|
|
Magyar táj, osztrák ecsettel
Le kellene már szokni a mindenféle összehasonlítgatásokról. Évek óta próbálkozom vele, de nem megy. Ami itthon van, mégis milyen lenne ott? Ami ott van, mit mutatna, ha csak úgy fogná az ember, és idehaza tehetné le? Egy erdőszél, egy útmente, egy faluvége, egy templom, vagy akár maga az ember... Ez mennyivel érne többet ott, azért mit adnának itt, ott hogy s miből, miként él meg az ember; és ha ezt átszámítom honi használatra?
Mint a kísértet, úgy követi az embert a sokféle összehasonlítás.
Azt hiszem, ez elkerülhetetlen. Alsóőr burgenlandi magyar kisközségben - talán a legmagyarabb - mire gondolhat az ember? Mi másra, ha nem a maga falujára. Nekem hogy most már lassacskán kettő is van - a szatmári kis Majtis, meg a Pilis vidéki Uny is, igazán van mit mivel hasonlítgatnom.
Különösképp meg, hogy egy olyan gazdát keresek itt Burgenlandban, amilyen már se Majtison, se Unyban nincs. De amilyen volt még néhány évtizede mindkét faluban tucatszám, és lám, Burgenlandban van ma is.
Először a vidék: az Alpok alatt húzódó néhány kis község, amelynek van magyar neve, magyar múltja, meg még egy hajszálnyi magyar jellege is. Talán.
Megáll az ember a falu közepén: keresünk egy gazdát, nem tudjuk, kit, de aki magyar, aki tehenet tart, aki disznót hizlal, aki bort szüretel, aki krumplit kapál, aki búzát arat. És... és aki magyar...
Megáll egy kocsi, lehet kérdezősködni.
Tökéletesen beszél az illető magyarul. Pillanatok alatt kész a barátság, ő ismer errefelé minden gazdát. Be is mutatkozik: „Holcz Lujz"! Nem baj!
De a gazda, akit mi keresünk...
Megvan!
„Czwingel Izidor!"
De aki magyarul is tud!
„Tud az Izidor, tud, menjenek csak nyugodtan."
Mégis, egy burgenlandi magyar gazda: Czwingel Izidor... Nem lehetne valaki más?
„Dehogynem! A Beck Frici! ő csak jó lesz. Magyar volt annak az ükapja is..."
Még egy falu, még egy megszólítás, de „magyar gazda" sehol... így sincs ellenünkre a jövés-menés. Gyönyörű apró kis falucskák, takaros kertes házak, szénarakások, ölbe rakott tölgyrönkök az udvaron, rend, tisztaság, a fegyelem és a megelégedettség jelei.
Miért nem ilyen minden magyar falu?
Persze, azért a kiskertek almafa-tulajdonosainak tudnék mit mondani, meg ajánlani is: miért nem vágják ki az ilyen alma-, körte-, szilvafákat? Ültethetnének helyettük tölgyet, bükköt, fenyőt...
Egyik falu után a másik. Egyik út után a következő. Az utak szélén se gondozatlan bozót, se gyom, laboda, gurdalj? Itt ez hogy van? Ki kaszálja meg az utak szélét -még a dűlőutakét is -, ki, mivel, honnan veszi hozzá a pénzt, a gépet, az üzemanyagot, a gondosságot?
Addig megyünk, míg nem találunk egy magyar téesz-majorhoz hasonló tanyát, lerobbanva, málladozva, vakolathullva, nagy, kihordatlan trágyacsomókkal, szétszaggatott kerítésekkel, és... és őszidőben az útszélre csorgatott kukoricacsíkokkal.
Addig mehetünk...
És meddig menjünk még, hogy lássunk egy, az őszi szántáskor otthagyott, leszakadt ekefejet, egy kiszuperált rendsodrót - a kaszáló közepén -, úgy, ahogy az isten megadta, meg a tavalyi műtrágyás nejlonzsákok hol vannak? Hova, merre fújja-fújta a szél?
És mikor látni már egy, az útszélre csak úgy leeresztett teherautó-rakományt? Szétszórt fürdőszobacsempéket, bútorokat, kiszuperált csöveket, díványt, tűzhelyet, bilit?
Mikor látunk már ilyet? Aki ilyet tenne, azt itt mind börtönbe zárnák? Megbüntetnék, hogy arról koldulna?
Vagy itt megtanítják az embereket valamire? Kiket, ki? Van hozzá tanterem, pedagógus, gyerek?
Vagy hogy erre itt az embereket nem kell tanítani? Ez hogyan van? És hogy van másképp mindez - innen a határon?
De hisz a táj éppen olyan, mintha Magyarországból lenne kiszakítva egy darab.
Csak azért mégis más! A lekaszált szénát itt miként hordják el idejében a kaszálókról, úgy, hogy a mező füvének második gyapja már nem éri ott az előzőt, rothadófélben, földre lapulva, hasznavehetetlenül...
Miért nem küldünk ide nyomozókat, akik kideríthetnének mindent? Miközben nálunk otthon kongresszusok és platformok, nagygyűlések és ankétok, beszámolók és konferenciák résztvevői törik a fejüket...
Tanulságos utak ezek itt Burgenlandban, a Pinka vidékén. Kérdezni se kell senkit. Elég, ha a lélek lát, de az nem elég, ha csak elkeseredik.
De hát miért is kellene elkeseredni, ha itt egyszer olyan rendezett, olyan tiszta, olyan megnyugtató, olyan gondozott, olyan otthonos minden...
Majd hazamenve, a gazdátlanság láttán! Ott nyíljon ki a bicska az ember zsebében!
Be kell már kanyarodni valamelyik burgenlandi magyar gazda udvarába... Legfeljebb elhagyjuk a nevet...
Szétnézhetünk az udvaron
Alsóőr községbe keskeny betonút vezet. A Felsőőrbe vivő műútról kell letérni. Mindjárt a falu alatt egy híd a Pinkán, túl a hídon vízimalom. Vagyis malom csak volt, most takarmánykeverő üzem. Működik. Se szén, se olaj, se villamos áram nem kell a működéséhez. Ez az utolsó... ez az összehasonlítás; hogy valaha hány meg hány vízimalom volt, és most már szinte alig-alig.
Alsóőrre kell figyelni...
Először végig-hosszig a falun. Muskátlis ablakok. Mint nálunk a nótában. Aprócska hidak, melyek alatt átfolyik a víz. Átfolyik.
Nagy szó.
Zárt kapuk, nyitott kapuk, palánkkerítések és átlátszóak is. És zetorok, kombájnok az úton. És nem húznak maguk után olajcsíkokat az aszfalton.
A templom egy magaslaton. Mintha az vigyázná minden alsóőri porta rendjét, csendjét, tisztaságát.
Alsóőrön nemcsak főutca van, van néhány kis mellékutca is. Vár bennünket a gazda, de nem tétlenül, csak annyival, hogy otthon van, az udvaron dolgozik, pedig már ki kellett volna menjen a határba a zetorral, egy rakomány kukoricáért.
Nem csövesért, nem szárítottért, nyers szemeskukoricát hordanak be ma a határból a portára. Azt menten megőrölik, a kukoricalisztet egy csövön oda fúvatják, ahova akarják. Majd azon mód nyersen összetapossák, ez a fejőstehenek téli abrakja. A kukoricaliszt megérik, besavanyodik, úgy eszi meg a jószág, hogy egy parányi károsodást sem szenvednek a tápanyagok.
A gazda harminc év körüli fiatalember. Nemcsak magyarnak mondja magát -jövetelünk tiszteletére -, de az is: Györök Ferenc. A kukorica ömlesztve érkezik, nincs zsákolás, nincs „fogd meg", nincs „húzd meg", minden munka gépi erővel történik. A kocsi alján egy rés, oda csövet illesztenek, gép szippantja be a szemeket a darálógépbe. Legfeljebb, ha lapáttal segítik olykor a termény állandó forgását.
Leállnak a gépek, mégis, a beszélgetéshez csend kéne.
Maga a ház az utcára épült. Nem új, szerény, háromszobás, nem népiesen parasztos; parasztpolgár ház.
A föld saját tulajdon, negyven hold örökölt, nem kapott, nem vett, nem bérelt, nem tagosított, nem táblásított, nem cserélt, nem visszaperelt; saját föld!
A földművelés - krumpli, búza, kukorica - és az állattartás a gazdálkodás alapja.
Ez nem nagyüzemi gazdálkodás. De nem is nadrágszíjparcellás. A földek öt-hat holdas táblában...
Mint feljáró kísértet, úgy él a család emlékében még a nagyüzemesítés réme, amely akkor röpködött vészmadárként a falu felett, amikor még itt voltak a szovjet megszálló csapatok.
Szóval a ház, amely szokványos parasztház, utána a „sütőház", a kamra, a magtár, egybeépítve a lakóházzal. Bornemisza nagyapámnak volt ilyen hosszú, keskeny udvara, egymásba toldott épületekkel, lezárva az egészet a fából épült szatmári csűrrel.
Itt is egy hatalmas szénatároló zárja a sort. De még közben az istállók, terebélyes szénatartók, óriás tölgygerendás padlások, garázs, műhely, úgy teleépült az egész porta, hogy ide már egy tyúkólat se lehetne letenni.
A hosszú sorépülettel szemben kisebb ólak tyúkoknak, pulykáknak, libáknak, kacsáknak, és sorakoznak a sertésólak is.
A baromfiakra azt mondja a gazda, ezek csak azért vannak, hogy legyen mi bosszantsa az embert naphosszat.
Olyan mezőgazdasági gép nincs, amellyel a gazda ne rendelkezne: kaszáló-, aratógép, rendsodró, eke, amelyhez alkatrészt ne lehetne kapni. Mégpedig megfelelőt és azonnal.
Itt még kombájn nem állt hetekig, napokig, de még órákig sem, merthogy ékszíjat se lehetett volna hozzá kapni.
Egyes-egyedül nagy teljesítményű búzakombájnja nincs a gazdának, pedig az kell, de nem bérel, egy gazdatársának van, ő adja kölcsön, valamilyen viszontsegítségért.
Például egy nagyállatszállításra átalakított teherautó használatáért, amellyel a vágómarhát viszik Bécsbe, eladásra.
Szarvasmarha az istállókban nincs sok. Mindössze nyolc fejőstehén. De azt mind a nyolcat meg lehet nézni. 50 liter a napi tejhozamuk fejenként. Az istálló csak részben gépesített, a trágyát villával kell leszedni, de már az istálló mögé a kibetonozott trágyatelepre szállítószalag viszi. Az állásokat vízzel is le lehet öblíteni, ez a lé egy nagy tartályba fut össze, onnan viszik ki szippantóval a termőföldekre.
Azt mondja a gazda: ahol ilyen lével megöntözik a földet, oda három évig nem kell műtrágya.
Ahogy nézem, a hízóbika-létszám 20 körül lehet. Ez az állomány itt több, mint érték, több, mint esztétikai látvány. Van még az istállókban vagy tizenkét darab kisborjú is, meg tíz-tizenkét üsző, némelyik rövidesen megellik.
Tehát olyan ötven körüli a szarvasmarha-állomány. Ennyi jószágja még a legtehetősebb majtisi parasztgazdának se volt. A minőségről nem is beszélve...
A gazda mindenféle növényt termel, de egyetlen szem terményét sem adja el. Dr. Romány Pál hajdanvolt miniszterünk említette egyszer egy beszélgetés alkalmával, hogy az volna a jó, ha a szövetkezetek bőrzsákban adnák el a termeivényeiket.
Mármint az állatok bőrébe csomagolva. Húsként.
Ez a burgenlandi gazda él ezzel a lehetőséggel. A magyar mezőgazdaságban ez a miniszteri óhaj csak vágyálom maradt.
Fejszámolás az ól sarkánál
Kiderül, hogy Burgenlandban a parasztgazdáknak érdemes termelniük. Olyan mezőgazdasági áruféleséget előállítani nem tudnak, amelyet értékesíteni ne lehetne.
Természetesen ennyi földet, ennyi állatot egyetlen ember ellátni nem képes, még akkor sem, ha az egész gazdaságát tetőtől talpig gépesítette. Ezért tehát bérmunkást kell alkalmaznia.
A régi értelemben vett cselédet egyetlen burgenlandi - alsóőri - gazda sem tart. Már legalábbis abban az értelemben nem, ahogy ezt a fogalmat értelmeztük-használtuk Magyarországon 1945 előtt.
De bérmunkásra feltétlen szüksége van, és ezt alkalmi munkásokkal oldja meg. Van, akit felfogad egy hétre, van, akit csak egyetlen napra, a szükség szerint.
Átlagban egy kétkezi munkásnak naponta 500 schillinget fizet a gazda. De ha olyan munkást kap, akit egy gépre is fel tud ültetni, aki ért ahhoz a géphez, aki megbízható, aki egyedül is meg tud oldani feladatokat, akire rendesen lehet számítani, annak megadja a napi 1000 schillinget is! Az ilyen ember ritka, de megéri. Ezer schilling - átszámolva - ötezer forint. Egyetlen napra... Igaz, hogy ezt a pénzt a burgenlandi gazdánál csak idényben lehet megkeresni, az év minden napján semmiképpen sem, de hát ötezer forint az mégiscsak ötezer forint, főként meg ha nem havonta jár, hanem naponta! Mert bizony hány magyar mezőgazdasági dolgozó van, aki ezt egy hónapra kapja. Igaz, hogy nem elitmunkásként, de azt az ötezret havonta megkapja úgy is - egész éven át -, ha úgyszólván csak lötyög érte...
Alig kap valamit, s alig dolgozik érte valamit...
A gazda a kevéssel is beérő „lötyögő" munkásokat nem szereti. Hanem sokkal inkább azt, aki keresni is akar, és aki nemcsak a traktort, de az adaptereket is tudja kezelni.
Az utóbbi időben a munkaerő-keresleti és -kínálati viszony a magyar határ menti falvakban felborult.
Mert a határsáv és a szegesdrót kerítés megszűntével ideáiról tömegesen jelennek meg a burgenlandi parasztgazdák házai előtt a magyar alkalmi munkások, ők beérik a napi 300, sőt a 250 schillinggel is. Ez bizony nagy kavarodást okozott 1989-ben.
Egyrészt az itteni alkalmi munkások körében, de a gazdák között is: jön az atyafi, munkát kér, olcsó bért is elfogad, vállal mindent, aztán kiderül, hogy semmihez se ért. Tönkreteszi a gépet, a felszereléseket, odébbáll, de előbb követelődzik...
A gazda is alkalmazott egy időben ilyen határugró embereket. Reggel jöttek, este mentek, de elege van belőlük!
Inkább egy igazi munkásnak 1000 schillinget is ad naponta, mint egy semmi embernek 250-et...
Elbeszélgetünk a gazdával erről. Hogy nálunk milyen hallatlanul gyenge a mezőgazdaságban dolgozó emberanyag. Itt különb! Itt van egy réteg, mely még megbízható, amely még hasznavehető. De a színvonal napról napra romlik. Itt is elszippantja a földekről a képzett embereket a város, az ipar.
Most ezzel az új helyzettel a feje tetejére állt minden. Majd valahogy ez is alakul, változik.
Változik, de úgy aligha, hogy mondjuk az én unyi kertem előtt fognak majd álldogálni kora reggelente az osztrák alkalmi munkások napszámosnak jelentkezvén.
Ez aligha fog bekövetkezni.
Megkérdezem a gazdát, hogy mit nyer egy hízóbikán, például ezért a jószágért mennyit fog kapni?
Van az állat legalább 6 mázsa.
Nem tudja megmondani... De nem titkolózik, nem attól fél, hogy a jövedelme kitudódik, hanem arról van szó, hogy a vágóhídon a felbontott állat húsát minősítik, és csak azután mondják meg az árát: milyen hús milyen mennyiségben és minőségben kerül ki az állat testéből?
És akkor aszerint fizetnek.
A gazda szótárából hiányzik a termelői bizonytalanság, a bizalmatlanság, nálunk meg - uramisten - miket csinálnak a termelővel a felvásárlók... Szégyenleném elmondani!
Számítgatunk és - a fene megette - összehasonlítunk újra: egy hízott sertés haszna tízszer annyi, mint amennyit ma nálunk otthon fogni lehet rajta, ugyancsak tíz-szeresnyi összeg mutatkozik a bikahizlaláson is. Vagyis nem annyira a hizlaláson van a hangsúly, hanem hogy kevésbé zsíros húsminőséget adjon a jószág.
A tejért is jó pénzt kapnak, ötven forintnyi összeg jön ki literenként.
Hiába ez a látszatdrágaság, mindenre van vevő. Mindent van miből megvásárolnia a fogyasztónak.
Anélkül, hogy mélyebb elemzésű eszmefuttatásokba bocsátkoznánk, rövid a közös konklúzió: meg kell fizetni a munkást, és az majd megfizeti a termelőt. így alakul ki az egyensúly; esztelen állami dotációk nélkül is.
Nem szocialista mezőgazdaság, de virágzó!
Hogy mivel „agitáltuk be" mi otthon a parasztjainkat a téeszekbe! Még most, több mint harminc év elteltével is belepirul az ember.
Alsóőrön nincs téesz. De ha mutatna valaki egy tenyérnyi műveletlen földet... Alsóőrön nincsenek nyomorúságra ítélt mezőgazdasági cselédek...
Alsóőrön állami gazdaság sincs. Se olyan állami gazdaságok nincsenek itt, mint amilyeneket lázálmainkban olvasott könyveink írnak, sem olyanok nincsenek, mint amilyenek nálunk a valóságban találhatók.
Alsóőr község területéből egyetlen talpalatnyi földre sem tart igényt az állam. Itt se az erdő, se a legelő, se a búzamező, se a rét nem kell az államnak. Még a folyó meg a tó sem kell neki. Azt kiadja bérbe. És aztán a bérbevevő horgássza a vizet, ha akarja maga, ha akarja, megengedi ezt másnak is.
A község határában négy halastó van. Mind a négy magánkézben. Itt a hal a gazdának búvik iszapba, nem az államnak.
És a gazda maga veszi ki a halat a vízből, és nem úgy, mint az állami halat, ahogy kiveszi a magánkéz.
Alsóőr magyar parasztfalu. Meggyötört parasztok nélkül. Itt nem forgatták ki a földet a sarkából, az embert a becsületéből, a földszeretetéből. Alsóőrbe nem küldött az állam volt ávh-s tiszteket téeszelnöknek a nép, a falu nyakára.
Alsóőr község legnagyobb, legszebb parasztházára nem tettek ki aranyozott feliratot: Községi Pártbizottság... Miután a gazdát deportálták, hogy egyszerűbb legyen a kisajátítás.
És mégis...
Ezeket nem találta el a Moszkvából eldobott nehéz kő.
Megúszták...
Most már talán végérvényesen. Ezekről is szót lehet váltani a gazdával. Szót is váltunk, csendesen és szomorúan. Mert a gazda azt is elmondja: tudtak ők mirólunk mindent. Azért csak átjött a hír a szegesdrótokon. Tudtak mindent, és sírtak is éppen eleget.
Mit lehet erre mondani? Hogy mi meg őket sirattuk jó pár éven át a szemináriumokban? De a mi könnyeink nem voltak őszinték...!
Aztán a termésátlagokra terelődik a szó. Miből menynyi terem errefelé. De nem az számít, hanem hogy mi mennyiben van.
Itt nem hajhásszák az esztelen termésátlagokat, nem műtrágyázzák agyon a földeket, búzából csak 40-50 mázsa terem egy hektáron, a nedves szemeskukorica se több, mint 120 mázsa, de a termésátlagokat nem terhelik nagy költségek.
És aztán a termést - mielőtt értékesítenék - meg is forgatják.
A földet aki bérli - mert a városba szakadt alsóőri gazdák kiadják a földjeiket bérbe -, 5 évre megválthatja egy évi termésből. Ez az átlag. Ez jó a bérbeadónak is, ha csurran-cseppen - jó a bérbevevőnek is, mert látja a munkájának a hasznát.
Alsóőrben gyümölcstermesztés nincs. Itt valahogy nem honosodott meg a kert kultusza, pedig a talaj, a klíma alkalmas lenne. Ami kevés kis silány gyümölcs terem a házközeli kertekben, azt megeszi a család. Akinek nem terem, vagy szebbre vágyik, az vesz a boltokban. De milyen gyümölcsöt? Gyönyörűt! Olasz import. Golden, jonatán és starking alma. A szem se kívánhatna szebbet. Kilója kétszáz forint.
Mi küldenénk ide 20-ért is.
De miért? Régi nóta...
Mert nem akkorra hozzuk, mire ígérjük, nem olyat, mint amilyet mondunk; fel ne soroljuk ezt a leckét, az istenért, a könyökünkön jön ez már ki évtizedek óta, mégse változik jóformán semmi.
Van miről beszélgetni
Szóltak az emberek, hogy most már ideje lenne a munka folytatásának, a kukoricaliszt így estig se jut el a silóba! Be is indították a gépeket. De merthogy a gazda még sok mindent el akar beszélni, int, hogy sétáljunk le arrafelé a kertbe.
A kert nem nagy, jóformán csak a gépek fordulásához elég, meg annak a néhány csenevész gyümölcsfának a szolgálatára, melyet kénytelen-kelletlen megtűr a gazda, megszokta a család azt a néhány fát, hadd maradjon, ha már ott van.
Arról beszélgetünk - miközben kint az udvaron felbúgnak a gépek újra, és megbízható egyhangúsággal végzik a munkájukat -, hogy milyen egy gazdálkodó ember helyzete itt, aki adót fizet.
Ausztriában az új adórendszert öt év alatt vezették be, hadd készüljön fel rá mindenki, ne érjen senkit váratlanul az új helyzet.
Úgyhogy itt a gazdák körében adóhisztéria nincs is, senkit nem gyötör meg az új adópolitika. Attól, hogy adót kell fizetni, senkinek nem megy el a kedve a termeléstől.
Bár az adófizetést szigorúan veszi az állam, de mindenféle lehetőséget biztosít a gazdálkodó, a gazdálkodás talpon maradásához, sőt a fejlesztéséhez is.
Aki gépet vesz, aki beruház, aki munkát ad, az adókedvezményben részesül. Ha a gazda eltartja az idős szüleit, arra is jelentős adókedvezményben részesül.
Azt mondja a gazda, hogy a magyarsága miatt őt még soha-soha semmiféle hátrány nem érte. Nemhogy szenvednie kellett volna emiatt. Katolikus hitben él, de lehetne bármilyen vallású, az sem számítana.
Élhet a magyarságában, semmiféle szokását soha senki még nem kérdőjelezte meg; miért nem azt eszik, amit egy osztrák paraszt; miért szereti jobban a paprikáscsirkét, mint a bécsi szeletet.
Végigbeszéljük egy itteni gazdaember egész napját. Hogy reggel öt órakor kél, és néha este kilenc óra is elmúlik, mire elmossa a tejesedényeket a nap befejeztével.
Amit érdemes megjegyezni: alsóőri gazdánál még nem fordult elő, hogy ő maga mást evett volna, mint a munkása. Hogy a napszámosnak olcsóbb-silányabb étel jutott volna, mint a gazdának, akivel és akinek egész nap dolgozik.
„Egy asztalnál ül itt gazda meg napszámos, mindenkor." Úgyhogy itt a „kocsisbor" fogalmát nem ismerik, a „napszámos" bor fogalmát meg éppenséggel nem.
Azt is elmondja a gazda, hogy a föld birtoklásának nincs se felső, se alsó határa. Földet az vesz, aki akar, és annyit, amennyit akar. Nem kötelező a föld megművelése, de megéri. Most az alsóőri határban egy D-öl föld ára 70 és 300 schilling között van. Attól függ, hogy milyen a föld minősége.
És hogy egy érdeklődő magyar gazdának fogalma is legyen, miből mennyit kapna, ha itt gazdálkodna és nem Uny vagy Majtis határában, néhány termék áráról is szó esik. Például ha elad a gazda egy liter bort, kap érte 70 schillinget. De ha ő akar bort inni, 100 schillinget fizet a bor literjéért. Ez nem is olyan rossz arány: 30% a különbség! Nálunk ez több mint 100%! Az almánál már más a helyzet. Két schillinget alig ér a helyben termett gyümölcs, az üzletekben meg a külföldi szép alma 18 schilling! Egy kilogramm kenyér 20 schilling, egy kiló krumpli: 4! Tehát az alsóőri „napszámos", akire a gazda a gépeket is rá meri bízni, egy nap alatt 2,5 mázsa krumplit keres. Ez még így is kitesz napi 2500-3000 forintos keresetet.
Újra meg újra visszatérünk az adózáshoz. Hosszú, nagy és kimerítő ismertetésbe kezd a gazda. Aminek a végén kiderül, hogy itt a parasztgazda adót valójában csak elméletben és csak papíron fizet. Mert mielőtt a valóságos fizetésre kerülne a sor, minden leírható, minden kigazdálkodható.
De akkor az állam miből él?
Persze, aki egészen nagy és látványos jövedelmekre tesz szert a mezőgazdaságból, az bárhogy spekulál, az adófizetést nem ússza meg. De akkor már nagy jövedelmű földbirtokosnak kell lenni.
A földet itt is aranykoronával mérik, ami állandó, ha a föld jellege változik is.
Visszamenőben a gépekhez, a gazda még két dologban is kiokosít. Hogy azért mégis legyen némi fogalmam egy burgenlandi magyar paraszt helyzetéről, ha már olyan sokat szánt az idejéből rám.
Azt se tudom kitalálni, hogy miből van a legkevesebbje egy burgenlandi magyar gazdának.
Mire visszamegyünk a gépekhez, már feltornyosodott a kukoricaliszt a silóban. El kell egyengetni lapáttal. És be is kell taposni, jó keményre.
A gazda megy, egyenget és tapos.
Beszélgetni már aligha, de bámészkodni még lehet.
Ahogy elnézem őket, míg egy szem kukorica is őröletlen lesz ebből a szállítmányból, aligha állítják le a gépeket!
Ha meg elfogy a rakomány, mennek másikért, kifelé a mezőre.
Pillanatok alatt reménytelenné válik a helyzetem. Amit eddig megtudtam, azt tudom. Amit nem, azért jöjjek máskor, de ne dologidőben.
Emlékszem rá, apám is hogy haragudott, amikor nekem vendégem jött, közben meg kapálni kellett a szőlőt.
A pokol fenekére kívánt olyankor minden lábatlankodó vendéget. „Te, hát ennek nincs otthon semmi dolga?"
|
|