|
|
A keresztelésnek ősrégi múltja van, melyet az egyház mint szentséget tisztel mind a mai napig és bizonyos szertartás keretében gyakorolja. A bibliából tudjuk, hogy Keresztelő Szent János Krisztus urunkat a Jordán folyóban vízzel megkeresztelte. Erre a cselekedetre emlékeztet az újszülött csecsemő pap általi megkeresztelése vízzel és névadása a templomban.
Víz nélkül nem élhetnénk, nem létezne egyéb élet sem ezen a földön. Az egyház tanítása szerint a keresztvíz megtisztítja a megkereszteltet az eredeti bűntől, s az egyház tagjává teszi.
A gyermekszülés régente éppúgy, mint ma, nagy családi esemény volt. Különösen ha fiúgyerek született, szokás szerint nagyon meg lett ünnepelve. Egy pár nap múlva a születés után elvitték a bábaasszony, a keresztmama és a keresztpapa a csecsemőt a templomba, ahol a plébános úr már várta őket. A keresztelés és az anyakönyvi beiktatás után a csecsemőt nem haza a mamához, hanem a kocsmába vitték és egy asztalra letették. Közben megrakatták a kocsmáros úrral az asztalt borral, a napnak örömére egy jót mulattak. Amikor már egy kicsit felöntöttek, kívántak az új földi polgárnak erőt, egészséget, boldogságot és hosszú életet.
A kicsi száját megkenték még borral is, hogy legyen belőle erős ember, jó katona és még jobb borivó. Megemlítésre méltó, hogy csak fiú gyerekkel szoktak így teketóriázni, a leánykát rögtön hazavitték, mert azt csak másodrendű szülöttnek tekintették. Ha a keresztelési társaság azt gondolta, hogy elég volt az evésből és ivásból, összeszedték a sátorfájukat és néha még dülöngélve is, hazavitték a kisdedet az anyjához.
Ilyen esetben az ajtó be volt zárva, s a kopogtatásukra a büszke papa hangját lehetett hallani: Ki van odakint? Erre a kérdésre azt a feleletet kapta: Komája, komaasszonya és a bábaasszony szeretnének a házba lépni. Ez a felelet még nem volt mérvadó. Ezért tovább faggatta őket: Mit hoztak vélek? Erre azt válaszolták neki: Meghoztuk az ártatlan húsvéti bárányt. Erre a feleletre készségteljesen ajtót nyitott a várakozóknak, s az egész házban nagy lett az öröm és boldogság. Legboldogabb azonban az édesanya volt, hogy karjába zárhatta újszülött kedvencét.
Megkezdődött újból az evés és ivás, amely szokás szerint az este beálltáig tartott.
Másnaptól kezdve, mindennap felváltva, háromszor a komaasszony, háromszor a koma felesége, tehát összesen hatszor hoztak a gyermekágyasnak igen tápláló ebédet: levest, húst, főzeléket, süteményt, melyet külön-külön edénybe tettek, adtak hozzá még 1 liter bort is. Az összes finomságot egy négyszögletes térítőbe tették, melynek csöcskeit nem szabadott összekötni, csak a kezükben tartani, nehogy az újszülöttből dadogó ember, vagy asszony legyen. Egy hétre következett a hagyományos paszita, mely néha lakodalmi keretet öltött. Ilyenkor a házigazda kitett magáért és nem volt neki semmi drága. Ezen az ünnepségen a ház teli volt rokonokkal, barátokkal, szomszédokkal.
Nálunk itt Burgenlandban nem viszik már az újszülöttet keresztelés után a kocsmába, de annál erősebb szokásban van ez a stájeroknál.
Ballá István polgármester ideje alatt Alsóőrben a bérmálás így történt: A bármáló püspök zabolai Mikes János a szombathelyi megyéspüspök volt. Az akkori plébánosunknak, Horváth Jánosnak igen szorgos volt a bérmálkozó fiúkat és leányokat a nagy eseményre előkészíteni. Az oktatás után minden bérmálkozónak a plébános úr előtt vizsgát kellett tenni, hogy rendesen megtanulták-e feladatukat és kellőképpen felkészültek-e a bérmálás szentségének felvételére.
Voltak felnőttek is a bérmálkozók között, akik az oktatáson egyáltalában nem, vagy csak felületesen vettek részt. Ezeknek rendszerint arra a kérdésre kellett válaszolni, hogy ki bérmálhat? Ha az illető azt felelte, hogy csak a püspök, az már megfelelt a kötelességnek és bérmálkozhatott. Végre megérkezett a várva-várt nagy nap. A falu népe kicsinye, nagyja, fiatalja és öregje egyaránt izgatottan várta a püspök urat, akinek a tiszteletére a Szabó Gyuri bácsi háza elé egy szép díszkaput is emeltek, melyen a csinos felirat „Isten hozott" — díszlett.
A fogadtatásra kivonultak a dalárdák, a tűzoltók, a cigány rezesbanda és természetesen a polgármesternek kellett a község nevében a püspök urat üdvözölni, hirtelen azonban olyan lámpalázat kapott, hogy nem tudott mást mondani, mint „Méltóságos püspök úr, méltóságos püspök úr!" Ezeket a szavakat talán ötször is elismételte. A püspök úr, aki már ilyen kínos helyzetnek többször tanúja volt és látta, hogy a polgármester izgatott, azért igazi úri módon csak annyit mondott: „Tisztelt polgármester úr, szívből megköszönöm üdvözletét, fogadja ezen fogadásáért leghálásabb köszönetemet." Aztán kedélyesen kezet fogott. Ami a alsóőri polgármesternek nem sikerült, annál jobban sikerült Horváth János plébános úrnak, mert ő nem kapott lámpalázt és olyan üdvözlő beszédet tartott, melyről az alsóőriek még most is beszélnek.
A pontifikális mise után megkezdődött a bérmálás, amely zavartalanul végbement. Ezen a bérmáláson Seper Károly és a Vida Vitus is részt vettek, Ferkó Gyuri bácsi volt a bérmakeresztapjuk. Elvárták volna tőle, hogy legalább egy ebédre beinvitálja őket, de nem így történt, kaptak a bérmakeresztapától 5-5 krajcárt, ebből a pénzből felültek egyszer a körhintára, a bábosoktól viszont egy kis süteményt sem tudtak venni. Pótlásul főzött az édesanyjuk egy pompás ebédet. Máma a keresztapák nem ússzák meg olyan könnyen és olcsón keresztapai tisztségüket, mert a jelenlegi szokás szerint igen mélyen kell a zsebbe nyúlni.
Ez a bérmálás, amit elmondtam, azért is emlékezetre méltó, mert egy szombathelyi magyar püspök Alsó őrben végezte.
Rövidesen szűkebb hazánk osztrák fennhatóság alá került, és azóta mind a mai napig csak osztrák püspökök bérmálnak.
Azért régi, mert ezen a téren is sok változás történt a motorizálás folytán. Máma senki sem ér rá, mindenkinek kevés az ideje. A menyasszony, vőlegény és a többi nésznép, beülnek az autóba, gyors tempóban kiviszik őket a templomba, azután az egyik vagy másik vendéglőbe, ahol kiszolgálják őket. Hogyan is volt a lakodalom valamikor?
Farsang volt akkor is, ma is a lakodalom és a háztartás alapításának az ideje. Ha a legény kiválasztottjával megegyezett, akkor megkérdezte a leány szüleit, hogy lányukat férjhez adják-e hozzá? Biztató felelet esetén a legény szülei elmentek a leány szüleihez a kézfogásra. Ha mind a két részről a szülők egyetértettek, akkor következett a nyilvános eljegyzés a jegyzőnél és a plébánosnál. Az eljegyzésnek az volt és még ma is az a lényege, hogy az esetleges házassági akadályt felderítse. Ezután tartották a menyasszony házánál az örömapa számlájára a kiadós evés-ivást a násznagyok, a vőlegény szülei, egyéb rokonok és ismerősök tiszteletére. A menyegző napján a nyoszolyóasszony, a vőfélyek és a nyoszolyóleányok társaságában zeneszóval ment a vőlegényért, ahol borral és süteménnyel kínálták őket.
Az első vőfély a következő verssel búcsúzott a vőlegény nevében, szüleitől:
" Még most is megvan az a régi szokás, hogy a vőlegény vendégeivel együtt a menyasszony háza ajtaját zárva találja. Erre a vőlegény násznagyja kopogtat az ajtón és azt mondja: „Be kívánunk lépni.,, Akkor belülről a következőket lehet hallani: „Kik vannak kint és mi a kívánságuk?" Humoros párbeszédek közepette kiderült, hogy a násznagy a kint várakozó fess vőlegénynek csinos menyasszonyt keres, s azt hallotta, a kiválasztott itt lakik. Itt nincs menyasszony, bizonykodás mellett, megmutattak neki egy vényasszonyt, egy fiatal leányt, de mind a kettőt visszautasította. Minekutána makacs maradt és nem hagyta magát lerázni, végre megmutatták neki a feldíszített menyasszonyt, akit rögtön, ellentmondás nélkül elfogadott. Az ajtó felnyílott, a vőlegény átnyújtott a menyasszonynak egy szép virágcsokrot, s az összes jelenlévőket megkínálták finom borral.
Ez a szokás még abból az időből származott, amikor a menyasszonyokat úgy rabolták el. A zárt ajtó jelképesen az ilyen rablás megakadályozását jelenti.
Az első vőfély mind a menyasszonyt, mind a vőlegényt a következő verssel búcsúztatta el szüleitől:
Az alsóőri cigány rezesbanda gondoskodott a zenéről. A vőfélyek a nyoszolyóasszonyért és nyoszolyólányokért zenével mentek. Az útelkötés után a meny asszonyháztól zenével, rikoltással és puskadörrenések kíséretében ment a násznép a templomba. A zene és a rikoltások az örömet jelképezték. A puskadörrenések a vőlegénynek a legények, a menyasszonynak a leányok sorából való kilövését jelentették.
Az esküvő után a rezesbanda rázendített a hagyományos Rákóczi indulóra és a menet elindult a lakodalmas vacsora színhelyére. Ez lehetett a menyasszonynál, a vőlegénynél vagy éppen az egyik kocsmában.
Máma a zenészek a Rákóczi induló helyett a tiroli „Holzhackerbuambot" húzzák.
A zeneszó hallatára sokan kimentek az utcára a vendégek, de főleg a fehér ruhába öltöztetett és szépen feldíszített menyasszony megcsodálására.
A lakodalmas vendégek ilyenkor az úton várakozó nép közé cukrot, pénzt, cigarettát és szivart szoktak dobni. A terített asztalnál a felszolgáló leány így köszöntötte a vendégeket és dicsérte egyre-másra a gusztusos ételeket:
Éjfélkor levették a menyasszony fejéről a koszorút és helyette felkötöttek egy fejkendőt, jeléül annak, hogy vége van leányságának és már a menyecskék sorába került. Azután következett a koszorús tánc. A férfiak a menyasszonnyal, a nők a vőlegénnyel táncoltak. Ezt a táncot az első vőfély így hozta a vendégek tudomására:
Mielőtt a lakodalmas társaság szétoszlott, megjelent bekötött kézzel a szakácsnő, hogy elégette a kezét. Azért egy vőfély így kért pénzt orvosságra a vendégektől:
Hajnalban a lakodalom mindig egy ropogós indulóval végződött. A vendégeket is muzsikaszóval kísérték haza.
Ha a vacsora kocsmában volt tartva, akkor először a menyasszony, azután a nyoszolyóasszony és végül a nyoszolyólányok kerültek haza.
Régi szokás szerint a tűzoltóság majálisát, vagyis tavaszi mulatságát nem kocsmában vagy a Szabó Gyuri kertjében, hanem kint a szabadban az úgynevezett Palánk réten tartotta.
Zenét a cigány Gyula rezesbandája szolgáltatta, ételről és italról a község kocsmárosa gondoskodott. A nép szívesen látogatta meg az ilyen mulatságot s nem bánta, hogy már reggel korán mozsárdurrogások riasztották fel álmaiból. A kocsmáros se panaszkodhatott vagy zúgolódhatott, hogy az asztalokat, padokat, székeket, italokat ennivalót és más egyéb eszközöket neki kellett a tánchelyre hurcolni, mert az ilyen mulatságok rendszerint, de különösen, ha az idő kedvezett, nagy haszonnal jártak. Történt, hogy egyik ilyen alkalommal a tűzoltóság a parancsnokát is meghívta az ünnepélyre, aki a meghívásnak szívesen elégett tett. A színhelyen már nagy volt a sürgés-forgás és az összegyűlt tűzoltók nagyban tanakodtak, ki fogja Erdődy gróf urat fogadni és üdvözölni. A tanácskozás közben egyszer csak megjelent a gróf kocsival. Erre a tűzoltók még nagyobb zavarba jöttek. Tanácstalanságukban segítségül jött nekik a Decsi József nevű bajtársuk, aki a gróf vadásza volt, és azt tanácsolta nekik: „Mire való ez a nagy teketória, ide meg oda, mondjátok egyszerűen, éljen gróf Tamás, aztán le van!" Ezeket a szavakat már a gróf is hallotta, elmosolyintotta magát, a zsebébe nyúlt és adott Decsinek 10 koronát, hogy igyon az egészségére egy pohár bort. Decsi és a gróf évek óta jól ismerték egymást, s ezért bizonyos barátsági viszony alakult ki köztük.
Erre a jól sikerült mulatságra, mely egész reggelig tartott, az alsóőriek még most is emlékeznek.
Ha valaki régente meghalt, annak a felravatalozása bizonyos szabályokhoz volt kötve. Az elhunyt hozzátartozói először is az úgynevezett „halottkémet" értesítették, akinek elsősorban az volt a feladata, hogy megállapítsa, természetes vagy erőszakos halálról van-e szó?
A másik feladata pedig az volt, szintén megállapítani, hogy a halál tényleg bekövetkezett-e, nehogy élve temessenek el valakit. Ilyen esetek a régi időben sajnos előfordultak. A halottkém kötelessége ma már szakképzett orvosok hatáskörébe tartozik. Ha a halottkém megállapította, hogy a halottat nem kell felboncolni, el lehet temetni, akkor egy hozzátartozó megrendelte az asztalosmesternél a koporsót.
Amíg a koporsó elkészült, addig a halottöltöztető asszony a holttestet megmosta, megfésülte, ha kellett meg is borotválta, aztán tiszta alsóruhát adtak rá, végül kivasalt vasárnapi ruhába öltöztették fel. Lábára cipőt vagy csizmát húztak.
Ha meghozták a koporsót, a halottat nem fektették rögtön bele. Először a jelenlévők elkezdtek imádkozni, s az imádság alatt a halottat felkészítő asszony meggyújtott egy szentelt gyertyát és avval háromszor megkerülte a koporsót, s mind a háromszor a koporsó fenekén eloltotta kereszt alakban. Ezután a ceremónia után fektették a halottat a koporsóba. Ennek az volt a jelentősége, hogy az égő gyertya tartsa távol az ördögöt a megboldogult lelkétől.
Ha ez megtörtént, akkor a koporsót a ravatalra emelték, jobbról is, balról is egy-egy szál gyertyát gyújtottak. A halott lábához egy asztalra szenteltvizet tettek, hogy a látogató a halottat megszentelhesse.
Este egészen éjfélig tartották a hagyományos virrasztást énekkel és imádsággal.
Valamikor Liszt József és a Heritz Tani bácsi voltak a legnevezetesebb énekesek és előimádkozók. Hogy a torkuk ki ne száradjon, mind az énekesek, mind a jelenlévők meg lettek borral kínálva.
Ma már a holtat halottas kamrába viszik. Ott ének és bor nincs, csak a rózsafüzért imádkozzák el.
A temetés előtt először beviszik a templomba és csak a gyászmise után helyezik örök nyugalomra. Hagyományos tort sem a halottasháznál, hanem a kocsmában tartják. Régen a gyászvendégeket kenyérrel, sóval, hagymával és borral kínálták meg, most a kocsmában kapnak egy karaj kolbászt is hozzá.
Így változik az idő és vele együtt a szokások is.
Régente az volt a szokás Alsóőrben, hogy a majálisokat, vagyis a nyári mulatságokat nem a faluban, hanem kint a Tilamos erdőben vagy a Szállás nevű erdőben tartották.
Miután a legényeknek az asztalok, padok, a kocsmárosnak meg az italok, ételek, poharak, tányérok, evőeszközök és más tárgyak kiszállítása egyre fárasztóbb lett, s attól félve, hogy egy tűzvész esetén emberhiány miatt a fél falu leéghet - az ilyen mulatságokat később a Palánk rétre, -tehát jóval közelebb a faluhoz helyezték át. Az újabb időkben a falu közepében lévő Szabó Gyuri bácsi kertje lett az ilyen nyári mulatságok színhelye. Ilyenkor az alsóőri cigány rezesbanda zenéjével kezdődött vasárnap délutánonként a mulatság, és tartott egészen másnap reggelig. Rendszerint két vendéglős, a község kocsmárosa és Farkas István főszegi kocsmáros szolgálta ki a vendégeket étellel, itallal. Ilyenkor a felsőőri Stróbl Alajos bábos is felütötte sátrát, ellátta a népeket tortával, más egyéb süteményekkel, a gyerekeket meg édes márccal. Néha előfordult az is, hogy az alkohol hatása alatt verekedés zavarta meg a békés, ünnepélyes hangulatot, de ilyen összekoccanások csak igen ritkák voltak. Ma már csak egyik vagy másik kocsmában tartanak szombaton estétől vasárnap reggelig ilyesféle mulatságokat, tehát az időjárástól függetlenül, biztos fedél alatt.
Egyszer előfordult, hogy ilyen nyári mulatságot meglátogatott Pulay József esperes és alsóőri plébános úr, kint a Palánk réten. Ebben az időben a papok, mint tekintélyes személyek, a királyhoz hasonlóan, szentek és sérthetetlenek voltak. Azért még álmában sem jutott volna eszébe senkinek sem kezet emelni ellenük. Ezen alkalommal azonban ezt a régi szokást igen súlyosan megsértették. A részeg legények és a fiatal házasemberek összevesztek, elkezdték egymást ütni, verni. Hogy a verekedésnek véget vessen, az esperes úr úgy vélte, hogy mint békebírónak közbe kell lépnie és a verekedők között rendet kell teremtenie. Mi történt nagy meglepetésére?
A legények és a fiatal házasemberek kibékültek egymás között, s közösen, ahogyan csak bírták, kezdték az esperes urat páholni. A verekedők főkolomposa a már házas Báli Ferkó volt, aki a legtöbb csapást mérte az esperes úrra, végül még a reverendáját is leszabta testéről. Az esperes úr is erőteljes ember volt, oroszlán bátorsággal védte magát, és nem papi módra, ahogy csak tudta, osztogatta jobbról, balról ütéseit. Amikor a verekedés véget ért, ünnepélyesen kijelentette a nép előtt: „Ennek a gazembernek nem bocsátok meg soha, nem oldozom fel bűneitől, s ha meghal nem fogom eltemetni, mert engem nagy szégyenbe hozott, és ruhámat megbecstelerütette!"
Azóta örök harag volt köztük, és ahol csak tudták, kikerülték egymást. Az idő múlt, de a két ember között a viszony még se javult egy cseppet sem.
Egyszer csak Báli Ferkó kezdett betegeskedni. Egészségi állapota napról-napra rosszabb lett. Végre is hozzátartozói azt tanácsolták neki, hogy jó lenne papot hívni, aki elkészítené az utolsó útjára. Ferkó beleegyezett ebbe a javaslatba, és az egyik rokona megkérte az esperes urat, hogy jöjjön el a beteghez, gyóntassa és áldoztassa meg, adja fel neki az utolsó kenetet, mert békében akarja elhagyni ezt az árnyékvilágot, s tiszta lélekkel kíván a Mindenható elé lépni. Ez a kérés ugyan nem valami nagy örömet szerzett az esperes úrnak, azért hagyta magát háromszor kérni, mert nem tudta mitévő legyen: Elmenjen-e a beteghez, vagy ne menjen? Végre is arra a meggyőződésre jutott, hogy mint papi ember, nem tagadhatja meg a beteg kérését, fel kell adnia az utolsó kenetet. Azért kemény hangon azt mondta a küldöttnek: „Igen, elmegyek, mondjátok meg Báli Ferkónak, hogy várhat!" Erre a hírre összecsődültek a szomszédok, mert kíváncsiak voltak, hogyan fog a gyónás végbemenni? Egyszer csak felcsendült a minisztráns gyerek csengetyűje, jeléül, hogy az esperes úr az Úr testével már úton van. Erre a szomszédok tömegesen meglepték Báli Ferkó konyháját és szobáját, de az esperes úr mindnyájukat kitessékelte az udvarba.
A nagy hőség miatt az ablak nyitva maradt, s minekután a gyónó és a gyóntató már öreg emberek s ezért nagyothallók voltak, a kint várakozók meghallottak minden szót, ami a szobában elhangzott. A gyónás a következő párbeszéddel zajlott le: „Te engemet hívtál, itt vagyok, mi a bajod, és mi a kérésed?"
Én úgy érzem, hogy nem sokáig élek, a jó Isten hamarosan magához fog szólítani. Mint keresztény katolikus ember meg akarok gyónni, áldozni és az utolsó kenet szentségét felvenni, hogy tiszta szívvel oda állhassak az Isten trónusa elé.
*
Pulay József 50 évig volt Alsóőr buzgó lelkipásztora, ezért a nép száján anekdotái és élményei a mai napig is élnek: Esperes urat az Isten olyan erős hanggal áldotta meg, hogy ha a szószékről prédikált, a faluban a Mária képnél is meg lehetett hallani.
Máriának nagy tisztelője volt. Minden prédikációnál a szószék melletti szobrához fordult, s tárt karokkal fennhangon azt mondta: „Ó, te boldogságos Szűz Anya Mária", melynél a Mária r betűjét duplán ejtette ki. A pokolt is olyan színesen tudta ecsetelni, mintha már ott járt volna, azt is szokta mondani: ez a hely leírhatatlan, ott csak sírás, rívás, jajgatás és fogak csikorgatása van. Felfoghatatlan, hogy a keresztény vallások a mai űrhajózási korban is, amikor az ember már a csillagok felé nyújtja kezét, még mindig a pokol tüzével ijesztgetik a híveket, dacára annak, hogy erről a kegyetlen és borzalmas helyről halvány bizonyítékkal sem bírnak.
Akkori időben a papok a birtokukat maguk művelték meg. Az alsóőri plébániának is voltak és még ma is vannak birtokai, megfelelő gazdasági épületekkel. Különösen széna, sarjú és aratás idején az esperes úr a szomszédokat megkérte, hogy segítsenek a megrakott szekereket a pajtába betolni. Amikor néha a szakácsné, Rozi néni is segített tolni, akkor mindig kegyeletteljesen rászólt: „Rozi, te ne tolj!" Ellenben a másikak erőlködhettek, azokért nem volt kár.
Egyszer meghűlt és pár napig ágyban fekvő beteg volt. Amikor már jobban érezte magát, megparancsolta a szolgájának Porcogó Jancsinak, hogy vezesse be a szobába a napok óta nem látott szopóborjút, mert kíváncsi az állapotára. Jancsi rögtön teljesítette a parancsot. A borjú olyan virgonc volt, hogy könnyen megszabadult kötelétől. Akkora felfordulást csinált a szobában, akár egy elefánt a porcelánüzletben. Nagy kárt okozott a szoba berendezésében de az esperes úr azért mégsem haragudott meg, mert örült a szép, erős és egészséges borjúnak.
Egy másik alkalommal megparancsolta Jancsinak, hogy hozza betegágyához a flaubert-fegyverét. Jánosnak puska még sohasem volt a kezében, ezért a gyengélkedőre rátartva lépett be a szobába, mire az emígyen szisszent fel: „Te marha, hogyan tartod a puskát a kezedben, agyon akarsz lőni?"
Történt egy cigányesküvő alkalmával, hogy a menyasszony a ceremónia után még a templomban nagyon kezdett nevetni. Az esperes úr szigorúan ráförmedt, hogy hogyan mer a templomban, ezen a szent helyen nevetni? Azt a feleletet kapta erre a menyasszonytól, hogy igen örül. A további kérdésre, hogy minek örül, a boldog menyasszonytól azt az örömteljes feleletet kapta: „Nagyságos esperes úr, az éjszakának, az éjszakának!"
Horváth Zsigmond cigány a Ludrás megkülönböztető nevet viselte, éspedig azért, mert néha olyan mérges tudott lenni, akár egy lódarázs. Ebből a szóból lett az őri elnevezésű Ludrás, aki kisnövésű ember volt, és mégis egy hatalmas, nála egy jó fejjel magasabb asszonyt vett el. Az esperes úr adta őket össze, de nem tudta eltűrni, hogy a vőlegénytől meg ne kérdezze, mit csinál evvel a nagy asszonyai? Erre azt a rövid, de találó feleletet kapta: „Én meghegedülöm!"
A Honi Gyuri bácsinak volt egy Sosi nevű fia. Amerikából jött haza, és hozott magával egy pár sárga cipőt, melyet vasárnap a misére szokott felhúzni. Akkoriban a prédikáció mindig a mise után volt. Sosinak a helye a legények padja szélén volt, talán azért is, hogy a népek a sárga cipőjét jobban megláthassák. A prédikációt a legények nem igen kedvelték, ezért Sosit meglökték, hogy menjen ki. Az esperes úr azt gondolta, hogy a legények padja azért üres, mert Sosi kicsalja őket, és ezért azt a kijelentést tette: „A sárga cipős tagadóját ennek a Honi Sosinak. Jobb lett volna, ha Amerikában maradt volna, akkor nem tudná a legényeket a prédikációkról kicsalni!"
Ha az alsóőri hívek felbosszantották, akkor a következő szavakkal szokta haragját kitölteni: „Ti krumpli magyarok, ti nem érdemiitek meg, hogy a nap rátok süssön!"
Az esperes urat igen bosszantották a legények hangos és néha ocsmány énekei a plébánia előtt. Ilyenkor kinyitotta az ablakot és kikelten rájuk förmedt: „Ti éjjeli kurjongatók, takarodjatok haza és ne zavarjatok engemet!" A legényeknek eszük ágában sem volt hazamenni vagy hallgatni. Sőt ellenkezőleg, még hangosabban olyan énekre zendítettek, mely az esperes urat végképp kihozta sodrából, például: Szereti a pap a kávét, de még jobban a szakácsnét. Hajnalban, hajnal előtt, rózsafa nyílik a házam előtt. Amikor az esperes úr öregedni kezdett, és a prédikációjának nem volt már a régi visszhangja, keserűen és lesújtva azt mondta a híveinek: „Hallgattok ti még olcsóbb prédikációt is!" Esperes úr igen magas kort ért meg. Jó hatvan évvel ezelőtt halt meg, talán már porai sincsenek, de az emléke gyengeségével és erényeivel a mai napig is él.
Pulay József esperes úr ötven évig volt Alsóőr plébánosa. Az öregségről hallani sem akart, de az idő vasfogának ő sem tudott ellenállni. Aggastyán korában a szombathelyi megyés püspök, gróf Zabolai Mikes János nyugdíjba küldte, és helyette kedvencét, a fiatal Horváth Jánost nevezte ki Alsóőr plébánosának, akit érkezésekor Tuscher György várt szekerével a vörösvári állomáson.
Köztük a legények örömére rövidesen felbukkant az új szakácsné is, a páratlanul szép és fiatal Vilma kisasszony személyében.
Hogy miért vagy miért se, azt máma megállapítani bajos, de tény, hogy a plébános úgy nézett rá, mint a szeme fényére. Egy legényt se eresztett a közelébe. így járt a Vida Rezső is, kinek tényleg komoly szándéka volt a Vilma kisasszonyt elvenni.
Ilyen tervekről a plébános úr természetesen hallani se akart, azért a Rezsőt kiparancsolta a plébániából és Vilma kisasszonynak is megtiltotta az udvaróljával való közölködést.
Ez ellen a parancs ellen mind a kettő tehetetlen volt. Vilma kisasszony látszólag belenyugodott a megmásíthatatlanba, de a Rezső nem. Mint háborút viselt fiatal ember, összecsődítette barátait, s megtanította, begyakorolta velük a következő katonanótát, melyet minden este hangosan a plébánia előtt énekeltek:
Ha a plébános úr ezt a verset hallotta, úgy kijött a sodrából, mintha kígyó csípte volna meg. Ilyenkor nem tudta senki és semmi visszatartani, kirohant az utcára, és torka szakadtából kiáltozott: Éjjeliőr! Éjjeliőr! Ha az éjjeliőr vagy egy másik strázsa a közelében volt, és oda sietett hozzá, hogy mit akar, egyszerűen azt felelte: Fogjátok meg, fogjátok meg ezeket a csendháborgatókat, akik ilyen ocsmány énekkel zavarják az esti nyugodalmat! Addig Rezső emberei gyorsan leszaladtak a Pinkához és onnan folytatták éneküket. A plébános úr szaladt eszeveszetten, néha egész reggelig utánuk, de egyet se tudott elcsípni közülük, mert azok sokkal gyorsabbak voltak. Könnyen el lehet képzelni a plébános lelkiállapotát, mikor reggel felé hazatért és a sok futástól az ágyban szemét becsukta. Mivel a plébános úr művelt ember volt, sokan csodálkoztak ezen emberi gyengeségén.
Látván, hogy a legényekkel nem tud boldogulni, visszaküldte a Vilma kisasszonyt Magyarországra, ahol hamarosan férjhez is ment. Rezső meg elvett egy alsóőri kislányt, akivel évekig boldogan élt, amit azzal is bizonyított, hogy két szép leányt és egy daliás fiút is ajándékozott neki. Amikor Vilma kisasszony elhagyta Alsóőrt, békesség lett a plébánia körül, s a legények a plébános urat sem bosszantották többet, aki mind kulturális, mind gazdasági téren tevékenyebb lett.
Az alsóőriek egyre jobban megszerették, tapasztalván, hogy micsoda nagyképességű ember a plébánosuk. Többek között megalapította a dalárdát, Raiffeisen Kasszát és Cséplő Egyletet. A dalárdával bemutatta az első színdarabot. Ezt a kulturális tevékenységet az alsóőriek a mai napig is szeretettel ápolják, s a közönségnek ilyenkor mindig nagy örömet szereznek.
A plébános úr dacára nagy tehetségének, azért egész önzetlen mégsem volt, mert nagyon szerette a pénzt és néha, mint papi ember nem úgy viselkedett, ahogy a biblia írja: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. És ha valaki jobb oldalon arcul üt, annak tartsd oda a bal feledet is." Sokan azt mondták, hogy egy tehetséges politikus veszett el benne.
Az volt a hibája, hogy egyoldalú volt. Csak a keresztény szocialista beállítású hívek voltak az emberei. Ellenben a szociáldemokratákat nem állhatta, s ahol csak tudott, ott ártott nekik.
A plébános úr kapott tevékenységéért a Raiffeisen Kasszától, a Hangya Szövetkezettől és a Cséplő Egyesülettől bizonyos százalékot, ellenben a plébánia nem igen jövödelmezett, így pénz hiánya miatt nem tudott bizonyos terveket megvalósítani.
Mivel Amerikában, különösen St. Louisban, Chikágóban és Clevelandben sok alsóőri és más származású magyar él, a plébános úr négy társával felkereste ezeket a honfitársakat, azzal a céllal, hogy megpumpálja őket. Sikerült is neki ez a terv. Ahol misézett és szentbeszédett tartott, bőven adtak az ottani hívek a hazai egyház megsegítésére. Sok helyen, úgy nálunk is, leszedték és elvitték a háború alatt a harangokat, orgonasípokat és csengetyűket hadi célokra, ezen tárgyak újra beszerzésére az amerikai honfitársak készen voltak újra a zsebükbe nyúlni.
Plébános urunk kb. fél évig tartózkodott Amerikában, s ez alatt az idő alatt a szombathelyi püspök Kláfel Mihályt nevezte ki ide helyettesének, aki szabadelvű pap volt, s azért nem kapott farát. Szükség esetén ide-oda lett küldve, de népszerűségéért az alsóőriek hamarosan megszerették és mélyen a szívükbe zárták.
Közben a plébános urunk Amerikából egy csomó dollárral hazaérkezett. Hogy mennyit hozott, és mennyi maradt a zsebében, arról hallgat a krónika. Tény az, hogy rendelt három harangot, új padokat és két új csillárt. A templomot kívülről és belülről rendbe hozatta. Más szóval ő volt Alsóőr teljhatalmú ura, mindenki megalázkodott előtte. Ha jöttek Alsóőrbe szocialista szónokok, azokat úgy letorkolta, hogy már kezdtek félni tőle, s mikor csak tudták, a községünket kikerülték. A plébános úr túlfeszítette a húrt, ez volt a veszte, pár alsóőri szocialista összeszedte magát és elment Savanyúkútra Leser Lajos szocialista tartományi főnökhelyetteshez, ott panaszt tettek a plébános úr ellen, s megkérték tetesse el Alsóőrből. Ez az ember az alsóőri szocialistákat tönkreteszi. Leser Lajos megígérte nekik, hogy kérésüknek eleget tesz, s menjenek nyugodtan haza. Hogy milyen nagy diplomata volt ez az ember, azt rövidesen be is bizonyította: Rohoncon meghalt az esperes úr, helyette a mi ,jó" plébános urunk lett az új rohonci plébánosnak,kinevezve.
Ez a hír úgy találta az alsóőrieket, akár a derült égből lecsapó villám. Nem tudta senki elképzelni, hogy mi lelte a plébános urat, hogy itthagyja az alsóőri híveit. Ezért azt találták ki, hogy Rohonc nagyobb fára és a plébános úrnak ott nagyobb jövedelme van. Ellenben ő sem tudta, hogy honnan jött a lövés. Először felkereste pár öreg asszony és könyörögtek neki, plébános úr az Isten szerelmére megkérjük, maradjon itt, ne hagyjon árván bennünket. Szívesen itt maradt volna, de a püspöki parancs ellen ő is tehetetlen volt. Nagy mérgében kijött az ajtón és kiparancsolta a siránkozó asszonyokat a következő szavakkal. „Nézzétek, hogy tovább menjetek, ti vén boszorkányok, s hagyjatok engem békén, nem akarlak látni benneteket." Sírva ott hagyták az asszonyok a plébániát, mert nem tudták a plébános úr haragját és kikelését megmagyarázni.
Rövidesen felkeresték az egyháztanács férfi tagjai Vendel Józsi bácsival az élükön a plébános urat és marasztalták. Azokkal talán még rövidebben elbánt, mint az asszonyokkal. Meg sem igen hallgatta őket, csak annyival tessékelte ki őket: „Takarodjatok ki, ti alattomos és képmutató farizeusok."
A fél falu elbúcsúztatta, a dalárdák egy szép búcsúztatót énekeltek neki, és a tűzoltók is kirukkoltak a búcsúztatásra. Rohoncon nem érezte olyan jól magát, mint Alsóőrben, mert a fele község evangélikus volt, s ott nem játszhatta a teljhatalmú úr szerepét. A szíve és tüdeje miatt betegeskedni kezdett és idő nap előtt a Mindenható kegyesen magához szólította János szolgáját. Hívei a rohonci temetőben a kápolna mellett helyezték örök nyugalomra. A márvány keresztet a következő felirat díszítette:
Ez a sírkő nem létezik már, mert a plébános holttestét exhumálták, s földi maradványait a papok közös sírjába temették el. Műveiből megmaradtak Alsóőrben a Raiffeisen Bank és a dalárda.
A Gángoly féle vegyeskereskedés becsukta már az ajtaját és a Cséplő egyesület is feloszlott évekkel ezelőtt. Harangjait és orgonasípjait a II. világháborúban leszerelték és hadianyagot készítettek belőlük, a templomban csak a padok és a csillárok maradtak meg. A plébános urat nem mentette meg a haláltól sem a kapzsisága, sem pedig a szocialisták gyűlölete, hullája az enyészeté lett, mint bár ki más halandó emberé. Hogy mindenkinek meg kell halni, az az első igazságosság a világon.
Farkas János Alsóőrben született, felsőlövői gimnáziumban érettségizett, és teológiai tanulmányait Szombathelyen végezte. Felszentelése után Kőszegen volt káplán és később Németlövőnek lett esperes plébánosa.
Aranymiséjét 1966-ban ünnepelte Alsóőrött.
Az ünnepi ebédet a község kocsmájában tartották. Erről az ebédről Saád Béla riportja a következőképpen számol be: „Véletlenül nagy ünnepre érkeztem. Az alsóőri születésű Farkas János németlövői esperes plébános aranymiséje ebédjének kellős közepébe. Valóságos magyar vüágba kerültem. Ültünk Német István — ha jól emlékszem a nevére — vendéglőjének nagytermében vagy százan. Magyarul folyt a szó, pergett a fogások sora. Az ebéd félideje után, amikor érkeztem, s amikor oda ültettek a jubiláns mellé ,már csak' az egybesült sertés, rántott szelet, apró sütemény és torta, fekete következett.
Az idő megállni látszott, az aranymisés szinte egy történelmi korszakot fogott át, székelyes humorú anekdotáival. Az írástudó Kincs István káplánja volt Kőszegen. Az ő révén ismerkedett meg a fiatal Kosztolányival, Sík Sándorral, Harsányi Lajossal.
Kincs költő, színes tollú író, nagyvonalú irodalombarát, s a garast is megnéző házigazda volt. S mikor drágállotta a távirat költségét, amit az öreg káplán okozott, legközelebb a fiatal káplánra Farkas Istvánra bízta a feladatot. Táviratozza meg az egyik plébánosnak hogy nem tudnak kérésének eleget tenni. Nem tudnak vasárnapra papot küldeni. Nagyon olcsó volt a távirat. Farkas János jócskán hozott vissza bankóból. Kincs apátúr fölöttébb elégedett volt. Mégis tudni kívánta miként alakult ilyen előnyösen a szöveg: ,Mégis mit táviratoztál édes öcsém?'Farkas kinyögte: ,Pap nincs! Kincs.' "
/A következő sorok nem a riporthoz tartoznak./
Gonosz nyelvű honfitársak állítása szerint az apát úr csúnyán ránézett a fiatal káplánra, lekicsinylően azt mondta neki: Hogyan tudsz ilyet táviratozni, te marha! Erre a megtisztelésre az apát úr a következő választ kapta a káplántól: Mélyen tisztelt Apát Úr! Én ugyan egy állat nevét viselem, én farkas vagyok, de nem marha!.
S aki így tudott, ilyen rímesen tréfálni káplán korában, az 30 éve már köztiszteletben és szeretetben álló német nyelvű lelkipásztora német nyelvű híveinek Németlövőn.
Hogy mint botanikus is jóhírű volt, mutatja, hogy levelező tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Életének lényegét azonban szülőfalujának népe találta el, amikor az ebéd végén tortába faragott remekművű misekönyvet tett eléje.
Gyémántmiséjét nem érte meg, mert 86 éves korában az Isten magához szólította.
Az alsóőri temetőben honfitársai között alussza örök álmát.
Warschitz Ernő 1924. november 15-től kezdve 1931. március 1-ig volt Alsóőr plébánosa. Kismarton melletti Nagyhőflányban született, s tökéletesen bírta a magyar, német és horvát nyelveket. Szülei jómódú szőlőtermelők voltak. Egy ideig Rohoncon volt plébános, s onnét került Alsóőrbe. Magával hozta Mariska nővérét is, aki a háztartását vezette. Egy kicsit sántikált, mert az egyik lába rövidebb volt. Ezt a testi hibát százszorosan pótolta a jó szíve. Maga a plébános úr kedélyes, humoros és sportkedvelő ember volt, akit az alsóőri hivek hamarosan a szívükbe zártak.
A fürdést és a kerékpározást különösen kedvelte. Alapított egy kerékpáros egyesületet, kisebb-nagyobb túrákat tettek. Mellette szenvedélyes vadász és méhészgazda ist volt, az udvara és kertje teli volt kaptárokkal. Abban az időben egy másik gazda is méhészkedett éspedig a Laci Jancsi Istók, aki többször felkereste a plébános urat egy kis eszme- és tapasztalatcserére .
Ilyen alkalomkor Mariska kisasszony mindig megkínálta egy pohár nagyhőflányi borral, melyet nem győzött az égig dicsérni.
Idővel úgy rászokott erre a figyelmességre, hogy ha Mariska kisasszony nem volt elég gyors a kiszolgálással, kért tőle egy kis itókát. Éppen csak azt nem merte mondani, hol van máma a bor!
Mariska kisasszony nem volt már a legfiatalabb, ezért a plébános úr a szomszéd leányt, a fürge Fuksz Roszkit rendelte mellé szolgálónak. Roszki ügyes, szorgalmas és megbízható munkaerőnek bizonyult, csak az volt a gyengéje, amit a plébánián hallott, látott, azt odahaza rögtön elmesélte. Többek közt azt is, hogy Laci Jancsi Istók Mariska kisasszonytól mindig bort kér, ha a plébános urat meglátogatja.
Egy régi közmondás szerint az alma nem esik messze a fájától. A titoktartás terén bizonyos párhuzamosság volt Roszki és apja az öreg Fuksz Lujzi között is, aki majdnem mindennapi vendége volt Seper Károly kovácsmester műhelyének, örült, ha az újdonságokat tovább tudta adni. Egy szép napon avval lepte meg a kovácsmestert, hogy milyen fukar a Laci Jancsi Istók, nem mer a kocsmában egy deci bort sem venni, sajnálja rá a pénzt. Kifordított hangon a következőket mondta: „Ez a Laci Jancsi Istók akárhányszor a plébános úrhoz megy, az első útja mindig a Mariska kisasszonyhoz vezet, akitől így kér bort: Kityattyon, tyomi bagyok, adjon egy kis bojt." Sajnálta, hogy Istók kap néha egy kis bort, ő meg nem,
ezért csupán az irigység beszélt belőle.
Az idő múlt, így a plébánián is némi változások történtek. A plébános urat elhelyezték a Fertő tó melletti Illmic községbe, és vele vitte Mariska kisasszonyt, valamint Roszki szolgálót is. Ott Mariska kisasszony baleset áldozata lett, leforrázta magát, ebbe a sérülésébe bele is halt. Plébános urat a háború alatt Lengyelországba vitték, onnan többé nem jött haza. Búskomorságba esett, belépett egy kolostorba, ahol pár évvel ezelőtt csendesen elszenderült.
Közben Lujzi bácsit is kivitték a temetőbe, ott bizonyára nem kell neki többet irigykednie. Istók elvett egy vörösvári asszonyt, azóta feleségével együtt ő is meghalt. A vörösvári temetőbe egymás mellé temették őket. Roszki Illmicről visszatért Alsóőrbe, itt férjhez ment a Strézsi Miskához, aki egy pár évvel ezelőtt szintén meghalt, így Roszki özvegységre jutott.
Ebből a kis példából is láthatjuk, hogy az irigységnek nincs sok értelme. Jön a halál és kérlelhetetlenül véget vet minden emberi erénynek vagy gyengeségnek!
Bertha Rezső volt 1931. május 1-től - 1933. március 1-ig Alsóőr plébánosa. Szakácsnője nem volt, azért a Posch József kocsmájában étkezett. Minekutána a kocsmáros egyidejűleg mészáros és hentes volt, a felesége a jobbnál jobb ételekkel tudta a vendégeket kiszolgálni, ezért a Bertha plébános úr is igen meg volt elégedve. Különösen, amikor maga Posch úr jó badacsonyi borocskákat tett az asztalra, ami az ebédnek mindig a csúcspontja volt, és talán ez volt az oka annak, hogy a plébános úr nem szerzett magának szakácsnőt. Az bizonyára többe került volna mint a kocsma. A jó plébános úrnak az volt a szokása, hogy mindenkit letegezett. Nem tett különbséget se a fiatal, se az öreg emberek, se a leányok, valamint az asszonyok között.
Történt, hogy abban az időben Amerikából a Németh János nevű gazdaember, aki a Boznyák házinevet viselte, a Pista fiával hazatért. Sajnos nem az asszonyával, aki ott Amerikában meghalt. így a János bácsinak kellett a gazdaságról és a háztartásról gondoskodni. Ő volt takarítónő, mosónő és szakácsnő egy személyben. Amerikában nem divat a magázás. Az egyszerűség kedvéért ott mindenkit csak tegeznek. Ezt a szokást János bácsi is felvette odakint. Egy szép napon találkozott a plébános urunk az utcán a János bácsival. A szokásos üdvözlés után a plébános úr János bácsihoz a következő kérdést intézte: „Mondd, János, ki főz neked?" Erre a kérdésre János bácsitól a következő nem várt feleletet kapta: „Én főzök magam magamnak, de ki főz teneked?" Erre a feleletre a plébános úr szótlanul továbbment és nem érdekelte többet, ki főz János bácsinak.
Az Alsóőriek általában szeretnek csúfolkodni. Akire csak tudnak, ráakasztanak egy csúfnevet, amit az illető még holta után is visel. Az akkori időben be volt szállásolva a Bóhnereknél illetve a Farkas István kocsmárosnál egy Hans nevezetű gyámoltalan bácsi. Mind a plébános úrnak, mind a Hansnak különösen nagy fejük volt. Minek utána a Hans a Farkas Istvánnál volt elszállásolva és a Farkasnak németül Wolf a neve, az őriek a Wolfból Bulfot csináltak, így a Hansnak Bulf Hans lett a házineve. Mivel a plébános úr és Hans külsőleg valahogyan hasonlítottak egymásra, az alsóőriek a plébános úrra is ráadták titokban a Bulf Hans nevet. Valahogyan ez a név a plébános úr fülébe került, és azért egy vasárnap prédikációját avval kezdte: „Kedves híveim, én már sok helyen voltam plébános, de ilyen ostoba népet, mint az alsóőriek, sehol sem találtam. Már több mint egy éve itt vagyok, de a nevemet még most sem tudják. Az én nevem Bertha Rezső és nem pedig Bulf Hans, ahogyan engemet sokan hívnak. Olyan mosolygás a templomban talán még nem volt soha, de a Bulf Hans nevet nem vette le senki a plébános úrról és alkalmilag ezt a nevet Alsóőrben még most is hordozza.
Hajdan az alsóőri hivők szorgalmasan jártak gyalog Máriacellbe és Lékára búcsúra. A Máriacelli búcsút mindig májusban tartották meg, és egy egész hétig tartott. A lékai búcsú kisasszonykor, tehát szeptember 8-án volt és tartott három gyenge napig.
Útközben a hivők az előimádkozó vezetése alatt vagy énekeltek, vagy imádkoztak. Ha megfáradtak, akkor rendszerint egy árokszélen megpihentek és a magukkal vitt élelmiszerrel felfrissítették magukat. Az éjjelt legtöbbször kocsmában vagy egy parasztház szénás padlásán töltötték el.
A búcsújáróhely kegytemplomába ünnepélyesen, énekszóval, a magukkal vitt egyházi lobogó alatt vonultak be. Meggyóntak, megáldoztak s utána ellátták magukat kegytárgyakkal, melyeket a templom körül felállított sátrakban vásároltak meg. Bűneiktől megtisztulva boldogan, gyalog jöttek haza. A falu végén a falu népe már várta őket. Harangszó mellett ünnepélyesen bevonultak a templomba és a Máriának hálát adtak a boldog hazatérésért.
Az akkori időben Alsóőr legnevezetesebb előimádkozója a Sándor Laci bácsi és a Bogád János bácsi volt. Mindketten több mint ötvenszer megfordultak Máriacellben. Laci bácsi kistermetű ember volt, összesen 16 gyermek apja.
Laci és János bácsi jó katolikusok és szomszédok voltak. Bizonyos féltékenységből mégis örültek annak, ha egymást fel tudták bosszantani. Egy ilyen búcsújárási alkalommal történt: Miután a máriacelli kegytemplomban elvégezték imádságukat, a kijárat felé tartottak, egyszercsak a Laci bácsi megszólította a János bácsit: „Mi most ezen a gyöngyörű szent helyen vagyunk, érezzük a Szűz Mária kegyelmét, de bizonyára nem gondolsz arra, hogy a feleséged, a Lizi, most otthon mit csinál és főleg, ki tapogatja?"
János bácsi kigyulladt, akár egy darázs csípte volna meg, ráröffent Laci bácsira: „Szégyelld magadat, hogyan mersz ezen szent helyen ilyesfélét mondani és feleségem hűségét kétségbe vonni?" Erre a dorgálásra Laci bácsi azt felelte neki: „Amikor elindultunk ide Máriacellbe, én láttam, hogy a Lizid hogyan mosolygott, mert örült neki, hogy egy hétig megszabadul tőled, s ezen idő alatt a házibarátjával földi szerelemnek adhatja magát!"
Emberemlékezet óta az alsóőriek Lékára zarándokoltak búcsúra. Valamikor ez úgy történt, hogy egy vagy két héttel a búcsú előtt a plébános úr kihirdette a templomban az indulás idejét és felkérte híveit, hogy a zarándoklaton számosan vegyenek részt, de ötvennél többen csak kivételesen voltak. Ez mindig szombati napon történt. A reggeli mise után harangszó kíséretével indult útnak a „sereg". Az élen egy erős férfi vitte az egyházi zászlót, utána lépdegélt az előimádkozó, akinek az imák és énekek megkezdése, valamint befejezése volt a teendője. A falukban Máriaénekeket énekeltek, a falun kívül pedig rózsafüzért imádkoztak.
Ezeken a zarándoklatokon is Sándor Laci bácsi és a Bogád János voltak a rendszerinti előimádkozók.
Az út a következő volt: ŐriSzentmárton, Drumoly (a mai Drumling), Szalonak, Gáborfalva, Fehérpatak és végül Léka, ahol a templom előtt már egy pap várta őket. A templomba való belépésükkor így fohászkodtak Máriához: „Ó Mária, Isten anyja, téged jöttünk köszönteni, szent fiadtól áldást kérni, ó Mária segíts!"
Mindenki azon igyekezett, hogy még ezen a napon gyónhasson és másnap áldozhasson.
Az éjszakát rendszerint a kocsmákban töltötték el.
Vasárnap mise után a templom körül felállított sátrakban vettek kegyes emléktárgyakat, majd lassan hazafelé indultak azokon a falvakon keresztül, melyeken jöttek.
A hazatérő búcsújárókat a Máriaképnél már várta a fél falu népe, s ünnepélyesen, harangszóval bekísérte őket a kivilágított templomba, ahol a Lorettói litániával fejeződött be a nevezetes nap.
Az idő múlt, vele együtt a szokások is. Ez abban mutatkozott, hogy az alsóőri hívek mindig kevesebben vettek részt a zarándoklaton, s végül egészen abbahagyták, mert az autózás mind jobban divatba jött, a gyaloglás soknak fárasztó és időveszteséges volt.
A két világháború között Takács István (Cág Pista) öt barátjával összeszedte magát és nem gyalog, mint idáig, hanem kerékpáron keresték fel Lékát. Az egyházi zászló természetesen otthon maradt, s a pap se fogadta őket a templom előtt. Ez azonban nem zavarta őket. Jókedvűen léptek be a templomba, és hogy útközben semminemű viszontagság sem történt velük, Mária tiszteletére egy szép énekbe kezdtek. Amikor a legájtatosabban énekeltek, betoppant a templomba egy ötven főnyi horvát zarándokcsoport. Nem méltányolták a kevés számú éneklő alsóőrit, hanem a velük zarándokló öreg papjukkal az élen, elkezdtek teljes erővel, lehet mondani torkuk szakadtából szintén Mária éneket énekelni. Az öt alsóőriből álló dalárda nem tudott konkurrálni a túlerővel, ezért akarva, nem akarva, nagy bosszúságukra abba kellett hagyniuk az éneket.
Hogy a horvátok mit énekeltek, azt a magyar nyelvű alsóőriek nem értették, csak ezeket a szavakat jegyezték meg: „Ó Mária divica". Magyarul annyit jelent: „Ó csodálatos Mária!"
Amikor végre-valahára a horvátok végeztek az énekkel, Cág Pista odalépett a paphoz, s csak azt mondta neki: „Maga egy vén gazember!" Erre a pap nyájasan azt kérdezte Pistától: „Mondd fiam, miért vagyok én vén gazember és mit vétettem?" Pista röviden azt felelte neki: „Mert nem hagytak minket énekelni!" A pap elmosolyintotta magát, Pistát a következő szavakkal lefegyverezte: „Fiam, jegyezd meg magadnak, az erősebb győz. Jöttetek volna ti is ötvenen, mint mi, akkor nem tudtunk volna letorkolni benneteket."
A jelenlévő alsóőriek megfogadták, hogy nem vesznek részt többet a lékai búcsún. Úgy is lett, mert közben kitört a második világháború, s ez volt az alsóőriek utolsó zarándoklata.
Azóta feledésbe ment teljesen ez a népszokás. Ha valaki véletlenül eltéved Lékára, akkor nem gyalog vagy kerékpárral teszi meg az utat, hanem a kornak megfelelően már autóval.
Egy régi szokás szerint június vége felé a felsőpulyaiak a mindig és mindenkor segítő Szűzanya Mária tiszteletére a városban körmenetet tartanak. Ezt a szép és megható szokást a mai napig is tiszteletben tartják. Amióta az alsóőri születésű Seper Vendel redemtorista atya az ottani redemtorista kolostorban működik, meghívására már évek óta sok alsóőri hívő is résztvesz ezen a körmeneten. így volt ez az Úrnak 1981. évében is. Vendel atya megkérte Seper Józsefet (Juci Jóskát), az alsóőri volt polgármestert, hogy számos helybeli atyafival jöjjön el erre a körmenetre. Az öreg bíró a maga részéről megbízta Pos Jánost, hogy menjen házról házra és írja össze a résztvevőket. Ő ezt a feladatot, mint gyakorlott zarándokvezető nagyszerűen meg is oldotta.
1981. június 30-án, egy verőfényes vasárnap reggel 6 órakor indult el a bérelt autóbusz a községházától Felsőpulya felé, teli alsóőriekkel. Amikor az autóbusz Felsőőrt elhagyta, Pos János javaslatára a jámbor utasok elkezdtek énekelni és imádkozni.
Az imádságot az Úrangyalával kezdték, következett azután a rózsafüzér, közben egy pár Mária ének is, mint például „Ó Mária, Isten Anyja, légy nekem is jó anyám" vagy „Szépen szól a kis harang" és több más.
Az imádság és az ének közben gyorsan ment az idő, úgy hogy az autóbusz már 7 órakor az ottani templom előtt állott. Az utasokat fogadta Vendel atya és a szintén alsóőri születésű Seper Vilmos igazgató tanító is. Fél nyolc órakor megkezdődött Vendel atya által mondott magyar nyelvű mise. Mise után az egyik ide, a másik oda ment. Legtöbben a kocsmákat keresték egy-egy gulyásra, sörre. Közben megkezdődött a német nyelvű mise, utána a körmenet sok résztvevővel, a város egy részében, harangszóval, zenével, magyar és német, valamint horvát énekekkel. Az alsóőri atyafiak dél felé ellátogattak a Domschitz féle vendéglőbe, a már megrendelt ebédre.
Délután 2 órakor tartotta Vendel atya a könyörgést, s ez után következett a búcsúzás Felsőpulyától.
Hazafelé az út Léka, Borostyánkő, Máriafalva, Tárcsa és Felsőőrön keresztül vezetett Alsóőrbe. Igen melegen sütött a nap, úgy, hogy a hőmérő több mint 30 fokot mutatott. Az autóbusz ablakain redőny volt a melegség ellen, melyet az asszonyok egymás után fel- és lehúztak, hogy a napsugarak ne érjék túl nagyon őket. Egyeseknek tetszett ez, egyeseknek meg nem, mert nem láthattak át az ablakon, ezért úgy érezték magukat, mintha börtönben lennének. Volt dolga Krupp Gusztinak, aki az ablak mellett ült, egyes utasok kérésére a redőnyt fel kellett húznia. Másik pillanatban a redőny ismét lent volt. Ez a játék négyszer vagy ötször ismétlődött meg egymás után. Abban a pillanatban, amikor Guszti ismét felhúzta a redőnyt, megszólalt egy asszonyi hang: Hogyan lehet valaki ilyen brutális, hogy a népet ebben a nagy melegségben hagyja szenvedni. Guszti, aki nem tudta, hogy a brutális szó annyit jelent, mint műveletlen, nyers, durva, faragatlan és érzéketlen, vagy ahogyan az őriek szokták mondani, „bamferdi", elkezdett ordítozni, hogy mondják meg neki, mit jelent a brutális szó. Az egyik ezt, a másik azt találgatta, de fején a szöget valóban Koarli cigány találta el a következő megállapításával: „Tudja Guszti bácsi mit, én nem tudok ugyan se írni, se olvasni, de a brutális szót már hallottam. Én csak annyit tudok magának mondani, ez a szó valami igen csúnyát és rosszat jelent, amit én ki sem merek mondani!" Guszti kezdett nyugtalankodni, és rádörrentett a cigányra: „Ha tudod, akkor mondd meg, mert különben evvel a bottal úgy fejbe váglak, hogy többet még dadogni se tudsz!" Erre a Koarli azt felelte: „Brutális szó rablót, zsiványt, betörőt, tolvajt jelent. Jelenthet még gyilkost is. Maga mindig becsületes ember volt, senkinek se vétett, azért nem érdemli meg, hogy Magát brutális embernek nevezzék!"
Ezekre a szavakra a jó Guszti bácsi úgy felszisszent, mintha egy mérges kígyó csípte volna meg. Elkezdett a botjával hadonászni és éktelenül káromkodni. Az ima, az ének és a jószándék el volt felejtve. Útitársai szép szóval le akarták csillapítani, ez mind nem használt. Az háborította fel legjobban, hogyan merik őt brutálisnak, tehát rablónak, vagy talán gyilkosnak is nevezni, amikor ő nem bántott senkit, s olyan ártatlan, mint az újszülött bárány.
Végre Seper József előimádkozó is megsokallotta Guszti dörmögését, jóindulatúan azt ajánlotta neki, hogy vessen véget a csúfolkodásnak és hallgasson. Gusztinak esze ágában sem volt hallgatni, sőt ellenkezőleg, fennhangon azt felelte neki, hogy miért hallgasson, amikor olyan asszony sértette meg őt, elnevezte brutálisnak, aki odahaza leányával együtt félmeztelenül, forró napon sütteti hátát, hasát, hogy barna legyen. Itt meg fél egy kis napsütéstől. Hogy a civakodásnak egyszer vége legyen, az előimádkozó javaslatára az utasok egy szép Mária énekbe kezdtek.
Az ének elhangzása után se lett Guszti egészen csendes, és kijelentette, ő többet nem vesz részt a felsőpulyai körmeneten, őtet ne sértegesse senki. Ez a nap Guszti számára valóban el volt fuserálva.
Lékán, Borostyánkőn, Máriafalván és Tárcsán ahol az autóbusz megállott, mindenütt felkereste a kocsmákat és a borban keresett vigasztalást. Felsőőrben Gaál Miska kocsmája előtt akart az autóbuszból kiszállni és tovább inni, de ez a kérése nem lett teljesítve. Az autóbusz tovább robogott Alsóőrig. A Farkas vendéglőnél kiszállhatott, itt tovább folytathatta a decizést.
Hogy odahaza az asszonya hogyan fogadta és milyen állapotban került haza, arról hallgat a krónika.
Minden katonaviselt ember, aki őrt állott, tudja, hogy milyen nagy felelősséggel járt az őrállás és mi volt az őrök kötelessége joga. Később a civil hatóságok is átvették a katonaságtól a strázsa fogalmát. A bakter szó német eredetű „wachen" igéből származik, ami annyit jelent: ébren lenni, virrasztani és őrködni. Ebből a szóból lett a „Wache" és „Wáchter" főnevek, melyek a magyar őr, őrálló, őrház, őrző, kerülő és csősz kifejezéseknek felelnek meg.
Ide tartozik a szláv származású strázsa kifejezés is, ami szintén őrködést jelent. Az alsóőriek még most is ismerik a bakter és strázsa kifejezéseket, de mind a két szónak külön-külön jelentősége van. A bakter volt a hivatásos éjjeliőr, és a strázsa annak nem hivatásos segédje. Járadékul kapott minden háztól egy meszely búzát vagy a búza helyett egy bizonyos pénzösszeget. Mindkettőnek az volt a hivatása: éjszaka idején az alsóőriek egészsége és vagyoni épsége felett őrködni. Fő feladatuk: tűzvész kitörésének, elemi veszélyek váratlan előfordulásának (pl. árvíznek vagy viharnak) gyors jelentése volt. Sürgő esetben még a harangokat is félre verték, hogy a népet a veszélyre idejében figyelmeztessék. A második feladatuk az esetleges tolvajok és betörők elűzése és a bűntett meghiúsítása volt.
Nemcsak az ókori népek hadseregeinek, hanem a királyi palotáknak is voltak őrei, akik a rájuk bízott személyeket és tárgyakat fegyveresen őrizték. Ezeket a szokásokat megtartották a mai napig, létjogosultságukat a jövő sem fogja megszüntetni.
Bécsben van egy úgynevezett „Wach- und Schliefigesellschaft,,, vagyis őr- és Kulcsártársaság, melynek tagjai gyárak, üzletek, kiállítások felett egész éjjel őrködnek. Az alsóőri „Zema" Centralmarkt, vagyis „központi vásár" nevű áruházat évekig az alsóőri Liszt István (Doanner Pista) fegyveresen és a Bony nevű idomított farkaskutya őrizte éjjelente. Ezt a feladatot később átvette tőle a felsőőri csendőrség. Mint más községekben, úgy Alsóőrben is volt hajdan egy a községtől kinevezett bakter, vagy éjjeliőr, aki este 9 órától, nyáron reggel 3 óráig, télen 5 óráig a faluban fel és le járt, hogy veszély esetén a falu népét álmából felriassza. Fegyvere egy furkósbot volt. Nagyobb biztonság kedvéért segédstrázsái is voltak, esténként összesen nyolc személy. Ezek közül négyet az Alszer, négyet a Felsőszer állított. A tűzoltószerháztól lefelé egészen Vörösvárig húzódott az Alszer. A tűzoltószertártól felfelé, egészen a falu végéig volt a Főszer.
Mind az alszeri, mind a felsőszeri strázsáknak kettő-kettőnek éjfél előtt, kettő-kettőnek éjfél után kellett őrködni. Minden ház csak egy strázsát állított. Másnap reggel, az éjfél utáni strázsák a szomszédjuknak ,,előmondták", hogy a következő éjjel ők kerülnek a sorra. Még a magyar időben az volt a szokás, hogy a bakter 9 órától kezdve reggel 3 óráig kikiáltotta az órákat. Ezt a kiáltást „bakteri kurjantásoknak" nevezték. A következő kurjantások csendültek fel egykor Alsóőr utcáin:
Amikor 1921-ben a győztes hatalmak Nyugat-Magyarország egy részét Burgenland név alatt Ausztriához kapcsolták, - többek között Alsóőrt is — megtiltották csendháborítás címén a kurjantásokat.
A bakter és a strázsák azonban tovább működhettek egészen a második világháborúig.
Közben a Pinka szabályozása megszüntette az árvizeket, lopás, betörés és tűzvész is csak néha történt. Alsóőr és a többi szomszéd községek a jól felszerelt motorfecskendőkkel a tűzvész által okozott károkat lényegesen csökkentették. Az éjjeliőrök feladatát a felsőőri csendőrség vette át. Tűz vagy más elemi veszély esetén bekapcsolják a tűzoltószerház tetejére felszerelt szirénát és annak vészhangja tájékoztatja a lakosságot.
Alsóőr legnépszerűbb és közkedvelt bakterja a sajnos már régen meghalt Francsis János volt, aki a nép száján még most is él. A megboldogult szorgalmas ember volt, aki az évek hosszú során több tisztséget töltött be. Egy személyben volt éjjeliőr, bakter, levélhordó, harangozó, sírásó és községszolga. János bácsi tudott több más és cifrább kurjantásokat, de ezek a kultúrjavak feljegyzés hiánya miatt sajnos a feledés leple alá kerültek.
János bácsi 1945. május 24-én, 74 éves korában halt meg. Földi maradványai az alsóőri temetőben porladoznak.
Alsóőrben már jó 200 évvel ezelőtt volt tűzoltóság, ugyan nem a mai értelemben, mert nem volt nekik se fecskendőjük, se szerházuk, sem egyenruhájuk, sem parancsnokuk. Tűz esetén minden épkézláb ember, aki csak tudott, egy vízzel megtöltött vödörrel vagy sajtárral sietett a tűz oltásához.
Az akkori zsúpfedeles házak alacsonyak voltak és tűz esetén égtek mint a puskapor. Ha egy ház már menthetetlen volt, leégett a fundamentumig, akkor a tűzoltók arra ügyeltek, hogy a tűz ne csapjon át a szomszéd házra.
Körülbelül az 1880. év táján szerzett a község egy négykerekű fafecskendőt, melynek az volt a tulajdonsága, hogy nem volt szivattyú-, hanem csak nyomószerkezete. Volt a tetején egy négysarkas garatalakú víztartály, melybe a vödrökből és a sajtárokból a vizet beleöntötték. A himbálógerendának mind a két végén egy markolatrúd volt, melynek segítségével 8 ember a nyomószerkezetet működésbe hozta. A tömlőből özönlő vízsugár olyan nagy nyomású volt, hogy könnyedén le tudta fedni a faházak szalmafedelét. Később, amikor már az „Alsóőri önkéntes Tűzoltóság" megalakult, és már fémből készült fecskendezővel rendelkezett, árverés útján eladták a legtöbbet ígérőnek ezt a fafecskendezőt. Hogy ki vette meg, nem tudjuk, de azt igen, hogy az illető összevágta és eltüzelte. Ha valakit érdekelne, hogyan nézett ki ez a fafecskendő, az a kismartoni tűzoltó múzeumbari megláthatja a képmását, melyet Ruszt városa ajándékozott a burgenlandi tűzoltóságnak.
A „Alsóőri önkéntes Tűzoltóság" 1904. december 19-én lett a törvény szerint megalapítva. Első főparancsnoka a vörösvári gróf Erdődy Tamás, az első alparancsnok Horváth Béla főtanító volt. Az ügy sikeréhez nagyban hozzájárult az alsóőri plébános és címzetes kanonok Pulay József és a felsőőri tűzoltó felügyelő, Koczor.
Pulay József lett az egylet első elnöke. Neve napján, március 19-én, a kivonult tűzoltóság cigányzenével köszöntötte a paplak előtt. Az ünnepelt felnyitotta az ablakot, megköszönte a megtisztelést és meghívta a gratulálókat a község kocsmájába vacsorára, mely a jó konyha és pince mellett éjfélig szokott tartani.
Az egyenruhát mindenkinek saját költségére kellett megvenni és megvarratni. Előrelátóan a község már 1902-ben — tehát 2 évvel a tűzoltóság alapítása előtt — a budapesti Köhler István féle fecskendőgyárban, az akkori időben modern, lófogatú kézi fecskendezőt rendelt. Ezt a fecskendezőt az „Alsóőri Otthon" kegyelettel őrzi és örül, hogy az évek viharain keresztül meg lehetett menteni a pusztulástól.
Az Otthont 1982. évben meglátogatták Köhler István utódai. Amikor megpillantották az ősi budapesti gyárból származó fecskendőt, elkezdtek zokogni. Nem győzték megköszönni az Otthon elnökének, Dr. Seper Károlynak, hogy ilyen becsben tartja ezt az ő számukra érdekes és értékes ereklyét.
A Köhler utódok 1945-ben elhagyták Magyarországot és Németországban találtak új hazát. A gyárról csak annyit tudtak, hogy 1945-ben államosították, jelenlegi állapotáról nem voltak informálva. Köszönetüket az egylet vendégkönyvébe is beírták.
Amikor Horváth Béla főtanító nyugdíjba ment, elköltözött Alsóőrből, így nem volt a tűzoltóságnak alparancsnoka. Ezért gróf Erdődy Tamás főparancsnok meghívta a vörösvári kastélyba Janisch Tóbiást, Müller Alajost (házinévről Boltos Luizit), és Seper Károly kovácsmestert megbeszélésre, hogy ki legyen az új alparancsnok. A kitűzött időre megjelentek az őri atyafiak a grófnál, aki már várta őket. Kézszorítás után megkínálta mindegyiket egy szivarral és előadta nekik a tárgysorozatot, hogy miről is van szó?
Először megkérdezte Janisch Tóbiást, hajlandó volna-e elfogadni az alelnöki tisztséget? Ő erre azt felelte neki: ,Méltóságos grófúr, én már öreg vagyok, ezért nem vagyok képes ezt a tisztséget betölteni." Hasonlóképpen mentegette magát Boltos Luizi is. A gróf ezután rámutatott Seper Károlyra és azt mondta: „Seper, maga katonaviselt ember, és azt se mondhatja, hogy öreg, én azért kinevezem ezennel ellentmondás nélkül alparancsnoknak." Seper, aki 3 éven keresztül Eszéken a tüzéreknél szolgált és az őrmesteri rangot elérte, tudta, mi a parancs. A grófnak csak azt felelte: „Gróf úr, a parancsot elfogadom és a megbízatást mindenkor hűen teljesíteni fogom."
Később főparancsnok lett, úgy hogy összesen 26 évig tűzoltóskodott. Mind a legénység, mind a tisztikar szerette és tisztelte, mert a szolgálatban mindenkit régi katonamód szerint magázott.
Tudott magának tekintélyt szerezni, és ami egy egyletnél a legfontosabb, tudott fegyelmet tartani.
Említésre méltó, hogy a legbuzgóbb tűzoltó Gaál József, vagyis Tischler Józsi malackereskedő volt. Történt egyszer, hogy a Fenős nevű dűlőben szántott. A felesége, Rejzi néni, hidult neki. Egyszercsak a láthatáron hatalmas füstfelhő szállott fel, mely nagy tüzet jelentett. A feleségének röviden csak azt mondta, fogja ki a teheneket az ekéből és vezesse haza őket, mert ő elmegy tüzet oltani.
Csak Őrálláson tudta meg, hogy a tűz Pásztorházán, a mai Stinacon volt. Józsi bácsi evvel nem törődött, hanem zavartalanul tovább szaladt, mindaddig, amíg a tűz színhelyére nem ért. Az ottani tűzoltók nem győztek csodálkozni nagylelkűségén. Akkor még voltak idealisták. Máma egy ilyen ember díjmentesen a bolond elnevezést kapná. Ez a világ sorsa!
26 év aránylag hosszú idő, különösen egy egylet életében. Ebben az időben szerez magának az ember barátokat, éppen úgy irigyeket és félrehúzókat. Az utóbbiak közé tartoztak Gratzl József és Tuscher György is. A kovácsműhely körül volt egy konyhakert, melyet embermagasságú élősövény vett körül. Egy napon a Seper kovács asszonya, a Méci néni, a kertben dolgozott. Egyszercsak férfihangok ütötték meg a fülét. Felállott és kit látott a Görcz féle malom felé igyekezni, mint Grátzlit és a Tuschert. Mindkét bácsi hangosan beszélt, így Méci néni minden szót jól megtudott hallani, hol is nyomja a cipő tyúkszemüket. Tuscher a következőket mondta Grátzlnak: „Tudod Józsi, mit a kovács jó tűzoltóparancsnok, katonás ember, jól tud kommandérozni, s a legénységet is karban tudja tartani, de azért nekünk mégsem kell, mert nem füzet." „Azért most megkérjük a Görczöt, hogy fogadja el a főparancsnoksági tisztséget, mert tudom, hogy ő füzet!" A fizetés alatt potyát, bort, sört és pálinkát értettek. Gratzl helyeselte Tuscher javaslatát, csak azt kifogásolta, hogy Görcz nem tud kommandérozni, s a tűzoltóságról nincsen semmi fogalma. Tuscher avval intette le a kifogást: ,3a a Görcz nem is tud kommandérozni és tűzoltósághoz sem ért semmit, az nem baj. Helyette te fogsz kommandérozni és útbaigazítani. Fő az, hogy füzet!"
Amikor Seper megtudta az ellene intézett áskálódást, levonta rögtön a következtetést, és beadta az elnöknél, Varga Mihály főtanítónál a lemondást. A következő gyakorlatnál már nem volt jelen, de jelen volt Görcz úr, aki helyett a Gratzl nagyban vezényelt, ami a potyaleső tűzoltóknak nagyon tetszett. A gyakorlat után a községi kocsmában volt nagy evés és ivás Görcz kontójája, aminek különösen Gratzl és Tuscher örültek a legjobban.
Görcz úr se volt sokáig főparancsnok, mert hamarosan csődbe ment, s malmát a németciklini Wölf testvérek vásárolták meg. A tűzoltóknak nem volt se fizetője, se főparancsnoka. Helyette lett ideiglenesen Gratzl Józsi bácsi kinevezve. Az évek jöttek, az évek mentek.
A tűzoltóság lépést tartott vele és tovább fejlődött. Jelenleg van neki új tűzoltóháza és egy új autómotorfecskendezője.
A tűzoltóház újraépítésénél az építész elszámította magát, mert olyan alacsony ajtókat, illetve kapukat csinált, hogy a megvásárol új autómotorfecskendő nem tudott a házba bejárni. Hogy a község ne maradjon szégyenben, és ne tegye magát nevetség tárgyává, mélyen a zsebébe nyúlt és 80.000 Schilling felülfizetés mellett egy vadonatúj mérték után készített fecskendőt kellett neki rendelni. Ez az új autómotorfecskendő a tűzoltóság büszkesége.
A jelenlegi tűzoltóparancsnok, a fiatal és tehetséges Farkas József, Seper Károly főparancsnok méltó utóda. A legénység kiképzéséről és felszereléséről 1982. május 15-én tanúbizonyságot adott Seper István háza égésénél. A vörösvári tűzoltókkal rögtön a tűz színhelyén voltak, gyorsan megkezdték a oltási műveleteket és megmentették a reszkető szomszédokat a félelemtől.
Az alsóőri tűzoltóság mindig a korral haladt. Ezt az bizonyítja legjobban, hogy már az 1930-as években modern motorfecskendővel rendelkezett. Ez a fecskendő olyan erős volt, hogy könnyedén ki tudta szivattyúzni tömlőkön keresztül a vizet a sportpálya mellett csörgedező Pinkából.
Közben kitört a második világháború, mely befejezésekor, 1945-ben igen sok problémát hagyott hátra. Ilyen probléma volt akkoriban Alsóőrött a lóhiány. Ezért a tűzoltóság elhatározta, hogy vesz egy kimustrált teherautót, melynek segítségével tűz esetén a fecskendőt gyorsan helyszínre tudják szállítani. A szándék és az ötlet kifogástalan volt, ami különösen a lakosságnak nagyon tetszett. A község ezért megbízta Cilinder Pistát és Pock Andrást, hogy menjenek el Bécsbe és vegyenek egy megfelelő teherautót, ami az akkori időben nem is volt egyszerű dolog. Az alsóőri küldöttségnek kedvezett a szerencse, sikerült nekik hús és zsír segítségével szándékukat megvalósítani. Milyen céget vagy magánembert kerestek fel, azt máma bajos megállapítani, de mindenesetre nem jöttek haza üres kézzel. Mindketten jószándékú, jóindulatú emberek voltak, de nem autószakértők. Ezért a nyakukba varrtak egy kismustrált autóroncsot, melyet jónak egyáltalán nem lehetett nevezni, s már régen megérett a szétszerelésre. Az egyes alkatrészek ingyen sem kellettek volna a zsibárusnak, de az egész autó jó volt az alsóőrieknek.
Ez az ügy kétségtelenül balfogás volt, de nem szabad elfelejtenünk az akkori nehéz időket, és azt a törekvést, mellyel a tűzoltóságot egy lépéssel tovább akarták segíteni.
Az autó végre hazaérkezett, a tűzoltójárművek régi hagyománya szerint pirosra festve. így a tűzoltóság némi örömmel és büszkeséggel nézett a szentelés elé. A tűzoltó parancsnok felkérte a jómódú Wölfl Gyulánét, az Ilus nénit a keresztanyai tisztség elfogadására, amit nem kellett neki kétszer mondani.
A szentelés napjára szorgalmas kezek vjrág és zöldfüzérekkel ünnepélyesen feldíszítették az új szerzeményt. A nagy napon a rozzant autót kellő méltósággal, zene és a tűzoltóság díszmenete mellett lekísérték a tűzoltószerháztól a községházához, ahol a szentelést a falu öregei és fiataljai már nehezen várták.
Amikor a díszmenet a Balázsék házához ért, a tűzoltók megdöbbentek és szinte sóbálvánnyá meredtek. A motor, akár egy szamárkehes ember, elkezdett köhögni, majd teljesen felmondta a szolgálatot. A sofőr az összes tudását latba vetette, hogy a motort megindítsa, de minden erőfeszítés hiába volt.
A kísérő tűzoltóknak nem volt mit tenni, gyalog letolták a feldíszített autót a községházáig, ahol az ünneplő közönség lassan már kezdett türelmetlenkedni.
Raffl Jenő az alsóőri plébános úr tartott szép beszédet és a programnak megfelelően megszentelte a roncsot. A vörösvári fő tanító, DirnbeckHermann, mint a tűzoltók kerületi parancsnoka, és a felsőlövői Schrancz János tanár, mint járásparancsnok, elismerő szavakkal méltatták az alsóőri tűzoltóság példaszerű törekvését. Wölfl Gyuláné is szépen lejátszotta a keresztanyai szerepet. Az autó azonban a szentelés után is olyan csökönyös maradt, hogy a mechanikusok, a technikusok és az autószerelők a legjobb akaratuk mellett se tudtak újra lelket lehelni bele. A tűzoltók tehát elhatározták az eladást. A szerencsés vevő az orosz fogságból hazatérő Farkas István (Bohner Pista) lett, aki a motort kiszerelte és pótkocsit csinált belőle.
Történt, hogy Pista egy szép napon megrakta a pótkocsit trágyával és elszállította a Wölfl Gyula malma udvarán keresztül vezető úton a Csaritára. Amikor a molnármester meglátta a trágyával megrakott pótkocsit, hangosan kezdett nevetni és torka szakadtából kiabált asszonyának: „Heli (ez a becézett Helene, Ilona, Ilus vagy Iluska) gyere gyorsan ki, látni fogsz egy világcsodát!" Heli ezen szavak hallatára a leggyorsabb tempóban kisurrant a konyhából, hogy megnézze mi lehet a világcsoda?
Erre az ura röviden csak annyit mondott neki: „Nézd Heli, ott viszik a trágyát a keresztfiadon!"
|
|