|
|
Már második riportútjára vállalkozik az Üj Idő szerkesztőbizottsága. Olvasóink közül bizonyára sokan tudják, hogy még az elmúlt évben hirdettük meg folyóiratunk egyik célkitűzését, írni a határainkon túl élő magyarság helyzetéről, beszámolni életükről, sorsukról, feltérképezni azt a világot, amelyben ők ott élnek.
A kárpátaljai magyarok után íme, most a burgenlandi magyarokon a sor. Örömünkre szolgált, hogy az előző munkánk jelentős visszhangra talált, nemcsak olvasóink táborában, de fontos irodalmi lapokban, folyóiratokban is; úgyszólván az egész magyar sajtóban!
Csak érintőlegesen essék róla szó: a Kárpátaljáról közreadott írásainkat egész sor követte. Ahol a közlemények még szélesebb alapokon, még motiváltabban tudósítottak témáinkról.
Elég csak a Magyarország, a Népszabadság, az Új Tükör, az Élet és Irodalom, a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet írásaira utalni.
Van rá remény, hogy a burgenlandi magyarság életé-(ről szóló beszámolónk is utat nyit, hasonló folyamatot indít el, mint az Új Idő Kárpátaljáról szóló száma. Hogy ezt a témát is majd más és új feltérképezések kövessék, mert van még hely és mondanivaló Kárpátalja és Burgenland után is bőséggel.
Kelet után Nyugat felé, Kárpátalja után Burgenlandról, a hajdanvolt magyar-nyugati őrvidékről szól a híradás. Földrajzilag nem túl nagy a távolság. Talán még történelmileg sem. De az író szemével szinte befoghatatlan távolságra kell figyelni, bepásztázni az óriási különbségeket, amelyek a két vidék magyarságát megkülönböztetik.
Azt hittük, hogy az igazi érdekesség, izgalom valahol a Felső-Tisza folyásánál vár ránk. Jól hittük ezt. De azt már rosszul, hogy Burgenland a rég ismert és felfedezett arcát fogja mutatni számunkra.
Szó sem lehet erről - most már tudjuk -, egyhetes burgenlandi kalandozásaink-portyázásaink után megannyi meglepetés, izgalom, ismeretlenség, talány elmében, jegyzetfüzetben, élményben; van mit megosztani az olvasóval.
Hátha még a kárpátaljai metódust követve, laptársaink, írók, újságírók is követik utunkat Burgenland-szerte. Ami elkerülte a mi figyelmünket, ami halovány megfogalmazást kapott az írói palettán, az újabb motívumokkal, árnyalatokkal egészül ki. Hogy ismereteket, élményt nyerhessen mind több olvasó.
Burgenlandban nem az várt, amit elképzeltünk: hogy itt csupa rendezettség, csupa elégedettség - mozdulatlanság, csupa belenyugvás az élet.
Szó sincs erről.
Forr a világ bús tengere itt is, ha egészen másképp is, mint másutt, ha nem is oly nagy nekibúsulásokkal, de más igyekezettel, helykereséssel, többet, mást akarással, feltétlen.
A határainkon kívül rekedt magyarságtömb legkisebbiké a burgenlandi. Ezt tudjuk, tudtuk elmenetelünk előtt is. És az se kétséges, hogy a világba szakadt magyarságcsoport itt él a legjobb anyagi körülmények között, az anyaországi nemzetiségpolitika itt a legtürelmesebb a „népszigetekkel" szemben, és mégis, ezer és ezer a kérdés, a kezdeményezés, a próbálkozás, a lehetőségkeresés; csakugyan sok a gond - de ez mégis más, mint az üldözöttek, a világba kergetettek, a menekülő magyarok bajai: Erdélyben, a Kárpátalján, a Felvidéken vagy más helyeken is.
Megjártuk az Alpok Pannónia felé nyújtott lejtőszárnyait, a Fertő tó túlsó oldalát, a Lajta vidékét, a Pinka vidékének megannyi kanyargós, hepehupás völgyét, itthonról indultunk minden reggel, és vetélkedve a Pinkával, mely jártában-keltében, kilencszer lépi át a magyar-osztrák határt - mi is még többször, este-reggel; egy héten át.
Keletről Nyugatra. Mert Nyugat Ausztriával kezdődik, és a magyar határoknál ér véget, csakúgy, mint Kelet, amely nem kezdődik a magyar határnál, de véget ott ér. Ha földrajzi értelemben nem is, de a szó közhasználatában négy évtizede feltétlen.
És ami furcsa, a határok végezetével ugyanaz folytatódik: magyarlakta falvak, olykor még kismagyar városkák is, ugyanazok az emberek, de mégis másak, ugyanazok a tájak, a folyók, de mégis Burgenland más, és a lakosság ugyanaz: még!
Innen nem deportáltak senkit, hogy hígítsák a környék magyarlakta sűrű vidékét. Itt nem parancsolnak le a szószékről papokat, itt nem félemlítenek meg gyülekezeteket, ide nem hoznak tanácselnököt, párttitkárt messze vidékről, a rendszer hű kiszolgálására, mert a helyi felajánlkozás jó; jó, de az igazi jó az mégis más!
Burgenlandban szólhat a harang akkor is, ha magyar imaszóra hívja a gyülekezetet; itt a „lenini nemzetiségi politika" soha nem adott egyetlen zsarnok kézbe se vasvesszőt, se bikacsököt, se géppisztolyt, itt nem térdepelt imára kulcsolt kezekkel a maga vájta gödör szélén még soha senki.
Haynau óta nem. Az meg régen volt, ha igaz is. Most itt másként virágoznak a fák, a folyóparti rétek, most itt másként simulnak a hegyoldalakra a bíborszínű őszi szőlőlevelek, itt az ember már régóta nem kísérleti nyúl, se az őshonos, se a jöttment, itt a dekrétumaival egyetlen párt se taposta, tapossa ki mások beleit.
Ez a burgenlandi, ez ilyen világ mostanság. És benne a tíz-húszezer magyar. Az a néhány falu, az a még kevesebb kis városka, amely magyar még ma is, mindenes- tői.
De amelyik már nem akar Magyarországhoz tartozni, soha, soha többé. Mert túl sok rossz hír szivárgott át a vasfüggönyön. Mert az a szag és íz, amit Anyamagyarország árasztott maga körül az utóbbi néhány évtizedben, az irritált orrot, gyomrot, tüdőt egyaránt. Erre egyetlen burgenlandi magyar se vágyott. Az más kérdés, hogy az anyaországbeli magyar sem.
Más kérdés magyarnak maradni, s megint más tartozni bármely országhoz. Ez a legnagyobb kérdése Burgenland mai magyarságának. Mert a vér az vér, az nem víz, a víz csak visz valamit, a vér meg hordozza. A történelmet, a tudatot, az együvé tartozást, a hagyományt és a megmaradást is.
Tartozni ide, tartozni oda, vagy sehova, megint más kérdés, de „mégis magyarnak számkivetve..." ez a legnagyobb!
|
|