|
|
A Cigányutcában lakott valamikor Seper István bíró úr, aki Báró Istók házi név alatt volt Alsóőrben ismeretes.
Nem messze a házától állott Horváth Ferenc újpolgár putrija, akit a sok Horváth nevű cigány között az egyszerűség kedvéért Cigány Ferkónak neveztek. Ennek a cigánynak volt egy „Hivatal" nevű bozontos farkú, élénk kutyája, aki mindig a gazdája nyomát követte.
Mind a Ferkó, mind a Hivatal is majdnem napos vendégek voltak a bíró úrnál. Ilyen alkalomkor a Hivatalnak mindig jutott valami harapnivaló a foga közé.
Egy ködös őszi nap délutánján bekuncsorgott ez a kutya a bíró udvarába. Ezen alkalommal sajnos vesztére. Egy darab kenyérrel becsalta a bíró úr a kutyát pajtájába és rögtön rázárta az ajtót. Már jól kezdett sötétedni, mikor a Ferkó hazafelé ballagott. A bíró úr, aki erre a pillanatra várt, behívta, hogy segítsen neki egy kutyát megverni, amit a Ferkónak nem kellett kétszer mondani. Gyorsan fogtak mindketten egy botot, és kezdték az ártatlan kutyát ütni-verni, hogy kínjában már alig tudott ordítani.
Egyszer csak megszólalt a Ferkó: „Istók, most adjunk a kutyának egy kis rosztot." Azután ismét nekikezdtek újult erővel az ütés-verésnek. Mikor már a kutyát félig agyonverték, akkor kiengedték a pajtából. Ferkónak ragyogtak a szemei az örömtől, hogy a kutyát ilyen jól elnáspángolták. Mosolygó arccal hazament. Másnap már kora reggel a Ferkó bekopogott a bíró úrhoz, a következő szavakat mondta: „Jó regveit Istók! Fekőted magadat?" A bíró úr is viszonozta a reggeli üdvözletet, és megkérdezte a cigánytól, hogy mi járatban van ilyen kora reggel. Erre a kérdésre azt a feleletet kapta: „Tudod Istók mit? Mennykő csak vágjon meg tégedet, de meg aztán engemet is!" A bíró úr játszotta az ártatlant, és csodálkozva kérdezte: „Osztán Ferkó miért csapjon meg a mennykő bennünket, mit vétettünk?" Erre a Ferkó lehangolva azt felelte: „Mert a kutya, amit este megvertünk, az enyém volt!" Kaján mosollyal az arcán Istók csak azt felelte: „Hidd el Ferkó, én ezt valóban nem tudtam."
Tudvalevőleg a legtöbb alsóőri cigánynak Horváth a vezetékneve, ezért a megkülönböztetés céljából mindegyiknek van mellék- vagy csúfneve. A Horváth János bénán jött a világra, lábai nem voltak rendesen kifejlődve, csak két mankó segítségével tudott továbbvánszorogni. Azért az anyja, amikor a nyomorék újszülöttet legelőször megpillantotta, kétségbeesve felkiáltott: „Ez a gyerek egészen Lázár." így az anyjától kapta a Lázár melléknevet, melyet egész életén keresztül viselt. Maga Lázár a nyomorúsága mellett kedélyes és víg fiú volt, aki másokat megtréfált, másokból bolondot csinált és sokat meg is bosszantott. Ha valaki mérgelődött a csínjain, annak örült legjobban. Történt egyszer, egy tavaszi napon: Loipersbeck Mihály vegyeskereskedő boltja előtt a cementfolyosón a Paki cigánnyal együtt üldögélt és minden járókelőnek valami bolondságot mondott. Némelyik bácsi nevetett a vicceken, persze néha mérgelődött a szemtelenségeken és szintén valami gorombaságot mondott néki, de a jó Lázárt senki sem tudta nagy szája miatt legyőzni.
Közben a Jus János bácsi megrakta a szekerét trágyával, a két tehenét befogta, kaput felnyitotta, kiállt az utcára és lassan elballagott a Loipersbeck Mihály boltja előtt. Egy hosszú ostorral noszogatta a teheneket gyorsabb lépésre. Lázárnak nem kellett több, mert jó hangulatban volt, és a Jus János bácsi éppen kapóra jött neki. Amikor a tehenek elmentek előtte, egyszer csak Lázár elkezdett kiabálni: „Kis medve, nagy medve, ohá!" Az ohó szóra a tehenek megállottak, mert ez a szó azt jelentette nekik, hogy meg kell állniok. János bácsi, aki már nem volt valami fiatal és azért egy kicsit nagyot hallott, Lázár szavait ugyan nem hallotta, de minekutána a szekere nem kotyogott, megfordult, és az ostor segítségével ismét indulásra kényszerítette a teheneket. Lázárnak ez mind nem volt elég, és ezért háromszor is megismételte ezt a komédiát. Harmadszor azonban a Lázár ráfizetett, mert János bácsi megismerte hangját és a hosszú ostorával elkezdte Lázárt ütni-verni, hogy merte teheneit megállítani és medvének nevezni. Lázár azonban ügyesebb volt, mint János bácsi azt gondolta. Gyorsan meghúzta magát a Paki széles háta mögött, úgy hogy az összes ostorcsapásokat ő kapta meg.
Lázár továbbra is legénykedett az alsóőriek örömére, míg a Hitler uralma alatt a Pakival együtt gyűjtőtáborba hurcolták őket, ahonnét nem volt nekik többet visszatérés. Akik ismerték őket, azok még most is beszélgetnek róluk.
Fassl Ferenc gyermekkora óta mindig a cigányházak közelében lakott, így a cigányokkal, illetve az új polgárokkal, csak elszórakozott. Ha a cigányoknak valami bajuk vagy elintéznivalójuk volt, mindig a Ferihez fordultak. Mindig alázatosan megkérték: „No aztán, Feri bácsi, mit szól ehhez az ügyhözen, és hogyan kell rajta segíteni?" Ahogyan csak lehetett, a Feri mindig útba igazította őket, s egyes ügyeiket a legtöbb esetben diplomatikus ügyességgel elintézte, a cigányok igen nagy megelégedésére.
Mondhatni, hogy Ferinek majdnem mindennapos vendége volt Horváth József, aki a Boczi nevet viselte. Egy szép reggel a Boczi korán bekapogott a Ferihez. Szokása szerint illedelmesen köszöntötte: „Jó reggelt, Feri bácsi, fekőte magát, és mi újság van a faluban?" Feri, hogy a cigányt egy kicsit megtréfálja, csak azt mondta neki: „Boczi, a faluban igen nagy újság van, alig merem neked elmondani." Bocziban felébredt a kíváncsiság és megkérte Ferit, hogy közölje vele végre-valahára a nagy hírt. Feri annál titokzatosabb lett, végre mégis kinyögte Boczi nagy meglepetésére a nagy hírt. „Tudod Boczi, mit? Az a nagy hír a faluban, hogy minden este, amikor a vörösvári toronyóra 12-t üt, a temetőben felnyílnak a sírok és apád, öregapád, a Pista és Róka cigányok egyenesen bemennek a templomba. Ott bekapcsolják a villanyvilágítást, leülnek a kisoltár körül, s elkezdenek nagyban kártyázni. Néha bort, sört és pálinkát is hoznak magukkal, elkezdenek inni, s néha olyan hangosan csárdás énekekbe kezdenek, hogy a templom csak úgy hangzik. Reggel, ha imádságra harangoznak, akkor a halottak abbahagyják a kártyázást, s lassan kiballagnak sírjukba. Útközben apád mindig nagyban kiabál, hogy a Boczi fia mikor jön utána."
Erre a hírre Boczi úgy megijedt, s arca olyan sápadt lett, mintha valamilyen sárga festékkel festették volna be. Végre magához tért, s csak annyit tudott hebegni: „Feri bácsi, ezt a hírt nem hiszem el, mert aki kint van a temetőben, az többet nem jön haza!"
Feri annál inkább kötötte az ebet a karóhoz, hogy amit mondott, az teljesen megfelel a valóságnak. Azt is hozzáfűzte, ha Boczi azt nem hiszi el, akkor menjen el a Koczor Józsi bácsihoz, a Pali Józsihoz és a Smodics Ferkóhoz, akik a templom közelében laknak, s azok is megmondhatják, hogy neki van igaza, mert ők is látták, hogy a halottak hogyan kártyáznak, s hallották milyen hangosan énekelnek.
Feri azt is hozzátette: „Tudod mit, Boczi, ha nem hiszed el, amit mondtam neked, akkor menj ki éjfélkor a temetőbe, s a saját szemeddel megláthatod, hogy a sírok felnyílnak." Ezt a javaslatot Boczi nem fogadta el, mert attól félt, hogy az apja elviszi magával a másvilágra.
Feri akármit is mondott, nem tudta Boczival elhitetni, hogy a halottak sírjukból kiszállanak.
A cigányok azonban igen babonásak. Történt hogy a Boczi egypár nap múlva úgy éjféltájban őrállásról való hazatérésekor a templom mellett ment el. Ezen éjjel a templom ki volt világítva, mert a céhmesternek valami elintézni való dolga volt. Hogy az idő gyorsabban elmenjen, elkezdett énekelni. A jó Boczi tényleg azt hitte, hogy a halottak énekelnek, és ahogyan csak tudott, futott haza. Másnap reggel felkereste ismét Ferit; és csak annyit mondott neki: „Tudod Feri mit, én az éjjel elmentem a templom mellett, és tényleg hallottam a halottakat énekelni, most tudom, hogy neked volt igazad." Ferinek a hírre kaján mosoly ült az arcára, hogy sikerült mégis Boczival elhitetni a halottak sírból való kiszállását.
Az első világháborúban a cigányoknak éppen úgy be kellett rukkolni, mint a többi polgároknak vagy civileknek. Sok alsóőri bácsi is kapott behívót a frontszolgálatra, akik közül sajnos sokan nem tértek haza, a háború áldozatai lettek. Többek között ilyen behívót kapott Dreschler Pál asztalosmester is, és a Horváth János nevű cigány is, aki a nép szájától, mert a Gyula cigány rezesbandájának dobosa volt, a Dobos nevet kapta.
Amikor Felsőőrbe besorozták, olyan rossz kedve volt, hogy majdnem sírni kezdett. Amikor a többi bajtársai megkérdezték tőle, miért olyan levert, mintha az akasztófára vinnék, szomorúan csak azt felelte nekik: „Be kell rukkolnom a háborúba, mert alkalmatos vagyok." Rövid kiképzés után máris vitték a Kárpátokba, ahol Kirlibaba és Kimpolung környékén lett a kiságyúsoknál bevetve. Kapott egy öszvért és avval szállította az állásba a lőszert, az élelmiszert és a postát. Egy alkalommal a szokásos holmin kívül ráakasztották az öszvérre a legénység számára telirakott kávékonzerv tartalmú zsákot. Amikor az állásba ért, megkötötte az öszvért egy dúchoz, maga pedig bejárta a fedezéket és tudatta a legénységgel, hogy már megérkezett a kávéval. Közben az egyik őrmester kapott az alkalmon, s ellopta az egész kávékonzervet. Amikor a legénység kérdezte tőle, hogy hol van a kávé, azt felelte könnyedén: „Hát nem lássátok, ott lóg a zsákban az öszvér hátán." Sajnos a kávénak se híre, se hamva nem volt, ezért a Dobost ártatlanul kikötötték. Hogy az őrmester volt a tettes, arra úgy jöttek rá, hogy ő jóval több kávét főzött, mint a legénység.
Egy másik alkalommal ment a Dobos öszvérével lóhert kaszálni, vitt egy zsákot, hogy teletömje azt a lekaszált lóherrel. Amikor az orosz észrevette a kaszást, odalőtt egy tőle messzeeső gránátot.
Ennek a gránátnak a Dobos oda sem füllentett és kaszált nyugodtan tovább. Amikor a második gránát a közelében felrobbant, ledobta Dobos a kaszáját, és elkiáltotta magát. ,,Ennek már a fele sem tréfa." — Beszaladt, ahogy csak tudott a fedezékbe. így mentette meg az életét az esedékes hősi haláltól. Egy szép napon kapott a század Dobos nagy örömére legénységi utánpótlást, köztük földijét, Dreschler Pált is. Pali is megörült, hogy Dobossal találkozott, mert ketten könnyebben tudták a frontélet nehézségeit elviselni. A század általában szerette Dobost, mert a dolgát mindig hűen teljesítette, és cigány létére csak elszórakoztak vele.
Általában ő is meg volt mindenkivel elégedve, csak az egyetlen Werner Oszkár nevű nyúlánk zsidó legényt nem állhatta ki, mert az minden kínálkozó alkalommal, a többi katona nagy röhejére mindenféle ostobasággal kínozta. Különösen, ha Dreschler és Dobos egymással beszélgettek, odanyújtotta Dreschlernek a következő szavakkal a kezét: „Szervusz földi, mondd Dreschler, nem szégyenled magadat, hogy ilyen földid van?" Ilyenkor Dobosnak a dühtől majdnem habzott a szája, és legszívesebben megfojtotta volna a jó Wernert.
Egy másik alkalommal, amikor Werner bosszantotta, a következő szavakat vágta a fejéhez: „Te csak hallgass, te rothadt zsidó! Te nem tudod, hogy én milyen nagy úr voltam a civil életben." „Szeretném tudni, felelte Werner, micsoda nagy úr lehettél civilben, hiszen még a nevedet sem tudod leírni." Erre Dobos nagy bölcsen csak azt felelte: „Vörösváron én voltam a gróf Erdődy Gyula inasa, és csak azt eresztettem be hozzá, akit én akartam. Azonfelül tudd meg, te rothadt zsidó, az én feleségem a legszebb asszony az egész környéken, mert még a lánykorában kalapos kisasszony volt. Azért tudd meg, hogy kivel beszélsz." Erre fel megkérdezte Werner Dreschlertől, hogy igaz-e amit a Dobos mondott?
Igazságszerűen Dreschler csak azt tudta bizonyítani, hogy a Dobos a gróf Erdődynél szolgált, de a felesége sohasem volt kalapos kisasszony, mert az a mai napig is egy ripacsos, csúnya cigányasszony.
Ez a vélemény Dobosnak persze nem tetszett, ezért lekicsinylően csak azt felelte: „Mit tud ez a Dreschler, ez a tátottszáju Dreschler, hiszen ez a feleségemet nem is ismeri. így aztán teltek a napok, a hónapok, és egyszer a háborúnak is vége lett.
Mindhárman szerencsésen hazaérkeztek, a Dreschler megházasodott, felcsapott asztalosmesternek és a 80. évében halt meg.
Dobos cigány elvált cigány módon Lizitől, az egykori kalapos kisasszonytól, mert a házassági hűséget nem vette komolyan és összeállott egy másik cigány asszonnyal. Hitler ideje alatt Dobost két asszonyával együtt a gyűjtőtáborokba hurcolták, ahol mindhárman elpusztultak.
Dobost és kalapos kisasszonyát még most is emlegetik, de különösen az egykori cigányutcai gyerekek, akik Werner Oszkár méltó követői voltak. Többek között elnevezték „Halapacsu"-nak. Ha Dobos ezt a szót hallotta, akár egy bőszült bika, a gyerekek után szaladt. A Pinka partjáig futott utánuk, de egyet sem tudott megfogni, mert azoknak gyorsabb lábuk volt mint az egykori frontharcos Dobosnak.
Horváth Ferencnek a házineve Bájki Ferkó volt. Hogy kitől és miért kapta ezt a nevet, arról hallgat a krónika, a név jelentését szintén homály fedi. Ferkó bácsi fiatal korában ácsnak tanult s jó mesterember lett belőle. Sok éven át Magyarországon és Szlavóniában dolgozott. Tavasszal elment, késő ősszel jött haza, de sajnos mindig igen kevés pénzzel. Szerette a pálinkát és bort, nem csoda, ha a keresetének java részét elitta. Ezt a szenvedélyt feleségének, Lizi néninek kellett megszenvednie, mert a családfenntartási terhek túlnyomó része az ő vállaira nehezedtek. Szerencsére ő ügyes, okos asszony volt, szorgalmas is, meg tudott birkózni ezekkel a nehézségekkel.
Történt, hogy egy meleg nyári napon Ferkó bácsi a Főszegben járt. A napsugaraktól igen szomjas lett, ezért bement a Markó féle kocsmába szomját csillapítani. A bor annyira ízlett neki, hogy egyre többet ivott. Végül is úgy berúgott mint egy csacsi, alig találta meg az ajtót. Az utcán végképp elveszítette egyensúlyát, akarata ellenére az árokba fordult, hogy kialudja részegségét.
Abban a pillanatban véletlenül Dreschler Pál asztalosmester kerékpározott arra. Amikor meghálotta Ferkó bácsit az árokban horkolni, (őriesen hortyogni), gondolta magában, ezt az embert egy kicsit megtréfálja. Rögtön leszállt kerékpárjáról, zsebéből elővette mércéjét (őriesen colstokot), s kezdte az alvót nagyban méricskélni. Egy eldöcögő szekér zajára Ferkó bácsi felnyitotta szemeit és csodálkozva kérdezte az asztalosmestertől, hogy mit csinál itt és mit méricskél? Erre a kérdésre a mestertői a következő feleletet kapta: „Tudja, Ferkó bácsi, én azt hittem, hogy magát a szél csapta meg, s azért fekszik itt az árokban, mert már meghalt. Ezért gondoltam, megmérem, hogy megfelelő koporsót tudjak készíteni számára."
Ferkó bácsinak nem kellett több, ezekre a szavakra feleszmélt, ahogy csak tudta szidta és csúfolta Dreschler urat, akin egy csepp becsületet nem hagyott. Többek között azt mondta neki: „Te rongy, te hitvány, te vacak, te lump, csinálj bolondot az öregapádból, de ne belőlem. Beverem a mafla fejedet és csinálhatsz koporsót magadnak, de nem nekem. Tudd meg, hogy énrajtam nem keresel egy garast sem, te falu bolondja." Amikor már a mesternek is elég volt a „becézésből", felült a kerékpárjára és hagyta Ferkó bácsit tovább mérgelődni és ordítozni. Majd ő is feltápászkodott lassan az árokból és rogyadozó lépésekkel hazabotorkált. Otthon az udvaron leült egy székre, tovább akart aludni, de terve nem sikerült, mert jött a felesége. Amikor részeg urát megpillantotta olyan dühbejött, akár egy darázs csípte volna meg.
Igazi asszonyi módra olyan véget nem érő lármát csapott, hogy az összes szomszédok összecsődültek. Ferkó bácsi annál nyugodtabban ült a széken, s végre azt tanácsolta asszonyának: „Lizi, te csak hallgass és ne szólj egy szót se, mert ha én nem vettelek volna el téged, te máma koldulhatnál."
Lizi néni se tartozott éppen a rest asszonyok közé, fogott gyorsan egy vödör vizet és úgy nyakon öntötte férjét, hogy csak úgy csurgott róla. Úgy látszik Ferkó bácsinak használt ez a vízi gyógymód, mert hamarosan kijózanodott, de olyan bágyadt volt, hogy le kellett neki feküdnie, azon a napon nem lehetett vele többet boldogulni.
Hajdanán az alsóőri cigányok nem jártak iskolába. írni és olvasni nem tudtak, azért, akár az őseik, igen babonásak voltak, és a mai napig is azok maradtak. Ez a tény nem csodálatraméltó, mert senki sem foglalkozott velük, aki egy kicsit is felvilágosította volna őket. Az estétől igen féltek, s azon igyekeztek, hogy még alkonyatkor hazaérjenek s a négy fal között nyugodtan és békésen meghúzhassák magukat. Igen féltek a halottaktól, még jobban a halottak állítólagos visszatérő szellemétől. Ha valaki meghalt közülük, a koporsót paraszt emberek vitték a temetőbe, mert a cigányok féltek, hogy a halott szelleme értük fog jönni. A virrasztásra meghívtak egy-két énekest, de azok nem halotti búcsúztatót, hanem karácsonyi énekeket szoktak énekelni. A cigányok nem győztek eleget gyönyörködni az énekekben, s egyre csak azt mondták: „Sukare", ami annyit jelent, hogy igen szép. Ilyenkor az énekeseket bőven ellátták sörrel, borral, pálinkával, cigarettával, kenyérrel, szalonnával és hurkával. Előfordult az is, hogy az énekesek úgy berúgtak, hogy haza kellett vezetni őket. A temetés után a meghalt tiszteletére az egyik vagy a másik kocsmában tort tartottak. Azután rögtön hazatértek, bezárták az ablakot, ajtót, nehogy a halott szelleme visszatérjen és elvigye őket a másvilágra. Fegyverként szolgált nekik az elmaradhatlan nagyfejsze, melyet az ágy mellett mindig készenlétben tartottak.
A cigányok félelmét a temetés után leginkább a Lőrincz János nevű gazdaember használta ki, aki direkt sportot űzött belőle. Ilyen esetben fehér lepedőbe burkolta magát, s rendszerint megkopogatta az elhalt háza ablakát és túlvüági hangon bekiáltott, hogy ő a meghal tnak szelleme és azért jött vissza a másvilágról, hogy a család egyik tagját elvigye magával. Bent a házban a cigányok remegtek, vacogott a foguk a nagy félelemtől. Kijönni senki sem mert, nehogy a szellem elvigye őket a másvilágra. Az is előfordult, hogy a jó Lőrincz János bácsi éjnek idején a hazatérő cigányokat a hangjukról észrevette. A cigányoknak az volt a szokásuk, ha este hazamentek, hogy ne féljenek a sötétségtől, igen hangosan beszéltek egymással. Ilyenkor, hogy ne árulja el magát, letette a lepedőt magáról és meghúzta magát vagy egy bokorban, vagy egy fánál. Amilyen gyorsan felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt. Ezt a fehér alakot a cigányok fehér gyalogosnak nevezték el. Annyira féltek tőle, hogy alig mertek lefeküdni.
Egyszer az öreg Róka cigánytól megkérdezték, nem fél-e a fehér gyalogostól esténként, ő erre búsan csak azt felelte: „Nagy fejszével lefeküdni, nagy fejszével felkelni, az ördög bírja ezt további."
Horváth Ferenc cigánynak, akit az egyszerűség kedvéért csak Francinak hívtak, két fia volt. Az egyik a Paki, másik meg a Rudi. A Paki egy kicsit együgyű volt, de annál életrevalóbb volt a Rudi, akivel a falu népe szeretett szórakozni. Ezen szórakozók közé tartozott Seper Anna is. Egy szép napon találkozott vele az utcán. Az első kérdése az volt: „Rudi, hogyan érzed magad, és mi újság van a Cigánysoron?" Rudi erre igen savanyú arcot vágott, mintha ecetet ivott volna, s lesújtva csak annyit tudott mondani „Tudod mit, Anna, a Cigánysoron nagy újság van, de én csak akkor mondom meg neked, ha megígéred, hogy nem mondod meg senkinek, mert az nem mindenkinek a fülébe való. Nem szeretném, ha énbelőlem bolondot csinálnának." Anna ezekre a szavakra figyelmes lett. Megígérte, hogy hallgatni fog, s a Rudit nyájasan tovább faggatta, hogy mi is a nagy újság. Erre Rudi arca egy árnyalattal még savanyúbb lett, s elmondta neki a következő esti kalandját: „Tudod Anna, az este igen sötét volt, s én már le akartam feküdni, mert igen álmos voltam. Egyszer csak valaki megzörgette az ablakot. Én kikiáltottam, hogy ki van ott kint, és mit akar ilyen késő este. Nem felelt, tovább zörgetett. Kitekintettem az ablakon és kit láttam előttem, mint a meghalt Péter Andor Károly szellemét. Egészen fehér ruhába volt öltözve, de azt még jól hallottam, amikor azt mondta: ,Rudi most érted jöttem, készülj, hamar fel, mert most elviszlek velem a másvilágra, mert te igen rossz ember vagy, te csak lopni tudsz, te nem tudsz muzsikálni.' Én úgy megijedtem, hogy azt hittem, a szívem megáll. Ügy dideregtem, mint egy megvert kutya. Egy szót sem tudtam szólni. Nagy ijedtségemben nem voltam másra képes, mint az asztalt az ajtó elé tolni, hogy a szellem ne tudjon értem jönni. Én olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam, befeküdtem a sporhértbe. Onnan egy nagyot kiáltottam apámnak:, Édesapám, te vén dög, kelj fel a Péter Andor Károly szelleme van itt az ablaknál és el akar vinni a másvilágra, mert nem tudok muzsikálni.' Édesapám nem szólt, akkor a nagy félelmemben még jobban kiáltottam, hogy ne hagyjon a szellemmel elvinni. Erre a vén dög azt mondta: ,fogjam a nagy fejszét, és üssem vele agyon a szellemet. Ő nem jön ki, mert ő is fél a szellemtől. Engemet nyugodtan elvihet, mert trombitálni se tudok." Erre még jobban belebújtam a sporhértbe. Még jobban reszkettem, de a szellem nem tudott értem jönni, mert az ajtó jól be volt támasztva.
Az Anna, aki a Rudit meghallgatta, csak annyit mondott neki, hogy a szellem nem a Péter Andor Károlyé volt, hanem Rudi öregapjáé, mert a koporsót az asztalosnak még nem fizették meg. Rudi lehangoltan csak azt tudta válaszolni, „a szellem, akkor impág az öregapámé volt." Az Anna szavaival mégis annyit elért, hogy a koporsót gyorsan megfizették, és a szellem a Rudit többé nem háborgatta.
Közben a Pinkán is sok víz lefolyt, a cigányok viszonyaiban is sok változás történt. Hitler korszaka alatt elvitték őket a gyűjtőtáborba. Akik élve meg tudtak onnan menekülni, azok az államtól támogatást kapnak. Most nem putrikban, hanem rendes téglaházakban laknak, és úri módon, gépkocsival járnak. A problémák csak akkor jelentkeznek, ha az állam szűkmarkúbb lesz velük szemben. Hogy milyen öntudatosak lettek, minek előbb híre-hamva se volt, azt a következő kis esemény illusztrálja a legjobban: említettem, hogy a Cigányutcában lakik a Fassl Ferenc, akitől a cigányok minden féle bajaikban tanácsot kérdeznek.
Feri mindegyiknek ad tanácsot és ezért a cigányok nagy tiszteletben tartják. Egy reggel találkozott Horváth Károllyal aki, a „Luluc" házinevet viseli, messziről köszöntötte: „Jó regveit Feri bácsi!" Feri is viszonozta a köszöntést: „Jó reggelt Luluc." Közben odaérkezett hozzájuk Dreschler Ferenc szabómester is, aki Lulucot cigány módon úgy üdvözölte: ,Jó regveit Luluc." A Lulucnak nem kellett több. A szabómesterre ráordított: „Te taknyos kecske!" Azért kecske, mert a szabók is rendszerint olyan soványak, mint a kecskék. „Cinálj bolondot az öreganyádból, de ne énbelőlem. Mondd rendesen, hogy Fassl Feri. Jó reggelt, de nem jó regveit. Különben olyan pofont kapsz tőlem, hogy a fejed Felsőőrbe repül!"
Ilyen hangot azelőtt a cigányoktól nem lehetett hallani.
A Főszegben meghalt Jakab Jancsi, egy jómódú, köztiszteletben álló gazdaember. Az összes főszegi, de különösen a szomszédjai sajnálták legjobban, mert mindenkinek segített, és soha sem viszálykodott velük. Másnap reggel egypár főszegi bor- és pálinkaivó bácsi szokás szerint betért a Markó féle kocsmába, hogy decizés közben letárgyalják a falu újdonságait.
Ezen alkalommal Jakab Jancsi hirtelen halála volt a téma. Egyhangúan megállapították, hogy az Isten mégis jót tett vele, mert nem hagyta sokáig betegeskedni és szenvedni. Amikor a vita a legjobban folyt, egyszer csak megnyílott az ajtó, és betoppant a Purel cigány. Amikor meghallotta, miről van szó, azt gondolta, neki is véleményt kell nyilvánítania az esetről, ezért bölcsen kijelentette: „Kár volt Jancsiért, hogy meghóta magát, de azért nem baj, mert jól járt az Isten vele!"
A monarchia idején Alsóőrt is felkeresték a drótos tótok, akik az utcán hangosan kiáltották: „Ablakut, lábust!" A nép tudta mit jelentenek ezek a szavak. Itt vannak a tót mesteremberek, akik a törött ablakokat, a lyukas, repedt fazekakat, lábasokat és egyéb edényeket megreperálják, illetve rendbe hozzák.
A Purel cigány is ilyen mesterséget űzött. Egy alkalommal befordult a Heiner Pistánéhoz, a Rejzi nénihez, hogy volna-e valami javítanivalója? Amikor azt a feleletet kapta, hogy nincs a számára való, elővett a krakszlijából egy fényes pléht, melyet a következő szavakkal Heinémé elé tartott: „Tudod Rejzi mit, te csak nézz bele ebbe a tikorba, hogy megláthasd micsoda hamis asszony te vagy!"
Az 1935. év nyarán ütötte fel egy medvetáncoltató Felsőőrben a sátorfáját. A Főtéren mulattatta a közönséget a medve idomtalan táncával. Mikor a felsőőriek a medvetáncból már eleget láttak, a medvés jónak látta továbblépni, és egy szép meleg napon lecammogott a medvével együtt Alsóőrbe. Az első medvetánc bemutatás Főszegben Pál Pista háza előtt történt. A medvetánc híre elterjedt nemcsak az egész Főszegben, de még a cigányoknál is. Seregszám tódult a nép a Pál Pista háza elé, hogy lássák, mit produkál a megszelídített medve. A cigányok élén a Szeló nevű cigány ballagott. Maga a medve jó nagy, de igen sovány volt, mert a gazdája nem tudta kellőképpen élelemmel ellátni. Az orrában hatalmas vaskarika volt behúzva, melyen vékony lánc lógott. Evvel a lánccal és egy bőrostor segítségével vezényelte a medvés az idomtalan állatot. Gömbölyű kis kézi dobbal adta meg neki a tánchoz való ütemet. Közben dél már elmúlt, és a medve kezdett gazdájával együtt éhezni. A boldogtalan állat úgy adott ennek a ténynek kifejezést, hogy morogni kezdett és nem volt hajlandó tovább táncolni. A Pál Mari, a házigazda asszonya, megsajnálta mind a kettőt és ezért beszaladt a konyhába, hozott a medvének, valamint gazdájának egy jó darab mákos rétest. A medvésnek odanyújtotta a rétest, az megköszönte neki és jó étvággyal elfogyasztotta, a medvének azonban nem merte a jó falatot odanyújtani, mert attól félt, hogy az a kezébe harap. Ebben a pillanatban Szeló cigány büszkén és fennhangon azt mondta neki: „Mari, én jól ismerem a medvét, ez nem bánt senkit, mert szelíd, mint egy bárány. Azért csak add ide a rétest, én majd megetetem vele!"
Úgy is történt. A medve jó étvággyal el is fogyasztotta, de az adagot kevésnek vélte, s mikor látta, hogy többet nem kap, elkezdett dörmögni. Ez a medve nyelvén azt jelentette, hogy még éhes.
Szeló is megsajnálta az éhes állatot és elkezdte a pofáját simogatni. Úgy látszik a medve ezt a jószándékú simogatást félreértette, teljes erővel bömbölni kezdett. Éhségét ez sem csillapította s olyan méregbe jött, hogy a Szelónak beleharapott az ülleptébe, és egy jó darab húst szakított ki belőle. Szeló eldűlt, akár a villám sújtotta volna, és úgy csurgott a vére, mint egy megszúrt disznóé. Nagy fájdalmában és ijedtségében torkaszakadtából ordítani kezdett: „Segítsetnek rajtam, mert a medve engemet tönkreteszi." Talán ez a félig megvadult állat mégegyszer megharapta volna, de gazdája közbelépett és továbbhajtotta.
Hogy a Szelónak segítsenek és ne hagyják egészen elvérezni, a körülállók hozták az egyik szomszédtól a szénásszekér oldalát. Arra ráfektették a sebesültet és gyors lépésben akarták a felsőőri kórházba vinni. Az út ellenben igen göröngyös volt és a vivők akár hányat léptek, annyiszor felkiáltott a jó Szeló nagy fájdalmában.
A vivők letették az oldalt a földre és úgy határoztak, hogy fogattal folytatják az útjukat a kórházba. Rövidesen az egyik főszegi bácsi be is fogott, és vágtába igyekezett a kórházba. Nem is kell külön megemlíteni, mit szenvedett Szeló ezen az aránylag rövid úton. Akárhogyan is kiabált és ordítozott, a szekér még sem lassúdott. Végre elérték a kórházat, ahol az orvosok a Szeló sebét szakszerűen bekötötték. Jó két hétig kellett neki az ágyat nyomni, és azután hazaengedték.
Van egy közmondás: „Ha valakit valami kár ér, annak a gúny is rögtön a sarkában van." így volt Szelónál is. Mikor a cigányok megtudták, hogy mikor jöhet haza, egy csomó cigánygyermek a falu végén a Flórián kápolnánál már várta. Amikor megpillantották, egyhangúlag elkezdtek irtózatosan kiabálni: „Pikula, tocper." A pikula egy hangszer, tocper pedig mancsos medvét jelent. Közben félkörben felállottak, elkezdtek zümmögni, és medve módra táncolni. Szelónak nem kellett több. Elkezdte a gyerekeket kergetni, de egyet sem ért el, mert azoknak sokkal gyorsabb lábuk volt. A hajsza ment az egész Főszegben és tovább a Cigány utcában. Azon nap Szelónak nem volt békessége és már jó későn, holtfáradtan tért kunyhójában nyugovóra. Ebben a medve ügyben az volt érdekes, hogy ettől a naptól fogva nemcsak a cigány-, hanem még a parasztgyerekek se hagytak békét Szelónak. Ha meglátták, mást nem mondtak, csak „zümm-zümm" és elkezdték a medvét utánozni. Ilyen esetben a Szeló mást nem tett, csak szaladt a gúnyolódó lurkók után. Az idő sem állt meg, és közben Ausztria Németországhoz lett csatolva.
Szelót is elérte a többi cigány sorsa, táborba szállították, aztán nyoma veszett. Nem tudjuk holtteste hol porladozik, de neve még most is él a nép száján és a nevezetes medvetáncot az alsóőri honfitársak még most is mosollyal emlegetik.
Az alsóőri származású Benkő Mátyás, vörösvári fűrésztelepén javarészt alsóőri munkásokat foglalkoztatott. Többek között a Bála nevű cigányt is. Egy nyári napon a Benkő Miska, a Benkő Matyi édesapja is ellátogatott a fűrésztelepre, gyönyörködött a munkások szorgalmas munkájában. Jókedvvel rágyújtott egy zamatos havanna szivarra és nagyban füstölt. Ebben a pillanatban a Bála cigány háta mögé lépett, és kísérte lépésről, lépésre. Élvezte a szivarfüstöt és néha köpött is egy nagyot. Ilyen köpésnél Miska bácsi hátrafordult és megkérdezte a cigánytól: „Bála, mit kísérsz, és mit köpsz ilyen nagyot?" Bála erre csak azt felelte: „Miska bácsi, maga csak szivarozzon, eressze a füstöt, én meg köpök hozzá."
A „Vágás" dűlőben Fáni Pista nevű gazdaember levágta az erdejét s a hatalmas fenyőfák törzseit a fűrészen deszkának metszette meg. A vékonyabb fákat és a faágakat feldolgozta hasábnak.
Egy szép napon kiment az erdőre, hogy megnézze nem dézsmálták-e meg a kitermelt hasábot? A gyentás hasábok közül bizony sok hiányzott. Ezért megkérte Palánk Istvánt (házinevén Heiner Pista), az akkori erdőkerülőt, hogy nézzen utána, kik is lehetnek a dézsmálok. A szorgalmas erdőkerülő tisztességgel és becsülettel töltötte be hivatását. Egész napját az erdőn töltötte, többször a „Vágás"-ban is járt, de sohasem vett észre gyanús dolgot.
Amikor Fáni Pista megkérte, hogy nézzen utána a dézsmálóknak, a szokásosnál korábban kiment, s jelent meg a színhelyen.
Ezen alkalommal siker koronázta fáradozását. Messziről hangokat és fejszecsapásokat hallott. Óvatosan közeledett, s kit látott maga előtt mint a fiatal Géza cigányt és a már korosabb Gyulánét.
Mikor Géza meglátta az erdőkerülőt, eldobta a fejszét és gyors futásba kezdett, Gyuláné azonban nem tudott szaladni öregsége miatt, az erdőkerülő könnyen megfogta. Elvette tőle a gyentás fát a fejszével együtt és végül lehúzott neki - amit nem szabadott volna — jó pár nyaklevest. Az asszony ordítozva és a leggyorsabb lépésekkel hagyta el a színhelyet, mert attól félt, hogy az erdőkerülő még jobban megveri.
Otthon sírva elpanaszkodta az urának, hogy a „Vágásban" mi történt vele.
Másnap reggel az erdőkerülőnek korai vendégei voltak a Gyula és a Gyulané személyében. Ez a látogatás minden volt számára, csak kellemes nem. Amikor az ajtón kilépett, Gyula cigány alázatosan köszöntötte: „Jó regveit Pista, már felkőted magadat?" Pista is viszonozta a reggeli üdvözletet, s megkérdezte Gyulától, hogy mi járatban van feleségével ilyen korán reggel? Ő sem teketóriázott sokat, egyenesen megkérdezte tőle: „Mondd csak Pista, mi volt tegnap a Vágásban, miért verted meg a feleségemet?" Az erdőkerülőt még sohasem hozta senki zavarba, mert mindig talált valami kiutat és a következő hazugsággal mentette ki magát: „Én a feleségedhez nem nyúltam hozzá, meg se érintettem. Amikor a „Vágás"-ban jártam, egy bokorból hangokat és nevetést hallottam. Amikor közelebb értem, hát kit láttam, mint a Gézát az asszonyoddal szerelmeskedni."
A Gyulát elfogta a méreg, a feleségét összeszidta mindennek, és végül a következő szavakkal jópár pofont adott neki: ,,Te büdös vén kurva, jegyezd meg magadnak, ha szerelem kell, itt vagyok én, nem ez a taknyos Géza kölök." Az erdőkerülő jól a markába nevetett, hogy ilyen könnyen megúszta ezt a kellemetlen kalandot, különösen annak örült legjobban, hogy Gyula megköszönte neki ezt a felvilágosítást, amivel az adiencia véget ért.
A II. világháború után boldognak nevezhette magát az az ember, akinek motorkerékpárja, vagy autója volt. Ezen boldog emberek közé tartozott Alsóőrben Posch Elek is. Neki nemcsak motorkerékpárja, hanem teherautója is volt. Abban az időben ez aranyat ért. Egy vasárnapon, közvetlen az ebéd után megjelent nála a Kajtár Ernő barátja, akinek jó szabású öltönyét fehér porköpeny, fekete kobak alakú kalap és egy rikító nyakkendő egészítette ki, ezért az egész ember úgy nézett ki, akár egy ficsúr. Rövid csevegés után Eleknek azt az ajánlatot tette, hogy vigye el őt a saját költségére Pinkafőre egy kávéra. Elek elfogadta ezt az ajánlatot, rövidesen már a falu végén száguldottak. Amikor a Flórián kápolnához értek, egy sereg alsóőri cigány, többek között a Bála és a Boczi, állták el az utat.
Már messziről integettek, hogy álljon meg az autó. Elek a kérésnek eleget tett, s a cigányok máris körülvették járművét.
Az első kérdésük az volt: „Hová megy?" Amikor hallották, hogy Pinkafőre egy kávéra, rögtön megkérték, hogy vigye el őket, megfizetik a benzint és külön adnak neki száz schillinget. Az Elek nem igen tudott német mondani, mert a kocsmáros és mészáros édesapjának, Posch Józsefnek, jó vevői és majdnem mindannapi vendégei voltak. Kajtár Ernő is odasúgta fülébe: „Hagyja a zsadekat (cigányokat) felülni."Eleknek se kellett mást mondani: „Avenorde". Ami annyit jelent cigányul, hogy előre. Pillantok múlva a jókedvű és nevető cigánytársaság majomszerű gyorsasággal a teherautón foglalt helyet. Amikor Pinkafőn a Schindler nevű cukrász üzletéhez értek, a cigányok jelt adtak Eleknek, hogy álljon meg. Gyors tempóval leugrottak a teherautóról, seregesen meglepték a cukrászdát. A tortákat, süteményeket és más egyéb édességeket, amit csak elértek és jónak láttak, összevásárolták és jól felpakolva hagyták el az üzletet. Elek elcsodálkozott a sok csomagon, de lassan kibújt a szög a zsákból, hogy a társaság lakodalomra megy Lapincsújtelekre. Könyörögni kezdtek Eleknek, hogy 200 schilling ellenében vigye el oda őket, különben megkésnek az esküvőről. Isten neki, fakereszt,-gondolta magában Elek, felültette a társaságot ismét az autóra és robogott velük Lapincsújtelekre. Amikor a lakodalmasház elé értek, a vőlegény és a menyasszony már díszben várták őket. Nagy volt a viszontlátás öröme. Kézszorítás, ölelkezés és csókolózás után a szobában a vendégekre már terített asztal várt. Többek között kaptak teát is, de az nem tea rummal, hanem rum volt teával. Rengeteg nép csődült a lakodalmasházhoz, hogy a vendégeket, de főleg a menyasszonyt megcsodálják. Az emberek igen kíváncsiak, de különösen a parasztemberek. Azért nem is volt csoda, hogy egy odavalósi gazdaember az Elekhez furakodott és nyájasan megkérdezte tőle, ki a főnök közülük, hová valósiak és mivel foglalkoznak. Elek rámutatott az Ernőre, hogy ő a főnök, alsóőriek és tollkereskedők. Közben odaadta Ernőnek titokban a nagy kereskedő bugyellárisát, mely teli volt kisebb bankókkal. Egy alkalmas pillanatban odasúgta neki, hogy mutassa meg a kíváncsiskodóknak a nagy bugyellárist, akik nem győztek a sok pénzen csodálkozni, ilyen sok ezrest még életükben sem láttak — mindenkettőt cigánynak nézték. Azért csak hajtogatták az atyafiak fejüket a sok pénz miatt és nem ment fejükbe, hogy a tollkereskedés ilyen jövödelmező lehet.
A forró tea gyorsan felmelegítette őket. Egyszer csak kinyílt az ajtó, s ki toppant be, mint Eleknek egy jó ismerőse, a komjáti jómódú Emmerich cigány, aki tényleg a tollkereskedésben gazdagodott meg.
Az idő ugrott, akár egy béka, és az esküvő ideje is mindjobban közeledett. A cigányok megkérték Eleket, hogy vigye el őket autójával Árokszállásra, az esküvőre, de süket fülekre találtak. Sokallta a terhet és attól félt, hogy az autó tengelytörést szenved. Most beavatkozott a vitába Emmerich cigány is, és ígért a vezetőnek háromszáz schillinget, ha az egész társaságot elviszi. Azonfelül megígérte Eleknek, ha az autónak esetleg valami baja történne, a javítási költségeket fedezni fogja. Ilyen körülmények között, akarata ellenére is beleegyezett a vendégek szállításába, s jelt adott nekik, hogy szálljanak fel. Autója sohasem volt úgy megterhelve, mint ez alkalommal.
Végül a menyasszonnyal volt egy kis probléma, aki egészen hátul kapott helyet. Elek azt mondta a vőlegénynek, hogy a menyasszonynak régi szokás szerint elől, a sofőr mellett kell ülni. Ez az indítvány nem tetszett a vőlegénynek, és azzal fenyegette Elek a társaságot, ha a vőlegény nem egyezik ebbe bele, akkor szálljon le a társaság és menjen gyalog. Ez a fenyegetés használt, a vőlegény megadta magát, a menyasszony előjöhetett és helyet foglalhatott Ernő ölében.
Lassan és óvatosan vezette Elek a túlterhelt autót, úgy hogy minden incidens nélkül végre-valahára a templomhoz ért, ahol az ünnepélyes esküvő megtörtént.
Ahogyan oda, úgy vissza is lettek szállítva a cigányok, csak az volt a különbség, hogy a menyasszony ezen alkalommal már hátul a vőlegény mellett foglalt helyet. A kocsmában már nagyban húzták a zenészek, Eleket és Ernőt az új házaspár mellé ültették. Ernőt a vőlegényhez, Eleket a menyasszony mellé.
Ami kevésbé volt örvendetes, az az volt, hogy Elek mellé egy ripacsos vénasszony került. Elek odaszólt Bálónak, hogy távolítsa el mellőle a vénasszonyt, és ültesse mellé a szép cigányleányt. Rá is mutatott, hogy melyiket. Báló avval védekezett, hogy a vénasszony az ő rokona, de Elek kérlelhetetlen volt, és így két szép mákvirág közé került. Szeretett volna táncolni is, de a parasztlányok nem mentek vele táncba, mert cigánynak tartották, a cigánylányok amúgy sem érdekelték. Közben betoppant két pinkafői ismerőse megfelelő női társaságban, így hamarabb lettek táncpartnernőik, mint ahogyan azt gondolták. Csak ekkor jöttek az odavalósi parasztlányok rá, hogy sem az Elek, sem az Ernő nem cigány. A tánc tartott egészen reggelig.
Akkor az Elek összeszedte az alsóőri cigányokat és hazaszállította őket. A többi vendég még délig ottmaradt.
Eleknek és Ernőnek a cigányok előtt mindig nagyobb lett tekintélye, s ha találkoztak egyikkel vagy másikkal, azok már mesziről köszöntek:, Jó reggelt, jó napot, vagy jó estét!"
A Katona Ferkó bácsi polgárineve Seper Ferenc volt. Azért kapta a Katona házinevet, mert egyik elődje sokáig katonáskodott. Az élete javarészét azonban Bécsben, a városi villamossági műveknél töltötte és csak nyugdíjas korában tért Alsóőrbe vissza, hol birtoka és háza volt. Minden jel arra mutatott, hogy a szép magyar anyanyelvét alig használhatta, mert a magyar szakkifejezésekkel mindig hadilábon állott. Ezeket a nyelvi problémákat a maga szerint úgy oldotta meg, hogy a német kifejezéseket egyszerűen szó szerint magyarra fordította át. Néha sikerült, a legtöbb esetben azonban nem, mert a lefordított új szó egyszerűen érthetetlen és távol se fedezi a német kifejezés tartalmát.
Ferkó bácsi szerette a kocsmát, a társaságot, a dalt és a zenét. Ezeket a vígságokat a német nyelv „Unterhaltung" szóval foglalja össze, ami magyarul mulatságot, szórakozást és örömet jelent. Minekutána a Ferkó bácsi nem tudta, mi a német Unterhaltungnak a magyar neve, a szószerinti fordításhoz fordult és elnevezte „alátartásnak".
Farkas Istvánnak, aki a Bohner Istók házinevet viselte, volt Vörösvár mellett egy közkedvelt kocsmája, melynek a kapuja felett a német felírás, „Schau ma eini" ragyogott, ami magyarul annyit jelent: „Nézzünk be, tekintsünk be". Ezt az egykori tímárházat a Ferkó bácsi „Becsali csárdának" nevezte el. A kocsmárosnak volt két szép leánya, a Mici és a Jolán, akik a Ferkó bácsi szemeiről le tudták a kívánságát olvasni. Ezért aztán nem volt csoda, hogy ennek a vendéglőnek lett a törzsvendége. Néha magával vitte a húzómuzsikáját is, a zenére jöttek a vörösvári vendégek is és akkor a szórakozás rendszerint éjfélig tartott. Ilyen esetben a kedvenc nótáit, köztük a „Sárga rececét" és a ,,Kis egeret" mindig elénekelte a vendegek örömére.
A Ferkó bácsinak volt egy „Flokki" nevű házőrző kutyája, melynek az volt a tulajdonsága, hogy a kolduló cigányokat nem állhatta. Egyszer egy cigány betimpolodott az udvarba. A kutya a szokásához hűen nagyban csaholni kezdett és mikor látta, hogy a cigány se teszi se veszi, olyan méregbejött, mintha valaki egy hegyes vasvillával szúrta volna meg. Ilyenkor képes lett voina a kiállhatatlan cigányt csontostól és bőröstől felfalni. A háziasszony, a jószívű Méci néni, nem volt otthon, aki a cigányoknak mindig adott valamit, Ferkó bácsinak meg esze ágába se volt az ajtót kinyitni. A cigány s állhatta az ugatást, azért fogta a furkós botját és olyan
csapást mért a kutya hátára, hogy szegény állat kínjában velőtrázóan elriantotta magát. A nagy riasztásra a Ferkó bácsi is kijött a szobából, hogy ki bántotta a kutyáját. De mielőtt a tornácra tette a lábát, a cigány máris az utcaajtóhoz menekült. A tettes láttára elfogta a méreg és azért a következő szavakkal fenyegette meg: „Megállj cigány elrosszabítotad a helyzetedet. Ha még egyszer az udvaromba mersz lépni, fogok én is egy lécet és úgy leütlek vele, mint ahogyan te a kutyámat leütötted! "
A cigány kerülte jó sokáig a Ferkó bácsi házát, de egyszer, mikor a gazda nem volt otthon, mégis bement az udvarába. A Méci néni adott neki valami kicsiséget, de a kutya nem feledte el a hátbaütését és olyan csaholásba kezdett, hogy meddig a cigányt látta, nem lehetett lecsillapítani.
Seper Jánosnak házineve Tamás Jancsi volt. Ezt a nevet az öregapjától örökölte, mert azt Tamásra keresztelték. A fiatal Jancsi a felsőőri Schrantz kocsmárosnál pincérnek tanult, és amikor kitanult, elköltözött Budapestre, ahol az évek során egy előkelő étteremben főpincér lett. Itt sajátította el a városi viselkedést, nyelvet és az életmódot. Ha néha hazalátogatott, az alsóőri atyafiak pesti urat láttak benne. Ezért egyszerre elnevezték Seper úrnak. Ez a név megmaradt neki egészen élete végéig.
Egyik alsóőri látogatása alkalmával megismerkedett a csinos Zsuzsi Rózával, akit később el is vett feleségül. Úgy látszik a Róza kisasszonynak sem volt kedve Alsóőrről Budapestre költözni, így Seper úrnak kellett engedni, aki Rózája kedvéért búcsút mondott Budapestnek és visszatért kedves szülőfalujába. Itthon felvette a községkocsmát és felcsapott kocsmárosnak. A jó konyha és pince miatt a kocsmának sok vendége volt, különösen muzsika alkalmával. Egyszer az alsóőri önkéntes tűzoltóság nyári mulatságot rendezett a Seper úrnál.
Az alsóőri Gyula cigány rezesbandája gondoskodott a tánczenéről, melynek a környéken nem volt párja. Amikor azok rázendítettek, akkor még a haldoklókba is visszatért a lélek. Ha a Gyula banda játszott, akkor a kocsmárosnak nem kellett félni a vendégek miatt, mert ilyen alkalommal a kocsma összes helyisége az udvarral együtt teli volt néppel.
Ezeken a mulatságokon sok cigány is részt vett, akiknek a jó bor úgy a fejükbe szállott, hogy az udvaron elkezdtek maguk között verekedni. Aki a legjobban ütött, vert és ordított, az a részeg Szeló cigány volt. Seper úr nem szerette a lármát és a verekedést, rendet akart a verekedő cigányok között teremteni. Szándéka meghiúsult, mert a cigányok mind őrá támadtak és el akarták verni. Az akkori időben a Marcin Jóska volt a kisbíró. Őt az egyességéért Seper úr nagyszerűen tudta pincérként kasználni. Amikor Jóska látta, hogy a kocsmáros úr mind nagyobb veszélybe kerül, nem húzta magát egy percig se, rögtön a segítségére sietett. Szerencséjére a kocsmaszínben megpillantott egy ekecsúsztatót, azt szétszabta és az egyik szárnya ütlegül szolgált neki. Mint régi katona nem teketóriázott sokat, egyenesen a Szeló felé ment és olyan hatalmas ütést adott a mellére, hogy az szótlanul össze roskadó tt. Mindenki azt hitte, hogy meghalt, mert egészen mozdulatlanul feküdt a földön, de Szeló szívós volt, akár egy macska. Vízzel locsolták, és végre egy jó óra múlva magához tért, feltápászkodott és lassan hazacsoszogott. Másnap a Zsófi Istóknak elpanaszkodta, hogy a kocsmában mi történt vele.
Többek között szó szerint azt mondta: „Istók bácsi! Én is adtam, meg kaptam is, de olyan ütést, mint a taknyas kisbírótól kaptam, olyan ütést nem kaptam senkitől. Az még egy ökörnek is elég lett volna, nem egy embernek. De azért nem baj, majd még visszafizetem neki. Majd még gyün arra kinek. Akkor majd én is leütöm az orrát!"
Zsófi Istók rögtön tudósította Jóskát Szeló szándékáról. Azért Jóska egy jó darabig kerülte a cigánytelepet, mert nem akart Szelóval találkozni. Mikor egyszer tehénszekerével a cigányházak mellett elszekerezett az igaszeget szükség esetére a kezében tartotta, de nem kellett neki igénybe venni. A cigányok tudták, hogy a Jóskával nem lehet kukoricázni, azért tartottak is tőle. Ha a Jóska Szelóval később találkozott, farkasszemet néztek egymással.
Tettlegességre azonban többé nem került sor.
|
|