Előszó

Minket, katolikus papokat, általában "magányos embereknek" tart a közvélemény. Isten kegyelméből, rokonaim jóvoltából és nem utolsó sorban olyan egyéniségeknek, mint akiről ez a könyv is szól, köszönhetem, hogy egyrészt sikerült megtartanom a celibatust, vagyis a papi nőtlenséget, de ugyanakkor soha sem éreztem magamat magányosnak, a természetes család helyett egy sokkal nagyobb családot loptam. Megvallom őszintén: nem tudok elfogulatlan lenni velük szemben, akiket szívesen neveznék igazi "magyar nagyasszonyoknak" akkor is, ha egyszerű, csupán elemi iskolát végzett parasztasszonyokról van szó. Azért is közelállónak érzem magamat hozzájuk, inert éppen sokirányú elfoglaltságom miatt igazán nagy, maradandó, irodalmi, művészi vagy tudományos alkotásra nem jutott időm és erőm, annak ellenére, hogy már én is a nyolcadik évtizedemet taposom.

Remélem igazat adnak nekem c könyv olvasói -szívből kívánom, hogy minél többen legyenek, különösen az "őri magyarok" közül -, hogy valóban "nagyasszonyok" a Liszt Mariska nénihez hasonló egyszerű falusi asszonyok is, akik áldozatos, sok szenvedéssel, áldozattal, de még több szeretettel teli "egyszerű" életükkel is kiérdemlik ezt az állítást. Különben is ez az oszét eredetű ősi magyar szó az "asszony", már önmagában is fejedelemasszonyt, "nagyasszonyt" jelentett, és talán ez a magyar lovagiasság, udvariasság egyik ősi eredője, ami újabban sajnos eléggé megfogyatkozott a magyar tájakon. Azt hiszem ez is kicsendül ebből a könyvből. Sajnos már kevésbé - az írott ill. nyomtatott szó természete miatt - érezhető az a melegség, sugárzás, ahogyan Mariska néni tudja nyújtani, kifejezni szép és gazdag életének minden örvendetes és szomorú eseményét: az a szenvedélyes átélés, az érzések mélysége és őszintesége ahogyan életének fontos és apró dolgait is el tudja mondani: gyermekkori magányosságát - egyetlen testvére korán elhunyt - azután ahogyan az iskola padjából kikerülve, már 17 évesen házasságot kötött. Nyolc gyermekének a fölnevelése, mely a "férfiak" /édesapja és férje/ távolléte miatt,.részben foglalkozásuk másrészt a két nagy világégés, a két világháború és az utána következő események /fogság, megszállás/ következménye - szinte teljes mértékben reá nehezedett. Mindehhez járultak az "öregek", üten is voltak, akiket hosszú ideig gondozott és akiknek szemét is lefoghatta. Mindezek faraghatták, csiszolhatták egyéniségét, jellemét, egész életét.

Azt hiszem összefoglalóan két tényezőt emelhetünk ki életéből, mely az utókor számára is tanulságul szolgálhat. Az egyik: öregkorában is gyermeki, őszinte és mély vallásossága. Ennek érdekes módon két egészen ellentétes gyökere, összetevője, gyermekkori élménye lehetett. Az elemi iskola első éveiben, még az első világháború alatt, amikor a mai Burgenland még Magyarországhoz tartozott, a község plébánosa és így az ő első hitoktatója is "nemespulai Pulay űózsef" volt. Ferenc József címzetes kanonoknak is kinevezte /ez az okmány, melyet maga az apostoli király saját kezűleg és magyar helyesírás szerint írt alá, az illetékes miniszterrel, püspökkel és a kanonokkal egyetemben, az alsóűri plébániai levéltárban található/. Fél évszázadig volt ennek az ősi kisnemesi határőr-községnek a lelkipásztora. A tudománnyal is foglalkozott /egyiptológia/, sztentori /igen erős/ hangja volt a "nagyságos úrnak", de legalább is üreg korában már nagyon magába zárkózott és az idősebbek emlékei szerint is inkább csak "krumpli magyaroknak" nevezte az alsóőrieket, alak azért türelmesen hallgatták hosszú prédikációit, melyben azt is emlegette, hogy majd emlegetik, ha "olcsóbb prédikációkat" kapnak majd. Ha valahol megjelent a legtöbb gyerek elfutott előle /még ma is akad üreg aki, most már tréfásan emlegette a mondást: "fussunk gyerekek, jön a pap"/, a kezét, régi szokás szerint kézcsókra nyújtotta. Érdekes., hogy Mariska néni még mindig meg akarja csókolni a papok kezét, akik ezt persze nem engedik. A másik ilyen negatív vallásos emléke éppen saját nagyapja volt, akit az öregele bizony elég hitetlen, csúnyán káromkodó emberként emlegettek /persze ez az előbb említettek alapján kissé érthető/. Annál pozitívabb volt azután a Pulayt fölváltó fiatal papnak, Horváth Jánosnak a szerepe Mariska néni, de az egész falu életében is. Amint a könyvben ő maga is elmondja: Alsóőr nagyon sokat, kulturális és gazdasági szempontból szinte mindent neki köszönhet. Pár éves itteni működése alatt többminden történt, mint előtte és utána évtizedeken át. Nem csodálhatjuk, hogy a kis Mariska csüngött az ajkán a hittanórákon és a templomban, ahová gyermekkorában amikor csak tehette elment, hétköznapokon is. Ekkor alapozódott meg ma is élő, süt lobogó, másokra is átragadó hite, rendíthetetlen vallásossága. Érdekes módon Horváth plébános úrnak sikerült türelmes "apostolkodással, melyhez a kis Katit - ahogyan 5 egy színdarabi szerepe alapján Mariskát nevezte - mindig magához vette, megtéríteni, hogy elhagyja "istentelen" szokásait és Istennel kibékülve hunyt el.

A másik jellemző vonása egyéniségének és életének természetes és ugyancsak meggyőződéses magyarsága. A könyvből és családi adataiból is kitűnik, hogy apai ágon tulajdonképpen német eredetű volt a kis Ferber Mariska, mint ahogyan Alsóőrben többen is akadnak német nevűek /Haselbacher, Hoch-warter, Luipersbeck stb/, akik joggal megsértődnek, ha őket németnek tartják a látogatók, kutatok. Nyilván a családok "magyar" ága, de főleg a község /az egykori "nobilis communitas" vagyis nemesi közösség/ hatása, egyszerű falusi kultúrája, hagyományai, nem utolsó sorban éppen "énekkincse", melyről ez a könyv szól, magyarokká, magyar kultúra júakká tette őket. Ez a könyv reméljük ebből a szempontból is hatásos lesz, vagy legalább is elgondolkoztatja a család fiatal tagjait akik, éppen az ő érdeméből megtanultak magyarul /Péter és Zsuzsi unokájára gondolok, akiknek egyik szülője csak németül beszél/, vagy akiknek beszélnek majd erről a könyvről, mert ők már /egyes unokákra és dédunokákra gondolok/ nem is értenek magyarul. Mariska néninek éppen ez az egyik keserve, öregkorára ráköszöntött magánya és két gyermekénele súlyos betegsége /"élő halottak" az ő szava szerint/ mellett. Mindez e könyv megírása utáni, jelenlegi helyzetét tükrözi.

Mariska néninek nincs végrendelete, de úgy érzem, ez a könyv annak tekinthető, mégpedig nem is csak családja /már mindent "átiratott" gyermekeire, nincs is miről végrendelkeznie/, hanem minden burgenlandi magyar számára is akiket szeretünk újabban "őrvidékiek"-nek nevezni /bár csak valóban "őrök" lennének és őriznék, élővé tennék, korszerűen továbbfejlesztenék "nemes örökségüket", melynek értékét talán maguk sem tudják/. Összefoglalva talán elmondhatjuk, hogy ez az egész könyv a szeretetről szól, minden sötét kontúrjai ellenére, vagy talán éppen ezért. Bárcsak szeretetre, az egymás irántira, és a két nagy pillérre: a tudatos és áldozatos vallásosságra és a másik örökségre, a magyar kultúra megőrzésére sarkalná az utókort. Egy németnyelvű életrajz címét szeretném magyarra átültetni. Gyermekkorom nagy élménye volt, hogy személyesen ismerhettem az ún. "népliturgikus" mozgalom /"Volksliturgie"/ elindítóját, a klosterneuburgi Parsch Piust. Életét "Mit sanf-ter Záhigkeit" címen írtálc meg. Ezt én "szívós szelídséggel" fordítanám magyarra, és nagyon találónak érzem elsősorban Liszt Mariska egész életével kapcsolatban, de e könyv írójára is vonatkoztatnám.

Engedtessék meg, hogy Barsi Ernőről is írjak valamit. Többen is jártak már itt Burgenlandban /jobb híjján használjuk ezt az elnevezést, de azért is, mert ez elsősorban nem a "várak országát" jelenti, ha itt szépszámmal maradtak is meg várak, hanem egyszerűen a magyar "vármegye" tükörfordítása/ magyar népdalt gyűjteni /Kertész Gyula, Tölly Ernő, Gaál Károly, Volly István/, ic is akarták beszélni erről Barsi Ernőt /"itt már mindent össze gyűjtöttek", "különben sincs itt igazi magyar népdal...". U azonban ennek ellenére, Mariska nénihez hasonlóan, "szívós szelídséggel" fogott a munkához, kereste fel, hegedűjével a hóna alatt s azzal szívesen szórakoztatva is hallgatóit: a többet, kevesebbet nyújtó énekeseket, nótafákat, köztük Mariska nénit és hál' Istennek még más hozzá hasonlókat is, hogy így megvalósítsa azt, amire Peter Rosegger, a szomszédos stájerek, nagy írója buzdított: " a népnek visszaadni kincseit". Hadd mondjak még valamit Ernő barátunk "módszeréről", egyéniségéről. Amikor az egyik helyi református lelkész társánál tett tisztelgő látogatást, megvallva, hogy elsődleges végzettsége folytán ő is református lelkész s csak másodlagosan végezte el a zeneakadémiát. Az illető, különben igen kiváló főpapja is egyházának, akinek a burgenlandi magyarság is sokat köszönhet, így válaszolt: "Te nem is vagy igazi református lelkész, mert olyan szerényen és alázatosan jöttél ide is, holott, rólunk általában azt tartják, hogy főleg magyarság dolgában mi tudjuk, hogy mik vagyunk és mit kell tennünk..." A kereszténységet megelőző, de azt előkészítő pogány, római író mondásával szeretném befejezni, óhaj és kívánságként is: "Omnia vincit pertinax caritas" /= Mindent legyőz a kitartó szeretet/. A nagy klasszikus nyelvekben /görög, latin/ a szeretetnek több szava is van. A caritas, vagy a. görög "agapé"a tevékeny, a szociális, a "vendéglátó" szeretetnek a kifejezője. Úgy véljük mindkettejüket Liszt Mariska nénit, és Barsi Ernőt is ez jellemzi.

Alsóőr, 1992. márciusában

P. Galambos Iréneusz
bencés tanár, alsóőri plébános

Géfin Gyula, A szombathelyi egyházmegye története 1935. III. kötetének 94. lapján három Feroer nevezetű papot is megemlít ,/F. János 1750-1782, F. Ferenc 1779-1345, F. György 1022-1901, mindhárom szülei "szitások" voltaic/. Azt is megjegyzi: A pinkafői Ferber családból származnak nagynevű nyelvészeink, a Szinnyeiek.

Das Liedgut von Frau Liszt geb. Maria Ferber in Unterwart

Diese Studie untersucht den Liedschatz einer Einzelperson unter Berücksichtigung ihres sozio-kulturellen Hintergrundes. Die Untersuchung erbrachte über den musi-kalischen Aspekt hinausgehende Erkennt-nisse.

Das Volksliedgut von Maria Liszt, die An-gehbrige der ungarischen Minderheit ist, stellt eine der wichtigsten Grundlagen fur die Bewahrung der ungarischen Identi-tat dar. Maria Liszt hat vaterlicherseits auch deutsche Vorfahren aufzuweisen. Trotzdem ist es fur sie von groBer Bedeu-tung, der ungarischen Volksgruppe anzuge-hören. Das beweist folgendes: Das Wesen des Ungarntums darf nicht alléin in der Abstammung von bestimmten Vorfahren gesucht werden, sondern liegt im Miterleben einer Volkskultur und im gemeinsamen Schicksal mit einem Volk, das diese Kultur tragt, begründet.

Uie auch Zoltán Kodály sagte: "Das Ungarn-tum, genau wie die Kultur, ist nicht ver-erbbar, das muB jeder für sich erarbeiten. Vergebens hat jemand Urahnen, die vor 3ahr-hunderten wegen ihres Ungarntums und ihrer Verdienste darum auch Privilegien und Adelstitel erhalten haben, wenn er selbst die Sprache seiner Ahnen nicht mehr spricht, sie gar nicht sprechen will und jegliche Beziehungen zu der Kultur seiner Ahnen ab-bricht. Er fühlt die Schicksalsgemeinschaft mit seinem Volk nicht und nimmt sie auch nicht auf sich.

Oemjenigen aber, der diese Kultur, deren organischer Teil die Sprache, die Volksmu-sik, die Brauche, die Literatur, die Kunst und vieles mehr ist, in seinem Leben integ-riert und auch die Schichsalgemeinschaft mit dem Voile, das Trager dieser Kultur ist, auf sich nimmt, dem wird diese Kultur in seinem Leben nicht nur menschlich eine Bereicherung, sondern auch eine erhalten-de Kraft sein. Heute geht die Zahl der im Burgenland lebenden Ungarn zuriick. Wenn wir eine Antwort auf die Frage suchen, was das Ungarntum doch am Leben erhalten kann, so lautet die Antwort - auf Grund der vorgenommenen Untersuchung des Volks-liedschatzes und des Lebens der Maria Liszt - die Kultur.

Sie stellt auch eine Bereicherung fur die fremde Umwelt und darüber hinaus für die gesammte Menschheit dar.