szováta, Erdőszentgyörgy, Nyárádszereda és a ma már csak 44%-ig magyar, hangszerkészítéséről is híres Szászrégen számítanak. Jóllehet nem tartoznak a szorosan vett Székelyföldhöz, de etnikailag-földrajzilag mégiscsak az itteni magyar etnikai tömb tartozékainak tekinthetők a Szászrégentői északra, a Maros völgyében fekvő és a görgényi románság közé ékelődő magyar többségű falvak is (Marosfelfalu, Marosvécs, Holtmaros, Magyaró, Görgényüvegcsűr, Felső-bökény stb.).

A Maros felső folyása mentén - néhány jelentős magyar kisebbségnek ott­hont adó falu (Palotailva, Gödemesterháza stb.) érintésével - a harmadrészben magyar Maroshévíznél a Gyergyói-medencébe jutunk. Gyergyóban az évszázadok során kialakult Eszeny-Gyergyóremete-Ditró-Gyergyótölgyes vonal képezi jelenleg is a magyar-román etnikai határt. Ettől északra magyar szempontból leginkább Borszék üdülővároska 2/3-os magyar többsége és Galócás, Salamás, Gyergyóholló magyar kisebbségei említendők meg. A medence gazdasági központja a kb. 20 ezer magyar és 3,5 ezer román lakosnak otthont jelentő Gyergyó-szentmiklós. A szomszédos székely medencébe, Csíkba két román többségű falun (Vasláb, Marosfő) keresztül vezet az út. A Segesvárról Moldvába vezető és az Olt menti főút kereszteződésében fekszik a csíki székelyek „fővárosa", az 1948-ban még csak 6 ezer, ma már 50 ezer lakosú Csíkszereda. A központi fekvé­sének és a moldvai románok betelepítésének köszönhetően a város lakosságának ma már több mint 22%-a (11 ezer fő) román(!). A nagyobb csíki települések közül még két város, a fele-fele arányban román-magyar, rezet termelő Balánbánya, a 2 ezer lakosú Tusnádfürdő (Erdély legkisebb városa) és néhány falu (Csíkszentdomokos, Csíkszépvíz, Mádéfalva, Csíkszentkirály stb.) emelkedik ki. A Csík és a Háromszék közötti medencét elfoglaló, hajdani Kászonszéknek Kászonaltíz a legjelentősebb települése.

A jelenlegi Hargita megye másik nagy alkotórészének az apró- és kisfalvak borította, közel négy évtizede megszüntetett, hajdani Udvarhely megye számít. Eme etnikailag leghomogénebb székely tájegység központja a Csíkszeredával közel megegyező lakosságszámú, 87%-ban magyar anyanyelvű Székelyudvarhely. Az elaprózott településszerkezetű, kevésbé urbanizált vidék jelentősebb munkahelyeit Udvarhelyen kívül főleg az agrár-ipari jellegű Székely keresztúr, a vaskohászatáról híres Vlahica (Szentegyházasfalu-Szentkeresztbánya) a korondi kerámiaipar és a parajdi sóbányászat és -feldolgozás tömöríti. A Székelyföld legdélebbi területét a Sepsi-, Orbai- és Kézdi-székből létrehozott hajdani Háromszék, a ma már Kovásznának nevezett megye képezi. Románia ezen legkisebb népességű megyéjének székhelye, a közel 70 ezer lakosú Sepsiszentgyörgy a székelyek második legnagyobb városa.

A hatalmasra duzzasztott brassói agglomeráció legfőbb demográfiai tehermentesítőjének kiszemelt város népességnövekedése különösen az utóbbi évtizedben vált - az egyre nagyobb számban betelepülő románok miatt - rohamossá. Jelenleg ebben a dél-székely centrumban a magyarok - Csíkszeredához hasonlóan - a város lakosságának már csak 3/4-ét teszik ki. Jelentős a román anyanyelvűek aránya - igaz a közép-, illetve újkortól datálható jelenlétük miatt Kovász-nán, Ojtozon, Berecken és Kézdimartonoson is. Közigazgatásilag nem tartoztak soha sem a régi székely székekhez, sem pedig a mai Kovászna megyéhez, ennek ellenére a székely etnikai területtel szervesen összefüggenek a következő Olt-parti magyar falvak: Apáca, Örményes, a bazaltot, mészkövet bányászó Alsó­rákos és az építőanyag-iparáról híres Olthévíz. Ennek alapján a magyar-román nyelvhatárt a Székelyföld déli részén az Újszékely-Székelyderzs-Homoródjánosfalva-Olthévíz-Apáca-Árapatak-Kökös-Zágon-Komandó vonal jelöli ki.

A történeti Erdély magyar nyelvszigetei

Erdélyben a legősibb magyar településterületnek elsősorban a Mezőség és a Szamosok melléke számít. Ezeken az elmúlt évszázadok eseményei által leginkább elpusztított területeken a magyarságot már csak néhány kisebb-nagyobb nyelvsziget és számos, 5-20% közötti arányú szórvány képviseli. A legjelentő­sebb magyar etnikai zárványok a Nagy-Szamos völgyében Magyarnemegyén, Várkudun, Bethlenben, Árpástón és Rettegen, a Kis-Szamos alsó szakasza közelében Désen, Désaknán, Szamosújváron, Kérőn, Bonchidán, Válaszúton és Ken-dilónán élnek. A Maros és a Szamosok között elterülő Mezőség lankái pedig többek között a mezőbodoni, mezőkeszüi, vajdakamarási, visai, széki, zselyki, vicei, ördönyösfüzesi, bálványosváraljai, cegőtelki magyaroknak jelenti a szűkebb hazát.

A Kis-Szamos, a Nádas-patak és számos országos, illetve nemzetközi rangú útvonal találkozásánál, a több mint 300 ezer lakosú Kolozsváron él Erdély legnagyobb, 120 ezer fős magyar közössége. A magyar nyelvű erdélyiek fővárosának tekintett metropolisztól nyugatra, a Nádas-patak és a Sebes-Körös felső folyása közelében csoportosulnak a magyarság egyik legértékesebb néprajzi reliktumának, a Kalotaszegnek falvai (Kőrösfő, Kalotaszentkirály, Magyarvalkó, Jákó-telke, Bogártelke, Magyarvista, Méra stb.). A néprajzi tájegység kisvárosi köz­pontjának, Bánffyhunyadnak korábbi magyar etnikai arculata már jelentősen megváltozott a tágabb vonzáskörzetéből betelepülő hegyvidéki, román lakosoknak köszönhetően.

A kalotaszegi és a Torda vidéki magyarság között a Feleki-dombság néhány magyar faluja (Tordaszentlászló, Magyarfenes, Szászlóna stb.) jelent némi kapcsolatot.

A székelyek által alapított hajdani Aranyosszéken és vidékén a magyarok aránya a Torda környéki és a Maros-völgyi urbanizációs fejlődés, a román lakosság fokozódó beköltözése miatt elsősorban Székelykocsárdon, Hadréven, Felvincen, Aranyosegerbegyen és Szentmihályon szorult vissza. A hegyvidéki falvak azonban meg tudták őrizni magyar többségüket (Torockó, Torockószentgyörgy, Kövend, Bágyom, Keresed stb.).

A forgalmi fekvés, az ingázási és munkavállalási lehetőségek mint a népességmozgás egyik legfontosabb mozgatórugói, hasonlóképp alakították át vagy hagyták érintetlenül az etnikai összetételt a Maros és a Küküllők mellékén is. Az országos és regionális jelentőségű útvonalak, ipari központok korábban magyar többségű települései közül pl. Radnóton, Marosludason, Marosugrán, Marosújváron, Nagyenyeden, Dicsőszentmártonban, Ádámoson, Bonyhán a románok kerültek többségbe. A fiatal népességük által nagyrészt elhagyott, elöregedő kis- és aprófalvak korábbi magyar jellege viszont megmaradt, helyenként fokozódott (Magyarbece, Magyarlapád, Nagymedvés, Magyarózd, Istvánháza, Csávás stb.).

A Kis-Küküllő és az Olt közötti területen a magyar anyanyelvűek többsége a nagyobb ipari központokban (Medgyes, Segesvár, Kiskapus, Nagyszeben), néhány félreeső faluban (Halmágy, Kóbor, Dombos, Nagymoha, Sárpatak, Bürkös stb.) és Vízaknán él.

Erdély legnagyobb nemzetisége, a magyarság Hunyad megyében döntő többségében a városokban: a Zsil-völgyében (Petrozsény, Lupény, Vulkán), Vajdahunyadon, Déván, Kalánban és Piskin él. A századfordulón betelepült bukovinai székelyek és a középkori magyarok néhány száz főnyi utóda jórészt Csernakeresztúron, Bácsin, Hosdáton, Rákosdon, Gyaláron, Harón és Nagyrápolton él. Egy Szászváros közeli aprófalu, Lozsád pedig valószínűleg még mindig magyar többségűnek mutatkozik.

Erdély legnagyobb városa, a több mint 350 ezer lakosúra duzzasztott Brassó - Marosvásárhely mellett - a székelyek legfőbb, hagyományos vonzáscentrumának számít. Ennek köszönhető, hogy magyar lakosságának száma is a második világháború óta töretlenül növekszik (jelenleg számításaink szerint megközelí­tette a 60 ezer főt). A város agglomerációs övezetébe került székely-román falvak közül négyet (Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu) Szecseleváros néven vontak össze, ahol az elektrotechnikai ipar megjelenését követően a betelepülő románok miatt a magyar etnikum közel 40%-os kisebbségbe szorult.

A partiumi (Arad, Bihar, Szilágy, Szatmár, Máramaros megyei) magyarság

A kb. 700 ezerre becsülhető partiumi magyar nemzeti kisebbség döntő többsége a magyar-román államhatártól legfeljebb 40 km-es távolságban, elsősorban az Alföld peremén, a vásárvonal mentén kialakult városokban él.

A túlnyomóan román többségű Máramaros megye magyar anyanyelvűinek több mint fele a színesfém-feldolgozásról híres megyeszékhelyen, Nagybányán él 31%-os kisebbségben.

Hasonló arányban (20-30%) lakják a magyarok a megye többi városát (Felsőbánya, Kapnikbánya, Máramarossziget, Magyarlápos) is, Borsa és Felső-visó kivételével. Magyar többséget már csak néhány, részben periférikus fekvésű, nem városi rangú településen (Rónaszék, Aknasugatag, Hosszúmező, Domonkos, Erzsébetbánya, Magyarberkesz, Koltó, Katalin, Monó, Szamosardó) találnak.

A Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagybánya szívóhatásának és a helybeli kedvezőtlen gazdaságfejlesztési adottságoknak köszönhetően a Szilágyság nem vált nagy betelepítési hullámok célpontjává, sőt Erdély egyik legnagyobb népességkibocsátó megyéje lett.

Mindez persze csak a korábbi falusi etnikai térszerkezet viszonylagos válto­zatlanságához volt elegendő. A városokban, különösen a három évtizeddel ezelőtt még magyar többségű Zilahon, Szilágysomlyón, Szilágycsehen a nagymértékű Szilágyságon belüli migráció - a vonzáskörzet etnikai összetételének megfelelően - az utóbbi város kivételével a magyarokat kisebbségbe szorította. A megyében a fontosabb magyarlakta településeknek a következők számítanak: Zilah (20,3 ezer), Szilágysomlyó (7,3 ezer), Szilágycseh (5,3 ezer), Kraszna, Sarmaság, Szilágynagyfalu, Zsibó és Kémer.

A Szatmár megyei magyar etnikai terület a magyar-román államhatárhoz tapadó korábban egységes sávját a két világháború közötti és utáni földreformok román telepesfalvai (Decebal, Traian, Dacia, Paulian, Lucáceni, Aliza, Gelu, Baba Novac, Cri§eni, Horea, Scári§oara Nouá stb.) jelentősen fellazították. Az 1941-ben még 92-95%-ban magyar többségű, új és régi megyeszékhelyen, Szatmárnémetiben, illetve Nagykárolyban - számuk jelentős növekedése ellenére - a magyarok aránya 1986-ban már feltehetően 53-69%-ra esett vissza. A fentieken kívül nagyszámú magyar él még Tasnádon, Mezőpetriben, Szaniszlón, Kaplonyban, Börvelyen, Erdődön, Beiteken, Bogdándon, Hadadon, Szat-márhegyen, Lázárin, Batizon, Sárközön, Halmiban, Túrterebesen és Avasújroson is.

A második legnagyobb erdélyi magyar közösség (111 ezer fő) Bihar megye székhelyén, a ma már csak 52%-ban magyar Nagyváradon él. A bihari magyarság összefüggő etnikai tömbje a megyeszékhelytől északra, illetve Fugyivásárhely-Szalárd-Szentjobb-Micske-Margitta vonaltól nyugatra terül el. Ezen a területen az említésre méltó lokális központok közül az egyre inkább románosodó kisváros Margitta, illetve Érmihályfalva, Székelyhíd, Bihardiószeg és Bihar említendő meg. Jelentős középkori nyelvszigetek őrzik a magyarságot a Berettyó és a Sebes-Körös felsőbb szakaszán is (Berettyószéplak, Bályok, illetve Mezőtelegd, Pusztaújlak, Pósalaka, Örvend, Mezőtelki, Élesd stb.).

Dél-Biharban a magyar többségű területek több mint három évszázad óta az egykori hajdúváros, Nagyszalonta, Tenke és Belényes környékére (Árpád, Erdő-gyarak, Mezőbáj, Bélfenyér, Gyanta, Köröstárkány, Kisnyégerfalva, Várasfe-nes, Körösjánosfalva, Belényessonkolyos, Belényesújlak) zsugorodtak össze. A felsoroltak közül - a románok nagyobb ütemű bevándorlása és a természetes asszimiláció miatt - Tenke, Körösjánosfalva és Kisnyégerfalva már el is vesztette eredeti magyar többségét.

Az Arad megyei magyarok több mint fele (54 ezer fő) a megyeszékhelyen, a többi része pedig elsősorban Arad, illetve Kisjenő környékén él. Ezek közül a viszonylag legnagyobb magyar népesség a főleg románok és cigányok lakta Ópécs-kával összevont Magyarpécskán, továbbá Kisjenőn, Pankotán, Nagyzerénden, Zimándújfalun és Nagyiratoson található. Jelentékeny számú magyar kisebbség vallja lakóhelyének Lippát, Kürtöst, Borosjenőt és Világost is.

A bánáti magyar nyelvszigetek

A 90 ezerre becsülhető, falusi nyelvszigetekben és többnyire városi diaszpórákban élő bánáti magyarság összlétszáma - a természetes fogyást és asszimilációt ellensúlyozandó - egyedül a Temesvárra, Resicára és más ipari központokba irányuló, Bánáton kívüli területekről származó magyarok, székelyek bevándorlásának köszönhetően stagnál. Részben ennek, részben a bánáti magyarság fokozódó térbeli koncentrációjának következtében e táj magyarjainak 2/3-a ma már temesvárinak vallja magát. Ezen a 330 ezer lakosú metropoliszon kívül a magyar anyanyelvűek már csak 30 településen élnek jelentős számban és arányban: északnyugaton Pusztakeresztúron, Porgányban, Nagyszentmiklóson, Majláthfalván; északkeleten pl. Nagybodófalván, Szapáryfalván, Igazfalván, Nőrincsen, Vásároson, Kisszécsényben; délen pl. Dézsánfalván, Omorban, Dettán, Gátalján, Végváron, Ötvösdön, Józsefszálláson, Torontálkeresztesen és Magyarszentmártonban. Temesvár agglomerációjában, a korábbi magyar többségű Győrödön, Újmosnicán, Magyarmedvesen, Újszentesen a nagymértékű betelepedés és a helybeliek természetes fogyása miatt csökkent le tetemesen a magyarok aránya.

Lábjegyzet:

1. Az Erdély kifejezést - részben a köztudatban bekövetkezett változásoknak megfelelően, részben pedig a szövegbeli hosszadalmas körülírást elkerülve a történelmi Magyarországtól Romániához csatolt egész területre (a tulajdonképpeni történeti Erdélyre és Bánátra, ill. Arad, Bihar, Szilágy, Szatmár, Máramaros megyékre) vonatkoztattuk.
2. Partium: Eredetileg az 1571-ben az erdélyi fejedelemséghez csatolt magyarországi területeket (Má­ramaros, Közép-Szolnok, Kraszna, Bihar megyéket és Zaránd, Arad, Temes megyék török által meg nem szállt területét) nevezték „Partiumnak, Partesnek, Részeknek". Jelenleg e kifejezést a történeti Erdély, a magyar határ, a Maros és a Tisza közötti területre vonatkozólag - a korábbi román Maramures, Crisana (Máramaros-, Körös-vidék) nagy tájnevek megfelelőjeként - használják, jórészt a terület egyszerűbb megnevezése miatt.