|
|
A bucsui határátkelőnél hosszú kocsisor. Szombathely felől. De odaátról - Rechnitz felől - is jönnek. A katonák meg a vámőrök ügyesen, gyorsan dolgoznak, nem csapnak nagy ellenőrzést, találomra nézegetik csak alaposabban az utasok holmiját a magyarok is, az osztrákok is. A piros-fehér sorompónál legtöbbször ki sem dugja az orrát a szolgálatos őr, csak int a felmutatott útlevélre, s az ablak mögül ereszti fel az utat elzáró rudat. Jön-megy a nép. Főleg a hétvégeken nagy a forgalom. Mennek a mieink vásárolni régóta vágyott vagy itthon nem kapható iparcikkeket; kisebb-nagyobb gépeket raknak a Ladák, Daciák, sőt Trabantok csomagtartóiba; odaátról meg élelmiszerért kocsikáznak át a határ menti boltokba. A szombathelyi közértekben tejet, kenyeret, sajtot, a zöldségesnél paprikát, paradicsomot, a hentesnél tőkehúst, füstölt árut vesznek, sokan szinte naponta megfordulnak, mert még a benzinköltséggel együtt is olcsóbban tudják ellátni konyhájukat.
Futnak a magyar rendszámú kocsik a burgenlandi utakon, vannak, akik felszaladnak Bécsig, de a legtöbbje mindent megtalál az országút menti magazinokban is; elég végigmenni Oberwart főutcáján, bekukkantani az oberpullendorfi gazdag üzletekbe, megállni a tágas parkolókban, ahol a bőséges választékot kínáló áruházak vannak, el lehet költeni, mégpedig percek alatt a hivatalosan kiváltott vagy feketén vásárolt valutát.
Aztán ott vannak az autószalonok; a legkisebb falu szélén is színes, üvegfalú pavilonokban árulják a legjobb német, francia, japán márkákat; transzparensek hirdetik a Mercedest, a Mazdát, a Nissant; de ha az ember nem akar új kocsit venni, a benzinkutak körül ott a használt autók piaca, csupa jó karban lévő jármű. Ám ahol eszünkbe sem jutna vásárolni, ott is megállunk, mert olyan hívogatóan elegáns még egy építőanyag-telep is; mintha zserbóbonbonokat árulnának, úgy vannak becsomagolva a tetőcserepek, téglák, műkő lapok, egyebek.
Száguldanak a magyarok az autóikon, mohón és szakadatlan akarnak vásárolni és vásárolni; kerül, amibe kerül (nemcsak a honpolgárnak, hanem a magyar államnak is, mert mérhetetlenül sok pénz folyt már ki a határainkon, pontosabban ezen a nyugati határon hűtőszekrényre, videofelszerelésre, miegymásra, autóra is például, a pénzügyi kormányzat kapkodó intézkedései folytán). Száguldanak, s talán észre sem veszik a biliárdposztó-zöld mezőket, a fenyveseket, a hegyek csúcsán magasló várakat. De ha nem figyelnek is, kétségtelen, hogy a vásárláshoz inspiráló háttér a falvak és városok rendezettsége, eleganciája; a házak és kertek rendje, a boltok csillogása, a mindenütt látható jómód. ízlés és anyagi tehetősség úton-útfélen.
Burgenland elegáns. Tiszta. Jólesik a szemnek a gondozottságot látni. Megnyugtató a jólét. A kis hotelek, sörözők, vendéglők békességet árasztanak.
Magyarok is élnek itt. Alsóőr (Unterwart) vagy Felsőőr (Oberwart) és még jó néhány település jóformán tiszta magyar. Nyugat-dunántúli tájszólásban beszélnek az emberek; az esti fejést a biciklije kormányára akasztott, zörgő tejeskannában szállító asszony azt mondja az idegennek: - Isze, úgyis van ölighelem, eltérek. .. - És kikerüli a járdán a kerékpárjával. A tejcsarnok előtt is magyarul trécselnek; a férfiak is - a Fráncik, Szepik, Ludwigok, Stepánok - magyarul szólnak egymáshoz, de a gyerekek inkább németül. Pedig értik a szót, de úgy könnyebb nekik. Könnyebb az olvasás is, például. Magyarul kérik a könyvtárban a német nyelvű könyvet. És ahogy szaladnak-futnak csapatban az alsóőri utcán, németül kiáltoznak-hangoskodnak. Pedig a szüleik színmagyarok.
BURGENLAND - új keletű elnevezése annak a nyugat-magyarországi területnek, melyet* trianoni békeszerződés Mosón, Vas és Sopron megyéből kiszakítva Ausztriának ítélt, s így osztrák megszállás alákerült 3967 km2, mintegy 300 000 lakos. Ipara és mezőgazdaságafejlett, cukorgyártása a legjelentősebb. Fővárosa Kismarton (Eisenstadt). - Ez áll a Pesti Hírlap 1937-ben kiadott lexikonában. Ennyit olvastam legelőször Burgenlandról. Ugyanis az a fekete vászonba kötött, tábláján és gerincén arany betűkkel és díszekkel ellátott, vaskos könyv, amiben ez a címszó szerepel, régi családi tulajdon. Ma is itt van a polcomon. Kölyökkoromban sokszor böngészgettem benne; Burgenland pedig azért érdekelt, mert apám gyakran emlegette; különösen békés esteken, amikor gondolatai elkalandozgattak a mtíltba, szívesen mesélt Fülesről, amit már M-kitschnek hívtak; a Sopron megyei - de immáron burgenlandi - tájról, ahol gyermekkorát töltötte.
Pesten éltünk; messzinek, távolinak tűnt az a vidék. De harminckilencben - nyolcéves voltam - végre eljutottam Nagycenkre, a határ közelébe; apám fivérénél tölthettem a nyarat. Nagybátyám a cenki - cukorgyári -uradalomban volt gazda; amikor a 14-es háborúból, dum-dum golyótól megrokkanva hazatért, elvégezte a magyaróvári gazdatanfolyamot, előbb Gyülevízben, majd itt kapott állást; ugyancsak Fülesről való feleségével együtt ide telepedtek. Nagynéném horvát származású volt, de ki törődött azzal, hogy ki magyar, szlovén vagy horvát? Békésen éltek együtt mindenféle nemzetiségűek.
Azon a harminckilences nyáron, a répaföldek közti dűlőkön járva nagybátyám is emlegette a fülesi éveket. Az erdő felé mutatva azt mondta: - Az ott már Ausztria! Arrafelé van az a falu, aminek a temetőjében nyugszik a nagyapád...
Az egyik vasárnapon meg elkérte az intézőtől a fogatot; nagynéném elemózsiát, ribizliszörpöt, bort csomagolt a fedeles vesszőkosárkába, s kihajtottunk a határra.
Úgy emlékszem, nemigen kellett tartani a határvadászoktól, mert az erdei úton át egészen a senki földjéig mentünk, ott pakolásztunk le s ültünk pokrócra, kidőlt fatörzsre, békésen várakozva. A mezőn túl templomtorony meg épületek látszottak. Aztán egyszer csak alakok tűntek fel a távolban; felénk közeledtek. A fülesiek. A rokonok. Megöleltük egymást; csodálkoztak rajtam, mert még csak hírből ismertek. Nagyrészt horvátul folyt a szó. Előkerültek a csirkecombok, az omlós linzertészták; én meg - míg a felnőttek megbeszéltek valami örökségi ügyet - azt néztem, hol is van az a határ? És mi az, hogy határ? Itt a széle Magyarországnak, s amott az már osztrák föld? Osztrák a fű, a fa, a virág is? Másmilyen-e minden, mint nálunk? S vajon hol itt a helye a térképről ismert szaggatott vörös vonalnak, amit odarajzolnak az országok közé? Különös és hihetetlen volt ez az elválasztottság, amikor pedig a tájban nem tűnt fel semmi rendkívüli; ameddig a szem ellátott, egyforma volt minden. De mégis tudtam, tudnom kellett, hogy néhány lépéssel odább már idegen a föld, noha valamikor hozzánk tartozott. A mienk volt. Hiszen mondták, hogy csak huszonegyben csatolták el az igazságtalan békekötéskor. Az iskolánkban is függött egy Nagy-Magyarországot ábrázoló térkép a falon, alatta meg, a szalagforma papírról azt olvashattuk, hogy: „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!" Ily módon kellő hangulat is belénk plántálódott az úgynevezett utódállamok ellen. Ausztria esetében ezt még tetézte a kuruc-labanc szembenállás hagyománya, a '48-as szellem, azután meg a kamarilla fondorlatainak, a császári önkénynek történelmi emléke. Ezekről szóltak ifjúsági olvasmányaink, ezt tanultuk az iskolában. Mennyi vér folyt a szabadságért, a meg-menekvésért a sasnak karmai közül! És akkor még ezt a darabot is megkapták országunkból!
A békeszerződés 1921-ben lépett életbe; apám útlevelét 1922. szeptember 19-én állították ki magyar és francia nyelven, öt korona lerovása mellett a budapesti Magy. Kir. Államrendőrség títlevélosztályán. (Aláírás: Szabó főkapitány-helyettes.) Apám abban az esztendőben 24 éves volt, foglalkozására nézve pincér (garcon), nőtlen, budapesti lakos. Családi látogatás céljára kapta meg a passeportot. Az Österreichische Gesandschaft Budapest, koronás sast ábrázoló, körpecséttel ellátott beutazási engedélyre azért volt szüksége, hogy meglátogathassa szüleit, akik az elcsatolás következtében osztrák fennhatóság alá kerültek Fülesen, avagy új nevén: Nikitschben. Nagyapám a Zichy-birtokon, a Jakab-majorban (Jakabshof) volt ispán, s már csak legfiatalabb, ötödik gyermekükkel éltek ott; a többiek elszármaztak más tájakra; apám Pestre, egyik rokonához, pincértanulónak. Abban az időben - 22-ben - már jó nevű hotelokban dolgozott; az útlevélben lévő fényképe sikeres, jóvágású fiatalembert ábrázol.
Nagyapám huszonhatban halt meg a bécsújhelyi kórházban. Ott van eltemetve a fülesi (nikitschi) temetőben.
Néhány éve láttam a sírját. Azok a távoli rokonok gondozzák, akik harminckilencben átvágtak hozzánk a határon az erdőbe. Megkerestem Reza nénit, cenki nagynéném testvérét, ő vitt ki a temetőbe. Apámra gondoltam, aki már nem élhette meg, hogy eljusson Fülesre, mert sem a háborús években, sem azután nem volt módjában utazni. Igaz, hogy negyvenöt tavaszán, március utolsó napjaiban, pontosan a nagyhét csütörtökjén katonai egységével átlépte az osztrák (német?) határt, amikor a front elől evakuáltak, de alkalmatlan volt az idő, hogy kitérőt tegyen. És amikor Bajorországból visszatért - az amerikaiak fogságából - 45 novemberében, akkor sem vehette útját gyermekkora faluja felé, mert Hegyeshalomig őrszemélyzet kísérte a vonatot.
Az a nyári kirándulásunk a nagybátyámékkal a határra már az Anschluss utáni időre esett. 1938 februárjában Schuschnigg osztrák kancellár Berchtesgaden-ben megígérte Hitlernek, hogy a békesség kedvéért bevesz egy nácit is a kormányába. Ki is nevezte Seyss-In-quartot, ezt a bősz nemzetiszocialistát belügyminiszterré. Nem tudom, miben hitt, a politikusok néha nagyon naivak, holott azt gondolná az ember, hogy tele vannak rafinériával. Úgy vélem, Schuschnigg úriember volt, aki hitt az adott szóban. Rosszul tette. Ez a Seyss-Inquart, amint befészkelte magát az osztrák kormányba, azonnal bomlasztott, sőt pillanatok alatt megölte Ausztriát. Berlini ultimátumra Schuschnigg jobbnak vélte lemondani, a vérontás elkerülésére figyelmeztetvén, arra kérte az osztrákokat, hogy tartózkodjanak mindenféle ellenállástól. Hiszen már úgyis minden hiába lett volna; Seyss-Inquart (micsoda bevált módszer!) a „rend fenntartása érdekében" a német csapatok bevonulását kérte.
Március 13-án Hitler diadalmasan be is vonult Bécsbe.
(Érdekes, hogy a legtotalitáriusabb rendszerek vezérei is váltig jogi helyzetek mímelését szorgalmazzák mohó hatalmi törekvéseik leplezésére. Seyss-Inquart beépítése az osztrák kormányba ugyanaz volt, mint a dan-zigi ürügy, vagy különösen a 39. szeptember 1-jei glei-witzi színjáték, az állítólagos lengyel támadás a német rádióadó ellen. Hányszor lettek találékonyak a mi keleti politikusaink is, mondhatnám, napjainkig, hogy ügyes okokat találjanak tébolyuk igazolására!)
Az alsóőri templom dombon áll, mellette még nagyobb emelkedőn a temető. Gondozott, szép sírkert; az a rendezettség, ami az egész vidéken tapasztalható, itt is szembetűnő. A fejfákon, a kőlapokon sok a magyar név. Leggyakoribb a Söpör.
A templom előterében egy bekeretezett tablót találok. „Hősi halottaink -1939-1945. "Nézem a képeket; fiatalemberek német katonaruhában. Ki tábori sapkában, ki elegáns tányérsapkában; van közöttük repülős, tiszt, közlegény. Az egyenruhás képek alatt a nevek: Gaál, Seper, Horváth, Tóth, Farkas, Balikó, Kelemen...
A vasárnapi szentmise után néhány fiatalemberrel beszélgetek. Egyikük, Gerhard Sepermagas, szőke, jóvágású fiú, most érettségizett. Kisdiákként és gimnazistaként is részt vett a magyar hagyományokat leglelkesébben ápoló Szeberényi tanár úr citerazenekará-ban. Vidám, kiegyensúlyozott. A bécsi egyetemre készül, mérnök szeretne lenni.
Vigyázhat, de akkor is így lesz. A kezdeti, körülbelül 24 000 magyarból már csak 4-5000 van. Az adatok persze nem biztosak. Ennél sokkal többen tudnak beszélni nyelvünkön. De az osztrák élet vonzó. Voltaképpen senkinek sem fáj, hogy elvesznek a hagyományok, hogy csorbul és pusztul a nyelv. Az apostolok - mint dr. Galambos atya vagy Szeberényi tanár úr és mások - érzik ennek a fájdalmát, de az emberek? Igen, az asszonykórus Alsóőrben összeül, hogy anyanyelvén énekeljen.
De ha megkérdezik tőlük, hogy mit jelent nekik, azt felelik: - Megszoktuk... Szép... A szüleink is ezeket énekelték...
Nem úgy válaszolnak, mint mondjuk, Kárpátalján, ahol a magyarságtudat egyenlő az életben maradással, az ellenállással, a megsemmisülés kivédésével. Ahol a nemzetiségi tartás, a kultúra megőrzése az anyaországgal, az Európával való kapcsolattartást jelenti. Itt csak hagyományt, szokást, kedves családi emléket. Nem az élethez kell, nem az emberi léthez. A porták jómódról tanúskodnak, az egzisztenciák biztosítottak, senkinek sem kell keserves küzdelmet vívnia, hogy hátrányos helyzetéből kilábaljon. Az asszonykórus benn tartja a próbát a község könyvtárában, Galambos atya vezérszólama kihallatszik közülük a csendes, őszi utcára. A könyvtárépület körül nem kerékpárok várakoznak a falu asszonyaira, hanem Opelek és Peugeot-k, Toyoták és Mitsubishik.
Nincs már vasfüggöny.
A bucsui határátkelőn jön-megy a forgalom éjjel és nappal. Vajha egyszer még könnyebb lenne a közlekedés az országok között! A végképp felszakadó határok mindent megoldanának; mindegy lenne, ki hol él, magyar-e vagy osztrák, ha a Lajtán innen és túl egyformán jó lenne az élet. Akkor aztán nem sorvadna sem a magyar nyelv, sem a magyar kultúra a különböző kényszerűségek miatt.
Legyünk őszinték: fájt-e valaha is igazán a szívünk a burgenlandi magyarság asszimilációja miatt? Fájt-e úgy, mint az ukrajnai, a szlovák vagy a román népességpolitika láttán? Nem. Voltaképpen irigyeltük a burgenlandiakat. Jobb helyzetben voltak - és vannak! -, mint mi, Magyarországon, ők azonban méltán orrolhatnak az elszigetelésük miatt; évtizedekig ki voltak rekesztve, ellenségnek voltak titulálva - ahogy ma mondják: a pártállam akaratából.
Miért sóvárogtak volna az „anyaország" után? Miért?
Nem tehetnek róla, hogy lassan-lassan osztrákká válnak a gyerekeik. És ők maguk is. Hiszen emiatt nem kell feladni a tisztességüket. Emberhez méltóan létezhetnek, szabadon; szabadabban, mint mi, akik féltjük őket a németesedéstől.
Semmit sem tagadnak meg. Nem tagadják meg őseik nyelvét, szokásait. De csupán úgy őrzik, mint régi, családi ereklyét, kedves emléket a múltból. A jelenben élnek - és ez a jelen: a semleges Ausztria.
Józanul, könnyek és felindultság nélkül emlékeznek magyarságukra. Tiszta, szép házaikban. Csillogó üzleteikben. Halkan suhanó kocsijaikban. Egy virágzó országban.
|
|