HÉTKÖZNAPOK, ÜNNEPEK

A napok túlnyomó része kemény munkában telt a Ferber családban csakúgy, mint más burgenlandi embereknél. "Egész világ, föld kerekén nem dolgozott a nép annyit, mint itt Burgenlandban. Rettenetes, mennyit dógoztak!" - mondja az emlékező Ferber Mária. Már az iskoláskorú gyerekeket is befogták a munkába.

"Az én nagyapám, ha elment szántani a tehenekkel, én nekem mindig kellett vezetni a tehenet. A tehénvezetést hidulásnak mondták /Északmagyarországon a tehenet vezető neve: hídó/. Némelik ember meg is verte a gyereket, ha a tehén kiment a Jarázdából /barázdából/. Mert nem mindegyik volt ilyen befogós tehén. Az öreg tehén jól tudta a brázdát, az ki nem ment a brázdából. Az eke elé fogott két tehén közül az egyik a brázdába ment, a másik meg fönt ment. Amelik fönt volt, azt lehetett csak vezetni. Engemet sose vert meg a nagyapám. Mindig azt mondogatta: - Ez az egyetlen kis unokám. Csak legalább férfi gyerek volna!

Én mindig elmentem a nagypapával. Még ki se maradtam az iskolából, már én mindent tudtam csinálni.

Nagymamámnak is sokat segítettem. Ö azzal is foglalkozott, hogy tojást, meg csirkét szedett és evütte /elvitte/ Felsőőrbe eladni. Akkor a vajat is maguk az asszonyok csinálták. A vajat is eladták, meg azzal főztek is. Nagyanyám is evütte a vajat a cukrászdába, ott megvették, mert nem volt margarin. Mindent vajjal sütöttek. Ezért is volt minden olyan finom, mert annak megvolt az a jó vaj íze. A sütemény nemcsak porhanyó volt tőle, hanem az aztán sütemény volt! Azt, amit most csinálnak, azt csak csúfujjak /csúfolják/ süteménynek. Előbb /azelőtt/ sütőpor se volt, csak élesztő.

Nagymamám már iskolás koromban kezdett tanítani főzni. Először persze rántott levest, tejfeles krumpli levest, aztán tésztát. Még fel se értem a konyhaszekrény felső ajtaját. Egy kis székre felállottam, hogy ki tudjam nyitni és kivehessem onnan, ami kell.

Az is előfordult, hogy bedagasztott valami tésztát, aztán emönt /elment/, nekem kellett rá vigyázni, meg tovább csinálni. Édesanyám az nem a nagyanyáiméi lakott, s ha nem tudtam valamit, akkor odamentem megkérdezni, hogy ezt hogyan kell? Mindenre ráfogtak korán, nagyon korán.

12 éves voltam, mikor kimaradtam az iskolából. Akkor már fejnem is kellett. Az egyik tehenet, amelik könnyebben adta a tejet, nekem kellett fejni. Mert a tehenek sem egyformán adják a tejet. Némeliket nagyon nehéz fejni. Akinek nincs elég erős keze, nem is tudja.

Aztán a kertbe sok mindent vetettünk. A nagymamám azt is elhordta Felsőőrbe eladni. Salátát, dinnyét, zöldséget. Nagyapám mindent tudott termeszteni, mert tanulta az Eszterházy herceg kertészétől.

Nagyon sok munka volt. Ősszel mustot csináltunk. Azt a sok almát mind le kellett szednyi, s egy hosszú vályúban összetörtük. Gyüttek este lányok, legények segíteni. Összevágták mind az almát, s akkor lehetett préselni belőle a mustot. Nagy hordókba öntötték, almabor lett belőle. Nyáron azt vitték a mezőre, avval masináztak /csépeltek/, az volt az innivaló. Mert vízzel se lehetett, borral se. Az először is drága volt, meg lerészegedtek volna tőle. Ezt ha megverték egy kis szódavízzel, oltotta a szomjúságot, jó volt.

Nekem gyerekkoromba is mindig volt munkám. Édesanyám beteg volt sokáig. Annak ilyen fájdalmas kezei voltak, nem tudott mást, mint varrni, kézimunkázni, egy kicsit főzni, lemosogatni. Mást mindent nekem kellett csinálni."

A táplálkozásban a kenyérnek volt a legnagyobb szerepe. Ha éhesek voltak a gyerekek, kenyeret kaptak. A Ferber házban a kenyeret a kis pinceablakban tartották. "Volt ott egy kis pincénk. A felső felin a falak szélesek voltak. Abba volt vágva egy kis ablak. Le volt takarva kék köténnyel. A vásznat hozzá nem vették, hanem az asszonyok fonták, szőtték. Olyan goromba volt az a vászon. Ezt a vásznat aztán maguk megfestették kékre. A sok mosásba azután kifakult. Ilyen vászonnal volt eltakarva az az ablak, ahol a kenyeret tartották. De milyen volt az a kenyér, amit az első világháborúba sütöttek? Amit a másodikkor sütöttek, azt nem is lehetett hozzá hasonlítani. Ez az első világháborús kenyér olyan volt, mint a sár. Ha ettük, csak úgy sercegett a fogunk alatt.

Akkoriban a boltban mindent csak olyan papírból hajtott staniclibe adtak. A cukrot, a lisztet. Nem volt csomagolva semmi. A cukrot a cukroszsákból ilyen stanicliba mérték. Mindent úgy mértek. Az ecetet is kis hordóból. Csak kevés lisztet tudtunk venni, abból nagyanyám kis kenyeret sütött. Miket főzött nagyanyám? Nála olyan paraszt koszt volt. Babot főzött, kis tejfelt tett rá. Kicsit elkeverte a tejfelt édestejjel, és úgy tette a babra. Az volt ám valami! Ha meg nem volt tejfel, akkor ecetet tett a babra, meg egy kis hagymát, olajat. Aztán ha volt hozzá még egy kis kenyér is, az volt ám valami!

Reggel, meg este mindig sültkrumpli volt. A krumplit megmosták szépen, két vízbe, egy kicsit lecsurgatták, a sütőbe megpörkölték, aztán úgy hajasán megették. Úgy tálalták, hogy egy szakasztóba /szakajtóba/ beletették, kicsit megspriccűték vízzel, ruhával letakarták. Alóla szedegettük ki a sültkrumplit. Egy kis tej hozzá. Micsoda finom étel volt! Jaj, nem tudnak most ilyen jót főzni. Ha mi öregek összejövünk, mindig arra kérnek, meséljek arról, hogy mit főzött az öreganyám.

Ha a péktől vettek fehér kenyeret, összevágták, rátették a mácsik /kifőtt tészta/ szűrőre, ráforráztak, beletették egy kis zsírba. Mákot törtek. Nagy mozsárba törték a mákot a fejsze nyelivel, aztán ráhintették a leforrázott, zsírba tett kenyérre, egy kis cukrot szórtak rá, ez volt a mákoskenyér. Jaj, de milyen finom volt!

Ha asszonyok összejöttek, nem sütöttek ám nem tudom mit. Oda tették a kenyeret az asztalra, rá' tettek egy nagy kést és azt mondták a vendégnek: - Tessék, vágjál kenyeret!

Avval kínálgatták egyik a másikat. De ez a szeretet szép volt.

Volt régen hajdina liszt is. Olyan nagyon síkos, meg egy kicsit ződes volt. Abból csináltak ilyen kelt tésztát. Nagy fazékba hajdina lisztet tettek, egy-két tojást, cukrot, kis zsírt vagy tejfelt. Élesztőt kevertek tejbe, azzal elvegyítették, a tésztát megverték, és kelni hagyták. Mikor megkelt, tepsibe tették, és megsütötték. Tettek bele télen egy kis aszalt gyümölcsöt is, nyáron pedig frisset. Ezt a tésztát hajjina sébellinek, vagy hajdina liblinek nevezték."

A családban a hajdina sébelli sütésének egy emlékezetes esetét is felfelidézik.

"A néném mindég mesélte, hogy egyszer sébellit vert fel, a fazekat feltette a konyhai kemence tetejére, letakarta egy ruhával. A kis fiának meghagyta, hogy egyszer-kétszer keverje meg. Oda tett egy széket a kemence mellé, mert kicsi volt a gyerek, s így tudta csak a fazekat fölérni. Gondolta, szépen meg fog kelni a tészta, s ő azalatt elmegy a templomba. Hát jön haza a templomból, a gyerek sír, úgy ordít. Szalad hama' be a házba, hogy mi a baj? Hát a gyerek ott állott a széken, verte a tésztát, a tészta meg már folyt le a kemence ajtón, annyira meg volt kelve. Azért mégis lett belőle vasárnapi ebéd. Hát így étek /éltek/."

A bableves mellett borsólevest is főztek. A cukorborsót úgy nevezték: kikelle. Szerették a zöldséglevest, a rázottlevest. Ez utóbbiba palacsinta tésztát tettek apróra vágva.

A borsóból, babból gyakran készítettek gánicát is. Ezt az ételt stercnek is mondták. "A borsót vagy babot megfőzik. Mikor megfőtt, leszűrik a levét. Akkor egy lábasban lisztet pirítanak. Semmi mást nem tesznek a lábasba, csak lisztet. Mikor kezd barnulni, akkor forró vízzel felengedik.

Megfőtt és összetört borsót, vagy babot is adnak hozzá. Aztán forró zsírt tesznek a tetejére. Tejjel, vagy salátával fogyasztják."

A főtt tészták közül kedvelték a glenatír marsot /gránátos kocka/, káposztás_kockát, bucli nudlit /krumpli nudli/. A sült tészták közül szívesen fogyasztották a béllest, meg a krumglipogácsát.

A bélles kelt tésztából készült. Tejjel vagy vízzel ledagasztották a lisztet, egy kis élesztőt tettek bele. Mikor megkelt, kinyújtották, nagy kockákra vágták. Közepére kerékrépát tettek /megtisztítva, szeletelve/, a négy sarkát behajtották, aztán megsütötték.

A krumplipogácsához a krumplit megfőzték, krumplinyomón át a gyúródeszkára nyomták. Amennyi lisztet fölvett, azzal összegyúrták, tettek bele egy kis élesztőt is, majd tepertővel, tejfellel összegyúrták. Egy kicsit kelt, aztán pogácsákat szaggattak belőle és kisütötték.

"Most fekete kenyeret árulnak meg ilyen mindenféle mag van benne. A régiek ezt nem ették volna meg. Megettek mindent, de hát a korpát, a fekete lisztet az állatok kapták. A nípek csak a fehér lisztet ették. De hát most azt mondják, hogy méreg a fehér kenyér. A tojás méreg, a zsír méreg, az ital méreg. Most minden, ami jó, méreg. Persze, mert nem szabadna annyit enni nekik. Meg egy kicsit mozdúnyi / mozdulni, mozogni/ kellene valahogy. Régen mozogtunk ám. Már hajnalban elmentünk a mezőre. 11-kor jöttünk. haza fáradtan, melegen /kimelegedve/. Jól be kellett tüzelni, hogy legyen mit enni. Most meg csak felhajtják /felnyitják/, gombra nyomják: tűz van, gombra nyomják: villany van, gombra nyomják: sütnek, mindent csinálnak. És mégis annyi munkájuk van! Jézus Mária!

A takarítás is úgy van, hogy a seprűre rátesznek egy ruhát, azzal összetörlik a port. Ha meg sok van, jönnek a porszívóval. Aztán vége. Régen, kellett előbb 3 sajtár vizet hozni, aztán pallót sikálni, mert sáros volt a palló. Olyan sár volt, hogy bokáig is belement az ember. Nem volt semmi az úton. Nem volt aszfalt. Szegény tehenek, mikor kihúzták a lábukat a sárból, az úgy szakadt, mint mikor az asszonyok rozstésztát dagasztanak, és az úgy szaggatja magát!

Aztán mégis azt mondják, hogy most rossz világ van. Olvasom a Nők lapjából, panaszkodik a munkába járó asszony, hogy gyereke született és csak egy évig maradhatott otthon. Hát Istenem, gondultam magamba; akinek csütörtökön gyereke született, már szombaton kellett menni vele rakodni, ha széna volt. Mondták neki: - Egy kicsit gráblázni /gereblyézni/ csak tudsz!

Nem azt akarom mondani, hogy én a szenvedést a munkától veszem. A munka az nem szenvedés. Megfárad az ember, de jót alszik utána. Reggel fekel /felkel/, de este, ha lehajtja a fejét, gyorsan kell iparkodnia, hogy a lába is utána menjen az ágyba, mert különben nem kerül az ágyba, már közbe elalszik. Csak háború ne legyen, meg betegség!"

A fárasztó munkával töltött szürke hétköznapok sorába az ünnepek vittek némi változatosságot, színességét. Azonban egy háziasszonynak még az ünnepek sem jelentettek teljes kikapcsolódást. Ilyenkor is kellett főzni, mosogatni, a családot a hétköznapinál is jobb ételekkel kiszolgálni, előtte utána még többet takarítani, mint máskor. Mégis ilyenkor, ünnepek alkalmával templomba is jobban eljutott, s az ünnepet kísérő szokások a házukhoz is elértek, ezek ízéből neki is jutott azért egy kis kóstoló.

A naptári ünnepekhez fűződő szokások Alsóőrön Ferber Mária gyermek és fiatal kora idején már nan éltek olyan gazdagságban, mint az Örségben, vagy Nyugatdunántúl falvaiban. Újévköszöntő, háromkirályozás nem volt. A balázsolás ugyancsak ismeretlen volt. Hajdani meglétét azonban feltételezi az, hogy éppen ő énekelte egyik strófáját a sajátos balázsoló dallammal, de ez a verstöredék már csak a farsangi szokásokra emlékeztet.

Most jön a hosszú farsang, búsulnak a lányok. Most a lányok férjhez mennek, szereznek jobbságot. Jobbságot szereznek, ráncos az orcájuk, Szerezzenek egy olvasót imádkozni róluk.

Annál inkább szokásban volt a farsangi fahúzás. Nagy élményt jelentett, s Mária néni igen részletesen mondotta el annak lefolyását.

"Ha a farsangon nem nősült meg senki, akkor fát_húztak. A fát mindig a vörösvári gróf adta, mert annak rengeteg sok erdeje volt, aztán adott a legényeknek. Az a nagy szálfa volt a menyasszony. De úgy volt, hogyha a legények közül valaki meg akart nősülni, azt addig nem hagyták, mert akkor nem lehetett volna fát húzni.

A szálfa eleje rá volt téve egy illen kétkerekű szekérre, mert nyújtó nem volt rajta, hátul meg a földön csúszott. A fát az agglegínyek húzták be. A legöregebbik volt legelői, aztán a fiatalok, ahányan hozzáfértek. A szálfa rá volt láncúvá /láncolva/ a félszekérre, a népek meg húzták. A fán volt a vőlegény. Szmokingba, cilinderkalapba, felvirágozva, mint hát egy vőlegény. Ott űt /ült/ a fán, mikor végighúzták a faluban. A lányok mind felöltöztek koszorúslánynak, s a fa mellett mentek. Nem húzták a fát, csak a fa mellett mentek. Nász, meg nászasszony is ment mellette lóháton. A nász rozmaringgal volt kitűzve, a nászasszony le volt fátyolozva, kalap volt a fején. Aztán asszonyok, gyerekek, aki csak odafért a fához, mind ott ment mellette. A vőlegény a szálfáról ezt énekűte:

Nem kell nékem immár többé senki menyasszony, Van nékem egy százhúsz éves keresztes fenyő.

Mikor beértek a faluba, egy idősebb leány mondott verset:

"Miután egész farsangkor nem jártatok hozzánk, nem nyomogattátok a kilincset azért, hogy megnősüljetek, elvegyetek bennünket, most itt a menyasszony! Kaptatok is, de nem menyasszonyt, hanem egy szennyes tuskót."

Aztán rávágott a fára. - Szép volt. Utoljára a második világháború után volt fahúzás."

Farsangkor fánkot sütöttek, s a farsangi mulatságra a legények kibérelték a kocsmát. Farsangvasárnap este bált rendeztek. Hétfőn muzsikaszóval mentek a faluba tojást szedni. A lányok asszonyok ezzel fizették meg a húshagyókeddi mulatságra a belépőt.

A húsvéti locsolás ismeretlen volt Alsóőrön, de tojást festettek.

Pünkösdkor se volt már kiskirálné járás /ez csak Felsőpulyán maradt meg Őrvidéken/. Ellenben ekkor hozták a májusfát, s állították fel a lányos házak elé. Éppen ezért itt günkösdfának nevezték. A legények pünkösdkor ostorral pattogattak is.

A nyár a munka időszaka volt. Csupán az aratás befejezésekor készítettek koszorút, négyfajta gabonából. Arra még gyümölcsöket és virágokat is raktak. Ezt felvitték a templomba, ahol az oltár elé tett asztalra helyezték el a koszorút, s utána kezdődött a mise.

Horváth plébános alatt ilyenkor kenyeret is vittek, azt megáldotta, s mikor kijöttek a miséről, szeletekre vágva osztogatták.

Újabban "ilyen kosarat csinálnak. Mindenféle van benne: szőlő, körte, szilva, kenyér, uborka, káposzta, minden, ami van. Virágokkal díszítik. A gyerekek versenyeznek, ki visz szebb kosarat, s a plébános úr megnézi, kié a legszebb. Akié a legszebb, az nagyon boldog aztán."

Mindenszentekkor kalácsot sütnek. Reggel már mentek a gyerekek, még olyan felnőttebbek is. Be köszöntek a házba: - Dicsértessék egy kalácsér!

A háziak aztán kivitték nekik.

December 13-án, Luca napján ludtokónyi jártak a gyerekek a házakhoz. Szalmára térdeltek, s úgy mondták mondókájukat:

Tiktok, ludtok üllő legyen,

Fejszítekbe, kapátokba jól megálljon az ék!

Lányotokat férjhez adjátok,

Legényteket megházasítsátok.

Pínzetek annyi legyen,

Mint a Pinkába a föveny

Borotok annyi legyen,

Mint a kútba a víz.

A háziaktól aztán almát, diót kaptak. Újabban pénzt. A háziak a szalmát fölszedték, eltették és arra ültették meg a tyúkjaikat.

Az a felszólítás, hogy lányotokat férjhez adjátok, legényteket megházasítsátok, a leányokat, legényeket összebűvölő regölés szokásának egykori meglétére utal. Ez a szokás azonban már itt régóta ismeretlen, pedig a határ túlsó oldalán sokféle változatban él szinte napjainkig.

Feledésbe merült a karácsonyi betlehemezés is. A karácsonyi szokások közül a gyerekek kántálása maradt meg. Az éjféli mise után a cigányok is jártak kántálni a következő énekkel:

Szálljatok le, szálljatok le karácsonyi angyalok, Zörgessetek máma este minden kicsinyablakot. Palotába, Hűs kunyhóba nagy örömet vigyetek, Boldog, édes ünnepek.

"Karácsonykor, mikor kijöttek az éjféli miséről, - emlegeti, reggelig nem volt békesség, mindig énekeltek az ablak alatt. Akkor még /a húszas években/ nagyon szegények voltak a cigányok. Karácsony íjjel mentek köszönteni, az volt a napjak. Karácsony a szeretet ünnepe, azért senki se kergette el ükét. Addig vártak, míg szenteste van, míg ki nem jöttek az éjféli miséről, de aztán egész reggelig énekűtek az ablakok alatt."

Aprószentekkor /dec. 28./ meg mentek a fiúk korbácsúni. Ilyen "fűzfaágbul fontak korbácsot. Legjobban szomorúfűz ágból lehetett korbácsot fonni. Abból fontak a legények korbácsot és elmentek a lányokhoz, jól megkorbácsulták ükét. Közben ezt mondták:

Meg ne hatagosjon a tested! A korbácsolok pénzt kaptak. Régebben almát, diót."

A karácsonyi ünnepekhez kapcsolódik az István és János köszöntő. Szép változatára emlékezett Mariska néni. Még olyan záradékára is emlékezett, melyet akkor mondtak, ha a köszöntőket nem kínálták meg semmivel sem.

Ezek az ünnepi szokások tették változatossá a sok munkával töltött hétköznapok egyhangúságát Ferber Mária életútján.