|
|
Lisztné Ferber Mária a dalkincsét nem a szülői házban szerezte. Gyermekkora, fiatalsága olyan időszakra esett, amikor az első világháború az otthonmaradtak ajkán elnémította a dalt. Egy-egy kis mondókát, egyszemélyes játékdalocskát, hintázót, meg Csip, csip csókát játszottak vele néha a nagyszülei. De a szüleitől nem volt módja dalokat tanulni. Mindössze 5 éves, mikor édesapját elviszik a háborúba, ahonnan csak nagy betegen, meghalni jön haza. így tőle nem is tanulhatott dalokat. Édesanyja hogy dalolhatott volna, mikor a fronton, meg Szibériában, hadifogságban sínylődő férjéért való aggódás súlyos terhét hordozta az amúgy is gyenge egészségi állapotban végzett munkája mellett? Inkább csak arra emlékszik, hogy édesanyja levelet írt a távol lévő édesapjának, s ilyenkor mindig sírt. "Többször össze is gyűrte a papírt, mert ráhullottak a könnyei. Eldobta, és újat vett elő. Én olyan 6-7 éves lehettem. Mit tudtam én, miért sír? Csak annyit mondott: - űó, hogy te még nem tudod!
Aztán megsimogatott, megcsókolt és írta tovább a levelet. Hullottak tovább a könnyei. Mikor aztán én írtam a férjemnek a frontra, akkor tudtam meg, hogy miért sírt édesanyám, meg mi a háború?
Ilyen körülmények között az öreg nagyszülők nem igen daloltak. S ha tollfosztóba összejöttek a háború alatt, akkor se nagyon szólt a nóta "mert mindegyiknek volt katona férje, vagy katona fia. Csak ráborultak az asztalra és sírtak."
Dalolásra, daltanulásra inkább csak nagylány korában volt módja. Vasárnap délután olyan házhoz, ahol nagylány is volt, el szoktak menni a barátnők, némelykor a legények is. Ilyenkor "tréfálkoztak, daloltak."
Felsőőr alsó végén, Alsóőrhöz közel volt a Sörház. "Az alsóőri lányok ide átmentek vasárnap délután. A legények közül, akinek volt kerékpárja, az fevett /felvett/ egy lányt, aztán odavütte. Némelik vissza is gyütt, a réten megint főszedett egyet, hogy előbb odaérjen. A lányok nem űtek ám oda a legényekkel az asztalhoz. Hát volt, aki talán menyasszony volt, akkor odaűt a völegényivel, vagy talán már nagyon biztos volt, eljegyzés előtt, vagy esküvő előtt állottak.
A táncterem szélin két sor pad volt, aztán ott űtek a lányok. Innen kérték fel ükét táncúni. Mikor vége volt a táncnak, összeállottak, aztán énekűtek. Egy kicsit a muzsika is szünetelt. Néha a legények is bejöttek /azaz közéjük álltak, közibük mentek/ és azok is énekűtek.
Ütöt-hatot táncútak egy délután, aztán meg kellett szaladni, gyünni haza. Mert 8 órára, mire úrangyalát harangoztak vagy estéli harangszót, hát haza köllött gyünni mindenkinek. De most senkinek semmi kötelessége."
A két világháború közti időben szokásba jött Alsóőrön a lányoknak szerenádot adni. Mikor Horváth plébános dalárdát szervezett, a legények az énekpróba után rendszerint elmentek a lányok ablaka alá és "ott is danútak egy pár szépet, míg csak ki nem nyílt az ajtó, vagy az ablak. Aztán kimentek hozzájuk egy pálinkás üveggel, vagy ami volt nekik, s be is hívták őket és főztek egy teát."
"Az asszonyok a fonóba', meg a tollfosztóba' énekűtek, - emlegeti Mariska néni. Mikor ín voltam gyerek, akkor még fontak is az asszonyok. Ha a fonóból hazamentek, akkor is danútak.
A tollfosztóba begyöttek a legények is. Akkor még az volt a szokás /húszas-harmincas években/, hogy minden gyerek kapott 2 dunnát, 4 vánkost. Ehhez sok tollat kellett fosztani, azért összejöttek a fosztóba. Minden becsületes meg szorgalmas asszony eljött a fosztóba. Voltak néha 30-40-en is, amennyien csak befértek a szobába. A tollfosztóba aztán énekűtek, különben elaludtak volna."
Legtöbb dalát Ferber Mária ezeken a tollfosztásokon tanulta. "Most már, jő harminc év óta tollfosztó sincsen. Most már nem is kell dunyha, mert mindenhol központi fűtés van. Aki régen egész nap kint dolgozott, átfázott, annak köllött a dunyha, ahhoz meg a sok toll. Tudtak is danúni az asszonyok. Most ha egy fiatal asszonyt megkérdez az ember, jó ha ötöt tud énekűni!"
Arra is emlékszik, hogy amikor fiatal volt, sokan munka közben is énekeltek. "Ha hazagyüttek és nem voltak nagyon fáradtak, akkor is nótába kezdtek. Vagy fiatalok voltak köztük. Mer' a fiatalság sose fáradt! Még ha fáradt is, mind azt mondja: Nincs olyan beteg vagy rossz lábú, akinek nem emeli meg a muzsika a lábát egy kicsit.
Én is mindig úgy gondulom. Én ha málnát szedtem egyedül, mindig énekűtem. Most is, ha egyedül dolgozom, dudorászok. Egy kicsit elmegy a gond." /1983/.
A mai fiatalság nem tud énekelni Alsóőrön, panaszolja Mariska néni. "A mostani fiatalság? Azok semmit nem tudnak énekűni. Elmennek a templomba, de még egy templomit se tudnak. Még egy Szent vagy Uramat se tudnak. Becsukják a szájukat és ott űnek. Előbb? A legények nem mentek el este úgy a lányokhoz, ne énekűtek volna. Vagy alól, vagy felül elkezdték, és úgy mentek dalolva végig a falun. Előző este megbeszélték, hogy holnap hol kezdik? Alulrú, vagy felülrű? Osztán már mentek is este. Az ember mielőtt lefeküdt, csak leüt és hallgatta: juj, de szépen énekűnek a legények!"
Nemcsak a magyar szó marad el a fiatalság ajkáról, hanem a magyar dal, a közös ének is. Ezt a folyamatot különösen sietteti a jólét, a rohamosan fejlődő civilizáció.
"Régen mindig, mindenki tudott énekűni, most senki nem tud. Csak azt mondják: - Én nem tudok! - Nem tudsz, mert nem is akarsz! Nem is próbálod, nem is kedveled. Régen a farsangi bálon, nyáron a majálison mennyit énekűtünk! De most már, ha van is, ki megy el? Az idősebbek. Akárhova megy az ember, csak az idősebbek. De fiatalokat nem látni.
Hát most minden nap templomnap van, itt van a TV, akárhova el tudnak menni, mindenkinek van autója. Most semmi se érdekes. Semminek nem örűnek. Valaki a gyerekit kitaníttatta, vagy kimaradt az iskolábul, ke neki venni egy autót, mert most már autó nélkül nem létezik! Akkor a szülőknek kell nekik adni benzinpénzt. Aztán, hogyha agyonüti az autót, akkor még hála Isten, hogy neked nincs semmi bajod, majd kapsz egy nagyobbat! Hát aztán így van ez most.
Ha megnősül, kell építeni neki egy házat, berendezni. Minden olyan, hogy automátison /automatikusan/ jön, mint a tavasz, a nyár, az ősz meg a tél. És nem örűnek semminek se. S ezek a kis gyerekek se. Hozhat nekik az ember akármilyen csokoládét. Húsvétkor tojik a nyúl; össze se szedik. Őnekik nem kell. Ez rettenetes! A jólét megölte a népet. Kiölt minden szeretetet, egymáshoz ragaszkodást, egymáshoz tartozást."
De ugyancsak Ö mondja, mikor a panaszkodás után ismét beszédbe kezd:
"És mégsem fog elveszni a burgenlandi magyarság, mert nem veszhet el! Az életnek is a szebbik felét kell nézni, mint a képnek. Nem a poros, piszkos hátát."
Igaz, ma felbomlottak a régi, dalokat termő, dalokat éltető meleg emberi közösségek. De meg kell találni a mai körülmények között is az új dalolási alkalmakat, daltanulási lehetőségeket. S a magyar kultúra szerves részét képező dalkincs feléledésében lesz annyi erő, hogy összefogja, öntudatra ébressze ezt az őrvidéki, maroknyi magyarságot és megtartó erővé váljon számára.
|
|