|
|
Régente nem volt se televízió, se rádió és az újságot is csak kevesen olvasták. Az alsóőri atyafiak azonban mégse unatkoztak, szórakoztak a saját módjuk szerint. Különösen a hosszú téli estéken nem a kocsmába mentek, mert az pénzbe került volna, hanem az egyik vagy másik szomszédnál találkoztak, hol kártyáztak, énekeltek és a falu eseményeit megtárgyalták, melyeket rendszerint saját fantasztikus történeteikkel fűszereztek. Sajnos feljegyzések hiánya miatt ezek java része feledésbe ment. Pótlékul szolgáljon a 83 éves Györög Jánostól - akit az alsóőriek tévesen Seper Jancsinak hívnak - még az öregapjától hallott leírt három szinte hihetetlen eset, melyek az alsóőriek furfangosságáról és szellemi mozgékonyságáról adnak tanúbizonyságot.
A Pál Benedek édesapja, aki a Főszegben lakott és jómódú gazda volt, két jól táplált ökrével az Egresd nevű dűlőbe igyekezett szántani. A ténzsolát, a taligát és az ekét nem a szekéren szállította, hanem egy úgy nevezett „csúsztató" segítségével, mely két A-betű alakúra összeszegezett egyméteres gömbölyű dorongokból állott s a szekér hátuljához volt erősítve. Mielőtt befordult volna a Cigányutcába, hirtelen olyan erős forgószél támadt, mely felkapta az ökröket, a taligát és az ekét a csúsztatóval együtt és felfújta a közelben levő Bogád Istók kertjében álló hatalmas diófa tetejére.
A gazda sértetlen maradt a földön, mert a forgószél megkímélte, de fájó szemmel nézte, a drága ökrei a fa tetején mily keservesen bőgtek. Szívesen segített volna rajtuk, de hogyan? Mikor legjobban törte a fejét, váratlanul jött a segítség. Oda toppant a Nagybenkőnek az öreganyja, szótlanul felnézett a fára és a levegőben lógó tárgyakat a sütőlapátjával ismét a földre hozta.
Nagy volt a gazda öröme, megköszönte az öregasszonynak a segítségét és mintha nem történt volna semmi, bevágott az ökröknek és vígan ment tovább szántani. Az ökrök is, mintha új erőt fújtak volna beléjük, kiléptek mint valami tüzes paripák, húzták az ekét akár egy tollseprűt maguk után, úgy hogy ez a szántóföld ilyen gyorsan még soha se lett felszántva. Később a búzával bevetett új szántás a másik éven olyan bő termést hozott, hogy a gazda nem győzte a búzakévéket hazaszállítani.
A Kajtár Miska Szombathelyen volt huszár és egy szép napon kapott egy pár napi szabadságot, melyet Alsóőrben töltött el. Nem volt csoda és nem is vette senki zokon, hogy mint fiatal, fess és daliás katona, méghozzá huszár mely fegyvernem a monarchia hadseregének a színe-javához tartozott, a leányok kedvence volt. Nem érdektelen talán megemlíteni, hogy a leányokhoz és az asszonyokhoz különösen az egyenruhát viselő legényekemberek állanak igen közel, lehetnek azok katonák, papok, vasutasok vagy levélhordók.
Minden leányos háznál a Miskát tárt karokkal várták. Ha elment a leányokhoz, akkor éjfélig mindig ott tartották. így volt ezen estén is. Az óra már tizenkettőt ütött, mikor jókedvűen és elégedetten a leányos házat elhagyta. Nem valami gyors lépésekkel és egy zümmögő nótával az ajkán igyezett hazafelé.
Nem kis meglepetésére a Lőrinc János bácsi kapulábfáján egy hatalmas, fekete kandúrt pillantott meg, mely nem volt más mint maga az ördög. Ahelyett, hogy ezt az ártatlan és hasznos háziállatot békében hagyta volna, jobbnak látta a nádpálcájával egy hatalmas ütést a hátára húzni. A kandúr vér és velőt fagyasztó módon elriantotta magát, leugrott a lábfáról és elkezdett a szájából tüzet okádni. A senkitől és semmitől nem félő huszár mindenre, csak nem erre a pillanatra volt elkészülve. Ezen látványra elhagyta a bátorsága, összeszedte a nyulak bocskorát és futólépésben hazaszaladt. Akármilyen gyorsan futott is, a fekete kandúr morogva és tüzet okádva lépten-nyomon követte. Remegve és lélekszakadtan dűlt be a konyhaajtón, melyet rögtön becsukott, hogy a kandúr ne tudjon utána menni.
Meg se várta a szabadság leteltét már másnap visszament Szombathelyre, hol a kaszárnyában rögtön betegnek jelentette magát. A katonaorvos, akinek az éjjeli kalandját elmondta, idegsokkot állapított meg és négyheti gyengélkedési időt rendelt el neki. Az orvos nemcsak kiváló szakember volt, hanem állatszerető is, azt tanácsolta neki, hogy az állatokat ne bántsa, még ha ördög is lakik bennük, mert az nagy vétek. A Kajtár Miska megszívlelte ezeket a szavakat, az állatokat, de különösen a macskákat többet nem bántotta és a leányoknál se maradt egész éjfélig. Később az isteni gondviselés is megáldotta Rozikával, egy hozzá illő, páratlan szép és gazdag leánnyal, mellyel igen boldog házaséletet folytatott.
A Tóth Istóknak volt az Irtáson egy krumpliföldje, melynek a mezsgyéjében egy körtefa állott. Ott kapálta egyedül egy meleg nyári napon a füves krumplit. Az asszonya délben ebédül hozott neki tejfeles krumplilevest és túrós mácsikot. Az Istók már éhes volt, és az Isten amúgy is jó étvággyal áldotta meg, leült a körtefa tövébe és elkezdett nagyban ebédelni. A levessel hamarosan végzett és mikor a mácsiknak is a felét elfogyasztotta, hirtelen forgószél támadt, mely a zsíros túrós mácsikot úgy teleporozta, hogy az teljesen élvezhetetlenné vált.
Az Istók elkáromkodta magát és olyan méregbe jött, hogy az evővilláját teljes erővel a forgószélbe dobta. A forgószél elmúltával tovább kapált egész estig.
Közben múlt az idő, évek éveket követtek. Az alsóőriek mint jó katolikusok minden év május havában Máriacellbe zarándokoltak, hogy levezekeljék a bűneiket és kikönyörögjék a Szűz Mária közbenjárását, szent fiánál. A .zarándoklatot, mely egy hétig tartott, gyalog tették meg. Három napot szántak az odamenésre, egy napig Máriacellben maradtak és három napig tartott a hazamenetel.
Egy alkalommal a Tóth Istók is csatlakozott a zarándoklókhoz. Máriacellben az egyik kocsmában, hol a búcsúsok megpihentek, a kocsmáros az Istók elé tett egy evő villát avval a kérdéssel, ismeri-e ezt a tárgyat? Istók a kezébe vette az evővillát, ide-oda forgatta és végül megismerte, hogy ez az övé volt. Csak azt nem értette, hogyan került ez ide Máriacellbe? A kocsmáros igyekezett az emlékezőtehetségét egy kicsit felfrissíteni és elmondta neki, hogy ezt az evővillát dobta a lábába, mikor az Irtáson ebéd közben a váratlan feltámadt forgószélbe hajította.
Nevezetes mesemondó volt az öreg Zsiga Istók bácsi, aki szebbnél szebb mesékkel szórakoztatta hallgatóit. Sajnos, hogy ezeket a kultúrjavakat nem jegyezte fel senki, s így mind a feledés leple alá kerültek. Egy másik mesemondó volt a kedélyes, víg és tréfás Laci Miska bácsi. Legkedvesebb meséje volt az alább is közölt Három ördögtoll.
Ez is úgy kezdődött, mint a többi mesék. Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú mongolica túr. Volt egyszer egy király, aki egy szép palotában lakott, bölcsen kormányozta az országot, és igazságosan uralkodott népe felett.
Alattvalói ezért szerették, tisztelték őt. özvegy ember volt, mert az asszony titokzatos betegség áldozata lett. így egész öröme csodaszép lánya volt, akivel az ország minden sarkát hintóval bekocsikázta, s így személyesen győződött meg alattvalói boldogságáról. Egy szép napon göröngyös úton, nagy legelő mellett kocsikázott el, ahol egy fiatal juhász a komondor kutyájával birkanyáját legeltette. Amikor a juhász a királylányt megpillantotta, bámulatától szinte sóbálvánnyá lett, mert ő az életében ilyen csoda szép földi lényt nem látott. Ettől a perctől kezdve nem volt neki nyugalma, mert mindig a királyleány forgott az eszében. A szerelem már akkor is csak szívfájdalmat okozott. Napok múltak, de a juhász lelki nyugalma csak nem akart visszatérni, sőt ellenkezőleg mindig nagyobb és elviselhetetlenebb lett. Amikor már azt hitte, hogy nem bírja tovább, nyájának legeltetése közben megpillantott egy különös öltözetű vándort, aki nem volt más, mint maga az ördög. Hamarosan szóba eredtek egymással. A juhászlegény arckifejezése elárulta, hogy nagy búbánat nyomja a szivét. Rövid faggatás után, az ördög hamarosan tisztában lett a levertség és szomorúság okával, elmosolyintotta magát és a következő tanácsot adta a juhászlegénynek: „A szerelem csodát is tud tenni, de ugyanúgy képes szívgyötrelmet okozni. Ha a király leányát szívből szereted, akkor kérd meg a királytól a kezét. Aki mer, az nyer! Ez a tanács a legénynek igen tetszett, mert az idegenben nem ismerte fel az ördögöt és azért egy tapasztalt és világjárta embernek tartotta. Mindenesetre megszívlelte ezeket a szavakat és rögtön elhatározta magát, hogy ezt a tanácsot mindjárt meg is valósítja. A gazdától kapott szabadságot és kellő útravalót is. Másnap már búcsút vett a nyájától és útrakelt a királyi palota felé.
A szerencse kedvezett neki, mert előbb, mint ahogyan gondolta, a király előtt állhatott. Habozás nélkül egyenesen megkérte a királyleány kezelt. A király erre nagyot nézett, és mivel a legény nagyon tetszett neki, nem utasította el durván, s azért barátságosan így szólt hozzá: „Nagyon szép tőled, hogy a leányomat szereted. El is tudod tartani? Mert igen nagy igényei vannak." Erre a legény azt felelte, igen el tudom tartani, mert én a vörösvári gróf Erdődy István juhásza vagyok, házam is van, és a királykisasszony igényét ki fogom elégíteni. A királynak ez a felelet nagyon tetszett, s azért mosolyogva azt mondta neki: „Jól van, két feltétellel megkapod a lányomat. Először: hozzál nekem három ördögtollat, másodszor: mondd meg, hogy miért nem hoz kertemben a legszebb almafám gyümölcsöt?"
Evvel a kihallgatás végetért és a juhászlegény mehetett ismét a nyájához. Nem találta lelki nyugalmát, mindig a király feltételei forogtak az eszében.
Nagy meglepetésére egyszer csak mit látott, ki áll előtte, mint a furcsa viseletű régi ismerőse. Kíváncsian megkérdezte tőle a leánykérés eredményét. Szomorúan és leverten elmondta a juhászlegény a király lehetetlennek látszó feltételeit. Az ördög itt sem hagyta cserben barátját, megvigasztalta és azt tanácsolta neki, hogy másnap reggel szedje össze podgyászát, menjen mindig napkelet felé, amíg az ördög házához nem ér. így is történt. A juhászlegény ment, mendegélt, amíg egy nagy tóhoz nem ért, melyben egy mezítelen ember ide-oda úszkált. Ettől az embertől is megkérdezte, hol lakik az ördög. Attól is csak azt a feleletet kapta: napkelet felé. Az volt a nagy kérdés, hogyan jut a másik oldalra, mert a tavon se csónak, se híd nem volt. Ezért megkérte a juhász a tóban úszkáló embert, hogy vigye át a tó másik partjára. „Szívesen, ha az ördögtől megkérdezed, meddig kell itt a tóban úszkálnom?" — volt a válasz. A juhász megígérte, hogy kérésének eleget fog tenni. Erre a mezítelen ember átúszott vele a tó másik partjára.
Ott elbúcsúztak egymástól, és a juhászlegény napkelet irányában ment tovább, amíg egy nagy erdőhöz nem ért. Ennek se vége, se hossza nem volt. Ettől az ősrengetegtől sem riadott vissza, bátran folytatta útját. Amikor az erdő közepére ért, megpillantott egy embert, akinek nem volt szabad az erdőt elhagyni. Ettől is megkérdezte, hol lakik az ördög, s megkérte, vezesse ki az erdő mélységéből. „Ha megkérdezed az ördögtől, mikor szabadulok meg az erdőtől, akkor teljesítem a kívánságodat" — volt az ember felelete. Megígérte, hogy ezt a kívánságát az ördögnél teljesíteni fogja. Kivezette a juhászt az erdőből, és megmutatta neki, hogy melyik irányba folytassa útját az ördög házához.
A juhász ment, mendegélt, mire egy magaslatra ért, ahonnan megpillantotta az ördög tanyáját.
Lépteit fáradtsága ellenére meggyorsította, úgy hogy az alkonyatkor már a ház előtt állott, ahol barátja, az ördög várta, és nagyszerűen megvendégelte.
Jó puha ágyat is készített neki, úgy hogy hamarosan el is aludt. Már jó sötét volt, amikor az ördög anyja is hazatért. Körülszimatolt s rögtön észrevette, hogy idegen ember van a házban. Fiát rögtön kérdőre vonta, hogy ki az idegen. Ő avval érvelt, hogy tudomása szerint senki sincs a házban. Az anyja a fiát többet nem faggatta, hamarosan megvacsorázott, mivel igen fáradt volt, lefeküdt és percek múlva el is aludt. Erre a pillanatra várt a fia, aki rögtön annak hátából egy tollat húzott ki. Az ördögné a fájdalomtól felriadt álmából, ráförmedt a fiára, hogy miért nem hagyja aludni. „Kedves Édesanyám" nyájaskodott a fia, „ne haragudj, hogy álmodat megzavartam, de nekem is egy különös álmom volt, s ezért kérem a tanácsodat." Melyik anya tud haragudni, ha fia tanácsot kért tőle? Fia elmondta az álmát: Nekeresdi erdőben egy emberrel találkozott, aki megkérdezte tőle, hogy miért nem tudhatja ezt az erdőt elhagyni, s mikor várhat szabadulásra. Az anyja így felelt: „Ez az ember elcsábított egy leányt, akinek gyereke lett tőle. Megígérte, hogy elveszi, de nem tartotta be a szavát. Azért a leány megátkozta, s csak akkor tud az erdőből kiszabadulni, ha egy fűzfa ágot a földbe dug, s az annyira megnől, hogy deszkát lehet belőle vágatni." Az ördög meg volt igen elégedve a felvilágosítással, s hagyta az anyját ismét álmodozni. Mikor már jól elaludt, ismét kihúzott a hátából egy tollat. Az anyja ismét felháborodott ezen a csintalanságon, de a fia megint az álmával csillapította le. Hogy mit követett el az az ember, aki a Farkas tóban ide-oda úszkál, s mikor szabadulhat meg? Az anyjától azt a feleletet kapta: „Ez az ember egy gazdag lókereskedőt ütött agyon, s az összes pénzét elrabolta. Akkor szabadulhat meg, amikor az első embert a vízbe dobja, akit a tó másik partjára átszállít." Ezen szavakra az ördögné gyorsan elaludt ismét. Rövid idő múlva fia ismét felébresztette, mert hiányzott a harmadik toll. Amikor a harmadik tollat is megszerezte, olyan dühbe jött, hogy a fia szemeit majdnem kikaparta, mert a toll kihúzása ezen alkalommal igen nagy fájdalmat okozott neki. Amikor jól kiperelte magát, fia nyájasan kérdezte tőle: „A király kertjében a legszebb almafa miért nem virágzik, és miért nem hoz gyümölcsöt?" Erre a kérdésre így szólt az ördögné a fiához: „Kedves édes fiam! A királyné becsapta a királyt, szarvat tett a fejére, s a kis csecsemőt amikor megszülte, a szeretőjével együtt meggyilkolta. Holttestét elásták az almafa tövébe. Addig az almafa nem tud gyümölcsöt hozni, míg a csecsemő holtteste nem lesz rendesen eltemetve." Ezeknek a szavaknak az ördög igen megörült, kívánt az anyjának kellemes pihenést és megígérte, hogy többet nem fogja zavarni.
Már korán reggel felébresztette a juhászlegényt, átadta neki a három ördögtollat, s megmondta, hogy mit mondjon az erdei embernek, az úszkálónak és a királynak.
Mindjárt elbúcsúztak egymástól, és a juhász gyors lépésekkel útnak indult, hogy minél előbb jelentést tehessen kalandjairól a királynak. Az erdő szélén már várta az ember, hogy micsoda hírt hozott neki. Előbb vezess át az erdőn, akkor megmondom, mit mondott az ördög, volt a juhász válasza.
Amikor az erdőből kiértek, elújságolta neki az ördög üzenetét, hogy dugjon egy fűzfaágot a földbe, s amikor abból deszkát tud vágni, akkor hagyhatja el az erdőt. Ez a hír igen örvendetes volt a számára, mert a fűzfa gyorsnövésű fa, és így pár év múlva elhagyhatta az ember az erdőt. A tónál szintén várta a juhászt az úszkáló ember. Annak is azt mondta, előbb ússzon át vele a tó másik partjára, s akkor megmondja neki, hogy mi lesz a teendője.
Az úszkáló szót fogadott neki, átúszott vele a tó másik partjára, ahol azt a szomorú hírt kellett neki hallani, hogy akkor üt neki a szabadság órája, ha az első embert, akit a tavon átvisz, a vízbe fullasztja. Ha az úszó még nem halt meg, talán még ma is a tó hullámait szeli.
Egy pár nap múlva a juhászlegény már a király előtt állott. Átnyújtotta neki a három ördögtollat, és megmondta az almafa titkát, miért nem terem gyümölcs rajta. A király parancsára kezdtek az almafa körül ásni, s rövid ásatás után meg is találták a csecsemő holttestét.
Íme a pompás temetés után kezdett az almafa virágozni, s olyan gyönyörű gyümölcsöt hozott, melynek az egész országban nem volt párja.
A király ugyan azt gondolta, hogy a juhászlegény a feltételeit soha nem tudja megvalósítani, s amikor látta, hogy milyen derék legény áll előtte, neki adta a leányát, s átruházta az országának kormányzóságát is. A fiatal pár boldogan élt, s ha meg nem haltak, talán még most is élnek.
Kelemen Erzsébet elbeszélése.
Balika Lipót ácsmester háza ott volt, ahol most a Balázs Szepi lakik. Ez a Balika Lipót volt az alsóőri Lepojtoknak az ősatyja. A fia Lepojt János és az unokája, a Lepojt Pista szintén ácsok voltak.
Egy szép júniusi napon megkérte a Lipót bácsit a Fülöp Albert nevű szomszédja, hogy csináljon neki új kerítést új kapuval együtt. A Lepojt bácsi elfogadta a megbízást, mert az üzlet akkor is, mint ma, üzlet volt.
Először ledöntötte a kerítést és a kaput, azután kezdett a lábfáknak új lyukat ásni. Amikor javában ásott, egyszer csak megakadt az ásója egy cserépkorsóban, melyet óvatosan kiemelt a földből. Mikor a belsejét a földtől meg akarta tisztítani, óh, csodák, csodája, csupa aranyat pillantottak meg káprázó szemei. Nagy volt a Lepojt bácsi meglepetése, és az első pillanatban nem tudta mitévő legyen, az arannyal tele korsót elvigye magával, vagy pedig Fülöp Albertnek, mint a föld tulajdonosának, jelentse az arany kincs felfedezését. Végre mégis úgy határozott magában, hogy megmutja a sok aranyat a Fülöp gazdának. Az meg nagyobbakat nézett, és úgy egyeztek meg, hogy a kincset megfelezik. Már este volt, mikor a Lepojt bácsi hazaérkezett, az asztalon kiterítette az arany tallérokat, és megmutatta Erzsébet feleségének és Klári leányának, hogy mit talált Fülöp Albertnél. Mind a hárman gyönyörködtek a csillogó és tündöklő arany tallérok és más egyéb ékszerekben. Amikor legjobban tanakodtak, hogy mit is csináljanak, és hogyan értékesítsék ezt a váratlan kincset, egyszer csak valaki megkopogtatta az ablakot és bekiáltott: „Nekem ist dobjatok ki egy marékkal!" Erre a váratlan hangra persze összerezzent az egész Lepojt család és félni kezdett, de azért esze ágában sem volt a titkos felhívásnak eleget tenni. Otthagyták az aranyakat ahol voltak, és gyorsan kimentek az udvarra, de nagy meglepetésükre nem láttak senkit, mert az illető eltűnt, mint a kámfor. Azt vélték, hogy az egyik szomszédjuk kíváncsiságból benézett az ablakon és amikor látta a sok aranyat az asztalon, ő is szeretett volna belőle egy kicsit osztozni, de a terve nem sikerült.
Ezen nevezetes nap után az egész Lepojt család boldogan, a szokásnál későbben lefeküdt és hamarosan el is aludt. Szokás szerint másnap reggel felkeltek és elmentek a Bordára krumplit kapálni. Alig értek oda és kezdtek kapálni, egyszer csak azt mondja Balikó Lipót az asszonyának és leányának: „Én olyan nyugtalan vagyok, hazamegyek, mert a háznál valami történt." Az asszonya és a leánya azt felelték neki: „Alig értünk ide, hát most nem vagy bolond, hogy máris hazamész." Amikor az asszony és a leánya látták, hogy nem tudnak vele boldogulni, végre azt mondták neki: „Jól van, ha hazamész, akkor mi is megyünk veled, mert egyedül nem eresztünk haza!" így mind a hárman hazafelé indultak, és a kapálást hagyták kapálásnak. Útközben nem igen sokat beszéltek egymással, azon néztek, hogy minél előbb hazaérjenek. Mikor az udvarba értek, nem vettek semmi gyanúsat észre, minden úgy volt, mint ahogyan elhagyták. Még a kulcs is a helyén volt. A konyha ajtója csak be volt téve, de nem volt bezárva. Ez valahogyan szeget ütött a fejükbe. Mikor a honyhába léptek, rögtön látták a nyugtalankodásuk okát. Egy ismeretlen tettes, aki ismerte a kulcs helyét, és látta az asztalon a sok aranyat, felcsukta a konyhaajtót, átkereste, illetve vaddisznó módra feltúrta a konyhát és a szobát. A konyhában az összes található fiókokat kihúzta, és a tartalmukkal együtt a földre dobta.
A szobában még jobban garázdálkodott, az ágyakat is kiforgatta. A dunyhákat, a vánkosokat és a szalmazsákokat mind a földre terítette. Szinte úgy bánt a szekrényekkel és a ládákkal is. Azok tartalmát is alaposan átvizsgálta, és a földön heverő ágyneműre dobta. A szobát akár hogyan is a tetejére állította, a keresett aranyakat mégsem találta meg, mert azokat belső sugalom intésére a Lepojt bácsi magával vitte a bordái krumpli kapálására.
El lehet képzelni, hogyan mérgelődött a pórul járt tolvaj, és hogyan örült a Lepojt bácsi, hogy kincse nem került más kézre. Az aranynak mindig nagy értéke volt és van is, és a nem valami jó módban élő Lepojt bácsi a kincset bizonyára jól föl tudta használni.
A tolvaj azonosságát azonban akárhogyan is kutatta, nem tudta soha felderíteni, és ez számára örök titok maradt.
A múlt század közepén élt Alsóőrben egy Mátyás nevű orvvadász, akinek családi nevéről a krónika sajnos hallgat.
Egy holdvilágos, késő, hideg őszi estén fogta Mátyás a fegyverét és kiballagott a Füle völgyére, ahol egy útmenti bokorban meghúzta magát. Nem is kellett neki sokáig várni, mert arra kószlált egy nyúl, melyet fejlövéssel zsákmányuk ejtett.
Az idő hamarosan eljárt, s már éjfél közeledett, mire az orvvadász a Tóthok szőlőjében ostorcsattanást hallott, melynek semmiféle különös jelentőséget nem tulajdonított. Rövid idő múlva még egyszer csattant, mire Mátyás már figyelmesebb lett. Amikor harmadszor csattant, akkor szinte megijedt, legszívesebben felvette volna a nyulak bocskorai, de nem volt képes a szaladásra. A Tóthok szőlőjéből kifordult egy négyfogatú hintó, mely gyors iramban feléje vette útját, s előtte rögtön megállott. A hintóban nem ült senki. A kocsis egyedül ült a bakon, aki mérges hangon odaszólt az orvvadászhoz: ,,Mátyás, sitz auf!", vagyis ,,Mátyás ülj fel!" Mátyás azonban nem ült fel a hintóra, mire a kocsis bevágott a lovaknak és fergetegszerűen továbbrobogott. Amikor az orvvadászunk a félelemtől egy kicsit magához tért, eldobta fegyverét, és lóhalálban hazafutott. Másnap reggel elmondta szomszédjainak mi történt vele. Azok avval vigasztalták, jó hogy nem fogadott szót a kocsisnak és nem ült fel a hintóra, mert a kocsis maga volt az ördög, aki őt olyan messze elvitte volna, hogy még egy hónap múlva sem tért volna haza. Ettől az éjjeli kalandtól a Mátyásnak úgy elment a kedve az orvvadászkodástól, hogy többet nem fogott fegyvert a kezébe, az erdő, mező és rétek vadjait ezentúl békében hagyta teljesen.
A nepomuki szent János Prágában királyi gyóntató atya volt. A király szerette volna tudni, hogy az asszonya mit is gyónik. János nem árulta el, a király ezért a Moldva folyóba dobatta. A vértanú később szentté lett avatva, és a folyók, hidak védőszentje lett. Tiszteletére a folyók mentén sok szobrot állítottak fel, egyet Vörösvárott is, a Pinka partján, ahol még most is díszeleg.
Alsóőrben lakott jó pár évvel ezelőtt Seper Péter, akinek a házi neve Ferkó Péter volt, de a rövidítés kedvéért a szomszédok csak Péter bácsinak hívták. Foglalkozása hentes és mészáros volt. Az akkori időben a vörösvári vasútállomás mellett a Strohriegel nevű bácsi volt a kocsmáros. Ennél a kocsmárosnál ölt a Péter bácsi minden pénteken egy disznót. A munka után este rendszerint illuminált állapotban baktatott hazafelé, — amikor a János szobornál elment, mindig megállott, levette a kalapját és a következő szavakkal üdvözölte a folyók szentjét: „Te János vagy, szent vagy, fényes vagy, mint a napsugár, olyan vagy!" Az asszonya a jószívű Nani néni, aki az ura ezen szokását ismerte, meg akarta egyszer ijeszteni és a borivásról leszoktatni. Azért egy este a szobor háta mögött meghúzta magát és várta Péter bácsit. A várása nem volt hiábavaló, egyszer csak Péter bácsi felbukkant és a szobor előtt elmondta a szokásos mondókáját. Erre a Nani néni meg azt felelte neki: „Te meg Péter vagy, részeg vagy, mint a disznó olyan vagy." A részeg emberek szokás szerint babonásak, így a Péter bácsi is azt hitte, hogy szent János szól hozzá. Úgy megijedt, hogy majdnem gutaütést kapott, alig tudott hazavánszorogni. A Nani néni jóval gyorsabb volt, és a réteken keresztül meg tudta az utat jól rövidíteni. Halálsápadtan és az egész testén reszketve, úgy dűlt be az ajtón a Péter bácsi. Nani néni az ártatlant játszotta és ezért kaján mosollyal az arcán összecsapta a kezét, és részvéttel csak annyit tudott lihegni: ,,Az Isten szerelméért, Péter, mi van veled, mondd mi történt?" Péter bácsi röviden csak azt felelte neki: „Nagy csoda történt. A szent János összeszidott engem és részeges disznónak nevezett." Erre Nani néni közönyösen csak ezt felelte: „Látod Péter, hányszor mondtam neked, ne igyál. Ne késő este járj haza! Viselkedésed még a szent Jánosnak is sok volt." Péter bácsi megszívlelte ezeket a szavakat, nem ivott és estefelé már mindig otthon volt. Ha tudta, elkerülte mindig Péter bácsi a szent János szobrát különösen este, azért többet nem jutott ebbe a kelepcébe, hogy a szent Jánosnak ismét meg kellett volna dorgálni.
Az 1930-as években költözött Felsőőrből Alsóőrbe Erdély József cipészmester, akit az alsóőriek szorgalma miatt hamarosan megszerettek és bőven elláták munkával. Ennek a cipészmesternek csak az volt az egyetlen hibája, hogy igen szerette a szeszes italokat, különösen pedig a bort. Minden szerdán már kora reggel elment Felsőőrbe a vásárra és rendszerint csak akkor ballagott este hazafelé, ha az összes kocsmákba belátogatott. Egy szigorú, hideg és holdvilágos téli estén is tökrészegen botorkált hazafelé. Még akkoriban a Flórián kápolnától nem messze, a Pinka új medrénél állott egy száraz körtefa, melynél egy gyakran használt kis gyalogút direkt a falu végéhez vezetett. Ezt az utat használta rendszerint cipészmesterünk is. Mikor a körtefához érkezett, önkéntelenül feltekintett a tetejére, ahol nagy meglepetésére két tüzes szemet pillantott meg, melyeket egy nyest szemeinek vélt. Minekután akkoriban a nyestszőrnek nagy ára volt, fogta magát az Erdély úr és futólépésben a Farkas Pál féle kocsmába sietett, ahová a következő szavakkal rontott be: „Kocsmáros úr, az Isten szerelmére tegyen le mindent, ami a kezében van és kövessen gyorsan, mert nagy üzletről van szó, de most ne kérdezzen semmit, majd útközben megmagyarázok mindent!"
Errefel futásnak eredtek mind a ketten, ahogyan csak tudtak és mikor a Matyókok házához értek, azt mondta a cipészmester a kocsmáros úrnak: „Egy nyestről van a szó. Maga vegyen egy kúthorgot én meg veszek egy dorongot."
Rövid keresés után meg is találták a megfelelő ütlegeket és azokkal felfegyverkezve rohantak a körtefához, melynek a tetején tényleg ott csillogtak a nyest tündöklő szemei. Rögtön kiadta a cipészmester a következő parancsot, „Kocsmáros úr, maga ideálljon én meg odaállok és ha hármat olvasok, akkor vezényszóra üssünk." így is történt. A cipészmester számolt: egy, kettő, három és mind a ketten hatalmas ütést mértek a nyestre, de az nagy meglepetésükre nem mozdult el a helyéről. Ezen balsiker után helyet cseréltek és teljes erővel, ahogyan csak bírták, odacsaptak a tüzes szemekre. Ezen alkalommal sikerük volt, mert a nyest leesett a földre. Leírhatatlan volt azonban a csalódásuk, hogy a nyest helyett egy szakadt pantallót találtak, melyen a rávarrt rézgombok a holdvilágban nyestszemekként tündököltek.
Leverten és elkeseredetten hazafelé ballagva megkérte a cipészmester a kocsmárost, hogy ne szóljon senkinek a vadászkalandjukról, mert neki nem lesz többé békessége. A kocsmáros úr megígérte neki, hogy erről a kellemetlen ügyről hallgatni fog.
Másnap meglátogatta a kocsmárost Palánk József, házinévről Marcin Jóska, a ki akkor kisbíró volt és akinek még forró melegen a nyestvadászat balsikerét azzal a kéréssel elújságolta, hogy ő se szóljon senkinek felőle.
A Jóska megígérte neki, hogy hallgatni fog, de sajnos ő sem volt titoktartó ember. Egypár nap múlva kivel találkozik a kisbíró a Farkas Pál kocsmája előtt, mint a jó cipészmesterünkkel. A szokásos üdvözlések után a kisbíró a következő kérdéssel fordult a cipészmesterhez: „Mondja kedves Erdély úr, kérdezhetek valamit Magától?" „Csak tessék, csak tessék", volt a válasz. Hát hogyan is volt a nyestvadásza? — kérdi a Jóska. Egészen megrökönyödve és miről sem tudva, felelte a cipészmester. „Micsoda nyestvadászat? Én nem tudok semmiről és hagyjon nekem békét és ne kamukérozzon velem!" A Jóskának azonban esze ágában sem volt a faggatást abbahagyni és azért tovább kínozta. „Én nem kamukérozom egy cseppet sem, én tudok mindent, mert nekem a kocsmáros ezt a kalandot szóról-szóra elmondta." Mikor az Erdély úr látta, hogy nem győz a Jóskával, akkor azt az ajánlatot tette, hogy fizet neki egy féldeci pálinkát. Ezzel a ajánlattal Jóska nem volt azonban megelégedve és azért a licitálás tovább folyt. A cipészmester képes lett volna, ha a kalandról hallgat, még egy liter pálinkát is fizetni. Ugyan egy litert nem, de egy jó pár decit mindketten jóízűen elfogyasztottak a Pali kocsmárosnál.
Egy-két hét múlva a kisbíró a Seper tanító úrral ült a községkocsmában. Mikor látta, hogy az Erdély úr a kocsma felé tart, odasúgta a tanító úrnak, hogy kérdezze meg az Erdélytől, hogyan is volt a nyestvadászat? Mikor az Erdély úr belépett a kocsmába megkérdezte udvariasan a Seper tanító úrtól, hogy szabad-e az asztalánál helyet foglalni. ,.Szívesen, csak tessék helyet foglalni", volt a tanító úr válasza. Mikor javában deciztek, egyszercsak megkérdezte a tanító úr a cipészmestert. „Mondja, Erdély úr, kérdezhetek valamit?" „Hogyne tanító úr, csak tessék", volt a válasza. „Hát hogyan is volt a nyestvadászat?" — volt a kérdés. A méregtől megveresedve, akár egy pulykakakas rámutatott az Erdély úr a kisbíróra és csak annyit tudott mondani: „Ez a taknyos kisbíró sem tud hallgatni, akár egy gyereknek muszáj neki a száját járatni. Megígérte nekem, hogy senkinek sem szól erről a kalandról egy szót sem, azért fizettem neki egy
jó félliter pálinkát. A pálinkát ugyan megitta, de a szájára féket kötni mégsem tud, ez a rongy gazember!"
Ezeket a szavakat nagy röhej követte és ettől a naptól fogva az Erdély úrnak nem volt békessége, mert mindenki a nyestvadászattal kínozta. Közben kitört a II. világháború, az Erdély úr is visszaköltözött Felsőőrbe, hol senki sem ingerelte tovább a nyestkalanddal.
Alsóőr körülbelül 150 évvel ezelőtt nevezetes szőlőtermelő község volt. Sajnos a szőlőhegyeket elpusztította a filoxera és ha valahol meg is maradt itt-ott egypár tőke, azokat a törvény parancsa szerint ki kellett vágni.
Így megszűnt ebben a községben teljesen a szőlőtermelés, s később se lett újrahonosítva. Az idő múlt és az évek hosszú során az alsóőriek a mai napig is hűek maradtak régi szokásukhoz: szeretik és becsülik most is, mint akkor a jó bort és az édes szőlőt. Sok háznál nevelik és gondozzák az igénytelen izabella szőlőt. Ilyen szőlőtermelő volt a Korpa Ferkó, jómódú gazdaember is. Zsúpfedelű háza udvarán sok szőlőállvány állott, melyeken ősszel a legszebb és legzamatosabb szőlőfürtök díszelegtek. Csupán szorgalmának és szőlőkezelési tudományának köszönhette a szép és egészséges szőlőfejeket. Az ostoba nép, aki irigyelte eredményét, ráfogta, hogy az ördöggel cimborál. Hajdanán az első cseresznyének, ősszel a szőlőnek volt különösen nagy keletje a gyerekek előtt, de a legények sem voltak kivételek. Mindenki, aki ezeket az édességeket elérte, annyit lopott belőlük, amennyit csak tudott.
Ezért egypár legényke, köztük a Mogyorósi illetve a Honi Gyuri is, elhatározták, hogy egy este a Ferkó bácsi szőlőjét megdézsmálják. Úgy is lett. Egy holdvilágos este meghívás nélkül meglepték a kiszemelt lugast, és a szebbnél szebb fürtöket a kötényükbe szedték. Amikor kötényük épp tele lett, Korpa Ferkó bácsi észrevette az éjjeli látogatókat és hangos kiáltással elűzte őket.
A legénykék elhagyták Ferkó bácsi portáját, s jókedvűen letelepedtek a volt Stierling és a mai Lorenz telek gyümölcsösének egyik fája alá. Fiatalon, gondtalanságban élvezték a szőlő édességét, eszük ágában sem volt, hogy lopott jószágot fogyasztanak. Örültek, hogy sikerült a tervük, és Ferkó bácsi nem tudta elcsípni őket.
Közel éjfél lett, amikor jókedvűen, mintha valamiféle jó munkát végeztek volna, hazabaktattak és nyugovóra tértek. Gyuri is, mintha mi sem történt volna, nevetve elbúcsúzott barátaitól. Rövid idő múlva már az ágyban is volt.
De mit történt vele? Alig szundikált el, egyszer csak az udvaron hangos zenét hallott, mintha nagy rezes banda muzsikált volna. Nem tudta elképzelni, mit jelentsen ez a zene, nem is tudott tovább gondolkodni, mert az ajtó felnyílott és belépett rajta egy kövér asszony, aki egyenesen a mellére kukorált. A jó Gyuri nem tudott sem védekezni, sem segítségért kiabálni, alig kapott levegőt, azt hitte, hogy az utolsó órája ütött. Ez a kínos helyzet jó két óráig tartott. Végre az asszony csendesen elillant, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Gyuri már tudott lélegezni, de úgy meggyötrődött, hogy egész testéről a víz csak úgy csurgott. Másnap elmondta barátainak, hogy az éjjel mi történt vele. Azok kinevették, nem hitték el neki a nem mindennapi eseményt, és az állítólagos lidércnyomást képzelődésnek minősítették. Azért elhatározták, hogy a következő estét Gyurival együtt fogják tölteni. Az egyik ide, a másik oda dugta a fejét, de aludni nem tudtak, mert várták a muzsikát és az esetleges lidércnyomást, de mind kint az udvaron, mind benn a szobában mély csend uralkodott. Rövidesen éjfél előtt Gyuri egyszer csak elordította magát: ,,Már megint muzsikálnak és a kövér asszony a mellemet összeszakítja!" Barátai akárhogyan is figyeltek, nem láttak és nem is hallottak semmit, egészen tanácstalanok voltak, hogy mi lelte Gyurit.
Elhatározták maguk között, hogy elmennek tanácsoj kérni az öreg Pléminétől, aki a boszorkánykodás hírében álott, mitévők legyenek? Az öregasszony azt tanácsolta nekik: mondják meg Gyurinak, hogy menjen el a Korpa Ferkóhoz és vigyen magával egy kis fejszét, fenyegesse meg a fejszével, de a mestergerendán ne lépjen túl. A legények megmondták Gyurinak a Pléminé tanácsát, amit ő meg is cselekedett. Fogta a kisfejszét és az alkonyat beáDtával beállított köszönés nélkül Ferkó bácsihoz, aki éppen az asztalnál ült. Nem tartozott a félős emberekhez, a belépőt avval a kérdéssel fogadta: „Na Gyuri, mi járatban vagy, hogy a kisfejszéddel látogatsz ide?" Erre Gyuritól a következő feleletet kapta: „Azt kérdezem, lesz-e békesség vagy nem? Ha nem lesz, akkor evvel a kisfejszével rögtön agyonütöm!" „Csak menj szépen haza Gyuri, lesz békesség, és többet nem lesz bántódásod, de máskor a szőlőmnek hagyj békét!" — volt a Korpa bácsi felelete.
Gyuri hazament és tényleg azon az estén nem hallott muzsikát, a kövér asszony lidércnyomása sem zavarta. Ettől a naptól fogva kerülte Gyuri barátaival együtt Korpa Ferkó portáját akár az ördög a szenteltvizet, nem kellett nekik az édes szőlőfürt, bármilyen csábítóan is kecsegtette őket.
Még ma is van elég gézengúz és tolvaj, valamint a betörők utódai is vígan élik világukat. Igaz, lopás terén e vidéken némi változás történt. Valamikor a pénz hiánya miatt és torkosságból gyümölcsöt, Gyuri esetében szőlőt loptak. Máma még az erdei fürészfák sincsenek biztonságban. Kár hogy eltűntek a lidércnyomó boszorkányok. Munkájuk volna elég!
Az alsóőriek régi nemesek voltak. Az 1848-as forradalom után lett a nemesség eltörölve, de az alsóőriek bizonyos nemesi jogokat tovább gyakoroltak, sőt gyakorolnak mind a mai napig.
Ehhez a joghoz tartozott, hogy az alsóőriek rendszerint csak nemes embereket választottak bírónak, illetve polgármesternek. A polgármestert azért hívják Alsóőrben bírónak, mert bizonyos bírói tevékenységgel is felruházták. Alsóőrben most is a régi nemesi családok sarjadékait választják polgármesternek.
Másik hosszú életű jog volt az utcai forgalom rendelete. Ez már évtizedek óta divatját múlta. Ennek az előjognak az volt a lényege, hogy az utcán szekerező, vagy kocsikázó nemes embert a jobbágynak, vagyis a nem nemes embernek ki kellett kerülni. Ilyen kikerülési eset történt az 1890-es években a Pinkafőtől Szombathelyig vezető országúton is: Az alsóőri Farkas János földműves és deszkakereskedő volt. Deszkával jól megrakott szekerét két erős lóval többnyire Szombathelyen keresztül Zalába szállította. Az áruját vagy eladta, vagy pedig gabonával cserélte be.
Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy egy jól megrakott szekérrel a mai Wölfel féle malom udvarán keresztül az országútra igyekezett, s a vörös keresztnél jobbra, Szombathely felé vette az irányt.
A vörösvári vasútállomást már elhagyta, és az úgynevezett „Szigeti fordulódhoz ért, itt az út egy kanyart csinál. A lovak jól kinyújtották lábaikat, s így a szekér gyorsan gurult előre. A deszkával megrakott szekér az út közepén ment, és egyszer csak hallotta János bácsi, hogy utána egy kocsi robog, melynek nem tulajdonított különösebb jelentőséget. így esze ágában sem volt kikerülni, dacára annak, hogy egy erélyes hang erre felszólította. Szekér menjen balra, hogy a kocsi el tudja kerülni. A kocsiban Rúzsa János nevű felsőőri főszolgabíró ült kocsisával együtt. Szombathelyen sürgős elintéznivalója volt.
Amikor a főszolgabíró látta, hogy a szekér nem fordul balra, rászólt mérgesen János bácsira. „Kerüljön ki, mert maga nem tudja, hogy én ki vagyok!" János bácsi erre olyan nyugodt alsóőri módon csak azt felelte: ,A názáreti Jézus csak nem?"
Pár nap múlva a főszolgabíró megidézte János bácsit a szolgabírói hivatalba, felelősségrevonás végett. János bácsi avval érvelt, hogy ő mint nemes ember nem köteles senkinek sem kikerülni.....
A főszolgabíró ismerte ezt a régi időkből származó, már nem törvényes jogot, de nem büntette meg János bácsit. Ellenkezőleg, meghívta őt borospincéjébe egy kis borkóstolóra. Jobbnál jobb borokkal kinálta, János bácsi mindig csak azt felelte, alávaló, ez is alávaló. A főszolgabíró a legjobb borát adta neki, arra is csak azt mondta: „Ez is alávaló." A főszolgabíró sértődötten megkérdezte, miért becsüli le így a jobbnál jobb borait? Erre azt a feleletet kapta: „A borok azért alávalók, mert mind a gyomorba valók, tehát alávalók."
A főszolgabíró elnevette magát, és ettől az időponttól kezdve szent lett köztük a békesség.
Úgy 100 évvel ezelőtt Alsóőrben élt egy Seper József nevű gazdaember, aki a Katica Józsi háznevet viselte, és ezt egy Katalin nevű elődje révén kapta. A községben még most is vannak keresztnevekből származó háznevek, így például: Regina, Pola (Apollónia), Balázs, Kristina, Juci (Judit) és Zsigmond.
Az említett Seper Józsefnek a felesége Wölcher Anna volt. Anna nevű leányuk később a Lengyel tanítóhoz ment férjhez. A tanító az első világháborúban elesett. A mi gazdaemberünk is igen büszke volt nemességére. Jómódú volt és igen sok birtokkal, hatalmas erdőkkel rendelkezett. Gazdagsága mellett nem lehetett valami szellemes ember, mert viselkedése szerint alsóőriesen kifejezve inkább „tögyöle" volt.
Egy szép napon nemes urunk az őrállás felé vezető úton szekerezett. Amikor a Szentkút nevű dűlőhöz ért, egy őrállási fuvaros jött vele szembe. A szekere gabonával olyannyira meg volt rakva, hogy a két ló alig bírt a teherrel. Minekután az út keskeny és saras volt, mind a két szekeresnek ki kellett volna egymást kerülnie. Seper úr azt hitte, hogy mint nemes embernek külön törvényt szabtak, esze ágában sem volt a német ember elől kitérni. Ezért a két bácsi között mind hangosabbá váló vita keletkezett, mely végül is tettlegességig fajult. Az őrállási fuvaros jóval erősebb volt, mint a mi nemes emberünk, ezért véresre verte. Végül is az ostornyelével hatalmasat sózott a fejére. A verekedés után szépen kikerülték egymást. Amikor az alsóőri nemes haza érkezett, s az asszony látta véres fejét, majdnem elájult, s csak annyit tudott mondani: „Papa, mi történt veled, hogyan nézel te ki?" A papa csak azt felelte: „Úgy ám nyanya, pórul jártam, iszonyú verést kaptam." Sopánkodva tette hozzá: „Egy őrállási német ember engemet, mint nemes embert nem került ki. Amikor felszólítottam, hogy kerüljön ki, elkezdett verekedni. Én eleget mondtam neki, hogy nemes ember vagyok, nekem nem kell kerülni. Németül is mondtam neki: „Ich bin ein Edelmann, ich brauche nicht ausweichen!" Erre fel még jobban kezdett ütni-verni. Ahol csak ért és ahogyan csak tudott. Azt hittem, hogy agyonüt. Erre a szomorú hírre az asszony azt tanácsolta neki, az ütést-verést nem veszi le róla senki, de nemes ember létére legyen okosabb, mint a pórnép. Máskor, ha valaki nem akarja kikerülni, akkor engedjen neki, s már messziről kerülje ki.
Ezt a tanácsot nemes emberünk úgy megszívlelte, hogy többet nem érvelt a már divatját múlt nemességével. Ezáltal elkerült minden vitát és verekedést. Amint látszik, néha van még az ütésnek-verésnek is bizonyos nevelő hatása.
Kelemen Sebestyént az alsóőriek az egyszerűség kedvéért Sebasztnak hívták, aki nem volt köztiszteletben álló személy, mert nem tett nagy különbséget az enyém és tied között. Ha valaki rendreutasította, azt a háza felgyújtásával fenyegette, mert jól tudta, hogy senki sem látja örömmel a vörös kakast a háza tetején. Azért, ha tudták, messziről kikerülték, mert mindenki tartott tőle, s nem akart senki kötözködni vele. Régi közmondás szerint a korsó addig jár a kútra, amíg el nem törik. A végzet kifürkészhetetlen akarata szerint ő sem kerülhette el a sorsát: A több mint 100 éves „Oberwarter Sonntag Zeitung" újság jelentése szerint 1896 március 17-én Szebaszt az éjszaka leple alatt Farkas József nevű szomszédja udvarán hasábot akart lopni. Azonban vesztére, Farkas József András nevű fia észrevette a tolvajt és betoloncolta a szobába, ahol az apja és fia kezénél és lábánál fogva kötéllel megbilincselték. Végre az apa a fiát rábeszélte, hogy mentse meg a falut ettől a rémtől és üsse agyon. Ezt az Andrásnak kétszer se kellett mondani. Elővett egy cipészkalapácsot és azzal addig ütötte-verte a Szebaszt fejét, amíg az meg nem halt. Hogy az apa a fiának segédkezett-e a gyilkosságban, az soha nem derült ki. Amikor Farkas András látta, hogy a Szebaszt már halott, a házban bérlőként lakó Seper Ferenc (Gsedi) nevű cipészhez fordult, hogy segítsen neki Szebaszt holttestét a Pinkába dobni. Farkas József háza ott állott, ahol most a nem régen meghalt Szabó Laci háza van, tehát a Pinka közelében. A hadiszobor mögött állott egykor a községi kovácsműhely, idáig cipelte Farkas András és a Gsedi Ferkó a halott Szebasztot, ott letették, mert Gsedi Ferkónak igen nehéz volt, és nem bírta tovább a cipelést. Közben leoldotta Farkas András a bilincseket és a halott hátrahagyásával mindketten hazaballagtak.
Szebasztnak volt egy mátkája, aki az egész tragédiát megfigyelte. Másnap reggel a csendőrnek pontosan meg tudta mondani, hogy kik voltak a tettesek. A felsőőri vizsgálóbíró Márton Géza volt. A nyomozással a derék és bátor Hauser nevű csendőrt bízták meg. így rövidesen mind a három említett személy le lett tartóztatva és a szombathelyi törvényszék fogdájába zárva. Közben Farkas András idegrohamot kapott, úgy hogy egypárszor kényszerzubbonyba kellett dugni. Végre a bíróság mindhárom vádlottat elítélte. A két Farkas a börtönben halt meg, Seper Ferenc három évet kapott.
Az akkori magyar büntetőtörvénykönyv szerint nem emeltek volna vádat a tettesek ellen, ha a holttestet a bűntett helyén hagyták volna és a csendőrségnek rögtön jelentést tettek volna.
Minekutána a holttestet elcipelték és a Pinkába akarták dobni, a bíróság azon a nézeten volt, hogy a tettesek a bűntettüket el akarták titkolni, azért ítélte el őket.
Az alsóőriek mindenesetre nagyon örültek, hogy Szebasztiántól megmenekültek. Ki tudja hány bűntettet követett volna még el?
Szentgotthárd, melyet az alsóőriek csak Gotthárdnak neveznek, az első világháború előtt híres volt szarvasmarha- és lóvásárairól, amiket a mi vidékünkről, sőt, még Stájerországból is sok kereskedő látogatott. Az akkori időben az alsóőri kereskedők közé tartozott Baldaszti Nándor is. Ő is mint a többi idevaló kereskedő autó és vonat hiánya miatt gyalog ment Szentgotthárdra, mert ott olcsóbban tudták a marhákat megvásárolni, mint az itteni piacokon, így a jövödelmük is több volt.
Ebből az okból szívesen vették a hosszú gyalogút fáradságát. Az összevásárolt marhákat egymás mellé kötözték s amilyen széles volt az út, olyan szélesen hajtották őket az éj leple alatt hazafelé. Ezt azért tették, mert a marhák a hűvös éj alatt jobban bírták a gyaloglást, mint nappal a forróságban. Egy szép nyári napon a Baldaszti bácsi már korán reggel megjelent a szentgotthárdi vásáron, de a felhajtott marhák közül sajnos egy sem tetszett neki. Azonban ezen a napon mégis kedvezett neki a szerencse. Rövid idő múlva egy környékbeli plébános úr maga után vonszolta eladásra táplált és jó testállású üszőjét, mely egy oldavalósi kereskedőnek is a szemébe tűnt.
Az illető kereskedő rögtön odalépett a plébános úrhoz és kezdett vele alkudozni.
A plébános úr túl drágán árulta az üszőjét és a magas ár miatt nem tudott, vagy talán nem is akart a kereskedővel megegyezni. Mikor a kereskedő látta, hogy a plébános nem enged az árból, bosszúsan és mérgesen abbahagyta az alkudozást. Egy bizonyos távolságból tovább figyelte az üsző sorsát. Ezt a pillanatot felhasználta Baldaszti bácsi, odalépett a plébános úrhoz és nyájasan köszönt neki: „Dicsértessék a Jézus Krisztus, plébános uram!" „Mindörökké, mindörökké kedves fiam", volt a plébános válasza. Ez a szelíd, keresztény üdvözlet oly mély hatást gyakorolt, hogy a plébános úr majdnem elengedte az üsző fele árát. Baldaszti bácsi gyorsan kifizette a közösen megállapított árat és a marhalevél átadásával befejeződött az adásvétel.
Mikor Baldaszti bácsi el akarta az üszőt hajtani és a plébános úrtól búcsút venni, abban a pillanatban ismét felbukkant az odavalósi kereskedő, de a megjelenése sajnos már késő volt. Amikor megtudta az üsző árát, rettentő méreg fogta el, úgy, hogy elveszítette teljesen az önuralmát. A legcsúnyább, a legocsmányabb, és legalávalóbb szavakkal szidta és átkozta a plébános urat, hogy nem neki, hanem egy idegen kereskedőnek adta el az üszőjét.
Amikor már jól kikiabálta magát, a sok hitvány, vacak és gazember szavak után már alig jutott valami új az eszébe. Ebben a pillanatban a plébános úr enyhén csak azt mondta neki: „Kedves fiam, spórold a csúfolkodást, a szidást és a rágalmazást. Maradj szépen csendben, mert az ebugatas nem hallatszik a mennyországba."
Sok alsóőri lakos az első világháború előtt Bécsben és Alsó-Ausztriában kereste meg mindennapi kenyerét. Ezek az emberek voltak az akkori időben a mai „vendégmunkások".
Alsó-Ausztriában főleg a mezőgazdaságban és szőlőskertekben kaptak munkát és keresetet, Bécsben pedig az építkezéseknél, a vasútnál vagy a villamosnál. A sors a sok alsóőri közül Heritz Antalt is Bécsbe sodorta, akit egyszerűen Tani bácsinak hívtak. Egy építkezésnél mint segédmunkás kapott foglalkozást. Télen, nyáron rendszerint csak minden második hónapban jött haza egy-két napra, mert akkoriban az utazás távolról sem volt olyan kényelmes és olcsó, mint ma.
Tömegszállásról az építkezési vállalat gondoskodott, konyháról meg maguk a munkások. Igen takarékosan éltek, a kocsmát nem is igen ismerték. Keresetük java részét haza kellett vinniük a családnak. Vasárnap legszívesebben a Práterba mentek szórakozni, mert az aránylag olcsó volt nekik. Néha az igényükhöz képest közös szórakozást is csináltak, kirándultak a város szélére. Ilyen kirándulási célpont volt egy böjti vasárnapon Mária Lanzendorf, Schwechat város közelében lévő búcsújáróhely.
A gyönyörű templomot zarándoklók egész serege kereste fel a monarchia minden részéből. Egyesek hálából, hogy a Szűz Mária a bajban megsegítette őket, mások meg segítségért esedeztek. Tavasztól egész késő őszig sokféle nyelvű embert lehetett ezen a kegyhelyen látni, csak télen szünetelt a zarándoklat. Ezen az említett vasárnapon a kis alsóőri csoportban Tani bácsin kívül részt vett Seper Ferenc is, akit őri honfitársai Lóri Francinak neveztek. Nem érdektelen talán megemlíteni, hogy a nagy Seper család „Lóri" féle ágának az 1981-ben meghalt zágrábi bíboros, dr. Seper Franjó is a leszármazottja volt.
Franci fiatal, humoros legény volt, aki munkatársait ízléses, néha kevésbé ízléses tréfákkal meg szokta nevettetni. Az alsóőriek az ilyen bácsikat „bolondcsinálóknak" szokták nevezni. Az ilyen fajtájú emberek közé tartozott kétségtelenül Franci is.
A misét becsületesen az összes őri végighallgatta.
Közben a céhmester a sekrestyéből egy arasznyi nagyságú ezüst feszületet hozott ki, melyet a hívők áhítattal megcsókoltak, s kézről kézre tovább adtak. Az alsóőri csoport is megtette kötelességét. Az utolsó Franci volt, aki a szokás ellenére a feszületet nem adta tovább. Tani bácsi zsebébe olyan óvatosan becsúsztatta, hogy ezt a csintalanságot senki nem vette észre. Mise után, ahogy a katolikusoknak dukál, jókedvűen, lassan, ismét Bécs felé ballagtak.
A templomot már jó pár kilométerre elhagyták, amikor Franci az őriek nagy meglepetésére azt találta mondani, hogy a céhmester olyan csúnyán nézett, mert nem adták neki vissza a feszületet, s attól félt, hogy valaki ellopta.
Az alsóőriek égre-földre esküdöztek, hogy ők bűntelenek. Franci azonban evvel a nyilatkozattal nem volt megelégedve. Ezért azt a javaslatot tette, hogy mindenki fordítsa ki zsebeit, nehogy valaki abba a gyanúba keveredjen, hogy ő ennek az értékes tárgynak a tolvaja.
Mindenki szívesen alávetette magát ennek a javaslatnak, szó nélkül egymás után kifordították zsebüket, hogy bizonyítsák ártatlanságukat. Nagy volt a meglepetés és csodálkozás, amikor Tani bácsi került a sorra és zsebéből kihúzta a keresett feszületet.
Az ártatlan ember szinte sóbálvánnyá meredt, úgy meg volt rendülve, hogy egy szót se tudott mokogni. A röhögésnek, a gúnyos megjegyzéseknek se vége, se hossza nem volt. Tani bácsi akárhogyan is védekezett és tagadta, hogy ő nem volt tolvaj, a feszületet valaki a zsebébe dugta, nem hitt neki senki.
A feszület kétségtelenül a zsebében volt, ezért ő a tolvaj, hangzott az általános vélemény. A sok beszéd után végre a többség úgy döntött, hogy Tani bácsinak a feszületet vissza kell vinnie a templomba és személyesen a céhmesternek átadni, mert csak így tudja magáról ezt a nagy bűnt és szégyent lemosni. Tani bácsi ugyan kézzel-lábbal védekezett ezen döntés ellen, végül nem maradt más hátra, a feszületet vissza kellett vinni a templomba, és a céhmesternek át kellett adni. El lehet képzelni Tani bácsi lelkiállapotát, hogy őt valaki gazembernek, kegy tárgy tolvajnak pecsételte.
Ennek az állítólagos lopásnak a híre Alsóőrbe is villámgyorsan elterjedt, így a jó Tani bácsi két tűz közé került. Bécsben a munkatársai, Alsóőrben a honfitársai kínozták. Érdekes, ha valaki valamin nagyon mérgelődik, azt annál jobban ugratják. így volt Tani bácsinál is. Rettentő méreg fogta el, ha valaki azt merte mondani neki, hogy Mária Lanzendorfon ő lopta el a feszületet. Ellenkező esetben, ha nem mérgelődött volna, senki sem hozta volna elő.
Később, amikor már nem dolgozott Bécsben, s hazatért Aslóőrbe, ő volt az előénekes és imádkozó halálesetek alkalmával. Kapott ezért néhány garast és részt vett a toron. Néha előfordult, hogy a tor előtt valaki a feszülettel ugratta, akkor fogta a kalapját, egyet káromkodott, s szó nélkül eltávozott. Ha már egy kicsit ivott, s valaki megkérdezte tőle szépen, hogyan is volt az a lopás, akkor igazsághűen elmondta ezt a históriát anélkül, hogy elszaladt volna.
Amikor elérte az aggastyán kort, s jobban már a túlvilágon volt, mint a földön, nem kínozta többé senki, mindenki tisztelettel viseltetett iránta. Akik ismerték, azok az emlékét a mai napig is becsben tartják.
Alsóőr népe főleg mezőgazdasággal, ló- és marhatenyésztéssel foglalkozott. A sárga agyagos szántóföldek nem voltak igen termékenyek, mert istállótrágyával akárhogyan is trágyázták őket — a műtrágyát még nem ismerték — a termés több mint silány volt.
Az iskolás gyerekek rendszerint egy darab kenyérrel és pár sült krumplival mentek az iskolába. Csokoládé, vaj, torta, fagylalt, hurkászsemle ismeretlen élvezetek voltak nekik. Azonkívül se Alsóőrben, se a környéken nem voltak gyárak, hol a nép kenyeret, megélhetést és munkát kaphatott volna. Azért sokan Alsó-Ausztriába és Bécsbe mentek alkalmi munkára, de sokan fogtak vándorbotot és kivándoroltak Amerikába. Ma több alsóőri származású él ott, mint idehaza.
Sok háznál több mint tíz gyerek is volt, akiket a szülők az akkori időben csak nagyon nehezen tudtak felnevelni, ezért sok gyereket alig hatéves korukban a stájer parasztokhoz adtak szolgálni. A foglalkozásuk ökör-, tehén- és birkalegeltetés volt.
A stájer parasztok már húsvétkor jöttek a gyerekeket felvenni, és már előre adtak egy pár korona foglalót a szülőknek, hogy ne másnak adják ki őket. Pünkösdkor, mikor a legelők zödellni kezdtek, jöttek a stájerok a kis szolgagyerekekért. Sok anyának majdnem meghasadt a szíve, mikor kedvencét, egy kis poggyásszal ellátva, idegenbe eresztette.
A legtöbb alsóőri gyerek a Friedberg környéki stájer falukba került. Ha a legeltetési szezon megszűnt, akkor a stájer parasztok a gyerekeket ismét kocsin hazaszállították.
A Dreschler Palit és a Pos Jancsit is, e két szomszéd gyereket kiadták a szüleik Zöbernbe szolgálni. Mind a ketten egy jómódú paraszthoz kerültek. A Pos Jancsi, mint az erősebb, ökörpásztor lett, a Dreschler Pali, mint a gyengébb, tehénpásztor. A napi koszt káposzta és hús volt. A gyerekeknek nem kellett tehát koplalni. A kellemetlen csak az volt, hogy a padláson alvókat majdnem minden éjjel patkányok látogatták meg. A fejükön is átmászkáltak és a szájuk szélébe undorító farkukat is beleltörölték. Ha a gyerekek az álmukból felriadtak, akkor ezek a kártékony állatok a szélrózsa minden irányában szétszaladtak.
Egy szép napon magparancsolta a gazda a Jancsinak és Palinak, hogy menjenek el a közeli erdőbe hintést húzni és két hátas kosárban hozzák haza. A két gyerek abban állapodott meg, hogy a Pali a kosarakat rakja meg és Jancsi a hátán hazaviszi őket. A hintés lehet szalmából, fűrészporból és szakából, a lehullott fák leveleiből. Hogyan a neve is mondja, a hintést az istállóban a marhák alá hintik, hogy azok puhán tudjanak feküdni.
A két szolgagyerek hamarosan összehúzott egy jó szekérre való hintést, illetve szakát. A Pali a kosarat csak alig félig rakta tele, amit a Jancsi érthető módon megkevesellt. Azért kivette a Pali kezebői a villát, ő rakta tele a kosarat és meg is tiporta. Ez párszor így ment, de a Jancsi a Palival mind kevésbé volt megelégedve. A Pali gondolta magában, Jancsi, te nem tolsz ki velem és azért a következő kosarat félig rakta káposztás kövekkel és föléjük csak egy kis szakát hintett.
Leírhatatlan dühbe jött a Jancsi a kosár megpillantásán és a Pali össze szidta mindennek, hogy a munkája nem ér semmit. Ismét a villát kiragadta a Pali kezéből, ahogyan csak tudta telerakta a kosarat és végül jól meg is tiporta. A Pali figyelmeztette, hogy a kosár nehéz lesz, de a Jancsi oda se füllentett neki. Csak nagy erőfeszítés mellett tudta ezt a nagy terhet a vállára venni, és végre biceregve négykézlábon tudott tovább csoszogni.
A Pali máris menekült. A Jancsinak a büszkesége nem engedte meg, hogy a kosarat útközben letegye. Mikor hazaért és a kosarat kiborította, a kövek látására tudta meg a nagy teher okát. A Pali is csak jó este ment haza, mert félt, hogy a Jancsi megveri, de az már aludt és másnap az ügy el volt felejtve.
Az első világháború alatt sok alsóőri fiatalember szolgált Pozsonyban a katonaságnál. Ott lettek kiképezve és azonnal a frontra küldve. Nagy volt az ellenség, az Alsóőrből származó katonák így Európa sok szép tájával megismerkedtek, bár a pergőtűzben alig értek rá a táj szépségét élvezni, minden pillanatban várt rájuk a halál. A katona feladatához tartozik még ma is a fegyverkiképzés, a parancs teljesítése, egészen az önfeláldozásig. Ebben a szellemben lettek nevelve az alsóőri katonák is. Tiszteletükre meg kell említenünk, hogy egy sem piszkolta be egyenruháját, nem hozta szégyenbe hazáját. Nincs rá példa, hogy a zászlóra tett esküjüket valaha megszegték, és árulók lettek volna. Mind az első, mind a második világháborúban derekasan kivették részüket, és valóban magas vérvám hárult rájuk. A hadiszobrok tábláira vésett nevek szerint az első világháborúban 45-en elestek, heten eltűntek. A második világháborúban 37-en elestek, 23-an eltűntek. A sebesültek és rokkantak száma sokkal nagyobb volt, mint az első világháborúban.
Az első világháború alatt többek között egyidejűleg tettek hadiszolgálatot alsóőriek Pozsonyban: Szabó Ferenc, Szabó Tamás, Palánk József és Magdics Ferenc.
Szabó Ferenc, Szabó Tamás édesapja volt. A Szabó családok közül ez a család a Schmied házinevet viseli. Ezt azért, mert az egyik elődjük kovács volt, amit németül Schmiednek hívnak. Szabó Ferenc már a háború előtt katona volt, és Pozsonyban őrmester rangot viselt. A Tamás fiának akkor még nem volt rangja, csak egyszerű gyalogos volt, és csak később lett tizedes belőle. Palánk József házineve Marcin Jóska volt. Miután később kisbíró is lett, a népek Marcin kisbírónak is elnevezték. Magdics Ferencnek nem volt háznieve, mert csak egy Magdics család létezik. Ez a három földi Pozsonyban is barát maradt, s ha lehetett együtt töltötték sovány szabad idejüket is. Történt, hogy egyszer egy szép nyári vasárnap délután kimenőjük volt, szokás szerint azon a délután is mind a hárman együtt rúgták Pozsony utcáinak porát. Nagy meglepetésükre kit láttak mást szemközt jönni velük, mint Szabó Ferenc őrmester urat. Karonfogva jött egy jól táplált szakácsnővel.
A katonai fegyelem szerint mind a hárman tisztelegtek az öregebb őrmesternek, aki szintén viszonozta a tisztelgést. Fiát méltóságteljesen, ahogyan egy őrmesterhez illik, Szerbusz Tamással üdvözölte. Tamás sem volt fattyúgyerek, felismerte rögtön a helyzetet, és hogy a szakácsnő ne vegye észre, hogy az apa és fia áll előtte, katonásan visszafelelt neki, Szerbusz Feri. Ezzel mindnyájan továbbmentek. Este felkereste az őrmester földijeit a kaszárnyában, a következő tanácsot adta nekik. Gyerekek, ti is tudjátok, hogy a háborús időben a menázsi messziről se olyan jó, mint békeidőben. Ha jól akartok lakni, és nem akartok koplalni, akkor szerezzetek magatoknak valami jóképű szobaleányt. Még jobb, ha az én példámat követitek, és szakácsnéval ismerkedtek meg. Bizonyos ellenszolgáltatás mellett ellátnak titeket étellel, itallal, úgy hogy ti hercegi módon élhettek. Hogy az alsóőri atyafiak ezt a tényleg nem megvetendő őrmesteri tanácsot megszívelelték, nem tudjuk, arról hallgat a krónika.
Mind a négyen kikerültek az orosz frontra. Golyó vagy srapnel nem találta őket, így mind a négynek sikerült szerencsésen hazatérni. Közben aztán a természetes halál áldozatai lettek. Alsóőri temetőben alusszák örök álmaikat, emlékük a nép szívében ma is él.
Maksz igazi neve Tujder Márkusz volt. Őrálláson született, és az őrállásiak nem Márkusznak mondták, hanem Moaksznak, ez alakult végül Maksszá. Maksz már kisgyerek korában haszontalan kölyök volt, aki mást nem tudott, csak szüleit, és szomszédait bosszantani. Azért már akkor megjósolták neki, hogy a ferde pályán fog végződni az élete. Úgy is lett. Az akkori időben Őrálláson Schuller Károly volt a tanítómester, illetve főtanító, akit az alsóőriek és az őrállásiak népszerűségéért Schuller papának neveztek el.
Később megkapta ez a tehetséges pedagógus az iskolaügyi tanácsos (Schulrat) címet. Amikor nyugdíjba ment, átköltözött Őrállásból Alsóőrbe, a Lórenz Erhard nevű szabómester vőjéhez. Itt halt meg, és itt is lett eltemetve. A Maksz Őrálláson a Schuller papához járt iskolába, ahol már akkor megmutatkozott deviáns magatartása, képtelen volt társai közé beilleszkedni. A Schuller papának nagy türelme volt, sokat kínlódott, vesződött Makszszal, de ő sem boldogult vele. Mivel Maksznak nem használt se a jó szó, sem pedig a verés, így a község elküldte Budapestre javítóba.
Buta nem volt, megtanult jól magyarul, de akármilyen szigorúan is tartották, becsületes embert azok sem tudtak belőle faragni.
Közben kitört az első világháború. Maksznak is, mint sok más fiatalembernek, be kellett rukkolni a hadsereghez. Budapesten képezték ki gyalogosnak, és a kiképzés után az orosz fronton bevetették. Hogy a katonaságnál és a fronton hogyan viselkedett, felettesei hogyan boldogultak vele, nem tudjuk, azonban minden jel arra mutat, hogy ott neki engedelmeskednie kellett, különben vagy bezárták, vagy agyonlőtték volna.
Tény az, hogy sem a katonaság, sem a Schuller papa, sem a javító intézet nem tudtak belőle rendes és hasznos embert nevelni. Amikor a háború már végefelé járt, kapott egy rövidke szabadságot. Ezt az alkalmat arra használta fel, hogy itthon maradt, és nem tért vissza többet katonai egységéhez. A csendőrség kereste a katonaszökevényt nyakrafőre, de nem tudták elfogni, mert a lakosság félt tőle, nem merte elárulni.
Közben vége lett a háborúnak, de utóhatását sokáig nyögte a lakosság. Egyeseknek ugyan gazdagságot, de a nép zömének csak szegénységet, nélkülözést, nyomorúságot hozott.
A háború után itt a mi szűkebb hazánkban igen keserves helyzet uralkodott, mindenből nagy volt a hiány.
Szerencsére Stájerországnak volt sója és tűzköve. Magyarországnak meg gabonája, lisztje, húsa és zsírja, más szóval élelmiszere. Miután e két ország között nem volt hivatalos árucsere, azért az itteni nép, hogy ne haljon éhen, csempészkedésre kényszerült. Ez a mesterség valójában nem volt könnyű dolog, nem mindenki tudott 30 vagy 40 kg-os hátizsákos poggyászt magával cipelni. A létfenntartási ösztön azonban ezeket a problémákat is legyőzte. Ennek dacára a hiányos élelmezés elősegítette a „spanyol"-nátha kitörését, melynek sok alsóőri honfitársunk is áldozatul esett. Előfordult nap, hogy ennek az aránylag kis községnek 4 halottja is volt. Majd minden portán gyászoltak valakit. Kétségbeejtő helyzet uralkodott a vasúton is, a vonatok úgy tele voltak tömve utasokkal, hogy még a vagonok tetején is utaztak. Ebben a vigasztalan időben is voltak emberek, akik a mások kárára kényelmesen éltek. Ilyen volt Maksz is.
A munkát kerülte, lopásból és betörésből tartotta fenn magát. Nem mert senki protestálni, sőt kikerülték, mert mindenkit agyonlövéssel, háza felgyújtásával fenyegetett. Később arra a gondolatra jutott, hogy az őrállási erdőn áthaladó csempészeket kirabolja. Úgy látszik, hogy a budapestijavítóban megismerkedett Rózsa Sándor, Savanyú Józsi, Subri Jóska híres betyárok nevével és azokat vette eszményképnek. Aki a kezébe került, azt könyörületlenül fegyvere segítségével kifosztotta, kirabolta.
Több alsóőri is áldozata lett, köztük az öreg Magdics Ferenc is, akit dohányától és pénzétől szabadított meg.
A közmondás is azt mondja, hogy a korsó is addig jár a kútra, amíg el nem törik. így járt Maksz is. Egy szép napon megmondták a Nagyszentmihályon laktanyázó csendőröknek, hogy a keresett rabló Őrálláson hol tanyázik. A kivonuló csendőröknek kedvezett a szerencse. Már az első házban meg tudták nekik mondani, hogy hol és melyik cipésznél javíttatja lábbelijét. Mielőtt a csendőrök a házat bekerítették, megpillantotta őket az élesszemű Maksz és rögtön az erdőbe akart menekülni, de egy kicsit megkésett. A csendőrök utána kiáltottak, „Állj, mert lövünk!" Maksz ennek oda sem füllentett, tovább szaladt és a csendőrnek odamutatta a fenekét. Azok nem sokat okoskodtak, hanem több lövést adtak reá. Egy golyó a fején találta, mire összeroskadt és elkezdett nagyon hörögni. A félholtat felrakták egy szekérre és Alsóőrön keresztül a felsőőri kórházba szállították.
Az alsóőri községkocsma udvarán megállott a kocsi, és míg a csendőrök a kocsmában ittak, addig a faluban futótűzként elterjedt a híre, hogy Makszot meglőtték, és jelenleg a kocsma udvarán van.
Erre a hírre Magdics Ferenc is felrohant a kocsmába, elővette zsebkését, hogy agyonszúrja, de a csendőrök nem engedték.
A még hörgő Makszot továbbszállították a felsőőri kórházba, de ott sem tudtak rajta segíteni, mert közben kilehelte lelkét. Alsóőrben még most is beszélnek Makszról, mert a neve a régi magyar betyárokra emlékeztet.
Bedének Józsi rendes polgári neve Farkas József volt. Alsóőrben sok Farkas család van, és megkülönböztetésként a nép szájától a Benedek nevet kapta, mert az öregapját Farkas Benedeknek hívták. A kis Benedeknek az édesanyja német ajkú volt, aki alig tudott egy pár szót magyarul. Ha a kisfiával valahova elment, és a kisfiú nem tudott vele lépést tartani, akkor németül úgy biztatta: „Bedének lauf!" vagyis „Bedének siess, fuss, szaladj!" így lett a Benedekből Bedének. Ha valaki Józsi bácsit meg akarta kínozni, mérgesíteni, vagy a sodrából kihozni, akkor mást nem kellett neki mondani: „Bedének lauf!" Máris kellett az illetőnek szaladni, különben Józsi bácsi kegyetlenül elverte volna. Közben hozzátette a nép szája a lauf szóhoz a Schritt toldalékot is, ami magyarul azt jelentette: Bedének, szaladj futólépésben.
Józsi bácsi tudott is szaladni, akár egy futólépésben lévő katona, de a nagy és nehéz csizmái miatt a gyorslábú gyerekeket, „ribanc kölkeket", akiket a végkilajdúlásig kergetett soha sem tudta elérni. Egész életében sokat szaladótt, futott árkokon keresztül, de érdekes volt, amikor megöregedett, nem szekálta, nem ugratta többet senki. A közmondást azt mondja, hogy bolondra száll a füst. Ez a közmondás Józsi bácsira is úgy szól, mintha rászabták volna.
Már fiatal korában a vasútra került pályamunkásnak a Szombathely és pinkafői vonalra, ahol valóban nem kellett összetörni magát. Minden reggel kibaktatott a vörösvári vasútállomásra, ott lett beosztva az egész napi munkára. Közben dajka is volt, mert a Fazekas Lajos, az akkori vörösvári vasútállomás főnökének Etelka kislányára kellett vigyázni. Később, ha kiment a pályára dolgozni, ott sem kellett agyonerőltetni magát, mert munkatársai szórakozásból, valamivel mindig foglalkoztatták és futtatták. Hol vízért ment, hol szerszámért. Télen-nyáron csizmát viselt. Nyári ruházata megtette valahogyan, de télen olyan nagykabátot hordott, melyet az öregapjától örökölt és csupa foltból állott.
Az asszony is méltó párja volt, talán a szél sem tudta volna jobban összehozni őket. A leány neve Hart Anna volt, de az alsóőriek csak Benedek Naninak, illetve Laufné-nak hívták. Feje télen-nyáron mindig nagy meleg kendővel volt bekötve, így nem volt csoda, hogy az urát sem tudta rendben tartani. Talán ez a tény volt az oka, hogy a házaspár nem volt valami boldog, mert a per és verekedés napirenden volt náluk.
Gratzl József az egykori molnár, kocsmáros és hentes volt a szomszédjuk. Rövid ideig fölcsapott villanypénzbeszedőnek is, így az egész környéken nagy ismeretsége volt. Az akkori időben Alsóőr a nagyszentmihályi csendőrség területéhez tartozott, így jól ismerte az ottani csendőröket is. Ha ezek Alsóőrben portyáztak, akkor ellátogattak a Gratzl Józsi bácsihoz is. Egyszer egy napon éppen kapóra jöttek, amikor Benedek Józsi nyakra-főre verte az asszonyát. Feleségének százszor is elmondhatta, hóagass, hóagass (hallgass), az oda sem füllentett neki. Úgyis hallgatok, volt a felelet, látod, te még most se hallgatsz, viszonozta Józsi bácsi, s újból elkezdte az asszonyát kegyetlenül ütni, verni.
Gratzl Józsi bácsi is már sokallotta a lármát és verekedést, ezért átküldte a csendőröket, hogy egy kicsit ijesszék meg a Benedeket. A csendőröket nem kellett noszogatni, mert rögtön szuronyos fegyverrel beállítottak a Benedekhez és kemény hangon megkérdezték tőle: „Maga a Farkas József?" ,J.gen én vagyok." „Maga a feleségét megverte, ezért a törvény nevében letartóztatom és be lesz csukva." „Nagyszerűen játszotta a csendőr a színész szerepét. A jó Benedek úgy megijedt ezekre a szavakra, hogy egész fehér lett, és nem tudott egy szót sem hebegni. A szájas Nani néni így sem vesztette el a fejét. A következő szavakkal pártfogásba vette az urát." „Kedves csendőr úr, az én uram engemet soha nem bántott, azért ne tessék letartóztatni és bezárni, mert ennél jobb ember az egész világon nincs. Minden kápolnában mondanak egyszer misét, mi is néha-néha összerezzenünk, de az máma nálunk csak egy kis családi nézeteltérés volt!"
A csendőrök egyet mosolyogtak magukban, de szigorúan meghagyták Benedeknek, hogy többet ne verje meg a feleségét, mert többet nem lesz pardon. Egy darabig valóban megtartotta a csendőrök parancsát, békét hagyott feleségének, később annál jobban megverte.
Mielőtt Burgenland Ausztriához került, mindenféle rémhírek keringtek Alsóőrben. Ezt a helyzetet egy pár legény kihasználta, és éjfél tájban megzörgették Józsi bácsi ablakát, avval az ijesztéssel:, Józsi bácsi az Isten szerelmére keljen fel és meneküljön, mert itt az ellenség!" Volt nekik egy Mária nevű kislányuk, erre fel azt mondta feleségének, „Nani te vedd a gyereket, én meg a pénzt." Nagynehezen feltápászkodtak és kimentek az utcára, ahol egy pár suhanc legény ide-oda szaladott. Azok is azt mondták neki, Józsi bácsi csak meneküljön. Az ellenség már az utcánkban van. Benedek tényleg azt hitte, hogy komoly a helyzet, és családjával együtt leszaladt a Pinka partra, s egy bokorban meghúzták magukat. Egy gyönge fél óra múlva egyszer csak egy legény elkiáltotta magát: „Benedek, lauf
Schritt!" Józsi bácsinak nem kellett több, rájött, hogy bolondot csináltak belőle, egész reggelig eredménytelenül kergette őket.
Amikor az osztrákok 1921-ben bejöttek, Benedek Józsit hamarosan nyugdíjazták. Sok nyugdíjat ugyan nem kapott, de elég volt igénytelen életét kielégíteni vele.
A serdülő ifjúság, különösen a Honi Gyuri, a Téglás Ernő, Posch Elek és a Hejner Laci csak ugratták, és sok csintalanságot követtek el rajta. Sokszor az is előfordult, hogy a konyha ajtaját beszegezték, és ha hazajött, akkor volt nagy csetepaté, és hadd el hadd. Ilyenkor tüzet kiáltott és a lurkókat nagy mérgében tolvajoknak, betörőknek, rablóknak, gyilkosoknak nevezte. Volt neki három gyermeke, de mindhárom korán meghalt. Nani néni se élvezte soká a nyugdíjat, mert a silány koszt, amit főzött, nem adott neki erőt az életfenntartására. Magát a Józsi bácsit, amikor már tehetetlen kezdett lenni, a Györög Kálmán vette pártfogásba. Felesége, a Mili néni, mosott és főzött neki. A háború alatt, amikor az élelmiszerek szűkön voltak, vett egy láda tésztafélét, de csak egy részét tudta használni, mert java részét a férgek elpusztították.
Az utolsó éveit békében tötötte el, és amikor meghalt, sokan megsajnálták, mert egy „eredeti" ember szállt vele a sírba, akin sokszor mosolyogtak.
Seper István az alsóőri Seper Patric fia volt, és már jóval az első háború előtt Komáromban teljes három évig katonáskodott.
Három év letelte után leszerelt és ismét visszatért Alsóőrbe, szülőfalujába. Itt az apai mezőgazdaságban dolgozott. Kapott egyszer az akkori kanonok úrtól Pulay József Alsóőr plébánosától egy üzenetet, hogy fontos ügy megbeszélése miatt okvetlen keresse fel. Pistát nem kellett kétszer kérni, összeszedte magát és hamarosan bekopogott a plébános úrhoz, aki igen nyájasan és kedélyesen fogadta. Rögtön elő is adta neki, hogy miről van szó és miért hívatta: A szombathelyi püspök megkérte levélben tudna-e a számára egy huszárt, aki testileg, lelkileg megüti a mértéket.
Testileg elő volt írva egy bizonyos magasság, lelkileg pedig nem szabadott az illetőnek büntetett előéletűnek lenni. Azon felül főleg becsületes keresztény, katolikus család sarjának kellett lenni, aki már a katonai szolgálatnak eleget tett.
Minekutána Pista mindezen feltételeknek megfelelt, a plébános úrral hamarosan megegyezett, hogy elfogadja az ajánlatát. Erre fel a plébános úr írt hamarosan levelet és avval a megbízással adta át Pistának, hogy ezt Szombathelyen adja le a püspöki várban.
A Pista utasítás szerint viselkedett. A püspök úrnak is megtetszett a huszárlegény és így lett a Pistából derék püspöki huszár, mely tisztséget jópár évig viselte. Hivatása megfelelt komornyikénak a főúri családoknál.
Egy szép napon csengettek a vár kapujánál. A püspök úr leküldte a Pistát, nézzen utána, ki is csenget. Az ajtó előtt állott Széchenyi gróf Vépről a feleségével együtt. A gróf megkérdezte Pistától, hogy a méltóságos püspök úr fogadná-e őket vendégül. Mint gyakorlott komornyik, illetve huszár, Pista csak annyit felelt neki, előbb megkérdezi a méltóságos püspök urat, hogy méltóztatik-e a grófi családot fogadni. Amikor Pista bejelentette, hogy kik állanak a kapu előtt, a püspök úr valóságos dührohamot kapott. Összeszidta a grófot mindennek és végül azt mondta, hogy ez a éhenkórász mindig a nyakamon lóg. A Pistának is kezdett a türelme fogyni és amikor a püspök úr egy kicsit lecsillapodott, megkérdezte, hogy közölje-e a gróffal az elutasítást. Erre a következő szavakkal förmedt rá a püspök: „Te marha, hogyan tudsz ilyet mondani, hogy nem fogadom, persze hogy fogadom a feleségével együtt." Pistának elállott szeme-szája, amikor a következő fogadásnak szemtanúja lett. „Kedves gróf úr, milyen nagy örömömre szolgál, hogy a kedves feleségével együtt meglátogat. Az Isten hozta önöket és ha máskor is Szombathelyen járnak, soha se kerüljék el a házamat."
A Pistának, mint egyszerű falusi parasztember fiának ez a kétszínűség nem ment a fejébe. Később rájött, hogy a nagyurak is emberek, a póremberek hibájával és erényével együtt.
10 évig szolgálta becsületesen a püspököt mint huszár, aztán felmondott neki, megházasodott és vasutas lett belőle.
Volt neki egy Gyula nevű fia és egy Mariska leánya. A Gyula Horthy Miklós ideje alatt titkosrendőr volt és 1945-ben amikor jöttek az oroszok, agyonlőtte magát.
Mariska leánya férjhez ment egy Patonai Imre nevű vasutashoz, közben ő is meghalt.
Pista bácsi 1945-ben meghalt, Szombathelyen van eltemetve és az ottani Szt. Márton temetőben alussza örök álmát.
Az Anna nevű asszonya, akit Nacának hívott, sok évi özvegykedés után szintén meghalt, de nem az ura mellé, hanem az új szombathelyi temetőben lett eltemetve, mert a Szt. Márton nevű temetőt már feladták.
Szabó István alsóőri gazdaember volt, akit honfitársai Nyuzár Istóknak neveztek el. Hogy kitől és miért kapta ezt a nyuzár elnevezést, ezt ma már bajos megállapítani. Egyesek úgy magyarázzák ennek a különös házinévnek az eredetét, hogy állítólag a kis Szabó Istók gyermekkorában megnyúzott egy békát és ebből a békanyúzásból kapta ezt az elnevezést. Hogy ez a magyarázat tényleg megfelel-e a valóságnak, nem nagyon lehet kideríteni.
Vannak emberek, akik házinvüket nem örömest hallják. Említésüknél olyan dühbe kerülnek, akár egy bika, amikor piros posztót lát. Szabó István nem az ilyen fajta emberek közé tartozott. Neki mindegy volt, hogyan szólították őt. Legfeljebb elmosolyintotta magát, ha valaki jelenlétében a nyuzár szót használta, ezért nem is tudta senki a sodrából kihozni. Azért is nehéz lett volna, mert a természet tréfával, víg kedéllyel és talpraesettséggel áldotta meg. Nyíltan, mindenkinek megmondta szemében a véleményét.
Nagyszerű szókincse és beszélőtehetsége miatt olyan jól tudott szónokolni, akár egy pap, vagy egy politikai agitátor.
Az alsóőri legények 1924-ben fahúzást tartottak. Ezen alkalommal megkérték Szabó Istvánt, hogy fogadja el a násznagyi tisztséget, amit nem kellett neki kétszer mondani. A szerepet olyan jól eljátszotta, hogy a sok alsóőri ember és asszony, akik a fahúzáson résztvettek, még ma is beszélnek róla. Az ünnepélyes nászbeszédéjéből sajnos csak a következő töredék maradt fenn: „ Ti itt összecsődült legények szégyelljetek magatokat, hogy nem tudtatok megházasodni, pedig sok szép leány várt rátok. Azért kihúztátok, kivonszoltátok a gróf Erdődy Lajos ősrengetegéből ezt a 300 éves szennyes menyasszonyt. Legyetek vele boldogok, ti vén kopaszok."
Abban az időben Meigl Nándor volt Alsóőr jegyzője, akit az ásóőriek egyszerűen békának neveztek, mert szemei nagyon hasonlítottak a varangyos béka szemeihez. Történt, hogy egy vasárnap délután ellátogatott Szabó István a községkocsmába egy pohár borra. Nagyban mulattatta az aztaltársaságot. Közben kinyílt az ajtó és ki toppant volna be, mint a jó jegyző úr. Szabó István tisztességesen felszólította, hogy foglaljon az asztaluknál helyet. A jegyző úr leült, s tovább folyt vígan a borozgatás. Egyszer csak megkérdezte a Szabótól: „Mondja Szabó úr, miért is hívják magát nyuzárnak?" Erre Szabó nyugodtan azt felelte: „Engemet miért hívnak nyuzárnak, azt én nem tudom, de mondja, tisztelt jegyző úr, miért hívják magát békának?" A jegyző úr elszégyellte magát, fizetett gyorsan, feltette kalapját és a vendégek nevetése közben otthagyta a kocsmát. Többet nem volt kíváncsi, hogy Szabó miért kapta a nyuzár elnevezést.
Karácsony a katolikus egyház egyik legnagyobb, de határozottan legszebb ünnepe. Ezen a napon minden háziasszony, ahogyan csak tud, főzési tekintetben kitesz magáért. Ilyenkor legalábbis három húsfajta kerül az asztalra, éspedig tyúk-, marha- és disznóhús. A főeledel természetesen a szaftos disznópecsenye, a hozzávaló krumplisalátával. Az ünnepi ebéd jó forró és metélt tyúklevessel kezdődik és feketekávéval, tortával, süteménnyel, mákosrétessel és borral végződik.
Sok helyen az ünnep örömére még pezsgő is kerül az asztalra.
Az ebéd után a karácsonyfa alatt lévő ajándékok kerülnek szétosztásra. Erre a nagy ünnepre, aki csak tud, elmegy a templomba, meghallgatja illedelmesen a prédikációt, örül a szép karácsonyi énekeknek és boldogan megy haza, mert tudja, hogy az asszonya jó és pompás ebéddel várja. Ilyen alkalomkor lehet olyan hívőket is a templom belsejében látni, akik az anyaszentegyház parancsait, mely szerint őket vasár- és ünnepnapon a mise hallgatására kötelezi, az egész éven keresztül nem veszik komolyan, a templomot jóformán csak kívülről ismerik. Ezen hívők közé tartozott két alsóőri, köztiszteletben álló bácsi is. Az egyik volt a már régen meghalt Horváth Ferenc vegyeskereskedő, aki a nép szájától a Sáj nevet kapta, mert Nagyszentmihályon a Sáj Hermannál kereskedőinas volt. A másik volt a Ballá Ferenc nevű cipészmester, akit az alsóőriek egyszerűen Ballá sujszternak neveztek. Ez a bácsi, aki szintén már régen meghált, azért nevezetes, mert igen sokbeszédű volt, két karikalábával jobban tudott szaladni, mint sok más, az egészséges lábaival.
Ezen a karácsonyi ünnepen Horváth is és Ballá is ellátogattak a templomba. Mise után a Horváth bement útközben a község kocsmájába két deci borra. Ballá se sietett haza, hanem ő is beugrott Horváth boltjába egy deci pálinkára. Minekutána a bolt utcára nyíló ajtaja be volt zárva, a Baliának a konyhán keresztül kellett az utat venni, ahol a Horváth felesége, a Netti néni, nagyban sütött, főzött. Amikor Ballá betoppant hozzá, éppen akkor fejtette szorgalmasan a salátának való főtt krumplit. A belépő ezen kép láttára alig tudott szóhoz jutni és csak annyit hebegett: „Noh májszen, ugyancsak Netti, mit csinálsz?" Horváthné csak azt felelte neki: „Lássa Ballá bácsi krumplit fejtek." Ballá evvel a felelettel nem volt megelégedve. Azért mondókáját tovább folytatta „Ilyen nagy ünnepkor nem szabad krumplit az asztalra tenni, hanem buklit." „Mikor olyan sok és szép van belőle!" „Van málós, túrós meg lekváros bukli." „Te meg ezen a szent ünnepen krumplit teszel az asztalra, mit mond az urad hozzá?" Netti néni mentegetését, hogy három féle húst is főzött, nem akarta tudomásul venni, megmaradt véleménye mellett, hogy a karácsonyi asztalra nem ez, nem az, hanem csak bukli való. Ez a csökönyösség a Netti néninek sok volt, azért ráförmedt Baliára: „Tudja mit Sujszter bácsi, maga szépen menjen haza, és parancsoljon az asszonyánál annyi és olyan buklit, amilyen magának tetszik. De nálunk hús és krumplisaláta, nem bukli kerül a karácsonyi asztalra!"
A gánicát stercnek is hívják. Ennek a tápláló és ízletes tésztaféle eledelnek Stájerország a hazája, onnan került idővel a mi szűkebb hazánkba is. Elkészítése gyors és egyszerű, ezért különösen a szántó-vető népnél nagy rokonszenvre talált. Vaslábasban a lisztet jól megpirítják, hideg vízzel feleresztik, amikor kihűl, forró zsírral megöntözik. Máris készen van a gánica, amelynek több fajtája van, például a babgánica, a daragánica, de legfinomabb és legízletesebb a hajdinalisztből készült hajdinagánica. Melléje édes, vagy jó friss aludttejet tesznek az asztalra. Sokan még most is bármilyen húsfélénél nagyobbra becsülik ezt a kedvenc eledelt. Ezt az ízletes tésztát ismeri minden burgenlandi háziasszony, s ha idegen érdeklődik a ,.nemzeti" eledel után, akkor büszkén azt mondják neki: a gánica!
A századforduló óta szociális vonatkozásban sok változás történt. Ma majdnem minden öreg és munkaképtelen ember kap az államtól nyugdíjat vagy járadékot, esetleg egyéb pénzbeli támogatást. Szűkölködni, vagy nyomorogni nem kell senkinek, öregségében mindenki emberhez meló életet élhet. Hajdan nem csak Alsóőrben, más községekben is" sok esetben előfordult, hogy az öregeket az istállóba száműzték. Ott felállítottak számukra egy ágyat, s a marhák között néha csak szalmazsákon, silány koszt mellett tengették életüket. Az ilyen esetek a múltba tartoznak. Az ember kénytelen volt magán segíteni, nem egy példa van rá, hogy öreg emberek a szomszéd községben házalva koldultak, nehogy családjuk vagy községük terhére legyenek. Ilyen házaló bácsi volt a horvát Incéd nevű községből származó Billisics János, egykori gazdaember is, aki Alsóőr hű látogatója lett. Minden negyedik, ötödik héten rendszeresen felkereste alsóőri ismerőseit. Mindenkitől kapott egy pár garast vagy valami élelmet. Üresen egy háztól se ment el. Az öltözéke télen és nyáron egyaránt két idomtalan csizmából, egy öreg kalapból, szakadt és foltos nagykabátból állott. Felszereléséhez tartozott még egy furkósbot, melynek segítségével a kutyákat távol tartotta magától, s egy hátizsák is az alamizsna elhelyezésére. Nyugovóra mindig hazatért. Alsóőrben többek között Seper Károlynak, az akkori községi kovácsmesternek volt a törzsvendége, mert a Kovácsné, a közkedvelt Méci néni, mindig adott neki valami harapnivalót. Legtöbb esetben ebédidőben jelent meg, így történt ez egy pénteki napon is.
Méci néni az akkori szokás szerint jó tejfölös bablevest főzött, hozzá gánicát. A műhelyben, amely a lakóháztól pár lépésnyire volt, Billisics megkérdezte Méci nénitől, kaphatna-e ebédet. Méci néni csak azt felelte neki, hogy jöjjön át vele a konyhába, amit Billisicsnek nem kellett kétszer mondani.
Először kapott egy tányér bablevest egy szelet kenyérrel. Amikor a levest jóízűen elfogyasztotta, kapott egy kevés gánicát is, mely a tányér fenekét alig fogta el. Billisics kevesellte a gánicát, ezért Méci nénihez a következő szemrehányó szavakat intézte: „Mondd Méci? Máma mi van veled, miért vagy ilyen irigy, hogy csak ilyen kevés gánicát adsz, mi ez egy felnőtt ember gyomrának?" Méci néni csak annyit felelt neki: „Billisics, ha ezt megeszed, akkor kapsz egy púpozott tányérral, hogy jól lakhatsz!" Billisics hozzáfogott a zsírtól csepegő gánica evéshez, de felét se tudta elfogyasztani. Kiszáradt gyomra nem tudott a túlzsíros étellel megbirkózni. Méci néni mosolyogva kérdezte tőle: „Mondd Billisics, mi van veled, hogy még ezzel a kis gánicával se tudsz elbánni, talán csak nem vagy beteg?" Billisicsnek felcsillantak a szemei, hálásan és megelégedve csak annyit mondott: „Tudod Méci mit, én mindig tudtam, hogy te kitűnő szakácsnő vagy, de ilyen finom és gyomortöltő gánicát én még életembe se ettem, kalapot le előtted!" Billisics máskor is kapott Méci nénitől ebédet, de soha többet nem tett megjegyzést az étel mennyiségére.
A természet sok embert megáldott nyelvi készséggel, sokat nem. Akik ebben az áldásban részesülnek, azok hamarosan felvesznek egy idegen nyelvet idővel tökéletesen beszélik, hangárnyalat nélkül. Ellenben akiktől a természet megvonta ezt a képességet, azok, ha 100 évig laknak is idegen környezetben, nem képesek ezt az idegen nyelvet hibátlanul elsajátítani.
Az utóbbi emberekhez tartozott a német ajkú Alsóőrbe házasodott Brünner Antal is, aki a Nagymartoni járásban fekvő Márcfalván született és a népiskola befejezése után beszegődött egy ottani építészmesterhez kőművesinasnak.
Felszabadulása után Bécsbe ment dolgozni, ahol megismerkedett egy alsóőri Lizi nevű leánnyal, később el is vette feleségül.
Az esküvő után Alsóőrben telepedtek le, dacára annak, hogy az Antal egy szót sem tudott magyarul.
A szép magyar nyelv igen megtetszett neki, úgy, hogy hamarosan meg is tanulta. Szívesebben csevegett magyarul mint németül, azonban akárhogyan is iparkodott, mégsem tudta ezt a szép nyelvet igazán elsajátítani, mert ha a száját felnyitotta, német anyanyelve mindig kiütközött.
Szorgalma és becsületessége miatt a község népe megszerette, ezért mesterségében mindig foglalkoztatták. Kora tavasztól késő őszig soha nem volt munkanélküli, tennivalója több, mint sok volt. Szorgalmán kívül az alsóőriek igen nagyra becsülték vallásosságát és templombajárását. Az anyaszentegyház parancsa szerint vasár- és ünnepnapokon meglátogatta rendszerint délelőtt a misét, délután pedig a könyörgést.
Ködös, esős őszi vasárnap délután a könyörgésre sietett és öreg emberek módja szerint kezdett már egy kicsit nagyot hallani s a szokottnál hangosabban is beszélni. A szokás ellenére ezen alkalommal nem ment be rögtön a templomba, mert akadt egy beszélgetőtársa, akivel a harangház előtt olyan hangosan beszélt, hogy a templomban minden szót meg lehetett hallani.
Bent a templomban a hívők nagyban mosolyogtak, hangosan nem mertek nevetni, nehogy a könyörgési szertartást megzavarják. Közben Antal bácsi a következő szavakkal könnyebbítette meg szívét, így bölcselkedett: „A szegény embert még az ág is húzza. Csak kell nézni ezt a csúnya ködös és esős időt. A mezőn a nagy krumpli elrothad, a középsőket ellopják, az embernek csak olyan aprók maradnak, mint egy motoro (mogyoró). Ezzel egy csak lakjon jól!" Beszélgető társa igazat adott neki, ezek után mind a ketten bementek szépen a templomba és csendesen imádkoztak jó időért, hogy a nagy krumplik ne rothadjanak kint a mezőn.
Úgy látszik az Úristen valóban meghallgatta Brünner bácsi fohászát. Megáldotta a községet meleg, verőfényes, szép ősszel. Bőséges krumplitermést hozott, s a nagy krumplik se rothadtak el. Néha használ mégis az ima!
Az első világháború után elhatározták a felsőőri elöljárók, hogy a községük elesett és eltűnt katonáinak emlékére és tiszteletére nagyközségükhöz méltó hadiszobrot állítanak fel a főtéren.
Az elhatározást hamarosan tett is követte, de mire teljesen elkészült volna, szűkebb hazánkat Felsőőrrel együtt Burgenland néven Ausztriához csatolták. így az ékes címer és egy megfelelő magyar felirat, melyek a hadiszobrot díszítették volna, már nem volt időszerű, mert ezt a német ajkú lakosság a hivatalnokokkal együtt kihívásnak tekintette volna. Az akkori időben Felsőőr lakosságának zöme magyar ajkú volt, és ezek hallani sem akartak arról, hogy a szobron magyar felírás mellett német nyelvű szöveg is éktelenkedjék. Ezért az elöljárók a Siskó polgármesterrel együtt elhatározták, hogy sem a magyar, sem pedig a német ajkú lakosságnak ne legyen panasza, és mind a kettő meg legyen elégedve, vagyis a kecske is jóllakjon, káposzta is megmaradjon, így a felírás latin nyelven történjen. Erre a célra kiválasztották Horatius következő híres sorát: ,JDulce et decorum est, pro patria móri!" Ez magyarul azt jelenti: „Édes és becsületes a hazáért maghalni!" Miután ezt hosszúnak találták, elhatározták, hogy megfelel a „pro patria" is, ami magyarul a „hazáért" kifejezésnek felel meg.
Így nyert megoldást a probléma, melyet nem kifogásolt senki. Végre elkészült a szobor, leleplezésén a felsóőriek apraja nagyja, felekezet- és nyelvkülönbségre való tekintet nélkül részt vett. Szólt a zene, elhangoztak magyar és német nyelvű ünnepi beszédek, és mindenkinek tetszett a szobor művészi kivitele.
Két felsőőri koma is a szobron gyönyörködött, és azon törte fejét, mert nem tudtak latinul, hogy mit jelent a „pro patria" felírás. Sok fáradozás és találgatás után végre az egyik atyafi azt mondta a másiknak: „Tudod kedves komám, ha nem is tudjuk ezt a latin felírást kisütni, mit jelent magyarul, annak örülök legjobban, hogy a németek se tudják."
Egy pár évtizeddel ezelőtt még nem volt sem rádió, sem televízió. Volt azonban abban az időben Alsóőrött a pár magántulajdonban lévő kocsma mellett egy községi kocsma is, és egy községi kovácsműhely a mai hadiszobor mögött.
A nép nagy része csak vasár- és ünnepnapokon kereste fel a kocsmákat, míg egy része hétköznapokon a kovácsműhelyben szórakozott. Ez nem került pénzbe és mégis megtudták a napihíreket.
Az akkori időben Seper Károly volt a kovácsmester, aki különösen a lópatkolásról és a szekérvasalásról volt híres, nevezetes. Hű munkatársa asszonya, a közkedvelt Méci néni volt. Különösen télen és a nyári esős napokon olyan sok látogatója volt a műhelynek, hogy maga a kovácsmester is alig tudott mozogni. Mint a vendéglősöknek, úgy a kovácsmesternek is megvoltak a maga törzsvendégei. Ezek közé tartoztak: az öreg Kelemen Ferkó bácsi, a Mogyoróssy Teréz, házi nevén Honi Rejzi és a Faszt, vagy a Sóslaci Istók, akinek a rendes polgári neve Kelemen István volt. Ezt az Istókot Ferkó bácsi egyáltalában nem állhatta, mert ő volt a legnagyobb bosszantója és bolondcsinálója.
Majdnem mindenkinek van valami gyengéje, amivel mások tudják ugratni. Ferkó bácsi, mint Kossuth Lajos nagy tisztelője és rajongója azon tudott legjobban bosszankodni, ha valaki — kivált fiatalok — megkérdezték tőle: „Ferkó bácsi, igaz, hogy Kossuth taligán szökött meg?" Ilyen esetben az illetőnek máris szaladnia kellett, nehogy egy vasdarabot kapjon a fejére, vagy hátára. Különösen a fiatalságnak nem kellett több, mert mennél jobban mérgelődött az öreg, annál jobban kínozták.
A szekálás igazi mestere a Faszt Istók volt, akit az öreg „felhővezetőnek" hívott és egy alkalommal a felsőőri járási bíróságnál fel is jelentette. Nemzeti hős meggyalázása címén meg is büntették. Nem használt ez egy cseppet sem, a bolondcsinálás újabb erővel folyt tovább. Egy másik alkalommal a Honi Rejzi került sorra. Egyszer a Ferkó bácsi a műhelyben a következő kérdéssel lepte meg: „Te, Rejzi tudod, hogy miért hívnak benneteket honikokasnak?" — Ferkó bácsi nem tudom, volt Rejzi felelete. „Ha nem tudod, akkor megmondom, hogy tudd" - kontrázott Ferkó bácsi, „mert öregapád Szenteleken a papszolgálót behúzta!" Rejzi tudomásul vette ezt a felvilágosítást, hazament, de bosszút forralt ezért az illemtelenségért. Már másnap reggel találkozott Rejzi Ferkó bácsival a műhelyben. Kacértosan oda állott Ferkó bácsi elé és csak azt mondta neki: „Ferkó bácsi!" A jó Ferkó bácsi oda se hederített neki. Régi szokása szerint ezt a megszólítást négyszer, vagy ötször is meg kellett ismételni, mire méltóságteljesen végre azt felelte: „No, mi a fénye kell!" Rejzi is erre a pillanatra várt és kihívóan azt felelte neki: „Ferkó bácsi most már tudom, hogy miért hívnak minket honikokasnak!" Ferkó bácsi: „Ha tudod, akkor tudod, akkor mit zavarsz engemet." Rejzi nyugodtan: ,,Mert öregapám Szenteleken a papszakácsnét behúzta!" Ferkó bácsi erre a kijelentésre felszisszent, mintha kígyó csípte volna meg, s a méregtől remegve rövidesen csak annyit mondott: „A kurva anyád válogat, nem a szakácsnét, hanem a szolgálót!" Rejzi most hetekig kínozta az öreget a papszakácsnéval. Végre megsokallta a kínzást, fogott egy kalapácsot és mikor Rejzi egy kicsit félre nézett, úgy oldalba vágta, hogy majdnem összeesett.
Rejzi se volt rest, fogott ő is egy lőcsöt és avval húzott egyet a Ferkó bácsira. A kovácsmester is megijedt, meg is szidta mind a kettőt, hogy máskor ne üssék, verjék egymást. Egyiknek, vagy másiknak komoly baja ne történjen. A móka a műhelyben ugyan tovább ment, de tettlegességre többet nem került sor.
Ezen kis elbeszélés szereplői is rég meghaltak, a kovácsműhely se létezik. Csak az emlékük marad meg.
Halász, vadász, madarász, mind éhenkórász!
Több mint száz évvel ezelőtt Alsóőr erdeit késő ősszel tömegesen meglepték a fenyőrigók, melyek a meleg időt Szibériában töltötték és csak eleség hiánya miatt keresték fel vidékünket a tél beálltával. Itt mindenütt teritett asztalra találtak. Ezt a galamb nagyságú madarat a húsáért nálunk is szorgalmasan vadászták, de nem fegyverrel, hanem enyves vesszővel. Fő eledele a borókafenyő magja volt. A borókafenyőt az alsóőriek „bakoli" néven még most is húsfüstölésre használják.
Abban az időben Alsóőrött egész erdők voltak ebből a növényből, most csak itt-ott lehet találni közülük néhány bokrot, ez az oka annak, hogy nálunk a fenyőrigónak ma már híre- hamva sincs.
A fenyőrigó német neve „Krammetsvogel", ezt a szót átkovácsolták az alsóőri atyafiak „karnabekre". Nemcsak Alsóőrben, Őriszentpéter környékén még jobban divatban volt a madarászat. Ezt a mesterséget itt a rigó szóból levezetve rigászatnak, a madarászt rigásznak, a fát, amelyre az enyves vesszők voltak rakva, rigászófának nevezték. A Horthy kormány ideje alatt egy madár ára 40 fillér volt. Ha sikerült egy nap 100 madarat megfogni - ami nem volt lehetetlen, mert siker esetén több is összejött -megvolt a 40 pengő. Egy szép öltöny ára 18 pengő volt. El lehet képzelni, hányan akartak akkor rigászni. Nemsokára őriszentpéter egész környékén elterjedt a rigászat, ami nem is mesterség volt, inkább szenvedély. Aki megpróbálta, nehezen tudott leszokni róla.
A fenyőrigók régente télen ezrével jöttek olyanhelyekre, ahol borókafenyő volt. Az erdőkben szokásuk szerint mindig a legmagasabb fára szálltak, nem a rigászófára. Ezért a madarászok parlagokon, tisztásokon állították fel a rigászófákat, hogy a madarak erre és ne más fákra szálljanak. A rigász rendszerint két erdei fenyőt vert le a földbe és azokhoz támasztotta a rigászófát az enyvesvesszőkkel. Az alsóőri madarászok más módszert használtak: kb. egy méter magasságú cölöpöket vertek közel egymáshoz a földbe. Középre beillesztették a rigászófát és mindhármat alul és felül egyforma magasságban átfúrták. A lyukakba ujjnyi vastagságú gömbölyű vasrudat dugtak és ha a rigászófát le akarták ereszteni a földre, akkor az alsó rudat kihúzták, minek folytán a rigászófa könnyedén a földre borult.
Rigászófának egy ágas-bogas égerfát (alsóőriesen berekfát) használtak, melynek megnyirbált és meghasított ágaiba a laposra kihegyezett enyvesvesszőket dugták. Ezeket a vesszőket maguk a madarászok faragták nyírfaágból. A csalómadár döglött volt, de úgy festett, mintha élne, mikor ráhúzták a rigászófára. Magasan kidugták, hogy jól lehessen látni.
Az énekesmadár, vagyis a kiáltó a fa alatt a kalitkában volt. Ez csalogatta oda énekével a rigócsapatokat, de a kidugott rigót látták meg. A kalitkában ülő madárnak messzire hallatszott a hangja, szépen odacsalogatta a többit. Cukros vizet is adtak neki, hogy jó hangja legyen. Még a rekedt rigónak is megjött a hangja a cukrosvíztől. A kiáltót gyakran cserélgette a madarász, mert hamar kifáradt, lesoványkodott, elérőtlenedett. Sokszor annyira soványak voltak, hogy eladni se lehetett őket. Az öregebbje testesebb volt, de a kereskedők szívesebben vásárolták a sárgacsőrüeket, a fiatalokat.
Az enyvestarisznyát rendszerint használt csizmaszárból csinálták, abban tartották az enyvesvesszőket, amíg hajnalban ki nem rakták, inkább még sötétben, hogy a madarak meg ne lássák. Sátrat csináltak faágakból és tüzet raktak, hogy ne fázzanak, mert reggel 5 órától délelőtt 11 óráig kint voltak a hidegben és nem mozoghattak sokat. A tűzre nagyon kellett vigyázniuk, mert ha a rigók megérezték a füstöt, nem szálltak le. Ha eső esett, vagy köd szállt a vidékre, az enyv csúszós lett, nem ragadt.
Amikor a kiáltómadár hangjára és a csalómadár látására megjöttek a fenyőrigók, rászálltak a kirakott enyvesvesszőkre, de nem tudtak elrepülni, mert a tollúk a vesszőhöz ragadt, így a madarászok könnyű zsákmányai lettek.
Említésre méltó, hogy az őriszentpéteri madarászok közül néhányan annyi pénzt szedtek össze egy-egy télen, hogy az egész család szépen felruházkodott. Ebben az időben Alsóőrött is voltak madarászok, ha nem is tevékenykedtek olyan eredményesen mint őriszentpéteri kollégáik. Ezek közé tartoztak: Leksz Miska és az Eördög Gyuri.
Mindkettőnek a Bakkuson, nem messze egymástól volt a rigászófájuk és a kunyhójuk.
Akkoriban Seper József és Seper Mihály, házinevükön Pátric Józsi és Laci Miska, már felnőtt legények voltak. Télen a Bükkben és Magyaroson szoktak erdei munkát végezni. Fiatalok voltak, gondjuk nem volt, ezért fejük tele volt pajkossággal.
Ha ez a két jóbarát az erdőre igyekezett, mindig a Náci János háza mellett mentek el, akinek az istállójában a két tehénen kívül még egy ártatlan kecske is mekegett. Ezt az állatot mindig megverték, feldobták a saroglyára, és annak örültek legjobban, ha hallhatták a szívszorongató mekegését: „Beteg az ember, megégek!"
Egyszer elhatározták, hogy a szokottnál korábban mennek az erdőre a munkahelyükre és feltüzelik a két madarász kunyhóját a rigászófákkal együtt. így is történt. Amikor a kunyhókból és a rigászófákból már csak a hamu volt, a két tettes továbbállott, és mintha valamiféle jó munkát végeztek volna, jókedvűen a munkahelyükre iparkodtak. Alig értek oda, egyszercsak hallják Leksz Miska hangját, aki az Eördög Gyuritól kérdezte, oda ért-e már a sátrához? Erre azt a feleletet kapta, hogy még nem. A kíváncsiság Gyurinak mégsem hagyott békét, ezért visszakiáltott Miskának, miért érdekli ez? Erre azt a lesújtó, szomorú választ kapta: „Koldussá vagyok téve, mert teljesen le vagyok égve!" Rövidesen Miska is ezt a szomorú hírt kapta Gyuritól, ő is koldussá van téve, mert ő is le van égve. Mégsem lettek egészen koldussá téve, mert hamarosan újból felépítették sátraikat a rigászófákkal együtt. Pár nap múlva ment tovább a madarászat.
Leksz Miska olyan szenvedélyes madarász volt, hogy vasárnap a mise alatt is űzte ezt a mesterséget. Ezt megmondták az alsóőri plébánosnak Pulay József esperes úrnak is, aki Lekszet meghívatta és kérdőre vonta, hogyan bátorkodott még mise alatt is madarászni?
Erre a szemrehányásra avval védekezett, hogy ő a mise alatt imádkozott, az úrfelmutatáskor énekelt is. Hogy mit énekelt, arra azt felelte : „Szent vagy Uram, szent vagy!" Az okos és jószívű esperes úr erre fel olyan szívreható prédikációt tartott neki, hogy vasárnapokon soha többé nem ment el madarászni.
Időközben mind az Alsó-, mind a Felső-Őrségben lassan félbeszakadt a madarászás, mert a fenyőrigók száma egyre kevesebb lett, és amit ott fogtak, azt se tudták kellő áron eladni. A hideg, a nagy hó és a kevés jövödelem nem érte meg a vele járó strapát. Ez az érdekes és szenvedélyes, de fárasztó mesterség kényszerűségből múlta divatját. Mint sok minden másnak, úgy a madarászainak is csak az emléke maradt.
A mai rossz állapotban lévő vörösvári kastély egykor a gróf Erdődy család tulajdona volt. Egy fennmaradt okirat szerint Vörösváron már a 13 -ik és 14-ik században volt egy vízivár, melynek színhelyét a régészek a kastély parkjában vélik. Vörösvári István 1431-ben elzálogosította Vörösvárt a monyorókeréki Berthold von Ellerbachnak, aki a már romladozó várat újból felépítette. Később megvásárolta az egész uradalmat és 1496-ban eladta Bakócz Tamás egri püspöknek, ő később Bakócz Péternek adományozta, aki felvette a monyorókeréki Erdődy nevet, s így az Erdődy grófok névadó őse lett.
A mai kastélyt 1860 és 1862 között gróf Erdődy István főlovászmester mór stílusban átépíttette, az építész Wéber Antal volt. Gróf Erdődy István a kastélyt az uradalommal együtt egyetlen Gyula fiára hagyta, akinek felesége Emília grófnő volt. Ettől az időtől fogva kezdtek a vörösvári Erdődyek hanyatlani. A hanyatlásnak fő oka az volt, hogy a grófné inkább Monté Carlóban tartózkodott, mint Vörösváron. A szórakozásának főhelye a monte carlói kártyabarlang volt. A pénzt ott mindig elkártyázta, az urának csak sürgönyzött, hogy küldjön utána. A közmondás szerint még a kutat is ki lehet merni, így volt ez az Erdődyeknél is, több volt a kiadás, mint a bevétel. A vörösváriak szerint hanyatlásuk másik oka az volt, hogy az uradalom Steiner nevű zsidó származású intézője mindig gazdagabb, a gróf mindig szegényebb lett.
Gyulának és Emiliának két fia volt, Tamás és Lajos. Tamás gróf, Károly király parancsára egy bécsi házmester lányát vette el, ezért a családból kitagadták. Az összes vagyont Lajos gróf kapta. Ő nem házasodott meg, legényember maradt s teljesen az ivásnak adta magát. A legerősebb pálinkát pohár szám itta, úgy mint mások a vizet, az alkoholtól pusztult el. Azt még megérte, mikor az 1920-as években egy vasárnap reggel az alsóőri tűzoltók tüzet fújtak. Az ágyból riasztott emberek kiszaladtak az utcára, nagy meglepetéssel látták a vörösvári kastélyt lángokban állni. A tetőzeten kívül legjobban a torony utolsó emelete égett, a törött ablakokon keresztül a hosszú lángnyelvek kísértetiesen világították be a még sötét környéket. A tűzoltóknak csak nagy erőfeszítés után, a késő délutáni órákra sikerült a tüzet némileg elfojtani, de a torony még tovább füstölgött.
Sokan nem tudták elképzelni, hogy különösen a toronyban mi éghet olyan makacsul. Később tudódott ki, hogy Rákóczi Ferenc fejedelem titkos levéltára esett áldozatul a tűzvésznek. A megmaradt hamut szekérszám hordták a major mögé.
A kastély égése nagy kárt okozott mind az épületben, mind a berendezésben. Sok érdekes és értékes tárgy ment tönkre: a tornyot belül régi fegyverek: dárdák, kardok, pajzsok díszítették. A hálószoba büszkesége a meggyilkolt Drága Masin szerb királyné dupla szélességű, nehéz ezüstverettel ékesített házas ágya volt.
Régente a grófoknak is egyfajta kézi mesterséget kellett tanulniok, hogy szükség esetén meg tudják keresni mindennapi kenyerüket. Gyula gróf faesztergályos volt. Műhelyében tartott egy kitömött oroszlánt, melyet még fiatal korában lőtt Afrikában. Ha valakit meg akart ijeszteni, vagy tréfálni, akkor egy gombnyomásra az oroszlánt előugratta, úgy, hogy sok látogató már a feneved áldozatának képzelte magát. Tamás gróf mészáros volt, ezért sok vörösvári gazda meghívta disznóölésre. Lajos gróf okleveles gazdász lett.
Azokat a tárgyakat, melyeket a tűzvész megkímélt, később a legtöbbet ígérőknek elárverezték. így a kastélynak csak a csupasz falai maradtak meg.
Ennek az épületnek a jelenlegi rossz állapotát elsősorban a tönkrement fedél okozta, mely az esőt rostaszerűen átengedte. A tűzvész után egy rendes tatarozás potom árba került volna és ma, ha nem más, egy virágzó múzeum lehetne. Az évek hosszú során nem törődött vele seni sem. Jelenleg ez a félig romba dőlt épület a burgenlandi kormány tulajdonában van, s egy schillingért bárki megvehetné azzal a feltétellel, hogy gondoskodnia kellene tatarozásáról, mely vagy 10-20 millió schillingbe kerülne. Ezideig sajnos nem jelentkezett egyetlen vállalkozó sem.
A tűzvész kitöréséről hallgatott mindenki. A vörösváriak az utolsó időben azon a véleményen voltak, hogy a gyújtogató senki más nem volt, mint a piromániás Tamás gróf.
Hogy ez a vélemény mennyire felel meg a valóságnak, az máma bebizonyíthatatlan. Tény, hogy a gróf az ébredők ideje alatt a felkelőkhöz csatlakozott, és amikor Burgenland 1921-ben Ausztriához került, az osztrák hatóságok száműzték. Kőszegen lett tűzoltó főparancsnok, és ott is temették el. Bécsi asszonyáról hallgat a krónika.
Az is tény, ha Károly király megmaradt volna uralkodónak, az Erdődy család soha nem ment volna tönkre, és a kastély ma is a régi fényében díszelegne. Hogy mi lesz vele, nem tudni.
Közismert, hogy az 1945. április havában a szűkebb hazánkat megszálló orosz csapatoknak a legnagyobb igényük a szeszes italok, a zsebórák és a nők voltak. Sajnos előfordult az is, hogy az ittas orosz katonák sem a fiatal leányokat, sem az öreg matrónákat nem kímélték meg a szerelmükkel. Később, mikor már a helyzet normalizálódni kezdett, ezek a kihágások is megszűntek, minekután maguk az oroszok majdnem minden községben a lakosság sorából rendfenntartásra civil segédrendőröket állítottak fel.
Ilyen civil segédrendőr volt Alsóőrben Farkas István is, akit a honfitársai Cilinder Pistának és Grenovernek neveztek. A Cilinder nevet azért kapta, mert az öregapja Budapestről mint cipészsegéd frakkban, lakkcipőben és cilinder kalapban jött a rokonai látogatására. A Grenover névről hallgat a krónika. Pista a hibás kezei miatt nem volt katonaképes, az egész háború alatt itthon volt és azért az oroszok elsőnek nevezték ki segédrendőrnek. Kapott tőlük egy fehér karszalagot, melyre az volt ráírva: „Polizei", vagyis rendőr vagy rendőrség és egy furkósbotot fegyverként.
Egy meleg júliusi esten járta a Pista a falut és őrködött a lakosság nyugalma és biztonsága felett. Mikor a tűzoltó szerházhoz érkezett, egyszer csak felbukkant előtte egy fiatal, fess orosz katona, akinek az első kérdése az volt: „Tu policei?", vagyis „Te vagy a rendőr?" A Pista, aki már értett egy kicsit oroszul, biccentett a fejével és azt felelte: ,,da, da", vagyis „Én vagyok a rendőr." Ezekre a szavakra felcsillantak a szemei és tovább érdeklődött: „Zsena jeszt?", van e nő? Erre azt volt a Pista kurta felelete: „da, da", ami magyarul azt jelentette igen, van! A hír örömére, belenyúlt az orosz a zsebébe és a Pistának egy csomó cigarettát és egy degesz pénzt nyomott a markába.
Pista megörült mind a kettőnek és elvezette az oroszt a Rátz kisasszonyhoz, egy 80 éves matrónához. Mikor odaértek, megkocogatta a Pista az ablakot és felébresztette a kisasszonyt az álmából. Még egészen álmosan kikiáltott az ablakon: „Ki van ottkünn és mit akar?" A Pista rövid felelete az volt: „Én vagyok a Cilinder Pista egy orosz katonával. A bíró úr küldte ide, hogy éjjelre adjon neki szállást." A kisasszony elkezdett dörmögni, hogy miért éppen őhozzá küldte a bíró úr az oroszt és még hozzá olyan későn? A Pista csak annyit válaszolt, hogy ő nem tehet róla, csak a bíró úr parancsát teljesíti, mert a parancs, az parancs! Már érezte, hogy az egész dolognak rossz vége lesz és ezért el akart illanni, de az orosz megfogta a kezét és csak akkor engedte el, mikor hallotta a kisasszony csoszogását.
Az orosz se bizonyult szűkmarkúnak és a jövendő pásztoróra örömére elkezdte az egyenruháját simogatni és magát feszityetni. Végül a Pistát sugárzó arccal még megajándékozta pénzzel és cigarettával, aki egy meleg kézszorítással elbúcsúzott tőle és jónak látta gyorsan a színhelyről elillanni. El lehet az orosz katona dühét képzelni, mikor megpillantotta az öreg Ráth kisasszonyt. Elordította magát akár egy megvadult oroszlán és elkezdett torkaszakadtan egyre kiabálni: policei, policei.
Közben a jó Pista a Bodos Luizi és a Jusz Náci háza közötti közhört ért és beszaladt a patak felé. Sok ideje már nem volt, mert a nyomában hallotta az orosz futólépését és azért villámgyorsan belebújt a Péter Miksáék disznóóljába. Szerencsére az orosz nem vette észre a búvóhelyet és tovább rohant a patak felé, ott is dühtől habzó szájjal egyre ordítozott policei, policei, de a rendőr nem jelentkezett. A Pista csak másnap reggel hagyta el a disznóólat és nem mert egy hétig az utcára kijönni, mert félt az orosztól, hogy megismeri és agyonlövi. Erre azonban nem került a sor, de mégis targikusan költözött a másvilágra, mert autóbaleset áldozata lett.
Kár, hogy Ferber bácsi nem pap lett, mert oly nagyszerű és találó nevekre tudta szomszédait keresztelni, hogy a nép száján azok még most is élnek.
Hogy ezek az ártatlan és egyáltalában nem sértő névtoldakékok ne menjenek veszendőbe, a Ferber bácsi névadó képességéről az alábbi példák adnak tanúbizonyságot. Piliszauer Jánost „olcsó savanyúnak" nevezte el. Tuscher György volt a „szegedi gróf".
A részeges Seper Györgyöt, akit Jakab Gyurinak hívtak, elnevezte ,,nyári medvének".
Sauer Gyulát, aki kinn lakott a Hejcselli hegy tetején „hegyi grófra" keresztelte .
Gratzl József kocsmáros lett a „Garáncli". Pulay József helybeli esperes a „puklai".
Farkas István szomszédjának, akit karcsúsága miatt „sovány vidának" nevezett a nép szája, egy léckert vette az udvarát körül, és azért „léckirál" nevet kapta.
Történt egyszer, hogy egy szép napon meglátogatta Ferber bácsi a Farkas Istvánt. Illedelmesen köszönt szomszédjának: ,,Jó reggelt Farkas úr!" Hozzátette, hogy ilyen jó szomszédja nincsen, akit tiszta szívből szeret és tisztel. Farkas István édesanyja, az öreg Rozi néni is hallotta, hogy milyen magasztosán nyilatkozott Ferber bácsi, fiáról. Megkérdezte tőle hogy mégis miért csúfolja léckirálynak. Erre Ferber bácsi azt felelte: „Édes, drága szomszédasszonyom, ezt ne vegye tőlem zokon, és ne tessék haragudni, mert a névadás az én szokásom. Én magamnak is adtam egy becenevet: Én vagyok a búr király!"
A HATBADOBÁS
A Ferber Károly bácsi szorgalmas, tréfás ember volt, aki nem igen szeretett templomba járni, amit az öregebb alsóőriek némileg zokon vettek tőle.
A háztáji kertjét mintaszerűen gondozta és az egész faluban neki volt a legszebb zöldsége, de különösen a legszebb szőlője.
Egy őszi vasárnap reggelén, amikor a szőlő már érett volt, három öregasszony ment a reggeli misére. Útközben megálltak Ferber bácsi háza előtt és nem győztek a szép szőlőfürtökben gyönyörködni. Egyszer csak megszólalt az egyik asszony és sopánkodó módon a következőket mondta: „Én nem tudom megmagyarázni, hogyan van, mindennap imádkozom, mindig eljárok a templomba, és mégis alig ihol az ember. Ez a Ferber meg mindig káromkodik, szidja az Istent, nem jár a templomba és mégis olyan szép a kertjében a zöldség, szép a szőlője. A másik asszony egyet böccentett és csak annyit mondott: „Bizony, bizony". A harmadik meg avval vigasztalta két társnőjét, nem baj, ha látszólag az Isten áldása rajt van a munkáján, de az ördög mégis egyszer elviszi ennek a Ferbernek a fekete lelkét.
A Ferber bácsi ezeket a beszédeket az ablak alatt hallgatta, a mise végén kiment a kertbe és várta a három asszonyt, hogy behívja őket az udvarára, ahol mindegyiknek egy szép szőlőfürtöt átnyújtott. Amikor a három asszony a szőlőfürtöket jó étvággyal elfogyasztotta, akkor Ferber bácsi így szólt hozzájuk: „Most az ördög a ti fekete lelketeket viszi el a pokolba, mert amit én vasárnap megdolgoztam, azt ti megettétek."
Alsóőrben élt az éles eszű és okos Ferber Károly gazda, akit a népek malackereskedése miatt Malacos Ferber-nek hívtak. Ennek a Ferber bácsinak volt egy Ferenc nevű virgonc fia, aki az öreg Kelemen Ferkó bácsit a templom utcában egy kővel jól hátbadobta. Kelemenek és Ferberék nem éltek jó szomszédságban. Ezért az öreg Kelemen elment a Ferber bácsihoz panaszkodni, hogy fia jól hátbadobta. Erre felkiáltott Ferber bácsi Ferencnek, de a jó Ferenc nem jelentkezett. Másodszor is kiáltott neki erősebb hangon, szintén eredménytelenül. Csak a harmadszori igen erős kiáltásra jött elő Ferenc. Megkérdezte az apját illedelmesen: „Itt vagyok papa, mit akar?" Az apja aztán előadta neki, hogy Kelemen bácsi panaszkodik rá, hogy hátbadobta, majd megkérdezte a fiától: „Ferenc, megkérdezlek, megdobtad-e ezt az embert?" Erre a kérdésre kijelentette Ferenc egész ártatlanul és öntudatosan, „Papa, én nem dobtam meg ezt az embert." Ez a kérdés háromszor, mindig erősebb hangon megismétlődött. Akkor odaállott Ferber bácsi az öreg Kelemenhez és méltóságteljesen azt mondta neki: „Lássa Kelemen úr, én háromszor megkérdeztem a fiamtól, hogy magát megdobta-e? Mindháromszor azt felelte, nem. Minekutána fiam nem hazudik megállapítom, hogy fiam magát nem dobta meg, ezért panaszát elutasítom." Kelemennek nem maradt más hátra, mint prumlizva eltávozni. Amikor már nem látták, Ferber bácsi ismét elővette fiát és megkérdezte tőle: „Most mondd meg nekem igazán Ferenc, megdobtad-e ezt az embert, vagy nem?" Ferenc bevallotta tettét, és igazságszerűen azt felelte apjának, „Papa, én megdobtam." Erre Ferber bácsi így nyilatkozott: „Jól tetted fiam, dicsérem az eszed, miskor dobd be a fejét annak a vén gazembernek."
A FARAGATLAN LÁNY
A fiatal Tölly volt a Felsőőri Református Egyházközség köztiszteletben álló lelkésze. A hívei szerették, tisztelték és becsülték, mert felsőőri születésű volt és mindenkit, aki hozzá fordult, barátságosan fogadott.
Ehhez a tehetséges, művelt és tervekkel teli fiatalemberhez a sors azonban több, mint mostoha volt, mert rövid betegség után a mindenható magához szólította. Itt kellett hagyni csinos feleségét, lányát és főleg református híveit. Váratlan halála nemcsak nagy szomorúságot, de nagy fejtörést is okozott az egyházatyáknak, ki is legyen az utóda, mert a gyülekezet nem maradhatott örökre árván.
Ide-oda tanácskoztak, hogy mitévők legyenek, mert egész Ausztriában nem találtak megfelelő lelkészt.
Ilyen esetben a jó tanács valóban drága volt. Végre elhatározták, hogy küldöttséget küldenek Budapestre és megkérik Magyarország miniszterelnökét, Rákosi Mátyást, hogy küldjön nekik megfelelő lelkipásztort. Rákosi Mátyás meghallgatta a felsőőri küldöttséget és megígérte nekik hogy kérésüknek eleget tesz, mert úgy vélte „a nép akarata az Isten akarata". A felsőőri református egyház nemsokára értesítve lett, hogy Gyenge Imre személyében várhatják egy meghatározott napon az új lelkészt.
Ezen a napon Felsőőr református lakosságának apraja nagyja a presbiterekkel az élen a templom előtt várta az új lelkészt.
Az üdvözlő beszédek elhangzása után a lelkész a presbitereknek egyenként bemutatkozott: „Gyenge Imre vagyok!" Benkő János presbiter gondolta magában, hogy őrajta nem fog ki az új lelkész. Amikor ő került a sorra úgy megszorította a bemutatkozó kezét, hogy az majdnem térdre esett, s fennhangon így mutatkozott be: „Ha maga Gyenge Imre, én akkor Erős János vagyok!"
Régi szájhagyomány szerint Alsóőrben történt egy eset, mely nyugodtan regének, vagy mesének is beillene, s mint ilyen úgy lehetne bevezetni: Hol volt, hol nem volt, még a hetedhét országon, de még az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol a kurta farkú mongolica túr.
Hajdanában itt élt Alsóőrben Borkeverő József, jómódú kocsmáros és mészáros, akit az isteni gondviselés a földi javakon kívül pénzes, derék, szorgalmas és gazdálkodó asszonnyal is megáldott. A pénz hatása ennek az asszonynak is úgy a fejébe szállott, hogy az urával is éreztette, akiből lassan papucshőst csinált, s akinek teljesen az ő sípjára kellett táncolnia, így tehát Borkeverő úrnál se volt az öröm teljesen üröm nélkül. Még több ürmöt jelentett számára a Juli nevű, nem csúnyának mondható, de durva, neveletlen és faragatlan lánya, aki egész életében csak hibbant eszű csacska maradt. A szülők, de különösen a mamák tartják a saját leányukat a legszebbnek, a legokosabbnak, azonkívül azt hiszik, hogy férjhez adandó lányukat a kínai császár fia kéri meg. Ha véletlenül egy vőlegényjelölt betéved a portájukra, igen kritikusan szemügyre veszik, megfelel-e a várakozásnak.
Egy szép napon betoppant Julihoz a Sasfejes Jancsi is, egy fiatal daliás és erős, de szegény parasztlegény, aki az első pillanatban nem a leány, vagy a mama, de a papa tetszését megnyerte. így aztán nem volt csoda, hogy rövid idő múlva Jancsit a következő javaslattal lepte meg: „Nem baj Jancsi, ha szegény is vagy, azért a Julimat megkapod!" Borkeverő úr bizonyosan azt gondolta magában, hogy Jancsinak evvel a javaslattal valami nagy örömet szerez, ő azonban úgy érezte, mintha egy jó pofont kapott volna, ösztönszerűen gúnynak tekintette ezt a kijelentést. Egy régi közmondás szerint az is ember, aki hallgat. Ennek az igazságnak tudatában elhallgatta a már nyelvén táncoló, nem valami kecsegtető választ.
Néhány hét múlva Jancsit Mariska nővére örömtől sugárzó arccal megkérte, hogy üljön le vele, mert igen fontos hírt akar közölni. Jancsi szót fogadott, leült egy székre és feszült figyelemmel várta a nagy hírt. Hogy nagyobb legyen a hatás, Mariska is leült mellé, s végre-valahára méltóságteljesen, szó szerint a következő nagy újdonsággal lépett elő:, Jancsi nem is gondolod, hogy Borkeverőék milyen finom és jószívű népek, az Isten áldja meg még a lábuk nyomát is. Képzeld a Borkeverőné mit mondott? Elhatározták maguk között, tégedet betanítanak vendéglősnek, a Julinak vesznek egy kocsmát és férjhez adják hozzád! Talpra állítanak és embert csinálnak belőled!"
Jancsi igen vegyes érzelmekkel vette ezt a kecsegtető hírt tudomásul, mert Juli felől még ilyen szívreható szavakat soha nem hallott. Mindig az volt a szokásos szavajárása: „Hoj, hoj, te mafla, akkor örülök, ha nem látlak!" A mama is néha megsokallotta a leány udvariatlanságát és ráröffent, mint a köszörűs a kutyájára, hogy hallgasson. Az anyai intelem csak falra hányt borsó volt. Sőt ellenkezőleg, még az is előfordult, hogy ezekre a jószándékú figyelmeztetésekre úgy visszakaffogott, mint egy kismacska, melynek véletlenül a farkára, vagy lábára tapostak.
A Jancsi Pali sógora azonban más szemmel látta ezt az ügyet, mert Borkeverőéket közelebbről ismerte. Azért azt tanácsolta Jancsinak, ne higgyen a mézes-mázas szavaknak. Ezek a népek kimondott bolondcsinálók, s hazudnak, mint a cigányok. Van más asszonynak is szép lánya, és a világ se kiskert. Ha esetleg segítenének is rajta, az örökre a tányérjára kerülne és egy szép napon otthagyná az egész Borkeverő pereputtyot Julival együtt. Ezek a valóban súlyos szavak ugyan nem tetszettek Mariskának és ezért kötötte az ebet a karóhoz, hogy Borkerverőné nem hazudik, lehet a szavára építeni. A Pali sógor azt felelte neki, hogy majd meglátja, mit ér ennek az asszonynak a szava. A Jancsi két tűz között volt, mert nem tudta, kinek higgyen, Mariskának-e, vagy Pali sógorának, de a valóság meghozta hamarosan a választ.
A kocsmáról többet nem volt szó, lekerült a napirendről, ezért Jancsi elhatározta, hogy felcsap katonának.
Mielőtt berukkolt, Mariska nővére lesújtottan, lehajtott fővel azt a hírt közölte vele, hogy Borkeverőék meggondolták az ügyet, nem vesznek Julinak kocsmát, mert csak 5 év után fogják férjhez adni. A Pali sógor erre a hirre egyet a markába nevetett, mégis csak neki volt igaza.
Régi szokás szerint elbúcsúzott a katona Julitól szüleitől és még a nagymamától is. ő különösen a lelkére kötötte, hogy katonaságnál se felejtse el Julit, szorgalmasan írjon neki, ők se várnak a felelettel. Jancsi a nagymama látszólag szívből fakadó szavait valóban igaznak tartotta. Irt háromszor, vagy négyszer is, de a levelek válasz nélkül maradtak. Ha a búcsúzáskor egy kis egér tudott volna lenni, akkor talán meghallhatta volna a nagymama igazi véleményét, hogy ez a szép és gazdag Juli egy szegény, rongy és hitvány katonának csak nem ír. A fiatal katona akkor még nem tudta, hogyan tud valaki ilyen képmutató, álnok és hazug lenni. A franciák ilyen esetben azt mondják: ,,C' est la vie" — vagyis ilyen az élet!
Az idő közben ugrott, akár a béka. Hónapok a hónapokat követték, Jancsi a katonaságnál egészen jól érezte magát. Mint kötelességtudó ember, híven teljesítette a parancsot, ezért felettesei igen meg voltak vele elégedve. Egy gyenge félév után kapott kétheti szabadságot. Dobogó szívvel benyitott Julihoz, szép fogadást várt — egy pohár borral, hozzá való puszival. Sajnos azonban nagyot csalódott, terve füstbe ment. A borral és puszival való szép fogadás abból állott, hogy Juli hidegen az arcába csapta: a katonák mind hamisak.
Jancsi először nagyot nézett, azután egyet nyelt, de nem durváskodott, holott egy jó nyakleves lett volna az igazi felelet erre a kimondott neveletlenségre. ő tapintatosan zsebre vágta ezt a sértést és nyájasan, mintha nem hallott volna semmit, azt a szerény kérdést intézte Julihoz, hogy miért nem írt neki, mi volt a nagy hallgatás oka? Erre a kérdésre a következő nem várt választ kapta: ,,Mit írjak!" — ami úgy hangzott, az ördög vitt volna el, hol voltál, ki kíváncsi rád?
Jancsi tudta, hogy valami hiba van a kréta körül, de nem tudta elképzelni, micsoda. Mariska nővére felvilágosította, hogy Malacnyúzó Ferkó csapja Julinak a szelet. Ezt a hírt nem hitte el, ezért másnap felkereste a kocsmát, hol Julit a következőképpen üdvözölte: „Jó reggelt Juli, hogyan aludtál és mit álmodtál?" „Mi közöd van hozzá" — volt a rövid és elutasító felelet. Jancsi most már tisztában volt mindennel, ezért cinikusan csak így válaszolt: „Juli, te úgy nézel ki, mint egy bubu, bubu, bu!" Juli, aki leleplezettnek érezte magát, rárikácsolt, mint egy láncra vert kutya: „Csinálj bolondot az öreganyádból, de ne énbelőlem!" Evvel Jancsi végleg megkapta az útlevelét és ebben a pillanatban megszűnt köztük a barátság és az esetleges szerelem is.
Borkeverőék később szerették volna Jancsit visszahódítani, de ő azon az állásponton volt, Budán is csak egyszer volt kutyavásár. Ha Juli fél Alsóőrt kapná hozományul, akkor se kellene, mert ha valaki egyszer hazudik, annak nem hisznek, ha utána ezerszer is igazat mond.
Juli évek múlva férjhez ment Világjáró Imréhez, minek utána szülei kocsmával együtt mindent átírattak neki. Nem lett belőle barátságos kocsmárosné, mert a vendégeket sohasem szolgálta ki. Ez a munka mind a férjére szállott, neki kellett a vendégeknek kávét vagy teát főzni. Sőt még a virslit is neki kellett megmelegíteni. Közben Borkeverőné egész váratlanul meghalt, rövidesen Juli is özvegyasszony lett, az urát a rossz nyelvek szerint az alkohol vitte fiatalon a sírba.
E sorscsapások után Juli is felhagyott a kocsmároskodással és apjával együtt visszahúzódott a magánéletbe. Az öregurat azonban itt se tartotta valami nagy becsben és tiszteletben.
Egy alkalommal elkezdett valami kicsiségért torkaszakadtából segítségért kiabálni. A szomszédok összeszaladtak, azt hitték, hogy valami baleset történt, nagy meglepetésükre azt kellett hallaniuk, hogy Juli az apját a következők szerint mocskolta: „Te vén dög, takarodj a házamból, te vagy az én nyomorúságomnak az oka!" Később sajnálatos lelki szegénységbe esett.
Jancsinak kedvezett a szerencse. A sors Göcsejbe sodorta, ahol egy hozzáillő, fess és gazdag parasztleánnyal megismerkedett, akit később feleségül is vett. Felcsapott parasztnak, eredményes, jól gazdálkodó gabona-és hagymatermelő lett belőle.
A mese szerint, ha meg nem halt, talán még ma is él.
Körülbelül száz évvel ezelőtt élt itt Alsóőrben egy Seper Mátyás nevű jómódú gazdaember, akit az Úristen nem csak földi javakkal, hanem egy szép leánnyal is megáldott. A leánynak az a nagy hibája volt, hogy kisnövésű maradt. Amikor már férjhezadó leány lett, több vőlegényjelölt is megjelent Seper Mátyás portáján, de egynek se tetszett meg a leány. Mindenki kicsinek találta, ami különösen a mamát bosszantotta.
Egy szép napon szintén megjelent egy rokonszenves vőlegényjelölt Seperéknél, ő is kicsinek találta a leányt. Most ütött a mama órája, ezen alkalommal meg kell mentenie, nem eshet a kérés a vízbe. Igazi anyai furfanggal odalépett a legényhez, és bájosan csak annyit mondott: „Örülök kedves Sanyi, hogy Reszka leányom tetszik neked, s ahogyan én is tudom, ő is nagyon szeret téged, hogy kisnövésű, az ne legyen se kérési, se házassági akadály, mert ha feláll a pénzesládájára, akkor az összes alsóőri leányt egy jó fejjel felülmúlja.
Azért ne sokat gondolkozzál, ragadd meg az alkalmat, kérd meg a kezét, s tőlünk is megkapjátok a szülői áldást.
Sanyi megszívlelte ezeket a szavakat, s megkérte Reszka kezét. Tartottak nagy lakodalmat, melyre a fél falut beinvitálták. így lett a magas, délceg Sanyiból és a kisnövésű Reszkából boldog házaspár, ami jóformán az Úristennek is tetszett, különben aligha áldotta volna meg őket nagyszámú ivadékkal.
ASSZONYCSERE
A Seller Nanica férjhez ment és egy szép nap anyai örömök elé nézett. Kíváncsiságból megkérdezte egy bácsi tőle, mikor várható az örvendetes esemény, vagyis mikor jön a kis baba a világra.
Nanica erre a kérdésre nem volt elkészülve, mert a pontos időt maga sem tudta. Csak annyit sejtett, hogy vagy április végén, vagy május elején, mikor a naptár szerint a tüskebokor szokott virágozni, várta a születés napját. Azért nagy bölcsen kijelentette: mikor a tüskebokor virágzik.
A Patric Józsi és a Laci Miska bácsi közvetlen szomszédok voltak. Ezenkívül jóban-rosszban megmaradtak testi-lelki jóbarátoknak is. A kölcsönös segítségre mindig készen álltak. Mind a ketten házasok voltak.
A Patric Jóska felesége volt a Taus Kati, a Laci Miskáé pedig a Tuscher Rejzi. Különösen a hosszú téli estéken összegyűltek a szomszédok a Patric Józsi házában kártyázni.
Szokás szerint a császár szakálláért durákoztak és verték nagyban a lapot. Aki legtöbbször veszített, durák lett, azt jól kinevették. Akkor volt a legnagyobb kacagás, ha valaki tudott a veszteségen bosszankodni. Legszorgosabb volt azonban a Kati néni, aki a kártyázás után a résztvevőknek egy jó rumos teát készített, és így mindenki vígan ment haza.
Az alsóőri templomnak Szent Katalin a védőszentje. A védőszent nevenapján, tehát november 25-én szokta az alsóőri tűzoltóság a hagyományos Katalin bálját a községi kocsmában tartani, a zenét Horváth Gyula alsóőri cigány rezesbandája szolgáltatta. A Józsi és a Miska bácsi is hű tűzoltó volt, ezért kötelességüknek tartották, hogy a bálon résztvegyenek. Minekutána az asszonyok nem tudtak táncolni és a kocsmát se tudták igen kedvelni, azért ők mindig otthon maradtak. Ezen azt estén nem volt a Józsi bácsinál kártyáparti a két jóbarát elhatározta, hogy a bál után kicserélik az asszonyokat és pedig úgy, hogy Józsi bácsi elmegy Miska bácsi asszonyához. Miska bácsi pedig Józsi asszonyához. Megmondták egymásnak, hogy hol van a konyhakulcs elhelyezve és mi az asszonyoknak a szokása. A villanyt nem kapcsolták fel, nehogy az asszonyok felébredjenek. Olyan halkan, ahogy csak lehetett, beosontak a kópék az idegen hálószobába, gyorsan levetkőztek és bebújtak az asszonyok meleg ágyába. Az asszonyok mélyen aludtak, nagyban horkoltak és így nem vették észre, hogy nem a saját férjük fekszik az ágyban. Kati néni eszes és tapasztalt asszony volt. Hamarosan észrevette, hogy valaki nem az ura szokása szerint tapogatja őtet. Azért gyorsan kiugrott az ágyból, világot gyújtott és nagy meglepetéssel látta, hogy nem az ura, hanem Miska bácsi fekszik az ágyban. Minekutána ő is értette a tréfát, nem csinált lármát, sőt ellenkezőleg, elnevette magát, gyorsan felöltözött, tüzet rakott és főzött a Miska bácsinak egy pompás teát.
Közben kezdett a hajnalpír mutatkozni, ezért mindketten várták a meleg tűzhely mellett a gazda hazatérését. Az jól megváratta őket, mert neki jobban kedvezett a szerencse.
Ő is kizárta halkan a Rejzi néni ajtaját, csendesen beosont hozzá, gyorsan levetkőzött és óvatosan bebújt a meleg ágyba. Rejzi néni nem ébredt fel, mert az igazak álmát aludta. Józsi bácsi is mint sarzsis tűzoltó, udvarias ember volt, s azért nem akarta az alkalmi hálótársát álmából felébreszteni. Rövid idő után őt is elfogta az álom, és így egész virradó reggelig, mint a házaspárok szoktak, aludtak egymás mellett. Rejzi néni ébredt fel'először, de nem vette észre ki az igazi hálótársa, s ezért a Józsi bácsit szokásához híven a következő szavakkal meglökte: „Miska kelj fel, mert már reggel van!" Amikor az mély álmából feltápászkodott, akkor látta Rejzi néni, ki volt az igazi hálótársa. Ő sem volt örömrontó, értette ő is a tréfát és így szemrehányás nélkül hagyta szomszédját felöltözni. Útravalóul adott neki még egy stampedli pálinkát is. Otthon vígan és nevetve fogadta az asszonya és Miska bácsi.
Mindegyik elmondta kalandját, végül arra a megállapításra jutottak, hogy a házikosztnak nincs mása, s többször nem próbálták meg az asszonycserét.
A második világháború után Seper József, akit a nép szája még most a halála után is Juci Jóskának hív, 17 évig volt Alsóőr bírója, illetve polgármestere. 17 év hosszú idő, az alsóőri bírók sorában szinte rekord, mely némi viszontagság mellett sok bút, de örömet is hozott a bíró úr számára.
A nép szerette, tisztelte és becsülte, mert ez a tehetséges ember becsületesen és igazságosan töltötte be hivatását. Senkivel nem gorombáskodott, és nem éreztette bírói állását. Ezért, ha valaki valami ügyes-bajos dologgal fordult hozzá, mindig meghallgatta, jó tanács nélkül senki sem hagyta el szobáját.
Az akkori időben az alsóőri vadászok vették bérbe a községhez tartozó vadászterületet, csak úgy passzióból, mert jövödelem nem származott belőle. A bíró úrnak volt egypár vadász barátja, többek között a Szabó Árpád, az Anti Pista, a Kelemen Jóska és a Vass Jóska. Ezek a barátok rábeszélték, hogy ő is legyen vadásztársuk, álljon közibük és tegye le a felsőőri járási kapitányságnál a vadászvizsgát. Barátainak nemigen mondott nemet, és mint katonaviselt embernek, a vadászfegyver sem volt probléma. Szerencsére jól ismerte a felsőőri ügyvédet Dr. Fuith Károlyt aki szenvedélyes vadász volt, s akitől sok vadászkönyvet és hatályban lévő vadásztörvény-könyvet kapott.
A doktor úr ellátta azonkívül sokféle gyakorlati vadásztanáccsal, úgy, hogy jobb tanítót sehol sem kaphatott volna. így aztán, a bíró úr a legjobban lett felkészítve a vadászvizsgára. Végre-valahára eljött a nagy nap. A vizsga a járási kapitányságnál történt, személyesen Dr. Dax járási kapitány előtt. Az első kérdés az volt:,,Mondja bíró úr, mire kell a vadásznak ügyelni, mielőtt a fegyverét elsüti?" Erre a kérdésre azt a felelet kapta: „A vadásznak elsősorban meg kell győződnie arról, hogy mire lő, nehogy előforduljon, hogy esetleg egy vad helyett embert lőjjön agyon." Evvel a válasszal Dr. Dax igen meg volt elégedve. A második kérdése az volt:„Hány tyúkja van egy fácánkakasnak?" Erre ekképp felelt: „Mint körülbelül a házi tyúkoknál szokás. Egy kakasra 8 vagy 10 tyúk kerül." Ez a válasz is megfelelt a kérdezőnél. Harmadik kérdés az volt: „Mit tud a bíró úr a foglyokról?" Erre a következő volt a válasz: „Foglyok télen összecsoportosulnak és egy kupacban meghúzzák magukat, egy mesgye mellett. Biztonság kedvéért, nehogy valami kellemetlenség érje őket, mindig kiállítanak egy őrt, aki veszély ese
tén felriassza őket, hogy idejében el tudjanak repülni. Tavasszal amikor jön a párzás ideje, akkor szétosztanak és elhagyják a sereget." Dr. Dax-nak szeget ütött a fejébe, hogy a bíró úr honnan tudja, hogy a foglyok télen őrt állítanak ki?
Erre a bíró azt felelte: „Ezt a tüneményt olvastam a szakkönyvekben, és hallottam olyan vadászoktól is, akik a természetben is tapasztalták." Erre a feleletre Dr. Dax olyan bámulatba esett, hogy kereken kijelentette, hogy ilyesféle őrségről még ő soha nem hallott. Dicsérte a bíró úr szorgalmát, és rögtön átnyújtotta vadászati jogosítványát.
Este a Farkas Pista vendéglőjében aztán ez az esemény vadászbarátok körében — jó vacsora és kitűnő borok mellett — kellőképpen meg lett ünnepelve.
Ettől a pillanattól fogva a bíró úr vadász tagtárs lett, és egyenrangú vadásznak ismerték el.
Az idők múlásával a bíró úrból kitűnő vadász lett, aki nem csak jó lövő, hanem igazi barát is volt.
Egy szép napon a Szabó Árpád azt mondta neki: „Lóska, én tudok a Felső nádasnál megfelelő helyet, ahol neked megfelelő őzbakot lőhetsz." Még aznap este felkereste a bíró úr a megjelölt helyet, de minekutána a közelben nem volt magasles, felmászott egy jó bozontos keresztes fenyőre, és onnét várta a bakot, de az sajnos nem jött, s már éppen le akart a fáról mászni, amikor egyszercsak lépések ütötték meg a fülét. Mivel az őznek majdnem olyan a lépése, mint az emberé, a bíró úr azt gondolta, hogy a Vass József vadászbarátja kószlál a fa alatt de nem volt biztos benne. A bíró úr kínban volt, mert nem tudta, mitévő legyen, lőjjön, vagy ne lőjjön. Akkor eszébe jutott a vizsga Dr. Daxnál, hogy a vadásznak csak akkor szabad lőni, ha látja és meggyőződött róla, hogy mi van előtte. Mivel a sok ágtól nem látott semmit, elhatározta magában, lesz, ami lesz, és ahogy tudott, torka szakadtából elkiáltotta magát: „Áll! ki vagy?" A bak persze nem tudott neki felelni: „Te ostoba vadász, én vagyok az őzbak!" — de egyet morgott, s gyors futásban beleszaladt az erdő mélységébe .
Ezt a vadászkalandot megtudta Seper János tanító úr is, aki a bíró urat folyton szekálta. Áll! ki vagy? A bíró úr, mint felelőssége tudatában lévő vadász, igen okosan cselekedett, hogy a zajra nem lőtt. Nagy baj történt volna, ha a Vass Józsit, vagy egy más személyt lőtte volna meg, szerencsétlenséget hozott volna egy családra. Ha minden vadász ilyen öntudatosan cselekedne, mint a mi jó bíró urunk, akkor bizonyára sok bajt meg lehetne előzni.
Már jó pár évvel ezelőtt meghalt dr. Fuith Károly Felsőőrött, aki köztiszteletben álló, eredményes és humoros ügyvéd, szenvedélyes vadász volt. A nép szerette, de különösen kliensei becsülték nagyra, mert mindenkivel tudott a saját nyelvén beszélni. Azonkívül nagyon ritkán vesztett pert, ezért a Felsőőri járás lakossága tömegesen kereste fel irodáját. Különösen szerdai napokon, mert ilyenkor Felsőőrött hetivásárok voltak, mint ahogy mai is. Egyik járókelő a másiknak adta a kilincset, ilyenkor a doktor úr előszobája rajzás előtti méhkashoz hasonlított, olyan nagy volt benne a sürgés- forgás. Egy szép napon a következő eset történt. Dr. Fuith lakásával szemben volt Rúzsa János mészáros és hentesmester háza, üzlete. Amikor Rúzsa úr öregedni kezdett, kiadta az üzletet a Stájerországból származó Fürtinger nevű hentes és mészárosnak, aki az egész környéken híres volt hurkáiról.
Egyszer munkásai avval a kellemetlen hírrel lepték meg, hogy a füstölőt valaki dézsmálja, ugyanis néha-néha egy-két hurka hiányzik belőle. Nagy volt a felháborodás és vita, ki lehet a tolvaj? A vita azonban eredménytelen maradt, mert a szóba kerülő munkások mind megbízható emberek voltak. Ezért Fürtinger úr elhatározta magában, hogy majd ő néz a tolvaj után.
Egyszer egy egész éjjelt áldozott a cél érdekében, fáradozását valóban siker koronázta.
Már virradni kezdett, egyszer csak zajt hallott a füstölőből. Erre fel rögtön elrepült az álom a szeméről. Az egész ember csupa fül, szem és éberség lett. örült, hogy a tolvajt el tudja csípni, de még nagyobb volt bámulata, amikor a dr. Fuith vadászkutyáját látta egy hurkával a szájában elillanni. Végre lelepleződött a régóta keresett tolvaj. Fürtinger úr alig tudott másnap délutánig várni, máris a következő szavakkal kopogtatott dr. Fuith irodájába: „Tisztelt doktor úr, egy jogi kérésem volna, szabad a felvilágosítását kérnem?" „Csak tessék elmondani, hogy hol a baj, mi nyomja a szívét, mert a jogi ügyek elintézése az én feladatom" — volt a válasz.
Fürtinger úr evvel a válasszal nagyon meg volt elégedve, ezért bátran a következőképpen faggatta tovább a doktor urat: „Mondja doktor úr, ha valakinek van egy kutyája és ez a kutya valakinek kárt tesz, kinek kell ezt a kárt megtéríteni?" „Természetesen a kutya gazdájának - mert ő a felelős a kutyájáért" - volt a válasz. Ennek a felvilágosításnak még jobban megörült Fürtinger úr s tovább zaklatta a doktor urat. „Mondja tisztelt doktor úr, ha véletlenül ez a kutya a magáé volt, hajlandó a kárt megtéríteni?" „Természetesen" volt a dr. Fuith válasza. „Mondja csak meg, mit tett a kutya?" Erre elmondta Fürtinger úr, hogy elcsípte a doktor úr kutyáját, amikor egy hurkával a szájában elillant a füstölőjéből. ,,Mi a kár?" kérdezte a doktor úr. „10 Schilling" volt a válasz. Dr. Fuith belenyúlt a zsebébe és szótlanul átadta ezt a összeget a mészáros mesternek. Ez megköszönte, amikor tovább akart menni, a doktor úr nyájasan a következő szavakkal fordult hozzá: „Bocsásson meg, szomszéd úr, nekünk még egy kis elintéznivalónk van!" „Nem tudnám, hogy mi, mi már egyenesben vagyunk!" - védekezett a mészárosmester. „Nem egészen, mert én még kapok magától harminc Schillinget" - volt a doktor válasza. Erre Fürtinger úr egy kicsit zavarba jött és annyit tudott hebegni: „Én nem tudnám, hogy miért kellene nekem magának harminc Schillinget fizetni?" Erre a doktor úr mosolyogva azt felelte: „Ez az én tiszteletdíjam, az ügyvédi felvilágosításomért!"
A már sajnos meghalt Müller István, a nép szájától két házinevet is kapott. Az első név Boltos, vagyis őriesen Bódos Pista, a másik meg Ludrás Pista volt. Minekutána a templom közelében kint a hejcselli hegyen, vagy hejcselli pergen lakott, megbízta a község elöljárósága a céhmesteri, vagyis a sekrestyési teendőkkel, melyeket éveken keresztül becsülettel és szorgalommal be is töltött.
Egyszer egy hideg és sötét adventi estén Pistának a templomban valami teendője volt, és hogy lásson, bekapcsolta a villanyvilágítást, ami a szokatlan időben szeget ütött a Vida Jóska fejébe, aki szintén a templom közelében lakott. Ezért kíváncsiságból felnyitotta lassan a templom ajtaját, hogy megtudja mi is a világítás oka. Amikor Pistát, akivel úgysem élt a legjobb barátságban, az oltár körül sürögni-forogni látta, halkan ismét betette az ajtót, ráfordította a kulcsot és mint aki jól végezte dolgát, jókedvűen és elégedetten lassan hazafelé ballagott.
Közben Pista elvégezte dolgát, lekapcsolta a villanyt, és el akarta hagyni a templomot, de nagy meglepetésére nem tudott kijönni, mert az ajtó be volt csukva. Eleget zörgetett és dörömbölt rajta, hiába kiabált torka szakadtából, hogy nyissák ki az ajtót, hogy ki tudjon jönni, — senki sem hallotta segítségkiáltását. Mennél jobban zörgette, rúgta az ajtót, és hangosan kiabált, annál idegesebb lett, mert kezdte már a hideg is kínozni. Mindig nagyobb dühbe és méregbe jött, és hogy a felháborúdott lelkét egy kicsit megnyugtassa, régi szokás szerint elkezdett káromkodni, szitkozódni és átkozódni. A templom falai fennállásuk óta talán alig hallottak olyan durva és ocsmány szavakat, mint most, a Pista szájából. Az ima helyett a káromkodás vett erőt rajta. Szidta és átkozta az Atya Istentől, a Szűz Máriától és a Jézus Krisztustól kezdve a szentek egész lajstromát, de ez a kirobbanás sem segített rajta, mert az ajtó csak zárva maradt.
Belenyugodott sorsába, meghúzta magát egy padon, és várta a szabadulását. Közben elszundikált és a rorátéra hívó harangszó riasztotta fel álmából, ami egyúttal szabadulást is jelentett számára.
A céhmesteri hivatásnak eleget tett ezen reggel is. Mindenkinek elpanaszkodta, hogy az éjjelt a templomban kellett eltöltenie, mert valaki gazember rácsukta a templom ajtaját. Ezen a napon nem mutatkozott az utcán, teljesen elzárkózott és nem volt képes senkivel érintkezésbe lépni.
Másnap azonban találkozott többek között a Vida Jóskával is, aki nyájasan megkérdezte tőle: „Mondja Pista bácsi, hogyan aludt a múlt éjjel, mert hallottam, hogy a templomba be volt zárva." Erre a Pista bácsi lehúzott egy litánia káromkodást és azt felelte, ha tudnám, hogy ki volt az a gazember, aki engemet a templomba becsukott, azt én rögtön agyonütném. Jóskának nem kellett több, félig nevetve csak annyit mondott, „Pista bácsi, én tudom ki volt az a gazember, aki magát a templomba becsukta." Erre a sekrestyés vérszemet kapott és csak azt tudta dadogni, mondd meg, hogy ki volt ez a rongy ember, hogy én ki tudjam oltani a hitvány életét. Kaján mosollyal az arcán Jóska titokzatosan csak annyit felelt neki, „Smódics Jenő volt a tettes, aki most éppen bement a Gángolyhoz egy frakli pálinkára." Pista bácsinak nem kellett több, mintha puskából lőtték volna ki, berohant a Gángoly vegyeskereskedőhöz és akár egy tigris, szótlanul rárohant a pálinkázó Jenőre, s kezdte nyakrafőre pofozni, ütni, verni, ahol csak érte. Végre csak annyit tudott hebegni: „Majd adok én neked egy becsületes embert a templomba bezárni." Erre a szavakra az ártatlan Jenő is végre észrejött, hogy az emberi mivoltából kikelt Pista bácsit mi lelte, és természetszerűen ő is kezdett védekezni. Ő is a Pista bácsinak lekent egy jó pár nyaklevest, és elkezdték egymást rúgni, verni, végül a többi vásárlók nagy örömére birkózni kezdtek, mint valami mesterbirkózók, úgy, hogy majdnem a boltot is feldöntötték. Mikor a cirkusznak vége lett, Jenő bosszút forralt magában az ártatlanul kapott pofonokért, és azért megparancsolta a nála tartózkodó Cili Jóskának, hogy estefelé menjen ki a temetőbe, keressen a sírokon egy megfelelő koszorút, és ha nem látja senki, akassza fel a Pista bácsi kertjére. Másnap rgggel jöttek és mentek az őrállási és az alsóőri bácsik és asszonyok Pista bácsi háza előtt, és a koszorú megpillantására mind megállottak, nagyban tanácskoztak, mi is történt Pista bácsinál, ki is halhatott meg?
A zajra felébredt Pista bácsi is, és kinézett az ablakon. Mikor látta a sok népet és a kerítésen függő koszorút, úgy elfogta a méreg, hogy majdnem idegösszeroppanást kapott.
Hamarosan felkészült, vett egy botot, és nagy káromkodás között szétzavarta a tanácstalan és bámuló közönséget.
Az alsóőrieknek nem kellett színház, mozi, vagy kabaré, mert tudtak, és tudnak még ma is a maguk módja szerint szórakozni.
Varga Jánosné sok éven keresztül Amerikában élt. Öreg korában jó gazdagon visszatért Alsóőrbe. Itt Seper István, aki a Scheller házinevet viselte, vette pártfogásba.
Meg kell jegyezni, hogy Alsóőr lakosságának jó negyedrésze a Seper családi nevet viseli, és azért majdnem kivétel nélkül, megkülönböztetés céljából mindenkinek van házineve.
Seper István azért kapta ezt a házinevet, mert hajdanán huszár volt, ahol a csődöröknél tett szolgálatot. A csődör német neve: Sprunghengst, Zuchthengst vagy Beschaler. Az utolsó szónál elhagyták az alsóőriek a B betűket és így maradt csak Schaller, amiből őriesen hamarosan Scheller lett. Ezt a szót, mint házinevet Seper István az alsóőri honfitársaitól díjmentesen egy-kettőre meg is kapta. Ez a név nem csúfnév, hanem megkülönböztető név, amely még az utódokra is átszáll.
Történt, hogy egy napon Vargánénak lejárt az ideje és szép csendesen meghalt. Ezen alkalommal Seper István valóban kitett magáért, mert olyan tort rendezett az elhunyt tiszteletére, amely beillett volna lakodalommak is. Nem sok kellett, hogy a gyászvendégek a többféle hús, a jó borok és sütemények mellett elkezdtek volna énekelni. A gyászvendégek között, mint halottvivők voltak Kelemen Illés és Kelemen vagy Vince Sándor is, akik egymás mellett ültek. A bor mindkettőnek megoldotta a nyelvét, először csak tréfáltak, későbben gorombáskodni kezdtek. Sándor az Illést ugratni akarta, azt mondta neki: „Ugye Illés, most szeretnél a markodba nevetni, hogy mint marhakereskedő, éntőlem is tudtál egy szép és jó olcsó tehenet elkunyerálni." Erre illés azt felelte: „Tetőled még egy borjút se vettem, nem tehenet. Semmi közöd sincs hozzá, hogy én kitől és mennyiért vásárolok marhákat. Különben is jegyezd meg magadnak, hogy engem tisztességesen meghívtak Scheller Istók házába mint halottvivőt, és neked itt hallgatás a dolgod." Sándor se esett a szájára, és megfordította az ostor nyelvét a következő szavakkal: „Tudod mit Illés? Scheller Istóknak, ha nem tudnád, van egy családi neve, mégpedig Seper István, és azért nem illik neked a Scheller Istók megjegyzéssel csúfolódni."
Erre megszólalt maga Scheller is, és csak annyit mondott: ,,Atyafiak, atyafiak, itt nem kell pereskedni, civakodni, inkább vigadozzatok, hogy szép temetésen vehettetek részt. Csufolásról meg szó sem lehet. Engemet Ferenc Jóska király és császár őfelsége, mint huszárt a csődörökhöz tett, s azért én ezt a Scheller nevet büszkén viselem." Ezekre a szavakra vége lett a vitának, vígan, és zavartalanul folyt tovább a tor.
Az Illés és Sándor a többi vendéggel együtt úgy berúgott, hogy másnap reggel alig tudott hazabotorkálni.
Egész Ausztria területén vannak útszéli képszobrok, melyek valami szomorú esetre emlékeztetnek. Alsóőr határában a Hógo hegy nevű dűlő nyugati lejtőjénél is állott egy útkereszteződés közepén a Szentháromság tiszteletére szentelt ősrégi képszobor, melyet a nép szája fehér képre keresztelt.
Ez a körülbelül három méter magas, téglából épült négyszögletes szobor azért kapta ezt a nevet, mert mind a négy oldala be volt vakolva és fehérre meszelve.
Ezt a felszentelt képszobrot mind az alsóőriek, mind az őrállásiak nagy becsben és tiszteletben tartották. Ha a férfiak elmentek előtte, megemelték kalapjukat, és egy illedelmes „Dicsértessék a Jézus Krisztus" köszöntéssel üdvözölték. Az asszonyok és a leányok a szokásos keresztvetéssel fejezték ki tiszteletüket.
Az akkori időben még nem volt sem autó, sem autóbusz és az őrállásiak rendszerint gyalog mentek Felsőőrbe, nem jöttek be a faluba, ha nem a képszobor mellett haladó gyalogú tat vették igénybe. Mint jó katolikusok, éppúgy mint az alsóőriek — ők is meghajoltak a képszobor előtt.
A monda és a hagyomány szerint ennek a műemléknek az eredete egy tragikus esemény volt.
Egykor Alsóőr ismert bortermelő község volt. A filoxera később sajnos tönkretette a szőlőhelgyeket és a pár megmaradt tőkét is, a törvény parancsára ki kellett irtani. így megszűnt Alsóőrben a szőlő-, illetve a bortermelés. Később már senki sem gondolt az elárvult dűlőket filoxeramentes amerikai tőkékkel újból beültetni. Megmaradtak azonban a szőlő dűlők nevei, mint például „Alsószőlők, Benkők szőlője, Felsőszőlők, Józsiék szőlője, és Képi szőlők."
Van az Alsóőri Otthonban egy régi okirat, mely szerint Bognár György volt 1801. június 16-án a .Jiütvös" hegymester. Abban az időben, amikor a törökök Jurisich Miklós várát Kőszegen ostromolták, a visszahullámzó csapatok közül egypár portyázó katona is Alsóőrbe jutott, hol egy égbekiáltó gaztettet követtek el.
Mikor a Léb Marinka leánya a szőlőhegyből hazafelé ment, a törökök elfogták, megbecstelenítették, végül agyonszúrták. Az anyai fájdalom, keserűség és bánat nem ismert határt. Ez a gaztett serkentette végül is Léb Marinkát arra, hogy a bűntett színhelye közelében a leánya mártírhalála emlékére a Szentháromság tiszteletére ezt a képoszlopot felállíttassa.
Az idő szaladt tovább, az évek jöttek, az évek mentek, anélkül, hogy a szóban lévő műemléknek a legkisebb baja is történt volna. Seper József (házinévről Zsigmond Jóska) polgármester idején történt azonban egy eset, amire senki sem számított, és egyedül áll a község történetében. Az úttest szabályozása alkalmával a község elöljárósága 1968. őszén elhatározta, csupán az egyszerűség kedvéért ennek a szobornak a ledöntését, illetve megsemmisítését. Ez a községi határozat szintén olyan durván és kegyetlenül lett végrehajtva, mint annak idején a leány meggyilkolása és mártírhalála, melynek emlékére lett az emlékszobor felállítva.
A tett végrehajtója Kajtár Károly alsóőri lakos, a Felsőőri járás Vízszabályozó hivatal alkalmazottja volt, aki ennek a hivatalnak a tulajdonában lévő kotrógéppel, anélkül, hogy felettesei tudtak volna róla, végezte el a ledöntést.
Milyen egyszerű ember volt, az bizonyítja legjobban, hogy avval dicsekedett — ezt a régiséget a kotrógéppel úgy ledöntötte egy lökéssel, csak úgy zuppant. Az ellenőrök voltak: az említett Seper József polgármester és Szabó József (Nyuzár Jóska) községi elöljáró. Szabó Tamás és Farkas István (Cilinder Pista) csak a szobor tetején lévő vaskeresztet és egy téglát tudtak a sárból megmenteni, és az alsóőri otthonban elhelyezni. A többi téglából úttörmelék lett. Említésre méltó, hogy sem a néhai Raffl Jenő alsóőri plébános, sem az akkori községi jegyző nem tiltakoztak ez ellen a kultúrbarbárság ellen.
Amikor Kajtár főnöke, Gartner Antal udvari tanácsos, tudomást szerzett erről az esetről, rögtön magához hívatta és a következő szavakkal fogadta: „Sie, Unglücksrabe, was habén Sie getan?" — magyarul annyit jelent, szerencsétlen flótás mit csinált? Az udvari tanácsos úr akárhogy is megdorgálta és a sárig lehordta, a ledöntött fehér képet mégsem tudta feltámasztani.
Tudomás szerint a felsőőri járási kapitány se tudott erről a ,,hőstett"-ről, és csak a felsőőri újság hozott egy cikket róla. Majdnem hasonló sors érte a Felsőőrbe vezető betonút kiépítésénél a falu végén lévő Szent Flórián kápolnát, az azt körülvevő négy hársfát is, melyeket Erzsébet királynő meggyilkolása emlékére ültettek 1896-ban. Az út tervezője azonban mégsem merte tervét megvalósítani, mert, úgy látszik, félt az alsóőri népnél és a felsőőri hatóságoknál a kihatástól.
Az említett cikkre a község elöljárósága megszégyellette magát, és csináltatott egy új képszobrot, melyet a különös alakja miatt Gaál János asztalosmester „cilinderkéménynek" nevezett. Érdekes, hogy a hivők ezt az új cilinderkéményt alig veszik tudomásul, messziről sem tisztelik úgy, mint a régi fehérképet, és azon tűnődnek, hogy az egyház hogyan tudja egy megszentelt tárgy megsemmisítését jóváhagyni?
Ezen a mondán kívül a török időből Alsóőrre vonatkozólag nem létezik egy adat sem, melyből kitűnne, mi is játszódott le ebben a korszakban ezen községben. így tehát csak feltevésekre, képzeletekre vagyunk utalva, amiknek viszont bizonyos történelmi hátterük van.
Nincs kizárva, sőt valószínű, hogy Kőszeg ostromával kapcsolatosan török harcosok Alsóőrbe is eljutottak. Hogy a törökök a falut felgyújtották, kifosztogatták és más disznóságot is elkövettek, nem tudjuk. Sajnos arról sem tudunk, hogy az alsóőriek fegyveresen résztvettek-e a törökök elleni harcokban. Tény, hogy a falu lakosságát nem mészárolták le, mert akkor a nép nem maradt volna meg a mai napig magyarnak. A felsőőri városháza előcsarnokában létezik egy emléktábla a város történetéről, mely a következő mondatot tartalmazza: „Anláfilich der Belagerung von Güns durch die Türkén im Jahre 1532 wurde Oberwart in Mitleidenschaft gezogen". — vagyis „Felsőőrt Kőszeg ostromlása alkalmával a törökök által sok szenvedés érte."
A szóban lévő fehér képet a pinkafői kerületi esperes 1878. évi november 22-én kiadott alsóőri helybeli káptalanságról szóló okiratban megemlíti, hogy 1802. október 3-án lett újra egyházi áldással felállítva. Ez azt bizonyítja, hogy már előtte is volt ezen a helyen egy útikereszt, illetve képszobor.
A burgenlandi felsőőri járásban a Pinka folyó mentén fekvő községek Felsőőr (Oberwart), Alsóőr (Unterwart). Őri Kisjobbágyi (Kleinjabing) valamint őri Sziget (Siget in der Wart) és őri Szent Marton (St. Martin in der Wart) képezik osztrák területen az úgynevezett „őrséget", amely németül „In der Wart" elnevezéssel ismeretes. Ezek a községek árpádkori határőrségi települések és mind a mai napig megmaradtak magyar nyelv-és népszigetnek.
Valóban megmaradtak nyelv- és népszigetnek? Elvileg igen, de a valóság sajnos más képet mutat. Mikor 1921-ben Burgenlandot Ausztriához csatolták, 25 000 burgenlandi lakos vallotta magát magyarnak. Az utolsó statisztikai kimutatás szerint ez a szám 4.040 re csökkent. Ha ez a folyamat így megy tovább, akkor a burgenlandi magyar kisebbség napjai meg vannak számlálva. Ennek az oka az, hogy a magyar ember gyorsan hajlik az áthasonulásra, könnyen feladja a magyar mivoltát. Ebben az esetben a burgenlandi magyarság sem kivétel.
Szent Mártonban és Kisjobbágyiban már teljesen kihalt a magyar szó, Felsőőr lakosainak is jóval több mint fele német ajkú. A heti vásárokon csak itt ott lehet magyar szót hallani. Szigeten is mind nagyobb méreteket ölt az asszimilálódás. Alsóőrben, ebben az egykor színmagyar községben is 60 év óta sok változás történt. Többek között teljesen megszűnt a szép magyar népviselet. A lakosság szívesebben beszél németül, mint magyarul. A gyermekeket az új divat szerint olyan nevekre keresztelik, melyek a naptárokban nem is találhatók. A temetőben az új sírköveken majdnem kivétel nélkül német feliratok díszelegnek, az iskolában is hetenkent csak három magyar tanóra van. így valóban nem csoda, hogy az iskolás gyermekekek a tanítás után és a sportpályán maguk közt csak németül fecsegnek. Hogy ennek az áramlatnak mi lesz a vége, az egyenlőre még a jövő titka. Jelenleg az öregek és a fiatalok még valahogyan törik szép magyar anyanyelvüket, de meddig? Azért a „törik" megjegyzés, mert az alsóőriek a soknál is több német szót használnak.
Érdekes, ha egy idegen magyar ember Alsóőrben jár, az első kérdése az, ha az itteni lakosság bírja-e még a magyar nyelvet és tudnak-e magyarul énekelni? Ilyen eset történt pár évvel ezelőtt. Bécsi magyar vendégek jöttek autóbuszon Alsóőrbe és többek között, meglátogatták a helybeli zeumot, illetve az ,.Alsóőri Otthont" is, hol dr. Seper Károly mint ennek az egyletnek az elnöke, barátságosan fogadta őket. A vendég társaságban volt dr. Halmágyi Ferenc, akivel dr. Seper még a első szava: „Mondd, kedves Karcsi bátyám, tudnak az alsóőriek még magyarul, vagy már ők is egészen elosztrákosodtak?" Az igazságnak megfelelően azt a feleletet kapta, hogy az alsóőriek még tudnak magyarul, ha nem is olyan finoman mint a budapestiek, vagy a szombathelyiek, de mindenkivel képesek szépen magyarul beszélni.
Feri ezt nem nagyon akarta elhinni és azért a Karcsi bácsi azt tanácsolta neki, hogy kérdezze meg bárki alsóőri lakostól, tud-e magyarul?
Alkalom hamarabb kínálkozott, mint ahogyan a Feri gondolta volna: Meghalt egy fiatal cigány legény, kit a cigányutca körüli polgárleányok fehér blúzban és fekete szoknyában kísértek utolsó útjára. A temetés után ezek a leányok megállottak az Otthon előtt egy kis tereferére. Ezt az alkalmat felhasználta a Feri, hogy az egyik leánytól megkérdezze, tud-e magyarul? Előzőleg azért tanácsot kért a Karcsi bácsitól, hogy melyiket szólítsa meg? Melyik tetszik? - volt a kérdés. Bizonyos nézegetés után végre a Fassl Feri Irénke nevű leányán akadt meg a szeme. Udvariasan meghajolt előtte és nyájasan megkérdezte: „Mondja, kisasszony, tud maga magyarul?" „Én tudok, tud az úr is?" - kérdezett viszont. A Feri, aki erre a talpraeső kérdésre nem volt elkészülve, a Karcsi bácsihoz fordult és mosolygó arccal csak annyit mondott: „Karcsi bácsi, tényleg neked van igazad, Alsóőrben valóban tud mindenki magyarul!" A Karcsi bácsi is félig nevetve azt válaszolta neki: ,,Máskor ne kételkedj a szavaimban, légy hivő és ne hitetlenkedj, mert én doktor öétemre, nem szoktam füllenteni."
Ha valakit valami kár ért, például egy per elvesztése, vagy ha egy verekedés alkalmával jól elverték, akkor azt szokták mondani, hogy az illető a rövidebbet húzta. Ezt a közismert mondást ismerik és használják az alsóőriek még most is, de aligha tudják az eredetét. Mikor Burgenland még Magyarországhoz tartozott, a polgármestereket bírónak nevezték, mert bizonyos bírói tevékenység is a hatáskörükbe tartozott. Könnyebb bűnügyek felett, mint gyümölcslopásnál, becsületsértésnél, vagy ha valaki a szomszédjától egy-két barázda földet elszántott, ilyen esetekben a bíró önhatalmúlag ítélkezett, természetesen fellebbezés nélkül. Mindenki elismerte a döntést, illetve az ítéletét. Súlyos esetekben, mint rablásnál és gyilkolásnál, természetesen az állami bíróság ítélkezett.
Néha a községi bírónak törvényen kívüli esetekben is ítéletet kellett hozni, melyekben nem a jog, hanem csupán a szerencse játszotta a főszerepet, és azért bizonyos mértékben hasonlítottak a középkori „istenítéletekhez". Ilyen eset volt, ha egy ember meghalt és az örökösei nem tudtak a hagyatékon megosztozni. Az illető örökösöket gyors ítélet és nem pedig egy hosszú, és drága pereskedés érdekelte. Azért nem fordultak a bírósághoz vagy a közjegyzőhöz vagy az ügyvédhez, hanem a községi bíróhoz, avval a kéréssel, hogy „húzni" akarnának és azért vegye elő a hüvelyt a pálcikákkal. Ez a fából készült 38 centiméter hosszú és 5 centiméter gömbölyű hüvely tele volt szorosan 31 centiméter gömbölyű pálcikával rakva, melyeknek fele 2-3 centiméterrel rövidebb volt.
A hüvely egyik vége csukott volt, a másik végét biztonság kedvéért, hogy a pálcikák ne kallódjanak el, egy sapka alakú facsavarral lehetett lezárni. Ha az ügyfelek jöttek és a bíró urat megkérték, hogy vegye elő a hüvelyt, akkor a szemük előtt lecsavarta a facsavart. Aki a hosszabb pálcikát húzta, az volt a nyertes, aki pedig a rövidebb pálcikát húzta, az „húzta a rövidebbet" és az volt a vesztes. A húzás előtt az ügyfelek ünnepélyesen kijelentették, hogy ők a húzás eredményét nem fellebbezik meg és aki nyer, az nyer, aki veszt, az veszt. A hüvely a mindenkori bírónak volt a birtokában és ha lemondott, akkor az új bíró vette át tőle. Ez a középkori igazságszolgáltatás még a huszadik század közepéig divatban volt és mindig nagyszerűen működött.
Az utolsó birtokosa ennek a régi érdekes és értékes tárgynak a Seper
József nevű bíró volt, aki a Juci Jóska házi nevet viselte. Minekutána „húzás" már divatját múlta, és többet nem vették igénybe, átadta mint az „Alsóőri Otthon" nagy barátja ennek az egyletnek. Sajnos az Otthonnak nem csak tisztességes, hanem sok esetben tolvajhajlamú látogatói voltak és így nem csoda, hogy sok érdekes tárgynak lába kelt. Többek között a következő tárgyak tűntek el: egy értékes tajtékpipa, öt régi kulacs, egy csomó európai tallér (ebben az esetben tudjuk, ki volt a tolvaj), egy rokka, egy régi okirat Magda György, alsóőri plébánostól és egy kétkerekű sütőtalicska. Azért dr. Seper Károly, mint az Otthon elnöke, elhatározta — nehogy talán ennek az eredeti hüvelynek is lába keljen — magánál tartja, míg az Otthonban nem lehet zár alá csukni.
Közben már számos múzeumi szakértő és rajongó, aki az említett közmondásnak az eredetét nem tudta, nem győzött csodálkozni, milyen értéke van az Alsóőri Otthonnak a régi magyar igazságszolgáltatás idejéből. Ilyenkor dr. Seper azt szokta a vendégeknek mosolygó arccak mondani: „Látják, Alsóőr, ez a régi ősmagyar határőr falu is érdemes megtekintésre, mert bukkanhatnak itt olyan tárgyakra, melyek máshol nem léteznek!"
Hasonló érdekes mondatot tartalmaz az Otthon tulajdonában lévő „Utazó levél", mely szerint a levél tulajdonosa „a sorsára nézve házas". Sok magyar látogatónak nem ment a fejébe, hogy hogyan lehet egy bácsi „a sorsára nézve házas?" Ez a két példa mutatja legjobban, hogy a legigénytelenebb falusi múzeumban is rejlenek olyan tárgyak, melyekre az egész falu népe büszke lehet.
Az „Alsóőri Otthon" alapítói már kezdetben meg akarták venni Sándor Laci bácsi öreg szomszédházát, de az akkor nem volt eladó.
Végre tulajdonosai Seper Anna és Szabó Rozália elhatározták ezen ház eladását. Erre a hírre jöttek Bécsből a Műemlékvédelmi Hivatalból és Kismartonból a Tartományi Kormánytól magasrangú szakértők. Azon a nézeten voltak, hogy ez a több mint 200 éves épület méltó arra, hogy a pusztulástól megmentsék, mert az Otthonnal együtt egy építkezési egységet képez, s megőriz ebben a gyors ütemű életben, ahol az egyik ház a másik után épül, a régi faluképből egy keveset.
Az urakat az Otthon két funkcionáriusa fogadta, akik olyan durván és neveletlenük bántak el velük, mint köszörűs a kutyájával. Avval érveltek, hogy az Otthonnak nem kell ez a ház, mert nincs rá szüksége, azonfelül túl drága, és a vételárat nem lehet az adófizetők nyakára sózni.
Mielőtt a két úr eltávozott volna, oda toppant az otthon elnöke dr. Seper Károly, akinek lesújtott arccal elmondták, hogyan fogadták őket, s végül hozzátették német nyelven: „Zwei solche Nebochanten habén wir noch nicht gesehen." Vagyis két ilyen hülyét még nem láttunk. Dr. Seper erre azt felelte nekik, hogy a ház megvétele nem a két „Nebochanttól", hanem az uraktól és őtőle függ.
Az urak biztatták, hogy a ház vételét üsse nyélbe, s a tatarozásnál segédkezet nyújtanak neki. így az adás-vételt percek alatt megoldották.
Dr. Seper Károly megragadta az alkalmat, zsebéből letett 150.000 Schillinget az asztalra, s anélkül, hogy valaki árdrágítás miatt vádolhatta volna, Sándor Laci bácsi régi házának a tulajdonosa lett.
Említésre méltó, hogy Laci bácsi ebben a házban összesen 16 gyermeket nevelt fel, s több mint ötvenszer ment ebből a házból a máriacelli búcsúra.
A telekkönyvi bejegyzés után megkezdődött ennek a patkánybarlangnak a tatarozása. Először a fedél került sorra, utána az összes külső fal újrafalazása. Ez a tömés ház a sok patkánylyuk miatt egy-két év múlva magától összeroskadt volna. A járókelők, de különösen a szomszédok vagy irigységből vagy tudatlanságból, nem győztek csodálkozni s gúnyolódni a ház megmentésén.
Többek között a már meghalt Bábi Jancsi azt mondta az új tulaj donosnak szemébe: „Te Károly, a népek azt mondják, te hibbant eszű vagy, hogy ilyen drága pénzért megvetted ezt az összedűlő házat. A renoválásért kidobsz olyan rettenetes összeget, melyért építhetnél egy új villát." Másik szomszéd úgy fejezte ki véleményét: „Doktor úr, maga rosszul csinál, ezt a házat egy bágerral földgyaluval össze kellett volna dönteni, s a helyébe egy szép parkot létesítem."
Minekutána az ajánlata nem lett meghallgatva, két hét múlva még erősebb paprikával lépett fel: Ezen alkalommal az volt a véleménye, hogy a nép zúgolódik, mert a kormány nem jó. Arra a kérdésre, hogy a kormány miért nem jó, azt felelte: „Erre a házra ád szubvenciót, míg a Benkő Mátyást meg úgy cserben hagyta, hogy annak öngyilkosságot kellett elkövetni."
Tudvalevőleg Benkőnek volt Vörösváron egy fűrésztelepe és egy téglagyára. Csődbe jutott és a kötél volt néki az utolsó kiútja. Egy jó asszony még azt is hozzátette, hogy a nép még azt is mondja, hogy azoknak a hivatalnokoknak, akik erre a házra egy Schilling szubvenciót adnak, azoknak el kell metszeni a nyakát.
Egy harmadik szomszédnak ellenben az volt a véleménye, ő megmutatja, hogy ebből a házból sohasem lesz múzeum. Hozzátette még azt is, hogy panaszt tesz a felsőbb hatóságnál az ellen a hivatal ellen, aki ezt a házvásárlást és tatarozását engedélyezte.
Dr. Seper, mint az otthon elnöke, nem reagált ezekre a kihívásokra, kritikákra és neveletlen megjegyzésekre. A Burgenlandi Kormány és a Bécsi Műemlékvédelmi Hivatal a háta megett állott. Azért a renoválás csendesen tovább folyt és szerencsésen be is fejeződött, anélkül, hogy a munkásoknak egy hajszáluk is meggörbült volna.
Azóta csend uralkodik az egész szomszédságban és senkitől sem lehet hallani, hogy dr. Seper hibbant eszű lenne.
Alsóőr egykor nevezetes iparos község volt. Tímárok, posztósok, könyvkötők, kalapcsinálók, vattagyártók, szabók, cipészek, kovácsok, asztalosok, kőművesek, ácsok dolgoztak itt. Azonkívül volt a Pinka mellett két malom, egy fűrésztelep és egy lovaskaszárnya. A földművesek híresek voltak a ló- és a marhatenyésztésről, valamint a deszkakereskedésről. Közben sok víz folyt le a Pinkán, aztán pedig sok minden megváltozott. Túlzás nélkül lehet mondani, hogy majdnem minden iparág létezése és fejlődése az útvonalaktól függ. Sajnos Alsóőr nem volt szerencsés helyzetben. Különösen ősszel és tavasszal az utakat tengelyig érő sár borította, még súlyosabb volt az a tény, hogy a Pinkafőtől Szombathelyig vezető országút és vasút a községet jó másfél km-re kikerülték, és ezáltal a forgalmat teljesen megbénították. Hasonló sorsra kerülte a többi községek is, mint Alsóőr, melyeket a két úttest nem érintett. Az említett iparágak közül ma már csak egy malom és fűrésztelep működik. A többi mind megszűnt a szabókkal és a cipészekkel együtt. A két tímárüzem is régen beszüntette működését, azonban a két hatalmas épület a mai napig megőrizte ipari (egykori) jellegét.
A Vörösvár melletti ház Petschinger Lajos tulajdona volt. Később kocsma és mészárszék lett belőle, mai tulajdonosa Farkas István, aki Bohner Pista név alatt ismeretes és már évek óta Grazban kocsmároskodik.
A kocsma hivatalos német neve: „Schau ma eini", melyet az alsóőriek magyarosan „becsali" csárdának neveztek. Ez a ház jó karban van, de teljesen lakatlan.
A második tímárüzem a szombathelyi Stierling Ede nevű ügyvédé volt, aki csak nyári időben tartózkodott itt, ebben e házban. Később megvette ezt a házat Lorenz Erhard szabó mester, a jelenlegi tulajdonosok az ő gyermekei. A Stierling alsó szomszédja Gaál József volt, akit házinevén Tischler Józsinak hívtak, és főleg malackereskedéssel foglalkozott. A két házat egy rozoga léckerítés választotta el egymástól.
A Tischler Józsinak sok tyúkja volt. Ezek a hasznos háziállatok igen szeretik a férgeket, különösen a gilisztákat, melyeket a puha földből szenvedélyesen kikaparnak. Ezért a konyhakertben és a virágágyakban némi kárt okoznak. A Stierling urat nagyon bosszantották az említett szomszédos tyúkok, melyek napi vendégei voltak az udvarának és konyhakertjének. Különösen azért, mert a korhadt léckerítés nem volt akadély számukra. Eleget figyelmeztette az ügyvéd úr Tischler Józsit, hogy a kerítést hozza rendbe, csinálja be a lyukakat, hogy a tyúkjai ne jöjjenek mindig át az udvarába. Ezek a jóindulatú figyelmeztetések azonban nem találtak visszhangra a Józsi bácsinál.
Egy szép napon is teli volt udvara tyúkokkal, de ezegyszer nem szólt Stierling úr egy szót sem, hanem fogta fegyverét és a seregből egyet agyonlőtt, s átdobta a Tischler Józsi udvarára. Az agyonlőtt tyúk látására a különben csendes Józsi bácsi dührohamot kapott. Torka szakadtából elkezdett ordítani.
Ahogyan csak tudta csúfolta, szidta és átkozta a Stierling szomszédját, hogyan merte tyúkját egyszerűen lepuffantani. Amikor látta, hogy ordítozásának nincsen semmiféle eredménye, fogta a tyúkot, s lábánál fogva az utcán fel és le szaladt vele, ide oda lóbálva. Azért tette, hogy a népek lássák, milyen hitvány szomszédja van. Másnap, amikor már lecsendesült, a Stierling úr odaszólt hozzá: ha a kerítést nem csinálja meg, akkor az összes tyúkot agyonlövi. Tischler belátta, hogy ügyvéddel nem jó kukoricázni. Ezért hamarosan rendbe hozta a kerítést s azóta a két szomszéd között szent volt a békesség.
Kaszás Irén egy téli napon a mopedjával Szombathelyre karikázott. Az út céljáról hallgat a krónika. Minekutána igen hideg volt, felkészült akár egy sarkkutató a téli hideg ellen.
A csajtai vámháznál az osztrák vámőrök nem sokat törődtek vele, hogy mit, vagy mit se visz magával, csak megnézték az útlevelét, s tovább engedték.
A magyar vámőrök azonban nem voltak olyan udvariasak, mint az osztrákok, mert szeget ütött a fejükbe Irén kitömött szalmazsákhoz hasonló alakja.
Nem tudták elképzelni, hogy miféle csempészanyagot rejtett el ruhája alatt.
Azért nem is igen sokat okoskodtak vele, hanem kereken kijelentették, hogy kövesse őket az irodába, motozás miatt. Ott újból felszólították, hogy van-e valami elvámolni valója. Igazsághűen azt felelte nekik: „Kérem nekem nincs semmi elvámolni valóm. Tessék keressenek ki!" Ezt az őröknek kétszer se kellett mondani, azok rövid válasza az volt, tessék levetkőzni.
Irén követte a parancsot, de a levetkőzésnek se vége, se hossza nem volt. Amikor az ötödik nadrágját levette, elment az őrök türelme, azért az egyik ráförmedt: „Szedje össze rongyait, és takarodjon különben úgy kirúgom, hogy elrepül Szombathelyre!"
|
|