|
|
Abstract: [The military grievances of Csík Seat at the parliament sessions from the years 1841-1843] Against the unjust lining-up and maintenance of the Szekler Frontier Guards the delegates of Szeklerland already protested at the parliament session of the years 1790-1791, summoned after the death of Joseph II. However, in spite of the good omens it soon became clear, that concerning this matter, the monarch does not want to make any concessions. Although it was not even possible to hope for the obtaining of some partial results, at the later parliamentary sessions the basis of the political talks of the Szekler deputies constituted the prejudices caused to the Szekler frontier guards. According to this at the parliamentary sessions from 1841-1843 too the majority of the motions and requests referred to the stopping of the unjust burdens of the Szeklers in Csík. Similarly to the earlier diets, the military grievances of that time can also be divided into two big groups: the general injuria caused by the organization and maintenance of the frontier-guards (the prevent of the frontier guard youths from further education, the supervision of the soldiers' barter, estate-, pawn-, credit deals, heavy punishments, etc.), as well as the injuries and injustices caused to the smaller communities and private individuals by the commandership of the 1st Szekler Infantry Regiment of Frontier Guards (the case of reclaimed snow-covered mountains, the further burden of the demobilized frontier guards, the prevent of the frontier guards from taking up civilian offices, etc.). As it is was expected, they did not remedy the grave grievances, the Szeklers from Csík got definitely rid of the compelled military burden only after the imperial order from 22 January 1851, which dissolved the Regiments of Frontier Guards from Transylvania.
Rezumat: [Prejudiciile militare ale Scaunului Ciuc la Dieta din anii 1841-1843] Împotriva alinierii şi menţinerii ilegale a Ordinului Militar Secuiesc au protestat delegaţii din Secuime deja la dieta din anii 1790-1791 convocată după moartea lui Iosif al II-lea. Totuşi în ciuda semnelor pozitive în curând a devenit clar, că în această problemă domnitorul nu va face concesii. Chiar dacă nu se putea spera nici în privinţa obţinerii unor rezultate parţiale, la dietele de mai târziu tot cauza ordinului militar a constituit şi mai de parte baza politizării de prejudiciu a deputaţilor secuieşti. În acest sens şi la dieta din 1841-1843 majoritatea moţiunilor şi cererilor s-a referit la încetarea împovărării nedrepte al Secuimii din Ciuc. Ca şi la dietele de mai înainte prejudiciile militare ale Scaunului Ciuc se pot împărţi în două grupe mari: prejudicii legale generale cauzate de organizarea şi întreţinerea ordinului militar secuiesc (împiedicarea continuării studiilor ale tinerilor grăniceri secui, supravegherea tranzacţiilor de proprietate, de arvună de transfer şi de credit a militarilor, sancţiuni grave, etc.) respectiv prejudicii şi inechităţi cauzate de comandamentul primei infanterii de grăniceri secuieşti unor comunităţi mai mici şi persoanelor private (cauza unor alpine revendicate, împovărarea continuă a grănicerilor cu stagiul militar efectuat, împiedicarea grănicerilor să intre în serviciu civil, etc.). Aşa cum s-a putut aştepta, nici de această dată nu a avut loc soluţionarea acestor prejudicii grave, iar secuimea din Ciuc s-a eliberat de povara militară impusă în mod definitiv numai după ordinul împăratului din 22 ianuarie 1851, care a desfiinţat regimentele de grăniceri din Transilvania.
Bevezetés
Tanulmányozva a Székelyföld történetének a szabadságharcot megelőző közel egy évszázados időszakát, szembetűnő, hogy gazdasági-társadalmi, sőt kulturális fejlődésére milyen erőteljesen rányomta bélyegét a határőrség intézménye. Túl azon, hogy a törvénytelenül és erőszakkal felállított határőrezredekben szolgáló lófőknek (primipilusok) és gyalogoknak (pixidáriusok) szinte elviselhetetlen terhet jelentett a saját költségükön való katonáskodás, a polgári és katonai közigazgatás szétválasztásával az ezredparancsnokság a katonacsaládok egész életét kezébe tartotta. Bár a provincialisták továbbra is széki irányítás alatt maradtak, a határőrséget körülbástyázó rendeletek szigorú betartatásával (például öröklés) a katonai vezetés a polgári lakosság elégedetlenségét is kiváltotta. Érthető tehát, hogy a székely határőrezredek egész fennállása (1764-1851) alatt, az ősi privilégiumaitól megfosztott székelység igyekezett minden alkalmat kihasználni, hogy a ráerőltetett, birodalmi érdekeket szolgáló határőri rendszertől megszabaduljon.
Ennek érdekében már az első évektől számtalanszor szót emeltek a székgyűléseken és a Főkormányszék (Gubernium) előtt jogtalan megterhelésük és a katonatisztek önkényeskedése ellen. Mivel egyik fórum sem volt illetékes katonai kérdésekben dönteni, fordulat nem következhetett be. II. József halála (1790) után azonban megcsillant a remény, hogy az említett kérdésben kedvező megoldás születhet. II. Lipót, az új Habsburg-uralkodó ugyanis összehívta az országgyűlést, így három évtizedes kényszerű hallgatás után a rendeknek ismét alkalma nyílt beleszólni Erdély kormányzásába. A korábbi tiltakozások eredménytelensége után, most a székelység soha vissza nem térő lehetőséget látott, hogy sorsán megpróbáljon változtatni. „Felderülvén valahára azon óhajtott időnek kívánatos hajnala - fogalmaztak a sérelmeiket részletesen felsoroló kérelem-levél első mondatában - melyben a királyi felség minden alatta lévő nemzetnek törvényes szabadságokat kegyelmesen megígérni méltóztatott (...) a székely nemzet (...) őtet örökség szerint illető szabadságába visszatétetni" kívánta.1
A derülő hajnal azonban még hosszú évtizedekig nem virradt meg. Bár az országgyűlés egyértelműen Erdély katonai rendszerének megváltoztatása mellett foglalt állást az uralkodó a törvényjavaslatokat nem szentesítette, hanem egy vegyes bizottság elé utalta. A székely határőrség „törvényes lábra" állításával az országgyűlés 1792-ben és 1794-ben is részletesen foglalkozott, de kiderült, hogy az udvar nem hajlandó figyelembe venni ezeket a kezdeményezéseket és egyáltalán nem akart változtatni a határőrség intézményén. Ennek ellenére a határőrség kérdései végig jelen voltak a későbbi országgyűlések munkálataiban, de az itt született indítványoknak is hasonló sorsuk volt: vagy határozottan elutasították, vagy elvesztek a bürokrácia útvesztőjében.
Az erdélyi határőrség kérdése az 1841-1843-as országgyűlésen
1790-től 1848-ig tíz erdélyi országgyűlést hívtak össze, ezek mindegyike foglalkozott a határőrség kérdésével. Az 1841. november 15-én megnyílt kolozsvári országgyűlésen sem volt ez másképpen. Bár a korábbi évek tapasztalatai alapján most sem lehetett számítani kedvező fordulatra, a diéta résztvevőinek politikai meggyőződése és célkitűzései2 hozzájárultak ahhoz, hogy a kérdés alapos megtárgyalását követően kísérletet tegyenek a megoldásra.
Már a december 22-ei ülésen az országgyűlés a hódolati törvénycikkel kapcsolatban, más sérelmek (magas a királyi hivatalosok száma, a kereskedést a harmincadok korlátozzák, stb.) mellett tudomására hozta a V. Ferdinánd királynak, hogy a nemes székelység nagy része az adó és katonáskodás terhe alatt sínylődik. Mivel a székely képviselők minél hamarabb szerették volna, hogy a határőrség ügyének részletes megbeszélése „szőnyegre kerüljön", a „határszéli katonaság tárgyában" kelt királyi leirat felolvasását követő (37. ülés) napokban folytatott szűk körű tanácskozásokon véglegesítették álláspontjukat. Ennek ellenére az erdélyi határőrség kérdése csak 1842. május 7-én (68. ülés) került az országgyűlés asztalára. Az egész napos tárgyalás elején újból felolvasott királyi leirat nagymértékben meghatározta a vita jellegét, és bővítette a tiltakozások sorát is. Az előző országgyűlésen született, és 1838. március 30-án felterjesztett feliratra érkezett leiratot, tulajdonképpen válasznak tekinteni nem lehetett, hiszen a megfogalmazott kérdések közül szinte egyikre sem felelt, ugyanakkor évszázados jogokat vont kétségbe. Ennek megfelelően ugyanis az erdélyi határőrség kötelékéből minden nemes kiléphetett, ha ezt címeres levéllel igazolni tudta. A leírat lényegében semmibe vette a székelység privilégiumait, hiszen a székely határőrezredek feloszlatását megtiltotta, annak ellenére, hogy a székelység kollektív nemességét a korábbi jogszabályok elismerték.3
Mivel a határőrség felállítását a rendek csakis alkotmányos keretek között képzelték el, a tárgyban felszólaló mind a 25 - elsősorban székely - képviselő és királyi hivatalos a törvénytelen katonai rendszer megszüntetését követelte. Bár „a múlt idők szomorú példája igazolta", hogy Bécs a katonai kérdésekben kérlelhetetlennek bizonyult és még a korábbi látszatengedményeket sem teljesítette, az országgyűlés úgy határozott, hogy ezúttal is él a szinte egyetlen reális tiltakozási lehetőséggel: „S ha akkor [1838] helyes volt e dolgon felterjesztés útján segíteni kívánni - foglalta össze a diéta álláspontját Udvarhelyszék követe, ifj. gróf Bethlen János - úgy most is midőn választ nem nyertünk sürgetni helyes és szükséges."4 A székely székek képviselői által beterjesztett sokféle katonai sérelemre való tekintettel, az országgyűlés végül úgy döntött, hogy három feliratot terjeszt fel.
Az első feliratban a székely határőrséggel kapcsolatos sérelmeket fejtették ki részletesen. A terjedelmes felírat az Approbata Constitutiokban és a Compilata Constitutiokban foglalt törvényekre, valamint a Diploma Leopoldinumban elismert privilégiumokra hivatkozva, világosan rámutat, hogy a „szélbeli katonaság" felállítása és annak fenntartása nemcsak a székelység törvényeivel, de a tárgyilagos politikával is ellenkezik. Összevetve a katona családok súlyos helyzetét az ismertetett jogszabályokkal, a felírat megállapította, hogy a székely határőröket kettős sérelem éri: egyrészt az „országos tehernek egy olyan nemét ti. a katonáskodás terhét hordozzák, melyet a törvények szerint nem kötelesek" másrészt a székelység szegényebb rétegei „a nemesi egyenlőség alkotmányi elve ellen, nemes társai sorsán alól taszítva, sőt abból leszállítva" katonáskodnak, annak ellenére, hogy más nemesek erre nem kötelezhetők.5 Részletesen kifejtve a határőrség elleni tiltakozásukat a rendek röviden, de annál egyértelműbben fogalmazták meg a székely határőrséggel kapcsolatos kérésüket: a király teljesen szüntesse meg a 78 éve fennálló katonai rendszert és a jövőbeni bármilyen formában való újjászervezését kizárólag az országgyűlés beleegyezésével valósítsa meg. Bár jóval határozottabb és kategori-kusabb stílusú volt, a rendeknek ez a kérelme gyakorlatilag megegyezett a korábbi diétákon megfogalmazott követelésekkel, és sajnos hasonlóan eredménytelen is maradt.
A rendek úgy ítélték meg, hogy a székely katonavárosok sérelmének orvoslására nagyobb az esély, így ezt külön feliratban terjesztették fel. A fegyverviselés súlyától való felmentésért folyamodva ugyanis, a székelyföldi kiváltságos városok (Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Illyefalva, Bereck és Csíkszereda) az előző leiratban felsorolt székely jogok mellett más nyomós érveket is felsorakoztattak. Mindenekelőtt a korábban nyert privilégiumuk semmibevételét sérelmezték, hiszen határőrként szinte egyáltalán, vagy alig tudták a családjuk fenntartásához szükséges kereskedést vagy kézműves mesterségeket folytatni. Bár a felirat az érintett városok határőrlakósságának „törvényes kiváltságos állapotjukba" való visszahelyezés kedvező anyagi következményeire (nőne a kincstár bevétele) is rámutatott, sorsa azonos lett, mint a korábbi (1791, 1792, 1794/95, 1809) erre vonatkozó kéréseknek.
Kétségtelen tény, hogy a katonáskodással kapcsolatban a székelység került a vizsgálódás középpontjába. A diéta figyelmét azonban nem kerülhették el az erdélyi határőrezredek kötelékébe tartozó más népelemekkel kapcsolatos kérdések sem. Ennek megfelelően a katonáskodni kénytelen vármegyei adományos és a címeres nemesek mentesítésének és „törvényes nemesi szabadságukba leendő visszahelyezésük" ügyével az országgyűlés az utolsó feliratban foglalkozott. Szintén a harmadik feliratban kérték az „oláh szélbeli ezredek" sürgős felszámolását, amit nemcsak az ott is előforduló sérelmekkel, de a fiscus fekvő javainak törvénytelen militarizálásával és az ország jövedelmeinek ebből következő csökkenésével indokoltak.6
Összességében az erdélyi határőrség tárgyában az 1841-1843. évi országgyűlésen készült három felirat sok hasonlóságot mutat az előző 1838-as felirattal, mindenekelőtt tartalmát illetően. Mivel a sérelmek száma az utolsó országgyűlés óta nem csökkent (talán egyetlen kivétel: a Kézdivásárhely-Brassó között felállított postaállomásoknak köszönhetően a lovas székely katonáknak már csak Csíkszereda-Kézdivásárhely közötti szakaszon kellett postai szolgálatot teljesíteni), sőt egyes területeken súlyosbodott, ezúttal is ugyanazokat a jogsérelmeket és kéréseket fogalmaztak meg. Ami mindenképpen egyedivé teszi ezt a felterjesztést az a hangvétele, amely jóval erélyesebb, határozottabb, mint 1838-ban. Ehhez természetesen hozzájárult a diéta kedvező ellenzéki szelleme is. Jó példa erre, hogy az országgyűlés nem vette figyelembe a Főkormányszék javaslatát (csak a kérdéssel foglalkozó bizottság felállítására kért volna engedélyt) és felterjesztette a székelység jogos sérelmeit a királyhoz.7 Mindezek ellenére a kérés nem járt (az adott helyzetet figyelembe véve, nem is járhatott) sikerrel: a rendeknek ezúttal is tudomásul kellett venni, hogy nem szólhatnak bele a birodalom katonai ügyeibe.
Csíkszék katonai sérelmei az országgyűlésen
A székely határőrezredek felállítása a fegyverbe kényszerített Csíkszék, Háromszék, Bardóc-fiúszék (Udvarhelyszék) és Aranyosszék társadalmát egyaránt felbolygatta. Figyelembe véve azonban határőröknek a lakosságon belüli arányát, a legtöbb gonddal ez főleg Csíkszékben járt, ahol a katonarendűek alkották a többséget.8 A csíki székelység súlyos helyzetét - de egyben a határőrség eltörlésébe vetett hitét is - bizonyítja, hogy a sokat ígérő 1790-91-es országgyűlésre küldött csíkszéki követek „instrukciójában" szinte csak katonáskodással kapcsolatos sérelmek szerepeltek.9 Mint láttuk azonban, a biztató előjelek ellenére minden maradt a régiben. Nemsokára egyértelművé vált, hogy ebben a kérdésben az uralkodó nem fog engedményeket tenni, de a későbbi országgyűlések elé beadott csíkszéki kérelmek többségének tárgyát továbbra is a határőri rendszer elleni tiltakozások képezték. Bár még részeredmények elérésében sem lehetett reménykedni, mégis igen nagy jelentősége volt, hogy a határőrség ügye sérelmi politizálásuk alapját képezte, hiszen jogos panaszaik elhallgatása sorsukba való belenyugvással lett volna egyenlő.
A 18. század végétől az országgyűléseken a székely székeket 2-2 követ képviselte (kivételt az 1790-91-es képez, ahol összesen 17 székely követ vett részt). Az általunk tárgyalt 1841. november 15-én, Kolozsvárra összehívott diétán Csíkszéket, az októberi gyrás gyűlésen megválasztott Biális Ferenc és Mikó Mihály képviselték.10 Bár Biális Ferenc tapasztaltabb politikus volt (már 1837-ben is ő volt Csíkszék egyik küldöttje), az országgyűlésen követtársa játszott fontosabb szerepet. Fiatal kora ellenére Mikó Mihály (1817-1881) ebben az időszakban már a szék talán legnépszerűbb személyisége volt, és az országgyűlésen is bizonyította, hogy nem véletlenül élvezi a csíki székelység bizalmát. A szabadelvű eszmék előharcosaként az ellenzék egyik jelentős tagjává vált, aki szakértelmének számos tanújelét adta (beválasztották az országos rendszeres bizottmányba is). Érthető tehát, hogy Mikó már ekkor (később 1846-ban és 1848-ban is követ volt) az országgyűlés egyik közkedvelt szónoka lett, akinek „beszédeit zengzetes styl, megragadó előadás jellemezték...11
Éppúgy, mint a korábbi diétákon, Csíkszék katonai sérelmei két csoportra oszthatók: a határőrség megszervezése és a fenntartása okozta általános jogsérelmek, illetve az I. székely gyalog határőrezred parancsnoksága által kisebb közösségeknek vagy magánszemélyeknek okozott sérelmek és méltánytalanságok. Ezeket nem annyira tartalmuk szerint különíthetjük el egymástól, hanem az országgyűlés előtti bemutatásuk formája miatt. Előbbiek ismertetésére ugyanis többnyire az erdélyi határőrség helyzetének megtárgyalása folyamán került sor, míg utóbbiakat beadványokban terjesztették a diéta elé.
A határőrség problémája által leginkább érintett Csíkszéket képviselve, az 1842. május 7-ei vitanapon, Mikó Mihály szólalt fel. A reformkori diétákon ebben a tárgyban tiltakozókhoz hasonlóan Csíkszék fiatal képviselője sem reménykedett kedvező megoldásában. Ennek ellenére terjedelmes beszédében a törvénytelenül felállított katonai intézmény okozta sérelmek egész láncolatát tárta az országgyűlés elé. A követi utasításnak megfelelően, a közel 80 éve meglévő általános panaszok súlyosságát több példával is szemléltette.
Jól felépített beszédében - akárcsak a témában felszólalók többsége - Werbőczy Hármaskönyvére hivatkozva először röviden a székelység kollektív nemességét bizonyította, majd egyenként számba vette azokat a területeket, ahol a legtöbb sérelem érte a csíki székelységet. Ezek közül Mikó Mihály mindenekelőtt a személyes szabadság kérdésével foglalkozott. Köztudott volt, hogy a határőrség megszervezésével az ezred kötelékébe tartozó lakosságnak katonáskodással kapcsolatos feladatai (határőrzés, ordonánc szolgálat, postai szolgálat, tiszti szállások építése, stb.) voltak, sőt a parancsnokság szabályozta magánéletüket is. Az előbbiek rövid felsorolása után (ezek mindenki számára ismertek voltak), Mikó csak utóbbiakkal foglalkozott részletesen.
A határőrség felállítása az oktatásügy területén is éreztette hatását. A katonacsaládok tiszti engedély nélkül ugyanis, nem adhatták gyerekeiket az ezred területin kívül iskolába. Mivel a csíki fiatalok számára a határőri szolgálat alóli menekülés szinte egyetlen útja a továbbtanulás volt, a parancsnokság mindent megtett, hogy a felsőbb iskolába vagy külföldi egyetemekre való beiratkozásukat meghiúsítsa. Az innen származó állandó erőszakoskodások végig kísérték a határőrség egész történetét, így nem véletlen, hogy a csíkiak egyik fő sérelmét képezték az 1841-1843-as országgyűlésen is. A tanulás ilyen mértékű akadályozása miatt elszenvedett jogsérelem súlyosságát, a székely küldöttek, többnyire a határőr és a jobbágy fiatalok tanulási lehetőségeinek összehasonlításával szemléltetették. Ez alól nem volt kivétel Mikó Mihály sem. „És ezen tekintetben nem szerencsésebb-e sorsa a jobbágynak? Nem alább van-e süllyesztve a székely nemesnek sorsa, azon jobbágyénál, kit az alkotmány sánczain kívül helyezze mostoha sorsa?" - tette fel a kérdést Csíkszék követe.12 Az iskoláztatást vizsgálva mindenképpen igaza volt, hiszen a földesúr jobbágya gyermekeit nem tilthatta el az iskola látogatásától, míg a „székely ifjúnak el kell nyomni a tanulás iránti vágyat magában, ha a katonai kormány szabadságot nem ád". A tarthatatlan helyzet bizonyítására Mikó egy 1841-ben megtörtént esetet hozott fel, amikor a csíksomlyói iskola egyik tanulóját erőszakkal felfegyverezték.13 A parancsnokság azonban nemcsak a továbbtanulás lehetőségét igyekezett megakadályozni. Azok a határőr fiatalok, akik a katonai elöljáróság hozzájárulásával felsőbb iskolát végezhettek, kizárólag csak tisztjeik jóváhagyásával tölthettek be polgári hivatalt. Ezt az állandó jogsérelmet természetesen most is szóvá tette Csíkszék követe, aki kifogásolta, hogy a katonáskodó székely ezúttal sem élhet törvényes jogával, hiszen amellett, hogy a hivatal elfoglalásához a parancsnokság engedélyére volt szükség, ezt a legtöbb esetben megtagadták. Példaként András Gergely, kászonszéki táblabíró ügyét említette, akit „a bírói tekintet és függetlenség (...) törvénytelen lealázásával" határőrzésre kényszeríttettek.14
Mivel bizonyos anyagi háttér nélkül lehetetlen lett volna a sokrétű kötelezettség teljesítése, a hadvezetés minden eszközzel igyekezett „oltalmazni" a határőrök vagyonát. A folyamatosan életbeléptetett, egyre szigorúbb kényszerrendszabályok nagyon megkeserítették a csíkszéki „Seklergränzer" életét is, hiszen birtokát, földjét csak tiszti engedelemmel adhatta-vehette, cserélhette, adhatta zálogba vagy hagyhatta örökségül. Nem véletlen tehát, hogy Mikó Mihály is szomorúan állapította meg, hogy annak ellenére, „hogy minden nemes maga javai felett szabad rendelkezési joggal bír (...) a székelynek jószága felett szabad dispositioja katonai befolyás által korlátoltatik".15
A határőrség törvénytelen megszervezése és a fenntartását szolgáló rendszabályok mellett, a parancsnokság állandó visszaélései és túlkapásai (esetenként durvaságai, kegyetlenkedései) is a csíki székelység jogsérelmeinek állandó forrását képezték. Ezek súlyosságát jelzi, hogy a követi utasításnak megfelelően Mikó külön foglalkozik velük. Természetesen csak a legkirívóbb kihágásokra hívta fel az országgyűlés figyelmét, hiszen - ahogyan ezt indokolta - „azoknak száma határozatlan, s ha azt meghatározni tudnám is, ki tudja ezen pillanatban, míg szólok, nem szaporodik-e azoknak száma küldőim között?!"16 A katonai kormány által gyakorolt - és a kortársak által viszonylag jobban ismert - „földesúri jogok" mellett, elsősorban a parancsnokság által végrehajtott törvénytelen nemesítések ellen emelt szót. Bár a székelység kollektív nemessége ekkora már inkább fikció volt, mint valóság, a csíki székelységet rendkívül érzékenyen érintette, hogy az I. székely gyalog határőrezredbe „törvénytelen ágyból született nemteleneket" is besoroztak, akik így nemessé váltak. Ezt annál is inkább méltánytalan tartották, mert az ilyen módon határőrökké „előléptetetteknek" a közhelyekből házhelyeket adományoztak és a közösség osztatlan javainak részeseivé tették őket.17 Mikó a katonai vezetők visszaéléseinek csak néhány elemére hivatkozott, mindenképpen szükségesnek tartotta, hogy a tisztek által alkalmazott büntetések (botozás, vesszőzés, elzárás, stb.) ellen is tiltakozzon.
A határőrség felállítása okozta sérelmek általános bemutatása végén annak érdekében, hogy „a nemes székely nemzetről a törvénytelen teher valahára levétetődjék", Mikó Mihály elfogadta a tárgyban elsőként felszólaló ifj. gróf Bethlen János (Mikó harmadikként szólt hozzá) javaslatát, hogy újból forduljanak az uralkodóhoz. Az 1838-as felirathoz viszonyítva mindenképpen szükségesnek tartotta - az onnan kimaradt részeken kívül, - hogy kiemeljék: a fegyver alá kényszeríttet székelységnek a jobbágyoknál is nehezebb az élete. Ezzel kapcsolatban röviden összegezte korábban kifejtett nézeteit. „(...) a székely az örökös jobbágyságnál is alább lévő helyzetében törvényadta szabadságát, és nemességét mindenütt csak szülötte földén nem bírhatja, a fő polgári erényt, a honhoz való ragaszkodást kénytelen kiirtani kebléből, és továbbá, a midőn szabadságunk, törvényeink fennmaradása iránt fejedelmi eskü, s nem is egyéb biztosít (...) itt is azon fejedelmi esküre hivatkoznám, s kérném ő felségét, méltóztassék a nemes székely nemzet szabadságát biztosító törvényeinkre letett hitének - miben teljesen bízni a nemes székely nemzet soha sem kételkedett - eléggé biztosító ereje iránti bizodalmunkban e nemzet sérelmei orvoslása által megerősíteni."18
A csíki székelység katonai sérelmeinek általános ismertetése semmiképp nem lett volna teljes, a parancsnokság talán legnagyobb nyilvánosságot kapott túlkapásának részletes bemutatása nélkül. Az 1841-ben történt eset akár a katonai elnyomás szimbóluma is lehetne, hiszen, néhány, a csíkszeredai olvasókör megszervezésén fáradozó katonanövendéket és őrmestert zárt fogházba a katonai vezetés.19 Mivel Csíkszék közgyűlésének tiltakozása ellenére sem engedték őket szabadon, nem véletlen, hogy az országgyűlési követek utasításai között ez a kérdés hangsúlyosabban szerepelt. Ennek megfelelően Mikó Mihály már az első hetekben megpróbálta erre vonatkozó indítványát előterjeszteni, de végül a rendek a szélbeli katonaság ügyének tárgyalására halasztották ezt. Így Csíkszék követe felszólalása végén tett ennek eleget. A katonákat ért nyilvánvaló és jogtalan sérelmet - a követi „instrukciónak" megfelelően -nagyon súlyosnak tartotta, mert ez egyúttal a székely fiatalok katonai pályán való mellőzését is szolgálta. Állítását természetesen tények is alátámasztották, hiszen a bezárt ifjak mind előléptetés előtt álltak, de az elhúzódó per alatt önkényesen nyugalomba küldött tisztek helyét nem foglalhatták el. Figyelembe véve mindezeket érthető, hogy a csíkszékiek ezt az esetet sokkal súlyosabbnak ítélték, mint amilyennek első látásra tűnt. „Nem egy sérelem ez tek. K.K. és R.R.! - fejtette ki álláspontját erről Mikó -, egy nemzet elnyomására czélzó tett, egyes sérelem nem lehet, s bár egyes polgártársaink szenvedése iránt nem lehetünk is érzéketlenek - itt a dolgot magasabb szempontból kell nézni, s azon ifjak elnyomatása orvoslásában a nemzet elnyomatását kell elhárítani."20
Az egyre erősödő katonai elnyomás bizonyítására Mikó Mihály még egy legalább ilyen súlyos eseményt említett: 1841 áprilisában Gergely Mihály nyugalmazott őrmestert a megyei közgyűlésen tartott és jegyzőkönyvbe iktatott beszédiért elzárták, és hadbíróság elé állították. A székgyűléseken a katonarendiek is részt vehettek és elmondhatták véleményüket, jóllehet az ezred legtöbbször tisztekkel képviseltette magát, hogy ezáltal is megfélemlítse az alárendelteket. Ez az eset azért is volt kirívó, mert annak ellenére, hogy az érintett már nem tartozott az ezred kötelékébe, a parancsnokság megbüntette (ha még katona, akkor sem lett volna joga erre). Annak ellenére, hogy ez látszólag egyetlen személy elleni erőszakos fellépésnek is tekinthető, a tisztikar hasonló visszaéléseinek beláthatatlan következményei lehettek. „Az ilyen esetek után senki sem lehet biztosítva, vajon az alkotmány és ősi szabadság mellett felemelt szóért nem hurcolja-e hasonló joggal fogságba azon erő, melynek ellene nem állhat?" - tette fel a jogos kérdést Mikó Mihály.21 Éppen ezért figyelmeztette képviselőtársait, hogy ezt az esetet ne egyedi, hanem súlyos közsérelemnek tekintsék, amelyet orvoslás érdekében mindenképpen fel kell terjeszteni az uralkodóhoz. A követek elfogadták Mikó érvelését, és nem is vitatták, hogy a székelység jogainak ilyen mértékű lábbal tiprása a jövőre nézve igen komoly veszélyeket rejt magába: ennek eredményeképpen a személyes szabadság semmibevételének példájaként a feliratban Gergely Mihály esetét említették meg. (A feliratban más konkrét, személyre vonatkozó sérelemre nem hivatkoztak.)
Az erdélyi határőrség tárgyában 1842. május 7-én (68. ülésen) elhangzó hozzászólások közül Mikó Mihály felszólalása nemcsak terjedelmében (ez volt a leghosszabb beszéd), de tartalmában is kimagasló volt. Bizonyítva kiváló szónoki képességeit, világosan, jól követhetően ismertette Csíkszék általános katonai sérelmeit, valamint az elnyomás és a kötöttségek erősödését. Tulajdonképpen Mikó volt az egyetlen, aki megkísérelte a határőrség felállítása és a fenntartása által okozott jogsérelmek összességének bemutatását. (A követek többsége csak egy-két általa lényegesnek tartott kérdésre reflektált. Az nyilván azzal is magyarázható, hogy az elsők között felszólaló Mikó állításait nem akarták újra elismételni.)
Ahogyan korábban már szó volt róla az erdélyi határőrség tárgyában tartott ülésen, a képviselők csak az általános, a katonai elnyomásra jellemző jogsérelmeket tárták az országgyűlés elé. (Bizonyos tekintetben Mikó Mihály kivételt képezett, hiszen ő több példával is alátámasztotta ezeket.) A parancsnokság helyi vezetői által kisebb közösségeknek vagy magánszemélyeknek okozott - és a sértett felek által a széki hatóságoknál felpanaszolt - sérelmeket, méltánytalanságokat azonban a küldöttek már beadványokban terjesztették a diéta elé. A csíkszéki követek által az 1841-43-as országgyűlésen beadott több mint 20 folyamodvány közül fele vonatkozott katonai sérelmekre, míg a többi más időszerű kérdéseket (kepefizetés átalakítása, moldvai foglalások megakadályozása, törvénytelen vámolástól való mentesítés, stb.) tárgyalt.
Bár teljes mértékben nem nyújthatnak átfogó képet a csíki katona társadalom életéről, a kérvények a korszak legjellegzetesebb gazdasági-társadalmi problémáira kerestek megoldást. Egyik ilyen, a határőri intézmény egész fennállására jellemző kérdés a revendikált havasok ügye volt, amely két beadvány tárgyát is képezte. Mielőtt megvizsgálnánk a kérvények tartalmát, mindenképpen szót kell ejtenünk a történelmi előzményekről. Revendikált havasoknak azokat a moldvaiak által fokozatosan elfoglalt székelyföldi területeket nevezték, amelyeket az 1769. augusztusi osztrák-török határkiigazítás során visszacsatolták Erdélyhez. A korabeli dokumentumokban „a császári sasok által revendikáltatott terrénumoknak" nevezett havas részeknek a faluközösségek általi, igazságos, az előző század eleji tulajdonviszonyokat figyelembe vevő birtoklására azonban nem került sor. A területüket gyarapítani igyekvő erősebb települések valamint a nagyobb nemesi családok ugyanis nem vették figyelembe a néhány évvel korábban szervezett székely határőrezredekben szolgáló katonarendiek jogait és minél többet próbáltak kizárólagos birtokukká tenni. Ez kiváltotta a „közhelyek" használatától elzárt határőrök erőteljes tiltakozását, akik számítva a hadvezetőség támogatására, panasszal éltek a parancsnokságnál. A katonacsaládok jogainak megcsorbítása kiváló alkalom volt Bécs számára, hogy döntőbíróként fellépve szabadon rendelkezhessen a nem kincstári tulajdont képező - egyelőre még uratlan - birtokokról. Mivel az összbirodalmi érdekek minden elérhető erőforrás igénybevételét megkívánták, 1783. május 27-én II. József kizárólag a „határőr-katonaság használatára és javára" bocsátotta a „császár királyi fennhatóság térfoglalása által" visszaszerzett területeket.22 Csíkszék határvonalába eső havasokat az első székely gyalog határőrezred parancsnoksága 1784-ben ténylegesen birtokába vette23 a századok között felosztva maga kezelte és értékesítette és az ebből származó bevételekkel járult hozzá a székelység katonai kiadásaihoz. A faluközösségek azonban nem nyugodtak bele könnyen a volt birtokaik elvesztésébe és panaszaikkal különböző közéleti fórumokhoz fordultak. Részben ennek köszönhető, hogy egy előírásnak megfelelően, ha valaki bizonyítani tudta a havas részek jogos birtoklását, visszakaphatta azokat. A döntés azonban nagyon elhúzódott és lesújtó volt a csíkiak számára. Az 1813. október 28-án kelt udvari rendelet ugyanis Negyedfélmegye kivételével minden kérést elutasított, de a katonai hatóságok erélyes közbelépése miatt - a nagyobb területeket visszakapó háromszékiekhez hasonlóan - tulajdonigényének a hét falu közössége sem tudott érvényt szerezni.24 A kérdéssel korábban az 1794/95, az 1811, majd az 1837-es erdélyi országgyűlés is foglalkozott, de akárcsak a határőrség esetében kedvező megoldás itt sem született. Ennek ellenére az 1841-43-as országgyűlésen, két közösség is megpróbálkozott visszaszerezni régi birtokát.
A követi utasításnak megfelelően az első beadvány a szentmártoni és csekefalvi communitas kérelmét tartalmazta, ami a revendikált havasokhoz csatolt birtokaik visszaadására vonatkozott.25 A másodikban Szentdomokos, Szenttamás, Jenőfalva, Karcfalva, Dánfalva és Madaras községek Tikos havasának az első székely gyalog határőrezred általi jogtalan elvételét és használatát panaszolták és annak visszaadását kérték.26 Bár a felhozott érveket a bizottság helyben hagyta, azonnali döntés természetesen nem születhetett: az országgyűlés a kéréseket „alázatos tisztelettel" felterjesztette az uralkodóhoz. A beadványok azonban a korábbiak sorsára jutottak, hiszen a havasok bevételeiből létesített ruházati pénztár (ebből fedezték a katonák egyes költségeit) fenntartása a birodalom érdekeit szolgálta. (Szentmárton és Csekefalva a jóval a határőri intézmény megszűnése után, 1864-ben visszakapta kért birtokait.)
A csíkszéki követek több beadványa a Mikó Mihály által is előterjesztett sérelmekre vonatkozott. Ilyen volt például a határőrök polgári hivatalba lépésének megakadályozása27 vagy ingatlanjaiknak különböző célból való lekötésének szigorú ellenőrzése, amely csak a „katonatisztek hírével és engedel-mével történhetett".28 Aviszonylag többet hangoztatott jogsérelmekre megoldást váró kérelmek közül mindenképpen ki kell emelni kettőt, amelyek a katonai elnyomás és kötöttség egy kevésbé ismert oldalát világították meg: a kiszolgált határőrök további megterhelését. Csíkcsekefalvi Sánta Péter lófőt és csíkszentkirályi Lestyán Pétert ugyanis, annak ellenére, hogy már nem teljesítettek szolgálatot (polgári hivatalt vállaltak) és katonaköteles férfi sem volt a családjukban, a tisztikar arra kényszerített, hogy saját költségükön lovat tartsanak.29 A revendikált havasokkal kapcsolatos beadványoktól eltérően, a határőrség fenntartása és a tisztikar túlkapásai okozta jogsérelmeket tartalmazó kérvényeket nem terjesztettek fel az uralkodóhoz. A bizottság ugyanis úgy vélte, hogy a „székely katonaság törvényellenes állásából folyó sérelmek ő felségéhez felterjesztve vannak", így ezek orvoslása „az arra érkezendő királyi ke-gyelmes határozattól remélhető".30 Valóban a feliratban megfogalmazott kérések teljesítése esetén, mindezek a sérelmek is megszűntek volna. De ahogy azt a korábbi évtizedek példája is mutatta, erre még a leghalványabb esély sem volt. A határőrség kérdésében Bécs ugyanis nem egyezkedett és - SZÁDECZKY KARDOSS Lajos szófordulatával élve - „nebántsvirágnak" tekintette.
Összegzés
A korábbi diétákhoz hasonlóan a csíki székelység az 1841-43-as országgyűlésen is erőteljesen hangot adott a határőrség felállításából és annak fenntartásából származó jogsérelmeinek. Bár Mikó Mihály terjedelmes, nagy visszhangot kiváltó beszédében részletesen feltárta ezeket, akárcsak az előző időszakban változás nem következett be. A sérelmek orvoslására az országgyűlésnek nem volt módja, az uralkodóhoz küldött felirat - ahogyan arra már a követek is számítottak - eredménytelen maradt, hiszen az önfenntartó, zsoldospótló parasztkatonaság fenntartása a birodalom elsőrendű érdekei közé tartozott. Az évtizedes panaszok ellenére a székelység jogtalan katonáskodása a gyakorlatban még 1848-ban sem szűnt meg. Az erdélyi országgyűlés nemzeti fegyveres erőről hozott III. törvénycikke ugyan eltörölte a törvénytelen határőrintézményt, de a legközelebbi országgyűlésig a fegyvert viselő „effectiv standbeli" székelység köteles volt „katonai rendes fegyelem mellett katonáskodni". Az országgyűlés leggyengébb alkotása így nem írt elő lényeges változtatást: a székelység továbbra is kénytelen volt a régi katonai rendszerben szolgálni.31 A rájuk kényszerített katonai tehertől végérvényesen az erdélyi határőrezredeket feloszlató 1851. január 22-ei császári rendeletet követően szabadultak meg.32
KOCSIS LAJOS PhD
Kereskedelmi és Idegenforgalmi Középiskola
HU-3910 Tokaj, Bodrogkeresztúri út 5.
kocsis@gyorsposta.hu
|
|