|
|
Közép-európai nemzettudat
Itt Burgenlandban nem üldözik az embereket vallásuk, származásuk, bőrük színe miatt. Itt aranyélete van a nemzetiségieknek. Horvátok, szerbek, magyarok, zsidók, szlovákok, cigányok Ausztriában nem szenvednek a faji előítéletektől.
De azért mégis annak a legjobb, aki osztrák! A többiek, ha nem dugják-rejtik is véka alá nemzeti hovatartozásuknak érzéseit, de nem is igen kérkednek vele.
Mondja egy ismerősöm, hogy ő itt, Ausztriában -pontosabban Bécs városában - magyar folyóiratot jelentet meg. Nem fogalmazza meg pontosan, mi célból. A magyarázata végtelenül egyszerű: csak. Miért jelenteti meg? Miért ne jelentetné meg?
Anyagi haszonszerzés céljából aligha. Szétküldi a barátainak. A lapon az ára nem is szerepel. Miért is szerepelne? Címeket szerezni, hogy mégis kinek hova küldhető a lap, nem könnyű. De címek mégis akadnak. Egyelőre még igen.
Jöhet a lap, mondja a címzett, miért ne jöhetne? Csak nem abban az átlátszó borítékban!
Mert így kiderül, hogy neki egy magyar lap jár... Mondom, nem üldözik érte. De mégse jó, ha nyilvánosságra kerül - itt, a szabad népek Ausztriájában -, hogy neki valaki valahova egy magyar nyelvű újságot küldözget.
Nem akarja a renoméját rontani. Egy magyar lap előfizetésével vagy csak rendszeres megkapásával már renomét lehet rontani?
Méghogy a renomé rontása! De egy ilyen küldemény kompromittáló is. Osztrák barátok, ismerősök, kollégák előtt feltétlen.
Jöhet az az újság, hadd jöjjön, de ne átlátszó borítékban...
Milyen sors vár az Ausztriába rekedt magyarságra? Olyan, mint a határainkon kívül élő magyarokra általában, és mindenütt.
Kultúra és temető
Nem a kultúra temetése, temetője, hanem a temetők, a temetés kultúrája!
Ami minden népnél más és más. A halotti kultusz, a temetők kultusza. Nézem az alsóőri kis falusi temetőt, amely szinte a falu közepén van, szemben a parókiával, a templom mellett közvetlen. Mondjam azt, hogy ez a temető szép? Temető egyáltalán lehet szép? Ha szép nem is, de rendezett, ápolt, kulturált a temető is lehet. Az alsóőri az. Elhanyagolt, gondozatlan sírhely egyetlenegy se. Korhadt, düledező fakereszt sincs sehol. Gyom, dudva, bozót még hírmondónak se.
Nézem az alsóőri temetőt, és a Szatmár megyei Majtis község temetőjére gondolok, ahol apám nyugszik. Meg a kisnaményi temetőre, ahol Végh Antal nagyapám alussza örök álmát.
És szégyenérzet fog el az alsóőri temetőt látva, és összehasonlítva azt néhány szatmári református temetővel. Hogy a mienk csupa bozót, akácfahajtás meg kökény, meg embermagasságúra nőtt gyomtenger.
Még hogy ilyen elhanyagolt, gondozatlan a falunk sírkertje. De az utóbbi időben már a szemetet is oda öntik le. Nejlont, rossz edényt, kimustrált fekvőhelyet, mindenféle ócska limlomot.
Mert ezek a mi temetőink már lezárt temetők! De még olykor-olykor temetnek bele. Ha az alsóőri temető azt mutatja, hogy Alsóőrben milyen emberek élnek, a majtisi temető meg azt mutatja, hogy Majtison milyenek az emberek; szóval, ha a falut a temetője minősíti, szégyenünkben kitakaríthatnánk mi is elődeink nyugvóhelyeit.
Csakugyan, ha másért, más miatt nem, szégyenérzetünkből...
A legnagyobb történelmi élmény
Nem is tudom, hogy van a világon még hasonló történelmi élménye egy népnek, olyan, mint amilyen minket, magyarokat Ausztriához fűz.
Az ám, a Habsburgok: Mária Terézia, II. József meg Ferenc Jóska. Meg persze Haynau, a Habsburgok szolgálatában.
Szinte restellem, ahogy belebámulok minden osztrák képébe: ezek vittek bennünket gályarabságra, ezek kaszabolták Esze Tamás talpasait, ezek sütötték el a puskáikat az aradi várbörtön udvarán, nem ezek, nem ők, az elődeik...
És a lövések sem ránk zúdultak, csak az elődeinkre. Hogy ragaszkodott hozzánk Ausztria-Bécs, hogy rakták meg a bécsi kaszárnyákat magyar bakákkal.Es hogy mentek az I. világháborúba felvirágozott magyar bakák, bécsi parancsra. Ausztria velünk volt, szorosan ölelt át bennünket.
Ezt a ragaszkodó ölelést - ezt a történelmi élményt -kutatja az ember Bécsben minden járókelő, minden szembejövő bécsi polgár arcán. Olyan magyarosak ezek az arcok. Oldalszakáll, gyönyörű nagy bajusz. Vagy hogy a mi magyar arcaink formálódtak osztrák mintára?
És egyszer csak Ausztria elengedett bennünket. Ez lett a vége a négy évszázados ragaszkodásnak. Béccsel voltunk életre-halálra. Minden rosszban, minden iszonyatban.
És amikor már valami jó is származhatott volna az Ausztriához való tartozásunkból, fel is út, le is út! Csinálj, Magyarország, amit akarsz. Bezzeg a közös évszázadok idején...
Szegény Habsburg Ottó... mit raccsol össze - egyébként nagyon kedvesen -, hogy megmagyarázza a bizonyítványokat. A maiakat, az évszázadosakat.
Milyen valószínűtlenné vált mára minden bizonyítvány! Talán soha nem is voltak igazak azok a közös évszázadok?
A népek barátsága
Van itt egy téesz „nem a Lajtán túl", nyilván a mi oldalunkon. Téesz csak a mi oldalunkon lehet. Ausztriában nem szerveztek téeszeket. Mire a mindent a maga képére gyúró sztálini bolsevizmus Ausztriában is sort kerített volna erre, onnan kimasíroztak a felszabadító seregek.
Ez a téesz is... Akár a többi. Benőtte az ekét a bozót... Valaki szántott azzal az ekével - nem lovas ekével, traktor után akasztható hármas nagy ekéről van szó -, és otthagyta a határban. Vagy egy termetes nagy tölgyfából készült henger. Vetés utánra. Az is ott az árokparton.
Mi a téesz neve? Lehet, hogy ezek a földek nem is oda tartoznak, de mielőtt átkelnénk a határon, íme a felirat:
„Népek Barátsága Téesz"
Éppen itt! Itt az osztrák-magyar határhoz közel! Ahol nemrég még aknamező és szegesdrót kerítés választotta el a két országot.
Népek Barátsága Téesz...
A levegőbe repült, aki ide merészkedett, az aknamezőkig. Golyószóró-sorozat segítette a népek barátságát...
Hogy le lehet járatni a szavakat, a kifejezéseket, a fogalmakat. Népek barátsága... a népek közös börtönében.
Erről a „Népek Barátsága Téesz"-ről jut eszembe: milyen aljas volt ez a rendszer, miben évtizedekig éltünk, s amelyiknek így vagy úgy, de mindnyájan a tartozékai is voltunk egyben.
És még ezt is hittük egy időben, hogy csak a torzulások, csak a Rákosi-Gerő-klikk az oka mindennek, vagy hogy kijavíthatok a hibák.
Holott az egész konstrukcióban van minden baj.
A költő meg, hogy „miránk hasonlíts, kommunizmus !!!" És nem süllyedünk el a szégyenektől... És nem szakad ránk az ég a hazugságainkban... „Népek Barátsága Téesz..."
Különbségek égtől földig, mindenfele
Ezek is olyanok, mint a temetőik. Mi meg olyanok vagyunk, mint a mi temetőink. De hát nem a temető az egyetlen. Van más is. Például otthon is vannak kocsmák, és kocsmák itt is vannak. És ezek összehasonlításától sincs menekvés. Olyan közel esik a párhuzamba állítás szüksége és kényszere.
Ők olyanok, mint az itteni kocsmák, mi olyanok vagyunk, mint az otthoni kocsmáink.
A két kocsma között még karnyújtásnyi sincs a távolság.
Rövidebb.
Itt, a „Lajtán még innen", az utolsó „ténykedésünk" betérni egy kocsmába. Ott, a „Lajtán már túl" szintén első dolgunk a kocsmát felkeresni.
Két kocsma - két világ! Hogy tud két kocsma ennyire más lenni? Mi adja ezt az égig-földig érő nagy különbséget?
írjam le részletesen? Hogy itt, hogy ott... S a többi. Nemcsak a sör, az osztrák sör meg a Kőbányai világos...
És a kocsma tartja magát. Hiába özönöljük el mi, innenvalósiak. Mint ahogy a mi kocsmáink se változnának rövid idő alatt, ha ellepnék az ottaniak.
Szegény Kossuth apánk! Kocsmás népével... Isszuk a sert egy osztrák kisfalu kiskocsmájában. A fene megette, ha átszámolja az ember a sör árát schillingből forintra, menten meg kell gondolni a második és az azt követő korsókat!
Receptek, úton, útfélen
Nem tudom, hogy Ausztria a II. világháború utáni időkben, mikor Hitler és Sztálin után elindulhatott a demokrácia útján, hány párttal kezdett? Ott is volt akkortájt 50 párt, mint nálunk? És hogy ott a pártok miként viselkedtek? Azt hallom, hogy Spanyolországban Franco után 150 párt alakult. Úgyhogy akkor ez a mi ötven pártra szakadásunk még nem is olyan sok.
Aggasztó, hogy nálunk mindenki mindenkinek recepteket oszt. Ausztriában ilyenféle-fajta szándék nem tapasztalható.
A beszélgetésekben - osztrákokkal - ausztriai magyarokkal, senki sem mondta: hogy kell, hogy volna érdemes.
Másféle nép ez itt: európai. Magyarországról Ausztriába átlátogatva érzik ez az európaiság - meg annak a hiánya, lépten-nyomon. Ez ellen az európaiság ellen építkeztünk mi magyarok majd negyven évig. És most egyszeriben semmit sem akarunk, semmit sem kívánunk oly igen, mint az európaiságot.
De hát valójában mi is ez az európaiság? Jó utak, szép házak, működő telefonok, megbízható üzletek, kereskedők, piaci bőség, ápolt templomok, jó kocsimárka, megfelelő közérzet s így tovább.
Aligha. Mindez inkább okozata az európaiságnak, mint oka. Mégis, hogy lehetne itt Ausztriában tetten érni az európaiságot?
Itt nem tukmál senki senkire semmit. Itt mindenki olyan, amilyen maga szeretne lenni, s nem olyanná válik, mint amilyennek más őt szeretné látni.
Útban vagyunk az európaiság felé? Ha éppenséggel nem távolodunk tőle. Mert ahogy a mi pártjaink osztogatják a recepteket! Ahogy fel vagyunk szólítva naponta a receptek elfogadására. Ahogy a maga dolga helyett mindenki a máséval törődik. Aki maga helyett mást leplez le. Aki az ízlésterrorra ízlésterrorral válaszol. Aki elfogult, aki kirekeszt, aki eszmét és gondolatot sajátít ki.
Tőlük kellene kapnunk, ők ígérik az európaiságot. De Európa messze van.
Politika és bevásárlás
Jó „farizeus" módra elmondhatom: uram, boldog vagyok, hogy nekem sikerült másnak lennem, mint amilyenek ők. Legalábbis ami az itthoniaknál tapasztalható a külföldi bevásárlásokban. Se nem viszek semmit, se nem hozok semmit. Soha nem is hoztam, nem is vittem. Nem szakadok meg sehol külföldön a vágytól, nem gyötröm magam, hol, mit lehetne olcsóbban. Ausztriából se volt szándékomban hozni semmit. Legfeljebb egy gázpisztolyt szerettem volna, hogy ha úgy adódik, elaltathassam azt, akit kell.
De ennyi pénzért egy gépfegyvert is adhatnának. Úgyhogy azt se hoztam. Ellenben a honfitársak. Nyüzsög tőlük Burgenland számos kis- és nagyközségének kis és nagy áruháza, amely üzletek, bár falun vannak, de egyáltalán nem falusiasak. Nem is beszélve aztán a Mariahilferstrasse ellen intézett magyar rohamokról.
így nyöghette hajdan Bécsnek büszke vára Mátyás hadait. És Bécs-Ausztria üzletvilága állja! Nem tudjuk kifosztani a boltokat. Sőt. Kukoricások szélén frissen felhúzott üzletek. Csak nekünk. Magyarul tudó eladókkal. Ha úgy adódik, a boltba be se kell menni. Hozzák kifelé. Tíz szappanra egy ráadás. Tíz tábla csokoládéra kettő. De annak a kettőnek az ára benne van a tíz tábla csokoládénak az árában.
Viszi-hordja ki a nép a pénzét. Hozza érte a bóvlit. De Bécsből... A politikánk meg bambán bámul. Az osztrák politika viszont erre nem is hederít. Más a dolga. Lehet, ha nálunk is csak azzal foglalkozna a politika, amivel normális országokban a politikának foglalkozni kell, mi is egyből mások lennénk? De mi még csak hagyján! Hanem akik ugyanezt teszik a Corvinban, mint mi Bécs szupermarketjeiben. Mert ők még csak Pestig jöhetnek. Mi mindenért felelős a politika...
Történelmi szerencse és szerencsétlenség
Át kell alakítani a gondolkozásunkat. Én magam egy ilyen utazás után hajlandó is lennék rá. Mit kell ezentúl másképp látnom, másképp gondolnom? Sokáig azt hittem, az ember a maga sorsának az ura. Minden élet olyan, amilyenné azt az élet gazdája teszi. Szembe lehet szállni a sorssal, ki lehet benne verekedni mindent. Az egyén számára. És a népek, a nemzetek sorsa? Ahogy az egyéni életet az egyén alakítja, ugyanúgy a nép, a nemzet sorsát meg maga a nép?
Ugyan!
Itt van az osztrák nép sorsa, és itt a mienk, a magyaroké. A sorsban mennyi a felelősség, mennyi a küzdelem, és mennyi az élet, a végzet „ajándéka"?
Az osztrák sors, a magyar sors: mennyire más! Mi is háborút vesztettünk, ők is. Jó, jó, ők nem üzentek hadat a Szovjetuniónak. Tudjuk. Mi üzentünk. De hisz aztán később minket felszabadítottak!
Innen elmentek a szovjet hadak, nálunk ottmaradtak. Ausztria semlegességét garantálta a Nyugat, a mi semlegességi kísérleteinkért Nagy Imre bitófán végezte.
Mi nem tettünk annyit a magunk sorsáért, mint Ausztria? És meg kell nézni a két nép mai állapotát. Ég és föld. Pedig nagyjából valamikor azonos alapokról indultunk. De ők Európába, mi „Ázsia" felé. Nekünk a szovjetek elhozták a szabadságot, nekik nem. Csak ez, csak ennyi jelentené a különbségeket?
A nagyüzemi fölény
Ilyen kegyetlenül nem csaptak be népet, nemzetet, mint mi magyarok magunkat. Erre csak külföldet járva jön rá az ember. Itt ez az ostoba, agyonszajkózott-hirdetett tétel: a nagyüzemi fölény! Főként meg ha szocialista. Nagy termésátlagok, jólét, kevés munka, soha nem látott eredmények. Hogy hülyítettük egymást.
A kisparcella, a kisüzemi gazdálkodás, nadrágszíjnyi keskenységű föld, amely kötél a paraszt nyakán. Nagy állami földek, mezők, közös szövetkezeti táblák, traktorral, vegyszer, műtrágya, boldogság.
És aztán a soha nem látott züllés, gazdátlanság, hit- és jogtiprás, le, egész a sárga földig.
Nem is annyira a föld, mint az ember tönkretétele. A szemlélet meggyalázása, a lelkiismeretesség, a jó gazda gondosságának kiírtása, már-már szégyene, naponkénti megszégyenítése.
Ezek az osztrákok meg... kisüzemek, kisparcellák, ha nem is nadrágszíj keskenységgel. És gondozott földek, a züllöttségnek, a gazdátlanságnak sehol még csak nyoma se. Mint ahogy „szocialista" mezőgazdaságnak se, szerte Ausztriában.
Minden egyéni módon, felelősséggel, nyugodt, megalapozott biztonsággal; ezt látni mindenfelé. És a két-három holdas kukoricatáblák egy hajszállal sem silányabbak, mintha össze volna szántva a fél falu határa.
Egyéni gazda - szövetkezeti gazda... Micsoda fogalmak. Mennyi hazugság, becsapás benne, közte.
Balsors, akit régen tép...
Alma a kirakatban
Nem a fa alatt. Leszedve, prizmába rakva, láda nélkül, szállítási kapacitás hiányában.
Alma a kirakatban, színes kartondobozban, szalvétába csomagolva, tizennyolc schillingért. Mennyi az a tizennyolc schilling?
Minden átszámítás csalóka, hamis, félrevezető eredményt jelez. Mert az átszámítgatásnak annyi, de annyi a buktatója. Mégis, valahonnan ki kell indulni. Tizennyolc schilling az lehet akár 180 forint is. Ennyit egy kiló almáért? De vajon mennyit kap ebből a termelő? Tizennyolc schillingért már érdemes volna almát termelni, úgy is, hogy csak a fele legyen a termelőé.
És nem úgy, mint otthon, a hatforintos alma 25 forintért kapható. Ezt a termelőnek, mindent a kereskedőnek!
Itt a gyönyörű golden deliciosus a bécsi kirakatokban. .. És ott látom mögötte a nyomorult, megszégyenített, megbecstelenített szatmári almatermelő parasztgazdákat. Pedig ez az alma nem is Magyarországról való, Olaszországból jött.
Külsőre szép, de az íze meg sem közelíti a Magyarországon termelt almáét.
Mégis ez van itt, a mienk meg a fa alatt rothad, prizmában. Nem sokáig fog már rohadni. Leszokik a nép a termelésről. Kihúzza a fákat.
„Holott a sírt, hol apja nyugszik, kéne megbotoznia." Vagy valaki, valami mást...
Hogy el tud az ember keseredni egy szép bécsi gyümölcsüzlet kirakata előtt. Vajon aki ezt az almát termelte, el tudna-e két fogalmat képzelni: felvásárlás, felvásárló...
Mi mire bizonyíték?
Egyáltalán, miért megy az ember külföldre? Bevásárolni, enni, inni, dőzsölni ellenőrizetlenül? Olcsóbban jutva valamihez? Kihasználni az utazás előnyeit?
De akit nem vonzanak a bevásárlás előnyei, aki itt sem eszik többet, nem iszik nagyobb pohárból, az mégis, miért kelhet útra? őt mi vonzza?
Az, hogy lásson. Semmi más.
Ennyire szeret az ember látni?
És aztán mit kezd a látottakkal?
Felbuzdul? És hazajön, és megvalósít mindent? Nem vagyunk Széchenyi Istvánok. Neki érdemes volt utaznia, ő ment, látott, hazajött, és mindent megvalósított. Legalábbis akart.
És mi?
Csak fő az ember a keserű levében.
Mert mit lát?
Útszéleket, feltétlen! Miért lehet itt az útszéleket lekaszálni? Nálunk meg jóformán az útmentére sodort kocsik verik le a bozótot, a dudvát. Legtöbbnyire. Itt meg minden útszéle friss, üde pázsit. Hogy magáról az út minőségéről szó se essék.
Csakis az útszéle jöjjön szóba.
Hogy itt le van kaszálva! De ki kaszálja le? Honnan van a kaszáláshoz pénz? Ki biztosítja ezt és milyen költségvetésből? És honnan van a kaszáláshoz ember?
És gép, és üzemanyag? És alkatrész, és kéz, mely összegyűjti a lekaszált füvet, és az nem rothad ott hetekig, hónapokig.
Az útszéli szemetet nálunk is összeseprik. És utána a kupac ott áll hetekig. Míg a szél újra szét nem hordja. Aztán vagy összeseprik újból, vagy nem. Elszállítani? Arra már nincs pénz, kapacitás. Hány nyáron összegyűjtött szénacsomót látni még a késő őszben is! Érdemes volt lekaszálni? Nem is igen kaszálnak többnyire.
Itt hogy győzik így rendben tartani az útszéleket? Miből, miért csinálják? Hazafiúi buzgalomból, vagy csak azért, hogy én lássam?
Látom is. Ezért jöttem. Látni.
Otthon se vagyok vak.
Otthon is látom az épületeket, az utakat, látom itt is. Merthogy otthon se csak a sztrádán közlekedem. Néha bekötőutakon is járok.
Itt is letérek a nagy körutakról, csupáncsak a látás kedvéért.
Letér az ember itthon is, külföldön is.
Letér, és káromkodni volna kedve.
Falukép és rendszer
Ezt se tudtam volna elképzelni magamról soha! Hogy én minden magyar falut olyannak szeretnék látni, mint amilyenek ezek a burgenlandi kis falucskák. Magyar lakossággal is.
Meg itt vannak a tanyák. Ezek az út menti osztrák tanyaházak. Honnan vették a pénzt, hogy mindegyikhez villanyvezeték és telefonvonal fut? Akármilyen messziről kellett is idehozni.
Tanyák, magyar tanyák. Vályogos, pocsolyás-kutas magyar tanyák. Tébécés, mosdatlan magyar tanyák.
Ezek meg itt...
Mi még mozgalmat is indítottunk a tanyáink felszámolására. Miközben itt meg egyre több tanyaház épült Téglából, gránitkőből, manzárdtetővel, bekötőúttal.
Egymást érik a tanyaházak, melyek ilyenformán már nem is tanyák. Szétszórt, „rendezetlen" falvak, utcácskák sora. Szétszórt?
De mégis tanyák ezek. Még akkor is, ha nem mindegyik mellett van istálló, művelt föld.
Legtöbbnyire csak erdő, fenyves, tölgy, bükkfa és patak. Vajon akik ezeket a házakat lakják, ők is tanyasiak?
Jó márkájú kocsijaikon rohannak be a városokba, a nagyobb községekbe, ezt is látni. A tanyán élnek, bent a városban meg dolgoznak.
Belülről a tanyaházakat nem láttam. De elég egy házat kívülről is látni. Hogy nem mállik a vakolata, hogy nincs szétesve az esővíz levezetőcsatornája, hogy a tanyaház nem szalmával fedett, hogy nem napraforgó-szárból készült a kerítése.
És hogy a falak nem vályogból, nem vert sárból valók.
Napraforgószárból még apám is készített kerítést. Meg kökényből is. Pedig mi nem laktunk tanyán.
Itt ilyet nem látni.
Hanem látni virágos ablakú falusi-tanyasi házakat. És tisztaságot, és rendet, és nyugalmat, és elégedettséget, magabiztosságot, és tudatosan megtervezett létet, otthonosságot. Minden magyar falun, tanyán ezt szeretné látni az ember, odahaza is. És ehelyett mit lát?
Egy-egy rangosabb ház hivalkodását, mégis, a gazdának sikerült...
Itt nem hivalkodnak a rangos házak se. Mert a bentlakóknak nemcsak pénzük, de kultúrájuk is van.
A rendszer adta nekik a pénzt és hozzá a kultúrát is? Milyen rendszer? Ismerek idehaza jó pár tanyát, magánkézben lévőt is, meg ismerem a téesztanyákat is. Azokat is a rendszer adja? És teszi olyanokká, amilyenek?
Szocializmus és személygépkocsi
Már egy hete csak Ribánszky Róbertre gondolok. Meg Antonievicz Rolandra.
Mindig, meg-megállva. Nyikorgó kocsimmal az út szélén, miközben mellettem elsuhannak az osztrák kocsik.
Pedig az én járművem sem a legutolsóbbak közé való.
Nem Trabant, nem Wartburg, nem Dacia, nem Zaporozsec, nem Moszkvics, nem Polski Fiat, még csak nem is Zsiguli vagy Skoda.
Hibrid!
Fele „itt" készült, fele „ott" - ez a Zasztava. Jugoszláviában szerelték, de a motorja igazi gyárban készült, és nem műhelyben.
Ribánszky és Antonievicz Roland! Van szerencsém mindkettőjüket személyesen is ismerni!
Úgy szeretném végigjárni velük ezt az utat, amelyet most már napok óta járok. És látni - velük - azt, amit látok.
Egyáltalán nem megszédülve, beleájulva, elbódítva a látvány által. Hanem nagyon is józanul, mértéktartóan, mindenféle ideológiai fellazulások nélkül.
Itt mit ad a hatalom az embernek, s nálunk mit ad?
Itt nem ad semmit. Csak megengedi, hogy az ember akarjon.
Otthon, ott nálunk, ott ad... Életformát, rendszert olyat, amilyet. Ami negyven év alatt se kellett a népnek. Amit csak szuronyok árnyékában volt képes és hajlandó elviselni.
És most van, aki vissza akarja húzni ránk a kényszerzubbonyt. Most, az induláskor ólomdarabokat csempészve a zsebeinkbe.
Merthogy nincs elég ballaszt, ami lehúzzon.
így futni. Igyekezni Európa irányába. Ilyen gépkocsiparkkal. Ilyen politikusokkal. Hol lesznek az osztrákok már, mire mi megérkezünk? Ha egyáltalán valaha is beérkezünk.
Ribánszky púpokkal és Antonievicz Roland málnákkal a hátunkon.
Mit lehetne felülmúlni?
Annyi mindennel összetalálkozik az ember jártábankeltében, akarva-akaratlan is. Például egy osztrák-magyar virágáruslánnyal. Meglepetésekkel is. Mert például mit gondolhat az ember, mit csinál egy burgenlandi magyar virágáruslány?
Virágot árul, vélhetné akárki. Nemcsak. Sőt. Azért árul virágokat, hogy pénze legyen belőle, de ezt a pénzt megnézi, hogy hova teszi. Mintha a lényébe máris beleivódott volna a helyi merkantilizmus szelleme.
Nemrég érkezett, újsütetű disszidens a leányzó. Egyszerűen disszidált, férjhez ment, és azon melegében el is vált, majd perceken belül elkezdte önálló életét. Ami otthon alaposan korlátozva volt. Például otthon - akkor még - nem alapíthatott lapot. Most már alapíthatna. De nem jön haza.
Először csak magyar lapot akart - itt. Aztán hallotta, hogy ilyen itt már van, több is. Ugyanolyat, ami már van, meg minek?
Kétnyelvű lapot tervezett később. De mihamarabb kiderült, hogy már van olyan is!
És ekkor született a zseniális ötlete: háromnyelvű lapot fog csinálni! Az azért már mégis valami. Egy kezdeményezőkészségű magyartól, itt, Burgenlandban, Bécshez elég közel.
Találkoztam a virágáruslánnyal személyesen is.
Persze hogy furdalt a kíváncsiság. Melyik lesz a harmadik nyelv?
Mert kettő már aligha lehet vitás.
- Ez az, ez a harmadik nyelv! Ez kérdéses nekem is -mondta a lány. Pedig, hogy háromnyelvű lesz, arra mérget vehet!
Azt nem, csak egy szál virágot vettem tőle, nem az ajándékozás szándékával, csak a magam gyönyörűségére, melyet nem is elsősorban a virágjával, de sokkal inkább a laptervével okozott.
Ausztriai villásreggelim
Hernádi a könyvesboltokra specializálta magát, és benéz minden cipőt áruló üzletbe is. A cipő azért kell neki, hogy legyen miben járnia, a könyv meg forrásmunkának. Már van egy egész bőrönd kútfője. Csukás kazettákat vásárol, Szakonyi külön-külön tasakokba helyezi el az ajándékait - névre szólóan -, Bertha Bulcsú rejtélyes, nem tudni, mire költi a pénzét. Gyurkovics abbahagyja a vásárlást, dühödten számol, oszt, szoroz, majd a végén azt osztja el, amit visz, mert belezavarodott, hogy kinek mit vett már, és kinek mi hiányzik még?
Ellenben én, a paraszt, én mit fogok venni? Ezt lesik. Nekem az a hírem, hogy bánni tudok a pénzzel. Még a végén utánam vásárol a társaság...
Holott. Én vagyok a legügyetlenebb vásárló. Meg kuporgatós ember hírében is állok. Ha bárki is úgy kereste volna a pénzt, mint én, olyan erőbedobással, olyan kemény munkával, kuporgatós lenne más is. Meg én azt is tudom a pénzről, hogy milyen az, ha nincs. Nekem nem adott Aczél milliókat könyvek és lapok kiadására. Az Új Idő-pénzzel meg még szigorúbban kell bánnom, mint a saját pénzemmel. Szóval, kuporgatok.
Mégis rászánom magamat egy bécsi reggelire.
Egy tea - cukor nélkül -, néhány igazán finom péksütemény, amolyan átmenet a zsemle, a kifli és a buci között - de mit ehetnék még?
Megvan! Néhány hófehér húsú rákpecsenyét, emlékezve, Svédországban is ettem ilyet, finom volt.
A pecsenyedarabkák kisujjnyiak, veszek belőlük nyolcat. A nyolc kitehet egy közepes nagyságú csirkecombot.
És aztán fizetek.
Te jó Isten! Átszámolok mindent forintra.
Ezernyolcszáz forint! És én ezt perceken belül meg fogom enni. Egyetlen reggelire. A jóllakáshoz még csak közel sem kerülve.
- Add vissza! - mondja Csukás -, egy magyar paraszt nem ehet meg egyetlen reggelire majd kétezer forintot! Még ha éhomra eszi, akkor se!
Nem tudom, ők mit kértek, mit ettek, mindenki az én reggelimmel volt elfoglalva. Hogy sajnálom magamtól. Persze. Anyám egyhavi nyugdiját megenni két ilyen reggelire? Hát még ha innék is? Egy fél konyakot, egy pohár pezsgőt.
Amit nem szoktam.
A finom rákfalatok igazán ízletesek. Majd kétezerért lehet is.
Most járok életemben először Bécsben.
Mondják, Krúdy egy jó húslevesért lekonflisozott Balatonfüredre.
Aztán otthon nem tudta kifizetni a villanyszámláját.
Én - ha mégoly törpeként is Krúdy mellett - nem fogok kijárni Bécsbe reggelizni.
De nem ám! Lehet, hogy ezzel is csak a főbenjáró bűneimet fogom gyarapítani?
Viszont nem maradnak utánam kifizetetlen számlák!
Így a jó. Még akkor is, ha egyáltalán más sem marad, azt még el tudom viselni. Sokkal inkább, mint hogy hátrahagyott kifizetetlen számlákat, adósságokat örököljenek utánam.
Mi érdekel, mi nem?
Csukás lohol Bécs város utcáin. Egykedvűen caplatok utána. Nem győzök lélegzetet venni. Menjünk el még ide is, nézzük meg még ezt is, azt is!
Minek? Nem láttunk még elég kirakatot, zsúfolásig telt üzleteket, fényt, luxust, pompát, mindenféle bőséget?
Mit nézzünk még meg?
Engem már nem érdekel semmi
Attól még jöhettem, hogy torkig vagyok a kirakatok látványával, a bőség, az üzleti zsúfoltság képeivel.
Csukás be akarja futtatni s rohangászni velem az egész Bécset.
Még egy utca, még egy kirakat, még egy ezt nézd meg.
Már láttuk a kirakatba tett műhímvesszőket is, meg az ahhoz való mindenféle kellékeket.
Akkor hát mégiscsak megérte. Mi előbb láthattuk azt, amit Pesten a nép csak később fog látni.
Igazán megéri külföldet járni.
Nekem van egy olyan érzésem, hogy én ide soha többet nem fogok jönni. Nem azért, mert kedvezőtlenek lennének a benyomásaim.
Egyáltalán nem. Sőt, nagyon is rokonszenves itt minden. De minek oda még újra elmenni, ahol az ember már egyszer járt? Bekószáltam már a fél világot Phen-jantól Chicagóig, de én kétszer még nem jártam soha, sehol.
Úgyhogy amit most látok Bécsből, nekem ennyi marad meg belőle.
Inkább az embereket figyelgetem, mint magát a várost.
Úgy mindenestül szimpatikus a bécsi nép. Még akkor is, ha én mindegyikük mögé odaképzelek valakit, valamit.
Csukás végigrohantatja velem a Burgot is. A Habsburgok fellegvárát, Ferenc Jóskáék ősi fészkét.
Itt azért akármilyen közömbös is az ember, megcsap a múlt, a történelem levegője.
Ide közülünk hoztak testőröket. Itt az én őseim közül is szolgált nem egy katona, egész biztos.
Itt készültek a felségsértési perek, a koncepciós vádak és ítéletek, mennyi titok lehet itt felhalmozódva a falak között.
Innen a kéz elért a legkisebb magyar falvakba is, mindenféle áttételeken keresztül.
Kik, mikor sétáltak itt a Burgot körülvevő széles mezőkön? És séta közben ki, miket gondolhatott?
Itt csupa rejtély és titok minden.
Évszázadokig ez volt a magyar sors, ez, ami itt született parancsban, rendeletekben, ítéletekben, gondolatokban.
És mi meg lázadoztunk olykor.
Na, erre kell inni valahol a párásán gyöngyöző finom osztrák sörből. Lehetőleg korsóval.
- Vámosok és határőrök
Mindennap kétszer át a határon! A szállás ideát, a vizitelés túl a sorompókon. Ennek praktikus oka van. Itthon olcsóbb az élelem, a szállás. Odaát több a látnivaló. Mindennap kétszer átesni a határon való átkelés tortúráján? Majd csak megunják a mi derék vámosaink, határőreink. Mert mi nem.
Úgy is van. Pecsét, intés, mehetünk.
De egyszer aztán valamelyiküknek eszébe jut: mégiscsak be kellene nézni a csomagtartóinkba, a táskáinkba.
- Hova tetszenek vinni ezt a rengeteg könyvet? Nem az osztrákok kérdezik, ők nem ismernek bennünket, a magyar határőrök és vámosok még csak-csak.
Hernádi gondol egy vakmerőt. Fogja magát és egy könyvet ajándékoz a határőr katonának.
Elfogadja. Ez is meglepetés.
Visszafelé nemcsak a határőr kiskatonák, de a határőr tisztek is várnak bennünket.
És reggelre híre megy a könyvosztogatásoknak. Újabb határőrök, újabb kérelem és ajándékozás.
Most már szó nincs semmiféle vámvizsgálatról, ellenőrzésekről.
Semmi, semmi, egyedül csak a pecsét.
Még szerencse, hogy csakugyan hoztunk könyvet eleget.
Van még egy határőr tiszt. Szabadnapos. Üzen. Neki is kellene egy.
Ellátjuk könyvvel a határőrség minden tagját.
Megértenénk, ha róluk szólna ez a könyv. De nem róluk szól...
Bár mundérban ők is...
Gyanús itt valami.
Miért ez a feltűnő nagy érdeklődés a könyv iránt?
"Bokor Imre: Kiskirályok mundérban"...
Merthogy itt is mundért viselnek sokan...
De valószínű, hogy kiskirályok is akadnak köztük.
Mi mással lenne magyarázható egy könyv iránt az ilyen mérvű érdeklődés?
Egyszer egy osztrák határőrtiszt is felforgatta a könyvrakományainkat. Neki is feltűnt a sok könyvcsomag. Megkérdezte, melyik könyv miről szól, a Bokorkötetbe is belelapozott. De ő nem kért könyvet. Lemondtak volna erről a könyvről itthon is, jó páran...
Valamit venni kell, vinni kell!
Haladva az utolsó napok felé, meg ahogy közeledik Ausztria-Bécs-Burgenlandtól a búcsúnk, még egyszer mindenkit elkap a vásárlási láz. Mert mi van, ha pénzmaradékot visz haza az ember? Azt fel kell tüntetni a vámcédulán, a devizalapon, azt otthon vissza kell tenni a betéti számlára, hogy hadd pihenjen ott a legközelebbi osztrák vizitig. De aki nem jön ide egyhamar? Annak se romlik a vagyona schillingben úgy, mintha forintban tartaná.
Csukás fedezi fel, hogy nekem mit kellene vennem a maradék pénzemen. A gondolat nem kossuthi, ő a magyar áruk vásárlására szólította fel a nemzetet.
Most álljak oda, válogassunk, csomagoljak, rakosgassam? Vagy vegyek esernyőt behunyt szemmel?
Nem veszek kávét se.
De azért, a pénzt nem viszem haza. Elköltőm, ha fene fenét eszik is.
Végre egy üzletben tökéletesen beszél magyarul a hölgy.
Felteszem a bőröndömet a pultra.
És kiteszem az összes pénzemet a pultra. Amíg ebből futja.
És ezek után még mondja valaki, hogy a Bécsbe járó magyar vásárlóknak nem differenciáltak a vásárlási szokásaik...
Ki hol érzi magát jól?
Szép város ez a Bécs, meg jó is, de mégis jobb a burgenlandi magyar községekben bolyongani. Csak úgy céltalanul, előzetes elképzelések nélkül. Mennyi kedves, tiszta kis alvó falu.
Embereket alig látni. Mindenki oda dolgozik valamerre, a gyerekek az iskolákban, óvodákban.
Talán a környék legszebb magyaros kisfaluja őrisziget. Körülfogják a vizek, patakocskák, sőt a falu közepén is vízfolyás, tisztás, gondozott partokkal.
A patakba nem dobál szemetet senki.
Tágas udvarház, hagyományőrző építkezés, hófehérre meszelt templom.
De őrisziget nem ezért érdemel említést, és neve nemcsak ezekért kívánkozik krónikába.
Itt egy olyan dolog történt, amely párját ritkítja. Volt, van a falunak óvodája, benne óvónő, aki ellen senkinek semmi kifogása nem volt eddig, és mégis másikat akartak helyette.
Semmi atrocitás, mérlegelt mindenki mindent, még a „megkifogásolt" óvó néni sem sértődött meg, mikor a szülők előálltak a kívánságukkal: olyan óvónőt akarnak, aki Magyarországon végezte az iskoláit, s aki nem elég, hogy tud magyarul, de ejtse tökéletes tisztasággal, szépen, a magyar szavakat.
És most Őrisziget az óvó nénijéről híres.
Mert hoztak Magyarországról egy ilyen óvónőt, aki megfelel az elvárásoknak. Egy ausztriai magyar községben élő óvodáskorú gyerekek szülei által támasztott elvárásoknak...
Jól érzi itt magát.
És a gyerekek is az óvodában. Nem is beszélve a szüléikről.
Burgenlandi búcsú
Ez nem azt jelenti, hogy elbúcsúzunk Burgenlandtól. Hanem az az egész községre kiterjedő népünnepség. Felénk Szatmárban nem ismerik a falusi búcsút. Legfeljebb ha Máriapócson. De az itteni egész más. Dunántúlon van. A falu védőszentjének ünnepén összejön a nép. De a református falvaknak nincs védőszentjük.
Alsóőr a legmagyarabb burgenlandi falu, és tiszta szín katolikus.
Itt a búcsú már „amerikanizálódott".
Amolyan hálaadó ünnepséggé alakult a hajdanvolt falusi vigasság.
Jön a nép a falu felől, elöl a zászlóvivők.
Templomi zászlók. Itt az egész község - apraja-nagyja.
A templom mellett hatalmas asztalokon étel-ital. Míg odabent mennyei malasztokat oszt a főtisztelendő úr, idekint már kóstolgatni lehet a környék termelte házi borokat.
Ilyen búcsút sem láttam még
A templom telis-tele mindenféle terményekkel. A kukoricától a tökig, a szőlőtől az őszibarackig minden felsorakoztatva, amit az idén az alsóőri határ termelt.
Elhozták, hogy lássa az Úr, mit adott Népének. És a nép meg hálát adni gyűlt össze.
Szép és megható ez az ünnepség.
És nemcsak a főtisztelendő úr produkálja magát. A gyerekek verset mondanak, „istenes" játékokat mutatnak be.
Ünnepel a gyülekezet.
Ahol így tudnak ünnepelni, ahol a hálaadás szándéka ilyen készséges, ott nincs baj. Ott nemcsak az egyén, de a közösség is életképes.
Ezekkel a jó érzésekkel búcsúzom Burgenlandtól, Alsóőr magyarjaitól.
|
|