|
|
Gyenge Imrével, az Ausztriai Református Egyház püspökével, a felsőőri református gyülekezet lelkipásztorával együtt jártam gimnáziumba a győri bencésekhez, 1940-től 1944-ig.
H. Gy.: Ugye, Imre, te az első négy osztályban, azaz alsósként „B"-s voltál?
- Gy. 1.: Igen. A „B" osztály kicsit diszkrimináltabb volt, mint az „A", viszont mi sokkal jobban futballoztunk. Rozmán Erik volt az osztályfőnökünk. Ötödiktől aztán együtt jártunk Kokas Rajmund osztályfőnöksége alatt.
H. Gy.: A névsorban te álltál előttem. Reszkettem, amikor Gyenge Imre került sorra, mert utána Hernádi Gyula következett.
Gy. I.: Igen. Előttem meg Gruidl Pista neve tündökölt a noteszban. Ő szintén itt él Burgenlandban, katolikus plébános.
H. Gy.: Úgy emlékszem rád, csendes fiú voltál, nem okoztál magaviseletből különös gondot a tanároknak, nem úgy, mint én, aki viszont állandóan gondot okoztam. Azt hiszem, azok közé tartoztál, akiket szerettek, akiknek nem volt különösebb konfliktusuk. Arra viszont nem emlékszem, milyen tanuló voltál. Se túl jó, se túl rossz nem lehettél, nem voltál feltűnő, nem lógtál ki a sorból.
Gy. I.: Igazad van, nem voltam jó tanuló, inkább azt mondhatnám, problémáim voltak. Persze olyan nagy problémáim azért sohase voltak, hogy ne tudtam volna átvergődni az akadályokon. Elegánsan átugrani se tudtam őket, de azért valahogy átevickéltem rajtuk, fölöttük. A nyolcadik év végére már feljöttem, feljavultam, és az érettségim meglehetősen jól sikerült.
H. Gy.: Érettségi után elváltak útjaink. Onnét mondd az életedet, hiszen akkor, onnét indult az az út, amelyik ide vezetett.
Gy. I.: Már jóval érettségi előtt elhatároztam, hogy református lelkész leszek.
H. Gy.: Az se nagyon derült ki a gimnáziumban, hogy te nem vagy katolikus. Ezek szerint nem velünk jártál a kötelező katolikus misékre...
Gy. I.: Én voltam az egyik a három úgynevezett más-vallású közül. Rácz Sanyi, a későbbi Kossuth-díjas mérnök volt az evangélikus, Krausz Bandi, aki a háború alatt veszett el, volt a zsidó, és én voltam a harmadik, a református. Részt vettem az ifjúsági szervezet, a Soli Deo Gloria munkájában, ott voltam a híres szárszói konferencián is, ahol Németh László és a többiek elmondták, elvesztettük a háborút.
Szóval érettségi előtt már tudtam, hogy papnak megyek, bár fogalmam se volt róla, hogy az Úristen merre fog vezetni. Elkezdtem rögtön a teológiai tanulmányaimat Pápán. Nem sokáig tartott. Mikor Győrből a leventéket elvitték Nyugat felé, akkor mi, Rácz Sanyival együtt, inkább elmentünk katonának.
H. Gy.: Ez Győrben történt?
Gy. I.: Igen. Besoroztak bennünket a Tizenkettedik Honvéd Légvédelmi Léggömbgát Osztályhoz közlegénynek.
H. Gy.: Léggömbgát Osztály?
Gy. I.: Most nevetsz. Igen, így hívták.
H. Gy.: Gát, amely gátolja a repülést?
Gy. L: Igen. Léggömböket eregettünk fel az égbe, mint a gyerekek, hogy bizonyos célpontokat védjünk az alacsony repülésben végrehajtott támadások ellen. Aztán 1945 elején kikerültünk Ausztriába, itt értem meg a háború végét. Akkor estem fogságba.
H. Gy.: Milyen fogságba?
Gy. I.: Május 9-én hazafelé indultunk Grazból. Az orosz zóna határán orosz katonák kordonjába futott be a vonat, és mindenkit leszedtek róla. Onnét aztán gyalog hajtottak végig Ausztria keleti részén és a gyönyörű nyugatmagyar vidéken, Vasvártól Jánosházáig. Ott voltam lágerben Jánosházán 1945. május végéig.
H. Gy.: Én is ott voltam hadifogoly.
Gy. I. :Sokan voltunk, elkerültük egymást. Májusvégén aztán Celldömölkön bevagoníroztak bennünket, és onnét indították el a transzportot kifelé, Oroszország felé. Szabadszállás és Fülöpszállás között kiugrottam a megrongált vagonból, megszöktem. Utánam lőttek, lelőtték lábamról a cipőt. Kicsit meg is sebeztek, nagyon fájt, de azért menni tudtam. A lövés nem volt túl veszedelmes, de néhány nap múlva azért begyulladt a seb. Bujdostam még egy darabig az alföldi falvak között, emlékszem, már kezdett érni a vetés a mezőn. A végén már nem bírtam tovább, bementem egy faluba. Hogy is hívták? Várjál csak! Kisújszállás? Nem.
H. Gy.: Kiskunfélegyháza?
Gy. I.:Nem.
H. Gy.:Kunmadaras?
Gy. I.: Nem. Megvan! Kunszentmiklós a falu neve. Félénken megkérdeztem az embereket, van-e a faluban református parókia. Mondták, igen, van esperes lelkészük. Akkor én oda bekopogtattam. Öreg bácsi volt a lelkész, ott találtam a verandáján, nyugágyban ült. Elmondtam neki, hogy teológus vagyok, és hogy hogyan kerültem oda. „Gyere be, fiam!" - mondta. Azt válaszoltam, nem mehetek be, mert a ruhám tele van terűvel, ő mégis beinvitált, egyenesen a fürdőkádba ültetett. A családja aztán valahogy megszabadított a háziállataimtól, és a fiai lehetővé tették, hogy néhány nap alatt, kalandos út után hazaérhessek Győrbe. Nem sokkal ezután Pápán folytatni tudtam a tanulmányaimat.
El is végeztem nyolc szemesztert, le is vizsgáztam, utána következett volna az utolsó esztendő.
Akkor kezdődött az iskolák államosítása és én nagy örömmel tanultam a jó öreg pápai kollégiumban. Az utolsó esztendőben még tanár is voltam. Híres embereket tanítottam, többek között Csoóri Sándort is.
H. Gy.: Igen?
Gy. I.: Igen. Nemrég összetalálkoztam Sándorral. Azt mondta, jól emlékszik rám, nagyon bírt engem, mert tudtam verset írni. Abban az időben én voltam a kollégium koszorús költője, megnyertem az ódapályázatot. Nos, elég az hozzá, éneket tanítottam. A hivatásos énektanár meghívást kapott valahova, otthagyta az intézményünket, és amíg másik énektanárt nem kaptunk, addig én csináltam. A tanárokkal jó barátságban voltam, a diákok szerettek. Csoóri Sándor mellett még Tóth Károly püspök is a tanítványom volt.
H. Gy.: A menők közül...
Gy. I.: Igen, a most menők közül. Akkor én voltam a menő. És akkor az államosítással kapcsolatban az a gondolatom támadt, hogy kifejezésre juttatjuk abbéli akaratunkat, az ősi kollégium maradjon meg egyházi iskolának. És nemcsak Pápa, de Sárospatak, Debrecen és a Budapesti Gimnázium is. Tartottunk egy gyűlést. Körülbelül kétezer diák vett részt rajta és én voltam az egyik szónok. Nem mondtam én semmi különöset. Csak azt, hogy a magyar népnek hagyjuk meg a hitben gyökerező becsülethez való jogát, meg ilyeneket... A népi kollégisták botrányt csináltak, elkezdtek verekedni. Természetesen engem jelentettek fel, a rendőrség lefogott és ítélet nélkül internáltak. Először a pápai rendőrségen voltam, aztán egy kaszárnyában Pesten, az ' úgynevezett Dél-budai Internálótáborban.
H. Gy.: Ez hányban volt?
Gy. I.: 1948-ban. Szerencsém volt. Az Úristen beleszólt a dolgomba. Akkor folytak az egyházak és az állam között a híres, hírhedt egyezkedések, és Révész Imre püspök megemlítette az internálásunkat is. Kis halak voltunk, kiengedtek bennünket.
H. Gy.: Összesen mennyit ültél?
Gy. I.: Talán három-négy hetet. Akkor elbocsátottak bennünket. De én már nem mehettem vissza Pápára, kompromittáltam volna az intézetet.
H. Gy.:Ezt ki mondta? Az egyház?
Gy. I.: Természetesen az egyház. Féltek tőlem, vagy féltettek talán. Nem tudom.
H. Gy.: Tehát fekete bárány lettél.
Gy. I.: Igen. Kiküldtek Szentgálra segédlelkésznek. Talán tudod, merre van. Lőrincze Lajos pátriája. Ott voltam segédlelkész 1948 szeptemberétől kezdve. Ott ismertem meg a feleségemet, aki a principálisom, az ottani lelkész lánya volt.
H. Gy.: Mi is a családi neve Editkének?
Gy. I.: Somogyi. Somogyi Zoltán volt az édesapja. ö taníttatta ki Lőrincze Lajost, aki tehetséges kis pásztorgyerek volt.
H. Gy.: Tehát Somogyi Zoltán volt Szentgálon a lelkész, és nála voltál segédlelkész?
Gy. I.: Igen. Itt kell elmondanom még egy érdekességet, ami sorsdöntő volt az életemben. 1947 és 1948 nyarán elmentem nyári káplánnak Balatonfüredre. Ott Fábri Kovács Gyula lelkész volt a főnököm.
H. Gy.: Ki volt ez a Fábri Kovács Gyula?
Gy. I.: Nagyszerű ember. 1939-ben ide, Felsőőrre pályázott lelkésznek. Akkoriban ez könnyebben ment. Megválasztották, és 1946-ig itt volt lelkész. Akkor elhatározta, visszamegy Magyarországra, mert meghívták Balatonkenesére. Itt meg kell jegyezni, hogy 1946-ban Magyarországon sokkal magasabb volt az életszínvonal, mint Ausztriában. Az itteni, felsőőri öregek mesélik, néha még gyalog is elmentek Szombathelyre, hogy olyasmit vásároljanak, amit itt nem lehetett kapni. ő tehát visszament Magyarországra, és nála voltam nyári káplán. Gyakran átmentem Balatonakarattyára, Kodolányi Jánoshoz, aki akkor ott lakott. Most is jó barátságban vagyok Júliával, a lányával és a vejével, Szabó Sándor íróval.
H. Gy.: A nyári káplánság alkalmi munka, szolgálat volt. A valóságos állásod Szentgálon volt, ott dolgoztál segédlelkészként.
Gy. I.: Igen. Elvettem feleségül Editkét, és egy darabig ott éltünk. Elmesélem neked, milyen különös utakon, módokon avatkozik bele az Úristen az ember dolgába. Tehát, amikor megnősültem, elhatároztuk, elmegyünk Pestre, nászútra. A községházán, az esküvő után elfelejtettek elégséges példányt adni a házassági anyakönyvi kivonatból. Az egyiket el kellett küldeni a katonaságnak, a másikat a biztosítóintézetnek, a harmadikat az esperesnek, szóval, nekem nem maradt egyetlenegy se. Amikor megérkeztünk a pesti szállodába, nem engedtek bennünket egy szobába, két külön szobát kellett kivennünk. Este aztán összecsomagoltam a paplant, a párnámat és átmentem Edit szobájába. Reggel a takarítónők akkora patáliát csaptak emiatt, hogy elhatároztuk, egy percig sem maradunk.
A Kálvin téren van az egyházi vendégház. Ott ismertek bennünket, azt is tudták, hogy házasságot kötöttünk, nem kértek tőlünk semmiféle papírt, az egész, tíz szobából álló emelet üres volt, válogathattunk a szobák közül. Reggel halljuk ám, hogy a folyosón beszélgetnek. Megismertem a férfihangot, Fábri Kovács Gyuláé volt. Nagy örömmel üdvözöltük egymást, ő a feleségével útban volt hazafelé Mátraházáról, az üdülésből. Ott töltöttek, velünk egy emeleten egy éjszakát, későn érkeztek, azért nem vettük észre jövetelüket. Elkísértük őket a piacra. Ott a közelben van egy vásárcsarnok.
H. Gy.: Igen, a Dimitrov téren.
Gy. I.: Igen, ott a híd mellett. Az asszonyok bevásároltak, mi ketten pedig beszélgettünk. Egyszer csak Fábri Kovács Gyula azt mondja, meghalt Tölly Sándor. Megkérdeztem, ki volt ő. „Az utódom Felsőőrön" -válaszolta és megállt. Sohase felejtem el, felém fordult: „Te, nem volna kedved odamenni Felsőőrre lelkésznek?" - kérdezte. „Hol van az?" - kérdeztem vissza. Erre ő mesélni kezdett az itteni viszonyokról, mindenről. Meg kell jegyeznem, szegénynek haláláig honvágya volt Felsőőr után. Én pedig, tekintve hogy akkor a jövőm még nem volt biztosítva, nem tudtam, hogy melyik gyülekezetbe fogok kerülni - csak jóval később hívtak meg szentgáli lelkésznek -, azt mondtam, jó, lehet róla beszélni, lenne kedvem. A beszélgetés után írt egy levelet az ittenieknek, hogy engem ajánl a hirtelen meghalt lelkész utódjául.
H. Gy.: Hogy is hívták a halottat?
Gy. I.: Tölly Sándornak. Az itteni gyülekezet aztán Fábri Kovács Gyula ajánlatára engem 195 l-ben hivatalosan meghívott ide.
H. Gy.: Ez a pesti találkozás után mennyi idővel történt?
Gy. I.: Amíg a levélváltás megtörtént, őt megkérték, ajánljon valakit, és ő engem ajánlott.
H. Gy.: Ez a házasságod után néhány hónappal bonyolódott?
Gy. I.: Igen. Én megkérdeztem az egyházi hatóságokat, hogy egyáltalán lehet-e ilyesmiről beszélni. Azt válaszolták, szó sem lehet róla. Akkor én megírtam levelemet, amely meg is van itt az irattárunkban. Ebben a levélben közöltem, sajnos nem tudom elvállalni a lelkészséget, mert az egyházi hatóságok nem engedik meg, hogy külföldre költözzem. Ám ha ezt az elhatározásukat valahogy mégis meg lehet változtatni, amire sok remény ugyan nincs, akkor elfogadom és megköszönöm a bizalmat. Elment a levél.
Jó másfél évvel később hívatott a püspök és közölte velem, megyek Ausztriába. Közben azonban elintéződött a sorsom, meghívtak a szentgáli gyülekezetbe lelkipásztornak. Nagyon jó kilátásaink voltak, együtt lehetett volna az egész család, ott volt az apósom is, az anyósom is. őszintén szólva, nemigen akartam eljönni, különben sem vagyok vállalkozó kedvű ember, azt hiszem, megmaradtam volna falusi papnak, ha hagynak.
Sokáig tartott a huzavona. Közöltem az egyházi hatóságokkal, hogy nem akarok menni, mire ők azt válaszolták, hogy az ügy diplomáciai úton már elintéződött, és ha nem vállalom ezt a missziót, akkor arra sem vagyok alkalmas, hogy a szentgáli gyülekezetben lelkipásztor legyek.
H. Gy.: Ez zsarolás. Mi történt, hogy egyszerre ilyen jóindulatúak lettek hozzád?
Gy. I.: Majd elmondom. Mindenesetre Edit és én dobogó szívvel állítottunk be ide. 1952 decemberében hivatalosan megválasztottak lelkésznek. A magyar egyházban minden tisztségemet felfüggesztették, itt az osztrák törvények szerint választottak meg. Akkor már csak az útlevél megkapása volt hátra. 1953. április 21-én jöttünk ki véglegesen.
Megérkeztünk, s itt végtelen szeretettel fogadtak minket. Csak később tudtam meg, mi is történt valójában. Amikor én közöltem az egyházi hatóságokkal, hogy meghívtak felsőőri lelkésznek, 195 l-ben, ők nyilván szót váltottak az Egyházügyi Hivatallal. Az Egyházügyi Hivatal kijelentette, ők sokkal komolyabb embert is tudnak küldeni, mint egy csóró káplánt. Három nevet is ajánlottak az itteni gyülekezetnek, ezek közül lehetett volna választani. A gyülekezet azonban fogta magát, deputációban elment a bécsi magyar követségre és ott előadta, hogy mi pedig ezt a Gyenge Imrét akarjuk.
Fábri Kovács Gyula mellett ezt elsősorban az itteni volt püspök elődömnek köszönhetem, aki nagyon sokat tett értem az osztrák hatóságokkal szemben is. Szóval, amikor idejöttem, már nagyon vártak. Rám erőltették az osztrák állampolgárságot, amit nagyon jól tettek, így sokkal hatékonyabban tudtam végezni a dolgomat.
És most vissza szeretnék térni arra a megállapításomra, mennyire benne volt Isten irányító keze mindabban, ami velem történt.
Ha nem kerülök internálótáborba, akkor valószínűleg Magyarországon indult volna el valamilyen karrierem, így azonban az Úristen engem odaküldött Szentgálra, ahol az élettársamat megismertem, aki az életem legnagyobb ajándéka. Mindig is az volt, ma is az. És közvetlenül a házasságkötésünk után találkoztam össze ismét Fábri Kovács Gyulával, aki engem ide ajánlott.
H. Gy.: Mondd, Imre, tudtál te jól németül, amikor kijöttetek ide?
Gy. I.: Nem. Otthon nem beszéltünk németül. Csak annyit tudtam, amennyit a gimnáziumban Gábriel Gotthárdtól tanultam. Itt aztán elhatároztam, magamba kell sulykolnom a nyelvet. Azt a módszert választottam, hogy könyvből, olvasva kezdtem el intenzíven tanulni. Bizonyos mértékig igényes voltam és egészen jól, sőt mondhatom, nagyon jól megtanultam.
Aztán 1968-ban olyan szituáció alakult ki itt Ausztriában, hogy pontosan engem választottak meg az Ausztriai Református Egyház püspökévé. És ebben a pozícióban felállítottam a rekordot, három teljes választási perióduson át viseltem a tisztséget, tehát tizennyolc éven keresztül.
H. Gy.: Ezek szerint hat év egy periódus?
Gy. I.: Igen. Elmondhatom, és ha kell, bizonyítani is tudom, hogy a harmadik periódus után, amikor már elmúltam hatvanéves, még egyszer meg akartak választani. Ezt már nem vállaltam, és 1986-ban becsülettel letettem ezt a tisztet. Nagyon nehéz lett volna már tovább csinálni. A püspöki székhely Bécsben van, ott volt a hivatalom, és közben egyedül végeztem itt a lelkészi teendőket.
H. Gy.: Sok volt nagyon? Gy. I.: Igen, most már sok lenne. Ugyanakkor nagy hálaadással gondolok arra, hogy alkalmam nyílott nagyon sok mindent megismerni a világban. Mint egyházam vezetőjének, nemzetközi kapcsolataim is voltak, mégpedig nem is kevés. Egy ideig a Református Világszövetség Európai Területi Bizottságának is tagja voltam, és akkor Stockholmtól Olaszországig mindenhova eljutottam. Nagyon érdekes találkozásaim voltak.
H. Gy.: Fent voltál a protokoll-listán?
Gy. I.: Természetesen. A bécsi operaház díszelőadásain ugyanúgy részt vettem, mint a schönbrunni kastélybeli fogadásokon.
H. Gy.: Mondtad, hogy az itteni templomból szokta közvetíteni a rádió a prédikációidat.
Gy. I.: Erre vagyok a legbüszkébb. Hogy magyar létemre engem akarnak hallani az osztrák hívők is. Volt, hogy a katolikus püspök megköszönte a szolgálatomat, és volt úgy is, hogy kolostori barátok írták, milyen szívesen hallgatnak. Tavaly kijelentettem, nem folytatom tovább. De aztán annyian kértek, szinte könyörögtek, hogy azt kellett mondanom megint, ezt a szolgálatot nem adhatom fel, folytatom.
Egyébként az életem egyszerű, egyenes vonal, soksok apró epizód foglal helyet rajta, de ezek nem igazán lényegesek. A mi családi életünk bázisa tud lenni az ember életének. A gyerekeimet, lányomat, fiamat, unokáimat nagyon szeretjük, ők is szeretnek minket. 1970-ben volt egy kis figyelmeztető infarktusom, átvészeltem, és talán már el is felejtettem. Normális, békés életet akarok élni.
H. Gy.: Te nagyon különös helyzetbe csöppentél bele itt, Imre. Magyarországról jöttél Ausztriába, egy ausztriai magyar közösség papja lettél, aztán egész Ausztria püspöke, látod egészen közelről a burgenlandi magyarság sorsát... Mit mondanál erről?
Gy. I.: Látod, Gyula, ez az én keresztem. Mert előfordulhat, hogy az utókor történészei azt fogják mondani, se én, se a szomszédos Alsóőrön szolgáló Galambos Ireneusz atya és a többiek, mi mindnyájan, nem tettünk meg mindent azért, hogy az itteni magyarság magyarság maradjon. Hogy gyenge kezűek voltunk.
H. Gy.: Hány magyar él Burgenlandban?
Gy. I.: Nem tudom. Később majd erre visszatérek. Mikor én 1953-ban idekerültem, elég volt a tíz ujjam, hogy megszámoljam azokat a családokat, amelyek ne foglalkoztak volna valamilyen formában földműveléssel. Ma, harminchat év múlva elég az egyik kezem öt ujja, hogy megszámoljam azokat a családokat, amelyek földműveléssel foglalkoznak. Óriási struktúraváltás következett be. Amióta itt vagyok, Felsőőr lakossága megkétszereződött, négyezerről nyolcezerre emelkedett. Tíz biztosítótársaság és öt, érettségit adó iskola működik a városban.
H. Gy.: Hány magyar él itt?
Gy. I.: Erre igazán csak az Úristen tud válaszolni. Ki a magyar? Akinek az apja és az anyja magyar volt, de ő elutasítja magától még a gondolatot is, sőt sértve érzi magát, ha megkérdezik efelől?
Vagy az a magyar, aki keservesen, a maga kenyerén tanulja meg a magyar nyelvet, büszke arra, hogy tud magyarul, ugyanakkor minden mondatában két-három idegen szó van?
Vagy az a magyar, aki más nyelvet nem is tud, csak a magyart, de népszámláláskor azt mondja magában, a nyugdíjat, a „rentlit" az osztrákoktól kapom, soha nem éltem ilyen jól, és ha azt mondom, magyar vagyok, elvesztem esetleg a „rendimet"?
Ki hát a magyar? Aki vállalja, hogy magyar.
Egyszer a miniszter jelenlétében, aki erre járt, vállaltam, hogy egyházi szolgálatra hazamegyek. Utána a miniszter azzal kezdte a beszédét, örül annak, hogy velem magyarul beszélhet. Erre aztán jöttek a híres „Hofrá-tok", udvari tanácsosok, és kiderült róluk, egészen jól beszélnek magyarul. Előtte egy mukkot se szóltak volna a „gyanús" nyelven.
Egyébként ezt a jelenséget akkor is észrevettük itt Felsőőrön, amikor kezdtek jönni a magyar vásárlók, amikor megnyílt a határ. Olyanok, akikről soha életemben nem gondoltam volna, hogy tudnak magyarul, magyarul kiabálták: „Tessék, parancsoljanak, itt vannak a hibátlan hűtőszekrények, számítógépek!" Kiderült róluk, magyar iskolát végeztek.
Tehát magyar az, aki magyarnak vallja magát?
Miért nem tartják magukat magyarnak itt a magyarok? Sok oka van. Megpróbálom pontokba szedni ezeket az okokat.
Ennek ellenére folytatjuk a sziszifuszi küzdelmet, munkát. Megható és csodálnivaló az az igyekezet, amellyel néhányan megpróbálják megakadályozni, vagy legalábbis lefékezni a beolvadás, feloldódás folyamatát.
Én abban reménykedem, hogy a most Magyarországon végbemenő demokratizálódási folyamatok, a vasfüggöny eltűnése újabb erőt adhat nekünk, hogy azokat az értékeket, amelyek révén gazdagabb maradhat az itt élő magyarok nagy hányada, a jövő nemzedékek számára is meg tudjuk őrizni. Természetesen ebben a munkánkban óriási segítséget nyújthat nekünk az anyaország minden jó szándékú, segítőkész polgára. Ha az anyaországban demokrácia lesz, az itt élő magyarság számára büszkeség lesz megmaradni magyarnak, vagy újjászületni magyarként.
H. Gy.: Köszönöm a beszélgetést, Imre.
|
|