|
|
I.
Álmomban lengyel nagykövet voltam. Szép, faragott íróasztal mögött ültem, kissé előrehajolva, fekete nemzeti ünneplőben. Feszülten figyeltem, a nagy, díszes teremben egyedül füleltem. Ingem előkelő, modern és fodros, kézelőmön finom hímzés. Hajam elég hosszú - a nyakamba kunkorodott.
A fehér ívű ablakok enyhe aranyozása fogta keretbe a ragyogó üvegeket. Az ablaküvegek időnként megrezzentek. A csillogó rézkilincs enyhe kacskaringóban csúsztatta magát kéz alá. A régies palota parkettja mézsárga fényben úszott.
Valahol dörömböltek. Lent, a bécsi kertvárosi ház ajtaján. Mélyről jött a hang. Mintha kiáltozások hallatszottak volna.
Titkárom kellemes, de erőteljes koppintás után benyitott.
A velem szemben a falon függő Lech Walesa karizmatikus fényképére néztem, huncutul csillogó tekintetéből akartam erőt meríteni. Nem ment. Félrefordítottam a fejemet, titkárom türelmetlen testtartással várta utasításomat.
Ablakcsilingelés. Finom üvegek hullását sejtettem. Vagy csak hallucináltam?
Nagy robajok a falon.
A lenti dörömbölés erősödött, kiabálás röppent a gáláns erkélyre. Gondoltam, kiszaladok és megértetem velük, maradjanak békében! Titkáromra tekintettem, aki rémült szemmel rebbent vissza rám, és az íróasztalomhoz lopózott, hogy a holtra fáradt, meggyötört arcú, ám legendás Mazowiecki miniszterelnökünk kis rézkeretben lévő fényképét kicsempéssze az előszobába.
Mit mondjak, egy ököl nagyságú kő röpült be a félig kinyitott erkélyajtón. A szerencsétlen röppálya éppen derék titkárom éppen derűs homlokán kötött ki, aki ezáltal a földre huppant, és mintha vér szivárgott volna igen finoman, mondhatni előkelően a barokk szobához illő kacskaringóban a szemöldöke felé. Gyorsan előrántottam a Mariahilferstrassén egy Izraelbe átutazó magyar ügynöktől vásárolt kínai selyem zsebkendőmet, és bekötöttem vele a titkár szerencsétlen homlokát.
Újabb és egyre nagyobb átmérőjű kövek röpültek be a békés dolgozószobába. Egyik oroszlankörmös szék lába elhasadt. Ez volt a pont, amikor elhatároztam, akármi történik, kilépek az erkélyre. Nagyot sóhajtottam, és elszánt mozdulattal föltártam az erkélyajtót a sarkáig. Lent tömeg verődött össze, a gyönyörű kerítés vaslándzsáin át iparkodtak a kis palota előtt zöldellő pázsitra bemászni egyesek, a kis bécsi utca remegett az izgalomtól.
Nem jutottam szóhoz. Beláttam, itt nincs meggyőzés. Ezek a földúlt alakok mindenre képesek, mindenre elszántak. Mögöttük sorakoztak piros-fehér-zöld színű szalaggal a hajukban pirospozsgás lányok, kikről már azt se tudtam volna megmondani, nem váltak-e a békés években grüberlis osztrák kisasszonyokká. És fölsorakoztak az édesanyák is, babakocsijukat is előtologatva, törtettek a férfiak mögött. Némelyik kezében cumis-üveg volt, átlátszó folyadékkal - feltehetően benzinnel töltve.
Visszakényszerültem a szobámba. Föltámogattam titkáromat és egymás farkasszemébe néztünk. Kint harsogott a tér:
„Egypártrendszert akarunk, Mi is magyarok vagyunk!"
Titkárom minden erejét összeszedve magyarázkodott, mintha ő volna a hibás.
Nagyot zökkent velem az autó. Fölébredtem, csurom víz volt az ingem, a tarkóm, a lábszáram. A bucsui átkelőhelyen voltunk. Egy kedvesen durva hang dörrent rám: - Van valami elvámolnivalója?
II.
Álmomban osztrák kultúrattasé voltam. Vizsgáltam a helyzetet. Az osztrák-magyart. Vagyis inkább a magyar-osztrákot, hiszen elsősorban a magyarokra voltam kíváncsi. De sosem lehetett így írni. Hogy magyar-osztrák. Még akkor sem, ha mi voltunk a hazai pályán. Nem tudom, miért.
Talán azért, mert mindig ők voltak az urak. (Vagyis mi, osztrákok.) Vezetők. Irányítók. Még egy falusi, barátságos balfi vagy kópházai járási futballmeccsre se tígy mentünk, hogy magyar-osztrák lesz... (Amit, elég rendszeresen, elvesztettünk, noha „jobbak" voltunk a szakértők szerint. De vesztettünk...) az osztrák-magyaron.
Talán mert ők voltak a császárok, mi meg csak királyok maradtunk? Világbirodalmi császárság, belterjes házasságokkal. (Közismert igazság: Bella gerant alii, tu, felix Austria, nube!) Bevált? Legalábbis öt évszázadra. Ilyen kis léptékű történelemben nem is kevés idő, ha hozzávesszük, hogy maga a Szovjetunió hetvenéves. (Csernyenko hetvennégy volt első emberként, öregebb, mint a Szovjetunió. S milyen fiatal! Mármint a Szovjetunió.)
Nos, az is, világbirodalom. Ausztria (a la Habsburg) házasodott. Keresztbe-kasul, de főleg belterjesen. Is -mondaná szegény elhunyt pártvezérünk, ki maga is a hajdani Osztrák-Magyar (tetszik látni, nem Magyar-Osztrák!) Birodalom tengeres területén, Fiumében látta meg azt a napvilágot, amit aztán mint illegális és legális férfi nem akart látni. Le akarta szakítani a napot az égboltról és egy vörös csillagot feltűzni helyette, ahogy tanulta volt a munkásmozgalomban. Maradt a nap, mondanom se kell. De addig sok vér folyt le a Dunán.
Tehát ama nagy császárság - mely elég nagy erőtehetséggel és furfanggal és könnyed erőszakkal működött (van hatalom, császárság, cárság, amelyik működik, van amelyik nem), összeházasodott önmagával és uralta (magyarul őt uralták) a magyarokat. Leleffedt alsó ajakkal, szétmállott pofazacskóval, brutális állkapoccsal és (a velázquezi festményeken jól látható) törpeségükkel és sárga arcbőrükkel aztán Európa világurai lettek. (Szexuális aberrációk megörökítésére és családirtásukra akkor még nem létezett az amúgy is jelenleg szemérmes Playboy - bár, melyik uralkodóház úszta meg kisebb-nagyobb vérfürdők nélkül? Olykor, magyar és osztrák lévén, arra gondolok, hogy az uralkodóházak vérfürdőkre vannak berendezkedve és nem meleg vízre.)
Van egy derék és forrófejű magyar költő barátom, aki (miért mondom, hogy magyar, mikor minden barátom magyar?) Bécsben (is) járván arra tanította egyébként szolid és gyöngéd érzelmekre hajlamos leánygyermekét, hogy köpjön, ha Mária Terézia szobrát látja a Burgban. És egyáltalán. A lány köpött. Nem magára a szoborra (magasan volt), de melléje. Hogy ő a... (Költő barátunk becsületére legyen mondva, hogy lányával a Sztálin-szobor csizmáját is leköpette. Ámde azonos elnyomást köptek le?)
Mindezzel csak jelezni akartam magyarországi tanulmányaim tapasztalatait, hogy a magyarok mennyire ló-nemzet. Folyton lóban gondolkoznak. Ráülni, szőrén, vágtatni - le. Balra. Ráülni, szőrén, leesni - vág. Szőrözni, vágtatni, leesni - rá. Jobbra. Uramisten - gondoltam -, hány oldala van egy lónak?
Tudniillik, hogy - aztán nagyon nagy tanulmányok alapján kifürkésztem... A legnagyobb problémájuk aló.
Azon (azokon) jöttek be. Ide, Kárpátiába.
Elemista okulmányaim során azt hittem, hogy Kárpátia a Kárpátok által körülkoszortízott belsíkfélfelföldet jelenti, ahol a honot foglaló magyarok, az ázsiai ártékony füveket zabáló borzas juhok akkorákat fingot-tak, hogy az a tömény szagillat elnyugodott, elterjengett, imígy nem kellett (akkoriban) közvetlen környezetvédelmi tanácsot (érvágással) szentesíteni - hanem „szétszórt hajával, véres homlokával áll/hatott/ a viharban maga a magyar".
Első csalódás akkor ért, amikor jóúri kissorsom meglehetősen elegáns apám kezénél fogva egy árkádiás -akarom mondani - árkádos terasz-belsőépítéses (nem Makovecz! itt minden kőből volt!) teremlabirintusos és áttört ólom ablaküvegű vendéglőbe vezetett, ahol (azt hittem) csupa tábornok rohangászik, hogy messze a feje fölé tartott ezüsttálcákon csilingelő kristálypoharakban óarany nedűket szállítson a(z akkor éppen még csak a numerus-clausurákon átesett, ám sorsukat föl nem fogó és élénk taglejtésű) zsidóknak és a sujtásos ferenq'óskát (ruha) hordó (meg)ütődött magyaroknak, s néhány zöld szegélyes fekete posztó vagy fekete szegélyes zöld posztó tiroliban izzadó osztráknak. Nos, akkor, ott, a gyerekkoromban, akár hiszik, akár nem, megjelent a ló. A magyar ló. (Lovasnemzet jeligére, vagy pusztán, a pusztán.) Jött a flaszteron. Mondhatnám, floszteren (-de az kozmopolita). Jött. Lovagolt. Tulajdonképpen maga a ló. Igen. Akár hihető, akár nem. Bejött. Oda, a fényes teremtükrök közé beléptetett. Nem akartam azt mondani, betrappolt. És akár hiszik, akár nem, nem ült rajta senki. Maga volt a ló. Nem lépett az asztalra, a lábunkra sem. Jött. Nézett. Akkora szeme volt, mint a karbunkulus. Barna (Félbarna.) Egybecsillogó.
A vendégek félreugrottak. A kismagyarok átmentek a „Sámedli" vagy az „Átokfajta" nevezetű, Sértő Kálmán által favorizált (bocs, látogatott) fröccsműhelybe, ahol tíz fillérért mértek nohát, noha bor volt; a folyton habrakoló, kedves-drága hetven éve ó-keresztény zsidók átsétáltak a gázkamrákba; a síléc nélküli félosztrákok - Pferd, Pferd! kiáltásokkal - horogkeresztet festettek a talpukra, hogy amikor a Gestapo veri őket, láthassák az akkor még az AIDS afrikai behozatalától nem félő homokos embercsimpánzok, ők a zseniális Adolf lábtapétaügynökei.
Maradt a ló. A magyar ló. Benn a Kárpátiában. Kitágult orrlyukakkal. Akkor észleltem, ahogy benn állt a csillogó teremben a buzhödött patáival, ez nem ló. Ez marha.
Második nagy ló-csalódásom volt, amikor rájöttem, hogy „A lovakat lelövik, ugye?" Ajaj.
Huszárik Zoltán akkor még javában élt és alkotott. „Elégia" című filmjét csinálta. Fogalmam se volt, mi készül - egyszerűen, kedves hívására, beültem az ünnepi, azelőtt protokoll moziba, az Urániába - ahol „A lovakat lelövik, ugye?"
Az volt az érdekes, hogy amíg az amerikai filmben - a rettenetes táncversenyen az emberek ürügyén - ez is különbség az amerikai és az európai művészet között - valóban a versenylovakat lövik le - addig a kétségbeejtően és líraian ordító, koponyaalapi csapásokkal csonttörő filmben lovak „ihletén", „mutatványán" embereket ölnek le. Minket. Hogy úgy ne mondjam, magyarokat. Ezt, őszintén mondom, mint osztrák kulttírattasé, ki sem merem mondani.
Ahogyan - mint osztrák kulttírattasé - a Lóhotelban - a magyar területű Nárai Lókastélyban - ébredgettem álmomban. Jó szoba. Jó kastély. (Ló-kastély.)
Hajnali három lehetett. Ablak zárva, némi rostély. Magyarország. Osztrák-magyar határ-közei.
Büdös van. - Bármilyen szomorú, ezt észleltem. Fokozhatnám, rettenetesen büdös van.
Rántottam egyet a vállamon, visszaaludni akarván, nem ment. Büdös van - orrt az eszemben, járt az orromban -, fölkeltem, kinyitottam az ablakot, még büdösebb lett.
Ez lehetetlen - gondoltam álmomban és kulttírattaséként - Magyarország nem büdös, Magyarország illatos, mezőkkel teli, rétvirágos, alpokalji dúsítás - osztrák-magyar finomítók - itt nem lehet ennyire büdös!
De!
Kétségtelen.
Az ájulás határán - pizsamámra három és fél évtizedes, naftalinos ferencjóskámat rántottam, és a Magyar Szocialista Munkáspárt címéből a „Munkás" szót kiiktató új fél-álpárt ürügyén kivágtattam egy, még a(z állítólag Kádárra rálövöldöző - micsoda ország! -) volt hadseregtábornok, Czinege hadállományából való ménlovon.
Oberwartba rohantam, oda vitt a hév.
Magyar misére igyekeztem. (Osztrák-magyar misére.) Előzetesen megállapodtunk celebransunkkal, hogy a kukmirni mise után átvágtatunk Oberwartba, ahol némiképp még meglevő magyar áhítatosok ünnepelnek magyaros misét. Sietni kellett, hiszen manapság egy pap négy-öt misét is kell hogy celebráljon, annyi az ügy. Magyarszervező papunk intett, induljunk, ott találkozunk a nagy magyar misén, körbenézhetünk, ahogy a Szózatot éneklik, sírva.
Rohantunk, verve árpádos paripánkat.
Csatakos testű ló. Reszketett az európai rohanástól. [Ezek a lovak is legyengültek. Emlékszünk krónikáinkból, amikor még megkergették az ellent (osztrákot például, alias németet), aztán visszafordulva menekültek, hogy gyors fordulattal agyonnyilazzák európai társainkat. Szép idők! Nem is oly soká - szomorú -, ezen vitézek szemeit figyelmeztetőül - kiszúrták -, füleiket - intésül - átszakították vala. Ezer év.]
Huszadik századi lovunk szalad - Oberwart -, késő.
A kedves pap - a maga gyöngéd kis Toyotájával - régen misézett, mikor mi, lovastul, beállítottunk a kicsiny székesegyházba. Ló - ki, mi le a lóról, ott beszélgettünk nyugati testvéreinkkel.
Féloldalas, enyhe templomföljáró. Jönnek a magyarok. Zöcskésen, lassan, alig. Hogy elérjenek a mise végére. Majd vége lesz.
Megveregettük magyar lovunk osztrák nyakát, aztán lehiggasztván, beszédbe elegyedtünk egy honfiúval, kinek bármennyire szomorú, csak egyik lába maradt meg a történelem kataklizmájában.
Mint kultúrattasé - eléggé elszontyolodva - a lovam felé tartottam, féllábú hősömet legalább a misének a végére engedve, ahol magyar énekfoszlányok rebegtek elő.
Fél lábát maga után húzva beballagott a hamis „Boldogasszony, anyánkra..."
Hazaporoztam. A magyar Ló-kastélyba. Olyan büdös volt, hogy fuldokoltam. Kiderült, hogy a Ló-hotel mellett silót építettek. Nem lakni, lélegezni sem lehetett.
Beadtam kutúrattaséi lemondásomat és elmentem az ózonlevegőjű deutschtschandtschendorfi falucskába mozigépésznek.
III.
Álmomban magyar disszidens voltam. Régen. 1956-ban.
Meglehetősen csodálkoztam álom-érzésemen, mert sohasem akartam disszidálni, mert dal zsongott bennem...,,.................................................. ezahazám..."
Marhaság. Mégis így volt velem valóságosan ötvenhatban, aztán hatvanhatban és nyolcvanhatban is. Nem becsültem túl eme tényt magam „vonatkozásában", hiszen, lehet, hogy egyszerűen nem volt bennem annyi félelem, amennyi kivitt volna, vagy egyszerűen kalandvágy, mely tengerre kel, vagy gátlásos német nyelvtudásomat nem taksáltam annyira, hogy egy rendes „bro-tot" megkereshettem volna, vagy egyszerűen azt hittem, hogy - dúdoljuk csak! - „ez a hazám..." És itt fogok élni. És boldogulni. És aránylag, eltelvén harmincnégy esztendő, itt is éltem. Hogy boldogultam-e? „Neves" író vagyok. Hah. Hogy írta a végletesen kedves Kosztolányi? „ha néha magam köszönök még, / már sokszor előre köszönnek..." Igaz. De jó! Véghetetlenül jó érzés. Magyar költőnek lenni. Itthon. S hogy mondja tovább Desiré?
„Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát
és énekes ifjú (hah) fiának
vall engem a vén Magyarország..."
Szentigaz. Jó, csudajó. Ezt nem lehet kinn érezni, megtanulni, megtapasztalni. Hogy a kesztheiyi kies kastély előtt rád törjön egy vadidegen asszony, hogy menynyire szereti a verseidet, hogy a felnőtt fia is gyűjti az írásaidat, köteteidet. Hogy kiugrik a sűrű forgalomban egy autós, hogy hadd szorítsa meg a kezedet - éppen az Uj Idő íróinak beszámolója volt előzően a tévében kárpátaljai títjukról -, jólesett. Hiába bujdokolnék az ország erdeiben, kocsmáiban, templomaiban - rám szólnak. Bíznak bennem. Várnak tőlem valamit.
Szent dolog, kötelező arc-fölismerés.
Micsoda boldogság. Most - egy pillanatra - ne elemezzük az elmúlt negyven év prését. Csak azt, hogy boldogság volt (van?) itthon költőnek lenni.
Annál jobban meglepett az álmom. Persze, nem költői, hanem közönséges álmom. Hogy disszidáltam. Hogy Ausztriába. Netán Burgenlandba?
Egyidős voltam magammal. Fiatal tehát - akkor. Huszonöt éves. Neki az ismeretlen fél-Monarchiának. Ott tudtam megkapaszkodni. Vallásos, fél-vallásos múltamba kapaszkodva ezúton kellett keresnem - megjnt-csak - boldogulásomat. Ügyes lettem, ami itthon nem voltam soha. Nem karrierista, de hajtós. Egyszerűen, ahogy ez már egy auslánderhez illik, igyekeztem. (Vagy mégsem én voltam az, akit álmodtam? Vagy ennyire megváltoztam?) Mindenesetre jó pofát vágtam. Amit itthon soha. Itthon anarchistának ismertem magam. Ott egyszeriben inkább a komfort-érzést kerestem az emberek között. Hogy - profilból - kicsit - osztráknak nézzenek. Végeztem a munkámat szorgalmasan - nem tudom pontosan, fotóztam vagy írtam - a televízióban kamatoztattam szorgalmamat. Házat vettem. Mit vettem? Évekig építettem, saját és feleségem keze által. Gyönyörű helyen van, azt hiszem, én is gyönyörű vagyok. Teljesen szőke lettem, mondanom se kell. Eleinte sötétebb szőke voltam - otthon - itt valahogy kiszőkültem. Senki sem mondaná, hogy nem vagyok osztrák. Ha belegondolok, hogy nagyszüleim közt sok német beszédű volt, talán nem is lehetetlen, hogy folyik bennem. A vér tudniillik, az osztrák. Elég gyönyörű lettem, szóval.
Feleségem is gyönyörű. A gyerekeim is. Mindenki gyönyörű és osztrák. Feleségem ugyan sötét árnyalatú -na, nem a jellemére gondolok, isten őrizz, meg nem is volna igaz! - hanem a haja sötét. Először próbáltuk behidrogénezni. Aztán itt voltak mindenféle jó bemosók. Jó szerek. Itt kitűnőek a kozmetikumok. Itt jól be lehet mosakodni. Szőkére. De nejem hajának barnasága...; írtam is egy ilyen verset szegény jó Juhász Gyula tiszteletére: „Milyen volt barnasága, nem tudom már..." -szóval a sötétség átütött a szőke hajszínen, a legkitűnőbb nyugatnémet cégektől rendeltünk két éven át sző-kítőt, gondolhatják, elég borsos áron - itt minden borsos - meg kell fontolni a pénzt - átütött.
Így tehát nem is annyira a testet, feleségem testét igyekeztünk ici-picit magyartalanítani, hanem... hogy fejezzem ki magam... a testet borító piherendszert, az itt-ott felbukkanó szőranyagot szőkíteni. Gondolván arra, hogy - beleértve és elsősorban természetesen a hajat -, levetkőzvén, akár orvosnál, akár a női öltözők bádogszekrénye előtt -, akkoriban Gyógyszergyárban dolgozott mint betanított arbeiterinnecske -, lássák, hogy valójában osztrák.
Ez a folyamat úgy történt, hogy a nagy kádat - abban az időszakban még albérlésben laktunk egy hatalmas kongó fehér vaskáddal -, megtöltöttük először természetesen wasszerral, aztán beléöntöttünk tizenhárom, különböző olasz szőr-cégtől eljuttatott reklámfröccsöt, és azt másfél óráig kavargattuk a szomszéd káposztát savanyító hentesbácsitól kapott ormótlan fakanállal.
Feleségem aztán beleült a reklámfröccsbe. Nyakig ázott. Áztatta magát. Midőn rádöbbentünk, hogy éppen a haja marad ki az egészből, ami mégis - a többi hajszerű anyagtól eltérően - sokkal többször látszik a nyilvánosság során. így aztán alámerült hajastul. Magam is mosogattam, nyomtam lefelé, hogy jól ázzon, de mikor a bugyborékok túl sűrűn bukkantak felszínre a szája mellől - kiragadtam a magyartalanítási wasserszaftból, és elég erőteljes mozgásokkal, rátérdelvén akkor még valóban ifjú alkatára, életre dögönyöztem. Megijedtünk s ily módon abba is hagytuk a külsődleges és másodlagosjellegek színtani befolyásolását. Későbbi megfigyelések szerint feleségem tovább kísérletezett teste rejtettebb zugainak átszőkítésével, ennek kimeneteléről azonban már nem tudok számot adni, miután tizenkét esztendeje nem láttam levetkőzve.
A lényegesebb volt - ahogy hamar ráijedtünk - a belső tulajdonságok austrisse phenoménekké alakítása.
Fentebb már jeleztem, magamnál ez meglepően gyorsan sikerült - szorgalmas lettem, komfortos, valahogy úgy mondanám, szolgálatkész. Állandó készenlétben éltem, hogy élnem kell. Ez a magyar viszonyokhoz viszonyítva szokatlan. Otthon - lám, még néha ma is a hazámnak tekintem azt a szerencsétlen földet -, otthon az ember elhever. Nem tudok rá jobb szót. Elvan.
Dolgozik, de lazán. Inkább tűnődik. Talán az élet értelmén? Gyakran láttam odahaza - egy Könnyű Fémalkatrészeket Gyártó és Kiszerelő Gyárban esztergáltam -, egy-egy munkás elmélázik a szerszáma fölött és a poros, piszkos műhelyablakon át kinéz a semmibe. Vagy az álmaiba? Nem tudom, de akkoriban mint termelési ellenőr elég gyakran fölmértem a magára hagyott gépekből eredő kézcsonkolási kázusokat, hiszen a kiesést a munkaversenyből az államhatalom szigorúan büntette. Hiába. A magyarok - munkások - álmodoztak. Vagy csak elméláztak.
Itt ilyen nincs. Itt olyan tempóba kellett állnom az első másodperctől kezdve, hogy az az érzésem, mióta a drótsövényen át (azóta lebontott vasfüggöny) a monarchia kormányzó hatalmának földjére tettem a lábam, meg sem álltam. Rohanok. Futok. Loholok. Robogok. Vásárolok.
Ezt is megfigyeltem álmom által. Az eleinte szokatlanabb vásárlóboltokban is rohanok. Ugyanúgy kapkodok az áruk után, mint az osztrákok. Vagyis osztrák módon. Vagyis magam is osztrák vásárló vagyok, na, mit csűröm-csavarom már! Behányok a tolókocsiba mindenféle árut, mert nem a kiszámítottra gondolok, hanem a fölöslegre. Hogy mindig legyen otthon. Babkonzerv, dzsemlekvár, italüveg, zsírmassza. Legyen. Ki tudja? Itt állandóbb is az ember atomháború érzése. Akkor kellhet. De mire? Az osztrák háztartásokban doszt van koszt. Minden mindig van itthon. Alig használjuk, például sárgarépafőzeléket nem ettünk már nyolc éve, de a narancssárga üvegek ott sorakoznak bespeizolva az altéren a tizennyolc hűtőláda fölötti roskatag polcokon.
Szóval védve vagyok magam is. Tárolva. Naprakészen, hiszen itt az emberekre is ragasztanak olyan védjegyszerűséget - minden párt más szavatossági időért küzd -, miszerint eláll tíz évig. Eláll tizenöt évig. Múltkor kerestem is magamon a pecsétet, de valahová a faromra ütötték, így nem emlékszem pontosan, meddig tartok. Van olyan párt is, amelyik azon van, hogy kissé fagyasszák is az embereket, mint a mirelite-árut. S csak olyankor olvasszák fel őket, mikor kissé élniök kell, szavazniok vagy adót fizetni, templomba menni húsvétkor.
Mert itt nem kell mindig élni. Rohanni muszáj - élni nem. Láttam már fagyott robogókat is, a munkát állítólag fagyasztottan is el tudják látni - érezniök nem kell. Azt tapasztalom, hogy a feleségem ebben eléggé eloszt-rákosodott. Nem is tudná másként elviselni az itteni tempót. Fagyva száguld, de nem érez. Hiszen itt az érzés is más. És mi mást már másképp érzünk.
Példának okáért van két immár elég megtermett gyermekünk. Fiúk persze, minek ide a lány. (Istenem, magyar lányok! Álmom álmában olykor fölbukkannak régi magyar test-lányok, akik ijesztően szépek és kecsesek. Őszinteségből most azt is elmondhatom, hogy az itteni formák [most nem csupán az absztrakt festőkre gondolok] eléggé kétségbeejtőek. Valahogy szétmállanak. Nem hogy kövérek. Éppenséggel. De puhák. Ha hozzányúl az ember a testükhöz, mely a legjobb szándék ellenére is elkerülhetetlen, például egy autóba segítésnél, olyan puhák, hogy majdnem szétolvadnak az ember ujjai között. És az arcuk is. Szétnyomódik, mint rossz tükörben a kép. A nyakukat sem lehet rendesen megragadni, mert elhanyatlanak a fojtogató, akarom mondani, simogató kéz között. Kicsit elfelejtettem a magyart.)
Szóval, két fiunk van. Mondanom se kell, a feleségem szereti őket, ahogy magyar anya szereti magyar hülye fiát vagy éppen tehetséges magzatát. Aggódik értük. Siettetné a tanulmányaik befejezését. (Nyolc éve járnak egyetemre.) Vesz nekik egy-két kocsit, hogy idejében beérkezzenek tantermeikbe, játéktermeikbe, leányos hálótermeikbe. Állandóan javíttatja autóikat, nehogy kifogásolni lehessen a közlekedési nehézségeket. Úgy tudom, az utóbbi időkben tulajdonképpen vagy hét pártba és tizenegy ifjúsági szervezetbe íratta őket, hogy legyen állásfoglalásuk. Koncepciójuk? Ideológiájuk? Már nem tudom. De legyen! Szóval, gondoskodik róluk, sőt aggódik.
De főzni például egyáltalán nem főz rájuk. Mindig valami iratot találok a frizsideren, hogy mit melegítsenek meg, vagy olvasszanak fel vagy süssenek ki - főzni nem főz rájuk.
Meg beszélni. Nem beszél velük. Gyors lelki fröccs -rohan maga is tovább. „Tanulj már." „Kell pénz?" „Mi van a kislánnyal?" „Nem lesz gyerek?" Állítólag nem lesz, ebben megnyugszik és száguld a helyi nő-kör hímzőtanfolyamára. (Kétszer járt már oda.) Hímezni ma se tud, de jár.
És nem érez. Azt mai létemben természetesnek tartom, hogy irányomban az idők múltával inkább valami hűvösséget, viszolygást, undort, enyhe gyűlöletet érez, de azt figyeltem meg, hogy a gyerekek iránt - ha nem is közömbösséget, hiszen a jó édes anyjuk - valamiféle gyors lefolyású idegességet érez, hogy bizonyos mértékig akadályozzák a harminchárom évvel ezelőtt elkezdett osztrákosodási folyamatát.
Azt tapasztalom ugyanis, hogy magyar alkatú, sötét hajzatú, erős temperamentumú feleségem egyetlen működési célja, hogy minél átfogottabban, jellegzetesebben osztrák személyiséggé nője ki magát. Osztrák perszónává. Ha hallanák német beszédének fejhangjait, fölvinnyogó kacaját, a mondatok végén fölcsapó ke-dély-csuklásait, egyetértenének velem abban, hogy immár az itteni asszonyokat is túlszárnyalja. Az igaziak ugyan néha döbbenten merednek rá, hiszen mindig marad egy csöpp akcentus a beszédzöngénkben, melyből kitetszik az erőltetettség, ha vonyítunk is hozzá, nejem tovább nyerít.
Az igazat megvallva, én is nyerítek.
Kár volna titkolni.
Néha, mint valami nagy ködön át, előmásznak régi magyar figurák a ködből, a múltkor összetévesztettem Kossuthtal a nagyapámat. A szakállát simogatta, egyik ujjával aztán kedvesen megfenyegetett. Mintha veszekedtünk volna is, hogy a kiegyezés megtörtént 67-ben s azóta sógorok vagyunk, és közösen építettük föl az első világháborúig az österreichisches und ungarisches Hoch-reich-et, az öreg csak legyintett.
Néha fölbukkan anyám. Óriási párán át, és én tapogatom az arcát, finom és kedves. Nem szól. Néz, hosszan és olyan szomorúan, hogy majd megszakad a szívem.
De nem szakad meg, mert el vagyok foglalva. Sietek. Állandóan javítom a házat, festem a kerítést. Itt mindig frissnek kell lenni a kerítésnek, mint a kenyérnek, frissen sütve, frissen mázolva. Összeszedem a gyümölcsöt. Nem hagyom, hogy elvesszen, beletöppedjen a fűbe. Egyáltalán, ragaszkodom a tárgyaimhoz, a vagyonom, nem akarom őket elveszíteni! Ez az én házam, hazám a ház, a gyep, a teraszt is leslagozom minden áldott nap. Fogom a házat, mintha elrepülne. Átfogom, átölelem.
Helyezkedem. Ez az igazság. Itt minden a pártoktól függ. Eddig megpróbáltam egyensúlyozni a Néppárt (kereszténydemokrata) és a Szociáldemokrata Párt között. Ment. A szocdem egyik képviselőjéről csináltam remek felvételeket és csöndesen elküldtem neki, mire rendelt belőlük, és egyszer vacsorára vendégül láttuk. A misére meg eljárok, kereszténydemokrata a polgármesterünk. Láthatják. Azokkal össze is járunk, félig nyíltan is. De újabban a Zöldek akarnak beszervezni, hogy ha magyar vagyok (én magyar?), akkor biztosan zendülök. Miután elképzelhető az előretörésük, összejárok az egyik zölddel. Zöld nő. Elég kedves, de csak almát ad meg fügét.
Újabban megalakult a Kutya-párt. Szegény öreg kutyám van, így szimpátiát mutattam irántuk. A múltkor szavazás volt, bejöhetnek-e az istentiszteletre az ebek. Én nem értettem egyet azzal, hogy a templomba beengedjük őket, mit keresnének ott, meg aztán megennék esetleg az ostyát, ami skandalum, de nem mertem a határozmány ellen szavazni, mert a többség elég erőszakos volt, lefeszítették a templomkilincset.
Barátaink vannak, kiteszünk magunkért, ilyenkor vendéglőkből rendelünk osztrák ételeket, melyek elég egyhangúak. Ezeket szoktam meg a legkevésbé. Pépek. Főzelékek. Masszalevesek. A vendégek kedvéért legyűröm. Viszont olyan ferencjózsef-marhát soha nem ettem huszonöt éves koromig Magyarországon, mint itt. És a Wienerschnitzel - itt vidéken, Burgenlandban is - lelóg a tányérról!
Vagy tíz éve egy rozsdás bádogdoboz került a lábam elé, mikor a vastag osztrák sörök után kutattam a pincében, akkor rúgtam bele. Mint egy kis katonaláda. Utána kaptam. Elég sok sört iszom, de nem hízom! Talán ez osztrák alkat? Az lettem? Vagy magyar? Azok szétmállnak a sörtől. Akkor emberalkat, egyszerűen? Olyanom is lehet! Nos, kapatosan kinyitom a zörgő fémládát - ruhák voltak benne!
Hirtelen belém nyilallt, hogy kint élhettünk már vagy öt éve, mikor vendégségbe vettük az öltönyt, nadrágot, szoknyát, mellénykét. Aztán azóta itt benn penészednek.
Előrángattam a súlyos zöld darabokat. Feleségem fertőtlenítette, kitisztította, és magunkra rántottuk a fenyveszöld tiroli ruhákat. Két csontgomb hiányzott, feleségem akkor a gombok átcsoportosításával - bőrgombokkal - pótolta a hiányt.
Mit mondjak? Ezekben feszítünk. Feleségem nomád haja külön érdekesség a tiroliban, én meg olyan vakító szőke lettem öregkoromra, mint a csillár. Vagy ősz?
Lehet, hogy csak ősz vagyok. És magyar?
IV.
Álomképek. Lázálomképek. Burgenlandban nem úgy találsz rá a magyarokra, mint Kárpátalján. De hiszen ezt magyarázni sem kell. Kárpátalján sistereg, ég, lobog a magyarság. Nincs az a kis zug, melyben ne melegednének magyarok. Nincs az a félig bezárt templom, amelynek kicsiny résén be ne mennének - imádkozni, hitet meríteni, vigasztalást, vágyat, erőt, életkedvet - a magyarok. Nincs az az „elnyomott" kis tejbolt, ahonnan halkan elő ne szivárogna a magyar szó. Csöndesen, hibásan akár, de él a szó. Nincs az a szovjet taposta zugutca, melynek végében ne muzsikálna valami kis magyar dallam az estében. Nincs az a távoli falu, ahol a tanító késő éjben a papírra ne ákombákomozná a magyar betűket. Vagy a harsány városok forgatagában ne ütné meg - akár egy villamoson vagy a vasbolt raktárában - a magyar szó az ember fülét. Ez az ottani magyarok anyanyelve. A magyar. Beépül a szovjet-ukrán-ruszin mechanizmusba, dolgozik benne, nem is ellensége annak, de magyar marad. „Használja" a kényszerű hazát, de nem lakja. Magamagát lakja, a maga magyarságát. Az idők változásával talán még meg is találja - Isten, a pápa és Gorbacsov segítségével és szerencséjével - a maga emberi lakhelyét. Kultúráját. Lelkét.
Burgenlandban nincs magyar szó. Nem röppen, nem száll - nem úszik át a téren a magyar hang. Azokon az alaptelepüléseken kívül, ahol még tömbökben él a magyarság, nincs élénk magyar zsivaj. Hogyan is lenne? Itt nem élik, nem „gyakorolják" a nyelvet, ahogy egy vallásra szokták mondani. Egymás közt beszélnek, használják, ha magyarok jönnek, de nem „élnek vele", mint a szentostyával. Néhány boltban már örülnek az osztrák tulajdonosok, hogyha valaki magyarul tud, hiszen mióta a magyar invázió tart, nem szemkiszúrva, fülletépve küldik haza honfitársainkat, hanem magnókkal, rádiókkal a hónuk alatt, hűtőgépekkel a lovak hátán.
(Illenék itt egy szót ejteni a jelenkori magyar mohóságról. Magam is borzadozva néztem a kocsisorokat a vám előtt, ahogyan derékszíjjal felkötött hűtőládákkal a berogyó Trabantok tetején törtettek zsákmányaikkal hazafelé. Borzongat az az ügyesség, amivel már-már halott nagyanyák nevére is kivettek valutát, hogy egy-egy háztartási gépezet múlhatatlan szükségét pótolják. Arról nem is beszélve, mikor szőrös bokákra csavart aranyláncokkal harisnyáztak be a hon földjére az élelmesebbek.
A szabadságnak ilyen ára is van. Közönséges ára. És ki-ki olyan, amilyennek kidolgozta az izmait. Ki motorokat cipel, ki könyveket. Mert olyan professzorral is találkoztam, aki magától megvont pénzecskéjén vásárolt méregdrága osztrák tudományos könyveket.
A másik része a dolgoknak - hazai nyomorunk. Nem is csupán nyomorunk, hanem kielégítetlenségünk. Szervezetlenségünk. Mert nem szabad megfeledkeznünk tervgazdálkodásunk szisztematikus hiánytermelő képességéről, mely mindig tudta biztosítani egy-egy termék vákuumát. Ahová most történetesen osztrák „szuperáru" ömlik. Hiszen a technikai felszerelések bűvölő tökéletességéről még szót sem ejtettünk.
És ha Kárpátaljára haladván meglátjuk a lengyel batyuzók hordanyomát, szétszórt zsírpapírtömegeit, műanyag szállingózásukat, sajnos, csak szomorúan bólogathatunk a legutóbbi ötéves terv magyar-lengyel számadatain.
Sapienti sat.)
Itt is tanulnak-beszélnek immár (az utóbbi háromnégy évben magyarul a magyarok - sőt, osztrákok is igyekeznek „kis matyar peszéd tudni" -), ám jószerével csak kereskedelmi célzatossággal.
A trianoni békeszerződéssel átkerült magyar helységek lakói vagy az annak előtte osztrák falvakban élő magyar lakosság nem lázadozott az idegen fennhatóság ellen. Természetesen, lélekszámban sem voltak olyan sokan. Hiszen Kárpátalján ma is közel kettőszázezer magyar él, míg Burgenlandban már az első világháború idején ehhez viszonyítva „csupán" huszonhétezren voltak magyarok. Összehasonlíthatatlan.
A két világháború közt az ott élő magyarok tulajdonképpen osztoztak az osztrákok sorsában. Megvoltak a maguk elemi nyelvi tanulási lehetőségeik, ha akarták, számarányuknak megfelelően pedig még felsőbb intézményekbe is eljuthattak magyarul. Ami ennél is sokkal fontosabb, hogy átjártak Magyarországra tanulni. Kőszegre, Sopronba, Szombathelyre. Mert nem volt komoly határ! Sőt, bizonyos bruderség, testvérség, sógorság-komaság járta át a határt. Az osztrák nem a rettegett elnyomónak bizonyult a húszas-harmincas években, hanem inkább versengő-kötekedő barátnak.
Átjárható volt a határ! Szellemileg, földrajzilag. A két állam jó viszonyban volt, Bécsbe jártak orvosegyetemre a magyarok, Budapestre pedig lokálokba az osztrákok. Kell ennél jobb viszony? Sőt, tragikomikus módon, a közel négyszáz éves Habsburg elnyomás-császárság-fennhatóság, nevezzük, aminek akarjuk, bizonyos mértékig kiegyenlítette az új ellentéteket, ha voltak. A világon szerte Osztrák-Magyar Monarchiát ismertek, melynek lakói voltak a magyarok is.
Tárgyilagosan meg kell állapítanunk azonban azt is, hogy a burgenlandi magyarok a két világháború közti „jódolgukban" is egyre fogyatkoztak, egyre kevesebben vallották magukat magyar ajkúnak, magyar anyanyelvűnek. Számszerűen rohamos hanyatlásuk odáig vezetett, hogy ma már hivatalosan csak négyezer magyar lakja Burgenlandot. Ilyen lélekszám és hitvallás mellett lehet nemzetiségről, kisebbségről egyáltalán beszélni?
Lehet. Sajnos, lehet.
Nem tudom pontosan, mi kell ahhoz, hogy egy nép egyfajta idegen környezetben is fönntartsa magát, megtartsa eredeti vonásait? Ezernyi tényezővel kell számolnunk. Vannak népek, vallások, fajták, melyek minden körülmények közt megtartják identitásukat, hogy ezt az elkoptatott szót használjam. Azonosságukat, én- és öntudatukat.
Ilyen nép például a német. Szász. Kerüljön bármilyen tájára a világnak, megmarad németnek. Nyelvében. Ha van ahol tanulnia a nyelvet, ha nincs. Ha Kamcsatkán él, ha Izlandon. Olyan közösségteremtő ereje van, hogy az elevenen való földarabolás után is egybeáll, „kibírja". Emlékszem, mikor Kazahsztánban jártam, hová háború után jócskán, de elszórtan telepítettek több ezer kilométer távolságra oroszországi németeket, azonnal tapasztalhattam, ha egy német jött szembe az úton. Nemcsak küllemük miatt, hiszen voltak ott oroszok, grúzok is, hanem németségükből kifolyólag. Olyanok voltak, mint a földarabolt gyík, amelyik bármely pillanatban kész egybeállni, néppé lenni, együtt cselekedni, összefogni. Pedig már azt sem mondhatjuk, hogy a kifejezetten erős evangélikus vallás gyakoroltatta volna össze őket. Nem lehet őket elnyomni, vagy nem akarnak asszimilálódni, vagy úgy asszimilálódnak, mintha ők volnának az asszimilálók.
Csakígy a zsidók. Közhelyszerűen hangzik, hogy a zsidóság ősi, belső erejét az üldöztetésben, pogromokban, gettókban szerezte. Való igaz, nem mehet el úgy Kínába vagy Dél-Afrikába, hogy ne „maradna meg" lelke mélyén zsidónak. Mentalitásában, belső gesztusaiban. Összetartásában - ahogy a német is. Számukra még a nyelv sem szükséges, hiszen nagyon gyakran a fölvett nyelven anyanyelvűek. Beleélik magukat az őket körülvevő nép rendszerébe, de megtartják erős népi tulajdonságaikat. Imponálóan karakteresek maradnak, miközben megtermékenyítik a befogadó nép szellemi-gazdasági erejét. Úgy asszimilálódnak, mintha ők volnának az asszimilálók.
Ugyanezt tapasztaljuk a székelyeknél. Túl sebes és vérző ez a kérdés, hogy most csupán hideg elmeéllel elemezzük, de annyit meg lehet állapítani, hogy a székely ember - bármilyen körülmények között - megmarad. Nem egyszerűen fizikailag, hanem valóságában. Belső karakterében. Mozgékonyságában, kitartásában. Mint nép a népben. Magyar a magyarban. Öntudatánál, ellenállóképességénél, erejénél fogva. Ha csupán magunk körül tekintünk is láthatjuk - nem ijednek meg a maguk árnyékától, sokan jobban foglalnak helyet a szellemi életben, mint ijedt itthoniaink. Cselekednek, összefognak, helyet kérnek - és csinálnak. Egyenesen megtermékenyítik az úgymond „elpuhult" magyar életet, szívós munkájukkal, szorgalmukkal fejlődésre ösztönzik - egyébként saját hazájuk - „befogadó" népét. Rögvest beállnak a „versenybe", nem tétova „vendégmunkásokként" lézengnek lézengő magyarjaink között. Még csak azt sem mondanám, hogy asszimilálnak, hanem külön erőt képviselnek az asszimilálók között.
Ezek csak futó példák... Mindennek számtalan összetevője van, száz oldalszámra lehetne kutatni rejtelmeit. Az azonban igencsak elgondolkodtató, hogy a burgenlandi magyarság nem hasonlít a fenti példákra. És sok helyen a világban nem hasonlít a hasonlító népek csoportjára. Se Dél-Olaszországban, se Franciaországban. Főleg nem, mint csoport. Mintha a magyarok cso-potban elviselhetetlenek volnának. De lehet, hogy csoportban odahaza is elviselhetetlenek - vagyunk.
Mert egyénileg rendkívüli teljesítményekre képesek. Ahogy nincs - nemigen van, Kanadát kivéve - ahol csoportban erőt képviselnének a magyarok külföldön, úgy nincs olyan világrész és állam és város, ahol ne bukkannának föl rendkívüli tehetségű magyar emberek. S talán itt van valahol a rejtély kulcsa.
Egyrészt, hogy a középfokú egyéni versengésben nem találják meg a közös érdeket, a közös nyelvet. Ez talán a legnagyobb akadály a magyarság erős nemzetiségi jelenlétében.
Ehhez kapcsolódik legerőteljesebben burgenlandi élményem is. A vasárnapi magyar unterwarti mise után áttoyotáztunk Oberwartba, ahol kis magyar kulturális napot rendeztek a templom alatti teremben.
Ott ültünk három magyar írók a fél-kádári világból és cseverésztünk a hősi magyar burgenlandiakkal. A polgármester is magyarul beszélt - meglehetősen jó magyarsággal és szándékkal. Dicsérték a magyarokat - a magyarok, a fél-magyarok, dicsérték a szervezkedést, a tornaklubot, a csöndes kis összejöveteleket, hogy milyen nagyszerűen élnek itt mint nemzetiség, alkotmányozott kisebbség.
Egyszer csak fölugrott egy karakteres magyar hölgy, hogy szeretné megkérdezni, ki itt burgenlandi a jelenlevők közül? Lehettünk vagy hetvenen. Elég nagy meglepetéssel hallgattam a kérdést, mikor is a kérdező maga felelt rá:
Elsöpört a hangáradat. Egymás szavába vágva bizonygatták, hogy a magyarság összeférhetetlen. És amint ott láttam, az is.
Mint egy álom. Vagy álom volt ez is? Rossz álom?
V.
Nem könnyű idegen országban élni. Akár emigránsként, akár kisebbségként, akár disszidensként. Hazában él az ember, de idegenben. Érvényesülni akar, de nem idomulni. Híd akar lenni hazafelé, de itt is helyet foglalni. Szinte összeegyeztethetetlen célok. Magam is gyakran azt a nézetet képviseltem, hogy itt élned s halnod kell. Különösen a disszidensekkel szemben. Egy népnek a legégetőbben otthon van szüksége a népére. De hát sok vér folyt le a Dunán negyvenöt és ötvenhat óta. Volt, aki mindenképpen kényszerült elmenekülni, volt, aki belefulladt az itthoni élet mocsarába, mert olyan pályán-csapáson dolgozott. Nem lehet így osztályozni embereket. Nem beszélve arról, hogy a tehetség minden helyen meg kell hogy nyilvánuljon. Utóbb hány olyan embert láttunk, aki sokkal többet tudott segíteni azzal, hogy kiment, mintha itthon maradt volna? Vagy aki éppenséggel kint született - magyarnak. Az nem lehet magyar?
Meg kell vallanom, a legértékesebbek papok közül kerültek ki, akikkel találkoztam. Fogadó mesterünkről és plébánosunkról íróbarátom ír, én hadd emlékezzek meg egy másik - immár nyugdíjas esperesről - emberről, aki fénylő emlékként maradt meg bennem - eleganciájával, egyszerűen nagyszerű intelligenciájával, tág horizontú szempillantásával.
Nem egyszerűen azt akarom fölemlézni, amit beszélgettem vele, hanem összegyúrva a magam burgenlandi gondolataival és álmaival.
Az idegenben élő emberek legerősebb összekötő ereje a vallás. A vallásba bújnak bele az emberek, a vallás ad menedéket. A vallás összefog. A vallás fölold és erőt ad. Boldog, aki benne bízik, aki Istenben erőt nyer és nem csalatkozik. A vallás katakombákban, elnyomásban, szenvedésben is ki tudta várni már világbirodalmak összeomlását. Gettók bevehetetlen falain törtek össze törhetetlen fegyverek, vallási eszmékkel máglyákat gyújtottak és oltottak világhamuvá emberek.
Az én papom már gyerekkorában elkötelezte magát a hivatásának. Nem egyszerűen hagyta, hogy pap legyen, hanem szelleméből kifolyólag, mintegy szellemi hivatásának - magyar hivatásának érezte a vallást. Mikor Burgenland ama vidéke osztrák hatóságú lett, szökve tanult tovább Kőszegen és folytatta akkor is, mikor márnem tudott átjárni. Csak levizsgáztatták. De ez nem is lényeges.
Lényeges az, hogy ezerkilencszáznegyvennyolcban letartóztatták és eltüntették a honi magyarok ávós segítségével a véglegesen hazánkban tartózkodó idegen államvédelmi szervek. Tíz évig volt Szibériában. Hatvanöt fok hidegben a nyál kővé fagyott, mire földet ért. Ahogy tudott, természetesen külföldre távozott, s munkájával, szervezésével ma is, jóval nyolcvan fölött, a magyarság burgenlandi megtartásán őrködik, dolgozik.
A Mindszenty-perben vitték el, részletes koholmányaikkal nem érdemes foglalkozni, hiszen letartóztatási furfangjaik nem voltak valami ötletesek.
Ennek szövevényében muszáj szót ejtenünk Mindszenty Józsefről.
Mindszenty huszadik századi történelmünk legtragikusabb alakjai közé tartozik. Különösen fontos elemeznünk kissé a szerepét, alakját, mert jelen kérdésünkkel, a burgenlandi osztrák-magyar képpel is összefügg.
Mindszenty royalista volt, királypárti, legitimista, ami „rosszat" csak el lehet róla mondanunk. Természetesen vissza kell fognunk ítéletünket erősen, ha most doktor Habsburg Ottót (is) kívánjuk köztársasági elnöknek jelölni, aki természetesen immár nem Habsburg-párti, de azt nehezen lehet vitatni, hogy Habsburg. Ami nem bélyeget, hanem jelleget jelent.
Mindszenty nem volt gyöngéd ember. Önmagával sem, hitsorsosaival sem, a magyar néppel sem. Püspöktársaival sem, elveivel sem. Mindszenty a maga merev fából faragott mivoltában nagy egyéniség volt. Eszméi végsőkig hű bajnoka, megalázott hőse, agyongyötört szenvedője, csökönyösségig konok hitvallója. Véglet. Emberi véglet, aki talán nem is ismerte a középutat. Ellentmondása volt az alázat nélküli egyház-alázat, a szerep Istentől rendelt hitében való megátalkodottság és magasztosság. Ahogy Becket Tamás szembeszállt baráti felségével a kinevezett eszme jegyében - a halálig, olyan rettenetes erővel vállalta Mindszenty magára a rárótt, rákerült palástot, a történelem által rákényszerített szerepet. A szerep páncélingét. A véresre sebző acélruhát.
Gyűlölte az önkényt, a nyilas rémuralmat, a fasiszta csizmák eltipró erejét. Bátor ember volt, mondhatni, tüntetően vakmerő. Szerepe eljátszásában vezethették egyéni gyémántcsillogások, de meggyőződése a testére nőtt, mint a grafit színű abroncs.
Ő már ezerkilencszáznegyvenötben úgy gondolkodott a Szovjetunióról, ahogy mostanság a sztálinizmus saját bírálói. Lehet, hogy ez akkor korszerűtlen volt és ellene mondott a történelem legázoló, gigászi menetének. A bolsevizmusban nem felszabadító eszmét, hanem pusztító mérget látott akkor, amikor a Vörös Hadsereget világszerte mint a népek fölszabadítóját üdvözölték. A fasizmus leverőjét. Francia és olasz kommunisták, a szellemi élet legkiválóbbjai tárt karokkal ölelték magukhoz a győzedelmes sztálini hősöket, noha sokan közülük jól tudták, hogy ez a kérlelhetetlen hős, aki Sztálin névre hallgat, a világ legkegyetlenebb táborait tartotta fenn már a harmincas évek óta. Azt is tudták, hogy maga Lenin sem tömjénfüsttel űzte ki a cárizmus és a fehérek ördögét az orosz lélekből.
A második világháború befejezésének mámoros pillanata sokáig elfedte Sztálinék arcát, és az oldalt dőlögő Roosevelt és a kajánkodó Churchill is jótékonyan whiskyzve és szivarozva könnyű préda lett az egyszerűen vésett, tömött bajuszt viselő ön-cár kezében. A fasizmus a földön hevert, de alig-alig tudták, hogy a másik zsarnok vígan eregeti pipafüstjét az áldozatok emlékére.
Mindszenty jól látta ezt - és nem volt kétsége afelől, hogy az eredeti módszerekhez idomuló magyar vezetés sem lesz kíméletesebb a kommunizmussal ellentétben álló tanok felszámolásában. Hiába „látszott" itt egy résnyi demokrácia, Sztálin tanítványai pontos menetrend szerint számolták föl ellenfeleiket - és elvtársaikat. Mindszenty egyetlen pillanatig sem akart ehhez asszisztálni. S mint ilyent, kegyetlenül megbüntették és elnémították.
Képzelhető, milyen tortúráknak vethették alá ezt a keménykötésű embert, hónapokig az agyonverésig kihallgatva, ha végül is magára vallott és elítéltette magát.
Ilyenkor ámuldozik az ember közben és utólag, milyen keveset ér az úgynevezett világhatalom, atombomba, haderő, hogy Amerika csaknem ölbe tett kézzel nézte Kelet-Európa megalázását, pusztulását. Tulajdonképpen nem is egyszer nézte így. Ebből következően arra a belátásra is el kell jutnunk, hogy csak a magunk erejéből, testünknél fogva emelhetjük föl magunkat.)
Igen sokan kétségesnek ítélik meg Mindszenty ötvenhatos szereplését, október harmincadiki megnyilatkozását. Ha most elolvassa az ember, tulajdonképpen nem talál olyan kitételt, mely a régi rendszer visszaállítására vonatkozott volna, azt azonban el kell ismerni, hogy akkor forró olajat jelentett a sistergő tájakon. A hangneme? A méltósága éppen? A régiesebb szóhasználata? Kérlelhetetlen rendszerellenessége?
Mindszenty ettől fogva az amerikai nagykövetség menedékét használta föl tizennyolc évig, hogy mint élő jelenlét tiltakozzon a „vörös" diktatúra ellen.
Nem örültek neki. Se a politika, se az egyház. Az emberek meg akartak, szörnyű áron, de békélni. Kádárék ezt nagyszerűen kihasználták és egyre melegebb húrokat pengetve, valamiféle párbeszédre törekedtek idővel a katolikusokkal is. Mindszenty viszont nem engedett. Nem távozott a követségről sem, csak már pápai unszolásra.
Bármennyire magához ölelte is sokat szenvedett bíboros testvérét a pápa, tulajdonképpen megkönnyebbült. Hogy kihozta az oroszlánt a ketrecből.
Mindszenty aztán - természetesen - folytatta - szellemi kereszteshadjáratát a kommunista világ ellen. Míg meg nem halt, ahogy a nagy mesékben mondják.
Mindezt azért kellett kissé részletesebben elmondanunk, hogy lássuk, mit jelentett az ország határain kívül élő katolikusoknak-magyaroknak Mindszenty József.
Ők nem azt érezték, amit a Szabadság téren bóklászó magyarok, hogy Istenem, ez még mindig itt gubbaszt? Ők jelképét érezték a terror ellenszegülésének.
Talán igazuk volt. Hogy minderre nem egy krisztusian szelíd pap, hanem egy villogó szemű prédikátor vállalkozott? Erős lelkű pap volt.
Azt hiszem, Mindszenty az egész világon példakép lett. A kommunizmus elleni harc törhetetlen példaképe. Ahogy az evangélium mondja? „Tüzet hoztam a világra és mi mást akarnék, mint hogy égjen!"
Akkor futott át rajtam ez a gondolatsor, amikor a papommal beszéltem, Mindszenty hazahozataláról. Hogy a példának milyen rettentő nagy szerepe van egy nép, egy kisebbség fönnmaradásában. Amikor az okokat kerestük más nációk túlélésében, talán ezt a legfontosabbat nem is említettem. Hogy a nemzetiség valami ideált keres. Hőst. Magyar ideált, ember-ideált. Hogy érdemes. Hogy lehet. Muszáj. Muszáj hősnek lenni, muszáj kibírni.
Akkor papom nem elégedett meg Mindszenty egyszerű hazahozatalával. Országos ünnepséget követelt, budapesti fölravatalozást, hogy a halott „szólni tudjon". Nem egyszerűen bedugni az esztergomi bíborosok kriptái közé. Igenis, a nép tudja, ki volt Mindszenty. De ameddig ez az egyházvezetés gazemberkedik, erre nincs mód.
Tessék.
Hol van itt a burgenlandi világbéke és a mi hidunk?
Vagy csak a kérlelhetetlenség teszi tisztává a népet?
Ehhez fűződik még egy zárógondolat.
Papom, ki maga is megszenvedte a lágerek borzalmát és az emigráció színes keserveit, számtalanszor - az előző évek folyamán - súlyosan kárhoztatta az itthon maradottak „megalkuvását", kompromisszumait. Volt történetesen egy szülőfalubeli diáktársa, aki az apácarendek föloszlatása után beállt állami szolgálatba -egyik vidéki iskolánk legkiválóbb igazgatója lett, oroszt tanított, magyart és lelket is. Ezt a tanárnőt is kommunistának, beépülőnek bélyegezte, de mindenkit is, aki „építette" a mi hazai, bűnös rendszerünket.
Magam is ebben a világban éltem, társaimmal együtt. Igyekeztünk helytállni. Talán egyszerűen, talán hősiesen is.
Ahogy ragyogott felettünk a kék osztrák, burgenlandi ég, amikor elbúcsúztunk, arra gondoltam, Burgenlandon élnek magyarok, akik Mindszentyből, a vallásból, a magyar nyelvből merítik hitüket, magyarságukat.
Azt szerettem volna megértetni, hogy minekünk, itthoni magyaroknak minden egyes „külhoni" magyar helytállása, ereje segített, segít megküzdeni a haza elmondhatatlanul nagy gondjaival. Hogy vannak. Hogy magyarok.
Segítsen nekik is - nagyobb és kisebb példák nyomán - az a magyarság, amelyik otthon élt. Otthon verette magát, alázta magát, kihúzta magát, és minden körülmények és rosszmód között megőrizte méltóságát. Mert idehaza is lélekből áll az ember.
|
|