|
|
Mai ember el se tudja képzelni, hogy a századeleji magyar faluban milyen lakáskörülmények között nőttek fel és éltek az emberek. A mai alsóőri fiatalnak meg egyenesen érthetetlen ha Ferber Mária, meg az ő korosztályához tartozó idősebb ember ilyen dalba kezd:
Pinkán innen zsuppos házba lakom én...
Bár áll még az a ház, ahol Ferber Mária nagyapjának, édesapjának szülei laktak, de az 1928-as leégés után már helyre kellett állítani. Külső formája megvan még a jó 150 esztendős háznak, szép tornácos, virágos, fehérre meszelt, án a be rendezése mégiscsak változott gyermekkora óta, kivált a tűzvész után. Azért azt a házat, mely gyermekkorában, 1909-től, születésétől körülvette, nagyrészt csak emlékeiből, elbeszéléséből tudjuk már elénk állítani. Hallgassuk, mit is mond a régi lakáskörülményekről.
"Régen /az első világháború tájékán/ mindenki nek volt egy sereg gyereke, meg volt egy kis háza. Télen csak egy szobát fűtöttek, abban élt ilyenkor az egész család. A szobában legfeljebb két ágy volt. Az ágy alatt volt egy kis lábas, karikán guruló kiszni /fiókféle/, benne szalmazsák. Ennek supedli volt a neve. Ezt este kihúzták az ágy alól, s abban aludtak a gyerekek, 2-3 is egybe. Az enyimek is.
Mikor a fiam megnősült és alól megépítettük a házat, mink itt laktunk, hát csak egy szoba volt minekünk is. Supetli nem volt, csak szalmazsák volt betolva az ágy alá. Este csak kihúztuk a szalmazsákot, rá az ágynemüket, s a két iker meg ott aludt. Az egyik fiam sokszor sokáig kint volt. A másik már lefeküdt. Mikor jött haza, nem akart világot /világosságot/ csinálni szegény, hogy föl ne keltse a másikat, aztán véletlenül ráfeküdt. Az meg kiabált: Jaj, rám tiprottál! Hát így volt. És mégis minden szép volt a maga nyomoróságával. És mindenki azt mondja, ha az öregek összejönnek: szép volt!
Ha látogató jött, nem kínálták mással, csak kenyérrel. Mindenki maga sütötte a kenyerét odahaza. Mindenkinek kellett hogy legyen sütőkemencéje, mert minden házban sokan laktak. Mert a családon kívül ott lakott a meny, ott lakott a fia a gyerekekkel. Akkor ha még nem ment férjhez a lány, vagy nem nősült meg a fia, az is otthon volt. Az mind egy szobában lakott, mert többnyire csak egy szoba volt.
Nagyon sok házban még konyha se volt, mert ott csak az a füstös konyha volt. A tornácról ennek az előterébe lehetett belépni. Ezt az előteret egy fal választotta el a tulajdonképpeni konyhától. Azon csak az ajtó helye volt. Nem volt rajta ajtó. Csak úgy bementek rajta. Ott volt egy tüzelőpadka. Volt olyan háromlábas. Azt mondta az asszony a gyerekének, ha főzni készült: hozd ide a háromlábot! Áztat rátették a padkára, alatta tüzet raktak, a háromlábra vasfazékot tettek, s abban főztek. A háromlábúra rátették a lábast is, abban sütöttek. Még akkoriban nem volt sparhert /takaréktűzhely/. Az én nagyanyán, meg a szomszédasszonyunk még akkor is, mikor én már férjnél voltam /tehát még 1926 után is/ ilyen füstöskonyhás, padkás tűzhelyen főztek. Nem volt nekik megcsináltatva a konyha. Nagyanyámnak úgy is maradt még akkor is, mikor már özvegyasszony volt. Mikor megjelent a sparhert, azt bevitték a szobába, mert az egyúttal be is fűtötte a szobát, meg közben főzni is lehetett rajta. Azután akkor ott főzött.
A ház zsuptetős ház volt. Úgy fönt nem volt neki mennyezet /födém/, csak úgy foment neki a füst. Ha télen öltek disznót, ott füstölték meg a húst. Csak úgy oda föl lett aggatva a tető alá. Oda fölment a füst.
Nappal nem igen voltunk a szobába. Mi gyerekek is inkább csak este mentünk be. Voltak olyan kis székek, kis sámedlik, arra ültünk. Mindenkinek csak a kézibe adtak egy poharat /ezen a tájon ez volt a csésze, bögre neve/, abba tejet kaptunk vacsorára. Nagyanyám fejt mindig. Mikor behozta a tejet, olyan nagyon habos volt! De olyat most nem lehet inni. Én most sokszor arra gondolok, hogy mit kellene enni, mi volna jó, mindig arra gondulok, amit az én nagyanyáim főztek, mikor gyerek voltam. Szegénység volt, de minden olyan jó volt!
Nemcsak a nagyanyámnak volt zsuppos a háza. Abban az időben nem lehetett ám más házat látni. Csak a plébánia, a templom, meg a községháza nem volt zsuppos, a többi ház mind az volt, ami a parasztoknak volt. Csak vetették ezt a rozsot, kicsépelték. Ölik asszony maga is tudta, hogy kell a rozsszalmából zsuppot csinálni. Azt mondták: kettőzni kell a rozskévét. Úgy összekötötték egybe, mint egy kévét, aztán átalhajtották, közbe leszorították, két ilyen zsúp volt egybe. Azzal főfödték a házakat.
A házzal az asszonyoknak sok munkájuk volt. Sokat dolgoztak. Rengeteg sokat. Ezekről a fődházakról /tömésfalú házakról/ a tyúkok mindig leették a meszet. Ezt ki kellett az asszonyoknak javítani. Ha egy kis eső esett, csak elmentek sárér, mert elég volt. Aztán csak úgy rápacskolták a falra, lesimították és csak úgy kézzel elmeszelték.
A tornácon ínég olyan tornácfa /fával lerakott tornác/ vót. A tornácot sárral le kellett sikálni, olyan sárga főddel. Ezt a sárgafődet vízzel keverték, ronggyal, vagy vén meszelovel csak úgy fesikálták a tornácra. Szép volt, de csak egy nap tartott. Rajta jártak és megint fetörött. Akkor olyan hosszú fát, amilyen hosszú volt a tornác, olyan hosszú fa volt, olyat tettek a tornácra. Ezt hívták tornácfának. A gyerekek ütek mindig rajt, meg az öregek is ott űtek. Akit aztán csúfoltak, hogy nem dolgozik, arra mondták: tornácfa nyargaló."
Az apai ágon örökölt régi, 150 éves ház, melyben most Lisztné Ferber Mária lakik, jó állapotban van. Pedig még a fal jó része most is földfal. Ám 1928-ban, mikor a leégés után helyreállították, új fundamentumot csináltak alá. Ahol kellett, téglával egészítették ki a földfalat. Míg a falu házai az útépítés következtében mélyre kerültek, mert az út szintjét útépítések alkalmával többször is emelték, ennek a háznak az volt a szerencséje, hogy itt az utat vették le, s a ház emelkedett ki. "A ház magasan van, nem bántja a víz. Egy kicsit gondozzuk is. Talán azért van mag ilyen soká. Oda is adhattam volna egyik gyereknek, hogy megépítse, de mondtam: akkor én nem maradok itt, mert én csak úgy szeretem ezt a házat, ahogy van. Ahogy a szüleimnek, nagyszüleimnek a lába nyomai ittmaradtak. Aztán meg úgyis van máshol hel. A kertig, az útig van hel. Alul is van nagy hel. Mindegyik építhetne. Azt mondtam a gyerekeknek :
- Míg én élek, hagyjátok meg ezt a kis házat. Aztán, ha meghaltam, nem bánom, hogy mit csináltok vele.
Persze, megépítették volna /átépítették volna/ nekem, akkor volna benne egy szobám, de avval én nem volnék megelégedve. Nekem kell egy egész ház, meg egy kert, ahol én járni tudok. Mert én nem vagyok madár, amit be lehet zárni egy kalitkába. Ezt én nem szoktam meg. Meg látom, hogy ahol az öregeknek építenek egy nagy házat, abban aztán kapnak egy szobát. Aztán, ha fiú megnősül, odamegy a menyük, az nem lesz házmester. Az előszobát nekik kell takarítani. Ezen sok helen volt már pör. Én nagyon példát vettem belőle. Meg arról is példát vettem, hogy odaadják a házat előre az öregek, aztán nem tudni, hogy ki hal meg előbb. Ö-e, vagy a gyereke, menye, vője? Vagy az egyik öreg ha meghal, a másik biztosan odakerül az öregek házába. Azért mondtam: Én nem adom oda ezt a házat. Itt lakhattok valamennyien, csak efértek. Én is meghúzom magamat, akár egy kis széken is valahol, de én oda nem adom a házat. Ez a kis ház az én nevemen van.
Azt is mondta már a fiam, hogy a konyha egyik felét be kellene rakni, s egy rendes ajtót csinálni rá. Azt mondtam: - Akkor én nem vagyok itthol. Mert én ezt megszoktam. Ha nagyon meleg van, meg sokan vannak benn, akkor én az ajtót kitárom. Aztán mindig azt mondják: Látogatási idő van, mint a kórházban, mert anyám fenyitotta az ajtót. Hát így van ez minálunk.
Mikor 1928-ban a ház leégett, ugyanúgy állítottuk helyre, ahogy volt, csak hátul a gazdasági épület nem lett felépítve. Mert akkor már én férjnél voltam, és ügyi a férjem átvette a földeket, tehenet, s akkor már lementünk abba a házba, ahová férjhezmentem. Ebben a házban az öregek csak ketten laktak. Mindig azt mondta nagyapa: - Most a házam olyan, mint a szivarvég. Egy kicsit kicsiny.
De hát ez így jó. Nekem nem hiányzik az a gazdasági épület. Meg most úgy se gazdálkodik senki. De ez a faluban is így van. Alig lehet tizet találni, aki gazdasággal foglalkozik. Azoknak is gépeik vannak, mindent gépekkel csinálnak. Ezek a fiatalok már kaszálni sem tudnak. Kell nekik venni egy fűnyírót. A fiam is olyant vett. Nyolcszor-tízszer is lenyírja vele a nagykertet. Mikor hosszú a fű, már megy bele. Utána nem is kell összepucolni, nem kell összeszedni a lenyírt füvet, a gép azt is mindjárt összeszedi, ahogy levágta."
Kicserélődtek a tűzeset után jórészt a régi bútorok is. De egy nagy asztalt őriz nagyanyja régi bútorai közül, hátul, a pincében. "Már régen eladhattam volna drága pénzen, - mondja. De ha bemegyek és ránézek, eszembe jut, hogy de sok asztali áldás elhangzott mellette. Mert az én nagyanyám nem evett meg semmit asztali áldás nélkül. Mindeneknek szemei tebenned bíznak Úr Isten, Te adsz nekünk eledelt alkalmatos időben. Felnyitád Uram, szent kezeidet, És betöltesz mindeneket áldásoddal. Dicsőség az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek. Akkor elimádkoztuk a Miatyánkot meg az Üdvözlégyet.
Ha erre az asztalra nézek, gondolom, ezt nem szabad odaadni. Amellett még az ő öregszülei meg gyerekei imádkoztak. Nem tudnám semmiért sem oda adni!"
|
|