EMLÉKEK AZ ELŐDÜKRŐL

Meddig terjed az elődökre való emlékezés? Az ősök emlékét elsősorban az élő emlékezet őrzi, emellett írásos feljegyzések; újabban a technikai civilizáció egyre modernebb eszközei is segíthetnek benne és ki is tágíthatják az emlékezés határait. Régen egy ember családjának csak azokról a tagjairól emlékezett, akiket láthatott, maga is ismerhetett. Rőluk maradt meg valami kép, emlék a tudatában. így leginkább csak a nagyszülőkig terjed az elődökről őrzött emlék, kivételes esetben a dédszülőkig. így van ez Ferber Mária esetében is.

Apai dédapját még látta, igaz, nagyon megöregedve, elesetten, s akkor ő fiatal volt, tele gonddal, s eszébe se jutott, hogy ősei felől kérdezgesse. "Édesapám nagyapja az valahogyan Németországból származott. De nagyapám már itt született. Azt sem tudom, hogy dédapám honnan jött Alsóőrbe. A gyereket nem sok valami érdekli az ilyen leszármazottságból. Mikor meg a dédapám velem volt, mint öreg, mint tehetetlen, akkor már nem is beszélgettünk ilyenről. Nekem is itt volt a sok munka. Sokszor gondulom, hogy milyen jó lett volna leülni vele. De hát este, éjjel kellett majdnem mosni, éjjel kellett fódozni a gyerekeknek. Mert akkor egyik se járt fótos nélkül. Most úgy járnak, mint az Erdődy gróf fiai, akármelyik gyerek. - Sokat dolgoztam. Nem ért rá az ember, nem is gondult arra, hogy a rokonai kik voltak."

Pontosabb adatokat csak nagyszüleiről tud. íme a nagyszülők, szülők születési, halálozási adatai:

Apai nagyszülők:

Anyai nagyszülők:

Szülei:

Az adatokon túl mi maradt meg elődeiről Ferber Mária emlékezetében?

"Nekem nagyon szép emlékeim vannak a nagyszüleimről, - mondja visszaemlékezve. Nálunk legnagyobb volt a szeretet. És a szeretet a legerősebb fegyver, amivel az embert meg lehet győzni, le lehet győzni.

Apai nagyapám testvére az Eszterházy hercegnél volt pap Rőtfalván, ahol éppenúgy, mint Vörösváron a gróf, a herceg tartotta a plébániát. Nagyapám meg ott parádéskocsis volt. Nyáron aztán a mezőn is dolgozott, szénát gyűjtött, segített a kerti munkában. Mert volt ott virágoskert, konyhakert, szőlő. Szóval mindig a kertész mellett dolgozott. Ott volt hat évig, mint fiatalember. És ő ott nagyon megszerette a kertészetet. Mikor aztán hazagyött Alsóőrre, összevett, amit tudott. Nagy telket. Akkor az csak szánkózó hely volt, abból ő egy nagy kertet csinált. Most két ház is van rajta, a két fiamé. Nagyapám mikor megvette, csak egy vityilló ház volt még rajta, ezt azonban nagyapám halála után nagyanyám, meg utána a szüleim is megtartották. Most is megvan. Volt egy nagy gazdasági épület is mögötte, de az 1928-ban leégett.

Nagyapám Ceglédről hozatott facsemetéket. Volt ott egy nagy faiskola, abból. Azokkal aztán beültette a kertet. Nekem is mindenem a kert. A fák mellett málna is van benne, meg hát a virágok. Most már nem kellene a kertben dolgoznom, de én szeretem és a gyerekek is segítenek benne.

Nagyapámnak nagyon sok rózsafája volt. Mikor azonban mind a három fiát elvesztette /édesapán is korán meghalt a világháborúban szerzett betegségébe/, aztán mind kivágta a rózsafáit. Mindegyiket! Olyan szép fák voltak! Elvesztette akkor a hitit. De mégis, mikor megöregedett, mégis csak papot hívott gyónni. Itt volt akkor egy Horváth nevű pap. Magos, fiatal ember. Ö kezdett itt Alsóőrbe színdarabot játszatni. Én voltam az első, aki a színpadra lépett. Horváth plébános Katicának szólított. Sokszor mondta nekem: - Gyere Katinka, elmegyünk egy kicsit apostolkodni a nagypapához!

Én nagyon szerettem a nagyapámat, mert az soha meg nem bántott. Aztán nem mondott olyan mindenféle szavakat, mint a fiatalok. Pörölt azért néha, talán olykor káromkodott is, de a gyerekek előtt nem mondott mindent, meg a felnőttek előtt sem. Meg az nem ment sehová. Annak mindene volt a kert. Megkapat az mindent! Sokszor mondta nekem: - Gyere, ha találsz egy szál füvet a kertemben, akkor kapsz 20 Schillinget. A Schilling nagyon nagy pénz volt. Néztem, néztem a kertet, a szememet majd kinéztem, de én bizony abban egy szál füvet sem találtam. Olyan szépen be volt kapálva. Hát ő jól tudta, mert ő is biztos végignézte.

Én nagyon szerettem az öregszüleimet /nagyszüleimet/. Meg előbb mint volt? Az öregszülőknek nem volt szabad visszabeszélni. Meg nálam se szabad visszabeszélni a gyerekeknek. Igaz, én sem szőlők az övékbe, ami az ő munkájuk. Ha én odamegyek, valamit kérni akarok, hogy ezt vagy azt segítsék megcsinálni, hát aztán nem mondják, hogy nem. Meg ha nem írnek rá, akkor se mondják. Majd meglesz! De rossz még a családunk között nem volt. Igaz, nem ílünk együtt. Meg én úgy veszem üket, ahogy hozták. Ha nektek jó, nekem is jó. Nincs így köztünk pör, mert azt nem bírom. Ha pedig valamelik visszabeszílne, azt se bírnám el. Én sokat tudok tűrni, bírni, de ha egyszer kiöntöttek, én rosszabb vagyok, mint a tiszta víz! Hát aztán, mint előbb is volt a házban, meg van köztünk a békesség.

De az unokáim már nem így vannak. Ez a kislánka úgy visszafecseg az anyjának! Mondom neki:

- Trudi, hát ezt szabad?

Egy kicsit megszégyeli magát és elmegy. Most az én véleményem szerint - én nem vagyok okos asszony - de most valaminek történni kell a világban, mert ezt így már nem lehet csinálni! A jólét a népet megette. És ezt tudja mindenki. Minden van. A gyerekek egy almát nem esznek meg már nálunk. Banánt, narancsot. 8-9 Schilling egy. De hát megveszik, ha kell, ha nem. Mindent megvesznek !

Az én nagyapám akkor is eljött hozzánk, mikor nekem már volt egy fiam, meg egy kislánykám. Mikor a gyerekek látták, hogy az ópapa /dédapa/ jön, már csak úgy térgyeitek, meg ugattak.

- Vau, vau!

Olyan vékony hangon. Ök voltak a kiskutyák. Az ópapa persze, az volt a nagykutya. Ű mégolyan hangosan mondta. Aztán megfogta - úgy mondta - a raveklijukat a fogával. Mert utolsóig volt neki foga. Aztán ráncigálta űket, mint a kutya. Nagyon szerették hát az ópapát. Mondták: ópapa, nagypapa, gyere! Játsszunk kutyát!

Nagyapám mindig mondta a férfigyereknek:

- Te mi vagy? Pubel?

A lánynak meg:

- Madli! /Mádel/.

Mert ő még németül tudott. A gyerekeknek mindig adott valami dolgot. Szedetett velük valamit. Volt ilyen céklarépa a kertben. Ősszel kiszedette a gyerekekkel. Akkor a paradicsomot összeszedette. - Nézd meg, melik szép piros - mondta nekik. Akkor összeszedette az almát. Szóval mindig mindig adott nekik valami munkát, hogy meg ne unják magukat. Aztán játszott is velük. Nagyon sokat játszott velük.

A nagymamám már nem annyit.

- Én feneveltem 7 gyereket - mondogatta. Mire ti is feneveltek, nektek is ölig lesz! Nem érek rá!

A gyerekek meg mondták neki:

- Nagymama, kicsint, csak egy kicsint játsszál!

Na, hát egyszer-kétszer megfordult úgy a körbe vélek. Akkor aztán játszottak. - Ne nízz hátra, jön a farkas, nagyot üt a hátadra! Mindegyiknek rárácsaptak, de a nagymamának nem mertek. Azt mondja neki /a soron következő farkasnak/:

- Nem csaptál a hátamra.

- Dehogy nem!

- Nem éreztem.

Megint csak úgy vágott a hátára, hogy csak úgy végighúzta a kezét rajta.

- Most csak érezted?

- De most se csaptad.

- Nagymama, neked nem szabad!

Így játszottak. De most ilyet nem is játszanak a gyerekek. Nincs semmi más, csak ez az egyetlen, ez a labdarúgás.

Anyai nagyapám Bognár Márton volt. Nagyon korán meghalt. A nagyanyám úgy maradt hét gyerekkel özvegyen. Vettek egy kis szalmatetős házat. Az a ház nem volt kifizetve és az én nagyanyám nagyon sokat dolgozott. Olyan egy kicsi asszony volt, olyan volt mint én, de nagyon sovány. Azóta gondulom mindig, hogy azér élt olyan sokáig, mert olyan sokat dolgozott. Hát szegénységbe volt, azért is dolgozott olyan sokat.

1860-ban született, Bognár Terézia volt a neve. Itt született Alsóőrbe. 89 éves volt, mikor meghalt, de annak a szájába nem volt orvosság! Diána sósborszesze volt, az volt az egyetlen orvossága. Az üvegjére magyarul volt ráírva: "Vértes féle sósborszesz - Minden házba szükséges!" Ha elmetszette az ujját, akkor ráöntött egy kicsint. Hogyha fájt neki valami, akkor avval bedörzsülte. Ha pedig rosszul érezte magát, akkor egy kockacukorra ráöntött egy kicsint, aztán bevette. Mielőtt meghalt, négy évvel azelőtt ő is beteg volt. Nálunk azt mondják: grippe. Mondtam az orvosnak:

- A nagymamát is legyen szíves megnézni! írt neki aztán orvosságot, de semmit nem vett be belőle. Semmit! Azt mondta:

- Hogyha a sósborszesz nem használ, akkor elmehetsz Poncius Pilátushoz.

Aztán még egy néném él Amerikában. Az most május 14-én /1985/ múlt 96 éves. Mikor kórházban volt, csak az ápolónők csináltak róla fényképet. Nem akarta sehogyse, hogy őtet lefotografalják.

Nagyon sokat adott magára, míg fiatal volt, s nem akarta, hogy öregen mutogassák.

Az én édesapám, Ferber Károly 1886-ban született, édesanyám, Bognár Rozália meg 1889-ben. Egy kisöcsém volt, de koraszülött volt, mert édesanyán elesett, mikor hordta, aztán meghalt. Csak 9 napig élt. Sajnos, én is csak egyke voltam. Aztán mindig aztot irigyeltem, akinek testvére volt. Mikor ementek a lányok fiatalon egy kicsit mulatságra, vagy egy kicsit kimentek kerékpáron, mindegyiknek volt majdnem egy férfitestvére, nekem meg nem volt. Mindig arra irigykedtem.

Ezek az egyke gyerekek, hogyha igazságos vagyok, el vannak kényeztetve. Nagyanyám is mindig azt mondta:

- Akinek egy van, azt az egyet is csapja el. Mert a világon minden meg van nekik engedve. De ojjan nagy szájuk van, hogy az borzasztó! Én azt nem tudnám kibírni. Minálunk az nem volt. A nagypapa hirtelen kezű volt, de énrám soha még rám se tette a kezét. Mert én mindig szót fogadtam. Soha vissza nem beszéltem. Most meg! Visszakiabál, rákiabál az öregszülőre a gyerek, mint a kutyára! És ez van Ausztriában. Nem tudom, Magyarországon hogy van?

Mikor édesapám meghalt, nagyanyámhoz mentem lakni. Édesanyám akkor még élt, de az is 45 éves volt, mikor meghalt. S én akkor az öregszülőkkel voltam. Én 25 éves voltam, mikor édesanyám meghalt, négy gyermekem is volt. Én azt mondhatnám, hogy a gyermekeimnek nagyon örülök. Most is nagyon örülök. A nagyapámnak három fia volt. Vagyis édesapámnak még volt két fiútestvére, de azok meghaltak. Édesanyám testvérjei meg elmentek Amerikába, így sokáig én csak egyedül voltam gyerek a családban. Azért az öregszülök is nagyon örültek az én gyerekeimnek. Meg hála a jó Istennek, nem akarok vele dicsekedni, mert mindenkinek megvan a nehézsége, de az enyémeket is csak azért lehetett felnevelni rendes embereknek, mert nyomor volt."

Az öregeket nagyon megbecsülték, tisztelték a régi időben. Nagyon hiányoztak volna a családból, ha náluk nélkül él a fiatalabb nemzedék. Nem tartották fáradságnak a velük való törődést, szeretetük, bölcsességük, de még a puszta jelenlétük is tartalmasabbá tette a fiatalabb generációk életét, így érezte ezt Ferber Mária is.

"Tudja Isten, nekem minden olyan szép volt, ami régi! Míg az öregek voltak. Odavüttem őket ebből a házból is, ahol férjnél voltam, mert nem tudtam ide-oda járni. Anyai nagyanyám volt az édesanyámmal. Az édesanyám aztán korán meghalt, anyai nagyanyám egyedül volt. Ebbe a házba is meghalt a nagymama, a nagypapa maradt egyedül. Nem tudtam átjárni egyik házból a másikba hozzájuk, mert nekem is ott voltak a gyerekek, a gazdaság, meg minden. Levüttem ükét oda. Két szoba volt. Anyai nagymamám velem tartott a nagyobbik szobában, a nagypapa meg a hátulsó szobában lakott. Mindig segítettik egymást. Nagypapa csak kiátott, ha kellett valami: - Rézi, gyere, segítsd ezt meg azt.

Már akkor fekvő beteg volt nagyapám. Mégis olyan jó volt, hogy az öregek velem voltak, nemcsak az én gyerekeim. Szép volt így a család!

Mikor aztán az utolsó öregünk is meghalt, hazajöttünk ebbe a házba. Akkor mi kilencen voltunk. Mi ketten a férjemmel, meg a hét gyerek. Sokszor elgondultam, hogy még vagy 9-10 hiányzik ebből a házból! Édesanyám anyja, anyai nagyanyám volt az utolsó öreg, aki 89 éves korában itthagyott bennünket. Olyan jó volt, míg velünk volt. Ha én hazajöttem és főztem, akkor oda leült. Beszílgettünk. Ha nagyon meleg volt, akkor kunt űt. Aztán átgyött hozzá a szomszédasszony, akkor odaűtek egy kicsint. Sohase voltam egyedül. Meg azért az öregek segítettek is, amit tudtak. Akkor beszílgettek is, vigasztaltak is. Akkor a gyerekekkel is csak elbeszílgettek. Nem voltak kárára soha az embernek. Én nagyon-nagyon szerettem ükét, az öregeket.

De most nem úgy van. Most ha valaki megöregszik, a fiatalok nem érnek rá vele vesződni. Aki munkára jár, az egész nap kint van, dílbe nem jöhet haza főzni. Mert minálunk fél óra ebédidő van. Micsoda az a fél óra? Messze is dolgozik a legtöbb gyerek a szülőtől. Meg az állása mellett ha egy kis földje van, azt is rendbe kell tartani. Hogy törődjön akkor az öregekkel? Az öreget, aki tehetetlen lesz, itt Ausztriában viszik az öregházba. Csak építik sorba ezeket az öregházakat. Legfeljebb kórházba megy, ha beteg. De hát a kórházban se tartják, ha egyszer már nem tudnak segíteni rajta. Meg az öregházba is megy orvos. Azért akit az öregházba vüsznek, olyan, mintha eldobták volna. Én is mindig nagyon tiltakoztam ellene. Mondtam: Én főneveltem 8 gyereket /mert a kislányom, amelik meghalt, 4 éves volt, mikor meghalt/, meg öt öregem volt, és oda egyiket se vüttem.

Persze, mi parasztok voltunk. Sokan voltunk, vagy ez, vagy az csak kiszolgálta közülünk az öregeket, egyik a másikon csak segített a sok közül. Oe most, ha van is valakinek egy fia vagy egy lánya, az nem is marad otthon. Mióta begyött ez a rettenetes, hogy mindenkinek autója van, elmennek a fiatalok is. Ha valakinek van egy lánya, azt elviszik a pokolba. A férfigyerek is emegy valahova, aztán mindenhol van, csak a szülői házba nem. Aztán ha valami kell az öreg szülőnek, akkor ki segít? Hát senki. Mert akinek van munkája, az elmegy dolgozni, aki pedig nem tud dolgozni, az a másiknak se tud. Alsóőrben minden harmadik ház üres, meg minden harmadik házban csak egy lakik. Vagy egy asszony, vagy egy férfi. Amit építenek, azt nem a régi házon építik. A régi házat le kell bontani, úgy lehet a helire újat építeni. De még annál is olcsóbb, ha vesznek egy szép üres helet és azon építenek. Ez sokkal ócsóbb, mint amit el kell bontani. Mert amit elbontanak, annak az anyagát el is kell vinni. De hova? így vannak a régi fákkal is. Most már senki sem tud tüzelni, mert mindenütt központi fűtés van. Olajjal tüzelnek a kazánban. De ha egy szép napon nem lesz olaj, akkor aztán mit csinálnak?

Most már én is jobban belenyugodnék az öregházba, mert látom, hogy hogy vannak azok az öregek, akik otthon vannak. Egész nap csak ülnek egyedül, azt se tudják, mit csináljanak. Az öreg házban mégse egyedül vannak, csak összegyűlnek és valamiről csak fecsegnek. De azt mindig mondom, ha engem odavüsznek, akkor ne jöjjenek engem megnézni. Én, ha valami klumpom van, olyan sokáig méregetem, hogy edobjam, vagy ne dobjam? De ha egyszer edobtam, nem megyek többet összeszedni. Ha engemet is edobnak az öregházba, akkor engem se nézzenek többet."