A VAJDASÁGI, HORVÁTORSZÁGI ÉS MURA-VIDÉKI MAGYARSÁG

A Kárpát-medence jugoszláviai magyarjainak a Vajdaság, Horvátország és Szlovénia Mura-vidék tájegysége nyújt otthont. Ezen területeken a legutóbbi jugoszláv népszámlálás (1981. 03. 31.) alkalmával 420 ezren vallották magukat magyarnak. Eme kb. Békés megye össznépességének megfelelő magyar nemzeti kisebbség a Kárpát térség magyarsága egészének 3,1%-át, a határainkon kívülieknek pedig 15%-át képviseli. Nemzetünknek a dél-pannon tájakon, a Duna, Tisza és Dráva tágabb környezetében élő képviselői rendkívül viszontagságos történeti fejlődés eredményeként kisebb-nagyobb etnikai tömbökben, nyelvszigetekben őrzik a magyar kultúrát.

A TERMÉSZETI KÖRNYEZET

A déli szomszédságunkban élő nemzeti kisebbségeink kb. 95%-a az Alföld déli részének (jugoszláviai elnevezéssel Pannon-alföld) lakója. Ezen síksági terü­letet - a nagyobb folyók mellékének öntéstalajaitól, a Fruska Gora barna erdőta­lajától és a bánáti réti- és láptalajoktól eltekintve - döntő többségében csernozjom fedi. Európa egyik legjobb termőterületű, kedvező éghajlati adottságú régiójaként, mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt kiemelkedő a búza- és kukoricatermelése. Ennek köszönhetően a Vajdaság meghatározó szerepet játszik Jugoszlávia élelmiszer-ellátásában. Az egyhangú síksági tájból a szőlőter­mesztéséről híres Fruska Gora (régebbi magyar elnevezéssel Péterváradi-hegység (538 m), a Verseci-hegység (640 m), a Báni- (Vörösmarti-) hegység (243 m), továbbá a Bácskai- (Telecskai-) löszhát, a Titeli-fennsík (128 m) és a Delibláti-homokpuszta (250 m) emelkedik ki. A bácskai, bánáti folyóvizek megzabolázása (pl. a Versec-Alibunári-mocsárvidék lecsapolása) hosszú múltra tekint vissza. A rendkívül fontosságú vajdasági termőföldek zavartalan vízellátását célozták az elmúlt évtizedek nagy csatornázási munkálatai, köztük a hajózható Duna - Tisza - Duna-csatorna kiépítése Bezdán-Óbecse-Palánka között. Az alföldi tájak magyarlakta részein a fontosabb folyóvizeket a Duna gyűjti össze. Közvetlenül a Dunába torkollik a Karasica, Dráva, Vuka, Száva, Kígyós, Mosztonga, Temes, Krassó és a Tisza, amely a Körös, Csík-ér, Krivaja, Aranka, Béga vizeit gyűjti össze. A jelentősebb állóvizeknek - magyar szempontból - a Szabadka melletti Palicsi- és Ludasi-tó, valamint a Nagybecskerek közelében lévő Fehér-tó számít, turisztikai, vadászati és halászati szempontból nemzetközi hírnevű, sok tekintetben a hazai Gemenci-erdőhöz hasonlítható, vizenyős Kopácsi-rét a Drávaszögben (Baranya délkeleti zugában) szintén magyar etnikai területen található.

Horvátországban nyugat felé haladva a magyar szórványok többségét a Drávamenti-síkságon és a Bilo-hegységtől (289 m) délre, dombvidéki környezetben találjuk.

Szlovéniában, a Mura-vidéken több mint nyolc évszázada honos magyarság a Lendvai-medencében, a Lendvai-hegy lábánál és a Kerkamenti-dombságban él. A keskeny magyarlakta határsáv jelentősebb folyóvizeinek a Lendva, Kebele­patak és a Kis-, illetve Nagy-Kerka számít.

AZ ELMÚLT ÉVSZÁZAD ETNIKAI FOLYAMATAI

A magyarok száma az 1880-as népszámlálás idejére a vizsgált (délvidéki) területen már meghaladta a 336 ezret (18. táblázat). Ebben az időpontban a döntő többségüket tömörítő mai Vajdaság területe népességén belül még a 23%-os arányt sem érték el. Ez különösen akkor tűnik alacsony értéknek, ha figyelembe vesszük, hogy a középkor folyamán a mai Vajdaság és Kelet-Horvátország csaknem teljes egészében magyar etnikumú volt. Az itt élő magyarok száma a XIX. század végén és a századfordulón a magas természetes szaporodásnak, az állami telepítéseknek (Székelykeve, Sándoregyháza, Hertelendyfalva, Tiszakálmánfalva, Gombos, Szilágyi stb.) és a főleg Dél-Dunántúlról Szlavóniába irányuló spontán betelepüléseknek (Nagypisznice, Bedenik, Grubisno Polje stb.) köszönhetően rendkívül megnőtt.

A nagyfokú bevándorlás és a főként városi német, zsidó, szerb polgárság - igaz a szlovákiaihoz, erdélyihez képest sokkal lassúbb - természetes asszimilizációja, magyarosodása következtében a magyarok száma az első világháborút megelőző utolsó magyar népszámlálás (1910) idejére Szlavóniában 190, a Szerémségben 110, a Bánátban pedig 70%-kal nőtt (20. ábra). A városokban és a nyelvszigetekben a magyarok számának növekedése 1880-1910 között még ennél is nagyobb ütemű volt (pl. Újvidék, Zombor, Nagybecskerek, Pancsova, Verbász (19. táblázat).

Az első világháborút lezáró békeszerződés a vizsgált területet az újonnan megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolta. Az 1918-as hatalomváltás és 1924 között 44 903 magyar közigazgatási alkalmazott, értelmiségi, nagybirtokos kiutasítására, elmenekülésére, honosítására került sor (RÓNAI A. 1938).

A tengerentúlra való kivándorlásban is - a nemzetiségi elnyomás miatt - a magyarok és a németek vettek részt az össznépességen belüli arányukat jóval meghaladó mértékben. Sőt olyan időpont is volt (1925), amikor a jugoszláviai kivándorlók fele magyar és német volt. Mindez a magyarok esetében közvetlenül abból eredt, hogy a délvidéki magyaroknak ez időszakban 44%-a volt földnélküli, akik a mai Vajdaság területének akkori agrárproletárjaiból 41%-ot jelentettek. A magyar nincstelenek két világháború közötti magas aránya annak volt köszönhető, hogy az eltávozott magyar arisztokráciától elkobzott földeket - a határ­közeli, magyar etnikai terület fellazítása érdekében - kizárólag a háborús érdemeket szerzett szerb önkéntesek több ezres tömegei között osztották szét. Ennek eredményeként Bácstopolya, Szabadka, Magyarkanizsa, Magyarcsernye környékén szerb telepesfalvak egész sora jött létre (Kisbosznia, Kisbelgrád, Karagyorgyevó, Velebit, Dusanovo, Velike Livade, Vojvoda Stepa stb.).

18. táblázat

A jugoszláviai magyarság számának és arányának változása 1880-1981 között

Megjegyzések: Minden adat az adott területek jelenlegi kiterjedésére van átszámítva! (Kivétel: Horvátország 1880-ban és 1910-ben (ekkor Dalmácia és Isztria nélkül), 1921-, 1931-, 1941-ben Isztria nélkül) Baranya = Pélmonostori (Béli Manastir) opcina Mura-vidék = Alsólendvai (Lendava) és Muraszombati (Murska Sobota) obcinák.

Forrás: 1880,1910 magyar népszámlálások anyanyelvi, 1921,1931 jugoszláv népszámlálások anyanyelvi, 1941 = magyar népsz. (Bácska, Baranya, Mura-vidék), horvát népsz. anyanyelvi (Horvátország Baranya nélkül) adatai + Kocsis K. becslése (Bánát, Szerem), 1948-1981 = jug. népsz. nemzetiségi adatai, * = Kocsis K. becsült adatai!

20. ábra: A magyarok számának változása Jugoszlávia néhány északi tájegységében 1880-1981 között (1880 = 100%)

19. táblázat

A magyarok számának és arányának változása néhány jugoszláviai városban 1880-1981 között

A tömeges - önkéntes és kényszerű - magyar kivándorlás, a korábban „statisztikailag asszimilálódott" németeknek és bunyevácoknak a magyarokból való kiválása, a népszámlálási adatokkal - név és származáselemzési alapon - történő manipulálás miatt a magyarok száma leginkább a szlavóniai szórványokban, Baranyában, Mura-vidéken és általában a bácskai városokban (elsősorban Szabadkán és Zomborban) csappant meg (20. ábra, 19. táblázat.).

A Jugoszláv Királyság államszervezetét 1941-ben Németország és csatlósai szétzúzták. Ekkor került sor - a német megszállást megelőzendő - a legtöbb jugoszláviai magyart tömörítő Bácskának, Baranyának és a Mura-vidéknek a Magyar Királysághoz való visszacsatolására. Az ismét magyar állami fennhatóság alá került területekre - a volt szerb állami alkalmazottak, önkéntesek jó részének elköltöztetésével, internálásával párhuzamosan - nagy ütemben folyt az „anyaországi" állami alkalmazottak és a bukovinai székelyek (13 200 fő) betelepítése. Mindemellett a német és zsidó értelmiség jelentős része újból magyarnak vallotta magát. így érthető, hogy a vizsgált térségben a magyar etnikum létszáma ismét a félmillió fölé emelkedett. Újvidék, a mai vajdasági székváros pedig fennállása óta először 1941-ben mutatkozott a statisztikákban abszolút magyar többségű (50,4%) városnak (19. táblázat). A magyar statisztikai gyarapodás eme régióban sem tartott sokáig, hiszen 1944 októberében az újonnan beköltözött magyar állami alkalmazottak, politikailag kompromittálódott személyek és a szerb önkéntesek falvaiba telepített, hányatott sorsú bukovinai székelyek elmenekültek. A helyben maradt magyarokat pedig a szerbek vérbosszúja tizedelte meg.

A felszabadulás első heteire árnyékot vető - részben magyarellenes, véres retorziók ellenére a jugoszláv kormány nem ragaszkodott a magyarok kollektív felelősségre vonásához és kitelepítéséhez. A gyorsan normalizálódó politikai helyzet, a kitelepítés által megkímélt németek jelentős részének magyarrá válása (főleg Nagykikinda, Versec, Apatin, Pancsova térségében) eredményezte azt, hogy a magyarok 1948-1953 között még növelni is tudták arányukat (!) a Vajdaság több százezer balkáni délszláv telepes által átformált össznépességén belül. Ezzel szemben a szlavóniai magyar szórványok napjainkig tartó katasztrofális mértékű asszimilizációja ez időszakban is folytatódott, párhuzamosan a baranyai (drávaszögi) magyarság „poriadásával" (20. ábra).

Az 1950-es évektől kezdődően a nemzeti kisebbségek, így a magyarok számának alakulására döntő hatást gyakoroltak a térségben is kibontakozó lendületes gazdasági modernizációs, urbanizációs folyamatok, melyek a központ és periféria­területek között fennálló nagy munkahelykereslet-kínálati különbségeket tömeges vándorlással mérsékelték. Ezen vándorlási folyamatok viszont a korábbi zárt agrártársadalom, etnikai közösségek fokozódó felbomlását - a fiatal keresőképes korúak tetemes részének el- és kivándorlása miatt -, elöregedését eredményezték.

21. ábra: A vajdasági magyarok megoszlása településeiken belül képviselt arányuk szerint 1953-ban és 1981-ben

A 21. ábra tanúsága szerint 1953-1981 között különösen a döntően (75% feletti) magyar többségű településeken élő magyarok aránya csappant meg, párhuzamosan a „gyenge" (25% alatti) kisebbségi lakóhelyviszonyok között élő magyarok arányának növekedésével. A szórványmagyarság idegen nyelvű vonzásközpontjaiba beköltözött tagjai a vegyes házasságok, a mindennapi idegennyelvű érintkezés miatt elindultak a fokozatos nyelvi asszimiláció útján. A magyarság számának csökkenéséhez jelentős mértékben járult még hozzá az 1960-as évek elejétől lehetővé - és anyagilag csábítóvá - váló nyugat-európai, főként NSZK-beli munkavállalás, mely az esetek többségében a kinnmaradást jelentette. A vajdasági magyarok 1971-ben az össznépességen belül elfoglalt arányukat (21,7%) jóval meghaladó mértékben (27,5%) képviseltették magukat a Vajdaságból származó vendégmunkások körében. Az elmúlt évtizedekben elsősorban az alacsony gazdasági fejlettségű Dél-Bánát magyarjai (Versec, Torontálvásárhely, Sándoregyháza, Székelykeve, Fejértelep stb.) próbáltak szerencsét külföldön. A centrumtelepülésekbe, külföldre irányuló magyar el-(ki-)vándorlás, a születéskorlátozás térbelileg eltérően, történelmileg kialakult hagyományai különösen a Tisza vidéki magyar tömb természetes szaporodá­sát szorította egyre alacsonyabb szintre, úgy, hogy az elöregedés és elvándorlás sok esetben egymást kölcsönösen erősítő tényezővé vált. Ugyanez mondható el az izolált, kedvezőtlen forgalmi fekvésű bánáti, bácskai, szlavóniai magyar nyelvszigetekre is (Rabé, Egyházaskér, Alsóittebe, Káptalanfalva, Doroszló, Kórógy, Ójankovác stb.). Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a magyar nemzetiség esetében a halálozási arányszám már az 1970-es évek* közepén (!) meghaladta az élveszületést.

A Tisza melléki magyar etnikai tömb egyébként szerves részét képezi annak a már múlt században is meglévő - egyrészt alacsony élveszületéssel, másrészt magas öngyilkossági arányszámmal jellemezhető - kárpát-medencei demográfiai „krízisterületnek", amely kiterjed még a romániai Bánátra, Arad megyére, a magyarországi Békés, Csongrád, Bács-Kiskun és Baranya megyékre, Jugoszláviában pedig a Drávaszögre és Szlavóniára is. A korábban vázolt vándorlási folyamatok miatt a központi fekvésű területeken, a városokban - a nem magyarok nagyobb mértékű bevándorlása révén - mérséklődik, a periferikus falusi térségekben - létszámcsökkenéssel, elöregedéssel párhuzamosan - növekszik a magyarok aránya.

A magyarok számát befolyásoló szubjektív tényezők közül kiemelkedik az a tény, hogy a legutóbbi népszámlálás idej én Jugoszláviában - többek között - több tízezer magyar nem nyilatkozott nemzetiségi hovatartozásáról, hanem többnyire egyszerűen csak „jugoszlávnak" nevezte magát. Amennyiben ezt az ún. „jugoszláv" népességet az egyes etnikumok között arányosan szétosztjuk, lehetőségünk nyílik a Jugoszláviában, illetve annak egyes területein élő magyarok „tényleges" számának becslésére is (18. táblázat). Ily módon 1981-re vonatkozólag 427 ezer helyett 465 ezer lakost tekinthetünk magyarnak déli szomszédságunkban. Ezek 90%-ának a Vajdaság, 6%-ának Horvátország, 2%-ának pedig Szlovénia jelent lakóhelyet.

A MAGYAROK JELENLEGI TELEPÜLÉSTERÜLETE

Magyarok a Vajdaságban

A legutóbbi népszámlálás idején a Vajdaságban 385 ezer lakosról jegyezték fel, hogy magyarnak vallotta magát, ami némileg eltér az általunk magyarnak minősítettek számától (419 ezer) (18. táblázat).

A középszintű közigazgatási egységek, az ún. „községek" (kommuna, obcina, opstina) közül ez időpontban már csak 7 (Magyarkanizsa, Zenta, Ada, Bácstopolya, Kishegyes, Csóka és Óbecse) volt abszolút magyar többségű.

A szabadkai községben 46%-os relatív többséget, a temeriniben és a török­kanizsaiban pedig 44-37%-os erős kisebbséget képviseltek.

A történelmi események, a földrajzi környezet sajátosságainak megfelelően e tájak magyarjai elsősorban kisvárosokban (26,4%), óriásfalvakban (19,5%) élnek (22. ábra). Ennek megfelelően a legtöbb vajdasági (egyben jugoszláviai) magyart (44 ezer) - becsléseim szerint (51 ezer) - Szabadka városa tömöríti, de tízezernél több magyar tekinti lakóhelyének Újvidéket, Zentát, Nagybecskereket, Óbecsét, Bácstopolyát, Magyarkanizsát és Adat (20. táblázat, 23. ábra).

A városok közül a %-os arányt tekintve Magyarkanizsa, Ada, Zenta és Bács-topolya volt a „legmagyarabb" (21. táblázat). A nem városi rangú települések közül a Bácskában 49, a Bánátban 25, a Szerémségben pedig 2 mutatkozott magyar többségűnek. Ezek közül Kavilló és Kishomok lakossága mondhatta el magáról, hogy kizárólag csak magyarokból áll.

Ezek a leginkább magyarnak tekinthető települések szinte kivétel nélkül a vajdasági magyarságnak a Tisza jobb partjához tapadó etnikai magterületén, a Horgos-Bácstopolya-Bácsföldvár háromszögben találhatók. Ezenkívül zömében már csak 36 magyar többségű nyelvsziget képviseli a magyarokat e tájon. Bácskában: pl. Temerin, Gombos, Doroszló, Bácskertes, Bezdán, Ómoravica, Pacsér; a Bánátban: pl. Majdány, Száján, Hódegyháza, Magyarcsernye, Toron-táltorda, Torontálvásárhely, Székelykeve, Ürményháza; a Szerémségben: Satrinca és Dobrodolpuszta.

A= a magyarok összlétszámán belül elfoglalt arány

B= település nagyságrendi kategóriák

22. ábra: A vajdasági magyarok megoszlása település nagyságrendi kategóriák szerint (1981)

20. táblázat

6000 főnél népesebb jugoszláviai magyar közösségek (1981)

21. táblázat

Abszolút magyar többségű jugoszláviai városok (1981)

A vajdasági magyarság létszámának változására, identitástudatára és nyelvi asszimilációs kitettségére negatív módon nagy hatást gyakorolt az a tény - más egyéb korábban már vázolt demográfiai sajátosság mellett - hogy a magyaroknak 45%-a olyan településen él, ahol kisebbséget alkotnak (21. ábra).

Magyarok Horvátországban

A nyelvszigetekben, szórványokban élő, eredeti etnikumukhoz egyre lankadtabban ragaszkodó horvátországi magyarok létszáma csökken a legvészesebben a jugoszláviai magyarok közül (18. ábra).

1981-ben bevallott és becsült számuk 25-28 ezer körül mozgott, akiknek 39%-a a Baranyának, Drávaszögnek is nevezett Pélmonostori „községben" él. Ezen a baranyai tájon a magyarok 1910-beli 40%-os aránya mára 19%-ra csökkent, elsősorban a nagyfokú, hagyományos születéskorlátozás és az Eszékre és külföldre való el-(ki-)vándorlás miatt. A legnagyobb magyar közösségnek (110-600 fő) itt a Drávaszögben Vörösmart, Laskó, Kiskőszeg, Pélmonostor, Csúza és Várdaróc számítanak (23. ábra). A 8 magyar többségű itteni faluból Újbezdán és Sepse legmagyarabb (94-91%). A kiváló turisztikai és közlekedési adottságokkal rendelkező Baranyán kívül a horvátországi nemzeti kisebbségük döntő többségének (12 ezer fő) Szlavónia és a Szerémség nyugati része a szűkebb hazája. Ezen belül a legtöbb (1521) magyar a vidék vonzásközpontjában, Eszéken él. De jelentős a magyarok száma (653) az egyetlen abszolút magyar többségű szlavóniai településen, az Árpád-kori Kórógyon is. Sajnos Lacháza, Szentlászló, Ójankovác, Csák és Apáti négy évtizeddel ezelőtti abszolút magyar többsége 1981-ben már 13-43% közöttire zuhant.

A Szlavónia nyugati részén, Verőce, Belovár, Daruvár környékén, kb. száz év óta élő szórványmagyarság asszimilációja még az utóbbiaknál is nagyobb mértékű.

Magyarok Szlovéniában

A legészakabbi jugoszláv köztársaság fennhatósága alá déli szomszédságunk magyarjainak csupán 2%-a, kb. 9500 fő tartozik. Főként a távoli Mariborban, Lljubljanában dolgozóktól eltekintve döntő többségük a Mura-vidéknek a magyar határhoz tapadó, Őrihodos és Pince között sorakozó településein él. A legnagyobb magyar közösség (1018 fő) a vidék gazdasági-kulturális centrumában, Alsólendván található, ahol a magyarok aránya az 1941-beli 75%-ról 1981-re 27,7%-ra zuhant, a város nagyfokú iparosításával (elektrotechnika, olajbányászat) járó tömeges szlovén és horvát betelepülés miatt.

Viszonylag nagyszámú magyar él még Dobrónakon, Lendvahosszúfalun, Csentén és Petesházán is. A 25 magyar többségű faluból a magyarok aránya Radamoson, Pincén és Göntérházán haladja meg a 90%-ot. A magyar államhatárhoz simuló, kritikus mértékben elöregedett népességű falvakból a fokozódó el­vándorlás (Alsólendvára, Muraszombatra, Mariborba) itt is erősen lecsökkentette a magyarok számát, párhuzamosan a magyarok arányának növekedésével. Ez utóbbi annak köszönhető, hogy ezen falvakban az őshonos lakosság (a magyarok) jobban kötődik a szülőföldhöz, a termőföldhöz és az agrártevékenységhez, mint a később idetelepült szlovén lakosság (vö. GENORIO,R. 1985). Ez utóbbi megállapítás természetesen csaknem minden, Magyarországhoz a határon túlról tapadó, kedvezőtlen forgalmi fekvésű, magyar falusi térség esetében igaz.