|
|
A gyermekkori emlékek idős korra mindig megszépülnek, így érzi ezt Lisztné Ferber Mária is, mikor csaknem 80 év távlatából gyermekkorára emlékezik.
"Szép a gyermekkor, - mondja. Gond nélküli. Mikor gyerek voltam mindig játszottunk. Szóval sok gyerek volt a szomszédságban és azok gyüttek. Játszottunk lakodalmat. Volt egy üres ól, egy disznóól, amit szépen kipucútunk. Aztán abba is belebújtunk. Meg ott volt a kert. Ott aztán játszottunk ilyen fogósdit, vagy esztelánci_cérnát, vagy futkosást.
Mikor már iskolába jártunk, akkor is folytak szabadidőben a játékok. Jó tanítóink voltak. Meg volt egy plébános, a Horváth. Sajnos, már meghalt. Én ami vagyok, amit tudok vallásilag meg erkölcsileg, neki köszönhetem. Én mindig azt hiszem, hogy azok a gyerekek, akiket nevelt abban az 5-6 évben, míg itt volt, kitűnnek a többi közül.
A plébános úrnál is mindig kellett játszani. Itt csak egy pár gyerek volt, de nagy örömmel játszott. Ha otthon kellett valamit csinálni, megcsináltuk, aztán örömmel mentünk hozzá játszani. Délelőtt 11-ig voltunk iskolában, délután meg 1-3-ig. Hát aztán nyáron hosszú a nap. Kellett ugyan a libákra vigyázni, de néha bezártuk őket, mert volt nekik ollan egy hel, aztán mentünk a plébános úrhoz játszani.
A fírfigyerekek azér néha csak úgy beleszaladtak a körbe, ha eszteláncot játszottunk, mindig szétszedték a kört. Télen megdobátak hóve /hóval/. Minden rosszaságot hajtottunk.
Ha valameliknek nevenapja volt, jól meghuzigáltuk a fülit. Hát így köszöntöttük ükét, nem ám virággal vagy csokoládéval. Ilyen nem volt. De ha néha egy kis cukrot vettünk, azt szétosztottuk,, mert nagy volt a szeretet. Utőlán ha valameliknek nem jutott, akkor a cukor szét is lett törve, hogy mindenkinek jusson.
A nagyszüleimnél mindig sok volt a munka, de este náluk is esszementek a szomszédok. Olyat is csináltak, hogy a töknek kivették a belét, a magját, mert abból tökmagolajat üttettek. A tökbelezés közben mindig énekűtek régi énekeket.
Mikor a plébános úr már beteg volt, csak feküdt a plébánián egy nyugágyon, egy télen mentem olvasni neki, mert a szive vízbe volt. Szombathelyen az a híres Pethő sebészorvos megoperálta. Kivette a szivét a vízből. De meghalt 40 éves korában. Ű alapított mindent Alsóőrben. A dalárdát, a bankot, ilyen Hangya szövetkezetet /egy boltot/. Hozatta ezeket a cséplőgépeket. Nem kellett már a férfiaknak hajtani a cséplőgépeket. Amiket hozatott, azok már benzinnel mentek. Előtte egy öreg pap volt, Pulay József. Arra az öregek azt mondták, hogy "egy öreg kanász!" Ezt nem szerették a gyerekek. Úgy tartotta a kezét nekik, meg kellett csókolni. Ha látták, hogy kifordul a plébánia kapun, elbújtak, hogy ne lássa őket. Bementek az iskolába, elbújtak ide-oda, a templom hátához, az iskola hátához. Mikor aztán ez a fiatal pap idejött, szaladtak a gyerekek elejbe, ahány volt, mind. Akartak neki is kezet csókolni. Ö meg feltartotta a kezét, s azt mondta: - Na, na, na!
Hát nem lehetett megcsókolni. Nem is engedte. Mikor hittant tanított, az első padnak a szélibe leült, és ott, ha egy szúnyog ásított volna, meg lehetett volna hallani, mert olyan csönd volt.
Némelik gyereknek a szája is tátva maradt. Ha az felment a predikációs székre, úgy beszélt, hogy azt nem lehet elfelejteni. Amiket elmondott, azokat én még ma is jól tudom.
Nálunk húsvétkor zeneszóval ki szokták kísérni a papot. Ilyen trombitás__zenekar /fúvós zenekar/ volt Alsóörbe. A templomba menet is, meg haza is kísérték zeneszóval. Horváth plébános ahogy kijött a templomból kimagaslott az emberek közül. Egy fejjel volt nagyobb, mint a hívei. Ezt a fejet távolról is lehetett látni.
Horváth plébános úr mikor este májusi könyörgéseket tartott, jöttek az emberek mezítláb, kapával a mezőről, s azt mondta nekik: - Csak tessék bejönni a templomba. A jó Isten nem a ruhánkat nézi!
Aztán be is mentek. Az asszonyok, férfiak, akik kapálni voltak, mind bementek. Annyi kapa tánasztotta a falat a templom mellett! Olyan szép volt.
Ami régi, azt én nagyon jól tudom. De ami most van, nem is érdekel. Nem is érdekel az a zene, ami most van. De ha cigányzene van, régi, annak nincsen párja! Ami most van, azt én nem bírom hallgatni. Hogyha fehajtják /bekapcsolják/ a gyerekek a rádiót, magnót, akkor engem nem látnak, mert akkor elmentem."
A gyerekkor derűjét, a családi fészek melegét aztán megzavarja egy szörnyű esemény: kitör az első világháború. Ferber Mária akkor mindössze 5 éves gyerek, de jól emlékszik most is arra, hogyan robbant be a borzalmas hír a békésen dolgozó falu életébe.
"Az én édes szüleim zabot kötöztek kint a mezőn. Aztán egyszer csak dobolni kezdtek, meg kiabálni, hogy kitört a háború! Az egész mezőnek /mezőn dolgozó embereknek/ haza kellett jönni. Az én édesapám is azok közé esett, akiknek először kellett elmenni a háborúba. Csak 1920-ban jött haza Szibériából, orosz fogságból, betegen. 21-ben történt az Ausztriához való csatolás, 22. ápr. 28-án meg is halt szegény. Pedig mikor betegen hazagyött, a nagypapa még elhívta hozzá a katonaorvost is. De az orvos mindjárt mondta, hogy ű nem tud már segíteni.
Mikor az osztrák katonák bevonultak, Vörösvár meg Alsóőr akkor is már össze volt épülve. Hát Vörösváron összegyülekeztek az emberek, és tanakodtak:
- Hát el kell-e állani? Mégis, magyarok vagyunk!
Különösen Alsóőrbe nem akartak Ausztriához menni az emberek. Az alsóőriek sohasem tanultak meg németül, és Vörösvárra, ahol már akkor is főként németek laktak, soha nem ment férjhez alsóőri lány, s onnan se jött Alsóőrre nősülni senki sem.
Aztán, mikor látták, hogy nem megy másképp, lassan beletörődtek az Ausztriához való csatolásba.
Én akkor 12-13 éves voltam, de arra nagyon jól emlékszem, hogy a vörösváriak azt kiabálták:
- Német nem leszünk soha!
Nagyapám erre azt mondta:
- Nézd csak, a dög nem is tud magyarul, mégse akar német lenni!
Aztán nem lett semmi. Minden nehézség nélkül bekvártélyozták az osztrák katonákat. Ellenállásnak nem lett volna értelme. Senki se akart háborút. Az ausztriai katonák nagyon inteligensek voltak. Nem bántottak még egy fűszálat sem. A gyerekeket főkapták, összecsókulgatták. Az asszonyok, ha valamit enni adtak nekik, azt megköszönték. Aztán így mindenféle nehézség nélkül lezajlott a hatalomátvétel. A gyerekeknek kellett németül tanulni. Belenyugodtak abba is. A lányok közül sokan elmentek szolgálni Bécsbe. Még Angliába is elmentek. Ott sokszor férjhez is mentek. S a magyarok azt nagyra vették, hogy ausztriai voltukkal a világban sehol se vallottak szégyent.'
Már német világ volt Alsóőrön, mikor Ferber Mária házasságot kötött az 1902-ben született Liszt Jánossal 1926. május 25-én. A férje "taxis" /bérfuvarozó/ volt. Először "lovakkal hordta az embereket. Sokszor vitte a papot. Mert Örálláson nem volt pap, Vörösváron nem volt pap, ide Katzendorfról jött misézni. Akkor mindig voltak na ik vasárnap elmentek ide-oda. Később aztán jött az autó, azzal fuvarozott. Ö mindig távol volt. Én meg csak otthon voltam, különösen attól kezdve, hogy jöttek sorban a gyerekek. Mikor már gyerekeim voltak, nem lehetett még vasárnap se elmenni a templomba. Sokszor még a vasárnapi cipő se volt a lábamon. Csak nagy ünnepen tudtam időt szakítani arra, hogy a templomba elmenjek, s a húsvéti meg a karácsonyi gyónást elvégezzem. Egész héten kint is volt az ember a határban, ha meg otthon volt, főzött, mosott, meg a gyerekekre vigyázott. Egy kicsit a lakást is csak össze kellett rámúnyi /rámolni, rendbe szedni/. A gyerekeknek meg sokat kellett mosni. Mert bizony sokszor volt úgy, hogy egyik ruha a kerten, a másik meg a testen. Később aztán nagy segítség volt, hogy a néném sok ruhát küldött Amerikából. Az nagy segítség volt."
Nem volt bizony könnyű az élet a harmincas években. Mikor aztán már egy kicsit összeszedték volna magukat, jött a második világháború, az Anschluss. Minden valamire való embert elvittek katonának. Liszt Jánost is. A fiatalabbakat vitték a frontra, az idősebbeket meg az országon belüli katonai szolgálatra. - "Az asszonyok szegények nem láttak ki sem a munkából, meg a nyomorból. A fiatalabbak kint dolgoztak a mezőn. Mentek kaszálni, aratni, csépelni. Asszonyok hányták a kazalra föl a szalmát. Otthon csak az öregek voltak meg a gyerekek.
Én nagyon korán magamra maradtam. Önállónak is olyan önálló vagyok. Mikor az öregek kiöregedtek a családból, önállónak kellett lennem a főzésnél, mindennél. És mikor özvegy maradtam, akkor meg éppen önállónak kellett lennem!
Még a háború előtt autót vettünk a férjemnek adósságra. Elvitték a nímetek. Akkor mikor begyüttek az oroszok, azok elvittek lovat, kocsit, szerszámot, szekeret, szóval azok elvittek mindent.
Mikor az asszonyok kimentek a mezőre, már gyöttek utánuk az oroszok. Egyik erre szaladt, a másik arra. Belebújtak az asszonyok a rozsba az oroszok elől, vagy eszaladtak. Szaladtak, mint a nyúl.
A tyúkok után szedték fel a tojást, vágták le a tyúkokat. Mi akkor hetekig alig ettünk valamit. A tehenet megfejtem, ittam egy kis tejet, meg ettem egy kis kenyeret. Mert sütöttünk előre, mikor begyüttek. Száraz volt ugyan, de volt kenyér. Valami azért volt mindig, mert hát paraszt háznál csak van valami. De mennyi mindent kellett akkor nélkülözni! Nem volt villany, nem volt petróleum, nem volt gyufa, nem volt só, cukor, rizs.
Mikor a férjem hazajött a háborúból, látta a pusztulást. Az oroszok lovai térdig állottak a zabba, szénába, mindenbe. Mit törődtek avval. Tudták, hogy elmennek holnapután. Nekünk meg szülte enni se volt, mikor hazajött a férjem. Akkor gyöttek át a magyarok. Kezdetben még szabad volt átjönni a határon. Hoztak ennivalót ruháért, miegymásért cserébe. A férjem minden ruháját eladtam nekik. Amit csak lehetett nélkülözni, becseréltük, hogy legyen egy kis liszt meg kenyér. Ú, de nehéz volt akkor a gyerekekkel! De hát kivészeltük.
A gyerekeimnek bizony muszáj volt dolgozni, szótfogadni. A férjem 1957-ben meghalt. Akkor egy lányom már férjnél volt. Két férfigyerek az dolgozott, a másik négy még iskolába járt. Nekünk kellett mindent megcsinálni. De a kicsinyeknek is, ha hazajöttek az iskolából, nekik is dolgozni kellett, kitrágyáztak, behintettek /bealmoztak/, leszedték a tojást, vigyáztak a libákra. Mindent kellett nekik is csinálni.
És azért az én gyerekeim meg vannak ma is mindennel elégedve, mert tudják azt, hogy mi a nyomor. Hála Isten, mindegyik ma is szorgalmasan dolgozik. Házat is építettek, meg hát szépen megvannak. Boldog vagyok velük."
|
|