|
|
Az őrök életére, műveltségi viszonyaira nézve kevés támpontunk van. Feltehetően, béke idején is harcra készültek, hadi gyakorlatokat tartottak, az ifjúságot fegyverforgatásra okították, részint gazdaságuk rendbetartásával voltak elfoglalva. Szabadidejük pihenésre szentelték, vagy vendégségbe jártak, harci játékokat, vadászatokat rendeztek.
A mindennapi élet központja a család volt. Említésre méltó, hogy az őrök házasélete az egynejűségen alapult. Ebben az időben a család köre tágabb volt, némiképp magában foglalta azt, amit mi ma rokonságnak nevezünk. Azok, akik egy őstől származtak, lehetőleg együtt is maradtak. Egymás mellett ütötték fel sátraikat, közös szállásokon, közös gazdálkodást folytattak.
Gazdasági életükben főképpen a baromtenyésztésre voltak utalva, de háziállataik nagy sokasága és sokfélesége bőven ellátta őket minden szükségessel.
Ezek a nyájak szolgáltatták eledelüket, részben italukat is: a húst, a tejet, és a tejből erjesztett sört, valamint a bőrt, gyapjút a sátraikhoz, ruházatukhoz és fegyvereikhez húrt.
A baromtenyésztés mellett idővel foglalkozni kezdtek a földműveléssel, amit nem itt az új hazában tanultak meg, de itt nyílt először alkalmuk arra, hogy békén, biztosan és tartósan az anyaföld megmunkálására fordítsák idejük és gondjaik javarészét.
Amire a mindennapi életben szükségük volt, azt legnagyobb részben otthon készítették el a család asszonyai és szolgái. Voltak mesterembereik is, akik közül mint pl. a szűcs, a szabó, a suszter, ács, ötvös, kovács és fegyvergyártó az őshazából való. A mesterségekre vonatkozóan tudnunk kell, hogy a középkorban saját maguk készítették fegyvereiket, használati tárgyaikat. A nép mindennapi életének kellékeit: ruházatát, fegyverét, arany és ezüst ékességét, annyi változatossággal, annyi ügyességgel készítették, hogy határőr őseink műveltségét az akkori nyugati népek műveltsége mellé állítva nem lehet lekicsinyleni.
írásuk is volt, noha annak használata még igen korlátozott lehetett. A rovás, betű és írás szavunk régibb keletű a honfoglalásnál.
A gazdasági kultúrához hasonlóan a honfoglaló magyarok szellemi műveltsége is a fejlődés magas fokán állott.
AIX. század végén a már teljes etnikai egységbe forrott magyar nép társadalmi szerveztének alapja a vérségi kötelék, a társadalmi együttélés szerve a család (família) és a nemzetség, régi magyar néven „nem" (genus, Geschlecht) voltak. A család az apa fennhatósága alatt élők vérségi közössége. A családból a felnőtt családtagok kiválása és családalapítása útján családok szakadtak ki, melyekben tovább élt a vérségi összetartozás tudata, sőt a vérségen alapuló gazdasági-, jog- és kultúrközösség kötelékei se szakadtak el. A család természetes szaporodás útján tágabb alakulattá, nemzetséggé bővült.
A nemzetség az egy közös őstől fiú ágon leszármazó rokon családok természetes úton létrejött közössége, mely rendszerint a közös ős nevet viseli.
A nemzetség a tagok elszaporodásával ágakra szakadt, mely új önálló nemzetséggé alakult. A magyar hagyomány szerint Árpáddal 108 nemzetségjött az új hazába.
A nemzetséghez nem tartozó alsóbbrendű elemek az idegenek, a szolgák és a nemzetből bűn miatt kitaszítottak, vagyis a „nemtelenek", vagyont nem szerezhettek és jogtalanok voltak.
Az egyéni tulajdon nem volt ismeretes. A termelőeszköz, fegyver, ruházat, háztartási és fényűzési cikk, a sátor vagy ház, a házi rabszolga az emberi társadalom legkezdetlegesebb korszakában is az egyén vagy a család tulajdona. A gazdaság alapját képező vagyon - a földművelő, pásztor, halász, vadász, szolganépség, a ménes, gulya, konda, nyáj, később a föld, egyszóval az, amit birtoknak nevezünk - a nemzetség közös tulajdona.
A nemzetségi vagyont annak tagjai közösen birtokolták. Teljes felosztására csak évszázadokkal, a magántulajdon új rendszerének bevezetése után került sor.
Az őrök mindig készenlétben álltak, még szántóföldjeik megművelésénél és a nyájak őrzésénél se hagyták otthon fegyverüket és lovukat.
Az őshazából ismerték a nyerget, a kengyelvasat és a sarkantyút, és ezért tudták — ha az ellenség üldözte őket — a nyilat és az íjat nagy ügyességgel kezelni. Fegyverzetüket a nyílon és íjon kívül a rövid kard, a hajító dárda, a buzogány és a pajzs képezték. Harci öltönyüket bőrből készítették, melyet fémlemezek segítségével páncélinggé alakítottak át. A fej védelmére bőrsüveget használtak, de ismerték a fémsisakot is. Még a lovak mellét is vérttel védelmezték. Azonkívül minden tekintetben önellátóak voltak, ezért az utánpótlás, valamint az élelmezés, ruházat, fegyverkezés az ő hatáskörükbe tartozott.
Háborús idő esetén az őröknek kellett az ellenség első támadását feltartóztatni, noha senki se várhatta el tőlük, hogy hosszabb időre ellenállást tudjanak tanúsítani. Mint lovas nép, a ló hátán látták el szolgálatukat, mert idomtalan lábbelijük a gyaloglásban nagyon hátráltatta volna őket.
Az ellenség szemmeltartása, mozdulatainak megfigyelése, esetleges zaklatása volt a fő feladatuk, ezekről a tartalékosokat gyorsan kellett tudósítani. Az ilyen tudósítás nappal füsttel, éjszaka tűzjelekkel történt.
Továbbá feladatukhoz tartozott a folyók és vizek őrzése. Szükség esetén az ellenség előretörését avval akadályozták meg, hogy ezeket kiárasztatták, a terepet vízzel elöntették. Az ilyen hatáskör minden volt, de hálás nem: állandó harcot jelentett sokszor túlerővel szemben. így természetes dolog volt, hogy Magyarország ilyen veszélyeztetett határán csak hadi ügyekben tapasztalt, harcban edzett, és semmi veszélytől vissza nem riadó hadnép tudta a helyét huzamosan megállni. Egykorú forrásokból tudjuk, hogy a magyarok a harcban megsebesült katonáikat magukkal vitték és ápolták őket, ebből következtetjük, hogy a határőrök se hagyták sebesült bajtársaikat cserben, hanem orvosi kezelésben részesítették őket.
A magyarok, sőt a hunok is ismerték a hadseregük maihoz hasonló tagozódását, így például a szakaszt, századot, ezredet, hadosztályt, hadtestet.
Az alsóőri határőrök egy században voltak, melynek élén őrnagy állt. Ennek a vezetése alatt, mint könnyű lovasság látták el határvédelmi szolgálatukat. Őrterületük Németújváron túl, egészen Szent Gotthárdig terjedt és feltehető, hogy a mai értelemben vett csendőri, vagy rendőri tevékenységgel voltak megbízva.
Fő táplálékuk a többféle húsfajta volt, a zsír, a tej és a köleskása, de szívesen itták az erjedt lótejet is. Ismerték már a sört, bort, pálinkát. Kétségtelen, hogy az újonnan letelepített alsóőri határőrök ismerték már őshazájukból a földművelést. Ott már termeltek búzát, árpát, babot, hagymát és komlót. Rendszerint nem a téli, hanem a gyorsnövésű nyári gabonafajtákat termelték. így a nyáriárpát, a hajdinát, kendert és a kölest. Később búzából, rozsból és árpádból készítettek kenyeret, rétest és bélest. A cukrot a méz helyettesítette.
Ruházatuk egyszerű volt, és az egyes évszakok időjárásához illeszkedett. Ismerték, mint előttük a hunok a vászont, melyből fehérneműjüket készítették, ismerték a selymet is. Fejrevalóul a szőrme szolgált, mégpedig a süveg, kucsma. Öltözetül használták az inget, a gatyát, a nadrágot, a kabátot, a köpönyeget, a dolmányt, a ködment, a mentét és a kacagányt. övvel, csattal és kapoccsal tartották össze ruházatukat. Dísznek és ékességnek használták a gyűrűt, a karperecet és a gyöngy nyakláncot.
A határőrök öltözetéből alakult később az alsóőri népviselet, amelyhez hazzátartozott a prémes, vagy asztrigán kucsma (süveg) és kalpag, a cifrábbnál cifrább magyar zsinóros atilla (dolmány és mete), a nikkel-vagy ezüstgombos mellény, a feszes és szép vitézkötéses, sujtásos nadrág, fehér ing, vasárnap fekete és aranyrojtos - hétköznap pedig többszínű nyakravalóval.
A nyári öltözet (mind télen, mind nyáron) a szívalakra kivágott szárú kordovány csizma, köröskörül bőrzsinórral befonva és elöl rózsával, bőgatya lenfejvászonból, bőszárú ing, gombos mellény és a fekete pörge kalap.
Ennek megfelelően a nők is magyarosan öltözködtek. Az asszonyok pompás fejkötőkkel, a zsinóros dolmánnyal, amit az alsóőriek a német Schöfielből seszlinek neveztek, bőlszoknyával, köténnyel és fekete vagy piros csizmával.
Ez a szép népviselet mára teljesen eltűnt az utcáról, ezzel is szegényebb lett az őrségi magyar kultúra.
Ma már a mai idők öltözetét viselik mind a férfiak, mind a nők. A parasztok és munkások éppen úgy öltözködnek, mint az urak, nem lehet megkülönböztetni az úri hölgyet a munkásasszonytól.
Ma már Alsóőrben több német szót lehet hallani, mint magyart. A nép általában csúnya német-magyar keverék nyelvet beszél, mert hiányoznak szókincsükből a magyar szavak. Majd' minden második vagy harmadik szó, amit használnak, német. Az iskolásgyerekek maguk közt is németül fecsegnek, mert a hetenkénti három magyar tanóra valóban nagyon kevés egy nyelv elsajátítására, tökéletesítésére. A szülők újszülötteiket is olyan névre kereszteltetik, melyek a magyar naptárakban, de sok esetben a német nyelvű naptárakban sem találhatók.
A temetőkben az új síremlékeket javarészt német felírások díszítik. A jó magyar család szó helyett ott ragyog a német Familie szó, mint pl. Familie Farkas, Gangoly, Kelemen, Seper stb., melyek úgy illenek a magyar családi nevekre, akár az ököl a szemre.
Ezekből a példákból láthatjuk, hogy az alsóőriek feladják magyarságukat és lassan felszívódnak, asszimilálódnak a német többségbe.
Nem csoda, ha a tanítók, akik népüket és gyermekeiket jól ismerik azon a nézeten vannak, hogy egy- vagy két, de legkésőbb három nemzedék után megszűnik ebben a községben a magyarság. A népnek átlag jól megy, mert minden ház kap a hónap elején nyugdíj járadék, vagy egyéb támogatás fejében egy csomó pénzt, ezért kényszer nélkül is könnyen feladja a magyar nyelvet, magyar kultúráját és magyar mivoltát.
Sok alsóőrinek például szolgálhatnának a zsidók és cigányok, mert azok minden körülmény között megmaradnak annak, aminek születtek, zsidónak vagy cigánynak.
Hogy mi vár erre a községre, az a jövő titka, de reméljük, hogy azoknak lesz igazuk, akik azt mondják, ebben a községben még ezer év múlva is felcsendül a magyar szó.
Alsóőr község érdekes és szinte drámai múltjának nagy részét feljegyzések hiánya miatt rejtélv fátyla fedi. Annyit azonban biztosan tudunk, hogy ezen ősrégi, nemes, magyar község lakóinak elődei az árpádok korában őrök voltak, akik az ország határát ellenséges betörések ellen tartoztak védelmezni.
Alsóőri magyarok, akik szorgalmasan művelik földjeiket, kaszálják rétjeiket, irtják erdőiket, kereskedéssel vagy ipari munkával keresik meg mindennapi kenyerüket, amikor elhaladnak egy dűlő mellett, aligha gondolnak arra, vájjon miért is hívják a község ezen részét úgy, amint az elődeiktől rájuk maradt?
Talán nem felesleges munka a titkok felderítésének megkísérlése, és ezen keresztül a község lakóival való megismertetése.
Minden községi dűlőnek van egy neve, így az alsóőrinek is. Ilyen különös és érdekes dűlőnevet visel a szokásos erdőelnevezésektől megkülönböztető, a komját határtól nem messze eső „Tilamos" erdő is mely a 1930-as években a német „Bannwald" elnevezést kapta. Minden valószínűség szerint ez egy ősrégi magyar szent hely volt. „Bannwald" ugyan németül azt jelenti, mint „tilos erdő". Ez az elnevezés nem felel meg a mai tilamos, vagy tilolmas erdő fogalmának. Bannwald Ausztria sziklás és hegyes vidékein olyan erdők, melyek kivágása tilos, felfogandó a hógörgetegeket. Nálunk hógörgetegek soha sem fordultak elő, ezért a Tilamos erdő más célra szolgált.
Az tény, hogy ez az erdő az elnevezést azért kapta, mert a területére tilos volt rálépni. A kérdés megoldásához - hogy mi volt itt tilos, és miért nem szabadott az erdőnek ezen területére rálépni - vissza kell térnünk a honfoglalás ama időszakára, amikor őseinket határőrnek telepítették ide. A zsidóság öléből származó kereszténység pogányoknak, tehát nem istenhivő népnek nevezte hamisan őket. Azért hamisan, mert az ősmagyarok is hittek egy magasabb lényben. Bátran lehet mondani, hogy metafizikailag a zsidókkal egyenlő, vagy még magasabb fokon álltak. A magyarok ezt a lényt már akkor — éppen úgy mint ma — Istennek nevezték, nem pedig Hadúrnak, mely elnevezést, a múlt századbeli írók rákomponálták.
Vallásuk egy volt a török népek őshitével. Nagy szerepe volt benne a lélekhiedelemnek. A nemzetségi kultusz központjában az ősök szellemének
tisztelete állt, amely egyike volt a legfontosabb társadalomalkotó és összetartó erőnek. Az ősök szellemén kívül más jó és gonosz szellemekben is hittek. Az a kevés, amit a régi magyar hitről tudunk azt mutatja, hogy közel járt már az egy istenség hitéhez, mielőtt a kereszténységet rájuk kényszerítették.
Ez az ősvallás nem volt más, mint a természet erőinek imádása, papjai csodás hatalommal felruházott táltosok voltak.
Megmaradt egy régi tudósítás a turkok vallásáról a VII. századból: bár nem szorosan a magyarokról szól, mégis annyira jellemzi a természetimádást, hogy tulajdonképpen megtalálhatjuk benne a régi magyar hit lényegét.
A turkok kiváltképp tisztelték a tüzet, hódoltak a légnek és a víznek is, éneket zengtek a földnek. Egyedül azonban azt imádták és Istennek azt nevezték, aki az eget és a földet teremtette.
Neki lovakat, szarvasmarhákat és juhokat hoztak áldozatul, voltak papjaik, akikről azt hitték, hogy jósló tehetséggel vannak felruházva. így érthető, hogy őseinknek valamennyi jó és rossz leieknél hatalmasabb volt a tűz szelleme, melyet a földszínen a lobogó lángban, az égen a ragyogó napban tiszteltek és imádtak. Ezt a legfőbb szellemet, aki mindent teremtett és éltet, aki minden jónak és rossznak örök kútforrása, Istennek nevezték. Az ő hazája az ég, az ő szolgái a csillagok, az ő birodalma a világ. A mindent éltető tűz jelképezi. Ez a legfőbb szellem pedig nemcsak a természeti erők kútfeje, hanem az erkölcsi rend Istene is. Megszemélyesítője minden tulajdonságnak és erénynek, melyet a nép büszkén vallott sajátjának, és mint ilyen, a szó szoros értelmében a „magyarok Istene" volt.
Milyennek képzelték őseink az ő nemzeti Istenüket? Mint harcias nép, a hadak Istenének. A mennydörgésben hallották hangját, lépésének dübörgését. A villámban pedig izzó nyilát látták. Mint a legfőbb isteni hatalom, kútforrása volt ugyan a rossznak, de nem lehetett egyúttal a gonosznak is megszemélyesítője. Vele szemben nem érezték szolgának magukat, mert ő volt a nagy és jó barát.
Tudatában voltak annak is, hogy a segítségét nem bűbájos szerekkel lehet kierőszakolni, hanem erejük megfeszítésével nyerhetik el. A gonoszág összességét akkor is az ördög szóval fejezték ki, melyet a saját nyelvükön „urdungnak" neveztek. Hittek a lélek halhatatlanságában, az élet folytatásában a másvilágon, a földi élet összes örömeivel, szórakozásaival és kellemességeivel.
A pokol, a tisztítótűz, valamint az utolsó ítélet kínjait és gyötrelmeit nem ismerték. Érdekes ebben az összefüggésben megemlíteni, hogy a zsidók sem hisznek a pokol és a tisztítóhely tüzében, mert ha meghalnak, rögtön Ábrahám ölébe, tehát egyenesen a mennyországba kerülnek.
A hagyományokban nyomát találjuk annak a hitnek is, hogy a leölt ellenség a győzőnek szolgája lesz a másvilágon. A harcban elesettek lelkei sírjukból kikelve segítőén részt vesznek a földiek küzdelmeiben. A néphit a tejutat ezen szellemek útjának tartotta. A székely ember a „hadak útjának" nevezi, Csaba királyfi és az elhunyt hun vitézek lovainak patkói sziporkáznak ott a csillagokkal versenyezve.
Valahányszor nagy veszedelemben hozzájuk fohászkodnak. Ez a legenda azért érdekes a mi számunkra is, mert a hagyomány szerint az alsóőriek is székely eredetűek. Amikor Attila halála után a hun birodalom is összeomlott, romjai közé temette a hun népet, csak a legkisebb és legkedvesebb fia, a görög császár leányától származó Csaba királyfi mentett meg közülük mintegy 15.000-et. Ezzel a sereggel vonult vissza Erdély keleti határhegyei közé, a Maros és az Olt gyönyörű völgyeibe, ahol a székelyek a régi mondákba vetett hittel ma is azt vallják, hogy ők Csaba királyfi hunjainak egyenes ivadékai.
Midőn a magyarok Árpád fejedelem vezetése alatt a Kárpátok Vereczkei szorosát átlépték és a honfoglaláshoz fogtak, a hun eredetű székelyek egy része is hozzájuk csatlakozott, akik a szóhagyomány szerint a mi „Őrségünkbe" telepedtek le. Harcedzettségük és megbízhatóságuk miatt határőrségi szolgálattal bízták meg őket. őseink tehát határőrök voltak, s ettől a tevékenységtől kapták Alsóőr, Felsőőr, Őri-Sziget, Őri-Kisjobbágyi, Őri-Szentmárton községek a nevüket. Hogy az alsóőriek tényleg székely, tehát hun eredetűek voltak-e, pontosan persze nem tudhatjuk, mert lehettek éppúgy avar, vagy magyar származásúak is. A község határában esetlegesen sorra kerülő ásatások talán erre a kérdésre tudnak majd biztos feleletet adni.
Az ősmagyarok papjaikat táltosnak, segédjüket boncunak nevezték. Mint minden vallásnál, úgy az ősmagyaroknál is az istentisztelet bizonyos szertartás, vagy ceremónia keretében ment végbe. A sátrakban lakó nép nem ismert szilárd, kőből épült templomokat. A szabad ég alatt, a levegőbe furakodó dombok ormán, suttogó berkek szélén, felbugyogó források, vagy csörgedező patakok mellett gyújtották meg az áldozati tüzet. Ennek lángjainál mutatták be Istennek azt, ami nekik legkedvesebb, legdrágább volt. A nap kelte, vagy nyugvása idején, amikor a hatalmas égi szellem tekintetét a földi ember szeme is elbírta, gyújtották meg az áldozati tüzet. A föld gyümölcseiből és kedvelt háziállataikból a legszebbeket szemelték ki az áldozati tűzre. A legbecsesebb áldozat volt a hámot nem látott, nyerget nem hordott, foltatlan és kövér, fehér ménló.
Az áldozatot szent kútnál, kútforrásnál és szent fáknál, kőből emelt oltáron mutatták be. A virágokkal, koszorúkkal és szalagokkal feldíszített áldozati állatot, — különösen a lovat — a nép buzgó imája és éneke mellett ünnepélyesen az oltárhoz vezették, ahol a táltos imát mondott, hogy az áldozat az Istennel közölje népe milyen nagyon tiszteli, szereti és segítségéért esedezik. Ezt az üzenetet a ló fülébe is súgta. Ezután az ima után a lovat — szintén a nép imája és éneke között párszor az oltár körül vezették, ahol a táltos éles karddal átvágta a nyakát. Edénybe felfogott vérét borral felhígították és a várakozó népnek bizonyos szertartás között ivásra kiosztották. Ezután következett a belek megtekintése, melyből a nép a táltos által, sorsának megfejtését vélte. Végül a ló húsát nyárson megsütötték és a nép áhítatosan elfogyasztotta. Ezt az ünnepélyes lakomát „áldomásnak" nevezték, ami a mai napig is az adás-vétel utáni italt jelenti.
Az alsóőri emberek mindenkor szerették az éneket, táncot, mely együtt szállt magasba az áldozat füstjével, lelkesítette, felvidította őket harci táborozásaikon, szórakoztatott a mindennapi életben és megszólaltatta a múlt emlékét, az örök dicsőséget a jövőért küzdő utódok előtt. A magyar nép mindig dalos nép volt, dalainak szövege, ritmusa, híven tükrözte mentalitását, szenvedélyét és egész jellemét. így biztosnak vehetjük, hogy őseink istentiszteleténél az ének éppen olyan szerepet játszott, mint a mai keresztényeknél. Ha a régi időknek csak egy-egy töredéke maradt volna meg számunkra, akkor nem szenvednénk annyira a történeti adatok hiányában.
Sajnos ilyen a helyzet Alsóőr őstörténetében is: nem tudjuk biztosan, hogy milyen szerepet játszott a Tilamos nevű erdő az alsóőri határőrök életében, azért csak a valóságot megközelítő feltevésekre vagyunk utalva.
Kétségtelen a Tilamos erdőben is állott egy áldozati oltár. Ezt a feltevést az a tény is alátámasztja, hogy ezen térség közepét sík terület képezi, amelyen még ma is több fakadó forrás van. Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen helyeken szoktak a magyarok (ősmagyarok) az áldozati oltárokon tüzet gyújtani, gyanítható, hogy ez az erdő is ilyen istentiszteletre szolgáló hely volt.
Ide gyülekezett össze minden ünnepélyes alkalommal a nép, mert itt imádkozott papjuk, a táltos, és itt mutatta be nagy ünnepségekkor a boncu segítségével a fehérlő áldozatát. Itt áldották meg a házasulandókat, itt avatták szüzekké a felserdülő leányokat, itt avatták a harcosok közé a felnőtt ifjakat, itt tartották gyűlésüket, haditanácsaikat, s végül itt adták meg az utolsó tisztességet az elhunytaknak.
Ebben a valószínűleg kerítéssel körülvett helyiségben, csak bizonyos alkalmakkor volt szabad belépni, mindenekelőtt tilos volt barmok legeltetése. Ettől a tilalomtól kaphatta a Tilalmas erdő az elnevezést, és így a „Bannwald" elnevezés, mely csak az elementáris katasztrófa meghiúsítására szolgál, teljesen helytelen.
Az említett tények — adatok hiánya miatt — mint említettem, nem bizonyíthatók, de felvetésünk valószínűségéül szolgál Kállaytól 1817-ben Budapesten megjelent „Régi magyaroknak vallásbéli és erkölcsi állapotáról" Tudományos Gyűjtemény II. kötet c. tudományos munkája, mely az 56. oldalán a következő felvilágosító mondatot tartalmazza: „Áldozó helyeik"
„Vagy a szent hagyományok útmutatása szerint, vagy önnön képzeleteik után, vagy őseik szokása eránt való tekintetből, más népeknél is — nevezetesen a Finneknél - nem lévén templomok, az isteni tisztelet, s áldozat a hegyeken, a fáknál, a kőhalmoknál, a kutaknál, a tavaknál tartatott. Hasonló szertartásoknak kellett lennie a Magyaroknál is, mert a Szabolcsi Szent Gyülekezetekével, s a Frankok Capitulareivel egytartalmú és abból nem az a következtetés, melyet Cordines tett: hogy a szertartások csak ezeknél, hanem mivel jobbára minden törvény felteszi a vétség uralkodását, amely ellen igazíttatik, inkább, hogy szomszédainknál is, földieinknél is divatban voltak."
Nem kétséges, hogy a magyarok eredeti vallása, mire a történelmi korba jutottak, vándorlásaik és sokféle érintkezéseik következtében már sűrűn át volt szőve más, fejlettebb vallások jeleivel, különösen a perzsák fogadalmaival, szertartásaival, akiknél a fehérlő ádozata is meg volt, vagy a kazárok szomszédságában megismert mohamedán és zsidó vallással, valamint a görög kereskedők által a keresztény hittel.
E behatások azonban nem változtattak az ősi hit lényegén, csak a zsidó hitregéből született kereszténység kényszerfelvétele vetett véget ennek a megható, dicső, ősrégi vallásnak.
Őseink a halált úgy tekintették, mint a lélek megszabadulását a porhüvelytől, s gyengéd gondoskodással takarították el, ami az emberben halandó volt.
Halottaikat vagy a földbe temették és átadták a föld szellemének, vagy a folyók medrébe eresztették alá, hogy a futó víz szellemei őrködjenek felettük. Vagy pedig elégették, és így átadták őket a mindennél hatalmasabb tűz szellemének.
A temetés után az elköltözött lélek üdvösségéért pedig tort tartottak. Ezzel az engesztelő áldozattal járó lakoma megtartása megmaradt napjainkig.
Persze nemcsak holta után tért a lélek az szellemi világba, a földi embert is mindennapi életének ezer meg ezer kapcsa fűzte Istenéhez és a szellemekhez, akiknek tiszteletére aggódó gondossággal ügyelt. Azt tudjuk, hogy a magyarok nem önként vették fel a keresztségét, hanem politikai okokból. Amikor Szent István, első magyar király belátta, hogy a kereszténység felvétele nélkül népével együtt nem maradhat meg Európában, Magyarország összes lakosságát, valamint a mi vidékünk lakóit a kereszténység felvételére kényszerítette. Nem ment ez könnyen, amit a Dunántúlon főképpen Koppány vezér lázadása bizonyít, akit csak német lovagok segítségével sikerült a királynak levernie. E lázadás leverésének az volt a következménye, hogy királyi parancsra minden, a régi magyar vallásra emlékeztető dolgot, tűzzel-vassal kiirtottak.
A vallás további gyakorlása halálos büntetés mellett el lett tiltva, ezen célok elérése érdekében az összes szent helyeket megsemmisítették. A király katonái elpusztították a magyar vallású oltárokat és a tilalmas erdőben álló oltárt is olyan tökéletesen összetörték, hogy annak még nyoma sem maradt. Ki tudja ma megmondani, hogyan történt Alsóőr megtérése, és hányan estek az új vallásnak áldozatul, de a vallás emlékeit a népből egyszerűen nem lehetett kitörölni.
Az alsóőriek a régi istenükhöz hűek maradtak.
Továbbra is meggyújtották elrejtve és titokban az erdő mélyén az áldozati tüzeket.
Évszázadokig tartott, amíg a magyarság megbékélt az új vallással, az alsóőriek sem voltak kivételek. Hogy mégis milyen ragaszkodással csüngtek régi vallásukon az bizonyítja legjobban, hogy még a múlt század közepén minden pünkösd hétfőn az egykori szent helyeken, az erdőben táncmulatságokat, majálisokat tartottak.
Ezért, alsóőri atyafiak, ha a Tilamosban jártok, gondoljatok arra, hogy őseinknek itt volt az első templomuk. Viselkedjetek áhítattal, és legyetek tudatában annak, hogy egy régi magyar szent és kegyeletes föld van a talpatok alatt, melynek nyomai ugyan eltűntek, de a dűlő neve, hajdani jelentőségét a mai napig megőrizte.
„Gyepűrendszer" név alatt ismeretes határvédelmi vonal volt a honfoglalás korának „vasfüggönye ", melynek egy része Alsóőr határát is érintette. Rendelkezésre állottak erdőségek, folyók, tavak, mocsarak és árkok. Ezeket a természet adta akadályokat kemény munkával, ügyességgel és hozzáértéssel még jobban kifejlesztették és így erős határvédelmi rendszert alkottak.
Ennek a határvédelemnek, ahogyan már említettük a fő célja az volt, hogy kidöntött fákból a terep elmocsarasítására szolgáló gátakat, árkokból, kerítésekből és más torlaszokból mesterséges akadályokat készítettek, melyet latinul indagines-nek, magyarul pedig „gyepű-" nek neveztek. Ha az ellenség át is jutott az ingoványokon, akkor feltartóztatták a gyepűk, melyek sok esetben áttörhetetlenek voltak. Emléküket Alsóőr területén a mai napig is sok dűlő neve őrizte meg. A gyepükön átvezető kapukat sorompóval zárták le. Ezekről a hadifontosságú, lezárható átjárásokról kapták Alsóőrön az „irtási kapu" és a „sorompó", Felsőőrön a „mezőkapu", Szigeten a „kapunál lévő dűlők" a nevüket. Az ellenség megjelenésekor a vidéket riasztani kellett, ami nappal füst, éjjel pedig tűz jelekkel történt.
A vidék hadászatilag fontos helyeire, mint például az akadályok közti átjárók biztosítására már közvetlenül a honfoglalás után határőrségeket telepítettek, melyek szemmel tartották az egész környéket és vigyáztak a határra. Az ilyen megfigyelő helyeket „Berdának" nevezték, és ilyenek voltak a „Berda" és „Borda" nevű dűlők is. Valóban nem nehéz a Berda névben a német jelszót „Wer da?" vagyis „ki van itt?" - felismerni. Kétségkívül itt a Berdán is volt, — amit azonban nem tudunk bebizonyítani — egy megfigyelőhely, valószínűleg itt is állott egy megfigyelőtorony, melyről az őrök az egész környéket, a Pinka völgyével együtt megfigyelés alatt tartották.
Az ilyesféle, négy gerendára épült és szószék alakú tornyot a magyarok „górénak" nevezték, a szerbek éshorvátok „Cetvorkának" hívják. Miután az ilyen tornyok árnyékában kocsmákat építettek, a szlávok elnevezték ezeket a söntéseket „Cerdáknak". Ebből a szláv szóból lett később a jó magyar fogalom, a „csárda".
Mivel nyugatról a Pinka völgyébe vezető út lezárására kellett a legnagyobb gondot fordítani, így ennek a folyónak a vizét is gáttal fogták fel, innét származik a felsőmalom közelében lévő „Gát" elnevezésű dűlő. Amikor pár évvel ezelőtt a Pinka új medrét kotrógépekkel kikotorták, egymás mellé rakott fűrészfákat találtak, melyek gyökere Vörösvár, koronája Felsőőr felé mutatott. Ezek a torlaszok is a gyepűrendszer részét képezték.
Alsóőrtől egy dobásnyira van Németciklény nevű község, melynek az akkori neve Vasverőszék volt. Ezt az elnevezést ez a község azért kapta, mert itt vasat olvasztottak, melyből a határőrök részére szerszámokat, főleg fegyvereket készítettek.
Ezért a Pinka völgyének elmocsarasítása és megőrzése az őrökre nézve életfontosságú volt. Olyannyira őrizték, hogy itt az ellenség soha nem tudott betörni. Az alsóőriek első települései az Almásberek, Szállás és a Tilamos nevű dűlők voltak. Később költöztek, különösen állataik miatt, ide a Pinka völgyébe, jelenlegi helyükre.
A tatárokkal szemben sajnos a gyepűrendszer elégtelennek bizonyult. Az őrök, akik életben maradtak, a szélrózsa minden irányában szétszóródtak. A gyepű szerepét később a kőből épült várak vették át. Ilyenek voltak Németújvár, Szalona, Borostyánkő, Léka, Lanzsér és Fraknó is.
Midőn Róbert Károly király a szétszóródott őröket újból visszatelepítette, földműveléshez fogtak. E művelés alá fogott területek neve a talaj tagoltságával, minőségével és tulajdonságával függött össze. így például Forduló, Fenék, Hidegoldal, Kútfej, Kis és Nagy Hosszú Szarkakút, Tőispart.
Szűkebb hazánk ősrégi kulturális múlttal rendelkezik. Mivel ez a vidék az úgynevezett Borostyánkő úttól nem messze terül el, mely a Keleti tengert az Adriával kötötte össze, így sok mindenféle nép fordult meg errefelé és keresett állandó települési lehetőséget. Kutatások szerint e tájat legelébb az illírek lakták, majd Krisztus születése előtt 400 körül a kelták csatlakoztak hozzájuk.
Történelmileg bizonyíthatóan Alsóőr és környéke 10-től egészen 437-ig a római birodalomhoz tartozott és a Pannónia nevű tartomány részét képezte. Hogy ez a község már akkor lakott terület volt, azt a határában levő erdőkben fellelt számos római sír bizonyítja. Az idő tájt e terület többször szenvedett a különféle germán törzsek, kvádok, a markomannok és a vandálok átvonulásától és betöréseitől.
A 4. században Ázsiából, erős népszaporodás következtében nagy népvándorlás indult meg, egyik nép a másikat szorította tovább. Legrégibb őseink, a hunok is elhagyták régi hazájukat Ázsiát, Balambér vezérlete alatt és a Duna-Tisza köze központtal megalapították a hatalmas hun birodalmat.
A hunok legnevezetesebb királya Attila volt, kit a népek Isten ostorának neveztek, valószínűleg a legyőzött ellenséggel szembeni szigorú bánásmód miatt. Attila majdnem egész Európát meghódította. Akik ,jó szívéhez" fordultak, azokat nem bántotta, így kegyelmezett meg Nagy Leó pápa kérésére Róma városának. A hatalom nem tette őt elbizakodottá, igen egyszerűen élt, fatálból evett és fakupából ivott. Szerette az őszinteséget, gyűlölte a hízelgőket. Halála után fiai visszálykodása miatt felbomlott a hun birodalom. Több mint 100 évig laktak itt a hunok, maradékaik Erdélyben telepedtek le, egyesek tőlük származtatják a székelyeket.
Mikor a germánok Attila halála után (453) a hunok hatalmát megtörték és birodalmukat elpusztították, ezen a vidéken a gótok és utánuk a herulok játszották a főszerepet, míg a langobárdok legyőzték és 526-ban kiszorították őket. Fél évszázad eltelte után a langobárdok is felszedték sátorfájukat és királyuk Alboin Felső-Olaszországba vezette őket, ahol megalapították a langobárd birodalmat.
A hunokkal rokon avarok is Ázsiából jöttek és birodalmukat szintén a Duna-Tisza köze központtal alapították meg. Belső viszályaik következtében azonban nem tudták tartósan kiépíteni hatalmukat. Előbb a bolgárok, majd Nagy Károly, a frankok királya, hosszú küzdelemben legyőzte őket és véget vetett birodalmuknak.
Így tehát Alsóőr vidékén a magyarok bejövetele előtt mintegy 300 évvel már a magyarokkal rokon népek laktak, akiket mint ismeretes, avar néven ismer a történelem. Megkeresztelkedésük után 805-ben Nagy Károly a mai Petronell és Szombathely között fekvő területet jelölte ki számukra ahol kagánjuk vezetése alatt saját törvényeik szerint élhettek. A jelek szerint megélték a magyarok bejövetelét. Kutatók adatokat találtak arra vonatkozóan is, hogy ők voltak azok, akik a honfoglalás előtt üzenetet küldtek az akkor Kiev környékén táborozó magyaroknak, hogy jöjjenek be Magyarországra. Úgy néz ki tehát, hogy ők hívták Árpád fejedelem magyarjait a Kárpát medencébe.
A határhelyzet folytán Alsóőr lakói határőrzők voltak. Első név szerinti összeírásuk 1482-ből való: Budach, Eördögh, Gaspar, Gerger, Hagon, Kun, László, Mólom, Pathy. Mária Terézia 1746/47 évekből származó adománylevele, a következő 17 nemzetséget sorolja fel: Balikó, Benkő, Eördög, Farkas, Gángoly, Gyáki, Györög, Heritz, Kelemen, Léb, Muer, Pál, Palánk, Seper, Szabó, Török és Tóth.
Hazátius János, Vasvármegye főszolgabírója is igazolja egyik 1784. évi oklevelében, hogy 1733-ban ezen családok képezték Alsóőr nemesi községét.
Kazó István, vasvári prépost és főesperes az 1697. évi egyházvizsgálati jegyzőkönyvében megállapította, hogy Alsóőr lakosságának száma gyermekekkel együtt összesen 371 lelket számlált.
A későbbi összeírások, majd népszámlálások adatai szerint Alsóőrnek 1759-ben már 715, 1787-ben 821 lakosa volt, számuk 1890-ig 1603-ra emelkedett. A lélekszám azóta egyre kevesebb lett, jelenleg 820.
A Seper név községünkben kétségtelenül a leggyakrabban előforduló családnevek közé tartozik. Alsóőr lakosságának jó negyed része ezt a nevet viseli, de Felsőőrőtt is sok a Seper. A felsőőri járás több falujában is élnek szórványosan Seperek, de nemcsak itt, hanem még Jugoszláviában, Szibériában és nagy számban Amerikában is.
Nem tudjuk, hogy a Seperek ősei magyarok, avarok, vagy hun eredetű székelyek voltak, erre vonatkozólag semmiféle bizonyíték nincs. Biztos azonban, hogy mind a három rokonnép volt. Vannak adataink arra vonatkozólag, hogy 875-ben Nyugat-Magyarországon még éltek avar töredékek, akik később határőrszolgálatot teljesítettek. Arról is van tudomásunk, hogy mindjárt a honfoglalás után erdélyi székelyeket telepítettek Nyugat-Magyarországra határvédelmi szolgálatra és bizonyos az is, hogy magyar törzseket is rendeltek a honfoglalást követően a nyugati határ őrzésére.
Hogy a Seperek akkori őse melyik népből származott, nem tudjuk. Bizony ságos csupán az, hogy a Seperek királyi határőrök voltak, ezt a Szombathelyi Vasvármegye Levéltárában elfekvő okiratok igazolják.
A levéltár igazolása szerint az 1733-ban megtartott nemességvizsgálati jegyzőkönyv szerint Seper Mátyás igazolta nemességét a többi alsó- és felsőőri nemesekkel együtt. A nemesség igazolása II. Mátyás király 1661. február 16-án kelt megerősítő oklevele alapján történt. Ez pedig tartalmazza II. Rudolf király „Nova donatio"-ját és Károly Róbert király 1327-ben kelt oklevelét, melyek mind az alsó- és feísőőrieknek még az Árpád-házi királyoktól származó kiváltságait erősítik meg.
A királyi oklevél a felsorolt alsóőri családokat — közöttük a Sepereket is — „de Also-Eör" tehát alsóőri nemesi előnévvel említi. A Szombathelyi Levéltár okmányai bizonyítják, hogy 1327-ben Károly Róbert király a Németújvár és Borostyánkő vára között lakó királyi őröket (speculatores nostri) a régi IV. Béla, V. István és IV. László királyok idejében elveszett kiváltságaikban nemcsak megerősítette, hanem kifejezetten az ország nemesei közé sorozta, részükre külön „őrnagy"-ságot szervezett. Ezeknek az őröknek az utódai - 65, név szerint felsorolt család — 1582. február 28-án II. Rudolf királytól Alsó- és Felsőőre adományt nyertek. Ebben az adománylevélben a Seperek is akkori írásban Seyperként szerepelnek.
Az Anjouk uralkodása alatt a családtörténetre vonatkozó két nevezetes mozzanat észlelhető. Az idő tájt váltak ki az egyes ágak az ősi nemzetségből és családnevet vett fel. Ugyancsak Károly Róbert, Nagy Lajos, de főleg, Luxemburgi Zsigmond király által adományozott családi címereket attól az időtől használták.
A Seper család ősei is kaptak címert, de nem tudjuk mikor és kitől. A címer ellipszis alakú, benne kiterjesztett szárnyú, jobbra néző sas, jobb karmában kardot, a balban zászlót tart. A sas feje felett mellvértes rácsos sisak, ötágú koronával és nyaklánccal. A címert stilizált levelek veszik körül.
Az őrök feladata a gyepűnek, vagy gyöpűnek nevezett magyar határvédelmi vonal őrzése volt. Mivel pedig abban az időben az emberek a családnevüket foglalkozásuk után kapták (Asztalos, Lakatos, Kovács, Bíró stb.), nem jelent az ősrégi Sewypr (Seöpör) magyar név mást, mint Gyepőrt, vagyis a gyepű (határvonal) védelmi vonalának az őrét. Idők folyamán hangtolódás következtében a Gy-ből S lett, a régi alakból megmaradtak az E és P betűk és így lett a Gyepőrből Sepőr és végre az Y és az EW betűk ö-re változásával Seper. Ilyen változást lehet látni Csepel sziget nevével is, mely Árpád fejedelem lovászától, Sepeltől kapta a nevét.
Schneider Miklós, volt szombathelyi föle véltáros úgy vélte, hogy a Seper név török eredetű. A család Horvátországban élő ága pedig azt mondja, hogy a Seperek Boszniából származnak, ahonnan a 15. században vándoroltak ki az Őrségbe. Azt is állítják, hogy a család egy része megmaradt Boszniában, áttért ott a mohamedán vallásra, állítólag ma is laknak ott Seperek.
Schneider felfogása azért téves, mert a Seper név ősrégi magyar szóból származik a Gyepőrből. A horvát vonal álláspontja is téves, mert a Seperek már a 12. században Alsóőrön laktak és semmi nyoma nincs annak, hogy Boszniából vándorolt volna valaki Magyarországra abban az időben.
Bizonyítékot ugyan nem jelölt meg a horvát ág arra vonatkozóan, hogy Seperek laknának ma is Boszniában. Elképzelhető, de csak egyetlen módon: mikor a törökök 1526-ot követően birtokba vették Magyarország legnagyobb részét, beütéseik nem kímélték meg az Őrséget sem. Lehet, hogy ilyen beütések alkalmával néhány Sepert elhurcoltak az Őrségből és Boszniában telepítették le őket. Tehát nem Boszniából jöttek a Seperek az Őrségbe, hanem innen hurcolták őket oda.
A Seper család mind alkatában, mind beszédmódjában tökéletesen magyar. A 15. században történt állítólagos kitelepülés nem tudja bosnyákká vagy horváttá tenni a Seper családot, míg a szűkebb hazánkban élő horvátokat a török uralom allatt a 16. században telepítették Horvátországból Burgenlandba.
Tény, hogy a horvátországiak is alsóőri nemeseknek vallják magukat.
Bizonyíthatóan a 19. században vándorolt ki Alsóőrből Seper Kajetán Eszékre, ott sörgyárat alapított, oda vitt magával több rokont és ezek a kivándorolt magyar nemességgel rendelkező Seperek alkotják az ottani család ágát.
A kivándorolt rokonok között található Seper Alajos is akinek fiából, doktor Seper Franjoból, lett később Zágráb bíboros érseke. Később a Vatikánban kúriai kardinális tisztségét nyerte el. Szívgyengeségben halt meg Rómában 1981-ben és a zágrábi székesegyházban temették el. Annak ellenére, hogy kitűnően beszélt magyarul, a szerzővel mindig németül beszélt. Ellenben doktor Seper Mirko nevű öccse, a zágrábi egyetem volt tanára, és Seper Janka nevű nővére, akik szintén nagyszerűen tudtak magyarul, a szerzővel is szívesen beszéltek magyarul, nem tagadták meg sem magyar nyelvüket, sem magyar származásukat.
A bíborosnak volt egy Seper József nevű nagybátyja is, aki sok éven át Eszék város plébánosa volt. A Tito-rendszerben 1945-ben letartóztatták és két évi fegyházbüntetésre ítélték. Szabadulása után, testileg és lelkileg megtörve, hamarosan meghalt.
A sörgyárat, a majort, a 700 hold birtokot, házakat és a város legnagyobb szállodáját Kajetán unokái, Kálmán és Kornél örökölték. Tito őket is megfosztotta javaiktól. A két örökös már meghalt. A Sepersörösdinasztiából csak Kornél egyetlen fia van még életben.
Seper Kajetán t Eszéken temették el. A családi sírbolton többek között a következő német nyelvű felirat olvasható: „Familie Seper, alatta Cajetan von Seper de Also-Eör,geboren am 2. September 1836 - gestor-ben am 5. September 1914".
A horvátországi ág újabban is érvel — a család horvát származását igyekezvén bizonyítani —, hogy a „seper" szónak a horvát nyelvben valami értelme van és pedig egy bizonyos agyagfalat jelent.
A 12. században, amikor a Seperek már az Örségben éltek, nem agyagfalat építettek az ellenség ellen, hanem gyepüket. Az, hogy a „seper" szó a horvátban is előfordul, puszta véletlen lehet.
Meg lehet érteni, hogy a Horvátországban élő, elhorvátosodott család igyekszik odavalósinak feltüntetni magát, ez azonban nem változtat azon az okiratokkal és nyelvtani bizonyítékokkal félreérthetetlenül alátámasztott tényen, hogy az ősrégi Seper család, bárhová is kerültek egyes tagjai, magyar eredetű.
A mai Alsóőrön lakó Seperek java része földműveléssel foglalkozik, de vannak közöttük iparosok, kereskedők, tisztviselők és akadémikusok is. Vallási tekintetben római katolikusok.
A szerző meri remélni, hogy a mai Seperek is híven őrzik családi hagyományaikat és mindenkor megbecsült tagjai lesznek társadalmunknak.
A Seper családdal kapcsolatos tényeket megerősíti Vasvármegye Levéltára a szerzőhöz intézett levelében. Szövege a következő:
SEPER KÁROLY úrnak
Alsóőr.
A Seper-család nemesi származásával kapcsolatban értesitem a következőkről.
Vasvármegye 1733. évi nemesség vizsgálati jegyzőkönyvének bejegyzése szerint az Alsóőr helységben lakó Seper Mátyás igazolta nemességét, a többi alsóőri és felsőőri nemesekkel együtt.
A nemesség igazolás II. Mátyás király megerősítő oklevelével történt. II. Mátyás király megerősítő oklevele pedig tartalmazza II. Rudolf király nova donatiojat és Lajos /helyesen Róbert Károly/ király 1327. évből származó oklevelét, amelyek mind a felsőőriek és alsóőriek kiváltságait erősítik meg, amelyekben már István, Béla és László királyok részesítették elődeiket. A királyi oklevélben felsorolt alsóőri családok, közöttük a Seper-család is, mindnyájan „de Alsó Eőr", tehát ,,Alsóeőri" nemesi előnévvel vannak említve, minek folytán nemcsak nemesi rangjának, hanem az „Alsóeőri" nemesi előnév használatához való jogának elismertetésére is igénye van.
Szombathely, 1942. április 1.
Azt ne higyjék, kedves olvasóim, hogy több, mint másfél évszázaddal ezelőtt is úgy adtak-vettek ingatlant elődeink, mint ma. Ingatlant nem vásárolhatott vidéken mindenki, csak nemes emberek. Nem voltak a földeknek maguknak sem biztos határai, mert nem volt telekkönyv és nem voltak határok, legfeljebb falunként létezett összeírás arról, hogy kik a birtokosok. A birtok határait ezért a szomszédok neveivel jelölték, nagyságát legtöbbször csak megbecsülték, ami igen sok birtokháboritásra és birtokfoglalásra vezetett. Ha valaki, főként szegénysége miatt, földjét eladta, legtöbbször a községi elöljáróságnál jelentette be, ahol azt feljegyezték. A rendszerint írni-olvasni nem tudó föld népe ilyen adásvételről írást nem is készíttetett. Ha valaki mégis meg akarta adni a módját az adásvételnek, és erről írást is kívánt, akkor a püspöki székhelyen levő káptalanhoz fordult, amelynek urai aztán írásba foglalták a cselekményt, és erről pecséttel, valamint aláírással is ellátott okmányt adtak ki. Ezzel az okmánnyal tudta azután bizonyítani a vevő a megvett földhöz való jussát.
Ha az írás elveszett, a káptalantól lehetett újabb írást kapni. Ezekben az okiratokban is csak a dűlőket, szomszédokat, esetleg vizeket, dombokat jelölték, mint határt és meg volt említve a vételár is. A legtöbb okiratban írva van, hogy a szerződők nem tudnak írni-olvasni, és ezért a káptalannál levő eredeti okiratokat csak kézjeggyel látták el.
A legtöbb községben feljegyezték az adásvétel tényét, sok helyen azonban még ez sem történt meg. így egy birtok tulajdonjoga és határai igen sok esetben bizonytalanok voltak.
Amit most ismertettem, az érvényes általában a falvakra. A nagy nemesi birtokok és városi ingatlanok átruházása formaságokhoz volt kötve, és ugyanez a káptalan közbejövetelével ünnepélyes keretek közt történt. Az alábbiakban ismertetek egy ilyen régi eredetű adásvételi szerződést.
Az okirat hivatalos része latinul, a felek akaratnyilvánitása pedig magyarul van írva.
Mi, az alulírott szombathelyi székesegyház vasvári káptalanja, adjuk egyhangúlag azoknak tudtára, akiket illet, hogy a folyó évben a folyó hó 15-én megjelentek a két nemes Marinka és Katalin Seper, akiknek magyar nyelven, alapos megfontolás után, szabadon és kényszer nélkül következőket hoztuk tudomásukra, ami egyébként egyszerű papirosra már magyarul le is volt írva.
Alább is megírattak nemes Seper Kata és Marinka, néhai Seper Jánosnak leányai, magunkra vállalván minden Atyánk fiaink és Successorink terheket, adjuk tudtára azoknak, akiknek illik, hogy bizonyos szükséginktől indíttatván kényteleníttettünk Alsó Eőri T. L. Vass Vármegyei helység határában, nevezetessen a Körtefánál a Czikesbe, feliül a felső kútfejhez járandó út, allul Léb-Successori hasonló szomszédságában lévő fél hold szántó földünkért, s minket édes Atyánk után illetőt mindennemű haszonvételeivel együtt Nemes Gángol Andrásnak s hitvessének, Benkő Judithnak s mind két ágú maradékainkak 20 forintért, melly Summát feli is vettünk, örökben és megmásíthatatlanul ell és által adni. A Törvényes Evietiot magunkra vévén, mellyrül is adjuk ezen Nevünk után tett Kezünk keresztvonásunkkal megerősített Levelünket. Torony, 15. Április 1803. Seper Marinka, Seper Kata.
Ezt az örök időre szóló adáslevelet esküvel erősítették meg előttünk. Kijelentették, hogy ennek minden pontját, minden részében és részletében valóban be fogják minden időkben tartani, és ez visszavonás nélkül érvényes marad.
Továbbá kijelentették, hogy ez az ő akaratjuk és ezt eladási szerződésnek nyilvánították előttünk. Mindezt írástudásunkkal és hivatalunk tekintetével erősítjük meg.
Kelt április 16-án az Úr 1803-ik esztendejében.
Főtisztelendő és tiszteletre méltó Dugovits János apát úr és a székesegyház nagyprépostja. Nagy József szerengádi Szent Katalin apátja és a káptalani lektor, s. k.
Kiss Eböei Eölbei Nepomuk, szintén Isten kegyelméből németújvári apát és kántor s. k. Godány János sárvári őrkanonok, Eörség Szabó Imre a pápoczi és zalaegerszegi Boldogságos Szűz Mária Rend priorja s. k. Mártin Pál alsó lendvai főesperes és a mi egyházunk kanonokja.
A Mindenható akaratával egyezően.
Olvasva lett a káptalanban általam, Godány János őrkanonok.
Szombathelyi Törvényszék 6164/82.
1882
Ő felsége a király nevében.
A Szombathelyi Kir. Törvényszék Gyáki Károly és érdektársai alsóőri nemes birtokosoknak, az Alsóeőr határában a nádasdi dűlőben két helyen fekvő összesen 35 hold 1519oöl-re terjedő és kizárólag az alsóeőri nemes birtokosokat illető két birtok egyenkénti felosztása eránti ügyben a lehetőség komondása és a jogosultak között az aránykulcs megállapítása kérdésében az érdekeltek meghallgatása, s az egyezség megkísérlése feletti jegyzőkönyv bemutatása folytán az alulírott napon és helyen tartott nyilvános ülésben következőleg ítélt:
Az alsóeőri határban az úgynevezett „nádasdi dűlőben" 7012 és 7016 hr. számok alatt fekvő 35 hold 1519 aöl-re terjedő nemesi rétbirtok az alsóeőri közös birtoktól különálló testnek mondatván ki, azoktól különválasztatik, s ezen kizárólag nemesi részbirtok egyenkénti felosztásának lehetősége bíróilag kimondtatik és erre nézve a „C" alatti jegyzékben megnevezést és még netán igénylő között felosztási arány kulcsul azon divatozott gyakorlati mód vétetik fel, mely nemesi közbirtokosok közmegegyezésével felosztott teherviselésben van részvételi szabályul megállapítva.
A közös birtokok felosztása körül munkálódó mérnök utasítatik,hogy a különálló nádasdi rét birtokot az ítéletben kimondott arány szerint ossza fel és az illetők részére hasítsa ki, — az erről külön felveendő mérnöki munkálatokat térkép és kiosztási birtokkönyvet annakidején hitelesítés végett bemutassa, egyúttal neki meghagyatik, hogy a határfelmérést 30 nap alatt annál bizonyosabban teljesítse, mert ellenkező esetben arra pénzbírsággal szólítatni.
Indokok.
Mert a kérvényhez A alatt mellékelt község előljárósági bizonyítványból, és a munkálkodó mérnök nyilatkozatából kitetszik, hogy az úgynevezett nádasdi dűlőben 7016 és 7012 hr. számok alatt fekvő tüzetesen számított, 3 részben osztva 57 519 aölet, vagyis 35 hold 1519 aölet tevő
nemesi rét birtok az alsóeőri községi közös birtokok közé tévedésből felvétetvén az 1878 évi sept. 16-án keltezett jegyzőkönyvben az arányosság tárgyául szolgáló közös birtokok között 2-ik szám alatt kaszáló rét 69 hold 1279 a ölre számított területben foglaltatik s mert a B alatti bemellékelt ítéletből úgy a hivatalból becsatoló régi peres iratokból nyilván kitetszik, hogy a 35.hold 1519 aölből álló nádasdi rétbirtok tulajdonjoggal kizárólag az alsóeőri nemes birtokosokat illeti, kik előtt a C. alatti kimutatás egész terjedelmében felolvastatván azt egyhangúlag elfogadták, s nyíltan kijelentették, hogy a kérdésben forgó nádasdi rétbirtokot annak alapján az abban megnevezett, s még netán igazolandó nemesi birtokosok közé, az ott kitett arányban kívánják felosztani, — mely nyilatkozat folytán C. alatti kimutatás bíróilag meghitelesített.
S végre mert a folyó 1882. évi sept. 4-én felvett s 6164 számmal jelölő jegyzőkönyvi nyilatkozatok szerint az alsóeőri községi nemes birtokosok mindannyian önként megegyeztek abban, hogy az úgynevezett nádasdi rétbirtok mely 35 hold 1519 oölre terjed, a jogosuló nemesi birtokosok között 1836 12. tczikk 5 § -ra hivatkozva azon arányban, amit ember emlékezetet meghaladó időtől fogva a nemesi birtokosok a teherviselésben részesülésük alapján ama rétbirtokot használták, illetve annak évi jövödelmét húzták, s minthogy a rétbirtok tényleges felosztására nézve az arányosság kulcsául ez esetben egyedül csak a régi gyakorlat állapítható meg. Mindezeknél fogva az úgynevezett nádasdi nemesi rétbirtok 35 hold 1519 a ölre terjedőleg az 1882/880 sz. alatti keresetben az arányosság tárgyául felvett közös községi birtokoktól különválasztandó és kimondandó volt, hogy ama nemesi rét az arányossági perben a kereset tárgyát nem képezhetvén csak tévedésből lett a tárgyaláskor felvéve, s melyre nézve a felosztás lehetősége kimondandó, és ez értelemben foglaló ez-szerint az arányosság kulcsául az eddigi gyakorlat a C. alatti alapján megállapítandó és a szerződött mérnök ezek alapján a nyombani felosztás és kihasítás teljesítésére utasítandó volt.
Kelt Szombathelyen a kir. törvényszék 1882. évi október hó 3-án tartott üléséből.
| P.H. | Olvashatatlan aláírás | |
| Királyi törvényszék | elnök | |
| Szombathelyen | Andalich Gyula jegyző |
Tudvalevőleg az első világháború a Központi Hatalmak vereségével és az Antant Hatalmak győzelmével végződött. A központi hatalmakhoz Németország, Osztrák-Magyar Monarchia és Bulgária, valamint Törökország tartoztak.
Az antant államait Amerika, Anglia, Franciaország, Olaszország és Oroszország képezték.
Oroszországban 1917-ben kitört a forradalom, ezért ez az állam a háború utáni határvonal-kiigazításokban nem vett részt.
A párizsi békeszerződésekben elhatározták a monarchia felosztását és Magyarország feldarabolását. Csehország és Jugoszlávia, hogy könnyebben tudjanak egymással közvetlenül érintkezni, a mai Burgenland területén egy korridor létesítését követelték. Ez a terv azonban nem tetszett sem a franciáknak, sem az olaszoknak, azért az osztrák kancellárnak, mind az osztrák küldöttség vezetőjének, Dr. Kari Rennernek, azt tanácsolták, hogy követelje ezt a területet Ausztriának. Dr. Renner teljesítette a tanácsot és így került az antant áldásával Nyugat-Magyarország egy része és szűkebb hazánk is, Alsóőrrel együtt osztrák fennhatóság alá.
Az elcsatolás ellen az ifjú magyarok, akik ,felkelőknek és felkelő magyaroknak" nevezték magukat, Tóth-Prónai és blatniczai Prónay Pál huszárezredes és Héjjas Iván főhadnagy vezetése alatt kézzel-lábbal tiltakoztak a korridor terv megvalósítása ellen. A vezetésük alá tartozó fegyveres osztagok leszerelt katonákból, diákokból, tisztviselőkből, munkásokból és parasztokból álltak. Az akkori idők eseményeiről Missuray-Krug Lajos „A nyugat-magyarországi felkelés" c. könyvében a következőket írja: „Felsőőrőtt megismétlődött a történelem. Árpád határőreinek utódai egyesülve a közöttük élő német és horvát lakossággal, az első alkalmas pillanatban összefogtak, szent esküvéssel fogadtak egymásnak és szülőföldjüknek örök hűséget majd 1921. évi október hó 4-én kikiáltották Lajtabánság függetlenségét, önállóságát és semlegességét.
A tábori mise után Kecskemét városának fehér selyem zászlaját szentelték fel. A zászlóanyai tisztet Prónay Pálné gróf Pálffy Aimé töltötte be s lelkes szavak kíséretében adta át a zászlót az I. ső hadsereg parancsnokának. A zászlószentelés után az alkotmányozó ülést Bárdoss Béla nyitotta meg mint elnök, a jegyzői tisztet dr. Lévay Ferenc látta el. A történelmi jelentőségű alkotmányozó gyűlésen felvett jegyzőkönyv szó szerinti szövege:
Jegyzőkönyv
Kelt Felsőőrőtt, 1921. évi október hó 4. napján tartott alkotmányozó gyűlésről.
Elnök a gyűlést a következő beszéddel nyitotta meg:
Tisztelt alkotmányozó gyűlés!
A trianoni békeokmány 27. cikke L. pontjának értelmében kiürítendő területeket a Magyar kormány 1921. évi október hó 3-án délután 6 órakor hivatalosan átadta. Ausztria azonban ezen területeket nem vette át. Ezzel az önrendelkezési jog reánk visszaszállott, amiért is döntenünk kell jövő sorsunk felől. Fölkérem a Nyugat-Magyarország területét eddig védő fölkelő seregek fővezérét, hogy előterjesztését megtenni szíveskedjék. Prónay Pál fővezér erre a következőket terjeszti elő:
Tisztelt alkotmányozó gyűlés!
Ebben a pillanatban az Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarország minden községe úgy Mosón, mint Sopron és Vas vármegyében összegyűlve várja sorsának jobbrafordulását.
Magyarországtól elszakította ezt az ezer éve békességben vele tartó magyar, német és horvát anyanyelvű népet a rövidlátó trianoni béke. Egyetlen község sem kívánja, hogy a kommunista Ausztriához csatoltassék. Legyen tehát Nyugat-Magyarország független és önálló! /Általános meg-megújuló helyeslés/.
Elnök: Megkérem jegyző urat, hogy a függetlenségi nyilatkozatot olvassa fel. Jegyző olvassa:
Nyilatkozat.
Mi, akik ősi hazánktól megkérdeztetésünk nélkül elszakíttattunk és a legyőzött Ausztria kommunistáinak martalékául dobattunk oda, hogy becsületünket, családunkat, vagyonunkat, vallásunkat, erkölcseinket megmentsük a vörös szenny áradattól, községünk népei nevében függetlenségünket kikiáltjuk. /Általános helyeslés és lelkes éljenzés!/
Elnök folytatta: Tisztelettel kérem, hogy a függetlenségi nyilatkozat kihirdetését tudomásul venni méltóztassék. /Általános, szűnni nem akaró helyeslés/.
Elnök: Fölkérem a jegyző urat, hogy a határozati javaslatot terjessze elő!
Jegyző olvassa:
Határozati javaslat:
Megbízzuk és felkérjük a nyugat-magyarországi felkelő csapatok fővezérét, hogy nevünkben a függetlenségi nyilatkozatot kiadja, a felelős kormányzó tanácsot megalakítsa és az alkotmánytervezetet elkészíttesse. Elnök: Tisztelettel kérem, hogy a határozati javaslatot elfogadni méltóztassék. /Általános helyeslés és éljenzés/.
Elnök: A javaslatot egyhangúlag elfogadottnak kimondom és az alkotmányozó gyűlést berekesztem. Isten áldása kísérje felszabadult hazánk és népeinek függetlenségét.
Ezzel a jegyzőkönyv lezáratott, a községi képviseletek aláírott és pecséttel ellátott függetlenségi nyilatkozatai mellékeltetnek.
| Bárdoss Béla sk. | Dr. Lévay Ferenc sk. | |
| Prónay Pál sk. |
Az alkotmányozó gyűlés után Bajcsi Gyula hatalmas beszédet tartott a járásbírósági épület erkélyéről. A megjelent küldöttségek a gyűlés végeztével folytatták a népszavazási jegyzőkönyvnek aláírását. A nagyobb falvakban este lampionos körmeneteket és táncmulatságot rendeztek a nap megünneplésére.
A gyűlés után azonnal kiragasztották minden községben a magyar, német, horvát nyelvű kiáltványokat. A kiáltványt egész terjedelmében a következőkben hozzuk:
Kiáltvány a világ népeihez!
A nemzetek önállósága elvének hangoztatásával diktált trianoni béke megkérdezésünk és meghallgatásunk nélkül a legyőzött Ausztria kommunistáinak koncául akarja dobni ezeréves egyetértéssel kezünkben tartott
területünket.
Ezen erőszakolt átcsatolás ellenkezik a joggal és igazsággal, mert önrendelkezési jogunkat figyelmen kívül hagyja, mert a legyőzött érdekében sújt bennünket.
Mélyen sérti nemzeti önérzetünket és történelmi hagyományainkat, amelyek évszázadokon át Ausztria gyűlöletében testvériségbe forrasztották a hazájukat egyformán szerető magyar, német és horvát polgártársainkat. Avégből, hogy nyílt, igazságos és becsületes nemzetközi összeköttetéseket tarthassunk fenn, hogy a szabad népek kölcsönös érintkezésében az igazság uralmát és mindennemű nemzetközi kötelezettségek lelkiismeretes tiszteletben tartását biztosíthassuk és biztosíttassuk, fegyvert fogtunk s most egyetlen ellenség sincs ősi földünkön.
Kivívott szabadságainkat megtartandó és biztosítandó a trianoni békeokmány 27. cikkének 1. pontja értelmében a kiürített területek és lakosainak függetlenségét, önállóságát és semlegességét kikiáltjuk és a Lajtabánságot megalakítjuk.
Az államfő jogait a bán gyakorolja, akit az alkotmányozó gyűlés választ. A végrehajtó hatalmat a bán a hattagú kormánytanács útján és felelőssége mellett gyakorolja. A bánság hivatalos nyelve a magyar, anyanyelvét azonban úgy a hivatalos, mint a magánterében minden polgár szabadon használhatja. A törvények, rendeletek magyar, német és horvát nyelven jelennek meg.
Átmenetileg a magyar állam törvényei maradnak érvényben. A bánság minden polgára nemzetiségi, nyelvi, vallási különbségre való tekintet nélkül a törvények előtt teljesen egyenlő s ugyanazon politikai és polgári jogok és kötelezettségek részese.
Ezen függetlenségi kiáltványban foglaltakat magunkra nézve kötelezőknek elfogadjuk, mind magunk megtartjuk, mind másokkal megtartatjuk, aláírásunkkal és pecsétünkkel ellátjuk.
Kelt Felsőőrött 1921. évi október hó 4-én.
Lajtabánság alkotmányozó gyűlése.
A gyűlés ezután megbízta Prónay Pált, mint fővezért, hogy kormányzótanácsot nevezzen ki és az alkotmányozó tanácsot hívja össze. A határozat meghozatala után a jelenlévő felkelő csapatok nyomban felesküdtek a fővezérre.
A katolikus és protestáns lelkészek által megáldott zászlót erre magyar, német és horvát beszédek kíséretében átadták a felkelő csapatoknak. Ezzel a gyűlés, amely a leglelkesebb hangulatban folyt le, végetért. Egész Felsőőr zászlódíszbe öltözött erre a napra. Felsőőr falain és kevéssel utóbb már a többi nyugat-magyarországi falvakban is a következő tartalmú plakátok jelentek meg:
Nyugat-Magyarország népei!
A trianoni béke értelmében a kiürített területek függetlenségét, önállóságát és semlegességét Felsőőrött 1921. évi október hó 4-én déli 12. órakor kikiáltották és a felkelő csapatok fővezérsége a kiürített területekben megalakult. A lakosság Nezsider, Kismarton, Felsőpulya és Németújvár járásokban is hozzájárult a függetlenségi nyilatkozathoz, és az erről szóló jegyzőkönyvet a községek elöljáróságának aláírásával és minden község pecsétjével ellátva a fővezérséghez Felsőőrre beküldötte.
A Lajtabánság intézménye csak rövid életű volt, mert az antant ultimátumot intézett Prónayékhoz, ezen terület kiürítésére, ellenkező esetben katonai beavatkozást helyezett kilátásba. A túlerővel szemben való síkraszállás kilátástalanságát beismerve a felkelőknek nem maradt más hátra, mint a visszavonulás, úgy hogy az osztrák csapatok még 1921. november havában a kiürített területet ellenállás nélkül elfoglalták, és így a mai Burgenlandot birtokukba vehették. Jómagam is láttam, hogy hosszú vonatok szállították a katonaságot Pinkafőről Szombathelyre. Ha Wilson 14. pontja értelmében Nyugat-Magyarországon is lett volna általános népszavazás, akkor ma Burgenland alig létezne és megmaradt volna magyarországi területnek, mert a papság, tanítók, és a hivatalnokok túlnyomó része magyar érzelmű volt. Erről a témáról azonban felesleges beszélni. Tény az, hogy Wilson 14. pontjában a Központi hatalmakat kellően becsapta, mert igéretét nem tartotta be s a világ ezáltal is közelebb került a második világégéshez.
Kun Béla ideje alatt, mint más községekben, úgy Alsóőrben is felállították a direktóriumot. Ennek a testületnek 10 tagja volt, s ők képezték a község elöljáróságát. Élükön a direktóriumi elnök állott, aki egyidejűleg a falu bírójának és a községi polgármesternek a tisztét is betöltötte.
A felsőőri szolgabírótól kapta az utasításokat, de a község ügyeit minden tekintetben önhatalmúlag intézte, mert direktóriumi tagtársai nem adhattak neki parancsot, legfeljebb jóindulatú tanácsot. Abban az időben Farkas István nevű korcsmáros töltötte az elnöki tisztet, akit háznéven Gózer Istóknak neveztek. Többek között Seper Károly kovácsmester is a direktórium tagja volt, ebben a minőségben Farkas elnök úrtól kapta a parancsot Péter Andor Károly és a Laci Jancsi Istókkal együtt, hogy menjenek el Vasvárra ültetni való magkrumpliért. A háború utáni nehéz időben e fontos élelmiszerből is nagy hiány volt. A három atyafi vonaton valóban Vasvárra érkezett, de krumplinak se híre se hamva, mert a környékbeli parasztok még nem szállították az állomásra, ezért az alsóőri kirendeltségnek várakoznia kellett.
Közben eljött május elseje, a munkásság nagy ünnepe. Amint az alsóőri atyafiak a városban ácsorogtak, egyszer csak a Főtér felől hangos zeneszót hallottak. A kíváncsiság persze odacsalogatta őket is, ahol egy hatalmas tüntető tömeg tódult eléjük. A tömeg élén egy magas növésű bácsi állott, aki a tüntetőket egy jó fej nagysággal felülmúlta. A gyógyszertár előtt maga a gyógyszertáros állt egypár barátjával, azok is bámulva nézték a tüntetőket.
Amikor a tömeg hozzájuk érkezett, az óriás növésű bácsi elkezdett torka szakadtából ordítani: „Befelé, befelé, ugye most pirul a pofa!"
Ugyan a gyógyszerész a barátjaival együtt nem hagyta magát kihívni. Nem szaladtak be a gyógyszertárba. A tüntető óriás tovább kiáltott, míg az éneklő és zászlót lobogtató tömeg lassan továbbment.
Másnap megérkezett a krumpli, az emberek zsákba szedték, bevagonírozták. Két nap múlva hazaérkezett a szállítmány az őriek nagy boldogságára.
Seper Károly kovácsnak volt egy Károly nevű kisfia, aki a többi iskolatársával már 8 éves korában nagyban énekelte a „Föl-föl, ti rabjai a földnek, föl-föl te éhes proletár"-t.
Mit is tudták ezek a gyerekek, hogy mi a proletár, az éhség is egészen ismeretlen volt előttük. Később azután megtanította őket az élet, hogy kik is a proletárok, és mi az éhség, a koplalás.
Gőzer Istók a direktóriumi elnöki tisztet korrektül töltötte be, de tudatában volt annak is, hogy a felelősséggel együtt neki köztisztelet is jár. Az akkori időben Fuksz Lujzi volt a kisbíró. Történt, hogy a Lujzi bácsi egy napon az erdőből hatalmas szekér hintést hozott haza. Rossz lábai miatt, hogy ne kelljen olyan sokat gyalogolni neki, felmászott a szekérre. Amikor a Mária szoborhoz érkezett, kivel találkozott, mint a jó elnök úrral. Már messziről jelezte a magas szekérről, hogy szeretne valamit beszélni az elnökkel.
Gózer Istók odament a szekérhez és parancsoló hangon a következőket mondta neki: „Te, Lujzi, ahogyan látszik, te nem tudod, hogy én a község feje vagyok." ,3a akarsz velem beszélni, akkor szállj le rögtön a szekérről, állj velem szembe, mert én nem vagyok hajlandó egy szekéren ülő emberrel tárgyalni!"
Lujzi bácsinak ha ez a parancs nem is tetszett, nem maradt más hátra, mint a magas szekérről leszállni.
Amikor a Horthy kormány a kommünt megbuktatta, egypár kakastollas csendőr is felbukkant Alsóőrben. Azok főleg gyermekeket faggattak, hogy ki volt kommunista. Azok azonban nem árultak senkit sem el, így a direktóriumi elnöknek és tagtársainak nem lett bántódásuk.
Alsóőr, mint határőr község, évszázadokon keresztül Magyarországhoz tartozott. Minden határvidék nagyobb veszélynek van kitéve, mint az ország belseje. Ezt a sorsot Alsóőr se kerülte ki, itt sok katona fordult meg. Az alsóőriek szívósak voltak, talán azért menekültek meg a teljes pusztulástól, ami sok más falunak osztályrészül jutott. De most nem a régi idők eseményeit idézzük fel, inkább maradjunk olyan megszállásoknál, melyekre sok alsóőri bácsi és néni még most is emlékezik.
Az első világháború után Magyarország elveszítette 2/3 részét a trianoni békeszerződés döntése szerint. Az összes szomszéd országok kaptak egy darabot belőle, és Burgenland név alatt kapcsolódott Nyugat-Magyarország egy része Ausztriához. Ehhez a területhez tartozó Alsóőr község katonai megszállása a következőképp játszódott le:
Minekutána a felkelők teljesen visszahúzódtak, az Alsóőriek napról napra számoltak az osztrák bevonulással. 1921. november 21-e reggele, sőt az egész nap borús, ködös, barátságtalan volt. Még a délelőtti órákban a Felsőőrtől Nagyszentmihályig vezető országúton egy zászlóalj erősségű osztrák csapat menetelését lehetett látni, mely az országúti vöröskeresztnél az úton lekanyarodott, és a Wölfl-i féle malom udvarán keresztül a falu felé vette az irányt. Erős lovak húztak maguk után 4 ágyút, és a menet befejezését a konyha, vagyis a ,gulyás-ágyú" képezte. Amikor a jövevények egy kapitány parancsnoksága alatt a főtérre értek, nem üdvözölte őket senki, de nem is szállt szembe velük senki. A legénység a templom utcába lett irányítva, ahol fegyverüket a hársfák alatt gúlába tették. A négy ágyút a mai hadiszobor előtt állították fel, míg a gulyáságyú a paplak udvarán kapott elhelyezést. Ezekután a legénységet és a lovakat az egész faluban, egyes házaknál „bekovártélyozták". Szülőházam is kapott a legénységből négyet éspedig derék és fess Linz-i hidász katonákat. Minekutána édesapám három évig Eszéken a tüzérségnél szolgált, bírta a magyar nyelven kívül tökéletesen a német és horvát nyelveket is. így tehát nem esett senkinek nehezére a felső-ausztriai katonákkal megbarátkozni. Azok is hamarosan otthoniasan érezték magukat, különösen, amikor édesanyám jó ebédet főzött nekik. Vacsorára pompás teát kaptak-, végül is elkezdtek dalolni. A csodálatos szép felső-ausztriai népdalokkal, de különösen a közismert linzi dallal, „Drum sind wir Landsleut, Linzeri-sche Buam" — meghódították az egész házinépet, így a megbarátkozás súrlódás nélkül megtörtént. A második, vagy harmadik nap volt a vasárnap. Ezen a napon mise után bemutatták a katonák a nép nagy meglepetésére zeneművészetüket, s az odacsődült gyerekek, köztük jómagam is, tartották nekik a kottát. Jutalmul csokoládét kaptunk.
Az igazságot bevallva, itt ismerkedtem én is evvel az édességgel először, ez a tápszer az akkori időkben nálunk nagyjából ismeretlen volt. Minden reggel a mai hadiszobor előtt felsorakozott 4 ágyúnál tartott egy öregebb őrmester a katonáknak az ágyúról és alkatrészeiről előadást. „Bremszylinder" szó még most is a fülembe cseng. Nem gondoltam volna, hogy évek múlva én is a tüzérséghez kerülök, és ez az elnevezés a mindennapi kenyeremhez fog tartozni.
Az ideiglenes lovarda az Alsó-réten volt. Nagyban hozzájárult az általános megbarátkozáshoz a katonák fegyelmezettsége, korrekt magatartása a civilekkel szemben. Lopásról, betörésről, fosztogatásról és egyéb erőszakoskodásról, ami a megszálló csapatoknál elő szokott fordulni, itt egy szót sem lehetett hallani.
Némi nehézséget okozott azonban a magyar ajkú alsóőri lakosságnak a hivatalokban a német nyelv használata. A hivatalnokok szerencsére tapintatosak voltak, sok esetben tolmácsok segítségével bonyolították le az ügyet.
Osztrák mód szerint mindenki előadhatta kérését, senki sem lett elutasítva, így aztán lassan megszokták az alsóőriek az osztrákokat, azok meg az alsóőrieket.
Alsóőr második megszállása 1938. tavaszán német csapatok által simán, probléma és zökkenés nélkül történt. Az egész megszállás abból állott, hogy egy század motorizált német katonaság bevonult a felsőőri kaszárnyába, és azok látogatást tettek faluról falura.
A német hatóságok a megszállás után elrendelték egész Ausztria területén a népszavazást, Ausztriának Németországhoz való csatolásáról (Anschluft). Minden alsóőri a hozzácsatolás mellett döntött, csak a Koó Géza nem. Szavazatának nem volt döntő ereje. Az akkori időben Ausztriának több mint 600.000 munkanélküli állampolgára volt, és ezen a gazdasági problémán hasonlott meg a kormány.
A nép nagy örmére a Hitler-kormány mindenkinek adott munkát és kenyeret, sok alsóőri Németországban kapott munkahelyet, többek között a Bauer Feri is Hamburgba került, melynek a lakossága németalföldiesen, vagyis „plattdeutschul" beszél.
Az alsóőriek meg maguk között magyarul fecsegtek. Egyszer a Feri megkérdezte egy hamburgi munkatársától, hogyan beszélnek, mert nem érti meg nyelvüket. Azt azt felelte neki: „plattdeuschul" és visszakérdezett, hogyan beszél Feri társaival, mert ő sem érti meg őket. Erre Feri azt felelte: „Wir reden plattösterreichisch", vagyis alosztrákul. A nép zöme a Hitler-rendszerrel nagyjából meg volt elégedve, mert volt kereseti lehetőség, és az országban csend és rend uralkodott.
Azonban egy jó esztendő múlva, a II. világháború kitörése kevésbé volt megnyugtató. Már akkor sokan feltették a kérdést, hogyan fog ez a vérontás végződni? Magamnak is be kellett rukkolni, és részt vettem a francia és orosz hadjáratokban.
A győztes francia hadjárat után a sors Berlinbe sodort, ahol a hadsereg főparancsnokságánál az osztrák születésű Dr. Eduárd Gleise von Horstenau miniszternél és tábornoknál egy félórás beszédet folytathattam. Minekutána Alsóőr abban az időben Stájerországhoz tartozott, az első kérdés az volt: „Hogyan érzik magukat a stájerok?" Én erre azt feleltem neki, és hogy megmondom az én véleményemet, ha nem tartóztat le engemet, és nem lövet agyon. Erre elmosolyogta magát, és szószerint azt mondta: „Beszéljen csak nyugodtan, nálam nem kell félni, mert én jobban szeretem a nyílt szót, mint a hízelgést." Ezekre a biztató szavakra az volt a feleletem, hogy a stájerok örültek, hogy kaptak munkát, vége lett a nyomorúságuknak. Ellenben nem számítottak arra, hogy ilyen gyorsan kitör a háború. Ezekhez a szavakhoz hozzátettem saját véleményemet: „Saját nézetem szerint az egész világ hadat fog nekünk üzenni, mi a túlerővel nem fogunk megbirkózni, és végül úgy járunk, mint az első világháborúval, elvesztjük ezt is." E szavak után a székben nyugodtan ülő tábornok úr felállott, a szobában ide-oda ment, s a következő megjegyzést tette: „Sokszor éjszakánként nem tudok aludni, rémképeket látok, mert magamnak teszek szemrehányást, hogy ezért a háborús fejlődésért én is felelős vagyok!" Közben az idő múlt és a háború vége felé a tábornok urat Jugoszláviába vezényelték, hogy az ottani partizánokat csillapítsa le, és tűrhető állapotot teremtsen a német kormány és a Tito emberei között. Ezt a feladatot, mint régi osztrák diplomata mintaszerűen megoldotta. A háború után a győztesek parancsára őt is, mint háborús bűnöst bezárták, és a börtönben titokzatos körülmények között meg is halt.
Alsóőr harmadik megszállása.
Egy napon az oroszok Szombathelyig jutottak és innét nyomultak tovább osztrák területre. A dr. Portschy Tóbiás tartományi vezető (Gauleiter) vezénylése alatt Rohonc környékén rögtönzött sáncok az előrenyomuló oroszoknak nem volt komoly akadály, így Burgenland határát könnyedén átlépték. A német hadsereg visszavonult, hogy a stájeri és alsó-ausztriai hegyekben megkapaszkodjék, ezért az utánnyomuló orosz egységek majdnem ellenállás nélkül elfoglalták Nagyszentmihályt, vagyis Grofipetersdorfot. Ebből a nagyközségből az oroszok egypár ágyúlövést is leadtak Alsóőrre, hogy tudassák közeli jelenlétüket. A gránátok megöltek egy embert és két házat felgyújtottak. Az áldozat senki más nem volt, mint a Zárka Lajos, akinek rendes lakhelye sem volt. Itt Alsóőrben született, de az élete javát Bécsben és Alsó-Ausztriában töltötte el. A háború alatt viszont Alsóőrben és a szomszédos községekben tartózkodott, mert a régi ismerősök ellátták élelmiszerrel. Nagy oroszbarát volt, mindig a kommunista eszmének hódolt.
Nem vette senki komolyan, aki csak tudta, kínozta, azért bosszút forralt magában. Leginkább akkor haragudott, ha valaki medvének nevezte. A jó Lajos bácsi arról álmodozott, mivel a front mindig közelebb jött, hogy a Posch József vendéglős és mészáros mester házában üti fel hadiszállását, innét fogja, mint komisszárius a falu ügyeit intézni, azokat elárulni az oroszoknak, akik őt leginkább szekálták. Azok azután vagy agyon lesznek lőve, vagy Szibériába lesznek, mint fasiszták, hurcolva. így tehát már sokan porladozó hullának, vagy szibériai fogolynak érezték magukat. Mindenesetre a Lajos bácsitól kezdett az egész falu félni, mert attól tartottak, hogy ez a kiszámíthatatlan és félkegyelmű ember mindenre képes. A sors azonban áthúzta tervét, mert a Hejcselli hegyen, ahol az oroszok bevonulását várta, az első gránát véget vetett az életének. Összeroncsolt holttestét egy talicskába tették, úgy tolták ki a temetőbe. A keleti üdvözlet halálos volt számára, amit sok alsóőri polgár megkönnyebbülve vett tudomásul.
A németek nem viszonozták a gránátozást, nem tanúsítottak ellenállást, így az oroszok 1945. május 5-ének reggelén Alsóőrbe is behatoltak. Az első katonák ukrajnaiak voltak, házról-házra mentek és csak azt kérdezték: vannak-e a házban német katonák elrejtve, mert azoktól jobban féltek, mint ördög a szentelvíztől. Másnap reggel véget nem érő orosz sorkatonaság vonult át a falun, Felsőőr és Alhó irányában. A menet végét tankok, tüzérség és a trén, vagyis az utánpótlási kocsik sokasága képezte. Az oroszok a menázsi utánpótlásáról is a maguk módja szerint gondoskodtak, azért a levágásra szánt szarvasmarhákat magukkal cipelték. Alsóőrt is egész csorda Magyarországról rekvirált hosszuszarvú szilaj ökrökkel tisztelték meg, melyeket ideiglenesen a szobor közelében lévő Szabó Gyuri kertjébe behajtottak. Az átvonuló katonaság egy része a járművekkel együtt a hadiszobornál rövid pihenést tartott, mert a harc tovább folyt és a „kis háború" itt Alsóőrben sem ért véget: Egypár német géppuskás a magyarosi erdőbe befészkelődött és onnét vette tűz alá a Nadasd és Szentkút között Őrállás felé előnyomuló oroszokat.
A már meghalt Magdics Károly, aki több alsóőri családdal a Bödönök árokba menekült, szemtanúja volt ezeknek a harci eseményeknek, melyekről később a következőképpen nyilatkozott: „A német katonák igen takarékosan lőttek, de ha egyet lőttek az rendszerint halálos volt. így sok orosz katonának lett Alsóőr az élete végállomása." A géppuskások között volt egy, aki fegyverét mintaszerűen tudta kezelni. Ha ő lőtt, egy orosz máris elterült. Mint régi katona, erről a mesterlövőről Magdics a következőket állapította meg: „Gyerek, hogy te ki vagy, azt nem tudom, de lőni páratlanul tudsz."
A Farkas István „Schau ma eini" nevű korcsmájában kötözőhely volt az oroszok számára, halottaikat a hadiszobor körül temették el, később exhumálták és elszállították őket. Egypár elesett német és magyar katona a temetőben talált nyugvóhelyet, de később azokat is az oroszokkal együtt elszállították.
A Wird hegyen, nem messze tőlünk a németek megvetették lábukat és kemény ellenállást tanúsítottak. Az oroszok, de még jobban az alsóőriek attól féltek, hogy visszajönnek és a falu el fog pusztulni. Ezért az oroszok a Farkasugratónál és az erdőkben eszeveszetten sáncolni kezdtek, mely munkálatot elsősorban az itthon lévő emberekre, de főleg az asszonyokra és leányokra hárították.
A németek azonban nem jöttek vissza és a falu ily módon elkerülte a pusztulást. A katonák az itthonmaradt néppel szemben korrektül viselkedtek, amit megszálló csapatokról nem mindig lehet elmondani.
Az orosz általában jószívű és barátságos ember. 10 évig voltak itt nálunk, de panaszra egyetlen egyszer sem adtak okot.
Az alsóőriek megszokták őket, és miután megismerkedtek a háborúval is, azért kérik a Mindenhatót, hogy mentse meg őket a jövőben a megszállástól, a felszabadulástól, de főleg a háború borzalmaitól.
Mint sok más alsóőri harcképes embernek, úgy Seper Károlynak is be kellett rukkolni a német hadsereghez 1940-ben, hol Gubenban páncélgránátosnak lett kiképezve. Ez a kiképzés minden volt csak nem méznyalás, mert a kiképző tisztek és altisztek annak a közmondásnak hódoltak, hogy amennyi csepp vizet egy katona a kaszárnya udvarán kiizzad, annyi csepp vért takarít meg a harctéren. Később kiderült, hogy ebben a felfogásban milyen mély igazság rejlett. El lehet képzelni, hogy néha a végkimerülés határáig kergették és hajszolták a regrutákat, az ingük olyan vizes volt, hogy ki lehetett volna facsarni. Tárgyilagosan: egy jó és kemény kiképzés minden frontharcos számára tényleg fél életbiztosítást jelentett. Rövidesen a kéthónapos kiképzés után az újoncokat egy másik Guben-i kaszárnyában helyezték el, mely a vasútvonal közelében feküdt.
Egy kém könnyen megállapíthatta volna, hogy valami készül Franciaország ellen, mert éjjel-nappal hosszú katonavonatok megrakva legénységgel és hadianyaggal, keletről nyugat felé robogtak. Nemsokára ütött Seper Károlynak és társainak is az óra. Teljes hadifelszereléssel a vasútállomásra kellett nekik masírozni, ahol hosszú katonavonat várt rájuk.
A gyors bevagonírozás után a szerelvény nyugat felé vette az irányt. Két nap után elérte a végcélt, Antwerpent. Az útvonal többek között érintette a híres Porta Westfalicat, Bielefeldet, Münstert, Weselt és a Rajna átkelése után Xantent, ahol szívesen meglátogattam volna a székesegyházat, de erre nem volt idő.
A Maas folyónál látták a háború első nyomait. Felrobbantott hidakat, összelőtt házakat tankokat, járműveket és az út szélén megsemmisített lőszert. Akkor látta Seper a társaival együtt igazán, hogy micsoda borzasztó dolog a háború, milyen nyomorúságot hoz mind az egyes személyekre, mind a népekre. Itt bizonyult be láthatóan, hogy az Anyaszentegyház egyik 2000 éves főparancsolata „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat" nem hozta meg a kellő gyümölcsöt és a mai napig is csak füst és hamu maradt. Tilburg és Breda, két csinos Holland város után következett a nem valami tiszta belga kikötőváros Antwerpen, ahol az egész társaságot kivagonírozták.
Gyalogosan tovább Belgiumon keresztül, egész Franciaországig. Egyik szép város a másikat követte, mint pl. Mecheln, Brüssel, Mons és a már francia földön lévő Mobeuge, a híres Maginot vonal kiinduló pontja. A Párizs előtti Vervins nevű mezővároskába érve befejeződött a gyalogmenet, ahol egy üres házba — lakosai elmenekültek — lettek beszállásolva.
Közben jött a század nagy örömére a hír, hogy a franciák letették a fegyvert. Minden ember kapott egy üveg finom francia pezsgőt, így ünnepelték jó hangulatban a győzelmet. A század még egy jó hónapig tartalékban Vervinsben maradt, így a legénységnek alkalma volt a civilekkel — akik nem menekültek el — érintkezésbe lépni. Seper tudott franciául, mert a gimnáziumban tanulta ezt a nyelvet és itt tapasztalhatta, hogy milyen előnyös, ha valaki több nyelven tud beszélni. A franciák nem láttak benne, mint a többi német katonában ellenséget, hanem franciabarátot, akivel szívesen társalogtak.
Történt, egyszer hogy belépett egy öreg házaspárhoz. Az ember félve mutatta neki házassági bizonyítványát. Seper kezébe vette az okmányt és folyékonyan olvasta a francia szöveget. A két öreg francia úgy meg volt lepődve, hogy majdnem sóbálvánnyá váltak, el sem tudták képzelni, hogy az idegen katonák közül valaki bírja az ő nyelvüket is. Hát még csak akkor néztek nagyot, amikor Seper büszkén elmondta nekik, hogy ő osztrák származású, franciabarát, ismeri a nagy francia irókat, Voltaire-t, Viktor Hugó-t, stb. Ettől a pillanattól kezdve nemzeti különbség nélkül jóbarátok lettek és a háború el volt számukra felejtve.
Hasonló esete volt Sepernek monsieur Douclossal is, a vervenci kórház portásával. Egyszer, amikor berlini barátaival csatangolt, meglátta a város szélén fekvő üres kórházat. Az orvosok a személyzettel és a betegekkel együtt mind elmenekültek. Egyedül Douclos úr tartotta az állást. A német barátok megkérdezték tőle,kézzel-lábbal mutogatva, van-e valami innivalója. Erre nagyon mélabúsan csak azt felelte, nincs neki se bora, se élelmiszere, beteg és egyetlen fia a háborúban eltűnt. Amikor a társaság látta, hogy itt nem lehet semmit örökölni, hátraarcot csinált és dörmögve elhagyta a szobát. Seper azonban kapott ezen az alkalmon, megfordult és nyájasan csak annyit mondott: „Monsieur" - ami magyarul annyit jelent, hogy úr vagy uram. A bácsika nézett egy nagyot, mert ez a szó zene volt a fülének. Erre föl a két idegen bemutatkozott egymásnak. És amikor Douclos megtudta, hogy Seper osztrák és nagy franciabarát, szimpátia szövődött köztük. Seper francia nyelven elsopánkodta neki, hogy igen szomjas, mert a nap hevesen sütött, volna-e mégis egy kis bora. Douclos elmosolyintotta magát és csak annyit mondott, „maradjon itt és tartsa a száját, ne szóljon senkinek egy szót sem." Mikor a többi bajtárs továbbállt, már egy üveg bor díszítette az asztalt. Koccintás után Seper egy pár cigarettával és szivarral viszonozta a vendégszeretetet, és minden áldott nap meglátogatta új barátját.
Egy másik alkalommal el akart egy francia parasztember adni a német katonáknak egy 25 kilós vajtömböt. Mindenki akart egy vagy két kilót venni tőle, de sajnos nem volt mérleg.
A katonák hiába mondták és mutogatták neki Waage-Waage, erre a paraszt fejcsóválva csak annyit mondott: „ne compris", vagyis nem tudom, mit akartok tőlem. Seper ott is megmentette a helyzetet, az árusítótól megkérdezte: „Avez vous une balance" vagyis van-e önnek mérlege? Ezt a kérdést a francia megértette és rögtön előteremtett egy régimódi serpenyős mérleget.
Hamarosan szétmérte az áruját és Sepernek is adott tolmácsdíjul 1 kg-ot, ő még soha életében nem kapott ilyen olcsó és ízletes vajat.
A szép nyugodt és békés vervinci napok előbb, mint kellett volna, véget értek. Jött a parancs, „vissza Németországba". Háromnapi vonatutazás után Luxemburgon keresztül a század ismét visszakerült Gubenba. Két héten belül Eberswaldba, Berlintől 50 km-re északra lett áthelyezve a század.
Az őszt és a telet a szokásos fegyver, kézigránát, géppuska, aknavető és főleg 7,5, valamint 15 cm átmérőjű gyalogsági ágyúgyakorlatokkal töltötte el a század.
Végre elérkezett 1941. május hava, és vele együtt a váratlan parancs, hogy szedjük össze magunkat, mert az egész 394. számú ezredünk Audörsch alezredes vezetése alatt a lengyel-orosz határra lesz irányítva. Senki sem tudta, mi rejlik ennek a hirtelen parancsnak a háta mögött, és a legkülönösebb híreket lehetett hallani. Többek között azt is, hogy az orosz kormány a területén átenged bennünket a perzsa határig, hogy az afrikai hadsereg főparancsnoka csapataival megszálljuk a Szuez-csatornát és ezzel lezárjuk az angolok egyik legfontosabb életvonalát.
Sokan elhitték ezt az álhírt, sokan nem. Hogy azonban az egész tervezet direkt Oroszország ellen irányul, arra alig számított valaki. Ezt csak a tábornokok tudták, azok meg hallgattak, akár egér a ládában. Május vége felé az egész századot ágyúkkal, géppuskákkal, aknavetőkkel, kézifegyverekkel és kézigránátokkal, tehát teljes hadifelszereléssel gépkocsikon Berlinen keresztül Lengyelországba szállították.
Amikor a század Kutnóba, egy Varsó előtti városkába ért, a legénység döbbenten megtorpant, mert a főtéren nem mindennapi látvány tárult szemük elé: hatalmas tömeg előtt, a német katonai hatóságok egy lengyel és két zsidó zugkereskedőt nyilvánosan felakasztottak. A katonáknak azonban nem volt idejük a bitófán lógó holttesteket közelebbről megtekinteni, mert a gépkocsik gyors ütemben tovább robogtak egy jól kiépített betonúton Varsó felé, ahol mindenütt a háború nyomait lehetett látni.
A legyőzött, lebombázott és megszállott Varsó lakóinak lelkiállapotát le lehetett olvasni az ellenséges és komor arcokon: az átvonuló német katonákat biztosan a pokolba kívánták.
Sepernek és társainak nem volt idejük Varsóban körültekinteni, mert rövid pihenés után továbbmentek a Bug folyóig, mely akkor a demarkációs vonalat képezte Németország és Oroszország között. Varsót elhagyva kezdett esteledni, azért a század egy félreeső lengyel faluban tért szállásra. Ez volt az első eset, hogy a katonák az éjszakát nem szobában vagy ágyban töltötték el, hanem pajtákban, istállókban, széna és szalma között. Ez az intézkedés azért történt, nehogy a nyugvók álmát a kellemetlen poloskák, tetűk vagy bolhák zavarják. Sok esetben azt is lehetett tapasztalni, hogy a lengyel parasztok a háziállataikkal együtt egy fedél alatt, jobban mondva egy szobában laktak. Tyúkok, ludak, malacok, kecskék, macskák, birkák voltak a család hálótársai. A „kellemes" illatot, ami ott uralkodott, nem lehet leírni. Egy alkalommal megkérdezték a katonák egy lengyel bácsitól, akinek a szobájában hatalmas bakkecske volt beszállásolva, hogy érzi magát a kecske társaságában. Erre büszkén azt felelte: ,A közi, vagyis a kecske megszokta már a velünklakást." Mielőtt katonáink a Búghoz értek, már láthatóvá vált, hogy a németek miben sántikálnak: a felvonulás a demarkációs vonalon, Oroszország ellen irányul. Ezt az erdőkben elrejtett lőszerraktárak, ágyúk, páncélosok, repülők, futóárkok és a repülőterek sokaságából lehetett következtetni.
A század kb. 3 hétig tartózkodott a Bug folyónál, melynek mindkét oldalán egy-egy magas itt német, ott orosz őrtorony állott. Ezekről a németek az oroszokat, az oroszok meg a németeket figyelték, puskadörrenés nélkül.
1941. június 20-án estefelé Bachmann nevű századosunk összehívta a századot parancskiosztásra. A század nagy meglepetésére kijelentette, hogy másnap reggel 4 órakor megkezdődik a támadás Oroszország ellen, és a cél Moszkva elfoglalása.
A parancskiosztás után kapott a legénység egy úgynevezett „Henkers-mahlzeitet" vagyis hóhérétkezést, mely többek között disznósültből, krumplisalátából borból, pálinkából és sörből állott. Ezen este azonban nem tudott senki aludni, mert már 10 órakor az állásba kellett nekik menni és izgatottan várták, hogy mit is hoz a reggel. Ténylegesen a kitűzött időpontban eldördült nem messze tólük egy hatalmas ágyú, ezzel kezdetét vette a végleges és sorsdöntő háború Oroszországgal. Bachmann katonái is leadtak az oroszokra vagy húsz ágyúlövést egész céltalanul. Az oroszok egy lövést se viszonoztak, úgy látszik nem voltak a háborúra elkészülve, vagy pedig azt gondolták, hogy csak jöjjenek a németek a nagy Oroszországba, majd agyonszaladják magukat, ami úgy is történt.
Mindenesetre a nagy tragédiának a Bug volt a kiindulópontja, és a katonák nem kételkedtek, hogy a német vezetőség nagy fába vágta a fejszéjét. Már jól beesteledett, amikor Seper szakaszát csónakon a Bug másik partjára szállították. Az átkelés tervszerűen és ellenállás nélkül sikerült, emberi veszteség nélkül — közben száz meg száz Oroszország felé irányuló repülőgép bugása és morgása volt hallható. Az első, amit a katonák orosz földön láttak, egy égő falu volt, melynek lakossága megrémülve, tanácstalanul álldogált a leégett házak előtt. A tüzérség első áldozata egy a réten legelő tehén volt, két első lábát a szilánkok eltörték, keservesen nyöszörgött a fűben.
Egy katona megsajnálta és pisztolyából magadta neki a kegyelemlövést. A következő estét a katonák egy erdőben töltötték. Másnap délelőtt Breszt-Litovszkhoz értek, melynek a citadellája úgy égett, akár egy lobogó fáklya. Az út szélét összelőtt páncélosok, járművek, szekerek és döglött lovak szegélyezték. Ami azt jelentette, hogy itt már harcok folytak. Közben a katonák feje felett átrepült egy kétmotoros német bombavető. Egyik motorja nem működött, így csak igen lassan haladhatott le szálló - pontja felé.
Utunk továbbvezetett a Pripety mocsarakon keresztül a Berezina és a Dnyeper folyóig. E mocsaras vidék életveszélyes volt katonáinknak, hiszen igen keskeny volt az út, s ha az ember onnan letért, máris az iszap áldozata lett. A másik hátrány meg a milliárd és milliárd vérszomjas moszkitó, melyek ellen alig volt védelem. Amit a katonák ezen a napon láttak és átéltek, az leírhatatlan és elképzelhetetlen volt. A német légi haderők a felvonuló orosz csapatokra olyan csapásokat mértek, hogy a pusztulásnak se vége, se hossza nem volt. Az utak széleit lépten nyomon megszámlálhatatlan összebombázott ágyúk, tankok, autók, szekerek
roncsai és döglött lovak hullái szegélyezték. Elesett orosz katonákat azonban alig lehetett látni, mert zömük még idejében el tudott menekülni az útról az erdőkbe.
Érdekes megfilyelés volt, hogy a nehéz orosz ágyúk célzókészüléke angol eredetű volt.
Rövid két hét után a század a Berezina melletti Bobrujszk nevű városba ért, melyet már az orosz cárok a katonai fontossága miatt erődítménnyé építettek ki. Ezen a helyen szenvedtek a Moszkvából visszatérő Napóleon csapatai vereséget, mert az akkori szűk fahídon sok francia katona nem tudott a Berezina jobb partjára átkelni, nagy részük vízbe fulladt. A mi átkelésünkhöz hidászaink vertek egy pontonhidat, úgy hogy az oroszok az előnyomuló németeket nem tudták sokáig feltartóztatni. A pontonmunkálatok alkalmával egy hidász érdekes leletre bukkant, talált egy francia rezes katonacsatot, melynek egykori birtokosa az akkori tragédiának volt az egyik áldozata.
Bobrujszkban tanúsították az oroszok az első ellenállást. A reggel még ködös volt, mikor egy orosz felderítő repülőgép a készülőben lévő pontonhíd felett elszállt. Ettől a pillanattól kezdve Sepernek nem volt nyugta, mintha valaki megsúgta volna neki, hogy takarodjon be az erődítménybe, különben baj lesz. Ennek a sugallatnak szót is fogadott és alig húzta meg magát az erődítmény falai között, megszólaltak az orosz nehéz ágyúk.
Seper gépkocsiját, mely az erődítmény mellett volt leállítva, már az első ágyúgolyó eltalálta, és a rajta ülő bajtársai közül kettő súlyosan megsebesült, a harmadik, aki a gépkocsi vezetője volt, rögtön szörnyethalt. Délfelé, mivel a várható orosz légitámadás nem következett be, minden incidens nélkül átkelt a század a himbáló csónakhídon a Berezina bal partjára, de alighogy kikötöttek, máris jöttek hullámszerűen az orosz repülők, hogy a hidat megsemmisítsék. Tervük azonban nem sikerült, mert a híres Mölders ezredes légi rajával az orosz támadó repülőgépeket egymás után lelőtte. A német vadászok, úgy igyekeztek, hogy az orosz gépek háta mögé kerüljenek. Ilyen helyzetben elég volt egy pár lövés, hogy az orosz gépek tűzcsóvává váljanak. Néha sikerült a pilótának az égő gépből kiugrani, legtöbbször nem. Az izgalmas légi csata után megtekintették a Bachmann százados katonái a Nebelwelferek által kikapcsolt orosz ütegek állását is. A nagy kaliberű ágyúk sértetlenül maradtak, ellenben kezelő legénységük egytől-egyig szörnyethalt. Ahogy ültek, vagy állottak,"úgy haltak meg. Seper is megpillantott egy közeli bokorban fekvő orosz katonát, amelyről először azt hitte, hogy alszik, mert a feje alatt egy összetett pokróc volt, s ezért föl akarta ébreszteni. A szóra azonban nem reagált, mert már halott volt. Amikor a levegő már egészen tiszta volt, a század útja zavartalanul vezetett Rogacsev nevű városon keresztül egészen a Dnyeper folyóig. A visszavonuló orosz csapatok a Búgtól a Dnyeperig felgyújtották az útjukban lévő erdőket, egyes házakat és egész falvakat. Ezt azért tették, hogy az utánnyomuló németeknek elpusztítsák a szállási lehetőséget.
Sok szomorú és lehangolt orosz civil embert lehetett a szennyes házak romjai előtt látni. A láthatáron gomolygó füstfelkők mutatták, hogy az orosz visszahúzza magát, nem gondol ellenállásra. A század az éjjelt a Dnyeper partján lévő félreeső és talán azért az oroszoktól megkímélt faluban töltöttke el. Reggel korán századosunk kiadta a parancsot, hogy mindenki ásson a már beásott ágyúk körül megfelelő fedezési lyukakat, mert minden jel arra mutat, hogy az orosz a Dnyeper bal partjáról még a délelőtt folyamán megkezdi az ágyútüzelést. A katonák alighogy beásták magukat, az orosz máris elkezdett lőni. Gránát, gránát után csapott a fedezékek környékére, de szerencsére egy se talált, itt tapasztalhattuk először, hogy az ember számára mit ér egy másfél méteres lyuk. Két kecske is ott bukdácsolt az állás körül, de azoknak is nagy szerencséjük volt, mert azokat sem érte találat. A gránátzápor alatt Seper valamiféle olajos folyadékot szedett fel a kezébe. Ennek a körülménynek nem tudott semmiféle jelentőséget tulajdonítani. Ebben a pillanatban azonban jött a parancs, hogy mindenki tegye fel a gázmaszkját és dörzsölje be a kezét a losantin pirulával, mert az orosz sárga kereszttel, egy veszedelmes méreggel lő. Erre a parancsra Sepert és bajtársait leírhatatlan izgatottság, félelem, szinte halálrettegés fogta el, mert az hitték, hogy áldozatai lesznek a sárga keresztnek, szinte előre látták a kínos halál után, holttestüket az orosz földben elenyészni.
Ezekben a rettentő pillanatokban Sepernek úgy tetszett, mintha a meghalt édesanyja megjelent volna előtte és a következő szavakkal bátorította volna: „Fiam ne félj, ennek a rettegésnek hamar vége lesz! Te nem pusztulsz itt el!" Pillanatok múlva jött az örvendetes hír, hogy az orosz nem sárga kereszttel, hanem gyújtógránátokkal lő, melyek a fejük felett robbantak és olajos tartalmuk hullott rájuk. Valóban másodpercek múlva megszüntették a német Nebelwelferek az orosz tüzérség tevékenységét. Ez az új fegyver itt lett legelőször orosz földön bevetve, melynek hatása fantasztikus volt. A lökhajtásos és sűrített levegővel megtöltött lövedék, röptében pokoli robajjal tűzcsóvát hagyott maga után és ahol becsapódott, ott bizonyos körzetben a nagy légnyomás miatt minden élőlény akár ember, akár állat elpusztult. Féltek is tőle az oroszok, mind ördög a szentelt víztől. Ez a hatásos fegyver elnevezését feltalálójától a német Nebel nevezetű mérnöktől kapta, és semmi köze sem volt, ahogyan sokan sejtették, a ködhöz.
Amikor az orosz tüzérek is látták, hogy micsoda rettenetes veszély jön rájuk, rögtön abbahagyták a tüzelést, pánikszerűen elhagyták az állásokat, és aki csak tudott, némi fedezéket keresett.
Másnap reggel az egész század felszereléssel és lovakkal együtt motorcsónakokon átkelt a Dnyeperen. A Dnyeper bal partján egy úttalan réten húzták a lovak az ágyút maguk után. A fű majdnem embernagyságú volt. Egy órai menetelés után a század egy erdő felé tartott. Kb. 300 méternyire az erdő előtt vízzel telt árok zárta el az utat. Amikor a csapat ehhez az árokhoz ért, váratlanul az erdőből puskatüzet kapott. A fákon ülő, távcsővel ellátott orosz gyalogosok sok áldozatot ejtettek. Többek között Seper fejét is célba vették, de azt nem találták el, hanem a bal csípőjét lőtték át. A súlyosan megsebesült embert bajtársai a golyózáporban sátorlapon a Dnyeper partjáig hurcolták, ahol egy csónakba tették, mely átszállította a folyó másik oldalára. Abban a pillanatban, mikor a csónak a folyó közepéhez ért, az orosz tüzérség elkezdett vadul lövöldözni, sikertelenül. Egypár gránát a csónak közelébe is bevágott, a vizet akár egy szökőkút, olyan magasra felkorbácsolta, de kárt nem tett.
A parton várakozó, sebesültszállító gépkocsik a sebesülteket a rögtönzött hadikórházba szállították, így Seper is, órák múlva a sebesülés után, máris a műtő asztalán feküdt. Az altatás után 20-ig tudott számolni, de még érezte, amikor a sebész a kését a sebeire tette.
A kórház egy épen maradt iskola volt. Az operálás, vagyis a műtét sikerült, és amikor Seper az altatásból felébredett, szép fehér ágyban találta magát. Három napig nem törődött vele senki, s minek utána bal felén a medencecsontja is megsérült, iszonyú fájdalmak gyötörték, úgy hogy az ágyban meg sem tudott moccanni. Este jöttek az orosz repülők és céltalanul bombázták a kórház környékét. Az ablakok is zörögtek. Ilyenkor az orvosok és a szanitécek a légvédelmi pincékbe menekültek és a sebesülteket magukra hagyták, annyira féltették az életüket.
Harmadik nap reggelén Sepernek megszűntek a fájdalmai és hatalmas boldogságot érzett, amit az orvosok eufóriának neveznek, és rendszerint a halál bekövetkezését jelenti. Lehet mondani: ,,Az élet keserű és nehéz, de az is biztos, hogy a halál annál irgalmasabb és könyörületesebb, mert az embert rendszerint szép álommal szólítja magához." Azért nem szabad egy haldoklót zavarni, nehogy a szép, utolsó álmából fel legyen riasztva. Ilyen álomba merült Seper is. Azt álmodta, hogy egy gyönyörű zöld réten volt, teli fehér krókuszokkal. A virágokat nagyon szerette, azért le akart egyet szakítani közülük. Meglepetésére a virág megszólalt, s azt mondta neki: „Ne bánts közülünk egyet sem, mert mi mind meg nem született gyermekek vagyunk, és ha leszakítasz bennünket, akkor mi mind meghalunk és nem tudjuk a világ gyönyörűségeit meglátni és élvezni." Ezekre a szavakra megkönyörült Seper a krókuszokon, és egyet sem szakított le közülük. A krókusznak ez a cselekedet nagyon tetszett, és mosolyogva a következőket mondta: „Tudom, hogy a te egészséged válságban van, de meggyógyulsz és magas kort fogsz elérni." Seper szívesen folytatta volna tovább a beszédet, de ebben a pillanatban egy fiatal orvos felriasztotta álmából. A mellette álló szanitéctől megkérdezte, hogy mióta fekszik ez a sebesült itt az ágyban?
A szanitéc igazságosan azt felelte, hogy három nap óta, s azóta a sebe nem lett újrakötve. Erre a feleletre az orvos maga felbontotta a kötést és a sebből egy deciliterre való genny, tört vér és víz folyt ki. Erre a sebet valamiféle baktériumölő folyadékkal kimosta, balzsammal bekente és újból bekötötte.
A sebesült pár óra múlva fel tudott az ágyból kelni. Az orvos megmentette az üszögtől és a haláltól is.
Két hét múlva visszaszállították regülőgépen Lengyelországba, onnét vasúton Németország Fürth nevű városába. Pár nap után tovább Neu-Marktba, egy Nürnberg melletti mezővárosba. Az ottani apácák kolostorát kórháznak rendezték be. Az apácák önfeláldozó ápolásának köszönhető, hogy Seper 5 hónap alatt meggyógyult és újból harcképes ember lett belőle.
A kórház után Eberswaldba került a pótezredhez, onnét ismét Oroszországba Charkovba, ahol rátalált egykori bajtársaira. További útja a Kaukázus volt, onnét vissza Romániába, Lengyelországba, Magyarországra és végül Stajrországba, ahol a háború végetért.
Az Enns folyó bal partján amerikai fogságba került. Oroszországban megismerkedett a tetükkel, majd az amerikai fogságban a koplalással. Ezeket a szomorú időket is átélte Seper, mégis elért 70 életévet és reméli, hogy még a nyolcvanadik születésnapját is meg tudja ünnepelni.
Isten adja, hogy úgy legyen!
|
|